❝ You can't skip chapters, that's not how life works. You have to read every line, meet every character. Hell, some chapters will make you cry for weeks. You will reed things, you don't want to read, you will have some moments, when you don't want the pages to end. But you have to keep going. Stories keep the world revolving. Live yours, don't miss out.
Megannyi alkalommal átfutott az agyamon már a jelenlegi jelenet, mindenféle kimenetellel együtt, de egyikben sem voltam biztos, hogy ha egyszer eljön a pillanat, hogyan fog ez alakulni. Nem tudtam biztosra mondani azt, hogy Bradley hogyan fog reagálni rá. Hiába is ismerem a fiamat elég jól, ez egy olyan helyzet, amire tulajdonképp nem lehet felkészülni. És nem is akartam, hisz megérdemelném azt is, hogy faképnél hagyjon… Az egy dolog, hogy nem szeretném és még ennél is pocsékabbul érezném magam, de hogy teljesen érthető lenne a reakciója, az egész biztos. A szívem megszakad, ahogy látom, hogy mennyire fáj neki az igazság, az, hogy titkoltam előle… Nem kellett volna, talán… De mégis, ha jobban belemerülök a kérdésbe, nem találok megfelelő alkalmat, bármennyire is kutatok, amikor elmondhattam volna neki az egész történetet. Persze a közelmúltban azért igenis erőt vehettem volna magamon, tudniuk kellett volna egymásról, mielőtt Tim elmegy az országból és talán sosem tér vissza. A gondolat szinte megforgatja a kést a gyomromban, de talán most azért szoktatom a gondolathoz magam, mert Henrynél erre lehetőségem sem volt. Ott annyira hirtelen jött a hír a tragédiáról, mint derült égből villámcsapás, senki nem számított rá. Egyszerűen nem volt ilyen forgatókönyv, hiszen vígan élte az életét és nem is keveredett olyan veszélyes helyekre, mint most Timothée. Nem akarom még egyszer, ennyire hamar átélni azt, amit Henry halálakor, azt hiszem, képtelen lennél továbblépni újra. - Valóban nincs - helyeslek és el is pillantok Bradleyről, olyannyira fáj látnom, hogy mit okoztam neki… Azt már el sem kezdem neki taglalni, hogy hogy alakulhatott volna, ha esetleg húsz éve elmondom Timnek, hogy terhes vagyok. Mostani, felnőtt fejjel úgy gondolom, talán nem vágta volna rá, hogy nem áll készen egy gyerekre. Akkor és ott azonban nem a jelenlegi gondolkodásmódommal léteztem és ez az, amivel sajnos nem tudok már mit kezdeni. Bár ha tegyük fel, mégsem akarta volna a gyereket? Ha azt mondta volna, hogy vetessem el? Akkor megtettem volna? Vagy hogy alakultak volna a dolgok? Megannyi kérdés cikázik nekem is a fejemben, amikre csak feltételes válaszok vannak, és amire már soha nem fogjuk tudni azt mondani, hogy egész biztos, hogy jobban tettem volna, ha őszinte vagyok. Féltem. Attól, hogy elveszítem Timet és a fiamat. Választanom kellett, legalábbis akkor úgy éreztem, nincs más megoldás. A hirtelen visszavágására csak lágyan bólintok. Tényleg muszáj volt mennie. Ez most nem egy olyan helyzet, amikor azt mondta volna, hogy marad és én sem vártam volna el. A legjobbakban bízunk, még akkor is, ha most ez a távolság nagyon fájdalmas mindenkinek. Próbálok a bocsánatáért esedezni, de megértem, ha nem tudja, hogy mit tegyen, vagy azt is, ha haragszik rám. Meg az egész világra. Érthető lenne. Mégis próbálok feloldozást kérni tőle, bár tudom, hogy most még nem fogom megkapni, nagyon friss neki minden és én is inkább felhúznám magam köré a falat, hát mit várok akkor a saját fiamtól? Nagyon meglepődök, mikor kitárja a karját a közeledésemre, hisz nem ezt érdemlem, mégis hatalmas büszkeség is kerít hatalmába annak hatására, hogy mennyire felnőttként viselkedik egy ilyen szituációban, amiben sokszor még a sokkal idősebb emberek se tudnának. Csak belefúrom az arcom a vállához és szorosan ölelem magamhoz. Ő az, akit biztosan soha nem engedek el, sehova. Ha Bradleyvel történne valami, nem tudom, mit tennék. - Jogod van haragudni rám, de azért örülnék, ha nem tennéd hosszú távon. Bár tudom, hogy ez nem egy kis dolog, ez… nem könnyen megbocsátható - mondom halkan, miközben letörlöm a könnyeket az arcomról a jobbommal és próbálok erőt venni magamon egy nagyon mély levegővel. Tudom, hogy csalódott, hogy nem ezt várta tőlem… Minden erőmmel azon leszek, hogy megjavítsam a dolgokat, amiket elrontottam. Nagyot nyelek a szavaira és bólintok. - Vissza fog - fújom ki a levegőt szaggatottan, mert hiába mondom ezt, az elmúlt napok csendje nem azt sugallja, hogy minden rendben van. Nagyon nem. Ahogy pedig telnek az ólomsúlyú percek, egyszerűen nem hogy több remény költözne belém, egyre jobban elveszítem, ami még maradt. Bradley szavai visszhangzanak a fülemben, mikor aztán elenged és visszább húzódom, én is rendezem az arcom, akárcsak ő, majd a blézerem ujjával én is letörlöm az ő arcát is. - Elmondom neki. Csak adj egy kis időt - mondom, mert fogalmam sincs, milyen állapotban lesz Tim, ha hazatér. Ha nem jár sikerrel, nem hiszem, hogy egy ilyen hírre vágyik, ha visszatér majd, habár szerintem itt sem lesz megfelelő alkalom. - Nem sokat, nem akarom már én sem húzni ezt. Viszont… fogalmam sincs, hogyan fog reagálni, Brad - próbálom neki elmondani, hogy mindenre fel kell készülni. - Lehetséges, hogy nem látjuk többet, de az is lehet, hogy csak egy kis időt kér majd. Nem tudom, tényleg… Ez egy olyan helyzet, amit nem látok előre én sem - magyarázom neki. - De nagyon fontos: te mit szeretnél? - kulcsolom össze a karom magam előtt, ahogy oldalra pillantok rá, hiszen ennyi a minimum, hogy figyelembe veszem a kéréseit, ha már ennyire kiszúrtam vele. Azt már nyilvánvalóvá tette, hogy akarja, hogy tudjon róla Tim, hogy van egy fia, de mégis: szeretné, hogy az élete része legyen vagy hallani sem akar róla?
Amit meg kell az embernek tenni, az meg is fogja tenni. Részemről jobb szeretem a tiszta lapokat és azt, hogy kiürüljön az elmém. Jelenleg túlpörögtem az apám kilétét illetően. Timothée a tudtán kívül ugyanis olyan eseményeket és szavakat pötyögtetett el, amiből csak sejteni tudtam csak a dolgokat. De minél jobban belelovaltam magam...annál valóságosabbnak tűnt. És végre Anyám húsz év hallgatózás után végre tisztára moshatja a lelkének egy darabját. A másik felét majd csak akkor, ha az említett személy is megtudja az igazságot. Húsz rohadt év. Mi ért ennyit, hogy eltitkolja? A büszkesége? Vagy nem is szerette úgy őt igazán? Ha szereti elengedi, értem én...de nem mindenáron. Miért kell megbonyolítani mindent? Miért nem úszhatott minden a saját medrében ahogyan annak lennie kellett volna? Mi értelme volt, hogy elengedte őt húsz évvel ezelőtt a karjai közül...pont úgy, mint most? Jelenleg nem akarom a közelségét, s látja, érzi is mindezt, így nem lép közelebb. Kicsit nagy hullámokat nyelek és örülök, hogyha kitudok kecmeregni az érzéseim hullámai alól. De ez egyikőnknek sem könnyű és ezt még vele is le kell meccselnie, tudom, csak most pont az a része, ami nem izgat jelen pillanatban. Még emésztenem kell. Valóban rosszabb az, ha hallod az igazat, mint az, hogy kombinálsz és tudod azt! Való igaz, előbb kellett volna szólnia róla...késő már sajnálni...ha elmondja...könnyebb lenne...mindenkinek. Vagy rosszabb. Dehát kettőn áll a vásár. És ezzel tisztában is kellett, hogy legyen. Elnézve őt, számított erre a pillanatra. - Az ilyenekre nincsen megfelelő alkalom... - mormogom az orrom alatt, szinte már sértetten, enyhe duzzogással. Törölgetni kezdem a könnyeimet a csuklómmal, ám nem apadnak el, így ennyiben is hagyom. Arra sincs megfelelő alkalom, hogyha be kell jelenteni a terhességet. Csak megtörténik, mert vagy örülsz neki és szeretnéd a másikat is ebbe az érzelmi állapotba helyezni. Vagy csalódsz és vagy elmondod, hogy a másikat is elpusztítsd, vagy hagyod a mélybe süllyedni az igazságot. Ő az utóbbit tette. Védem Timothéet? Nem tudom...talán. Nem tizenéves takony vagyok, hogy ellene menjek, holott a létezésemről sem tud. És anya a hibás ebben. Ami rosszabb ezer kígyómarásnál is. Az meg rendben is van, hogy nem akart kitenni annak, hogyha Timothée éppen nem akarna belőlem, vagy ezzel együtt anyámból se. Hiszen, ha visszautasítja...ő is ugyanúgy összetörne...ahogy én. Az meg hogy mennie kellett a fickónak és ő meg elengedte...mérges vagyok. Naná! Miért engedte el? Rengeteg kérdésem van ezzel kapcsolatban is, de válaszokat nem fogok kapni, így kénytelen vagyok megelégedni azzal, amit kapok. Ám fejet ingatok, nem hiszek a fülemnek, így megismétlem anya szavait, meg sem hallva a nővér szót. Az mellékes jelenleg. Nem fogadja be az elmém azt a másodlagos dolgot. - Muszáj volt?! - vágom vissza a szavakat, végig sem gondolva az egészet hirtelen, de aztán rá is jövök...semmi közöm ehhez az eseménysorozathoz. Nem háborodhatok fel olyan miatt, amihez 20 éve semmi közöm. Így ehhez sincs közöm, hogy a fickó elment és ráhatásom se. Ő elengedte. Ennyi. Én meg? Várjak nyugodtan? Így csak mély levegőt veszek, jelenleg ezt ennyiben hagyom, hiszen biztos tényleg nagyon fontos dolog van ott Szíriában, hogy még az igazságnál is fontosabb. Legyen. Bár kicsit megnyugtat a tudat, hogy a férfi, nem tudja az igazságot. Nem tud anya terhességéről 20 évvel ezelőtt, hogy lett egy fia. Hogy néhány nappal ezelőtt dumált is vele. Nem tud rólam. Akkor már nem kell rémképeket kergetnem erről sem? Talán egy kicsit könnyebb lesz így, hogy most már ezt is tudom... nem arról van szó, hogy nem akart. De még így is zsong ettől az egésztől a fejem. A kérdéseimtől, amik nem hagynak nyugtot, de feltenni őket...túl sok van és tényleg nem ez a megfelelő pillanat ehhez. Most egyikőnk sincs olyan állapotban és félő, hogy a hangom felemelésével nem lesz jobb. Szavaira figyelve szemet forgatok, hiszen persze hogy rájöttem, elég volt csak figyelni az apró részleteket, meg a Timmel kettesben folytatott diskurzusunk is előrébb vitt kicsivel. Aztán túlzottan rápörögtem és válaszokat akartam. Minél előbb. S a gondolatra, anyám szavai is tetőznek, a tenyeremmel eltakarom az arcom, ahogy visszafolytom a sírást. Túl fájdalmas mindez. Főleg az, hogy ráment 20 év. És még most is próbálta mindezt kerülgetni...meddig ment volna még el? Még hány hétig? Akár hónapig is akár? Meddig? Míg bele nem roppan és elveszítem őt is?! Ijedten pillantok rá, mikor szinte könyörög azért, hogy ne haragudjak rá. Leeresztem a kezem, reszketegen engedem ki a levegőt, s eközben próbálok valamit kinyögni számára. - Nem haragszom...én csak...én...nem...nem tudom. - beszélek összevissza hirtelen, hiszen nem tudom, hogy mit érzek jelenleg, de haragot azt jelenleg pont, hogy nem. Talán a csalódottság a megfelelő szó, hiszen nem nekem kell haragudnom anyám egy szar döntése miatt. Arra meg van a megfelelő ember is, nem? Bár akkor is csalódtam volna, ha nem Timothée lenne... És ha már Ő elment...és anyát is ilyen állapotban leltem meg...a szavai alapján veszélyes helyre ment. Már maga a neve is az de...látom, ahogy anyám újabb próbálkozást tesz felém, ezúttal már én vagyok az, aki megindul felé, hogy az ölelésembe zárjam. Miért haragudjak rá? Miért kellene egy 20 éves titok miatt haragudnom rá? Inkább csak az miatt haragszok rá, hogy elengedte őt, megint. De pont ez miatt van kiborulva, vagy nem? Néma csendbe burkolózok néhány szusszanatnyi időre, míg összeszedem magam, mire megtalálom a hangomat és a gondolataimat egyaránt. Megannyi dolog van, ami miatt zakatol a szívem és megannyi dolog van bennem, amit ki akarok még mondani. Még sem megy. - Vissza fog jönni. - szólalok meg, reményt adva neki, nekünk, biztatva ezzel a tovább lépésre Őt. Még akkor is, hogyha nehéz lesz mindez. Fontos neki Tim. Tisztában vagyok ezzel és ezt tiszteletben is tartom. Nekem is fontos, hiszen szükségem volt mindig is az apámra...már mióta áhitozok róla... bár nem szabadna belelovalnom magam, hiszen sok minden elcsúszhat. Be kell zárkóznom...nem tudhatja meg. Egyik sem. Bár pont anya ne tudná ezt, ugye? - Te pedig elfogod neki mondani. - súlytok le rá a szavaimmal, nyomatékosítom benne mindezt, szinte ígéretnek is kérem mindezt, ám ezzel ő is tisztában van. Ezt neki kell megtennie. Én biztosan nem fogom. Nem én rejtegettem előle a gyermekét. Neki is köze volt hozzám, mégsem hagyta, hogy közös jövőnk legyen. Helyre kell tennie. Hegyre fogja hozni. Igaz? Bár ha el is mondja, mi lesz az a valami, ami itt tartja majd a férfit és nem fog hátraarcot venni? Néhány másodpercig kitartom az ölelést, végül nagyon nehezen fosztom meg magunkat ettől és egyből kezelésbe veszem az arcomat. Törölgetni kezdem, ezúttal sikerrel járok, hogy elapasszam a könnyeimet. Bár az arcomon nem segítettem ezzel.
❝ You can't skip chapters, that's not how life works. You have to read every line, meet every character. Hell, some chapters will make you cry for weeks. You will reed things, you don't want to read, you will have some moments, when you don't want the pages to end. But you have to keep going. Stories keep the world revolving. Live yours, don't miss out.
Soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök majd. Nem volt a terveim között, hogy Tim újra az életem része lesz, mert egyszerűen annyira régen volt már minden és annyira elképzelhetetlen volt az egész. Így forgatókönyvem sem volt erre az esetre, nem terveztem el, mit kellene mondanom neki és a fiamnak, ha egyszer színt kell vallanom. Jobban mondva, volt ilyen kép a fejemben, de nem ilyen módon, mint amivel most előhozakodott az élet. Látom Bradley-n, hogy iszonyatosan feszült, de én magam sem lehetek jobb, hisz érzem magamon is, hogy a szervezetem kezdi beadni az unalmast. Az utóbbi időben egyre többet fájt a fejem, néha szinte pánikrohamok törtek rám egy-egy szituáció kapcsán, olyan helyzetek jöttek elő, amik korábban még sosem és tudtam, hogy ennek így nem lehet mennie tovább. Mikor Tim közölte, hogy Szíriába utazik, az tette fel a pontot az i-re, azóta az idegeim pattanásig feszülnek, úgy érzem, hogy elveszíthetem az utolsó esélyemet is arra, hogy megtudja az igazságot. Bradley pedig nem ezt érdemli, a bizalma sem lesz már olyan, mint azelőtt, az irányomba. Egyszerűen rettegek attól, hogy ezek után nem lesz már semmi ugyanolyan, hogy nem lesz az a kapcsolatunk, mint húsz éven át volt. De mit tehetnék? Nem rejtegethetem tovább a dolgot. Ahogy beszélek, látom az fiam arcán a zavartságot, a haragot és a csalódottságot formálódni. Néhány pillanatban majdhogynem meg is állok, hisz azt érzem, jobb lenne a homokba dugni a fejem, de tudom, hogy ezt most már nem tehetem meg. Így is túl sokáig húztam. Amint aztán megszólal, az én arcomra is kiül egyfajta döbbenet. Nem azért, mert nem sejtettem, hogy rájön magától is, hiszen az eszére sosem panaszkodhatott, hanem inkább amiatt, hogy ezt így kimondja. Hogy ilyen gyorsan megváltást nyújt, mert nem nekem kell rávezetnem a dologra és nem várja el tőlem, hogy kimondjam azt, amit már ő is tud. A szívem szakad meg, mikor látom, hogy a szemei könnybe lábadnak, hasonlóan az enyémhez, így egyelőre csak nagyokat nyelek, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban, majd egy mély levegőt véve lépek hozzá közelebb, de meg is torpanok, amint látom, hogy nem akarja a közelségem. Visszalépek egyet. - Nagyon sajnálom… hogy nem mondtam el eddig - kérek bocsánatot őszintén és próbálom rendszerezni a légvételemet. - Akartam… nem volt rá megfelelő alkalom, Brad. Veheted ezt kifogásnak, talán az is egy bizonyos formában, de tényleg nem szerettelek volna kitenni annak, hogy elmondom az igazságot és esetleg nem jól alakulnak a dolgok - próbálom menteni a menthetőt, de tisztában vagyok vele, hogy nem sokra fogok ezzel menni jelenleg. Nem is várom el tőle, hogy most rögtön jól reagálja le a helyzetet. Én csak reménykedem, hogy egy kis idő múlva, ha leülepedik a sok információ, akkor majd tiszta fejjel át tudja gondolni. A következő mondata belém mar és gyorsan kapok az arcomhoz, hogy letöröljem az éppen legördülő könnycseppet. - Muszáj volt mennie - nyelek nagyot. - Bárcsak ne kellett volna, de fontos dolog miatt ment oda. A nővérét keresi - magyarázom el röviden, de annyira hosszú ez a történet, hogy ennek nem most van itt az ideje, hogy a nyakába zúdítsam. - Bradley… Tim nem tudja az igazságot - sóhajtok nagyot és pár pillanatig csak próbálom összeszedni a gondolataimat, így kis csend áll be kettőnk között. Nem sűrűn van ilyen, de ha előfordul, az sosem jelent nálunk jót. Fogalmam sincs, mit és mennyit mondjak el neki a múltból. Talán az lenne a legjobb, ha most nem is mondanék többet. Ha egyáltalán kíváncsi lesz rá, el fogok neki mondani mindent. - Az volt a terv, hogy akkor fogom elmondani nektek, ha visszajött Szíriából. Bár sejtettem, hogy hamarabb rá fogsz jönni az igazságra, mint ez megtörténne. Rezgett a léc, éreztem… jól láttad, hogy kerülöm azokat a helyzeteket, ahol lett volna arra esély, hogy fény derüljön a dologra - vallom be neki. A pulzusom az egekben van, most már nem azt érzem, hogy Timothée-t elveszíthetem, hanem, hogy mindkettejüket, és ez az egész gondolat az őrületbe kerget. Mindent elrontottam. Húsz évvel ezelőtt is és most is. Ennek nem így kellett volna lennie, egyáltalán nem szabadott volna ennyi ideig húznom ezt. Most mi lesz, ha Tim nem tér vissza? Brad belerokkan ebbe az egészbe és én is. És ha visszatér? Hogy fogom neki elmondani, mi az igazság? Érzem, ahogy kezd összeomlani körülöttem minden, előveszem egy pillanatra a telefonom a zsebemből és rápillantok a képernyőre, hogy hátha jött valami hír, de vissza is teszem oda, miután láttam, hogy még mindig semmi. A hajamba túrva teszek újra próbát és lépek egyet előre, mialatt a fiam szemébe nézve, erőtlenül suttogok. - Kérlek, ne haragudj rám.
Kérdések sorakoznak bennem, a fejem felett és mindre válaszokat akarok kapni. Remélhetőleg minél hamarabb, minél előbb. Mielőtt ezekbe roppanok bele, meg abba, hogy a válaszokért kutatok lázasan. Olyan válaszokért, melyekhez jogom van és melyet 20 éve rejtegetnek előlem. Nem követeltem, nem szoktam hozzá, hogy követelőzés útján hamarabb megkapom a dolgokat...de most igenis akartam és rá voltam feszülve erre. Még akkor is, mikor anyám is összeroppanás alatt volt. Talán a titok súlya hosszútávon nem igazán tett jót. Anya aggódás jeleit mutatja Timothée után. Azért az ember után, akivel még anno, 20 évvel ezelőtt volt, majd szakítottak és mindenki ment amerre akart. Erre ugyanazt kiejti, mit én is...nem zárta le a múltat vele kapcsolatban. Vagy csak újra fellángoltak az érzelmei. Ha apa még élne, akkor ugyanezt játszaná el? Vagy esetleg jobban tudná korrigálni az érzelmei haderejét? Akárhogy is...az apám halott! Ezen egy múltbéli szerelem nem fog segíteni. Sem neki, sem nekem. Így aztán a buli által feltűnt dologra hivatkozok. Kerülte őt. Hiába ő kereste fel, hogy segítse ki...mikor beszélni kezdtünk...hirtelen másabb dolga akadt... csak hogy ne keljen körülöttünk lennie. Hogy ne kelljen a nyomás alatt lennie. A kombinálásomnak oka kell legyen és ez totálisan egyértelmű alapja az egésznek. A kérdésem nyomán azonban választ kapok. Végre nem menekül, nem hárít és nem próbál meg több hazugságokkal álltatni. Legalábbis remélem, mert akkor eljátszotta a bizalmamat. De a válasza egyre jobban kuszálódik össze a fejemben, de ugyanúgy világosodnak is meg a gondolataimra. Végre kezd összeállni a kép ezek hallatán és a gyomrom is egyre jobban zsugorodni kezd. Még annál is jobban, ahogy eddig kicsinek éreztem. Nem veszem le a pillantásom anyáról, hiszen olyan információk birtokába juttat egy röpke pillanat alatt, mire válaszolni is elfelejtek. Csak kitátok aprón. Kicsit fejet ingatok, mintha nem akarnám elhinni azt, mit éppen hallok...de semmit sem tudok kinyögni. Csak végig pörgetem ugyanezeket a fejemben, mint valami magnószalag. Neki is és nekem is tudnunk kell valamit! BazzdmegBazzdmegBazzdmeg! Lélegezz! A tekintetembe hirtelen könnyek ülnek meg, homályos lesz ezáltal a látásom. Fél lépést hátra csúsztatom a lábam, ahogy anya közeledik felém pár lépéssel. Ezzel fel is húztam közénk egy láthatatlan falat. A múlt és jelen szavai lökdösődnek, kergetőznek bennem, az előbbi fájdalmasan tör fel a felszínre. Szinte kicsapódik belőlem minden gondolatom, mely már így is túlcsordult, nincs tovább. - Nem csak kitéptek belőled egy darabot...túl gyümölcsöző volt a kettőtök kapcsolata... - bököm ki fájdalmas lassúsággal felemelve mind a két kezemet magam elé és az öt-öt ujjaimat puffantva, támasztva azokat a mellkasomon. Értve a korábbi gyümölcsöt saját magamra. Húsz évvel ezelőtti kalandjuk voltam. És Neki a 20 év alatt esélye sem volt tudni erről a dologról. Nekem annyi előnyöm meg volt, hogy anya olykor- olykor említett róla ezt azt a nevét elfedve. Bár ha tévednék, akkor biztosan kijavítana. Miért is tévednék?? - És Te hagytad Őt elmenni! - bukik ki belőlem kicsit ingerültebben a mostani alkalom miatt és az miatt is, amit korábban ejtett ki anyám az ajkain. Háborús övezetbe ment Timothée. Mi van, ha onnan nem tér vissza? Mi van, ha onnan már nem erre hozza majd a lába, hanem másfelé viszi majd? Mi lehetett annyira fontos, hogy az elsőbbséget élvezett még az anyám számára is, hogy nem vallott színt a biológiai apámnak?
❝ You can't skip chapters, that's not how life works. You have to read every line, meet every character. Hell, some chapters will make you cry for weeks. You will reed things, you don't want to read, you will have some moments, when you don't want the pages to end. But you have to keep going. Stories keep the world revolving. Live yours, don't miss out.
Fájdalmas érzés kerített hatalmába és nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Egyszerűen tanácstalan voltam és üres, bármilyen kimenetele ennek az egész helyzetnek egyenes katasztrófába torkollott az elképzeléseim szerint. Egyelőre egy dolog lebegett a szemem előtt, és ez nem más volt, mint az, hogy Timet újra láthassam, de minél több óra, minél több perc telt el, egyre inkább azt éreztem, hogy nem szabadna reménykednem. Fogalmam sincs, hová tűnt az az őrült nagy pozitivitás, ami mindig a személyiségem része volt… Talán Henry halálával együtt szállt el, bár eddig kevésbé tűnt fel ennek hiánya. Most viszont csupa rémkép villan az agyamba, amit alig bírok kiűzni onnan. Bradley hirtelen felbukkanása nem segít a helyzeten, hiszen még ez az egész is a vállamra nehezedik, ami az elmúlt időszakban újra felütötte a fejét. Az évek során, míg Tim nem volt az életem -az életünk- része, addig egész szépen sikerült elnyomnom magamban. Mással foglalkoztam, mindig volt valami. Persze voltak hullámvölgyek, mikor újra felütötte a fejét a káosz, de ezt igyekeztem olyan gyorsan eltüntetni, mint amilyen gyorsan megjelent. Mikor kicsi volt, jó ideig emésztettem magam miatta, de akkor még nem vont kérdőre, természetesen. Most más a helyzet és azt hiszem ő is érzi, hogy valami nem klappol. Nem hülye… Ráemelve a tekintetem látom, hogy feszeng. Szavaira megingatom a fejem és nagyot nyelek. - Nem tudom. Nem zártam le, ezek szerint… - halkul le a hangom a mondat végére. Persze, sosem zárhattam le igazán, hiszen mindig volt, ami -jobban mondva aki- emlékeztessen rá. Összepréselem az ajkam, mikor azt mondja, hogy még ittasan is észrevette a dolgot, csak az okát értette félre, hogy miért kerültem aznap este egy kicsit Timet. - Nem kerültem. Én hívtam oda, emlékszel? - fut az ajkam egy kissé fanyar félmosolyba kínomban. A következő mondatát már olyan halkan mondja, hogy nem igazán tudom kivenni a szavakat, de lehet, hogy jobb is. Ideges. Mi van, ha sejti? Ha csak nem akar rákérdezni konkrétan? És hogy lehetek ennyire gyáva, hogy nem bírok elé állni és elmondani neki, amit joga van tudni? A kérdése ólom súlyként nehezedik a mellkasomra és pár pillanatig csak mély, meggondolt levegőket veszek, próbálom összeszedni a gondolataimat, mielőtt még egyáltalán megszólalnék. - Tudod Brad, Tim és én… mi tényleg nagyon szerettük egymást. Rohadt fiatalok voltunk, egyszerűen imádtam vele lenni. Mikor szakítottunk az pont olyan érzés volt, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem… Aztán idővel jött Henry és betöltötte azt az űrt, amit ez a kapcsolat hagyott maga után, és most, hogy újra felbukkant, tényleg nem akarom elveszíteni újra. Lehet, hogy feléledtek a régi érzelmek… lehet. - Mélyen beszívva a levegőt veszek erőt magamon és állok fel, hogy aztán a korláthoz sétálva vessek egy pillantást a városra, majd megfordulva a derekam az üvegnek vetve kulcsolom össze magam előtt a karjaim. - Igaz... van még valami, amit nagyon nem ártana tudnia neki is. - Mereven vizslatom a cipőm orrát, egyszerűen képtelen vagyok ránézni a fiamra. Rosszul vagyok magamtól, amiért eddig húztam, de még mindig nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy közölnöm kellene vele. És ha Tim tényleg nem tér haza? Megfoszthatnám a fájdalmas igazságtól… Arról nem is beszélve, hogy ha nem tér haza és Brad esetleg nyitott lenne Tim felé, akkor újra összetörhet ő is. Nem akarom kitenni még egy olyan dolognak, amit Henry halálakor is átélt. Jól kijöttek egymással Timmel, de közel sem biztos -sőt, egyenesen nagy csoda lenne-, ha az igazság birtokában nem fordítana ezután hátat neki. És nekem is. De az istenért… tudnia kell. - És neked is… - emelem fel végül a fejem és egyenesen Bradley szemébe pillantok, miközben pár lépést közelebb megyek hozzá. Az összes bátorságom összeszedem, hogy elmondjam, de jelenleg akkor gombóc kezd el nőni a torkomban, hogy attól tartok, megszólalni is képtelen leszek…
Anya helyzete stimmelt, de nem tudtam mihez is kezdjek a helyzettel. Persze az rögtön feltűnt, hogy napok óta nem találja magát. Főleg mióta Tim megjelent nálunk. Akkor ott tényleg fura volt. Most meg mintha még annál is mélyebbre taszította volna valami. Szóval ebből a kapott helyzetből kellene megtudnom bármit, amit felhasználhatok. Ezért is kérdezek rá az állapotára. Nyilván neki is feltűnt már, hogy nem maradnak láthatatlanok az érzései az arcán. Főleg, ha ismered is már elég régóta, akkor sok minden is feltűnik vele kapcsolatban. Nyilván ismerem az anyám minden mozzanatából, hogy épp mire készül, ismerem félszavakból minden haragját és kijelentését. Vagy tanácstalanságát. Tud ő morogni is minden szarságért, a munkájában pedig tök fasza. De ez az állapota olyan mintha...mint mikor apa halálhírét tudta meg. De most szó sincs ilyesmiről, így nem tudom, hogy mi okból viselkedik így. Még akkor is, ha tagadhatatlan az egész. De legalább elmondja és nem kell kirángatnom belőle. Elsőre nem értem a dolgot. Persze azt értem, hogy mi az a háborús övezet. Egy másik dolgot nem értek... miért érdekli Tim? Eddig is kitudja milyen helyzetekben volt benne és nem is tudott róla, talán meg is feledkezett arról, hogy létezett egy Timothée nevű ex pasija a múltból. Húsz évvel azelőttről. Szóval homályos most ez az információcsere számomra. Főleg az miatt, hogy nem jelentkezett...csendes vagyok... elhúzom a szám és másfelé pillantok. Végig nézek az előttünk magasodó épületen, végig gondolom a dolgokat, amiket eddig végig futattam magamban, majd levegőt véve kimondom. - Miért érdekel mi van vele? Lezártad már vele a múltadat, nem? Ráadásul legutóbb is úgy kerülted, mint a forró kását. Igen...feltűnt a dolog még ittasan is... - érdeklődtem, talán kicsit harapósan is vetettem fel az első kérdést, de csak hogy szemléltessem vele is, hogy az aggódása az vajon mi miatt lehet? Újból...újból elhangzik a fejemben a kérdések hada, de csak az egyiknek sikerül kicsúsznia alattomosan. - Fellángolt iránta a szerelmes éned... - mormogom az orrom alatt, szinte én is alig hallom és a város zaja is szerencsére elnyomja, így már ez az egy mondat sem nyomja a lelkemet. Kimondtam, még akkor is, ha ő azt már nem hallhatta. Nem is az volt a lényeg. Bár a kezeim máris ökölbe szorulnak, hiszen nem tudom türtőztetni magam. Anyámról van szó és ez nem tűr halasztást. Jobb esetben még hagynám a francba, de tekintve a téma komolyságát és a stresszes állapotát, inkább essünk túl rajta. Neki legalább könnyebb lesz egy fokkal...és talán nem is azért aggódik, hogy elveszítheti, hanem hogy nem mondott el neki valamit. Valamit, ami fontos lehet. - Vagy pont a múlt miatt vagy ennyire stresszes inkább? - bököm ki végre a lényeges részét a dolgoknak, hogy szerintem miért is van ebben az állapotban. Ha nem lenne valami oka rá, akkor tök természetesen viselkedne a fickó előtt is, mint bármely más alak közelében. De nem, Timothée elől menekül. Csak két dolog van, ami miatt az emberek menekülnek a másik elől... vagy szerelmes, vagy titkokat rejt előle. Ezt akarom megtudni, hogy ő jelenleg mit titkolhat...szerelmes, vagy az utóbbi. A lényeg az, hogy innen nem megy el addig senki, míg ki nem böki és helyre nem teszi mindezt. Bár azt nem tudom, hogy mennyire fogok meglepődni a dolgokon, mert másabb agyalni rajta, mint más szájából hallani az igazat. Szóval igen...okkal és joggal aggódok az igazság miatt. És talán félek is kicsit. Van bennem félsz is, igen, egy halom aggódás, stressz és harag is bele itta magát a bőrömbe. Egyáltalán nem jó érzés és én ettől legalább szabadulni akarok, minthogy tartogassam. Akár évekig.
❝ You can't skip chapters, that's not how life works. You have to read every line, meet every character. Hell, some chapters will make you cry for weeks. You will reed things, you don't want to read, you will have some moments, when you don't want the pages to end. But you have to keep going. Stories keep the world revolving. Live yours, don't miss out.
A kanapéra kuporodva figyeltem a szemben lévő épület ablakain játszó fényeket, a madarakat, akik elsuhantak a fejem felett, de igazából csak néztem ki a fejemből. Ezernyi gondolat keringett az agyamban, de ezzel együtt üresnek éreztem magam... Napok óta az idegrendszerem az összeomlás szélén áll, hisz pont ez volt, ami miatt évekkel ezelőtt nem akartam ilyesmibe belegondolni, hogy Tim katonának álljon. Amióta felszállt a repülő, a gyomrom egy görcs volt, enni is alig bírtam, mert bennem volt a félsz, hogy talán nem látom többet, de persze teljesen megértettem, hogy elment. Ezt kellett tennie, nyilván. Minden ember ezt tenné a nővére megtalálása érdekében és én tudom, hogy neki ez mindennél fontosabb volt mindig is, amit iszonyat nagyra értékeltem benne, hogy sosem adta fel. Ezzel együtt viszont az is mardosott belülről, hogy mi van, ha... Mi van, ha soha többet nem látom és nem tudom elmondani neki, hogy van egy fia? Egy fiunk. Ha a sírba kell vinnem magammal majd a titkot... Most már tudom, hogy nagy hiba volt eddig tartogatni ezt, el kellett volna neki mondanom. És Bradleynek is, hisz joga van hozzá, hogy tudja az igazságot, bárhogy alakul. Persze nem akartam neki sem fájdalmat okozni ezzel, meg akartam óvni bármiféle csalódástól, ha Tim a hír hallatán esetleg sarkon fordulna. Jobb lenne ebből a szempontból, ha nem tenném ennek ki, főleg Henry halála után. Majd’ három napja egy üzenet sem érkezett Timtől, így mostanra szinte használhatatlanná váltam, mind a munkában, mind pedig az életben, úgy összességében. Rossz érzésem van és fogalmam sincs, hogy miként fogom túltenni magam azon, ha nem látom őt újra. Hallom a lift csilingelését, amire normál esetben felfigyelnék, de egy picit sem mozdulok, csak meredek magam elé. Az alkalmazottak már megkérdezték, hogy nem alszom éjjelente, mert elég... kialvatlannak -értsd, szarul- nézek ki, akkorák a karikák a szemem alatt. Hasonlóan rosszul érzem magam, mikor Henry hagyott itt... Amint Brad hangja megüti a fülem, mélyen szívom be a levegőt és máris elkezd a torkomban egy óriási gombóc gyűlni. Képtelen vagyok a szemébe nézni, megint lehazudni a csillagokat, hisz nem jellemző ez rám, ránk, a kapcsolatunkra úgy összességében. Elfáradtam. Elegem van. Mindenből és mindenkiből, jobb lenne az igazságot mindenki elé tárni végre és nyugodt szívvel létezni tovább, de nem tudom, hogy attól, ha nekem nyugodt lesz, más lelkivilága borzasztóan felkavarodik majd. Brad érzékeny személyiség, még akkor is, ha ezt nem mutatja a külvilág felé sokszor, tudom... Henry halála is nagyon megviselte, mégis erősebb volt nálam, amiért roppant büszke vagyok rá. Kérdésére aztán megkeresem a hangom és megköszörülöm a torkom, mielőtt megszólalnék. - Igen, itt. – Éppen, hogy hallható a hangom a felszűrődő városzaj mellett. Elengedem a térdeimet és leteszem a lábam a földre, ujjaimmal pedig megkapaszkodom a kanapé szélében, úgy dőlök egy picit előre és pillantok oldalra a fiamra, aki megáll egy kicsit távolabb. - Nem annyira – fújom ki a levegőt, hiszen teljesen felesleges rejtegetnem előle bármit is, már észrevette, hogy valami nincs rendben és azt hiszem, én sem tudok mindent tovább magamban tartani. Valakivel meg kell osztanom a dolgokat és nem baj, ha ő is tudja, mi a helyzet felállása. - Tim pár napja elment... Szíriába, háborús övezetbe. – A hosszú és fájdalmas történetet nem szándékozom rögtön a nyakába zúdítani, na meg, nem tudom, hogy kellene-e beszélnem erről a dologról neki, Tim nővérével kapcsolatban. – Ami azt illeti, egy kicsit ideges vagyok, mert majdnem három teljes napja nincs hír róla és azt hiszem... mi van, ha esetleg... – elcsuklik a hangom és hirtelen el is pillantok Bradleyről a felhők felé. A francba. Annyira rosszul érzem magam, hibásnak, bűnösnek, mindennek, amit el lehet képzelni, de tényleg félek. – Tudod, azt hiszem, kicsit fejbekólintott a dolog, hogy elveszíthetem... újra – nyelek nagyot, majd elsütöm a szemem és visszapillantok rá. El kellene neki mondanom a teljes igazságot. Joga van hozzá. Csak azt nem tudom, én meddig leszek képes bírni a csapásokat, hiszen egész biztos, hogy eltaszít magától, ha elmondom neki, mi is az igazság. Ráadásul mi van, ha Tim tényleg nem tér haza? Akkor talán nem kellene. Miért ilyen bonyolult minden? Ó, miért? Mert húsz éve rendesen elcseszted, Sora.
Álmokat kergetni a világ legszarabb munkája. Ocsmányság elhitetni magunkkal, hogy lesz majd valami igazság is az életünkben és nem csak a mókuskerék által hajszolt magnószalag. Meguntam és ahogy elnéztem mindezt, nem csak én. A buli utáni nap anya világa még számomra is látható változást okozott. Feltűnt, ahogy jár az agya, ahogy aggódás látható a szemeiben és félelem... amit nem tudok hova tenni. Nem tudom, hogy mindez mi miatt is került elő. Stresszel. Van, hogy nem is figyel a szavaimra és azt sem látja, amit csinál. Teljesen másutt van fejben és amikor kérdezek is...a válasza sem elegendő. Joy jelenléte kiszakított kicsit a gondolataimból, hogy Timothée körül járjak, hogy az agyam ne azt hajszolja, amit nem érhet el. Az apám. A vérszerinti apám után való kutatás félbemaradt, nagyon rá koncentráltam és ezzel úgy érzem, hogy beletapostam apám emlékébe. Amiért nem győzők bocsánatért esedezni. De ezzel nem vétek akkora hibát, nem? Hogyha vágyok valami után, ami az enyém is, nem csak névszerinti? Vagy mindezt nem szabadna? Korlátok közé taszítom magam? Mi van ha nincs igazam? Mi van ha semmi nincs? Mi van ha mégis, csak ő nem akar? Huszonnégy órát adtam magamnak. Celeste-vel 22 órával ezelőtt beszéltem mindezt meg. Nem vagyok szava hűtlen ember, mindig betartom a szavam, az ígéreteimet is, főleg, ha én adom meg a választ, így lassan tennem kell a lépéseket megfele. Bár rohadt nehéz, tulajdonképpen a félelem az, ami nem adja meg a kellő löketet anyám felé. Aggódok, reszketek és mégis hajt a tudás felé minden vágyam. Kétes helyzet mindez. Vagy a gondolataimnak van igaza, vagy anyám kiröhög és semmit nem értek a gondolataim, az aggódásom, a vágyaim. Egy semmitérő gondolat lenne csupán? Nem. Anya furcsa volt, mikor Tim nálunk volt. Több oka is lehet...szerelmes belé és emiatt akart távolságot tartani... izzadok. Szinte reszketek. Stressz okozta fájdalom mindez. Ilyet nem sokszor éreztem, de most csak anyámmal akarok beszélni egy bizonyos dologgal kapcsolatban. Már rávettem magam, már csak szavakat kell találnom hozzá. A motoron ülve nem volt gond a hotelig, bár borzasztó gondolatok kerülgettek, sikerült legalább az ajtóig elhessegetnem őket. Nagy levegő és kifúj. Miért én vagyok ilyen szarul pont ez miatt? Belépek a forgó ajtón, bent elszáll annyira minden bajom, hogy amíg a recepciós pulthoz lépek, nekik ne tűnjön fel semmi a lelki állapotomról. Apró mosoly, mellyel megolvasztok minden női szívet, anyát kérdezem, hogy merre van, mit csinálhat és kivel, mennyire érhet rám? Persze útba igazítanak, hogy jó néhány perce vonult fel a tetőre...arra a tetőre, így teszem azt, hogy nagyon agyal valamin. Jobban talán, mint én. Ami miatt kerülget. Vagy csak én hiszem ezt? Nekem tűnik csak annak? Sírni tudnék a tehetetlenségtől, de amíg csak lépések választanak el a választól; tartom magam. Túl kell legyek a kezdeti rémületen, nem történhet baj, nem, csak jó jöhet, csak jó jön. Nem igaz? Egész nap görcsben van a gyomrom, nagyon nehéz lelkileg ez az egész. Nem csak nekem, Neki is, hiszen őt folytogatja mindez évek óta. Miért kelett ezt tennie? Miért nem lehetett megbeszélni normális körülmények között? Vagy erre várt? Hogy egyszer megunom és a szemeibe merek nézni az igazságért? Bár fogalmam sincs, hogy milyen kérdések kerülnek elő a tarsolyomból, végül is megindulok a lift felé, amibe belépve a megfelelő gombot megnyomva ismét magamra maradok a gondolataimmal. Háttal neki dőlök a lift oldalának, a kezeimet is a hátam mögé helyezem összekulcsolom és figyelem csupán a számokat, melyik emeleten vagyok... próbálok visszább venni a stressz szinten, megakarok nyugodni, hogy legalább normálisan megtudjak szólalni. Mély levegő, s kifúj. Csilingelő hang adja meg a jelet, hogy megérkeztünk, így meglököm magam, hogy a nyíló ajtón máris kitudjak lépni és a liftet is visszaküldöm lentre, hogy ne kelljen várakozniuk másoknak. Zsebre dugom a kezem és lassan körül nézek a folyosón. Néhány lámpa fénye árulkodik csak arról, hogy anya idefent van. Ide csak én és ő tudunk feljutni... így aztán mákom van, hogy egymagunkban lehetünk jelenleg. Kinyújtóztatom a karjaimat, majd megindulok arra, melyet anyát is látni vélem. Bár óvatosan lépkedem, mégsem vagyok csendes, egyszerűen csak bizalmatlanság lapul mélyen bennem. - Anya? Itt vagy? - kérdezem csendesen, mégis megtörve azt a csendet, mely itt telepedett meg. Mély levegőt veszk, hogy kicsit még elűzzek minden negatív gondolatot és érzést, hogy kicsit nyugodtabban tudjak újra megszólalni. Márha a jelét adja annak, hogy itt van és nem vagyok számára útban. Akár háttal létezik tőlem, vagy felém fordul, mindenképp megszólaltatom a hangomat, nem tudok csendben maradni, egyszerűen beszélnem kell vele, most még bármiről. Jelenleg az ő állapotáról. - Mi a helyzet? Pár napja... - hallgatok el kicsit, hogy megtudjam foglamazni még magamnak is, amit tapasztalok az elmúlt időkben. - ...kicsit mintha zavarna valami... - fejezem be végre a gondolataimat és megállok kicsit távolabb tőle. Néhány másodpercnyi csendet követelek magamtól, hogy újra megtudjak szólalni, remélhetőleg megelőzve őt a válaszadásban. - Jól vagy? - kérdezem aggodalommal a hangomban, hiszen féltem őt, főleg mikor olyan zavart, mint mostanában és kizökkent a saját békémből. Látom rajta, hogy nagyon piszkálja valami és kivel beszélhetné meg mindezt, mint a gyerekével? Vagy nem tartozik rám? Akkor majd úgyis lekoptat...bár a mai nap nem engedem, hogy kitérjen a válaszadás elől.
Kezdőlap
