Ivy e Diana

“I think if I’ve learned anything about friendship, it’s to hang in, stay connected, fight for them, and let them fight for you. Don’t walk away, don’t be distracted, don’t be too busy or tired, don’t take them for granted. Friends are part of the glue that holds life and faith together. Powerful stuff.”

A nap folyamán úgy döntöttem, hogy ma megengedem magamnak azt, hogy megéljem azt az elnyomott vágyamat – ami nem véletlenül tartozik ezek közzé – hogy vegyek magamnak egy isteni junkfoodot. Úgyhogy hazafelé beugrottam a McDonalds-ba és vettem egy – hazudok: több – sajtburgert, hozzá azt a szánalmasan rossz krumplit és egy nagyon-nagyon finom almáspitét, merthát… melegen az igazi, nem? És útközben az ujjam végig csuriban volt, miközben azért imádkoztam, hogy véletlenül se fussak össze a nonninával, mert az, hogy nyomozó vagyok és hivatalos szerv elleni testi sértést a törvény súlyosan bünteti, nem akadályozná meg, hogy megalázzon és a fejemet vétesse, s mindezek mellé még az összes ujjamat el is törné, napvilágnál és publikus területen. (Vicces, hogy közel harminc évesen egy ilyen nagy városban is, mint New York, a mamától kell rettegnem.) De hát na egyszerűen ma csak arra vágytam, hogy megengedjek magamnak egy olyan estét, amikor is elveszhetek az ízfokozók mágikus bűvöletében egy pohár vörösbor társaságában mindamellett, hogy valami ócska romantikus-vígjátékot nézek. Tökéletes. Mára mindenképpen.

De a szituáció az, hogy tudom, hogy amikor valami – látszólag – ennyire flottul megy és ennyire szépnek hangzik, az túl szép is. Úgyhogy, nem is pazaroltam az időmet, amikor hazaértem: gyorsan letusoltam és átöltöztem a lehető legkényelmesebb (értsd: leginkább megviselt) otthoni viseletembe, majd kényelembe helyeztem magamat a kanapén, hogy elindítsam a mozgóképet. Ez ma a teljes elengedés estéje, amiből nem is vagyok hajlandó engedni. De nem ám! A kanapén elterülve már-már kezdek megnyugodni, hogy nem fog történni semmi, amikor is felvillan a mobilom képernyője. Vai a farti fottere! és hasonló káromkodások közepette – dactól és a „már csak azért sem” mentalitástól vezérelve – ignorálom a készüléket (meg azt, aki az üzenetet küldte). A kezeimet keresztbe tettem magam előtt és kényszerített figyelemmel, mereven bámulom a képernyőt és még annál is kitartóbban igyekszem, hogy a szemem se rezdüljön lefelé a kíváncsiságtól hajtva. a-a! Hangsúlyozom elméletben nagyon is jól figyelmen kívül tudtam hagyni az ilyen „váratlan” plot twisteket. (A gyakorlat mást mutat)

Számba vettem a lehetőségeket, hogy ki kereshet.
Azt rögtön kizártam, hogy az ügyben történt bármilyen előremozdulás, mert akkor hívtak volna, hogy mihamarabb vonszoljam be magam. Szóval ez nem. Próbáltam felidézni, hogy volt-e egyáltalán találkozóm, amit ne adja isten, de elfelejtettem. (Nem volt.) Úgyhogy további összesküvés elméleteket gyártottam, amikor is egy ponton túl, feladtam a küzdelmet és előrehajoltam. – Catzo! – Morgom magam elé.

Ivy Spencer
Hello, A kedvenc báromban ücsörgöm, de még senki sem vitt el egy körre. Megmentenél az unalomtól?

Ha bárki látta volna az elkövetkezendő percekben bekövetkező nyűglődésemet, hogy döntést hozzak, miközben legszívesebben a földhöz vertem volna magamat, mint egy gyerek azt nyüszögve, hogy: neem akarom, inkább elfordult és eloldalgott volna. (Helyesen! Megjegyzem.) De, miközben még mindig magamban hisztériáztam, már a szekrénybe kutakodtam valami vállalható után és elküldtem a választ is.

Diana Armenis

Hello, az unatkozó, megmentésre váró dögös nők a kedvenceim. Megyek!

Egy kicsit fájt feláldozni a szabad lakás és a békés pihenés gondolatát, de akárhogy osztottam-szoroztam, miss Spencert isten tudja, hogy milyen régóta láttam. (Egy napon a szívem és a sajnálatom fog a sírba vinni!)  Hetek-hónapok? Az a helyzet, hogy az ügy még mindig lefoglalta a mindennapjaimat, ami pedig maradt időm azt nagyjából Chev foglalta le, akinek mára programja volt, úgyhogy ezért nem legyeskedett és parádézott itt a lakásban csak.
Úgyhogy valamivel később a helyszínre meg is érkezve (dobva a kényelmes hacukámat és átöltözve valami csinosabba) tekintetemmel rögvest az unalomba fulladó Ivyt keresem és, amint meg is lelem odaandalgok hozzá.
– Oh, bocsánat kisasszony! Látom üres ez a hely, szabad? – Mutatok a magányosan lévő székre, mosolyogva. – Vagy a megmentődet várod?