Család avagy az otthon melege;;
Dina kislányként azt gondolta, hogy beáll a női felmenői sorába azt illetően, hogy fiatalon fog megszületni az első gyermeke élete szerelmétől, viszont jelenleg ennél távolabb nem is lehetne ettől az ideától. Időközönként elfogja az irigység azon sorstársai iránt, akik már ott tartanak az életben, de végső soron minden alkalommal felismeri azt a tényt, hogy még nem jött el az ideje és nem kevésbé elhanyagolható az sem, hogy nem találta meg még a megfelelő partnert. (Aktuális párkapcsolata hónapok óta sodródik megállíthatatlanul a vége felé, bevallottan a saját hibájából.) Viszont, a családját mindennél jobban imádja és ott segít nekik, ahol csak tud. Nem hanyagolja a látogatásaikat sem, hetente egy alkalommal legalább beugrik a pizzériájukba, illetve szigorúan tartja magát a havi egy templomi látogatáshoz is bármennyire is azt gondolja, hogy a vallás egyre távolabb áll tőle. Imádja a családias, melegséget árasztó légkört és a tárt karokat, amelyek minden alkalommal fogadják őt. A szülei tagadhatatlan, hogy sokszor nem értik őt, mert egy kicsit más, de mindenben támogatják, amiben tudják, mert büszkék a lányukra és bíznak abban, hogy jó nevelést és jó értékeket kapott.
Az édesanyja restaurátorként dolgozik, míg édesapja és a nonnája közösen üzemeltetik a pizzériájukat a Basilico e Pomodorot Brooklynban. Ha a környéken jársz, mindenképpen kukkant be, ugyanis a város egyik alighanem a legjobb nápolyi pizzáját fogod ott enni.  

la mia famiglia:

Barátok és más szociális integrációk;;
Dina kislányként azt gondolta, hogy felnőtt korában ő egy olyan ember lesz, aki nemcsak mindennél jobban imádni fogja a társasági eseményeket, hanem egyenesen ő lesz azoknak a szíve-lelke. Szó sincs arról, hogy ne tudna élvezni egy-egy szociális eseményt, mertbár elmenni általában nem akar, de amikor ott van már kifejezetten jól tud szórakozni, de összességében inkább érzi azt, hogy utána fáradtabb, mint előtte. Nem szereti a zsúfolt tereket, nagy tömegeket és bár imád táncolni, leggyakrabban ezt a tudását otthon a négy fal között kamatoztatja vagy egy táncteremben, csoportos órák keretei között. Az új ismeretségeket sem veti meg vagy legalábbis, ha a kedve úgy tartja egészen jól elboldogul, de nem igazán lehet őt kezdeményező félnek nevezni, inkább csak… belekeveredőnek. (Persze, mindezeken néhány Margarita és Aperol Spritz könnyedén segíthet.)
Dina egyáltalán nem gondolja magát jó barátnak, mert az ő fejében létezik egy kép, amit annak nevez és ő közelében sincsen ennek. A figyelmesség mintapéldánya tud lenni, mert emlékszik a születésnapod dátumára és az allergiáidra is, amelyek alapján nagyon szívesen megsüt neked egy tortát, ha a kedve úgy tartja, de hogy felköszöntsön…? A kezdeményezés valóban nem az erőssége, ugyanakkor a visszacsatolás az már annál inkább. Hozzá bármikor lehet fordulni, mert ha tud segít és cserébe nem vár el semmit. Mindössze szüksége van egy kis lökésre, hogy kimozduljon a komfortzónájából. A minőséget többre tartja a mennyiségnél, éppen ezért egy kezén megtudja számolni azt, hogy hány igazán közeli barátja van. Ismerősökre, felesleges bájcsevelyekre meg sem ideje, sem energiája.

Szerelem meg más drogok;;
Dina kislányként azt gondolta, hogy eljön érte a szőke herceg fehérlovon és majd kézen fogva, boldogan vágtáznak el a naplementében a kacsalábon forgó palotájukba. Meg a fenét! Az élet újfent közbeszólt az elképzeléseibe, mert nemigazán találja a nagybetűs nagy Őt, de cserébe volt jó pár szerencsétlen próbálkozása hosszabb-rövidebb távon, nőkkel és férfiakkal egyaránt. Kíváncsi, szeret felfedezni. A legnagyobb baj ugyanakkor, hogy egy ponton túl, amikor már túl meredekké válna érzelmileg, elhatárolódik és a munkába temetkezik, amit a legtöbben nem vesznek jó néven. Szeretne belesimulni egy kapcsolatba, hogy elengedje és átadja magát teljesen, hogy az a szerető, szeretetteljes nő legyen, akinek a szíve mélyén gondolja magát. (Vagy, akinek az otthoni kandúrja gondol, Bobby.) De sajnos ott van az a fal benne, ami nem engedi, hogy újra átélje azt a csalódást és fájdalmat, mint amit Zarek okozott benne az árulásával, s noha ez sohasem volt egészen szerelem – vagy legalábbis nem olyan, ami beteljesedett volna – de olyan lenyomatot hagyott benne, hogy ma már nem engedi azt, hogy mások okozzanak neki csalódást, mert vagy el sem engedi őket addig vagy ő maga kezdi el pusztítani.

Munka és munkatársak, a mindennapok szüksége;;
Dina kislányként azt gondolta, hogy a munka iránti elhivatottsága és szeretete, olyan lesz mint a nonnájának a főzés irányába. (Ami azt illeti, olyan is lett.) A munka a szenvedélyévé is változott, néha talán szégyelli is bevallani, de élvezi. Az új ügyeket, a rejtélyeket és a mögöttük lévő mintázatokat. Jó megfigyelő, úgy gondolja jó abban, amit csinál. (Vagy legalábbis megfelelő.) Az a fajta, aki nem bánja, ha le van terhelve, mert hatalmas a munkamorálja, aki nem bánja, ha túlórákat vesz vagy éjszakáznia kell, esetleg ünnepnapokon is dolgoznia. Ez teszi ki az élete jelentős részét és ezért van a szakadék szélén a párkapcsolata és mindene körülötte. A munkában koncentrált, felkészült és következetes, miközben az élet körülötte kusza és rendezetlen.
Kezdetben a munkatársaival visszahúzódó és visszafogott volt, azonban a társaság idővel előcsalogatta a csigaházából, amit mostanra – valószínűleg – megbántak. A humora nyers, ironizáló és sokszor szemtelen, tiszteletlen ellenére annak, hogy tudja a hol a helye. Van, aki kedveli. Van, aki nem. Ő az a fajta, aki azokat az embereket preferálja maga körül, akik hasonlóak, mint ő. Kicsit nyersek, kicsit túlzóak és kicsit keserűek, akik megadják számára a kényelmes komfortot, amibe boldogan lubickolhat, mert valójában szereti ő az ilyesfajta állóvizet. Tud, ő kedves lenni, szeretetteljes, de eddig kevesen akarnak eljutni.

Valencia Dionisia Alessandra Armenis, a törékeny káosz maga
Dina azt gondolja magáról, hogy fogalma sincsen arról, hogy ki ő.
Szereti magáról azt gondolni, hogy racionális és következetes, a logika mentén éli az életét, de az igazság az, hogy az érzelmei bonyolultak és túl sokak, nem is beszélve arról, hogy sokszor ő maga is túlbonyolítja őket ellenére annak, hogy az egyszerűséget és a (köz)érthetőséget kedveli.
Alapvetően van egy közömbös természete, nem ítélkezik mások felett, inkább a saját tapasztalataira épít, hogy meghozza a saját döntéseit, amelyeket szeret átgondolni és megérteni. (Végső soron pedig úgyis arra hagyatkozik, amit az érzelmei diktálnak.) De mindent és mindenkit szeret úgy figyelni, hogyha szükségesnek látja tesz hátrébb egy lépést, hogy átgondolhassa mindazt, ami a fejében van.
Szereti azt gondolni magáról, hogy képes nyugodt maradni bármilyen helyzetben, de igazság szerint többször impulzív és meggondolatlan, mint amennyire rendszerezett. Hangulatai hullámzóak, mégha ezt nagyon gyakran próbálja is a szőnyeg alá söpörni és fenntartani a közömbösségét, de könnyű felbosszantani és kihozni a sodrából – illetve akadnak olyanok, akik ezt könnyen elérik nála. A többséggel nem törődik. Lefutja a tiszteletköröket, de ennyi.
Óvatos azzal kapcsolatban, hogy kiket enged közel magához, alaposan válogat és egyben minden döntésében az ősztöneire támaszkodik, mert hisz abban, hogy azok mindig jó irányba terelik. (Mindeddig egyetlen egy csalódás érte, de azon is az évek távlatából egyre kevésbé rágódik.) Noha, úgy tűnhet, hogy aggasztja a múltbéli hibáinak sorozata, sohasem csinálna semmit máshogyan.
Nem akar könnyen lenyűgözhetőnek tűnni, de számtalan gyengéje van: imád nevetni, ha valaki emlékszik apróságokra arról, amit mondott vagy csak megölelik, viszont ezt meglehetősen ritkán hagyja, hogy fenntartsa a távolságot másokkal. Puha, szerethető szeretne lenni, de kemény páncélok védik.

– Dina – zavarja meg háborítatlan békémet (azaz a fejem unott támasztását és az instagram görgetését) – az öreg Tim, miközben helyet foglal mellettem.
– Tim. – Biccentek felé üdvözlésként. – Hogy, s mint vagy ma?
– (…) Azontúl, hogy a tököm is tele van már azzal a szarsággal, hogy megint idecitálnak valami… „nagykutyát” a halál faszáról, akinek fingja sincsen semmiről, de cserébe egy orbitális fasz lesz? – Teszi fel a költői kérdést morogva, félhangosan. (Pontosan azon az irritáló hangsávon, hogyha az előttünk ülő lennék már jól felforralta volna az agyvizemet, mert nem értenék belőle semmit sem, de hallani hallaná.) – Tudod, már nem is reménykedem – sóhajt drámaian – mármint biztos vagyok abban, hogy ez is ugyanolyan seggtitán lesz, mint az előző kettő volt. A fejemet tenném rá, hogy ennek is volt valami puccos katonai múltja sok szarsággal a háta mögött. – A látványosabbnál is látványosabb szemforgatása mellett csak Tim végtelenül unott arckifejezése mulatságosabb, ezért aztán nehezemre is esik megállni azt, hogy ne mosolyodjak el és a lehető legmasszívabb fapofával meg fegyelmező tekintettel meredjek rá. Én türelmesen kivárok mielőtt egyáltalán magamhoz akarnám venni a szót. Amint tekintete rám esik, hamar felismerésre jut, szinte kiolvasható a szemeiből: A büdös picsába! – Már… Ne vedd sértésnek, Dina! Én elismerem, meg tök tiszteletreméltó az, amit Afganisztánban meg ezeken a helyeken csináltok, de lásd be: az ilyeneknek mindig a seggében van a seprű nyele. Te vagy az egyetlen jófej seggfej. – Ez az ő nyelvén határozottan bóknak számít, még ha Tim nem is különösebben fordít arra nagy energiákat, hogy – néha – megpróbáljon körülményesebben fogalmazni.
– Jól van, nyugi! – Nevetem el magamat. – Azért nem kell ennyire kétségbeesni, hogy félórás litániát tarts. Egyetértek veled, az előző kettőnek tényleg a seggéből nőtt a feje. – Vonom meg a vállaimat érdektelenül. Végtére is ez az élet rendje, nem? Nem mindig lehet szerencséje az embernek a feletteseivel. (Nekem sem szokott az lenni.) – Kíváncsi vagyok, hogy milyen ügyről lehet szó, ha már megint úgy döntöttek, hogy egy külsős bevonása célra törőbb. – Időközben végig járatom a tekintetemet az itt lévő ismeretleneken.
– Hát ja, nem t'om, de valamit elég szarul csinálhatunk, ha inkább külsőst vonnak be.
– Gondolom, nem csak New Yorkot érinti. – Vonom meg a vállaimat. – Na és, milyen volt a hétvégéd? – Váltok témát mielőtt teljesen leragadnánk a szakmázásnál.
– Fúú, a fiam meg a gyerekei voltak nálunk. Én nem tudom, hogy mit csesztem el az utódom nevelésénél, de hogy ő milyen neveletlen taknyosokat nevel… Addig hisztiznek és verik magukat a földhöz, amíg meg nem kapják, amit akarnak és azaz idióta enged nekik, merthogy – ezt figyeld – megnyomorítja a lelküket.
Alighogy szóra nyitnám a számat válasz címszó alatt, a teremben lévő zsibongó alapzaj elcsitul. A rendőrkapitány nyit be és határozott léptekkel sétál fel a kis emelvényre, hogy tömören és röviden taglalja ittlétünk okát. (Ez lényegében nem más, mint annyi, hogy hamarosan megtudjuk, de a lényeg igazából az, hogy nem húzza az időt felesleges töltelékmondatokkal az időt, különösképpen, mivel a feszült légkör percről percre domborodik ki jobban.)
– (…) úgyhogy, McLennan, fáradjon be.
A látszólagos „érdektelenségem” instant semmissé foszlik és az állam abban a pillanatban emelkedik el támaszként szolgáló tenyerem éléről, hogy eljutok a tudatosulás bénító tetőpontjáig, miközben a szemeim magukba szívják a látványt. A picsába! – (Mint később kiderül) – Declan „istenverte” McLennan mélyen a zsebébe süllyesztett kezekkel és kibaszott lezser magabiztossággal sétál be azok közé a farkasok közé, akik éheznek arra, hogy megtapasztalják az idegen tűrőképességeinek határait. (Már most le is lövöm a poént: ez pontosan az a mozi, ahol kiderül, hogy a két „főhős” lefeküdtek egymással, ami a probléma elhanyagolható(bb) része, mert a következmény volt a lényegesen kellemetlenebb.)
Az akaratlan vizslatást lentről fölfelé indítom, s haladok egyre feljebb, hogy egyetlen hosszan elnyújtózó pillanat erejéig kavarodjanak bele saját zöldjeim az ő kékjeibe, amely pontosan elég is ahhoz, hogy farkas helyett báránynak érezzem magamat. Vonásaim megfeszülnek. Azt az átható üveges tekintetet ezer millió körül is rögtön észre venném, nem kevésbé a hozzá tartozó dévaj mosolyt, amely éppen csak beszélőkéjének szegletében rejtezik elégedettségének ékeként, mintha csak élcelődne velem: na, most mi lesz a következő lépésed, kicsi szívem?
Léptei lelassulnak, majd meg is áll az asztalom előtt. (Tanulság: sose ülj első sorba.)
Kénytelen vagyok a fejemet csaknem teljesen hátra dönteni.
– Jól érzi magát, Armenis tizedes? Olyan sápadt, mint aki szellemet látott.
– Nem, Thrus… McLennan őrmester, nem látok szellemet, csak egy orbitális faszt. – A szavak megállíthatatlanul szöknek ki a számon, minden profizmusomat félre dobva hagyom, hogy a düh lángja a felszínre fortyanjon és az ereimben pumpáljon. Hiába számolok többedjére 1-2-3 között, semmit sem ér. Miért is érne bármit? Állom a tekintetét, a képére terülő vigyort pedig azon nyomban letörölném egy reményteli jobbhoroggal. (És ez még mindig nem csitítaná eléggé a dühömet, mindössze halovány revans lenne.) A háttér zajai, a hurrogás, felhördülés és az ez igen, kisanyám frázis távolról hatol be tudatomba.
– Fogja vissza magát, nyomozó…
– Megoldom. – Szakítja félbe a rendőrkapitányt McLennan csaknem félvárról. A tenyerei az asztallapra simulnak és már-már bizalmasan közelebb hajol. – Erősen javaslom, Amenis nyomozó, hogy ne kelljen többször figyelmeztetnem arra, hogy hol a helye. Nem akar a nyakába egy újabb felfüggesztést, ugye? – Zárja rövidre, azonban mielőtt reagálhatnék hátrébb lép, egyenesen fel az emelvényre. – Az eligazítás után várom az irodámba. – Veti elém. – Tehát, Declan McLennan őrmester vagyok és egyesek állításai szerint egy orbitális fasz. – Az, hogy ilyen lazasággal veszi magára ezt a jelzőt alapesetben nem dühítene, de hallom magam körül azt, hogy jónéhányan szórakozottan felröhögnek ezzel pedig már is elnyerve valamiféle szimpátiát. – Viszont, komolyra fordítva a szót, mostantól kezdve a McLennan felügyelőt preferálom és a közös katonai múlt ellenére még Armenis detektívnek sem fogom jóváhagyni az ilyesfajta megnyilvánulásokat. – Elhallgat, jelezve: nem viccel és így ezzel meg is húzza az első határokat, amelyeket nem lehet átlépni. – Az elmúlt hetekben átnéztem az aktáikat, az ügyeiket és számot vetettem, ezért lehetnek most itt, mert az ügy… kiemelt fontosságú és többük egységét is érintheti.
Miközben az ügy kapcsán – feltételezem – minden elhangzott, az agyam egyre csak azon járt, hogy mit keres itt Zarek Thruston és miért az a neve, hogy Declan McLennan.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is had jegyezzem meg, hogy mennyire tetszik, ahogyan fogalmazol, imádtam a soraidat, teljesen magával vitt a lapod.  
Kislányként amilyen naív voltál, felnőtt fejjel épp annyira váltál annak az ellenkezőjévé, ami nem baj, mert ebben a cudar világban, nem is túl szerencsés megbíznunk az emberekben. Főleg úgy nem, hogy már te is tapasztaltál csalódást az életed során, így úgy látom, hogy képes vagy kiereszteni a  tüskéidet, hogy megvédd magad bárkivel szemben. Ez valahol talán így rendjén is van, csak amíg a tüskéink mögé rejtőzünk, addig esélyes, hogy néhány szép pillanatot elől is elzárkózunk. A te rejtekhelyed azonban a munkád, ami nem is lenne baj, viszont meglehet, hogy épp ez miatt leszel a legvégén nagyon boldogtalan, mert azt látom, hogy észre veszed te is, hogy ez nagyon nincs így rendjén, de mégis olyan, mintha nem is szeretnél változtatni az egészen. Mintha szándékosan azt akarnád, hogy a mostani kapcsolatod is véget érjen. Megnézem azonban, hogy most hogyan menekülsz majd el a munkába, hogy a múltad felbukkant ott most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki is az a férfi, akit te más néven ismersz, és milyen közös élmény fog majd rátok várni. Van egy olyan sejtésem, hogy ezt majd szépen lassan a játéktéren meg is tudjuk, így nem is tartalak fel tovább, tied New York!  
Színt és rangot majd egy admintól fogsz kapni, addig is érezd jól magad. Köszönöm, hogy olvashattalak  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!