Declan e Diana

“We carry on through the storm / Tired soldiers in this war / Remember what we're fighting for / Meet me on the battlefield / Even on the darkest night”

A világnak bármely más pontján szívesebben tartózkodnék most, mint vele egy légtérben és mindezek mellé azt sem bánnám, ha egy másik időzónában tehetném ezt meg. Ehelyett vele vagyok kénytelen egy kibaszottul lassan mozgó fémkalitkában létezni. … és a rohadt életbe is, de ennyi idő alatt az ember szájában is megalszik a tej, mint amennyire ennek az eszköznek szüksége van arra, hogy A-ból B-be jusson. Nevetséges.

Declan „istenverte” McLennan, olyan emlékeztető az életemben, amellyel még nem számoltam le és fogalmam sincsen, hogy képes leszek-e egy napon meghallgatni nemhogy túltenni magam a történteken, amik minden kétséget kizáróan miatta alakultak úgy, ahogyan. Az, hogy ő itt lehet, amíg a nővérem nem, felháborít mégis leginkább csak dühössé tesz. A gyomrom összezsugorodik a haragtól, ahogy tekintetem ráesik a megszólalásával és nem állom meg, hogy ne forgassam meg a szemeimet. – Persze, sejtettem. – Vetem oda foghegyről. Fogalmam sincsen, hogy mihez kezdhetnék a felbuggyanó haraggal, úgyhogy csak tolom magam előtt és – amennyire tudom – a szőnyeg alá söpröm, amíg csak lehet, de ez az energiáim nagyrészét felemészti, ami egyébként sem túl sok.

Most pedig a képét kell bámulnom, ki tudja még meddig mindössze azért, mert volt pofája kiválasztani erre a munkára, amire én naivan azt hittem, hogy szimplán csak majd jól fog mutatni az önéletrajzomba, ezúttal egy sötét foltnak tűnik. Köszönhetően neki. De nem vagyok hajlandó visszalépni, most már semmiképpen. Nem, amíg nem derítem ki, hogy miért jött vissza, miért választott ki (holott láthatóan neki sincs feltétlenül kedve a képemet bámulni), miért akar kínozni és gyötörni. De mindezek egyike sem, olyan sürgető jellegű, mint az, hogy az eltűnések nyomára és okára bukkanjunk. Az én dolgaim, háttérbe sorolhatóak. És nem azért, mert ilyen kibaszott módon önfeláldozó teremtés vagyok, hanem azért, mert az én világom a múltban már összeomlott, de talán van, akié még megmenthető azzal, hogyha válaszokat kap. Mégha nem is olyanokat, aminek bárki is örülni tudna.

Minden porcikám ízében és zsigerében feszül meg a túlzottan ismerőssé váló cinikus mosoly láttán, amely vígan feszül a pofájára és amiért – minden kétséget kizáróan – szívem szerint bemosnék neki, noha mindössze a perifériámba vetül bele. Érzem és érzékelem és ez bőven elég ahhoz, hogy borzolja az idegszálaimat és triggerelje az agyamat, mert ez esetben – belőle – a kevesebb is bőven több, mint elég. Bármennyire is próbálom a jelenlétét kizárni és egy egészen más helyre gondolni vagy képzelni magamat, nem megy. A jelenléte hatványozottan magára vonja a figyelmemet. Itt van. Kibaszottul itt van. A gagyi és senkiével sem összetéveszthető parfüme, nem kevésbé. Elégszer éreztem ahhoz, hogy belém ivódjon és ösztönös emlékeket riasszon fel, amelyek egyikével sem akarok foglalkozni. És nem is fogok. Úgyis mindent csak tönkre tesz maga körül, ehhez ért. Végülis, valakinek ebben is jónak kell lennie, nem? Az én napom is kaphatott volna szebb zárást, de hát… Nem.

Az őszinte megrökönyödés peremén és a magam jellegzetes kissé karcos nevetésével szeretnék felnevetni, de az ezúttal túlságosan harsány lenne, még hozzám képest is. (Márpedig, nem szívesen adnám meg neki azt lehetőséget, hogy egy pillanatra is úgy érezze: betalált. Főként, mert nem.) Úgyhogy, csak egy gunyoros ferde mosolyt ejtek meg, amíg a fejemet rázom, hogy kissé az irányába fordulva szólaljak meg újra: – Oh, basszameg! Lebuktam. Ennyire leíró rólam? – Tudakolom színlelt fennköltséggel, miközben a lift oldalának dőlök. Véletlenül sem kívánom az életet magamnak, mint az övé. – Én nem kívánok magamnak egy hazugsággal teli, keserű életet. – Bár, ez nem jelenti azt, hogy nem ebben lubickulok. (Mármint, az utóbbiban.) Azt elismerem, hogy bizonyos képességeit irigylem, de nem irigylem el tőle. Ez ilyen egyszerű. – De azt elismerem, hogy jobban telnének a napjaim, ha máshol rontanád a levegőt, mint eddig. Mi történt, hogy ide kerültél? Talán rájöttek, hogy mégsem vagy annyira jó arc vagy magadtól jöttél el, mielőtt nagyon kellemetlenné vált volna a helyzet? Hm. – Nem bocsátkozom feltételezésekbe, a kérdések is inkább csak költőiek és abszolúte nem vagyok igazából kíváncsi a válaszára.

Diana

“All lies lead to the truth / Nature abhors a vacuum. / I could drop dead any moment. / Aging is not for cowards/ Every dog is a lion at home.”

Van, hogy hiába jártatom a szám, vagy én nem figyelek, vagy a személyek és kimarad egy- egy információ. Elkalandozhat bárki. Járhat máshol az agyunk, egészségtelenek nem leszünk tőle. Jobbak sem. Fejben már rég máshol voltam, de a kötelező körökön túl akartam lenni minél előbb. Nem szerettem, ha a levegőben lógnak a dolgok és csak kerülgetjük, mint a forró kását. Előbb vagy utóbb mindenkinek túl kell lennie a kényes dolgokon és a veszélyesebbeken is, akárhogy is nem fűlik hozzá a fogunk. Ez a dolog olyan, mint egy fájós fog, mely közeledik a foghúzáshoz és már csak az orvos látványától is elborzadsz. Vannak pillanatok, mikor a hátam közepére sem kívánok egy gyűlést, egy beszélgetést, egy ötletet, vagy bármely mást, ami az ügyhöz kapcsolódik. Mégis meghallgatom és ott vagyok ha kellek. Ott vagyok...igen, sokszor csak testileg, mert rengeteget agyalok, hogyan fejezem be a saját ügyemet úgy, hogy a másikat ne basszam el. Mert nem fülelhetnek le, nem eshetek csapdába. Nem engedhetem, hogy bárki is megneszeljen dolgokat, mert akkor vége a dalnak. És azt sem engedhetem, hogy Armenis túl sokat megtudjon. Talán, ha kirakom a szűrét a nyomozásból...akkor csak dühösebb lesz rám és ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Szóval ez sem opció. Meg az sem, ha asztali munkát adok számára, úgyis bemeséli, hogy mennyire fontos a személye a helyszínen. Ha túl sok időt töltünk együtt, akkor jönnek a gondok majd szépen sorjában. Jobb lesz, ha elkerülöm a mélyebb beszélgetéseket? Mégis hogyan koncentráljunk csak a munkára? Talán ha elmegyek velük erre az iszogatásra, akkor enyhülni fog a légkör? Nem lesz ennyire nyomott a levegő közöttünk? Mert hogy nem szikrázik az is biztos és ez kicsit aggaszt. Bár jelenleg nem is tudom, minek is örülnék jobban. A liftet időben elérem, így be is érek, a levegő gondterhesen feszül körülöttünk. Hallom a nevem, így viszonzom eme kedvességet.
- Nyomozó. - üdvözlöm hasonlóképpen, mintha nem is ismerném túl jól, mintha nem is szürtük volna össze a levet pár alkalommal. De ez most egy nem ide illő téma. Most más van a porondon, így nem is nagyon kellene foglalkoznom vele. Pedig fogok, óh de még hogy! A földszintre tartok, a megfelelő gombért nyúlok is, hogy megnyomjam, persze egyből közelebbi kontaktusba kerülök vele újfent, de jelenleg hidegen hagy a gondolata is, hogy itt van. Pedig itt van és ennek bőven elegendőnek kellene lenni mindenhez. De most tartom magam, nem ugorhatok fejest egyből. Sok a nyitott rés, melyet be kell tömködni. A kérdésére nem reagálok elsőre, másodjára is csak ráemelem a pillantásom és csak utána szólalok meg.
- Nem időzök túl sokat, de nem hagynám ki a világért sem. - de, bőven lenne miért kihagynom, lenne jobb dolgom is a pohár ürítésen túl és ezt ő nagyon is jól tudja. De ha már összecsődítették a bandát, akkor kénytelen vagyok elmenni. Még ha csak egy rövid becsatlakozás is lesz. Bánatára. Ami pedig a többit illeti, nem érdekel. Igyon mindenki annyit, amennyi jól esik nekik, nem vagyok a szárazdajkájuk. Csak lássák el a munkájukat munkaidőben. Cinikus mosolyra húzódnak ajkaim a megszólalásra. Talán ezzel tudom a világgá kergetni, de nem bánom egy percét sem hogy téphetem az idegeit. Legalább nem foglalkozik túl sokat ezzel sem majd.
- Csak nem féltékeny vagy? Nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt szeretnéd? - kérdezem halkan, de mindez számomra már értékét vesztette, hogy teperjek bárki elismeréséért. Bár hazudok, mert elértem a céljaimat és itt vagyok, a legjobb helyen. Nem kell több. Csak haladjon az ügy a gyorsabb tempóban, másra nem vágyom, minthogy vége legyen és lekerüljön rólam a nyomás.

Declan e Diana

“We carry on through the storm / Tired soldiers in this war / Remember what we're fighting for / Meet me on the battlefield / Even on the darkest night”

Kétséget kizáróan mindenkinek az életében van legalább (!) egyetlen egy, olyan mozzanat, amikor közvetlenül a tragédia előtti néhány másodpercben tudatosul benne: hát erre kurvára rábasztam! Általában ezek a videók azok, amik felkerülnek a youtube-ra és a tiktokra egyaránt, amin a többség hülyére röhögi magát. (Szánni való kétbalkezesség, rosszul sikerült landolások és eredendően is ostoba gondolatok, amelyek valamilyen csoda okán fizikai eseményt öltöttek. Ilyesmikre gondolok. Rosszindulat és káröröm ide vagy oda.) Az én életem is megannyi ilyennel van kikövezve, azonban ezek egyike sem olyan, ami felkerülhetne bármelyik platformra, mert nem maga az esemény vagy a megtörténése miatt vicces, hanem a mögöttük húzódó kellemetlenül kullogó háttérinformációk teszik mulatságossá. (Mármint, valaki számára biztosan.)

Az én egyik pillanatom éppen most történik.
Hát, erre kurvára rábasztam!
A hét hosszú és nem kevésbé kimerítő volt, viszont minimális előre mozdulás talán történt az ügyben, bár mérget nem vennék rá, de úgy éreztem… jó felé tapogatózom a sötétben, ami adott egy kis megnyugvást és valamiféle veszélyes magabiztosságot, de tudtam erre nem tehetek fel mindent. Viszont legalább annyit sikerült elérnem, hogy ideiglenesen mely aktákat csoportosítsam át a „nem fontosak” közé. (Az ügyet illetően, legalábbis.) Mégha ezt a vak szerencsének is köszönhetem, korántsem vagyok még olyan bátor, hogy szilárdan kitudjam jelenteni, hogy ez lehet az a kapocs, ami összeköti az eltűnteket, ugyanakkor… ez már nem a vak-vezet-világtalant státusz volt, így a hét második felében arra koncentráltam, hogy Alfredo ismerőseit felkutassam és kihallgassam, információszerzés céljával. Na, ez már korántsem volt, olyan szerencsés. Irritált a tudat, hogy a szálak… semmivé foszlottak a szemeim előtt. Csak úgy, mint a békém éppen most. Látom eltűnni a lelki szemeim előtt.
Visszatérve a jelenbe és a rábasztam-pillanatomra… Hiába nyomom kicseszettül erősebben és gyorsabban a liftajtónak a becsukódást jelző gombját, amaz nem nagyon akar együttműködést mutatni, hiába könyörgöm és ígérem le a csillagos eget is.

Felmerül bennem a gondolat, hogy inkább távozom mielőtt a felügyelő belépne a liftbe azzal a szándékkal, hogy inkább ma mégis lépcsőzöm, de a helyzet az, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy lekocogjam a parkolóba, míg ahhoz túl türelmetlen, hogy várjak még egy kört a fémajtó előtt. Pech…! S bár a remény szikrája csak-csak felcsillan, amikor a szerkezet elkezd záródni, de jómagam is tisztában vagyok azzal, hogy ahhoz tényleg csoda kell, hogy el is induljunk a felügyelő nélkül. Ami nem is történik meg, mert még pont be tud nyúlni a résen. A picsába… Mit ronthattam el ennyire, hogy odafent ennyire gyűlölnek? Merül fel bennem a kérdés, értelmetlenül. Vannak tippjeim, ami azt illeti.

A levegőt feszült éllel szívom be, mielőtt megszólalnék.
– McLennan felügyelő. – Rövid biccentéssel üdvözlöm és ezzel nagyjából lezárnak is tekintem a társalgásunkat.
Hogy ez még hangsúlyosabb és félreérthetetlenebb legyen, teszek hátrébb egy lépést, hogy ő maga is hozzáférjen a gombokhoz és ne nekem kelljen megtudakolni, hogy melyik szintre szándékszik menni. Nagyfiú, megoldja. … és igen, ennyire igyekszem a távolságot tartani tőle. Nincsen kérdeznivalóm és leginkább nincsen számára mondanivalóm. Nincsen kedvem a mély beszélgetésekhez sem, mert tele vagyok vele szemben előítéletekkel, sérelmekkel, amik mellett nem akarok sem elmenni, sem úgy tenni, mintha nem léteznének. Úgyhogy marad ez a helyzet. Nem bízom meg benne. Nem hinném el egy szavát sem. Minden szavát jelenleg is megkérdőjelezem, ha nem is hangosan, de magamban igen. Ennyire veszítette el a bizalmamat. De ez most nem a harctér, s amíg ebben a fázisban vagyunk, nem kell az életemet sem rábíznom, mert arra képtelen lennék.

– Csatlakozol az iszogatáshoz ma este? – Tudakolom a liftnek dőlve, összezárt karokkal. Egyáltalán nem tükrözöm azt a fajta nyitottságot – illetve még annyit sem, mint általában szoktam (a semmit mondjuk nehéz megugrani). Nincs kedvem ehhez a csacsogáshoz sem, de igazságszerint meg akartam előzni azt, hogy véletlenül is rázendítsen a három héttel ezelőtti irodás megbeszélésünkre. Ezért terelek, ahogy szoktam. Átlátszó méghozzá borzasztóan, de bízom abban, hogy veszi a lapot és hajlandó is igazodni hozzá, amennyiben fennt akarja tartani ezt a feszült békességet. – Úgy tűnik, hogy a többieknél sikerült bevágódnod. – Állapítom meg félhangosan. Nem lepne meg, ha a válasza igenlő lenne. Az a helyzet, hogy mindig is értett ahhoz, hogy valahogyan behízelegje magát az emberekhez és ezt mindig is sikerült a maga javára fordítania, mert neki igenis megvan az a karizmája, ami belőlem teljes mértékben hiányzik.