Lennox e Diana

“My neighbour asked if he could use my lawnmower and I told him of course he could, so long as he didn't take it out of my garden.”

Vannak azok a hibák, amiket az emberek egyszer-egyszer – sokszor – elkövetve, előbb vagy utóbb képesek elsajátítani valamit, amit a későbbiek során a hasznukra fordíthatnak. A nálam bölcsebbeknek minden bizonnyal sikerül is, viszont a probléma ott kezdődik, hogy én a természetemnél fogva képtelen vagyok rá, mert jelentősen makacsabb és mellé ostobább vagyok, hogy elég legyen csupán jó néhányszor fejjel szaladnom a falnak, hogy a magaménak tudhassak némi tanulságot. (Legalábbis annyit, hogy ne ismételjem meg újra és újra. Vagy csak ritkábban.)

Ugyanakkor, azzal mindig is tisztában voltam, hogy a magánéletemet egyáltalán nem sikerül jólszervezetten irányítani. Sőt! Sok mindent el lehet mondani az életemnek ezen szegmenséről, de azt semmiképpen sem, hogy rendezett lenne. (Ha bárki is ezt állítaná, két dolgot tudnék mondani neki. Egy: bődületesen hülye. Kettő: teljesen vak.) A káosz, szétszórtság és a nemtörődömség jellemzi a leginkább. A munkában egyszerű, mert ott minden egyszerű, tiszta és következetes vagy legalábbis logikusnak tűnő. Az életemben… semmi sem az, mert csak csapódom balról-jobbra. Úszok az árral. Megyek, amerre a szívem visz. Nem tudom, hogy hány elcsépelt közhellyel tudnék még élni, de biztosan van, amit még rá tudnék húzni. Pedig… elolvastam megannyi „szakirodalmat”, olyan címekkel, hogy „hogyan vegyük kézbe az életünket” vagy „a belső békém megtalálása”, ami segít arra koncentrálni, ami fontos. (Mondanom sem kell, hogy egyik könyvet sem tudtam hasznosítani az életemben… Meglepő lenne, ha nem éppen erre az eredményre számítottam volna. Az ilyen jellegű humbug-könyvekkel – mint látható – kifejezetten szkeptikus vagyok és talán részben ezért nem is sikerül kitartanom ezek mellett.) Ezért csak bizakodni tudom abban, hogy egy napon, majd tényleg elérem azt a szintet, amiről „ábrándozom”. Addig is… maradnak a kínos sztorik, mint ez.

Aztán megesett az a bizonyos buli… Nagyjából fél éve, ahol – és azt követően néhányszor – összeakadtam egy egyetemi tanárral. Semmi komoly nem volt. Egyikünk sem akart mást, csak szórakozni és tombolni, kiereszteni a fáradt gőzt, ami tökéletesen megfelelt mindkettőnknek. Én nem zargattam őt. Ő nem zargatott engem. Csak szükségben. Ez jól múködött és ebben hamar konszenzusra is jutottunk, ha úgy alakul keressük a másikat, de ezentúl… esélytelen, mert mindketten borzasztóan irritáljuk a másikat.
Aztán a kapcsolatnak, nem sokkal azután vége is szakadt, merthát megjött az életembe az ideiglenes nagy Ő.

A helyzet az, hogy néhány héttel ezelőtt kellett kiköltöznöm a korábbi lakásomból, mert az akkor főbérlőm – a szerződésünk lejártát követően – úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg azt, hanem inkább eladja azért, hogy a gyermekének ki tudja fizetni az egyetemi tandíját vagy annak egy részét. Érthető. Korrekt volt és semmi bajom nem volt ezzel, hiszen adott további két hónap haladékot is. Nem mondom, hogy nem fájt a szívem azért a lakásnak csúfolt lyukért, de… A várnál hamarabb túltettem magam rajta, minek miután sikerült megtalálni a jelenlegit.
Igaz, ez nem csak az enyém. Több szobás, de ha őszinte akarok lenni… Az a fajta egyedüllét, amit a másik lakásban éltem át, már számomra is sok volt időnként. Sohasem voltam, olyan magányos, mint akkor, amikor a nullával egyenlő közösségi életem a nulla alá, egyenesen a mínuszba csökkent. A gimnázium alatt – előtte meg pláne – otthon laktam, aztán jött a katonaság, ahol nem is kérdéses, hogy többen laktunk együtt, mint ahogyan az egyetemi lakáson is legalább négy fővel osztoztam. Ezekből kifolyólag ezen alkalmakkor legalább a szociális életre rá voltam kényszerítve. Anélkül, nem. És nem is tettem érte.

A lényeg, hogy a lakást egy kedves nő mutatta meg, aztán a szerződés aláírásánál bújt ki a szög a zsákból, ugynis a lakás tulaja az a bizonyos volt, akivel fél évvel ezelőtt összeszűrtem a levet, majd szőrén-szálán eltűntem. (Mármint, úgy ghostoltam, mint bárki mást korábban és függetlenül attól, hogy nem beszéltünk meg semmi komolyat.  Azért ennek is létezik egy tisztességes módja, hogy tudja: keressen mást. Gondolom, rájött egy idő után.) Enyhén szólva kínosnak mondható volt az újra találkozás.
Most is éppen őt várom, hogy hívjon, mert egyrészt szüksége van valamire a lakásból vagy a postaládából és nincs nála a kulcsa (én meg éppen itthon vagyok, „szerencsére”), valamint várom, hogy felismerje azt a tényt, hogy a kapucsengő rohadtul nem működik, hiába szóltam már neki, nem történt változás. A lakótársaim pedig szeretik, ha én intézem, tudva azt, hogy milyen csodálatos a viszonyunk Lennox-szal. Pazar!

Mit kapsz, ha össze raksz egy postást és tíz IQ-t? Igen, hibás címzést. Nem értem, miért nem a már meglévő címemre küldi a magazinjaimat, amik legfőképpen történelmi és irodalmi folyóiratok, jó, ha az ember frissen tartja a tudását, de azért az sem hátrány, ha az ember szeret olvasni.
Sokáig nem volt gondom azzal a ténnyel, hogy vissza kellett rohangálnom a régi lakásomra a napilapjaimért vagy egyéb dolgaimért, mert az egyik szobát nem adtam ki, vagyis azt, amelyiket használtam régebben, még a mai napig van, hogy elbújok oda kicsit nosztalgiázni, mikor úgy érzem, nagyon magányos vagyok és kezd rám nőni az a hatalmas kúria, amit a bátyám vett nekem. Így jól jártam én is, hogy kiadtam a megmaradt szobákat, szépen ki is veszegették, így alkalomadtán jókat beszélgettem az ott lakókkal, kávézgattunk, így jó volt enyhíteni a magányomat néha napján.
Na de van az a kötelező törvény, a bevonzás törvénye, a Murphy törvény talán vagy esetleg csak valamelyik vallás valamelyik istene gondolta, mekkora poén volna az egyik régi szeretőmet ide hívnia a szomszédomba albérlőnek. Az az utálat, ahogy rám nézett, tuti azért, mert nem hívtam fel. De hát miért tettem volna, megbeszéltük, hogy csak akkor ütközünk, ha kell és hát nem kellett.
Ennek már fél éve, de biztos még haragszik rám, arról nem is beszélve, hogy minden szarért hívogat, hát mi a jó istent csináljak én a kaputelefonnal, nem kellene rajta csöngni éjjel nappal. Fiatalok, biztos telefonszexelnek a többi suhanccal vagy mit tudom én. Apropó, remélem nem nézte meg a postámat, senkinek nem hiányzik, hogy ráleljen a Didi-Duda magazinra, amit merő “kíváncsiságból” rendeltem. Úgy van, a magam fajta irodalom tanárnak bővítenie kell a tudástárát és más folyóiratok tanulmányozása épp oly fontos, mint a régi költők, írók munkásságai. Aaaa, kit akarok becsapni, már rég nem akadt a horgomra senki és a magány szimfóniáját akarom elvonyítani a toaletten a teli hold fényében, az egyedüllét árnyékában.
Szorongva állok a lakótömb kapujában és a kezem a kapucsengőért nyúlna…de…igen, tényleg,
rossz, nem mintha kedvem lenne megnyomni azt. Kelletlen fintor hagyja el az arcom, a sóhaj annál feszültebb és hangosabb, szinte felreppennek a madarak a közeli fákról, ami a számon csúszik ki.
Előveszem a telefonomat és a házaló ügynök által megadott számot keresem, ami talán meg volt régebben is, csak más néven. Mi is volt az? Aha…meg is van. “jóazágyban”. Kicsöng…vedd már fel.
Legalább a kulcsom nálam lenne, akkor nem kellene hívogatnom, csak bemennék felvenném a postám és itt se lennék, megvallom őszintén, a többi lakótársnak nincs is meg a száma, nem mintha zargatnának, Diana az egyetlen aki ilyen, mi is a jó szó? Idegesítő? Illik rá a mondás, minél dögösebb, annál dögebb.
Egyébként, ha már itt vagyok, fel is megyek, szétnézek a szobámban, kellene pár régebbi jegyzetem és lehet iszok egy kávét, már ha Diana nem lesz ellene, bár tuti elvonul, amint felérek, mert biztos kellemetlen lesz a helyzet, hát hogy ne lenne, mégis csak kihasználtuk egymást.
Amint, kinyitja az ajtót, már robogok is felfelé, közben azon töröm a fejem, mivel indítsak? Poénnal próbáljam meg oldani a feszkót? Miért is ne…Hali Diana, még mindig olyan jó vagy ágyban? Esetleg egy csendes szia és már robogok is be a szobámba a cuccaimért, megvárva, hogy vagy elhúzzon vagy elvonuljon és lezuttyantok egy kávét, majd elszívok egy cigit az erkélyen. Inkább az utóbbi lesz.
Kopogok. Várok. Kínos a csend, de annál kínosabb lesz viszont látni őt. Veszek egy mély levegőt és olyan erőltetett mosollyal várom az albérlőtársam, hogy még magam sem hiszem el, hogy bárkit is kedvelnék ezen a kerek földön.
- Hello. Mi a helyzet? – Hogy én hogy utálom az ilyen helyzeteket.
 

Lennox e Diana

“My neighbour asked if he could use my lawnmower and I told him of course he could, so long as he didn't take it out of my garden.”

Igazság szerint, a szabadnapomat határozottan másként és jelentősen jobban eltöltve is eltudnám képzelni, minthogy az időmet vesztegessem. Talán, elmehettem volna egy… manikűröshöz (akihez egyáltalán nem is járok) hogy rendbe szedje a körömágyaimat (ami meg nem mintha érdekelne) vagy elintézhettem volna akármilyen hivatalos ügyemet (nincsen ilyen és minden papírom rendben van). Viszont, ezen silány ötletek ellenére is teljesen biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb találtam volna, olyan tevékenységet, amivel hasznosabban is el tudtam volna tölteni ezt az időszakot, mint a két lakótársam, akiknek hülyébbnél hülyébb kifogásai voltak. Az egyik az egyetemen koptatja a padot, ami már önmagában is azért nevetséges, mert számtalanszor lógott már el erről az óráról, mert – idézem – „nem olyan fontos”. A másik lókötő meg állítólag nem tudta elcserélni a műszakját Na jó, ezt mondjuk még el is tudom fogadni, mert ápoló.

Nem mondanám, hogy várom a találkozót. Egészen pontosan a hátam közepére sem kívánom a helyzetet és ha lehetőségem lenne, hogy minél hamarabb megszabaduljak a szituációból vagy akár… Lennoxtól, megtenném. Szemrebbenés nélkül és ésszerű határok között. (Persze, nyilván!) Megoldhatnám, hogy eltüntessem, de ezzel kapcsolatosan mindjárt három (és fél) problémát is fel tudnék hozni, hogy miért ne tegyem. (És győzködöm is magam!) Egy: elesnénk ettől a pazar kis lakástól, ami igazán a szívfájdalmam lenne minden hátránya ellenére. Kettő: azért, olyan komoly vétséget nem tudok felhozni ellene, ami miatt a-nevén-nem-nevezett-tett elkönyvelhető lenne „önvédelemnek”, például. Három: legalább ketten tudnának ellenem vallani vagy legalábbis valami olyasmit megemlíteni, ami miatt a gyanúsítottak élére ugranék, ami határozottan nem tenne jót a karrieremnek, mindössze azért, mert nem a szívem csücske. (Szerencsére, az érzés kölcsönös.) És a feledik, ami a harmadikból adódik: nem tenném miatta kockára a karrieremet. Sem eleve. Sem egyébként. Főleg nem úgy, hogy úgy hírlik áthelyeztetnek egy új osztályra, ami kifejezetten lázban tartja a fantáziámat. Nem, nem. Nem éri meg. Hangoztatom magamban újra és újra.

Ámbátor, amikor megjelenik a neve a főképernyőmön – „főbérlő” – úgy érzem, hogy egy kis „gonoszkodás” nem jelenthet semmilyen problémát. Ez még nem főben járó bűn, nem? Úgyhogy, fogom a dédelgetett kis ábrándjaimat és a nyomasztó érzésen felülkerekedve (hogy minél hamarabb meg kellene szabadulnom tőle) kicsoszogom a mosdóba, had várakozzon jeligével. (Érezze át, hogy milyen kint ácsorogni, amikor egyik nap én is kint kellett rostokoljak miután lehoztam a szemetet és rám csukódott az ajtó.) Aztán a dolgom elintéztével, beengedem. Aztán hamarosan a lakás ajtaján is. Pazar!

Az ő arcával ellentétben az enyém mégcsak meg sem kísérel felvenni… valamiféle próbálkozási szándékot, hogy vetítsen valami, olyasmit ami arra utalna: nekem is derűs napom van! de jó, hogy látlak! (Mert nem.) Ha az enyém fel is vesz valamilyen, az leginkább egy erőteljes szájhúzás a gyatrán előadott színészi képességére, amit a hallottak után, a szemöldököm hajamba akadása is erőteljesen megspékel.
– Ööö… Hello…?! Azt hiszem, hogy éppen most kerülget a szívinfarktus a képed láttán. – Pillanatnyi hatásszünet, miközben az arca irányába mutatok. – Valamilyen béna darabhoz próbálod előadni a Jokert vagy… Ittál? Még csak kábé három óra van. – Tüntetőlegesen a kezemen nem lévő órámra nézek. – Hagyd ezt, mert a frász kerülget és gyere be. – Állok félre az ajtóból. – Kávét? – Bár meglehet, hogy elég lenne csak a kezébe nyomnom a postai küldeményeit, tetején a bigés magazinnal, ami nagyjából a nappaliban lévő asztalka legtetején hever.

Mindig azt gondolom, hogy minden megér egy újrakezdést. Professzor vagyok és tanár, szívügyem a fiatalok tanítása és jövőjük terelgetése, igen, hiába egyetemi tanár, bizony gonddal viselem a viselkedésüket és azt, hogy merre vezet a jövőjük. Persze, magam sem vagyok öreg, lehet, pont emiatt szeretik velem megbeszélni továbbtanulási vagy élethelyzeti ügyeiket, hiszen kortársként jobban átlátom a problémáikat. Mekkora baromságot művelnek azzal, hogy tőlem kérnek tanácsot. Önmagam karikatúrája vagyok, nem tudok kapcsolatot megtartani, az életemet rendbe tenni, de még csak arról sem tudok dönteni, hogy elfogadjam-e a féltestvérem visszautasíthatatlan ajánlatát és válljak új gazdag, öltönyös bohóccá, aki egész nap egy irodában ül és néz ki a fejéből.
Ettől függetlenül még mindig tartom, hogy mindenki megérdemli a második esélyt. Az a személy is, aki kivette a régi lakásom egyik szobáját. Tényleg, úgy indultam el, hogy bár utálom a gondolatát is annak, hogy találkoznom kell vele, mégis jó pofát fogok vágni a dologhoz és megpróbálok kedves lenni vele, persze, nem csak azért, mert nála van a postám, hanem mert hé, fél éve dugó partnerek voltunk. Miért ne lehetnénk ettől még jóban? Tudod, nappal húgom, este dugom vagy valami ilyesmi? Létezik ilyen? Nappal jó cimbi, de este tessék himbilimbi?
Mikor megnyílt a bejárati ajtó, tényleg, eskü, az járt a fejemben, hogy még akár haverok is lehetnénk, vagy hé, megismételhetnénk egy jó kis menetet, elengedek cserébe egy havi lakbért, mert tök jó fej vagyok, de még egy kávéra is elhívnám. De, amint kinyílt az ajtó és megláttam azt, amit minden szexuális aktust követő reggel láttam, mindettől elment a kedvem, tényleg, még a kávétól is, ami nagy szó.
Hát azok a tekintetek, szinte ölni lehet vele, miért kell így nézni valakire? Miért néz így egyáltalán valaki? Utálat és önutálat és annyi minden negatív érzelem vegyül a tekintetében, hogy legszívesebben szemcseppnek írnék fel neki szenteltvizet.
- A szívinfarktussal kérlek várd meg, míg lelépek. – sóhajtottam megadóan. Ugyanolyan volt, mint minden reggel, amikor felébredtünk egymás mellett. Valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan okból, utálat a másik iránt. Nem tudom, miért is próbáltam meg ezt a mosoly dolgot. – Nem vagyok jó elátkozott rongybabák újraélesztésében. – rántottam meg szórakozottan a vállam. Komolyan zsigerből jön, nem erőlködöm, nem is gondolkodom, ez a rosszindulat szinte mintha a belőle áradó negatív energiából születne, gyökeret ver a fejemben, szépen kinő és a számból egy velős fricska formájában kelne életre.
– Nem ittam Diana, csak ennyire örülök, hogy láthatlak – fintorogtam egykedvűen, majd invitálására beléptem a lakásba. – Hogy vagy mostanság? Még mindig…csinálod azt az izét. Tudod, amivel foglalkozol? – halvány fingom nincs mivel foglalkozik, teljesen kiment a fejemből, egyáltalán közölte velem valaha? Azt se tudnám megmondani, miért kérdeztem meg ezt, talán csak, hogy elvegyem a figyelmet a nappali asztalán lévő postahalmazról, ami természetesen bontva volt. Tetején pedig egyből a férfi magazinom kapott helyett, sóhajtottam egy mélyet, majd felvettem a cuccokat és a konyha felé vettem az irányt. – Tetszett? Ne spoilerezz kérlek. – mutattam felé, majd lecsaptam az asztalra, miközben helyet foglaltam, bár most ebben az esetben nem Dianára voltam mérges, hanem inkább a helyzetre, mondjuk az sem kizárt, hogy tényleg belenézett, nem semmi vad éjszakákat toltunk annak idején, már amikre emlékszem, nem fogta vissza magát.
- Emlékszel, hogy iszom a kávét? – dőltem hátra a székben és kipillantott a konyha ablakán, figyelve, ahogy a nap nem csak küllemében, de erejével is kezdi átvenni az uralmat a természet felett. – Hogy tetszik a lakás? – kíséreltem meg a beszélgetést, bár nem értem miért. Miért. Lennox, csak idd meg a kávét, fogd a cuccaidat és húzz a picsába.  

 

Lennox e Diana

“My neighbour asked if he could use my lawnmower and I told him of course he could, so long as he didn't take it out of my garden.”

Feltételezve azt, hogy őszinte akarok lenni (márpedig, miért ne akarnék?) akkor azt kell, hogy mondjam: nem egészen értem a kettőnk helyzetét Lennox-szal. Bevallom, hogy életem során akadt néhány (egy)éjszakás cimborám, azonban az esetek többségében – nem feltétlenül, de többnyire kettő dolog történt. Prima opzione: nem lett semmi a dologból, mert másnap mindenki ment a maga dolgára és az hagyján, hogy azt sem tudom, hogy élnek-e vagy halnak-e vagy egyáltalán bűnöző volt-e, de még a nevükre sem emlékszem. Vica versa, gyanítom. Seconda opzione: egyszerűen haverok maradtunk. (Határozottan ez a ritkább.) De a lényeg, hogy ez utóbbiak közül egyikükkel sem jövök ki olyan rosszul, mint vele. Józanul legalábbis, mert részegen már-már patika a kommunikációnk.
Mindenesetre, azért annyira nem tépelődöm a dolgon, hogy változtatni akarjak rajta. Sőt! Ha már így alakult akkor előszeretettel teszek rá a lapátra, miért ne alapon.

Készségesen elmosolyodom.
– Ígérem, hogy keresek neked majd egyet, amin gyakorolhatsz.
Akár meg is sértődhetnék a dolgon, viszont jelen pillanatban a fantáziámat sokkal jobban izgatja maga a gondolat, hogy az internet mely sötét bugyrába kell leereszkednem ahhoz, hogy a kedvéért – mi másért? – szert tehessek egy elátkozott rongybabára. Vajon elég az amazont felcsapni, netalántán a facebook market place már alkalmasabb lenne vaagy célszerűbb lenne a deep weben kutatni? És vajon Doug, az informatika osztályról, aki önmagát valamiféle etikus hackernek vallja, hajlandó lenne-e segíteni ebben a kiemelt fontosságú ügyben nekem? Hmm… Mivel is vesztegethetném meg? – Szóval, khm, valami igény? Tudod, a babát illetően. Angyali szőkét szeretnél vagy vörös ördögöt? – Szigorúan információ szerzés céljával teszem fel ezeket a kérdéseket.

A válasza újfent felvillanyoz, legalábbis annyira, hogy inkább a saját hasznomra fordítsam.
– Ez esetben, az enyémet már boldogabbá is tetted. Köszi, hogy jöttél! – Nem azt mondom, hogy élvezem, ha mások napját tönkretehetem a jelenlétemmel – dehogy! ennyire kicsinyes azért mégsem vagyok (de igen. és ennél is sokkal jobban) – de azt mindenkinek be kell látnia (ha csúnya dolog, ha nem): a kárörömnél aligha létezik szebb és kielégítőbb. Az, hogy ez most az Ő vérének szipolyozásában merül ki, nem pedig a kollégákéban, üdítő változatosságot jelent számomra. – Azt kérdezed, hogy még mindig nyomozó vagyok-e? – Mondanám, hogy felvillantom mindjárt a kis jelvénykémet, de a helyzet az, hogy a kényelmes otthoni viseletemre nem aggatnám rá, olyan szívesen. Mármint… Azért az már beteges lenne, nem? Ami pedig nem kevésbé adna okot arra, hogy ismételten elkezdjem látogatni a pszichiáteremet. Munkamánia addikció vegyítve egy kevéske kényszerességgel. Finomnak hangzik. Ha nem létzik még ilyen, legalább elnevezhetik Armenis-betegségnek. Vagy ilyenkor az orvosról szokták? – Ja, valahogy úgy. Te is még mindig professzor vagy? Mit is tanítasz, egyébként? – Gondolom… illik azért visszakérdezni.

Nem mondanám, hogy elrejtem a vigyoromat, amikor felfedezi azt, hogy hol kapott a helyet a csinos kis felnőtt újsága. Kiemelt helyen, legfelül. – Hát… Azért bevallom, hogy a szóló nem olyan szórakoztató, de ha már kérdezed azért én ennél haladóbb szellemű vagyok. Érted, filmek meg tinder. – Neki támaszkodom az ajtófélfának, ahogy kicsit szánakozva, de határozottan jól szórakozva vizslatom. – Én értem, hogy könyvek, folyóiratok meg ilyenek, de hogy lehetsz ennyire maradi? Azért, az ötventől még messze vagy. – Ki nem hagynám, hogy ne ekézzem és ne szórakoztassam magam ezzel. Nem mintha egyébként ferde szemmel néznék rá, nem különösebben érdekel, hogy mit csinál a szabadabbik kezével, amíg a másikkal a dolgozatokat javítja. Meg, nem minha ezekben az újságokban néha nem lennének hasznos dolgok.

Újfent felvonom a szemöldököm.
– Szerinted emlékszem? – Tudakolom, olyan hangsúllyal, ami önmagában is elég ahhoz, hogy rájöjjön: lol. dehogyis. Viszont, ami biztos, hogy amíg én csinálom neki a délutáni kávéját biztos, hogy tartom magam azokhoz a szabályokhoz, amiket a szüleim tanítottak nekem és  ebből kifolyólag biztos lehet abban is, hogy rohadtul nem kap semmiféle habos-babos zabtejes cukormentes karamellás cappucinot vagy valamilyen matcha latte-bigyót. Eszpresszó lesz, amihez már le is daráltattam a kávét a darálóval (éljen az automatika), s várom a karos gépen, hogy lefőjön a fekete nedű. – Amúgy a lakás pöpec, leszámítva a fura főbérlőt, aki ideküldözgeti a magazinjait. – Vonom meg a vállaimat, miközben előkészítem a cukrot, tejet és a tejszínt. – Ha kell, gőzölhetek tejet. – Ez éppenséggel nem esik nehezemre. – A többi problémát, ami esetleg van a lakással azt vagy most tapasztaltad vagy jeleztem. Bár megjegyzem, nem én akartam lenni a szószóló. – Forgatom meg látványosan a szemeimet, ahogy felé fordulva leteszem az egyik kis csészét és ezzel jelezve számára is, hogy nem jókedvemben hívogatom én sem őt. A kaputelefon rossz. Az egyik mosdóban a klotyó folyamatosan eldugul. Ezen problémák, olyanok, amit neki kell közvetítenie a közös képviselő felé, mert én – meg a többiek – kábé csicska albérlők vagyunk. A többit, megoldjuk. Nyilván, ha szükséges, az engedélyével. Véletlenül sem szeretnénk kárt tenni a lakásában.

Nem is az a durva, hogy összefutottam egy régi exemmel, vagyis nem ex, nem voltunk együtt, csak ha szükség volt a másikra, igaz, fontos volt, hogy előtte mindig innia kellett legalább egyikünknek. Szóval a durva, hogy ő vette ki az egyik lakásomat, hát erre komolyan mennyi lenne már az esély. Plusz, miért nem tudok vele normálisan kommunikálni? Olyan leereszkedő, mintha semmibe venne, mintha azt sugallná, hogy kevés voltam az ágyban vagy hogy kicsi a micsodám, vagy nem tudom, pedig tudtommal nem az, vagy az? Van alap táblázat vagy mérce?
- Angyali szőkének itt vagy nekem te – nézek rá mosolyogva, mert úgy látom itt egy komoly fricska csata alakult ki, legalábbis próbáljuk túl szárnyalni egymás beszólásait és egyébként egy kicsit, csak egy kicsit murisnak is találom a dolgot. Elfogadom a kihívás Diana, már ha tényleg így hívnak. Hívtalak én szerintem máshogy is, plusz egyszer mintha ő egyszer, mikor ittas volt Draconak szólított, meg kérte, hogy használjam a pálcámat…hm…lehet csak rosszul emlékszem, vagy én akartam ilyet játszani, végtére is HP bolond vagyok.
Végül mégis beléptem a kriptába, ami a lánynak köszönhetően baljóslatú hangulattal lengi körbe az alapból gyermeki energiával telített aurámat. Na igen, rá kenem a fáradtságomat is. Miért ne?
- Ja az, nyomozó. De ugye tudod, hogy a parkolóőrködés nem minősül nyomozói tisztségnek – igen, keményen beszóltam egy rendőrnek, nem aggódok ezen, van egy jó nyomozó barátom, tehát van pár hasonló poén a tarsolyomban, órákig el vagyok látva rendőrviccekkel, legalábbis addig, míg a kávémat elfogyasztom.
- Igen, még mindig – bólintottam, ahogy a folyóirataimért mentem a nappaliba. – Irodalom és történelem – válaszoltam egykedvűen, bár itt is lódíthattam volna valamit, de nem akarok hazudni, minek, alapjában véve azon kívül, hogy nem kedveljük a másikat, rosszban sem vagyunk, legalábbis én nem tudnék okot mondani arra, miért utálkozunk ennyire. Ennyire taszítjuk egymást nyilván, vagy valami előző élettel kapcsolatos baromság. Nem értek ezekhez.
- Igen…khmm…rémlik valami. – válaszolom már az újságokkal a kezemben, ahogy közli, hogy szólóban nem olyan jó nyomatni, hiszen, ha nem így lenne, nem lett volna szüksége rám. Kérdésére csak felvonom a szemöldököm és bár először úgy szeretném csinálni, mint, aki nem is hallotta a dolgot, de végül mégis válaszolok, tanultam illemet, vagy mi a szösz, de azért fáj egy kicsit, hogy nem emlékszik a hobbimra, ami már szinte kóros.
- Tudod, hogy antik holmikkal van tele a házam. Még dícsérted is az ágyam, amikor… khm…haladószelleműségedben kikötöttél – mosolyogtam megvakarva a halántékom, végül elfordultam, hogy ne lássa, a vigyoromat. Azért vannak kellemes emlékeink is na.
- Szeretem a régi, hagyományos dolgokat. Ennyi, nem ördögtől való dolog az – rántottam meg végül a vállam, majd leheveredtem az asztalhoz és azon morfondíroztam mennyi kávét megittunk csendben a másnap reggeleken. Ha tippelnem kellene, igen, emlékszik, csak játssza a flegma csajt.
- Hosszú kávé, két cukor és egy kis tejszín, köszönöm – mondom neki, miközben átnézem az újságokat, de persze ezt megtehetném otthon is, inkább csak mellékcselekvésképpen csinálom ezt, hogy ne kelljen témázgatnom Dianával.
- Nos igen, a főbérlő szerette volna, ha az itt lakók minőségellenőrzik a magazinját, mielőtt ő kézbe veszi – tettem le éppen egy gazdasági politikával foglalkozó lapot az asztalra és hunyorogva emeltem a tekintetem a lányra – Mi a frászért küldeném ide a lapjaimat? Nyilván a postás rontotta el a címet – rázom meg a fejem végül, majd mikor elkezd panaszkodni a lakásra, látványosan kiterítem a felnőtt lapot egy hatalmas keblű hölgynél. – Szerintem túl vannak értékelve a műmellek – morfondíroztam és még felé is fordítottam azt az oldalt, hogy ő is véleményezhesse a dolgot. Tapló vagyok? Igen, de nincs kedvem ezekkel a problémákkal foglalkozni most, délután szólni fogok a szerelőnek, de ha most bólogatni kezdek, mint egy szófogadó kis kutya, tuti rám fog kapni és minden hülyeségért hívogatni fog. Ha pedig egyszer berúgva hív fel, tudjuk mi lesz a vége. Még, hogy nem ő akart lenni a szószóló, szerintem élvezi, hogy ugráltathat. Míg lereagálja a dudás csajt a felnőtt magazinon, magam elé veszem a kávémat és felkeverem, mielőtt beleszürcsölnék vagy mielőtt Diana is letelepedne velem szemben a saját italával.

Lennox e Diana

“My neighbour asked if he could use my lawnmower and I told him of course he could, so long as he didn't take it out of my garden.”

A fejemet oldalra billentem és zöldjeimmel kissé hunyorogva tekintek fel rá. Nagyjából – egészen konkrétan – úgy vizslatom, mint azokban a régi spagetti – western – filmekben, amikor pisztoly párbajra kerül sor, a „hősök” között. Szinte még azaz ominózus hangeffekt is felcsendül a fülembe és csaknem látom mögötte a folyosón átbucskázó bogáncsot is, hogy teljes legyen a kép. Végül nem bírom visszafogni magam és felnevetek. – Kissé sértőnek érzem az „angyalit”. – Teszem ujjaimmal is idézőjelbe a szót, nyomatékot adva neki. – De értem, akkor a vörös ördögre teszed le a voksodat. – Vonom le a következtetést, merthát fontos. Úgy tudom, hogy célszerű időről időre szem előtt tartani más emberek igényeit, az ajándékaikat illetően. Az emberek többségével ez a baj, hogy nem figyelnek év közben és, amikor eljön az alkalom, a legtöbbeknek fogalmuk sincs, hogy mit ajándékozzanak. Pedig, az ilyen apróságokat kell csak szem előtt tartani és a probléma megoldva. – Szóval, milyen alkalomra szerezzem be? Születésnap? Névnap? Vagy esetleg minél hamarabb, hogy a magányos estéidet ne csak magazinok hasábjain élvezd? – Fogalmam sincs, hogy van-e valakije jelenleg akár ideiglenes, akár átmeneti vagy akár állandó.

– Ó, basszus! – Forgatom meg a szemeimet. – Szerinted ki fognak rúgni, ha megtudják, hogy az elmúlt egy évben nem osztogattam bírságokat? – A legkevésbé sem sérti az önbizalmamat a „ledegradálása”, mert általában hasonló reakciókat szoktam kapni „viccelődés” címszóval. Már túl tettem magam azon, hogy bizonygatnom kelljen bárkinek is bármit, így ahelyett, hogy felülnék arra a bizonyos vonatra, inkább rákontrázom és adom a szőkét. – Hmm… Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire tanult, művelt ember vagy. Biztos? Mármint, némelyik magazinodban csak képek vannak. – Nem mintha a számomra érdekteleneket végig lapoztam volna. (Érdekes meg csak egy volt.) Bár, minden bizonnyal azaz én hibám, hogy a többit ki se nyitottam, ami lényegében az én proliságomat szűklátókörűségemet bizonyítja. Amivel visszaélhet. A fenébe!

– Gondoltam, hogy valamiféle örökség a halott nagyszülőktől vagy ilyesmi. – Az igazság az, hogy a részegség közepette, begerjedve nem éppen azon lamentáltam, hogy miért van annyi öreg holmi a házában, hanem azon, hogy minél hamarabb – legalább az egyikünk – csúcsra kerüljön. (Igen, nos a múltbéli magányos életem… olyan, amilyen. Jön és megy, elveszi azt, amit akar és tovább áll. Egyszerű és üzleties köntösben.) – Szóval, akkor ez a hobbid? Antik tárgyak, könyvek gyűjtése? – Végül is, nem árt egy kicsit ismerni a főbérlődet, nem? Mégha, a mi ismeretségünk elsőkörben másféle körülmények között esett meg.

Amíg, én a kávé lefőzésével foglalatoskodom, ő elkezdi a kis újságait nézegetni. Igazából, nem olyan elviselhetetlen, de amikor az, akkor viszont nagyon. (Parádés gondolatmenet, nem? Igazi nyomozói munka, ahogy ezeket a következtetéseket levonom.) Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy melyik a jobb. Ha csöndben maradok vagy ha közjátékképpen üres fecsegéssel tölteném el az időt. Ebben, nem vagyok jó. A szociális interakcióim többsége a véletlen szerencsének köszönhető és a kényszernek, hogy másokkal lakom együtt. A munka meg… más. Ott könnyű fegyelmezettnek lenni. A magánéletem meg egyébként egy káosz és csőd, úgyhogy tényleg fogalmam sincsen, hogy az a kevéske ember is, miért visel el maga mellett. Feltételezem, hogy vannak értékeim, bár meg nem tudnám mondani, hogy mik azok. Lennox egy jól nevelt ficsúrnak tűnik, másokkal szemben.

Felvonom a szemöldökömet.
– Aham. Mindig a postás a hibás. – Elnevetem magam, miközben learkom elé a kávét és belepakolom mindenből a kívánt mennyiséget, miközben a gyenge terelésnek teret adva ránézek a bigére. – Ebben egyet kell értsek veled, bár nekem az esztétika hiányával van a bajom általában. – Nem értem, hogy miért akarnak egyébként csinos nők magukra, olyan kannákat, amik csak előre rántják őket. Persze, tök jó ha van az embernek egy lökhárítója, ha elesik, de… Azért ez mégis csak túlzás nem. – Vajon, a pénz miatt csináltatják meg vagy ennyire komoly komplexusok vannak bennük? – Esetleg mindkettő. Az ilyen nők, akik ennyire túlzásba esnek, komoly testkép zavarral rendelkeznek. És még több, ilyet eredményeznek.

Úgy röpködnek a fricskák, mint egy alsó iskolás kajacsatán a krumplipüré, igazából sosem talál célt, de írtó csúnyán tud kinézni, ahová esik. Persze engem nem igen tud megsérteni, tanár vagyok, főiskolai professzor, tehát engem folyamatosan kiképeznek a fiatalok, megerősödtem, ő meg mondjuk rendőr. Minden vicc középpontja és ha még számításba vesszük a hajszínét is, akkor dupla sértéseket lehet ellőni egy szőke nős, rendőrviccel. Észben tartom ezt. Észben tartom.
- A vörösök nem jók, túlságosan szenvedélyesek és hirtelenek. Én nyugodt természet vagyok – vonom meg unottan a vállam, ahogy elindulok a nappaliba a lapjaimért, majd mivel úgyis tudom, hogy belekukkantott, kacsintva jelzem felé a didi magazint, azzal válaszolom meg a következő kérdését. – Jól vagyok, köszönöm. Megelégszem ezzel, nincs szükségem átkozott babákra, meg aztán elég, ha felhívsz. Úgyis nosztalgikus, amikor rám csörögsz – mosolygok rá célzottan, bár tudom, nem hozom zavarba ezzel, legalábbis nem így ismertem meg, de azért tényleg elég furcsa, hogy annak idején, ha telefonon kerestük egymást, tudtuk, hogy akkor melegíteni kell egy jó kis lepedőtornára és a másik érkeztéig be kell rúgni, különben bukta az egész. Most meg, ha felhív, az izgalmat átveszi az undor, az azonnali merevedés helyett magamat érzem kivert férfi nemiszervnek és ahelyett, hogy én üzekednék, a fülemet érzem megszexuálva. Élet ez kérem?
- Micsoda? Csak egy éve végzed rosszul a munkádat? Hihetetlen – nézek rá fintorogva, majd elindulok az általa kínált helyiség felé, ahol éveket töltöttem egyedül. Ez is milyen furan hangzik már, más kínál hellyel a saját házamban, furcsa. Még a hideg is kirázott a gondolatra, de lehet inkább csak a hátam mögött érkező Dianát éreztem ördögi aurájával.
- A művelt embereknek is vannak igényei Diana, ahogy a városunk ébre őreinek is. Te tudhatnád a legjobban – kacsintottam cinkosan, ha mással nem is, ezzel tuti ő is egyetért velem és meglátja benne a költői humort, ami pont annyira vicces, mint amennyire sekélyes és szánalmas. Egy nyomozó és egy professzor szerelmi élete fél éven át abból állt, hogy részegen összefeküdt egymással. Valahol komikus és valahol szomorú.
- Majdnem. Családi vagyon, amiből nem kértem, mégis kaptam – válaszoltam a kérdésre, amikor már helyet foglaltam az asztalnál. Furcsa stílussal ugyan, de tetszett, hogy valaki érdeklődik a hobbim iránt, vagy a házamban található antik tárgyaim iránt, egyáltalán érdeklek bárkit is, még ha ilyen lenéző magatartásban is.
- Ja, tudom, tök gáz – legyintettem felé és kimondtam helyette, amire gondolt, ugyanis van, aki jászik vagy focizik szabad idejében, én meg ilyen ódivatú vagyok, nem sajnáltatom magam, ilyen a kapcsolatunk, talál rá megfelelő szót, hogy megsértsen vele, legalábbis megpróbálja.    
A kávét kevergetve morfondírozok Diana válaszán, miközben én magam is mostmár a korábban elterelésként használt női kebleket kezdtem el bámulni. Milyen durva, hogy nem, hogy bejött a tervem, de még engem is leköt a téma.
- Szerintem egyik sem. Csúcson akarnak maradni – vontam vállat, miután átgondoltam az összes lehetőséget, ami eszembe jutott. – Minden ember hiú és gyarló. Büszke arra, ha valamiben jó és mindent megtesz azért, hogy ott maradjon – bólogattam mostmár elismerve a logikámat, mert ha belegondolok, én nem szeretnék csak azért nagyobb himbilimbit, hogy több nő rohangáljon utánam a városban, aki meg mondjuk nekem kellene, az ne akarjon, mert sok lenne, amim van. Felnéztem végül az ujságról és elemzően néztem Diana portékájára. Nem annyira emlékszem mivel állok szemben, rég volt és ittas is voltam, de annyi bizonyos, hogy igen csak le van maradva az újságban látható em-lőkről, amik az én nyerembe sem férnének el. Szerintem is sok már, nem szép.
- Ha lenne rá felesleges pénzed és még többet kapnál általa, te is megcsináltatnád nem? – kérdeztem beleszürcsölve a kávémba, majd bólintva azért hozzátettem. – Persze, nem feltétlen ekkorára, ez már tényleg túlzás – csuktam be a füze-tet és immáron a tekintetét kerestem, talán ma először. – De ne agonizálj ezen Diana, azzal a stílussal, amid van, ilyen kannákkal megáldva sem tartanál meg magadnak senkit – nevettem végül, mert ez egy szépen felépített beszólás volt Hölgyeim és Uraim. Ha lenne eredményjelző ez tuti két pontos let volna. – Apropó, neked most van valakid? Vagy nálad is hadban vannak a fürge ujjak? – kérdeztem, ha már engem is kigúnyoltunk az újság miatt és a guminő rendeléssel, úgy én is megengedek magamnak egy kis személyes élettérben való turkálást. Bár ez a téma most egy kicsit érdekel is, de próbáltam úgy kérdezni, hogy ne tűnjön fel neki az érdeklődés.