Declan e Diana

“We carry on through the storm / Tired soldiers in this war / Remember what we're fighting for / Meet me on the battlefield / Even on the darkest night”

Kétséget kizáróan mindenkinek az életében van legalább (!) egyetlen egy, olyan mozzanat, amikor közvetlenül a tragédia előtti néhány másodpercben tudatosul benne: hát erre kurvára rábasztam! Általában ezek a videók azok, amik felkerülnek a youtube-ra és a tiktokra egyaránt, amin a többség hülyére röhögi magát. (Szánni való kétbalkezesség, rosszul sikerült landolások és eredendően is ostoba gondolatok, amelyek valamilyen csoda okán fizikai eseményt öltöttek. Ilyesmikre gondolok. Rosszindulat és káröröm ide vagy oda.) Az én életem is megannyi ilyennel van kikövezve, azonban ezek egyike sem olyan, ami felkerülhetne bármelyik platformra, mert nem maga az esemény vagy a megtörténése miatt vicces, hanem a mögöttük húzódó kellemetlenül kullogó háttérinformációk teszik mulatságossá. (Mármint, valaki számára biztosan.)

Az én egyik pillanatom éppen most történik.
Hát, erre kurvára rábasztam!
A hét hosszú és nem kevésbé kimerítő volt, viszont minimális előre mozdulás talán történt az ügyben, bár mérget nem vennék rá, de úgy éreztem… jó felé tapogatózom a sötétben, ami adott egy kis megnyugvást és valamiféle veszélyes magabiztosságot, de tudtam erre nem tehetek fel mindent. Viszont legalább annyit sikerült elérnem, hogy ideiglenesen mely aktákat csoportosítsam át a „nem fontosak” közé. (Az ügyet illetően, legalábbis.) Mégha ezt a vak szerencsének is köszönhetem, korántsem vagyok még olyan bátor, hogy szilárdan kitudjam jelenteni, hogy ez lehet az a kapocs, ami összeköti az eltűnteket, ugyanakkor… ez már nem a vak-vezet-világtalant státusz volt, így a hét második felében arra koncentráltam, hogy Alfredo ismerőseit felkutassam és kihallgassam, információszerzés céljával. Na, ez már korántsem volt, olyan szerencsés. Irritált a tudat, hogy a szálak… semmivé foszlottak a szemeim előtt. Csak úgy, mint a békém éppen most. Látom eltűnni a lelki szemeim előtt.
Visszatérve a jelenbe és a rábasztam-pillanatomra… Hiába nyomom kicseszettül erősebben és gyorsabban a liftajtónak a becsukódást jelző gombját, amaz nem nagyon akar együttműködést mutatni, hiába könyörgöm és ígérem le a csillagos eget is.

Felmerül bennem a gondolat, hogy inkább távozom mielőtt a felügyelő belépne a liftbe azzal a szándékkal, hogy inkább ma mégis lépcsőzöm, de a helyzet az, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy lekocogjam a parkolóba, míg ahhoz túl türelmetlen, hogy várjak még egy kört a fémajtó előtt. Pech…! S bár a remény szikrája csak-csak felcsillan, amikor a szerkezet elkezd záródni, de jómagam is tisztában vagyok azzal, hogy ahhoz tényleg csoda kell, hogy el is induljunk a felügyelő nélkül. Ami nem is történik meg, mert még pont be tud nyúlni a résen. A picsába… Mit ronthattam el ennyire, hogy odafent ennyire gyűlölnek? Merül fel bennem a kérdés, értelmetlenül. Vannak tippjeim, ami azt illeti.

A levegőt feszült éllel szívom be, mielőtt megszólalnék.
– McLennan felügyelő. – Rövid biccentéssel üdvözlöm és ezzel nagyjából lezárnak is tekintem a társalgásunkat.
Hogy ez még hangsúlyosabb és félreérthetetlenebb legyen, teszek hátrébb egy lépést, hogy ő maga is hozzáférjen a gombokhoz és ne nekem kelljen megtudakolni, hogy melyik szintre szándékszik menni. Nagyfiú, megoldja. … és igen, ennyire igyekszem a távolságot tartani tőle. Nincsen kérdeznivalóm és leginkább nincsen számára mondanivalóm. Nincsen kedvem a mély beszélgetésekhez sem, mert tele vagyok vele szemben előítéletekkel, sérelmekkel, amik mellett nem akarok sem elmenni, sem úgy tenni, mintha nem léteznének. Úgyhogy marad ez a helyzet. Nem bízom meg benne. Nem hinném el egy szavát sem. Minden szavát jelenleg is megkérdőjelezem, ha nem is hangosan, de magamban igen. Ennyire veszítette el a bizalmamat. De ez most nem a harctér, s amíg ebben a fázisban vagyunk, nem kell az életemet sem rábíznom, mert arra képtelen lennék.

– Csatlakozol az iszogatáshoz ma este? – Tudakolom a liftnek dőlve, összezárt karokkal. Egyáltalán nem tükrözöm azt a fajta nyitottságot – illetve még annyit sem, mint általában szoktam (a semmit mondjuk nehéz megugrani). Nincs kedvem ehhez a csacsogáshoz sem, de igazságszerint meg akartam előzni azt, hogy véletlenül is rázendítsen a három héttel ezelőtti irodás megbeszélésünkre. Ezért terelek, ahogy szoktam. Átlátszó méghozzá borzasztóan, de bízom abban, hogy veszi a lapot és hajlandó is igazodni hozzá, amennyiben fennt akarja tartani ezt a feszült békességet. – Úgy tűnik, hogy a többieknél sikerült bevágódnod. – Állapítom meg félhangosan. Nem lepne meg, ha a válasza igenlő lenne. Az a helyzet, hogy mindig is értett ahhoz, hogy valahogyan behízelegje magát az emberekhez és ezt mindig is sikerült a maga javára fordítania, mert neki igenis megvan az a karizmája, ami belőlem teljes mértékben hiányzik.

Diana

“All lies lead to the truth / Nature abhors a vacuum. / I could drop dead any moment. / Aging is not for cowards/ Every dog is a lion at home.”

Van, hogy hiába jártatom a szám, vagy én nem figyelek, vagy a személyek és kimarad egy- egy információ. Elkalandozhat bárki. Járhat máshol az agyunk, egészségtelenek nem leszünk tőle. Jobbak sem. Fejben már rég máshol voltam, de a kötelező körökön túl akartam lenni minél előbb. Nem szerettem, ha a levegőben lógnak a dolgok és csak kerülgetjük, mint a forró kását. Előbb vagy utóbb mindenkinek túl kell lennie a kényes dolgokon és a veszélyesebbeken is, akárhogy is nem fűlik hozzá a fogunk. Ez a dolog olyan, mint egy fájós fog, mely közeledik a foghúzáshoz és már csak az orvos látványától is elborzadsz. Vannak pillanatok, mikor a hátam közepére sem kívánok egy gyűlést, egy beszélgetést, egy ötletet, vagy bármely mást, ami az ügyhöz kapcsolódik. Mégis meghallgatom és ott vagyok ha kellek. Ott vagyok...igen, sokszor csak testileg, mert rengeteget agyalok, hogyan fejezem be a saját ügyemet úgy, hogy a másikat ne basszam el. Mert nem fülelhetnek le, nem eshetek csapdába. Nem engedhetem, hogy bárki is megneszeljen dolgokat, mert akkor vége a dalnak. És azt sem engedhetem, hogy Armenis túl sokat megtudjon. Talán, ha kirakom a szűrét a nyomozásból...akkor csak dühösebb lesz rám és ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Szóval ez sem opció. Meg az sem, ha asztali munkát adok számára, úgyis bemeséli, hogy mennyire fontos a személye a helyszínen. Ha túl sok időt töltünk együtt, akkor jönnek a gondok majd szépen sorjában. Jobb lesz, ha elkerülöm a mélyebb beszélgetéseket? Mégis hogyan koncentráljunk csak a munkára? Talán ha elmegyek velük erre az iszogatásra, akkor enyhülni fog a légkör? Nem lesz ennyire nyomott a levegő közöttünk? Mert hogy nem szikrázik az is biztos és ez kicsit aggaszt. Bár jelenleg nem is tudom, minek is örülnék jobban. A liftet időben elérem, így be is érek, a levegő gondterhesen feszül körülöttünk. Hallom a nevem, így viszonzom eme kedvességet.
- Nyomozó. - üdvözlöm hasonlóképpen, mintha nem is ismerném túl jól, mintha nem is szürtük volna össze a levet pár alkalommal. De ez most egy nem ide illő téma. Most más van a porondon, így nem is nagyon kellene foglalkoznom vele. Pedig fogok, óh de még hogy! A földszintre tartok, a megfelelő gombért nyúlok is, hogy megnyomjam, persze egyből közelebbi kontaktusba kerülök vele újfent, de jelenleg hidegen hagy a gondolata is, hogy itt van. Pedig itt van és ennek bőven elegendőnek kellene lenni mindenhez. De most tartom magam, nem ugorhatok fejest egyből. Sok a nyitott rés, melyet be kell tömködni. A kérdésére nem reagálok elsőre, másodjára is csak ráemelem a pillantásom és csak utána szólalok meg.
- Nem időzök túl sokat, de nem hagynám ki a világért sem. - de, bőven lenne miért kihagynom, lenne jobb dolgom is a pohár ürítésen túl és ezt ő nagyon is jól tudja. De ha már összecsődítették a bandát, akkor kénytelen vagyok elmenni. Még ha csak egy rövid becsatlakozás is lesz. Bánatára. Ami pedig a többit illeti, nem érdekel. Igyon mindenki annyit, amennyi jól esik nekik, nem vagyok a szárazdajkájuk. Csak lássák el a munkájukat munkaidőben. Cinikus mosolyra húzódnak ajkaim a megszólalásra. Talán ezzel tudom a világgá kergetni, de nem bánom egy percét sem hogy téphetem az idegeit. Legalább nem foglalkozik túl sokat ezzel sem majd.
- Csak nem féltékeny vagy? Nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt szeretnéd? - kérdezem halkan, de mindez számomra már értékét vesztette, hogy teperjek bárki elismeréséért. Bár hazudok, mert elértem a céljaimat és itt vagyok, a legjobb helyen. Nem kell több. Csak haladjon az ügy a gyorsabb tempóban, másra nem vágyom, minthogy vége legyen és lekerüljön rólam a nyomás.

Declan e Diana

“We carry on through the storm / Tired soldiers in this war / Remember what we're fighting for / Meet me on the battlefield / Even on the darkest night”

A világnak bármely más pontján szívesebben tartózkodnék most, mint vele egy légtérben és mindezek mellé azt sem bánnám, ha egy másik időzónában tehetném ezt meg. Ehelyett vele vagyok kénytelen egy kibaszottul lassan mozgó fémkalitkában létezni. … és a rohadt életbe is, de ennyi idő alatt az ember szájában is megalszik a tej, mint amennyire ennek az eszköznek szüksége van arra, hogy A-ból B-be jusson. Nevetséges.

Declan „istenverte” McLennan, olyan emlékeztető az életemben, amellyel még nem számoltam le és fogalmam sincsen, hogy képes leszek-e egy napon meghallgatni nemhogy túltenni magam a történteken, amik minden kétséget kizáróan miatta alakultak úgy, ahogyan. Az, hogy ő itt lehet, amíg a nővérem nem, felháborít mégis leginkább csak dühössé tesz. A gyomrom összezsugorodik a haragtól, ahogy tekintetem ráesik a megszólalásával és nem állom meg, hogy ne forgassam meg a szemeimet. – Persze, sejtettem. – Vetem oda foghegyről. Fogalmam sincsen, hogy mihez kezdhetnék a felbuggyanó haraggal, úgyhogy csak tolom magam előtt és – amennyire tudom – a szőnyeg alá söpröm, amíg csak lehet, de ez az energiáim nagyrészét felemészti, ami egyébként sem túl sok.

Most pedig a képét kell bámulnom, ki tudja még meddig mindössze azért, mert volt pofája kiválasztani erre a munkára, amire én naivan azt hittem, hogy szimplán csak majd jól fog mutatni az önéletrajzomba, ezúttal egy sötét foltnak tűnik. Köszönhetően neki. De nem vagyok hajlandó visszalépni, most már semmiképpen. Nem, amíg nem derítem ki, hogy miért jött vissza, miért választott ki (holott láthatóan neki sincs feltétlenül kedve a képemet bámulni), miért akar kínozni és gyötörni. De mindezek egyike sem, olyan sürgető jellegű, mint az, hogy az eltűnések nyomára és okára bukkanjunk. Az én dolgaim, háttérbe sorolhatóak. És nem azért, mert ilyen kibaszott módon önfeláldozó teremtés vagyok, hanem azért, mert az én világom a múltban már összeomlott, de talán van, akié még megmenthető azzal, hogyha válaszokat kap. Mégha nem is olyanokat, aminek bárki is örülni tudna.

Minden porcikám ízében és zsigerében feszül meg a túlzottan ismerőssé váló cinikus mosoly láttán, amely vígan feszül a pofájára és amiért – minden kétséget kizáróan – szívem szerint bemosnék neki, noha mindössze a perifériámba vetül bele. Érzem és érzékelem és ez bőven elég ahhoz, hogy borzolja az idegszálaimat és triggerelje az agyamat, mert ez esetben – belőle – a kevesebb is bőven több, mint elég. Bármennyire is próbálom a jelenlétét kizárni és egy egészen más helyre gondolni vagy képzelni magamat, nem megy. A jelenléte hatványozottan magára vonja a figyelmemet. Itt van. Kibaszottul itt van. A gagyi és senkiével sem összetéveszthető parfüme, nem kevésbé. Elégszer éreztem ahhoz, hogy belém ivódjon és ösztönös emlékeket riasszon fel, amelyek egyikével sem akarok foglalkozni. És nem is fogok. Úgyis mindent csak tönkre tesz maga körül, ehhez ért. Végülis, valakinek ebben is jónak kell lennie, nem? Az én napom is kaphatott volna szebb zárást, de hát… Nem.

Az őszinte megrökönyödés peremén és a magam jellegzetes kissé karcos nevetésével szeretnék felnevetni, de az ezúttal túlságosan harsány lenne, még hozzám képest is. (Márpedig, nem szívesen adnám meg neki azt lehetőséget, hogy egy pillanatra is úgy érezze: betalált. Főként, mert nem.) Úgyhogy, csak egy gunyoros ferde mosolyt ejtek meg, amíg a fejemet rázom, hogy kissé az irányába fordulva szólaljak meg újra: – Oh, basszameg! Lebuktam. Ennyire leíró rólam? – Tudakolom színlelt fennköltséggel, miközben a lift oldalának dőlök. Véletlenül sem kívánom az életet magamnak, mint az övé. – Én nem kívánok magamnak egy hazugsággal teli, keserű életet. – Bár, ez nem jelenti azt, hogy nem ebben lubickulok. (Mármint, az utóbbiban.) Azt elismerem, hogy bizonyos képességeit irigylem, de nem irigylem el tőle. Ez ilyen egyszerű. – De azt elismerem, hogy jobban telnének a napjaim, ha máshol rontanád a levegőt, mint eddig. Mi történt, hogy ide kerültél? Talán rájöttek, hogy mégsem vagy annyira jó arc vagy magadtól jöttél el, mielőtt nagyon kellemetlenné vált volna a helyzet? Hm. – Nem bocsátkozom feltételezésekbe, a kérdések is inkább csak költőiek és abszolúte nem vagyok igazából kíváncsi a válaszára.

Diana

“All lies lead to the truth / Nature abhors a vacuum. / I could drop dead any moment. / Aging is not for cowards/ Every dog is a lion at home.”

Nem volt nehéz válogatnom. Elegendő volt, hogy mindenkiről tudtam már ezt-azt a múltból, hiszen találkoztam már néhányukkal. Kivel jó viszony fűz össze és kivel a pokolra kívánnánk egymást. Nem verhettem ki a biztosítékot, bár Armenis arca mindent vitt az első pillanattól kezdve. Ő nem számított rám, viszont én igen. Teljesen lehengerelte a személyem, így megérte fapofával megállnom előtte és eligazítani, hogy hol a helye tulajdonképpen. Megvannak a dolgaink. Megvannak a dolgaim, miket nem kotyoghatok ki számára. Okkal. Védem őt és ezáltal mindenki mást is, kik fontossak számomra. Annak ellenére is, hogy most nem kívánok itt lenni. De a munkát el kell végezni, akár tetszik, akár nem. Az, hogy ki unja meg előbb, nos, erre tudnék szinte azonnal is fogadni. Pattanásig feszül a légkör közöttünk, legszívesebben most azonnal felrobbanna a lift, -álmodozni szeretek és lehet is, de nem mindenhol megengedett- felnyársalna a szemeivel, ha lehetne. Gyűlölet csiráit ültettem el bele, hogy helyesen, vagy sem, az majd kiderül. Tudom, hogy pont rám nem számított a mai napon és főleg arra nem, hogy egy csapat leszünk. Megint. De most másként, mint a múltban. Most fontosabb szerepet játszik majd, nem mellékszereplőként fog leszerepelni mellettem. De majd egyszer mindent megfogunk beszélni, ha nyitott lesz rá(m) és alkalom illő lesz a dolog. Jelenleg egyikünk sem kívánja a másikat semmilyen formában, így ez helyes, szóval nagyon kaparni sem szeretném a zord megmászhatatlan falait. Idővel magától lefog omlani. És elsöprő győzelmet aratok felette. Kérdésekkel bombázz, bár a lejtése alapján a haja tetejére nem kívánja a válaszaimat, az meg hogy még nagyobb távolságot akar tőlem...szinte menekül a testtartásával... nem adom meg neki a lehetőséget, hogy megnyugodjon. Közelebb hajolok, hogy a szemeibe nézhessek, innen úgysem menekülhet...túl messzire is csak akkor, ha túljut a liftajtó batár kinézetén.
- Az akták azért vannak, hogy elolvassák őket... - búgom idegesítően, majd fel is egyenesedem, hogy a liftgombokra emeljem pillantásomat. Rohadt lassú, vagy megálltunk, vagy mi a fene van? Most én akarnék menekülni? Nem. Másról van szó. Nem menekülhet Diana előlem, szóval jó lenne egy torlasz is. Én magam megfelelnék, de amilyen kicsi, biztos kisurran valahol. Sebaj. Nem érdekel, hogy nem fogja elolvasni a részleteket rólam, amúgysem hagynám elő ezeket és hát a fele sem igaz, amit ott írnak, vannak rejtett dolgok. Az egyetlen, aki tudja a valódi igazságot, az a nagyfőnök és néhány közelebbi tag.  Beledobtam mindannyiunkat a mély vízbe, mind másban remekelnek és ezeket kell majd fejlesztenünk. Közösen. Akár foghúzós lesz, akár könnyebb...akár egy kanál vízben megfojtós...állok elébe. Az igazságot akarja? Kapja el a tökeimet, ha van elég mersze hozzá. Bizalmat kapni és adni nem olyan egyszerű. Nem járnak kéz a kézben együtt, ám külön sem. Nehéz lesz összedolgozni, de ez ad egy kis zamatot az egésznek.
Aggódok-e? Talán. A lift megáll és léassan kinyilik az ajtó is egy éles hang kíséretében. Ha ő nem mozdul, hát én sem, de ha kirobban a liftből, hát a nyomában maradok, mint aki túl fontos infókat akarna átadni és mint akik épp sietnek együtt valahová. Nem maradok le, tartom a lépései szaporáját. Ha nem lépett le, akkor én magam sem mozdultam egy centit se.
- Azt akarod, hogy beavassalak? Olvasd el az aktákat, amiket az asztalodra pakoltam és keress meg. Nem fogok mást választani, szóval eszedbe se jusson feljebb reklamálni, vagy benyalni...nem szokásod, tudom! - kiosztottam kicsit felső rangi tudásilag, ám inkább voltam baráti tanácsadó most, mintsem “főnök”. Nem akartam még jobban a torkán ragadni, hogy elhányja magát tőlem. Feszültség ragadt rám. Az övé lenne? Nem. Ez a sajátom. Ő dühös és távol akar maradni, kerül...míg én? Az ügyet akarom lebongyolítani minél előbb, hogy elmehessek. Hazugság. A segítsége kell, hiszen nélküle nem megy...vagy csak nem akarom, hogy menjen. Hazugság lenne csupán ez is? Nem fogok mást választani és ezt ő is tudja!  

Declan e Diana

“We carry on through the storm / Tired soldiers in this war / Remember what we're fighting for / Meet me on the battlefield / Even on the darkest night”

Minden idegszálam ráfeszüla jelenlétére és nem létezik egyetlen, olyan porcikám sem, amelyből – kifejezetten az irányába – nem a gyűlölet, az öngyűlölet és az undor egyvelege mételyezné a lelkemet. A szétbasz tőle az ideg enyhe kifejezése annak, amint megérzem azt, hogy a kibaszott jelenembe próbál belegázolni. …és ki tudja, hogy meddig leszünk még egymás nyakán. Túlságosan is naivnak kellene lennem ahhoz, hogy azt gondoljam: pikk-pakk megoldjuk az ügyet. (Pedig, nem kicsit reménykedem.)

Rohadtul, nem is kell(ene) megszólalnia ahhoz, hogy befeszüljek, mint a befőttesgumi. De megteszi! És azon túl, hogy tudja, hogy irritál, képtelen vagyok megérteni azt, hogy miért érzi szükségességét annak, hogy baszogasson. (Most nem a felnőtt értelemben.)
– Jelenleg, mint azt gyanítani vélem, az Őrmester is tisztában van azzal, hogy bizonyos akták jelenleg nem élveznek elsődleges fontosságot. – Amúgy is, miért rabolnám a saját időmet és – még inkább – szánjam arra, hogy olyan aktákat olvasgassak, amiknek a felét el sem hiszem, míg a másik felének az első fele titkosított ergo ki lesz cenzúrázva, a másik felének a második fele meg le lett hagyva, mert nem kell mindenkinek mindent tudnia. – Miben változtatná meg a véleményemet, ha elolvasnám? – Teszem azt, hogy hajlok rá. (Igen. Nem. Nem tudom.) De tudom, hogy amennyiben ez meg fog történni, esélyt fogok adni Neki, amit nem akarok. Nem akarom, hogy megmagyarázza azt, hogy milyen helyzetben volt, milyen ügy(ek) állnak a dolga(i) hátterében, mert hajlamos vagyok elengedni a gyeplőt és elgyengülni. Nem akarom, hogy azt érezze, hogy megmagyarázhatja, beleavathat, mert akkor… kénytelen lennék rájönni, hogy a világot egy végtelenül ostoba, szűk látókörű, szemellenzős módon látom, ami alighanem tönkre tenné az önbizalmamat (és a meggyőződéseimet). Ezért húzom-vonom, amíg tudom: hogy készen álljak arra, hogyha a lepel lehull és az igazság egy másik oldala is felfedje magát. Az emberek többsége szeret önáltatásban élni. Én is szeretek. – Van azoknak egyáltalán bármilyen valóságtartalma? – Vonom fel a szemöldökömet.

Felhorkantok.
– Lehet, hogy szőke vagyok, de nem teljesen hülye. – Forgatom meg a szemeimet. – Azt hiszed, hogy még egyszer eljátszanám azt, amit 2018-ban át kellett élnem miattad? – A megaláztatást és a meghurcolást? Majd aztán annak a munkának az elvesztését, amire akár az életemet is áldoztam volna? Neeem, kössz! Azt valahogy offolnám, de azt nem tagadhatom, hogy gondolkozom azokon a kiskapukon, amelyeken besurranva közelebb jutok az igazsághoz. (És nem azokon keresztül, amiket az asztalon hagyott.) A valódi igazságot akarom tudni és benne egyáltalán nem bízom. – Szerencséd, hogy a kor a szépség előtt. – A tapasztalata és ahány helyen az évek alatt megfordult, mindenképpen az ő előnyére fordítja a játékot. Láthatóan. Hiszen ezek által van elég kapcsolata ahhoz, hogy el tudjon tusolni, mindent (is) ami nem kívánatos az életében. Olyan, mint egy szelence, amit hiába nyitsz ki anélkül, ha tudnád, mivel és/vagy hogyan nyílik a titkos retesze. – Úgyhogy, nyugi van. Nem kell fenyegetőzni. – Mosolyodom el már-már negédes kedélyességgel, ahogy immáron menet közben feléfordulok. Lepereg. Mondjuk.

Lassan odaérünk a telepjárómhoz is.
Vajon, mikortól lehet zaklatásnak nevezni azt, amit csinál? Nyilván, esélyem sem lenne rábizonyítani, mert az ő álláspontja egyszerűen az lenne, hogy: csak munkáról diskuráltunk. Igaz, egy félmondat erejéig érintettük a témát.
– Szóval, miért is választottál a csapatodba? – Vonom össze a szemöldökömet. – Mindketten tudjuk, hogy nálam vannak sokkal tapasztaltabbak, akikkel könnyebb lenne. – Erősen kétlem, hogy a két szép szemem világa végett. Inkább azért, hogy az őrületbe kergessen, ami párját ritkítóan jól megy neki. Úgyhogy kizárásos alapon marad kettő. Hogy folyamatosan szemmel tudjon tartani, azonban ezen a ponton felmerül az a kérdés, hogy miért. Annak a  lehetőségét pedig egyenesen el is vetem, hogy így akarná a szakmai fejlődésemet támogatni. (Kizártnak tartom, hogy ez lenne legalábbis emögött, a múltra való tekintettel.) Ám, azt nem tagadom, hogy ezúttal ennek a lehetősége is benne van abban, hogy nem tettem semmi, olyat, ami kivetülhetne rám.
A kocsinál megállok és előveszem a kulcsaimat, látványosan jelezve: kurvára feltart, de mivel egy tünemény vagyok, megvárom a mondanivalóját.

Diana

“All lies lead to the truth / Nature abhors a vacuum. / I could drop dead any moment. / Aging is not for cowards/ Every dog is a lion at home.”

Próbálom lezseren és könnyedén rávenni magam –rohadt nehéz nem vicsorogni-, hogy ne legyek cinikus, pedig tényleg csak jót akarok neki. A csapatban is benne bízhatok, pedig nem kellene egy embert végig cipelni a kibaszott tenyeremen, tudom. De ha rápörög az ügyre, nála jobb kopót kerek-e rohadt világon sehol sem fogok találni. Márpedig most rohadtul kellene egy remek orr. Csak ezért akarom magam mellett tudni, vagy más is lapulhat a levegőben? Tulajdonképpen feladtam, hogy vásárra vigyem a bőröm érte és másokért, ám pajzsnak még remek vagyok, kopottas, de tökéletesebb nem is lehetne. Nem mindenkiért tettem volna meg, de más sem ellenkező esetben. Érte és a másikért megérte. Még úgy is, hogy morog miatta, hogy maga maradt csak és az én képem bámulása. Nem tetszik, tetszik...nincs választása. Ez van, ezt dobta a gép. Nem képes elfogadni, de hogy elfogadtassam-e vele a valóságot? Fájdalmas lenne pedig megint. A kérdése pedig olaj a tűzre, de tűrők. Hagyom most még, hogy csattogtassa rajtam az ostorát, de meg fog fordulni mindez hamarosan. Szerepcserének is mondhatjuk igen. Hogy melyikünknek fullasztóbb a másik jelenléte és közelsége, ezen napestig mehetne a vita és a hajtépés is együtt. Neki okkal van gondja velem, nekem pedig távol kell őt tartanom ettől az ügytől, úgy ahogy tudom, de felsőbb utasítás miatt ezt most nem tehetem meg. Csak annyit fogok tenni, hogy majd elmondom a számára legfontosabb dolgokat, amint az idegeink megengedhetik. Hogy miért kellett a nővérének meghalnia azon a napon. Az számomra is egy fájó pont, nehéz lesz szólnom róla bármit is. Az aktákra tojok rá jómagam is, lényegében tűzre valók mind, de akadnak benne érdekesebbnél érdekesebb sorok. Általában tojok rá, hogy ki mit olvas, de számára nem elégednék meg ennyivel. De erőltetni sem fogom, hogy erőltesse meg kicsit az agytekervényeit...mindketten tudjuk, hogy beszélnünk kell arról a napról. Kellene... de nem itt, nem most. Majd egyszer. Amint tudok szavakat is keríteni hozzá. Persze ahogy próbál meglógni előlem, úgy maradok a nyomában. Persze bosszantó ez...ahogy a szavai is, de nem nyalhat be, hogy elismerjem a képességeit. Tudom mire képes, dolgoztunk nem egyszer terepen is és a paplan alatt is...nem egyszer nah. De ez most megint más, most nem kívánhatom, csak mert itt van, jelenleg nem akarok tőle semmit. És ha már 2018... ha már felhozta... meg hogy nem annyira hülye...hát...
- Nem én mondtam... Bár nem nekem alakult ki ptsd-m és üldözési mániám... - hozom fel mindezt, leszögezve, hogy tudok róla, nem egyszer került szóba, hogy miért távozott. De hogy miért is érkezett vissza? Azt hagyjuk. Azt is, hogy én miért vagyok itt. Később lesz időm elmondani, most még tapogatózom a sötétben és csak a fal tornyosul kettőnk közé. Lerombolni? Dózerolni kellene egy munkásgéppel. Felakarom baszni az agyát? Nem, de ha csak kerülgetjük a témát sem lesz jobb a helyzet. A tapasztalat nem minden. A kezem elér sokáig, ezért is tudtam beszervezni a csapatba. Attól még hogy szőke, igenis remek tervei vannak és ez hasznomra válhat. Ahogy a munkakészsége is...tudunk még együtt dolgozni, ebben biztos vagyok. Bár visszagondolva a legutolsó együtt töltött harcunkra...előbb fejlesszük vissza az elcseszett bizalmat. Hogy mivel kezdjem? Fingom sincs. Nem, tényleg, semmi ötletem, totál tanácstalan vagyok. Azt hiszem, hogy ismerem őt, de aztán kiderült, hogy a régi nőt ismertem csak. Őt már lehet nem annyira. Ki kell ismernem a lépéseit. A terepjárónál azonban a vezetőoldalhoz lépek úgy, hogy azt ne tudja még megnyitani. A kérdése csábító, ám őszinte választ vár. Megkaphatja és nem a lelkét akarom magamnak és a szívét, sokkal inkább nem is a csábító gondolatokkal dobálózok. Mert nem dobálózok szavakkal... tudom, hogy milyen munkája van.
- Mert én hiszek abban, amire képes vagy. Annak ellenére, hogy régóta nem dolgoztunk együtt...talán jobb vagy azóta. A többiekkel nem volt meg az évekig tartó közös munka, még csiszolódunk és kellenek a szemeid is...van amihez csak te konyítasz. Ami jól jöhet éles helyzetben. - nem bevágódni akarok nála -isten mentsen ettől a félre lépéstől-egyszerűen csak emlékeztetem a régmúlt dolgaira, hogy miben voltunk jók a nyilvánvalón kívül. Nem mindenkit fogadok magam mellé, abban viszont igazat adok, hogy az idősebb társaink tapasztaltabbak. De Diana helyzetfelismerő képessége és a beszélőkéjének nincs párja. Az ő szava járását még fel is fogom, de akadnak tagok, akiknél gondolkodnom kell, mire akart kilyukadni, mert idézetekkel bombázta tele az ötleteit. Nekem nem ilyenek kellenek, a szőr is feláll ettől a hátamon... pedig sok ilyen alak mászkál mifelénk. Bosszantani akarnám a valósággal? Eszembe sem jutna... bár benne van a pakliban igen. Akaratlanul is simán meglépem ezt az aprócska baklövést. Persze a szemeit figyelve nem gondolok arra, hogy becsapom, mert erről szó sincs. Szükségem van rá, hogy (ki)segítsen.  

Declan e Diana

“We carry on through the storm / Tired soldiers in this war / Remember what we're fighting for / Meet me on the battlefield / Even on the darkest night”

Az állítólag – bár isten se tudja kiszerinti – okos emberek azt hangoztatják, hogy a hallgatás is egyfajta válasz. Nem, a legtöbb esetben nem az, mert mint azt a példa is mutatja (jelenleg) kitörölhetem vele a seggemet, mert nem tudtam meg semmit, amit akár csak minimálisan is, de hasznosnak is alig tudnék elkönyvelni. Szuper…! Nem vagyok éppen lenyűgözött, de ez nálam, ilyen általános dolog, úgyhogy ebben legalább semmi meglepetésszerűség nincsen.
Persze, egyszerű és kényelmes lenne azt mondani, hogy mivel nem szólalt meg és nem adott hangot az ellenvetéseinek ezzel tulajdonképpen elismeri azt, amit feltételezek. De, mivel egyetlen rohadt szó sem hagyta el a száját, nem következtethetek erre, bármennyire is szeretnék. Ergo, semmit sem kaptam. Sem megerősítést, sem ellenvetést. Szóval, mióta is válasz az ilyen? Inkább csak… irritáló, de annak díjnyertes.

Megengedek magamnak egy gúnyos mosolyt, amelyet – láthatóan – eszemben sincsen véka alá rejteni. Miért is? Úgy hiszem, hogy jó oka volt arra, hogy betegyen a csapatába, így már-már feljogosítva érzem magamat egy kis szemtelenkedésre. (Ebben meg én vagyok jó.) – Azt hiszem, hogy mindkettőre van elég indokom. Volt, aki elintézte, hogy legyen. – Csaknem elkezd tikkelni a szemem sarka is a méregtől, de ahogy a düh és az általában is eléggé békétlen lelkiállapotomat felborzolja kezek egyre inkább belemenni azokba a témákba, amelyeket erőteljesen kerülgetni óhajtok. Nehéz – és szerintem nem is tudom – eldönteni, hogy ennyire élvezi a helyzetét vagy szimplán tényleg csak ennyire seggfej, de bármelyik is… a végeredményen egyáltalán nem változtat, mert azok a kérdések, amik közöttünk feszülnek elkezdenek a felszínre kerülni. Sem megkérdezni nem akarom őket, sem választ kapni rájuk. Bármennyire is őrjítő, így tudom távol tartani magamat tőle és megóvni magamat annyira, hogy egyszer majd leüljünk beszélni. – De gondolom az én lelkem a tiédhez képest egészen rendben van. – Döntöm oldalra a fejemet. Annyi szarsággal a háta mögött kizártnak tartom, hogy ne fáradt volna bele és ne gyötörné valamilyen mentális probléma.

Az igazság az, hogy bármennyire is szerettem volna figyelmen kívül hagyni a jelenlétét és győzködni magamat arról, hogy jól megy, a valóság ezt nem igazolta vissza. Mindenről (is) igyekeztem beszámolni dr Shermannak, miszerint érzem, hogy a sötétség a nyakamon cikázva gyűlik körém és csak várja a kínálkozó alkalmat, hogy mikor rántson le magával a legsötétebb mélységbe. A hátamon is végig cikázott a hideg. Nem vágytam vissza abba az állapotba, ami hat évvel ezelőtt a mindennapjaim részévé vált, évekre. Ezért is, amint éreztem, hogy mindentől is elment a kedvem, felborult a bioritmusom (a szokásoshoz képest is) és, hogy azon túl, hogy csak vagyok a saját testemben, de nem élek, gyorsan kértem is időpontot. Nem akarok halotti árnyéka lenni önmagam létezésének. Miatta meg semmiképpen. Újra pedig még kevésbé.

… és a kis köcsög nyilván az ajtó előtt érzi kényelmesen magát.
Ahw…
Csaknem kettő egész ütemet ver(ne) félre a szívem, ha a dicséret – vagy bóknak szánt valami – nem tőle jönne. Valószínűleg, ha nem ő állna itt és nem ő mondta volna ezeket a szavakat, lányos „zavaromban” csak megszeppenve hápognék, mert a méltatást nem igazán tudom, hogy miként kellene fogadnom. Mondjuk ki: menthetetlenül elutasító vagyok azokkal szemben, akik felhívják az „erényeimre” a figyelmemet. A kritikát – mondjuk azt – hogy jobban fogadom, mert értem és látom hasznát, de annak az elismerését, amivel én is tisztában vagyok… Nem igazán látom értelmét. (Az már más kérdés, hogy az Ő miértjére félreérthetetlenül kíváncsi voltam.) – Na, ezt nevezem! Végre egy őszintének hangzó válasz! – Legszívesebben megtapsolnám, de ezt a minimumot én alapvetésnek értelmezem, szóval nincs miért. (Hát igen, szokták mondani, hogy nekem semmi sem jó.) – Tudtam én, hogy pótolhatatlan vagyok.
Mindenesetre a választ magamban nyugtázom, miközben újra és újra végig pörgetem a fejemben az általa elmondottakat és megpróbálom megszűrni, hogy mi az, ami lényeges és mi az, ami szóra sem érdemes. Lennének kérdéseim, de többnyire olyan reakciót kapnék tőle, amire nagyjából számítok, így nem koptatom feleslegesen csipkésre a számat.
Kezeimet összefonom magam előtt.
– Szóval, azért vagyok itt, mert neked kényelmes és, mert használható vagyok. Oké. – Nem kell szépíteni, ez a lényeg. Ezekkel együtt tudok élni, noha ettől függetlenül vannak még kérdéseim és ennek a tudata nem fogja sem könnyebbé, sem nehezebbé tenni az elkövetkezendő heteket, hónapokat. Picsába! – A relatíve normális munkakapcsolatot megpróbálom garantálni, de nem miattad, hanem azok miatt, akik eltűntek és a családjaik miatt, akik legalább azt megérdemlik, hogy választ kapjanak. – Semmi személyes. Csak munka, ha kell a farpofáimat összeszorítva is, de megteszem. Senkit sem fog érdekelni, hogy hogyan vagy miként, ha lesz haladás vagy valami előrelépés. (És mert valamiféle karriert szeretnék csinálni, ehhez pedig… akár még az ő renoméja is használható lenne.) – Ha vége az ügynek, eltűnsz? – Messze van még az és ebből a távlatból tudom jól, hogy minden bizonytalan, de én mindent megfogok tenni, főleg ha a válasz igenlő lesz. – Jól állna neked mondjuk… Bora-Bora vagy Seychelle-szigetek. – Vagy bármi, ami még ennél is messzebb van.