Megőrülök tőled, Chev.
A szó, szinte minden értelmében.

Egy újévi bulin láttalak meg, de bármennyire is próbáltam a tekintetemet másfelé terelni Te valahogy mindig beevickéltél a látóterembe, mert nem bírtál megmaradni a csinos kis fenekeden anélkül, hogy ne rebegtesd a pilláidat, olyan szorgosan. *szemforgatós emoji* Mint utólag kiderült, nem is én voltam az, akit kiszemeltél magadnak. De hát, mit ad isten? Csak szóba elegyedtünk és éjfélkor nem állt más melletted, mint én. (Tudjátok, ilyen újévi babona, hogy valakit meg kell csókolnod, máskülönben egyedül leszel a következő évben.) Véletlenül sem akartam kapcsolatba bonyolódni veled, merthát a hozzád hasonló barnákkal sosem stimmel valami. #susp (btw milyen igazam lett!)

Olyan vagy, mint egy kisördög az ember a vállán, aki folyamatosan hülyeségekre bíztatja az embert, mert szeret rosszalkodni, noha nem kifejezetten egy baddie girl-típus. Inkább csak… Szereti szabadon értelmezni a szabályokat. Számára az, hogy a Central Park egyik szökőkútjában pucéran lubickol éjszaka, nem feltétlenül egy nagy dolog.

Aztán az újév másnapján, a nem is annyira részeges mámorból felébredve azt látom, hogy a konyhában próbálsz összeütni egy rántottát. (Minden volt az csak nem életem rántottája. A mai napig nem értem, hogy tudtad azt elérni, hogy egyszerre legyen nyers és kicsit odakozmált.) De mi tagadás, olyan édesen próbálkoztál, hogy végül úgy alakult, hogy a rántottázásból lett egy második, harmadik és egy negyedik is, amikor is már azt vettem észre, hogy szinte benne vagyunk ebben a kapcsolatféleségben.

Nem is különbözhetnénk jobban.
A tűz és víz, enyhe kifejezése annak, hogy mennyire nem hasonlítunk. Jóformán semmiben. Te élvezed az életet és habzsolod azt, ahogyan csak tudod. Én meg, vagyok és létezem. Imádod a társaságot, az embereket, szinte kivirágzol attól, ami engem leszív. Az első egy-két hónapban próbáltam veled lépést tartani, de rá kellett jönnöm: nem megy és nem is akarok.

Kedvellek, mégha elég sokszor idegesítesz is és ez valószínűleg fordítva is így van, mert teljesen mások vagyunk.
Követelőző, kicsinyes és elviselhetetlen tudsz lenni, mint egy nagyon elcseszett Disney hercegnő, de az elmúlt fél évben azt hiszem, hogy többet láthattam belőled, mint azt valaha is másoknak megengedted, mert neked sincsen más vágyad, minthogy szeretve legyél. Látom, amikor egy veszekedésünk után a fürdőkád szélén ücsörögsz elkenődve, megereszkedett vállakkal, könnyezve nézel magad elé. Szinte látom az arcodon, hogy azt a kérdést latolgatod: hol rontottam el? Nem akarlak bántani, soha nem is akartalak. Tudom, hogy magányos vagy és ettől borzasztóan szenvedsz, mert mióta eszedet tudod, egyedül voltál. Hiába a luxus lakás és a puccos cucc, ha egyedül vagy velük. Az édesapád utasszállító pilóta, szinte sosincs otthon. Az édesanyád ügyvéd, aki jóformán a munkába temetkezik. Egyikük sem volt ott neked, semmikor.

Tudna ez a dolog kettőnk között működni, de… Másra vágyunk, teljesen. Úgy érzem, hogy néha megfulladok tőled, mert sok tudsz lenni, de mindeközben egyre magányosabbá válsz, amit gyűlölök látni, de ennek ellenére mégis távolodom tőled. Nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy egyikünk se beszél. Nem hozza szóba, pedig ott lebeg közöttünk. Nem tudom, hogy mi lesz így velünk. Lesz-e egyáltalán bármi is.


Nos, ez minden, ami a fejemben van miss Troy kapcsán. Valószínűleg ez a kapcsolat a vége felé tart, de aztán… who knows? De nem ígérek happy end-et, hogy ne legyen csalódás. A hölgynek kábé minden porcikája variálható, de ha valaki meghozza, úgyis mindent megbeszélünk.