-Talán a lóhús. A leves meg… -elgondolkodtam egy pillanatra, vajon én már ettem e olyan levest bármikor is, ám rá kellett jönnöm, meglehet az kimaradt a repertoárból még, ám ami késik, az nem múlik, szóval biztosra vettem, fogok majd időt szakítani rá. - Olyat még talán nem ettem, így nem tudom mennyire lenne extrém. Talán kicsit tovább gondolkodtam rajta, míg próbáltam pontosan behatárolni, aztán inkább elengedtem a dolgot, s minden figyelmem neki szenteltem. A repülés volt talán életem legnagyobb szerelme, mit talán lehetne felülmúlni más elfoglaltsággal. Annak ellenére is szerettem, mi minden történt velem. Sokkal jobb érzés volt odafent szárnyalni, mint sem a földön elmerengeni, vajon milyen érzés lehet madárnak lenni. -Néha elfog az érzés, és összeszorul a mellkasom, de mostanában már nem jellemző. Tudom, hogy minden rendben a gépekkel, és mindent leellenőrzök. Nincs miért aggodalmaskodnom. - megvontam a vállam, hisz valóban eképpen gondoltam. Maximum csak akkor aggodalmaskodnék, ha esetleg háborús közegben mozognék, s az lenne a legrondább pillanat, ha újra elkezdenék attól rettegni, vajon mikor fognak lelőni, és hagyom ott a fogamat. Aztán persze eszembe jut, hogy ilyesmi nem eshet meg bizonyos okok miatt, és akkor már másfelé terelődnek a gondolataim, ám ezt a részét inkább megtartottam magamnak. -Néha. - felsóhajtottam. - Néha megesik, hogy elvesztem a fejem, és olyankor valamit muszáj megütnöm, vagy összezúznom, csak hogy levezessem a feszültséget. - eszembe jutott a pillanat, mikor Kat nem engedte, hogy a fiam elvigyem magammal a születésnapomon. Emlékszem akkor pár dolgot tehetetlen dühömben a falhoz vágtam, s meglehet, tovább is folytattam volna, ha akkor egymagam vagyok, s meglehet azaz üveg ital bizony nem a fiókba visszakerülve végzi, hanem egy alapos önutálat, és bűntudat eszközeként fejezi be pályafutását, s meglehet rettenetesen hálásnak kell lennem mindazért, hogy akkor nem voltam egymagam, és Bells nyújtott egyfajta mentőkötelet számomra. -Egy ilyennek már voltál tanúja. - morogtam az orrom alatt, hisz nem voltam büszke arra a cselekedetemre. Abban az időszakban rengetegszer voltam barom azokkal, kik egy cseppet sem érdemelnék meg. Igaz bocsánatot nem fogok kérni, de tisztában voltam vele, hogy nem volt szép. Egy pillanatra talán a kedvem is megváltozott, de ezen is túl kellett esni. Tudni kellett, mi az, ami elveheti a józan gondolkodásom, bár kijelenteni ezen dolgokat elég felelőtlenség lenne első blikkre, hisz sosem lehetne tudni mi is az, ami legközelebb majd ennyire képes kihozni a béketűrésemből. Aztán elég kényes terepre tévedt újfent a beszélgetésünk, s megpendítettünk pár olyan húrt, mit meglehet érintetlenül hagyva kellene lógatni, hogy soha egy pillanatra se jöjjön a késztetés, hogy előkeveredjen. Ám belegondolva, én voltam az, aki felhozta a dolgot, s aztán elkanyarodott egy ilyen irányba minden. -Mert tapasztaltam. Tudod mi történt velem...rémes, hogy minden ide fut vissza. De mikor harmadszor is visszautasítottak, feladtam. Sokáig úgy éreztem, semminek nincs értelme. Nem érdekelt semmi, és a végén egyre többet ittam, és már nem csak azért, mert nehéz volt egy nap, és az sem érdekelt, ha esetleg másnap nem kelek fel. Aztán jött Jack, és megváltoztak szép lassan a dolgok. De inkább hagyjuk ezt a vacak témát! - költöztettem mosolyt az arcomra, s inkább elmentem kinyitni az ablakot, pedig nem volt odabent olyan meleg, hogy indokolt lenne, egyszerűen szükségem volt valami pótcselekvésre ahhoz, hogy eltereljem egy pillanatra a gondolataim, hisz úgy éreztem, kezd az egész kicsit túl őszinte lenni. -Csak tudod, van mikor ez az ábránd az, ami a felszínen tart, és képes megfogni. Kell a remény. Ha feladod, akkor nincs tovább. - úgy tűnt ez a téma nem akar elszakadni, s teljesen kezdi maga alá temetni az egész napot, s elfeledteti, hogy milyen jól is érezhetnénk magunkat. Meglehet, tényleg a mozi mellett kellett volna maradnunk. Megingattam szavaira fejem, s zsebembe ejtettem kezem, miközben a pultnak dülve áldogáltam. Eredetileg nem ilyennek terveztem a nap további részét, s kellemesebb elfoglaltságot gondoltam, de… -Nem...ez most akart kijönni. Akkor is, hogyha most kínosnak érezzük, és mindegyikünk másik irányba menne. - megvontam a vállam, s pillantásom a sütőre tévedt, honnan kellemes illat kezdet kiszivárogni. - Nem foglak elküldeni… de ha menni szeretnél sem tartalak vissza… de addig biztos nem engedlek el, míg nem ettél. - emeltem rá kékjeim, s halvány mosoly suhant át képemen néhány pillanat erejéig, aztán úgy döntöttem itt az ideje előszedni az evőeszközöket, s tányérokat, s nem arra gondolni, hogy ez a téma mennyire sikított egy üveg bor után.
Kicsit aggódva fürkésztem őt, mert érezhető volt, hogy nem könnyű erről beszélnie, de ezek a dolgok is hozzánk tartoznak. Egy embernek nem csak jó tulajdonságai vannak, hanem vannak rosszak is, ahogyan rossz szokásaink is. Ahogy pedig az idő egyre inkább eltelik, úgy ivódik bele ez a lényünkben, mígnem végül a legtöbb ilyentől esélyünk sincs már megszabadulni, vagy változtatni rajta. Ha pedig valaki netalán idővel mellénk szegődik, akkor annak a személynek ezt el kell fogadnia, vagy legalábbis meg kell tanulnia együtt élnie vele, de ez csak akkor lehetséges, ha nem félünk róla beszélni. - Igazad van, valóban láttam már. – hangom halkan csendült, de ennél többet nem mondtam. A pillantásom továbbra is szelíd volt és megértésről beszélt, mert nem ítéltem el őt amiatt, amit láttam. Miért is tettem volna? Emberek vagyunk, vannak érzéseink, akkor kellene aggódni, ha semmi se tudna minket padlóra küldeni, mert arra talán csak egy robot képes. Igazán magam sem értettem azt, hogy miként is kötöttünk ki ennél a témánál, tekintve hogy mennyire kellemesen telt a séta, majd pedig a közös főzés kezdete is, ahogyan a bevásárlás is. Most pedig ahogy elnéztem magunkat olyan érzés fogott el, mintha csak hajótöröttek lennénk, akik egy kisebb megpróbáltatást követően partot értek és maguk se tudnák, hogy miként is keveredtek oda, vagy mihez is kellene kezdeni mindazzal, aminek a birtokába jutottak a tengeren hánykódva. Szomorúan hallgattam azt, amit mesélt és a szívem összeszorult, ahogyan újra a baleseténél kötöttünk ki. Szerettem volna megérinteni, gyengéden az ölelésembe vonni, de még se tettem. Csak aggódva fürkésztem őt a pulton ücsörögve. Lesütöttem a pillantásomat, amikor ő azt mondta, hogy hagyjuk ezt a vacak témát. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy „Ne hagyjuk, hiszen ezek is mi vagyunk. Ezek a vackok mind meghatározzák azt, aki most előttünk áll.” de valahogy még se bírtam egyetlen egy szót se megformálni ajkaimmal, így maradt a némaság, míg nála pedig a pótcselekvés. - Igazad van, de minden reményed ilyen? Vagy van olyan, ami nélkül simán tudnál tovább élni és boldog is tudnál lenni, ha az az álmod soha nem válna valóra? – kíváncsian csendült a hangom, mert értettem azt, hogy mire is céloz. – Az a remény, amire gondolsz, az nekem már inkább úgy tűnik, hogy nem csak egy szimpla ábránd, hanem a szívünk legféltettebb dalama, pontosan amiatt mert az tart életben minket. – hangom óvatosan csendült és kisebb szünetet követően szólaltam meg, miközben újra őt fürkésztem. Lehet ennek semmi értelme nincs, az is lehet, hogy ugyanarról beszélünk, csak másképpen fogalmazzuk meg. Esélyesen egyikünk megközelítése se volt rosszabb a másikénál és pontosan emiatt nem is az volt a szándékom, hogy megcáfoljam őt, vagy ellentmondjak annak, amit mondott. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy ezt ő is tudja. Pár pillanatra lehunytam a szememet és benedvesítettem az ajkamat, úgy éreztem, hogy kezdek kiszáradni, a torkom kapart, mintha csak ez a téma kicsit fojtogató lett volna, de tényleg az volt, vagy csak azért tűnt annak, mert nagyon is őszinték voltunk és főként szomorú emlékeket csalt elő? Elgondolkodtam egy pillanatra azon, amit mondott és amikor a kínos szót kiejtette, akkor meglepetten vontam fel a szemöldökömet. - Tényleg úgy érzed, hogy kínos volt az elmúlt percek? – kíváncsian csendült a hangom, ha pedig elég közel volt hozzám, akkor a kezemmel felé nyúltam és arcára siklott, hogy gyengéden megsimogassam, aztán végül lecsúsztam onnan, ahol eddig ültem és előtte álltam meg. Őrlődtem, hogy megszólaljak vagy ne, ezt pedig ő is könnyedén leolvashatta az arcomról, végül erőt vettem magamon, miközben kezem mellkasán pihentettem meg, ha pedig tudtam, akkor hagytam, hogy a barnáim elvesszenek az engem fürkésző kékségben. – Joe, felnőttek vagyunk, megannyi sebbel, ki nem mondott vagy féltve őrzött reménnyel a lelkünkben. Azt mondtad, hogy ez a nap arról szól, hogy megismerjük a másikat, ezek a dolgok pedig velünk együtt járnak. Lehet, hogy nem nevetéssel töltötte meg a konyhádat, lehet kicsit padlóra küldött mind a kettőnket vagy a hangulatot, de ezek is hozzánk tartoznak. Én pedig nem bánom, hogy tudsz erről is, hiszen ez is én vagyok, ahogy azt se bánom, amibe te avattál be. Sőt, hálás vagyok, hogy ennyire közel engedtél, hiszen olykor a legféltettebb vagy a legfájdalmasabb dolgokról a legnehezebb beszélni. És az ilyenekre általában soha nincs megfelelő pillanat vagy helyzet, egyszerűen csak a felszínre kerülnek. Viszont ha valakit beengedünk az életünkbe, akkor azzal nem csak a boldogság, vagy a napfény jön, hanem ugyanúgy a kis batyuját is hozza. – hangom gyengéden csendült, ugyanakkor érezhető volt, hogy őszintén így gondolom. Némán fürkésztem őt, mígnem megköszörültem a torkomat. – Talán egyszer megértjük azt is, hogy miért kérdezted azt, amit. Miért is akartál pont arra választ kapni. – biztos voltam abban, hogy nem csak az én fejemben volt nagy a káosz, hanem az övében is, ha pedig még nem lépett el, nem tolt arrébb, akkor fejemet a mellkasának döntöttem, majd a pillanatok múlásával kezem mellkasáról lehullott, hogy átöleljem őt. Ha hagyta, akkor pár percig így maradtam, mígnem végül arrébb léptem, hogy azt tehessen, amit csak szeretne, hiszen előbb vagy utóbb minden ölelés véget ér. - Én nem akarok elfutni, pedig az elmúlt évtizedeim alatt már olimpiai bajnok lennék, ha lenne ilyen sportág. – kínomban elnevettem magam, ahogy végiggondoltam az elcseszett randijaimat és azt is, hogy én miként reagáltam általában arra, ha egy férfi kezdett közel kerülni hozzám. – Szeretnék maradni és nem csak a mennyei kaja miatt, amit készítettél. – az első két szót elég határozottan ejtettem ki ahhoz, hogy tudja nem hirtelen felindulásból mondom, hanem a szívem legrejtettebb zugából. Míg ő a terítéssel bíbelődött, addig én megnéztem a tésztámat, meg az almámat is, hogy miként áll. Aztán a telefonomra pillantottam, de még pár perc hátra volt. Hiába nem rajongtam az alkoholért, most talán még is jól jött volna, de igyekeztem nem erre gondolni. - Mit szólnál ahhoz, ha nem az asztanál ülve ennék, hanem bekuckóznánk valahova, keresnénk valami filmet és csak megpróbálnánk tovább úszni az árral? – lehet ostobaság volt ezt felhozni, de reménykedtem abban, hogy van még esély arra, hogy az este további része ismét hasonlóan varázslatos lehessen, mint a napunk nagy része volt.
Olyan szinten ment egyre magasabb szintre ez a beszélgetés, hogy lassan úgy éreztem mintha csak egy kibeszélő showban lennék, vagy egy pszichiáternél. Bár csinosabb a kérdezgető fél. -A gyermeteg álmokra gondolsz? - összefutott szemöldököm pár pillanatra, míg elgondolkodtam. Az igazat megvallva, talán igyekeztem elviccelni az egészet. - Végül is túléltem, hogy nem lakhatok csokoládé palotában. - bár ezt sosem akartam, de viccnek azért tökéletes volt. - Az igazat megvallva, sosem vágytam túl sok dologra. Nem voltam nagyravágyó. Mindig csak annyit akartam, amennyit megengedhettem magamnak. Azt a tényt, miszerint azzal vágytam megöregedni teljesen, ki rabul ejtette a szívemet, és kilépett az életemből, olyan szakasz volt, amit elhessegettem már egy ideje, hisz akkor még úgy gondoltam, Kat nélkül megáll a világ, és nincs tovább. Ez a nőszemély pedig olyan könnyedén játszott velem, s csalta elő belőlem a válaszokat, hogy lehet jobban tenném ha félnék egy cseppet, vagy behúzott nyakkal csinálnék egy hátraarcot, ám közben vonzott is magához, akár egy mágnes… Elég volt az a pár nap, és magába bolondított. Megkapta minden figyelmem, s gondolatom, s kezdtem úgy érezni, talán többet akarok. Sokkal többet… -Inkább csak túl mélyreható. -megengedtem magamnak egy halvány félszeg mosolyt, s megvontam a vállam. Mielőtt még mondhattam volna valamit, ő már bele is kezdett egy hosszú monológba, én pedig automatikusan sunytam le a fejem, miközben igyekeztem nem megharapni a szám, tarkót dörgölni, és egyéb rossz beidegződéseket előhozni, helyette csak megindultam a hűtőhöz, mintha csak találhatnék benne valami olyasmit, ami kissé oldhatná a feszültséget, ám rá jöttem félúton, hogy bizony semmi erőset nem tartok itthon bizonyos okokból kifolyólag, szóval. Magam sem értettem miért nehéz ilyenekről beszélnem jelen helyzetben, hisz a gyűléseken annyiszor elővettem már ezeket. Annyiszor beszéltem már erről, annyiszor adtam tanácsokat, ám ha saját magamról volt szó, rá kellett ébrednem, magatehetetlen mivoltomra. -Nézd… vannak dolgok, amik nem ennyire hamar szoktak a felszínre kerülni. Bár tény, hogy már ezer éve nem csináltam ilyesmit...jó persze tény, hogy nem vagyunk gyerekek, és hamarabb jönnek elő bizonyos dolgok… - pillanatnyi szünetet tartottam, s közben bennem is akadt a szó, hisz magam sem tudtam igazán miért is kérdeztem rá, pont az örökbefogadás dolgára. Egyszerűen csak kikívánkozott, s rá kellett jönnöm, ha nem kérdezek rá, ez az egész mélyreható téma is megmarad a felszín alatt, és talán nem megy ennyire le a kedv rátája a béka valaga alá. Legalább is én úgy éreztem. -Menekültél, ha komolyra fordultak a dolgok? - szaladt fel a szemöldököm, s ismét nem tudtam lakatot tenni a számra, de annyira kikívánkozott az a kérdés, miközben elkezdtem előszedni a tányérokat, és a többi holmit, mi az evéshez fog kelleni. -Ez igazán hízelgő! Nyilván azért a pite is vonz! - komisz mosoly suhant arcomra, mi szép lassan kiszélesedett, s még kacsintottam is egyet hozzá, aztán hamar el is tűnt, s olyan gyorsan érkezett meg a válasz a kanapén való evésre, hogy arra sem maradt időm, hogy esetleg egy cseppet átgondoljam. -Szó sem lehet róla! Nem eszünk a kanapén! - határozottan csendült a hangom, ellentmondást nem tűrő módon, miközben pillantásom a kanapé felé villant. Kis ideig némán tettem tovább a dolgom, aztán megtámaszkodva az asztal lapján, letettem vállamról a konyharuhát, s előbb magam elé tekintve, majd Bluebell-re emelve pillantásom magyaráztam előbbi válaszom. -Még évekkel ezelőtt, mikor megvettem a kanapét, az egyik eltávon hazajöttem. Bontottam egy üveg bort. Vöröset… jófélét. Letelepedtem vele a kanapéra, bepöccintettem a tévét, és a harmadik pohár után, elnyomott az álom. A pohár ráborult egyenesen a kanapéra. - elfintorodtam. Lelki szemeim előtt láttam magam előtt a foltot.- Megpróbáltam letakarítani, de addigra lehetetlennek tűnt. Ne érts félre, nem a rengeteg pénz tart vissza, mit a tisztítóban ott hagytam, vagy aztán az áthuzatásért kiadtam… de ez még semmi…. Pár hónappal később, Duncan rosszúl lett. Túl sok kaját evett...és… de ezt nem kaja előtt kellene ecsetelnem. Szóval ismét jöhetett a tisztító… és elhatároztam, hogy többet nem eszünk a kanapén, és nem leszek olyan ember, aki műanyag huzatot húz a kanapéjára, csak hogy rajta kajálhasson. - jelentettem ki határozottan, aztán zavartan megdörgöltem a nyakam lehajtott fejjel. -Ez most elképesztően sznob módon hatott, pedig eskü nem vagyok az! - még egy keresztet is rajzoltam mellkasomra, miközben ismét a kanapé felé pillantottam, mi ha mesélni tudna, ezer meg egy történetet zengne. Persze azt elhallgattam, hogy volt olyan időszak is, mikor abszolút leszartam, milyen is lesz a kanapé, mert csak az érdekelt, hogy mindig tele legyen a poharam. És az sem hatott meg, hogy egy Chesterfield-et teszek tönkre. -A kuckózás jó dolog, de maszatolós kaja nélkül jobban hangzik. - abban biztos voltam, hogy mindezek után, nyilván nem szándékozik majd maradni, és pontot vethetek a dolgok végére, vagy akár arra, hogy bármikor is újra betenné a lábát a lakásomra.
Mielőtt válaszolhatnék a kérdésére megteszi ő, mire csak hitetlenkedve pillantok rá, mert egyértelmű volt, hogy nem ilyen fajta álmokra gondoltam, ahogyan az is nyilvánvaló volt, hogy ő meg csak próbálta a maga módján oldani a kialakult helyzetet. Elmosolyodtam és fejet ingattam, de több szót erre inkább nem is pazaroltam. Nem láttam jelenleg értelmét, mert úgy éreztem, hogy részben menekülne, ezért is fordult át bolondozásba, én pedig nem akartam újra visszasétálni a korábbi komolyságba, így csöppet se bántam a felkínált menekülési lehetőséget. Szavaira csak bólintottam halovány mosollyal az arcomon, mert nagyon is egyetértettem azzal, hogy nagyon mélyre hatóvá vált ez a társalgás, viszont ennek ellenére is meglepő volt, hogy hiába nem olyan régóta ismertük a másikat, még is ennyire őszintén tudtunk ezekről a dolgokról is beszélni. Mármint az ember még a családjának se szívesen mesél bizonyos dolgokról, meg néha mi magunk se akarunk az ilyen gondolatainkkal farkas szemet nézni, de most mindennek ellenére is viszonylag könnyedén sikerült kimondani mindazt, amit éreztem vagy gondoltam. Magam sem igazán értettem azt, hogy ő miként is van rám ilyen hatással. Olyan volt az egész, mintha csak felülírná a jól megszokott dolgaimat, tetteimet és gondolataimat, hogy aztán teljesen másként fusson a jól ismert program. Tényleg nem értettem, de ahelyett hogy elfutottam volna – ami talán logikus lépés lett volna-, én azt választottam minden egyes alkalommal, hogy maradni fogok és hosszú évek után megpróbálom megtapasztalni azt, hogy milyen érzés is lehet ismét csak sodródni az árral, nem pedig aggódni minden egyes másodpercben. Lehet inkább lakatott kellett volna tennem a számra, de nem ment. Láttam, hogy ő miként indul el a hűtő felé, én viszont maradtam a helyemen. Miközben beszéltem és utána is őt fürkésztem. Csendesen hallgattam őt, majd egy pillanatra elmerültem a gondolataimban. - Mondhatnám, hogy nincs igazad, de nagyon is az van. Néha soha nem kerülnek bizonyos dolgok szóba, de… - haboztam, alsó ajkamba haraptam, sóhajtottam egyet. – amióta megismertelek, valahogy semmi se úgy alakul, ahogy várnám. A veled eltöltött találkozások mindig tele vannak meglepetéssel és váratlan fordulatokkal. – nehéz volt beismerni hangosan, de úgy éreztem, hogy ezzel csak nem rontok el mindent. Ha pedig egy pillanatra találkozott a pillantásunk, akkor pár másodperc után sietve sütöttem le hála annak, hogy nagyon is zavarba jöttem, mert úgy éreztem, hogy ezzel túlzottan megnyíltam. – Én viszont ezt nem bánom, egyáltalán nem. – tettem még hozzá kicsit suttogva, de mégis olyan hangerővel, hogy még biztosan ő is hallhatta. Az más kérdés volt, hogy ő olykor bánta-e ezt a kiszámíthatatlanságot, ami jellemez minket. A kérdése meglepett, de minden habozás nélkül érkezett rá a válasz. - Igen. – elég határozottan csendült a hangom, majd sóhajtottam egyet, mert talán most hozom rá a frászt, vagy könyvvel el egy őrült tyúknak, aki csak játszott a másik érzéseivel. – Olykor megesik, hogy a másik félnek jobban megy a kötődés, mint nekünk. Estem már bele ebbe a hibába. Próbáltam elhitetni magammal azt, hogy igazán boldog vagyok. Mindenki annak akart látni és mindenki szerint jóparti volt az illető, de rá kellett ébrednem arra, hogy nem igazán vagyok az. Én pedig nem akartam senkit se átverni, hogy még több időt pazaroljunk el olyanra, ami szemmel láthatóan nem teljesen kölcsönös. Mindenki megérdemli, hogy olyan társ legyen mellette, aki meg tudja azt adni, amire a másiknak szüksége van. – megrántom a vállaimat, mert ez az igazság. Nem gondolnám azt, hogy hibáztam volna. Mindenki a boldogságot keresi, de olykor rá kell ébrednünk arra is, hogy a boldogságnak is különféle változatai vannak és néha azt hisszük azok vagyunk, de valójában nem. Ezért is álltam le egy idő után a randizásokkal is, mert nem akartam folyton keresni valamit, ami úgy tűnt, hogy messzire elkerül, egészen idáig. Azt hiszem, hogy így volt. Egy ideje már nem kutattam ilyen téren, de mellette valahogy gyakran éreztem magam igazán boldognak. Még ha nem is értettem, hogy ez miként lehetséges. Kicsit elkuncogtam magam a pités dolgon, hiszen akár otthon is süthetnék egyet, ha annyira akarnám, de tudtam jól, hogy ismét csak próbálja más mederbe terelni a beszélgetést, ahogy én is próbáltam másabb mederbe terelni a hangulatot, amire aztán egy hatalmas elutasítás érkezett. Meglepett, hogy ennyire védi a kanapét. Én gyakran kuckóztam be oda, hogy valami sorozatot vagy filmet nézzek vacsora közben. Amikor viszont mesélni kezdett, hogy mi is áll a hátterében, akkor részben megértettem, másrészről meg nem. Mármint az csak egy kanapé, ki lehet tisztítatni, nem nagy ördöngösség, de hallhatóan ő másként gondolta. - Pedig már azon gondolkodtam, hogy lehet át kellene írnom a telefonomban a nevedet „Mr. Sznob” uraságra. – játékosan csendült a hangom, de aztán megadóan széttártam a karomat, hogy ahogy gondolja. Én nem fogom erőltetni, hiszen még is csak nála vagyunk, így itt az ő szabályai szerint játszunk. Még ha nem is teljesen tudtam megérteni az elhangzottak után se. Felvontam a szemöldökömet arra, amit mondott és pimasz mosoly költözött az arcomra. - Jó tudni, hogy akkor nem vagy az a tejszínhab evős fajta se, ahogyan nem kell attól se tartanom, hogy egyszer csak beállítanál egy szenvedélyfesték készlettel. – persze, hogy megpróbáltam a lehető legkomolyabban előadni, még a végén egy kis csalódott sóhajt is megengedtem, mintha tényleg csalódtam volna. Ha viszont megláttam a reakcióját, akkor nem kizárt, hogy végül nevetésben törtem ki és még az is lehet, hogy bocsánatot kértem, amiért így játszadoztam vele, ez mind-mind a reakciójától függött. Végül a telefonom csipogása vetett véget a „mókának”. - Gyors összerakom a pitét, utána ehetünk, ha gondolod. – mármint fogalmam sem volt arról, hogy már azért terít, mert kész a kaja, vagy csak nincs jobb dolga.
-Jók, vagy rossz meglepetések? - akaratlanul is eszembe jutott a cipő, amit hozzám vágott, de nem akartam ismét azzal jönni, hisz az eléggé kellemetlen meglepetés volt, bár örültem neki, hogy akkor háttal voltam, és nem mondjuk az arcom, vagy épp más részem találta el. Gondolataim határtalan csapongásba kezdtek. Egyik pillanatban még lelkendezés, majd borongás, a következő percben pedig teljes közöny, mintha lassan közel kerülnék a teljes megzakkanáshoz. Sokmindenről beszélgettünk már, de ez a téma eddig teljesen elkerült minket, ám ez a nagy legyünk őszinték, és ismerjök meg a másikat, előhozott olyan témákat is, melyeket eddig egyetlen alkalommal sem érintettünk, s talán jó ideig nem is érintettünk volna. Olyan zsigerből jött a kérdés a meneküléseiről, hogy kikerülni sem lehetne, s meglepően őszinte választ is kaptam rá. – Észszerű… de szó nélkül léptél le, vagy elé álltál, és elmondtad miért nem működnek a dolgok? - aztán elgondolkodtam, vajon engem milyennek tart? Vajon megütöm azt a bizonyos mércét? Vajon ott van bennem az a bizonyos etalon, ami ahhoz kell, hogy ottmaradjon, és ne akarjon elmenekülni? Vajon rólam mit mondanának neki mások? Vajon közölnék, hogy menekülj, mert nem lesz mellette boldog életed? Vajon hinne azoknak, és én elhinném amit mások mondanak? Vajon én lennék az, aki véget vet a dolgoknak, vagy egyszerűen csak sodródnék az árral, hogy egyszer majd csak alakul valamiképpen az egész? Persze azt sem értettem miért foglalkoztat ennyire ez az egész, hisz nem gondoltam annyira mélynek ezt a kapcsolatosdit még, hogy emiatt kelljen aggodalmaskodnom, ám még is megtörténik, és úgy éreztem szörnyen magam alá kerülnék, ha fogná magát, és minden szó nélkül kisétálna az életemből…(?) Nem is értettem igazán, mikor lettem én ennyire ilyen, hol ott ez nem volt jellemző rám nézve. A csipkelődését szó nélkül hagytam, pusztán grimaszoltam egyet, míg háttal voltam neki, de semmi rosszallás nem volt bennem, hisz én hoztam fel a dolgot. Hiába próbál az ember komoly maradni, vagy épp beszélni komoly dolgokról, és bevallani, hogy miért nem preferálja annyira a kanapén való evést, akkor jön ő, és előáll egy teljesen más szöveggel, mire nem lehetett komolynak maradni, és az egyszerű evéssel foglalkozni. A tejszínhabon annyira nem akadtam fel, csak mosolyogtam terítés közben, ám a szenvedélyfestésre megálltam a mozdulatban, szólásra nyitottam a szám, aztán visszacsuktam, s felszaladt a szemöldököm, aztán benedvesítettem alsó ajkam, s végül széles mosoly jelent meg arcomon, miközben ismét folytattam azt, mit eddig csináltam, s közben próbáltam lakatot tenni a nyelvemre, hogy ne akarjak replikázni, aztán még is megszólaltam nagy komolyan, hasonlóan komoly ábrázattal. -Az ágynemű egyszerűbben takarítható, mint a kanapé… - jegyeztem meg, s lassanként csibészes mosoly költözött arcomra, mialatt rápillantottam, míg ő a pitével volt elfoglalva. Aztán persze eszembe jutott, hogy még sosem csináltam olyasmit, s mire észbe kaphattam volna, egy árnyalatnyival mélyebb hangszínnel fontam karba karjaim, s szólaltam meg. - Tapasztalatból tudod tán mennyire kihozhatatlan? -közben szemöldököm ismét felhúzódott, s mosolyom ismét ottragadt képemen, s közben elszedtem a kaját, s letettem az asztalra, úgy, hogy majd mind a ketten tudjunk belőle szedni kényelmesen, mindenféle nehézség nélkül. Aztán ahelyett, hogy közelebb mentem volna, letelepedtem az egyik székre, várva, hogy ő is hasonlóképpen tegyen. -Illene hozzá egy pohár bor, de sajnos azzal nem tudok szolgálni. - húztam el a számat egy pillanatra, miközben az ételre pillantottam.
- Hmm is-is, vagyis nem teljesen. – egy pillanatra elgondolkodtam, miközben próbáltam meglelni a megfelelő szavakat, mert ez kicsit bonyolult volt, mint minden, ami köztünk zajlott, vagy csak én tettem mindent azzá a fejemben. - Valójában egyik se volt rossz, inkább csak bosszantó. Hosszú idő után emberemre akadtam, aki képes volt visszavágni vagy éppen makacsabb lenni, mint én. Ez újszerű volt és szokatlan volt számomra, hogy alul maradok egy-egy csatában. – elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak a szócsatáink, majd pedig a születésnapi partiján történtek, hogy ott miként is kavarodott meg minden. – Legalábbis eleinte így volt, aztán pedig kellemes meglepetésekké fordult át az egész. - mosollyal az arcomon és csillogó tekintettel fürkésztem őt, majd egy kósza tincset fülem mögé simítottam, ami kiszabadult a rögtönzött kontyomból. Ezeknek a fordulatoknak köszönhetően pedig egyre inkább vártam minden újabb találkozást vele, mert kiszámíthatatlan volt, tele volt boldog vagy éppen kicsit szomorú pillanattal, de mindennek ellenére is úgy éreztem, hogy előle nem kell elrejtenem az érzéseimet. Mellette önmagam lehetek, mert ha néha olyanná is változtam, mint egy kiszámíthatatlan időjárás – ahogy a beszélgetéseink is-, ő akkor is ott volt és nem futott el. Ez pedig merőben másabb volt, mint amit korábban tapasztaltam mások által. Kezdve azzal, hogy tudtam jól, hogy eddigi életem során soha senki se tudta volna kihúzni belőlem ennyire könnyedén és hamar mindazt, amit neki már elmeséltem. - Utóbbi. – nem szégyellem a múltamat, mert míg ő megtalálta a társát hosszú évtizedekre, addig én nem. Én csak próbáltam meglelni, ez pedig megannyi bukkanóhoz is vezetett. Persze, volt olyan, amikor én is hibáztam és lehet akadna olyan pillanat, amit ma már másként kezelnék, de ezek is mind formáltak és ennek köszönhetően váltam olyanná, amilyennek ő is megismert. Viszont lógva soha senkit se hagytam, bármennyire is kínos olykor egy-egy szakítás. S ha őszinte akarok lenni, régebben soha nem fogott el olyan érzés, hogy vajon mi lenne akkor, ha többé nem látnám valamelyiküket? Most meg… Ahogy elnéztem őt, azt éreztem, hogy nem akarok erre gondolni, mert hiába rövid ideje ismertük egymást, valahogy mégis sikerült elérnie azt, hogy ne hagyjon hidegen az, ha egyszer csak úgy döntene, hogy inkább elsétál és nem kér abból a zűrzavarból, ami velem együtt érkezett meg az életébe. Valami azt súgta, hogy űrt hagyna maga után, még ha nem is értettem a mikéntjét, de hiányozna, nagyon. Komolyságot szép lassan felváltotta a kicsit bolondosabb gondolatok, vagy éppen a csipkelődés. Szerencse, hogy nem időjárásnak születtem, mert biztosan agyvérzést kapnának az emberek, ha olyan gyakran változna a borongós és a napsütéses idő, mint amennyire könnyedén változik a beszélgetésünk témája, hangulata. Láttam, miként mosolyodott el, mire én is elmosolyodtam, amikor pedig kiejtettem azt az egy szót, amibe a belefagyott a mozdulata, akkor diadalittasan örömködtem a felszín alatt. Kezemet a szám elé raktam, ahogy próbáltam leplezni a kuncogásomat, miközben ő szólásra nyitotta a száját, majd végül becsukta. Nem gondoltam volna azt, hogy ezzel sikerült kicsit őt megfognom, aztán mint mentőöv érkezett a telefonom csipogása, hogy ideje újra a pitével foglalkoznom. Miután leraktam a tepsit rápillantottam, amikor is eléggé komolyan megszólalt. Megingattam a fejemet és ártatlan ábrázattal megszólaltam, miközben a barnáimat az ő kékségébe fúrtam. - Általában vásznon szokták csinálni, nem ágyneműben. Örökemlék, ami akár a lakásdísze is lehet, persze mások számára csak egy absztrakt festménynek tűnne. – ugrattam őt, vagy komolyan gondoltam azt egyelőre se a hangom, se az arcom mimikája nem árulta el. Pimasz mosollyal viszonoztam a csibészes mosolyát, majd a következő kérdését meghallva elnevettem magam. – Tényleg szeretnéd tudni a választ erre, vagy inkább megtapasztalnád? Vagy netalán csak tesztelni szeretnéd azt, hogy igazat mondok? – kihívóan csendült a hangom, amihez sokat sejtető mosoly dukált. Benedvesítettem az ajkamat, aztán visszafordultam a süteményhez, még kicsit lógva hagyva őt. Részben tapasztaltam, mert ahogy mondani szokták fiatalság bolondság, csak hogy a partner lefagyott közben, így végül soha nem lett belőle semmi se. Mondjuk jobb is így, hiszen pontosan az az illető miatt siklott ki hajdanán az életem. Azóta meg soha nem próbálkoztam ilyennel. Miután elkészült a pite beraktam sülni, beállítottam újra a jelzést a telefonomon, majd leültem arra a helyre, ahova megterített nekem. - Nem kell folyamatosan bocsánatot kérned emiatt. Érthető, hogy miért nincs és megvagyok nélküle. – megértően csendült a hangom, miközben mosollyal az arcomon fürkésztem őt. - Szóval mit is eszünk, mert azt még nem árultad el. – kíváncsian csendült a hangom, majd pedig szedtem magamnak, vagy ha ő akart szedni, akkor tartottam a tányéromat. – Miért pont erre esett a választásod? – tényleg érdekelt, hogy miért döntött úgy, hogy ezt szeretné megfőzni. Bár lehet nincs különösebb oka, vagy lehet ennek is van valami története, ki tudja.
Csendes hallgatás. Ez volt, mi akkor és ott jellemzett. Tudtam, jobb ha csendben maradok, hisz lehet olyasminek is hangot adnék, amit meglehet később vagy megbánok, vagy teljesen feleslegesnek találnék, s ő szaladna tőle világgá. Szóval csak bólintottam, s igyekeztem mással foglalkozni, csomót kötve a nyelvemre, ami egy ideig ment is. Még is a lelkem mélyén örültem, hogy kihívást jelentettem a számára, s valahogy úgy éreztem, talán ha hamarabb találkozunk, akkor is képes lett volna elcsavarni a fejem pillanatok alatt, annak ellenére, hogy eddig egy alkalommal sem mentem félre. Nem voltam hűtlen. De… de vajon miatta megtettem volna? Képesnek érezném rá magam? Bár a dolgok alakulása végett, ezen már nem is kellett gondolkodnom, így elhessegettem a bennem kavargó kérdések hadát. -Örülök, hogy így gondolod… -jegyeztem meg végül csendesen, aztán mosoly suhant keresztűl arcomon egy rövid ideig, bár a jó előbbi komoly téma után, nem gondoltam, hogy fogunk ma még mosolyogni bármin is, ám mint az időjárás… Becsültem az egyenességét, hisz biztos akadtak páran, kik szó nélkül állnak tovább, és gondolnak arra, sokkal jobb volt úgy. Szavak, és kínos pillanatok nélkül lelépni, hazug szavakat hagyva maguk mögött. Aztán következett a történet a kanapémról, majd az ő megjegyzése, s egész másfelé kanyarodott el a beszélgetés. -Ki hitte volna! - jegyeztem meg enyhe éllel a hangomban, de közben pimasz mosoly ült képemre, s nem vettem magamra csipkelődését. Jól tudtam mi az, de még is hagytam, had oktasson ki, s tegyek úgy, mintha tudatlan lennék. Egy ártatlan lélek, ki még sosem látott olyasmit. Igaz a kipróbálás kimaradt, de nézetem szerint, nem is kell mindenben az élen járni. -Képzelem a kínos beszélgetéseket, mikor Picassonak nézik az alkotást, vagy egyéb kortárs művész alkotásának, az alkotó tulajdonos meg piromkodva állja a kínosabbnál kínosabb kérdéseket. - akaratlanul is a bátyám jutott eszembe, s tudtam, ő az ilyesmit bizony nem hagyná szó nélkül, s ott szurkálna be egy-egy zavarba ejtő megjegyzést, ahol épp a legkellemetlenebb szituációt tudja előhozni a dolgokból. De Ed már csak ilyen volt. Megváltoztathatatlan. Hátradűltem székemben, mellkasom előtt összefontam karjaim. -Sosem tudhatom hány ilyen festmény pihen a pókhálós padláson a régi bútorok között. - megvonva a vállam figyeltem miképpen molyol a süteménnyel, s közben türelmesen vártam rá. Az ital miatti bocsánatkérés automatikusan jött. Még emlékeztem rá, milyen is volt régen. A legkülönfélébb italok sorakoztak a bárszekrényemben, s a legdrágább, legminőségibb italok, mikből sosem elég egy apró pohárnyit elkortyolgatni. Meglehet akkor kezdtem túlzásba vinni, s lassan az eltávok nagy része, már az italozással telt el, ha nem volt ébren senki sem. Meglehet olyan régre visszanyúlik az italozás elkezdése, s mélyebben gyökeredzik, mint ahogy azt gondolni merném. Elhessegettem az egészet, s inkább figyeltem miképpen szed magának, majd én magam is aképpen tettem. -Mivel nem szereted a halat, sem pedig a tengeri apróságokat, ezért rendhagyóan csirkéből készítettem el. Jambalaya… csirkéből. Én magam jobban szeretem a másik változatot, de így is jó lesz! - feleltem, miközben felkeltem, s töltöttem némi üdítőt, ha azt kért, ha nem akkor maradtunk a víznél. Bár magam nem igen rajongtam a cukros löttyökért valami okból kifolyólag. Ha evés közben akart, akkor beszélgethettünk, ám ha nem akkor csendben maradtam. Ám mikor az első falatot tette a szájába, kíváncsian várakoztam, figyelve a reakciójára, hisz teljesen más egy falatot megkóstolni főlés közben, s megint másabb akkor, hogyha már teljesen kész van egy étel. -Mert szeretem. És az igazat megvallva, ez elég különleges ahhoz, hogy ilyen alkalommal megkóstold, főleg, hogy még nem ettél ilyet. - magyaráztam, majd enni kezdtem. Igaz nekem nem volt elég csípős, de kibírtam, hogy ne tegyek még hozzá egy kis csípőset. Miután befejeztem az evést, egy szalvétában megtöröltem a számat, majd ittam pár kortyot, aztán ülve maradtam míg ő is befejezte az evést. -Mit akarnál nézni? De átadom a választás lehetőségét. Csak ne valami nyáltól csöpögő kínosan romantikus alkotás legyen. - közben felkeltem, előszedtem egy tálat, majd egy adag kukoricát pattogtattam, amivel tuti nem tudunk összekenni semmit sem, majd mikor elkészült bevittem a nappaliba, a kanapéra, mi annyi mindent megélt már. Letelepedtem rá kényelmesen, ám úgy, hogyha akart, akkor oda tudjon hozzám bújni, s ha akarta, vagy engedte át tudjam majd ölelni. Odakint már besötétedett, s lassan éledezni kezdtek a város fényei.
Szerettem volna visszakérdezni, de inkább hallgattam és nem szólaltam meg, hiába kellett miatta még nyelvemre is harapnom. Inkább csak reméltem azt, hogy hasonlóan érez, mint én. Szerettem volna hinni abban, hogy kellemes színfoltjává kezdtem válni az életének, még ha eleinte inkább bosszantó is voltam, vagy olyan, akit szívesen lerázott volna, csak balszerencséjére nem jött össze és úgy tűnt, hogy egyre inkább a nyakán fogok maradni. Sose hittem volna, hogy egyszer még hasonlóan fogok érezni, mint mellette. A közelsége minden egyes alkalommal képes volt megbolondítani a szívemet, a lelkemben lévő kert egyre inkább megtelt élettel a jelenlétének köszönhetően, a mosolya mosolyt csalt arcomra. Az ölelése pedig biztonságot hozott magával, de leginkább azt hiszem azért voltam hálás, hogy mellette önmagam lehettem. Akár szomorú voltam, akár bolondos voltam, ő ott volt és meghallgatott. Nem cseszett le amiatt, hogy részben nekem köszönhetően úgy változik a hangulat, hogy attól még az időjárás is fejfájást kapna. Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam. Legalábbis jelenleg ezt éreztem és ez az érzés mindennél mámorítóbb volt, mert hosszú idő után minden félelmem ellenére is úgy éreztem, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell és ahol lenni szeretnék. Beszélgetés szerencsére könnyedebb téma felé sodródik, amit jó pár mosoly és pillantás kísér. Tényleg olyanok voltunk, mint az időjárás. Csak szerintem még ő se tudna lépést tartani velünk. - Lehet igazad van, de ez szerintem attól is függ, hogy az illető mennyire tudná lazán előadni az egészet, vagy éppen mennyire rettegne attól, hogy valaki rájön arra, hogy miként is készült a kép. Bár szerintem utóbbira kicsi az esély, vagy ha még is megtörténik, akkor nem kizárt, hogy amiatt van, mert a másik félnek is volt már benne része. Nos, azok után meg ki tudja kinek is lenne kínosabb. – megrántom könnyedén a vállaimat. Lehet még én is zavarba jönnék, de az is lehet, hogy csak legyintenék és valami hülyeséget kitalálnék rá, hiszen részben a művészet erről szól, nem? Megpróbáljuk megfejteni azt, hogy mire is gondolhatott a költő, festő, a zenész és azt magyarázunk szinte bele, amit akarunk, még ha legtöbb esetben azt is kell megtanulnunk, amit egyszer valaki kitalált magyarázatnak. Mintha csak egy műre egyetlen megfejtés létezne, pedig nem. - Először is a padlásom üres, pincém meg nincs. – utóbbitól még a hideg is kirázott, az elsőt meg felszámoltam, miután egyszer nagytakarításba kezdtem. Úgy voltam vele, hogy ami ott pihen, az örökre ott maradna, így inkább átnéztem a holmikat, volt ami kikerült a lakásba, volt amit eladományoztam, a többi meg ment a kukába. – Másodszor meg nincs ilyen festményem. Vannak, akiket az ilyen feszélyez és leblokkolnak, így nem marad más, mint az ábránd, legalábbis addig, amíg netalán nem jön egy vállalkozó szellemű egyén, aki ezen változtatna. – hangom dallamosan csendült és szánszándékkal kicsit ábrándosan, majd játékosan rápillantottam a vállalkozó szellemű egyén kiejtésekor, de a mosolyom hamar elárult, hogy csak újra szórakozom és játszadozom vele. Magam sem tudom, hogy belevetném magam ilyenbe, vagy már inkább passzolnám. De attól még jót szórakoztam és mosolyogtam a kialakult helyzeten. - Köszönöm, hogy miattam kivételt teszel. – kicsit meghatódva csendült a hangom, mert tényleg nagyon jól esett a figyelmessége, miután kicsit megfújtam az ételt végre ismét megízleltem, de az első falat után még nem mondtam ítéletet, még egyet sietve bekaptam és az arcomra könnyedén kiült, hogy isteni finom. – Ha minden ételt ennyire mesterien készítesz el, akkor hozok ételhordót és főzhetsz rám. Ez valami fantasztikus. –Teljesen levett a lábamról, ezek után nem is szólaltam meg. Hagytam, hogy az étel elvarázsoljon és messzire röpítsen az ízekbirodalmában. Minden egyes falatot kiélveztem, miután megettem még egy kicsikét szedtem. Nem érdekelt, hogy illik vagy nem, de túlzottan ízlett. Amint tényleg végeztem az evéssel, akkor nagyon sóhajtottam és hátra dőltem a széken, mert úgy éreztem mentem ki fogok durranni. Elvettem a korábban kapott üdítőt és kortyoltam párat. - Ha mindig ilyen ételekkel fogsz elkényeztetni, akkor kénytelen leszek valami rendszeres testmozgás után nézni, mert a végén még felszaladnak rám a kilók. – komolyan csendült a hangom és nem is gondoltam abba bele, hogy részben a szavaim azt sugallják, hogy reméltem azt, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, amikor főzött ránk, hanem lesz még ilyen. Ahogy abba se gondoltam bele, hogy netalán a testmozgás alatt másfélét is lehetne érteni, mint ami nekem elsőre eszembe jutott. Most tényleg csak a futásra vagy tornára gondoltam. - Hmm, akkor a Szerelmünk lapjai kilőve, mit szólnál a 365 naphoz vagy A szürke ötven árnyalatához? – úgy néztem rá, mint aki tényleg elgondolkodik utóbbi kettő filmen, de aztán elnevettem magam és megingattam a fejemet, hogy tudja megint csak szórakoztam. – Hmm, esetleg bízzuk a véletlenre, talán adnak valami jót a tévében. – kicsit tanácstalanul rántom meg a vállaimat, mert mostanában nem nagyon követtem nyomon, hogy milyen újdonságok érkeztek a különféle streaming platformokra se. Általában csak találomra benyomtam valamit, vagy régi kedvenceket néztem újra. – Vagy esetleg kártyázhatnánk vagy valami társasról is lehet szó, amit ketten is lehet játszani. – dobtam be új ötletet, hátha valamihez több kedve lenne. Megtöröltem a számat, elmostam a tányérunkat, vagy pedig beraktam a mosogatógépbe, aztán követtem őt a nappaliba. Rövid időre még megálltam a hatalmas ablak előtt és ámulva figyeltem az éjszakai várost, hiszen csodálatos kilátás nyílt innen. Végül odamentem a féltett kanapéhoz, leültem és gyengéden megcsókoltam őt, ha tudtam. – Köszönöm a vacsorát. – aztán egyszerűen hozzábújtam, miközben ő a távirányítóval szórakozott, hogy találjon valami jó műsort. Amikor megéreztem az egyik karját magam körül, akkor elmosolyodtam. Ölembe vettem a tálat, néha bekaptam egy-egy popcornt, vagy éppen neki kínáltam, ha már egyik kezét körém fonta, a másikat meg a távirányító foglalta le.
Nem mondom, hogy annak a festésnek a gondolata nem keltette fel az érdeklődésemet, ám sosem voltam, vagy épp voltunk olyan vállalkozó szellemüek, hogy kipróbáljuk. Gondolataim kavargása közben hallgattam válaszát, s elmosolyodtam. -Az inkább a hálószobába való. Olyan dolog, amire nem kell másnak szemet vetni.-jegyeztem meg lágyan, s közben talán egy pillanatra el is kalandoztam, hisz még ez is felüdülés volt az elöbbi komolyság után.-Aki rákérdez, egy egyenes válasz után, szerintem kínosabban érezné magát. -vontam meg a vállam, aztán részemről el is engedtem a témát. Kijelentésére, viszont nem bírtam megàllni, hogy ne tegyek fel egy kérdést. -No és kinek maradt ábránd?-bár pillantása sokatmondó volt, mégsem hagyhattam kimondatlanul a szavakat. Feltenni valamit, olykor sokkal könnyebb, mint sem hagyni, hogy a válaszok kimondatlanúl maradjanak. Nem mintha annyira akarnék ilyen festményt készíteni, de mégis ott fickándozott a kérdés, vajon milyen lenne. Aztán jöhetett a kaja, hol természetesen elmondtam mit is készítettem, s miféle változatban. Így persze elértem azt, hogy ízlett neki, és jóízüen kanalazgatta, ahogy én magam is tettem. -Örülök, hogy így gondolod. -igaz mostanában nem főztem olyan sűrűn, de a lényeget amúgy is az jelentette, hogy elégedettséget értem el, s bizonyítást is, miszerint egész jól főzök.-A testmozgás sosem árt!-félmosolyra húzódott ajkam, míg előszedtem némi üdítőt, majd a kisasztalra vittem a kanapéhoz. A mosogatást nem vártam el, ahogy azt sem, hogy elpakolja, meg aztán a mosogatógép bepakolása sem egy ördöngősség, s még meglehet kevesebb vizet is pacsálna el, mint én magam. Aztán pattogtattam kukoricát, és azzal telepedtem le, aztán mikor ajánlatokat tett filmekre, a Szürke 50 árnyalatának említésére felszaladtak szemöldökeim, majd benedvesítettem ajkam. -Az olyan film, amit nem hiszem hogy megakarnék nézni. De a Szerelmünk lapjait még én is végignéztem pár alkalommal.- őszinte voltam. Hisz egy ilyen klasszikus jobban vonzott, mint egy olyan alkotás ami...de inkább elhessegettem a gondolatot, hisz azt a filmet mindennek találtam, csak romantikusnak nem. -Máskor is.-viszonoztam a csókot. Mikor betelepedett hozzám,fél karommal átkaroltam, a másikkal pedig kapcsolgattam. Igyekeztem találni valami olyan műsort, ami mind a kettőnknek megfelelne. Végül megmaradtam egy természetfilmnél,majd letettem magam mellé az irányítót. -Nem tudom mennyire találnál szórakoztatónak egy Kígyók létrákat, vagy jengát...-elmélkedtem a polc felé emelve tekintetem, ahol a különféle társasok kaptàk meg helyüket, miközben karját cirógattam pár pillanatig, hogy aztán figyeljem miképpen óvják egymást az állatok vihar idején, majd az utódaik gondozásában osztoztak, és érkezhetett a reklám, s közben behoztam az egyik platformot, s átadtam neki az irányítót. -Válassz valamit. Rengeteg film van fent. Akár találomra is választhatsz ha akarsz...-ajánlottam fel, miközben vártam, vajon mire is esik a választása. Közben kezem becsúsztattam a pléd alá, s ha ő is alatta volt, akkor finoman karjára simítottam kezem, majd megfogtam kezét, s rákulcsoltam ujjaim, s közben csókot hintettem fejére.
Elmosolyodtam, hiszen biztos voltam abban, hogy eléggé egyértelmű volt eddig is, hogy kinek maradt az. – Nekem. – könnyedén ejtem ki ezt a szót, még kicsit a vállaimat is megrántom, miközben nem eresztem el őt a pillantásommal. Az pedig, hogy ennyi idősen tényleg belemennék-e egy ilyen mókába az már más kérdés. Lehet, ha olyan partner akadna hozzá, de az se kizárt, hogy nem. Magam sem tudom, hiszen talán őrültség lenne ilyen idős fejjel feldobni ilyennel egy kapcsolatot, nem? Mindegy is, felesleges ezen kattogni, majd eldől, hogy mit hoz a jövő. Egyébként is mellette kezdem megtanulni azt, hogy hihetek én bármit, nagy valószínűséggel úgyse úgy fognak történni a dolgok, mert a vele eltöltött percek gyakran tele voltak váratlan fordulatokkal. Miközben ő a popcornt készítette, én addig elmostam a tányérunkat, aztán pedig próbáltam valami jó ötletet lelni a filmezéshez, de nem igazán jutott eszembe semmi se. Bezzeg ha az unokahúgomat kérdezném, akkor ő biztosan kapásból legalább 10 filmet is tudna mondani. - Tényleg? Tetszett, vagy csak kibírtad, mert a másik fél szerette volna látni? – érdeklődve csendült a hangom, mert egyikkel sincs baj. Igazán szép hős tett, ha a felesége miatt hajdanán képes volt végigülni, viszont szerintem az igazán szerethető történet, még akkor is, ha akad olyan pillanat ami képes könnyeket csalni az ember szemébe. Régóta nem láttam már, de úgy éreztem, hogy talán nem most kellene megnéznünk. Hamarosan pedig már a kanapén bújtunk össze. Figyeltem, hogy mi is megy a tévében, hátha megakad a szemem valami olyanon, ami jónak tűnik, de úgy tűnt, hasonló véleményen van, mint én, hogy nem igazán akadt olyan, amire pár pillanat alapján felkaptuk volna a fejünket, hogy nézzük azt. Jelenleg egyébként is mindegy volt, hogy mit nézünk, csak az számított, hogy az ölelésében elveszhettem és újra érezhettem a csókját. - Régóta nem játszottam egyikkel se, de szívesen játszom, ha ahhoz több kedved lenne. – szeretek társasozni, egy időben az unokahúgommal sokat játszottunk, vagy olykor kártyáztunk is, ha pedig nagy ritkán összejött az egész család, akkor pedig nagy eséllyel előkerült szintén valami társas, ami könnyedén varázsolta a házat egészen zajossá. – Remélem, hogy nem vagy rossz vesztes. – akadnak olyanok, akik nem igazán tudnak veszíteni, ezért a többiek inkább hagyják őket nyerni, csak hogy megmaradjon a békesség. Soha nem értettem ezt, hiszen ez csak játék és szórakozás lenne a célja, nem pedig a durcis hisztik, amik egy-egy vereséget követően néha kialakulnak. Elmosolyodtam miután megéreztem az érintését, amikor pedig összekulcsolta az ujjainkat, akkor a lelkemben melegség áradt szét, miközben megéreztem a csókját a fejemen. - Gyorsan feladtad. Rendben, de utólagos reklamációt nem fogadok el, ha kiderül, hogy valami nagyon béna filmet választottam. – játékosan csendült a hangom, majd elvettem a szabad kezemmel a távirányítót és elkezdtem böngészni a kínálatot. Végül Role Play filmre esett a választásom, leírás alapján úgy tűnt, hogy akad benne romantika és akció is, így talán annyira nem lehet rossz. - Nos, legyen ez, vagy inkább kapcsoljunk valami zenét és játsszunk? – úgy mozdultam, hogy felpillantsak rá, miközben kérdőn fürkésztem őt. Részemről bármelyik szóba jöhetett. Akár az is, hogy elkezdjük a filmet, és ha nem tetszik, akkor utána társasozunk. Ha ő meg lepillantott rám, akkor kicsit megemelkedtem és újra megcsókoltam, hogy utána ismét visszafészkeljem magam az ölelésébe, ha nem volt akadálya és maradtunk a filmezésnél. Utóbbi esetben fejemet mellkasának döntöttem és a popcorn ölembe raktam, hogy ő is el tudja érni, ha szeretne enni.
Válaszát elkönyveltem, de reakció nélkül hagytam. Kedves mosoly suhant át arcomon, hisz úgy éreztem, kedves dolog lehet az esetleges romantikán túl, alkotni közösen valamit, ami maradandónak mondható, s talán kellemes emlékeket ébreszthet a másikban. A filmek terén annyira nem voltam naprakész, így aztán nem is akartam választani semmit sem. -Megnéztem, mert jónak titulálták, és mert közös filmnézés volt. - megvontam a vállam. Az igazat megvallva, nem akartam olyasmit nézni, amihez más emlékek kötöttek, így nem is választottam konkrétan, csak egy ideig kapcsolgattam a televízió csatornái között, de semmi olyasmit nem találtam, ami letudná kötni a figyelmem. Szót ejtettünk társasokról is, ám idehaza inkább csak olyan akadt, amit gyerekekkel játszik általában az ember, vagy hogy lerendezzen egy fogadást a haverokkal. -Maradjunk a filmeknél. - kedves mosoly suhant át képemen, s meglehet többet mosolygok mostanában mint a legtöbb átlag ember, vagy ami hosszú ideje jellemző lett volna rám, s úgy gondoltam, ez részben, vagy épp teljesen a nő érdeme volt. Szeretném azt mondani, hogy a gyermekem közelsége az, ami mosolyra hangol, de egy ideje már Kat nem akarta közel engedni hozzám Martint, pedig semmiféle rossz hatást nem gyakoroltam rá, s ő is szeretett velem lenni. Csak remélni tudtam, nem hangolják majd ellenem, és megmarad a közöttük lévő nyugalmas, és őszinte kapcsolat. -Nem szeretek veszíteni, de ezt ráérünk máskor kideríteni. - a tévé képernyőjéről ráemeltem tekintetem, s megcirógattam karját, majd átadtam az irányítót, hogy válasszon valamit, hisz én magam nem akartam. Tudtam, hogy valami akció filmnél, vagy valami háborúsnál kötnék ki, amit valószínűleg meg ő nem élvezné annyira mint én magam. Mikor talált valami filmet, rábólintottam. Nem is az volt a lényeg amit nézünk, hanem az, hogy végre semmi számomra talán túl kínos dologról nem beszélgettünk, s sokkal nyugodtabbnak éreztem magam a közelében, ami ilyen rövid idő alatt, eléggé furán hatott, de nem voltam semmi jónak az elrontója. -Megfelel. Ha unalmas lesz, maximum elalszok...- jegyeztem meg egy cseppet talán cinikusan, de mosoly bujkált a hangomban, miközben ráemeltem tekintetem, s mikor felemelkedett, hogy megcsókoljon, viszonoztam a gesztust, igyekezve nem elkalandozni túlságosan, még is kicsit elnyújtottam a csókot, s hevesebb ritmusra váltott szívveréssel engedtem had fészkelje vissza magát, s tekintetem a tévé képernyőjére szegeztem, miközben oldalát cirógatva igyekeztem a filmre figyelni. A popcorn annyira nem érdekelt, de néha még is odanyúltam, s vettem belőle egy két falatot, aztán az oldalán simítottam végig, miután a pléd alá csúsztattam, kicsit jobban húzva őt magamhoz, s gondolataim lassan kezdtek másfelé kalandozni.
Elmosolyodtam és olyan pillantással néztem rá, hogy „na vajon ki hitte volna”, mert az egy dolog volt, hogy abban reménykedtem, hogy jó vesztes lehet, de ha arra gondoltam, hogy a szócsatáinkban is addig ment, míg ő nem nyert, akkor hiúábránd volt reménykedni ilyen téren. – Senki se szeret, csak vannak olyanok, akik jól tudják azt is fogadni, de rendben van. – amikor viszont nálam landolt a kapcsoló, akkor kicsit meglepődtem, mert nem gondoltam volna azt, hogy ennyire hamar feladja a keresgélést, vagy csak ennyire tartott volna attól, hogy olyan filmet lel, amire én nemet mondok? Kevés ilyen létezik, meg inkább a hangulatom szokta befolyásolni azt is, hogy milyen témájút nézek. Szerencsére viszonylag egészen rövid idő alatt sikerült találnom valamit, aminek el is indítottam a bemutatóját – bár az gyakran jónak tűnik -, aztán a film meg baromi unalmas tud lenni. Remélhetőleg itt nem ennek az esete fog fennállni és nem az lesz, hogy fél órán belül másik filmet keresünk, mert élvezhetetlen lesz számunkra ez a film. Válaszát hallva könnyedén elnevettem magamat és mosolyogva fürkésztem őt. - Remélem, azért nem fogod elnyomni a filmet a horkolásoddal. – hangom játékosan csendült, mert már nem egyszer aludtunk együtt és nem volt ilyen gond. Sőt, mellette nagyon is nyugodt és békés volt az alvás. Mintha csak a világ legbékésebb helyére bukkantam volna az ölelésében. Röpke csókot terveztem váltani vele, de neki köszönhetően egyre szenvedélyesebbé vált, ami egyáltalán nem volt ellenemre, már majdnem arcára siklott a kezem, miközben egyre inkább elvesztem a pillanatban és a szívem újra hevesebben dobbant, amikor is ajkaink elváltak egymástól. Pár pillanat erejéig őt fürkésztem, majd egyszerűen visszacsúsztam a korábbi helyemre, hogy utána amennyire tudtam hozzásimuljak és elvesszek az ölelésében, miközben rányomtam a lejátszás gombra. Érintése nyomán libabőrös lettem és egyre nehezebben ment az, hogy a filmre összpontosítsak. Valószínűleg az se segített, hogy szép lassan egyre inkább az ölébe, ölelésébe vont, miközben keze testemen vándorolt és hiába viseltem a pólóját, valahogy abban a pillanatban úgy éreztem, mintha nem is lenne rajtam semmi se. Érintése nyomán újra lángra lobbant a remény a lelkemben, ami azzal kecsegtetett, hogy ez köztünk igen is működhet és kijárhat még mind a kettőnknek a boldogság egymás mellett. Talán őrültség volt a részemről így érezni, de régóta nem voltam ennyire boldog, nem mosolyogtam és nevettem annyit, mint mellette. S hiába tarkították a találkozásainkat olykor komolyabb és szomorúbb témák, akkor is valahogy neki még ezekről is könnyebben tudtam mesélni, mint másoknak, akikkel eddig életem során találkoztam. Szép lassan érintésének és közelségének köszönhetően egyre inkább elkezdett elmosódni a filmzene és párbeszédek, miközben egyre inkább elvesztem érintése által előcsalt érzésekben. A percek múlásával egyre inkább többre vágytam. Újra érezni akartam őt, elveszni a vágytól izzó kékségben, vagy éppen hagyni azt, hogy ajkaival és érintéseivel egyre inkább az őrületbe kergessen. Nem érdekelt, hogy mennyire felelőtlenség hagyni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire el tudja olykor venni a józan ítélőképességemet. Túl sokszor voltam óvatos, most viszont nem akartam az lenni. Kockáztatni akartam, úgy éreztem, hogy miatta megéri újra sodródni az árral. Hagytam, hogy az ösztöneim szép lassan felülkerekedjenek a józaneszemen, ami sokáig volt hűtársam, de most ideje volt kicsit háttérbe szórítani. Kicsit megmozdultam, majd arcomat először nyakához fúrtam, mígnem végül gyengéden egy-két apró csókot hintettem arcélére, utána nyakára, miközben egyik kezem arcára siklott, ha pedig ezt követően lepillantott rám, akkor a pillantásomból esélyesen könnyedén választ kaphatott a ki nem mondott kérdésre, vagy ki a franc tudja mire is… De pontosan annyira vágytam rá, mint ő rám. Legalábbis az érintése ezt sugallta, ahogy keze egyre inkább bebarangolta a testemet, vagy az, hogy mennyire is közel vont magához.
Volt egy pillanat mikor valóban megakartam nézni a filmet. Volt egy pillanat, mikor tényleg kezdett érdekelni, s kezem sem moccant oldaláról, pusztán, néha simítottam meg egy-egy óvatlan pillanatban. Még is minden olyan játszi könnyedséggel változott át, és lett hirtelen a szenvedélyé a főszerep, mintha csak valaki varázsütésre rendelné. Kezdődött azzal, hogy arcélemre csókolt. Akkor még csak egy pillanatra tekintettem rá, majd lassan az egész megváltozott. Lehetnék álszent, és mondhatnám, hogy én ugyan nem akartam semmit sem, csak egy nyugalmas estét, de a hazugság olyan mélyen temetne maga alá, hogy a következő pillanatban már fuldokolva kérnék segítséget. Mondhatnám, hogy hagytam magam, de tény és való, hogy nem kellett soká győzködni ahhoz, hogy a film már ne érdekeljen, s egy idő után le is kapcsoljam, hogy karjaimba emelve vigyem a hálóba, hogy teljesen egymásba feledkezhessünk.
Karom fejem alá fektetve feküdtem mellette, s ha úgy helyezkedett szabad kezem oldalán nyugtatva cirógattam, miközben lehunytam szemeim néhány pillanatra. A nap eseményeit tekintve nem gondoltam, hogy eddig fogunk jutni, de be kellett vallanom, talán méltó befejezése volt az egésznek, s elkönyveltem, bizony itt tölti az éjszakát, s másnap majd hazafuvarozom, s kivételesen nem rohanok majd dolgozni, s meglehet még reggelit is készítek a számára. Ha nem akart szóval tartani, és kivesézni ismét az élet nagy dolgait, lassan elnyomott a buzgóság, s békés álomba merültem, miből, ha minden tökéletesen ment, akkor csak másnap reggel ébredtem fel, hogy készítsek egy kellemes reggelit. Reggel aztán egy gyors zuhany után, veselkedtem neki a rántotta elkészítésének, pirítóst készítettem mellé, narancslevet, s persze nem maradhatott el a kávé sem, mit talán már csak megszokásból fogyasztottam. Közben a háttérben halkan duruzsolt a rádió a nap híreit, s az elmúlt napok eseményeit idézve, miközben egyre inkább gondolataim kereszttüzébe keveredtem a rántotta kavargatása közben. A mai nap végre Martin velem lesz, s eltölthetünk együtt némi időt. Epekedve vártam, s reméltem sikerül minőségi időt a kisemberrel eltöltenem, s elégedetten tér majd haza az anyjához. Ha időközben felébredt, s esetleg kijött hozzám, kedves mosollyal emeltem felé tekintetem. -Jó reggelt! Készítettem ki törölközőt...ha szeretnél letusolhatsz...sampon, tusfürdő… azt hiszem akad még itthon női… -morfondíroztam, miközben levettem a tűzről a reggelit, majd ha hagyta, odaléptem hozzá, csókot hintettem ajkaira, miközben finoman magamhoz vontam. -Jól aludtál? - tudakoltam, kisimítva egy tincset az arcából, majd újfent loptam egy csókot, hogy aztán visszatérjek az adagok kikészítéséhez, s narancslé töltéséhez.
Talán jobban kellett volna a filmre koncentrálnom. Talán jobban ki kellett volna zárnom az érintéseit, vagy a közelségét. Talán el kellett volna nyomnom az ébredező vágyat, mintsem önkét és dalolászva dobálni rá a fát, hogy egyre inkább nagyobb lángra lobbanjon és megszédítsen, bátorságot adjon. Nem akartam elnyomni az érzéseimet, nem akartam elfutni, hanem maradni akartam. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy tegyek felé én is egy-egy lépést ilyen téren. Ez elég bátorságot adott ahhoz, hogy kicsit újra magamra öltsem a boszorkány szerepét, vagy legalábbis tudtára adjam, hogy miként bolondít meg az apró tetteivel, és hogy egyáltalán nem lenne ellenemre az, ami talán neki is megfordult a fejében akár tudatosan, akár tudatalatt. Elmosolyodtam, amikor kikapcsolta a filmet, majd amikor karjába kapott, akkor könnyedén fontam a lábamat dereka köré, kezemet pedig a nyaka köré. Szenvedélyesen megcsókoltam, amikor is hirtelen beugrott, hogy valamit majdnem elfelejtettünk. Sietve szakadtam el ajkaitól. – Tegyünk egy kitérőt a konyhába, hacsak nem rajongsz az éget pitéért. – vágytól izzó tekintettel fürkésztem őt, majd újabb csókot loptam. A konyhába érve sietve zártam le a sütőt, hogy aztán hagyjam, hogy a hálóba érve lerakjon az ágyra, mígnem a vágy fel nem emészt minket, miközben újra egymásba feledkeztünk. Oldalamra gördültem és mosollyal az arcomon fürkésztem őt. Érintése nyomán libabőrös lettem és jól eső bizsergés járt át. Elnyomtam egy ásítást, miközben sietve emeltem kezemet a szám elé. Kicsit megemelkedtem, hogy csókot lopjak tőle. – Jó éjszakát. – ennyit még suttogtam ajkai felett, miközben boldogságtól sugárzó tekintettel néztem le rá, aztán bevackoltam magam, mert nagyon is fáradt voltam. Testileg és lelkileg is egyszerre éreztem azt, hogy kimerültem és soha nem voltam még jobban, vagy legalábbis régóta nem éreztem magam ennyire boldognak és egésznek. Ugyanakkor tény volt, hogy megannyi dolog történt velünk a mai napon és voltak olyan pillanatok, amikor hamarabb hittem volna azt, hogy valamelyikünk elsétál, mintsem azt, hogy végül újra megmártózunk a vágytengerében. Az álom hamar rám talált, nem volt szükségem arra, hogy bárányokat számoljak, hiába kavarogtak a mai nap eseményei körül a gondolataim. Pihentető és békés álmom volt, mint mellette eddig mindig. Ébredést követően felé nyúltam, de csak hűlt helyét találtam, de ennek ellenére is mosoly kúszott az arcomra és boldognak éreztem magam. Pár percig még elidőztem az ágyban, majd a tegnap kapott pólójába belebújtam és elindultam megkeresni őt. Követtem az illatokat és a hangok forrását, míg nem végül a konyhában meg is leltem. Mosolyogva fürkésztem őt egy ideig, amikor viszont észrevett, hogy megérkeztem, akkor közelebb sétáltam hozzá és kíváncsian vettem szemügyre, hogy mit is készít. - Jó reggelt! Rendben, köszönöm. – viszonoztam a csókját és mosollyal az arcomon fürkésztem, miközben karomat nyakara köré fontam és ujjaimmal tarkója vonalán simítottam végig. - Fantasztikusan. Te? – kicsit ábrándos tekintettel figyeltem, majd picit elnyújtottam a csókot, végül a kezemet elhúztam, amikor visszatért a reggelihez. - Veszek egy gyors fürdőt, remélem azért nekem is fog maradni. – játékosan csendült a hangom és kacsintottam is egyet kifelé menet, hogy magára hagyjam. Csípőmet kicsit megringattam kifelé mellett és még a pólót is egészen picit feljebb húztam, de csak bolondoztam vele, ezt pedig ő is sejthette a mosolyomból amit kapott mellé, amikor visszapillantottam rá. Miután rendbe szedtem magam és felöltöztem visszasétáltam a konyhába és leültem oda, ahova megterített. Első pár falatot kiélveztem, nem szólaltam meg, mert nagyon éhes voltam. - Mi a terved mára? Munka vagy más? – kíváncsian csendült a hangom, mert tényleg érdekelt, hogy mivel is fogja tölteni a napját. Megtöröltem a számat, ha rakott szalvétát, ha nem, akkor egyszerűen csak beleittam a gyümölcslébe. Miután leraktam a poharat, rövid ideig őt fürkésztem. - Köszönöm a tegnapi napot, fantasztikusan éreztem magam. – ez volt az igazság. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nagyot dobbant a szívem, ha arra gondoltam, hogy miként is állított be, miután alig értek haza az utazásból. Fogalmam sem volt, hogy ez a férfi miként volt képes ennyire rövid idő alatt életre kelteni a szívemet, de azt hiszem kezdtem beleszeretni, még ha az őrültségnek hatott annak köszönhetően, hogy mennyire rövid ideije ismerjük a másikat. Arról nem is beszélve, hogy régóta nem éreztem ilyet egyetlen egy férfi iránt se, mint iránta kezdtem... Megköszörültem a torkomat és folytattam az evést. Amikor végeztem, akkor a sütő felé pillantottam. - Kérsz pitét, ha már sikeresen megmenekült az utolsó pillanatban? – ha kért, akkor felálltam és kivettem a sütőből, hogy lerakjam az asztalra. Szereztem kést, tányért és villát is, hogy aztán vágjak egy szeletet. Kíváncsian figyeltem őt és reménykedtem abban, hogy ízleni fog neki. Egészen izgultam, hogy mit fog mondani.
Igaz a pite nem érdekelt, de ezzel nem csak azt kíméltük meg az elégéstől, de a füsttől, és a kellemetlen meglepetéstől is megkíméltük magunkat, tekintve, hogy legalább neki eszébe jutott a még sütőben lévő étel. Másnap reggel aztán kipihenten láttam neki a reggeli készítésének, s mire felkelt, addigra már csak néhány simítás volt hátra. -Remekül! - őszinte voltam, bár még mindig meglepett, mennyire nyugodtan tudok aludni a közelében. Közben lekerült karja a nyakamról, s visszatértem az étel készítéséhez, ám figyelmem elkallódott, ringó csípőjére, s feljebb csúszó póló irányába, rajta is felejtve. Mint valami robot, gépiesen csúsztattam félre a rántottát, s indultam meg utána, hogy karjaim dereka köré csúsztatva csókoljak nyakába, miközben pimasz vándorútra indult kezem, de mégsem felejthettem el, hogy miféle program vár ma rám, és egy kését nem kellene megkockáztatnom… még is ott bujkált bennem a gondolat, hogy cselekedni kéne. Szóval loptam pár csókot, majd elengedve őt, türtőztetve a fellobbanó érzéseket indultam vissza a konyhába, már ha hagyta, - ha nem, az esetben a zuhany kicsit elhúzódott, s ismét nedves hajjal, jókedvű mosollyal tértem vissza az immár teljesen kihűlt ételhez, mit erős fontolgatás után, inkább újra alkottam. - Az az egész affér kimaradt, hát míg vett egy zuhanyt, előszedve telefonom írtam egy röpke üzenetet Kat-nek, hogy kb 3 óra múlva ott vagyok Martinért, s bíztam benne, egész hétvégét nálam töltheti, hogy ismét szerezzünk néhány remek élményt magunknak. Persze az üzenetet akkor is megírtam, bár akkor kicsit később. Végül mire visszaért, már ott díszelgett tálban a reggeli, mihez le is telepedett, s neki is látott, s magam is hasonlóképpen tettem. -Más. Cirka három óra múlva megyek a fiamért, és reményeim szerint, az egész hétvégét együtt tölthetjük. Meglátogatnánk a bátyját, elmennénk az Akváriumba, vagy levinném a szüleimhez, de a látogatást mindenképpen beiktatjuk. - magyaráztam, s kezembe véve poharam vontam meg vállamat. - Minden alkalmat kiakarok használni. Persze közben eszembe jutott az is, hogyha az egész tervem megvétózásra kerül, akkor nyilván a munka marad majd, hisz a naptáramat elnézve, akad pár bepótlásra váró tennivaló, s meglehet kisebb fuvar is lenne még, amit Charles és a fiúk nem tudtak elintézni, vagy nem akadt rá idő. -És te? -tettem fel a kérdést két korty között, aztán a pite kérdésére elmosolyodtam. - Ha már sikeresen megmenekült, itt az ideje megkóstolni. Persze reggelire nem szoktam ilyesmit fogyasztani, ám még is úgy éreztem, illő lenne megkóstolni, főleg, hogy nem lett a hamvak martaléka, s nyilván finomra is sikeredett, tekintve, hogy tegnap az illata elég kellemes volt. Miután megkaptam a szeletet, felvettem a villát, felemeltem a tálat, s nagy komolyan, mintha csak apró hibákat keresnék, körbeszemléltem, majd nem bírva tovább, villantottam mosolyt, s a tányér letétele után, vettem belőle egy falatot, s ízleltem meg. Elégedetten kacsintottam, majd ettem tovább. -Megérte megmenteni.
Pimasz mosollyal az arcomon indultam el kifelé, miközben bolondoztam vele. Idejét nem tudom, hogy mikor is tettem így, de most még is valahogy ösztönösen jött. Nem agyaltam túl, csak hagytam, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy éppen jön a sugallat. Tényleg újra úsztam az árral és igyekeztem nem az olykor felbukkanó aggódó hangokat meghallani, hanem sokkal inkább a boldogságdallamára összpontosítottam. Láttam a pillantását, aminek köszönhetően kicsit még több önbizalmam lett az egész „műsorhoz”. Amikor körém fonta a karját, akkor könnyedén simultam az ölelésébe, majd a csókját megérezve a nyakamvonalán egy sóhajjal adtam tudtára, hogy mennyire is kedvemre való. Elkalandozó érintése nyomán libabőrös lettem, a vágy parazsa pedig újra éledezni kezdett és tudtam jól, hogy el kellene engedni, hagyni kéne, hiszen ott a reggeli is, de amikor ellépett volna, akkor könnyedén húztam vissza, hogy a korábban kapott apró csókok helyett szenvedélyesen megcsókoljam. Nem érdekelt az, hogy mi is lesz vagy miként fogunk hideg rántottát enni, ha neki se volt az ellen kifogása, hogy inkább mással indítsuk a reggelt. Zuhany kicsit tovább tartott, mint elsőre terveztem, de egyáltalán nem bántam. Kicsivel utána érkeztem meg a konyhába mosollyal az arcomon, de arra nem számítottam, hogy újra melegíti vagy újra alkotja a mostanra teljesen kihűlt ételt. Jóleső volt a figyelmessége, majd egyszerűen leültem a helyemre és egy ideig csöndesen falatoztam, miközben néha őt fürkésztem. Kíváncsian hallgattam, amikor arról mesélt, hogy a fiával fog találkozni és örültem annak, hogy megosztotta velem a terveit is, mert ha nem mondta volna el magától, akkor biztosan rákérdeztem volna, de így még is valahogy jobb volt. Mintha csak szeretné, hogy tudjak róla, hogy mit is fognak csinálni, ami egyszerre volt szívet melengető és újdonság érzésével is eltöltött, hiszen régóta nem volt ilyenben részem. - Ez nagyon jól hangzik. Remélem, hogy szuperül fog telni és megannyi közösemléket szereztek. – őszintén csendült a hangom. – Akkor ezek szerint a nagyobbik fiad valahol a közelben szolgál? – érdeklődve fürkésztem őt, afelől meg kétségem se volt, hogy Joe szülei biztosan nagyon örülnének annak, ha láthatnák az unokájukat. Az apjával nem sokat beszéltem, de Joe anyukája nagyon is barátságos és kedves teremtésnek ismertem meg. Ha netalán arcára is kiült egy kis szomorúság, vagy csak megváltozott az arckifejezése, amikor elkalandozott más irányba a gondolata, akkor gyengéden megérintettem a kezét, ha tudtam. – Biztosan minden rendben lesz. – biztatóan pillantottam rá, hiszen csak nem fogja azt mondani az exfelesége, hogy nem láthatja a fiát. Arról csak szólt volna előre, nem? Bár még mindig nem igazán érettem, hogy múltkor is miért nem engedte el Joe-val a partira, de nem láttam bele a múltjukba, se gondolataikba és úgy éreztem, hogy nincs is jogom megkérdezni, annak ellenére se, ami köztünk kezdett kibontakozni. Remélhetőleg idővel beavat, ha szeretne, most csak egyszerűen reméltem, hogy ő és Martin remekül fognak szórakozni a következő napokban. - Miután szereztem tisztaruhát, azután bemegyek a boltba. – ideje volt kicsit ott is rendbe tenni a dolgokat, meg a növényeket se lehet sokáig magukra hagyni. Gondoskodásra szorulnak. – Holnap meg még nem tudom. Lehet találkozom az unokahúgommal, de az is lehet, hogy csak lazulással töltöm. – nem volt most különösebb tervem. Szeretek néha egyedül is lenni, filmnézős vagy sorozatnézős napot tartani, vagy olvasni egész nap, miközben az ágyból csak maximum akkor kelek ki, ha hív a természet vagy megéhezem. – Mondhatni ti nyertetek, rátok izgisebb programok várnak. – mosollyal pillantottam rá, majd felálltam, amikor azt mondta, hogy megkóstolja a pitét. Kíváncsian vártam a véleményére, amikor pedig úgy vette szemügyre, mint aki valami hibát keres, akkor megforgattam a szememet. - Örülök, hogy ízlik. Ha gondolod, akkor a maradékot beviheted a fiúknak, vagy a fiaidnak, neked meg majd még készíthetek máskor is, ha szeretnéd. – közben elvette tőle a tojásos tányért, hogy a mosogatóhoz lépve elmossam a sajátommal együtt. Lehet nem kellett volna, vagy nem várta el, de ez automatikusan jött. Végül neki dőltem a pultnak és onnan fürkésztem őt. - Ha gondolod, akkor lassan mehetünk is, nem akarom, hogy miattam kés el, ha még netalán van előtte teendőd. – mosollyal az arcomon fürkésztem őt.
Reménykedni… valahogy én magam is hasonlóképpen éreztem. Reméltem, hogy megadatik ez a hétvége, és nem csak pár órát fog biztosítani. Oké, persze eljátszhattam a bizalmát, de mind a mai napig nem értettem, miért is kell a gyereket büntetnie, főleg mikor tudta, mennyire szeret. Elhessegettem a gondolatokat, s inkább odafigyeltem válaszára, s elmosolyodtam, mikor megérintette kezem. -Még egy ideig igen. Aztán ha továbbra is megmarad a vágya, hogy katona akar lenni, akkor idővel áthelyezik majd egy másik támaszpontra. - feleltem minden gondolkodás nélkül. Én a magam részéről, büszke voltam a fiamra, s reméltem ez egy olyan pálya lesz a számára, amit majd élve megúszik, és nem kell a lelkemen száradnia élete elvesztésének, ám ez is egy olyan pont volt, amire nem akartam gondolni, s messzire hessegettem magamtól. -Ha gondolod, szívesen hazaviszlek. - ajánlottam fel, kedves mosollyal arcomon, miközben letettem a poharam. Persze mielőtt indulnék Martinért, még beugrok pár papírt aláírni, s aztán veszem a kerekek alá a várost, hogy majd felvegyem, és személyesen tárgyaljuk meg a dolgokat Kat-el. -A lazulásra is kell időt szánni néha. - persze, hihetőbben hatna ez a mondat más szájából, bár néha ezt nekem is meg kell tennem, még akkor is, hogyha utána óriási kihagyásnak érzem még azt a pár napot, még akkor is, hogyha nem voltunk a fejünk búbjáig betáblázva. Aztán megkaptam a pitét, kicsit rájátszottam az ellenőrzésre, de a végeredmény tökéletes volt. -A pite rengeteg kérdést vetne fel a fiúknál, amire nem lenne időm válaszolni, szóval megtartom idehaza, és majd elfogy. - persze az természetesnek hatott, hogy Martin majd kap belőle, s nagy fiamnak is viszünk egy adaggal, hisz a házi koszt még mindig jobb volt mint bármiféle étel a kantinban. -De ha pitére vágynék, mindenképp szólok! - elfogyasztva az utolsó darabot keltem fel, s tettem be a mosogatóba. Nem akartam abban a pillanatban annyira pedáns lenni, hogy azt is elmossam, szóval hagytam az egészet, és inkább a megcsippanó telefonomra tévedt tekintetem, majd elégedett mosoly költözött arcomra, hisz enyém volt a hétvége. -Rendben!-bólintottam, majd közelebb lépve adtam egy puszit, s mentem, hogy magamra kapjam pulóverem, eltegyem a tárcám, miben leellenőriztem ott van e a jogosítványom, s míg ő készülődött, addig türelmesen várakoztam a lift mellett. -A napokban lesz némi munkám, oktatások, gyűlések...de ha gondolod beugorhatsz...vagy én beugrok hozzád és elmegyünk ebédelni. -javasoltam, miközben magamra vettem kabátomat, ha már ő is indulásra készen állt. Nem akartam rá erőltetni magam, s meglehet neki is akadnak olyan programjai, s eseményei, amik nem engedik a folyamatos találkozást. Meg aztán ha túl sok időt töltünk együtt, a végén még rá un a képemre, amit lássunk be, nem igen akartam elérni. Ha beszálltunk a liftbe, megálltam annak egyik sarkában, s mivel útközben akadt társaságunk, így a köszönésen kívül, több szót nem is ejtettem. Ismertem pár szomszédomat, ám közelebbi kapcsolatot egyikkel sem ápoltam. A parkoló szinten aztán kezem nyújtottam felé, s úgy indultam meg vele az autómhoz.
- És ő is a repülés szerelmese, vagy ő másik területen szolgál? – kíváncsian csendült a hangom, hiszen a gyerekeiről eddig nem sok szó esett közöttünk és tényleg érdekeltek ők is. Remélhetőleg egy napon majd lesz lehetőségem arra is, hogy személyesen megismerjem őket. Ha egyszer netalán eljön annak is az ideje, akkor remélem, hogy minden jól fog alakulni. - Az jó lenne, akkor nem kell taxit fognom, vagy szeretnéd gyakorolni a leintést? – játékosan csendült a vége felé a hangom és pimasz mosolyt is kapott a szavaim mellé. Fülem mögé simítottam a hajamat és hálás voltam azért, hogy kérés nélkül is felajánlotta, hogy hazadob. A lazulással kapcsolatos megjegyzésén csak elmosolyodtam és kicsit megingattam a fejemet, ami azt sugallhatta, hogy egyetértek vele és néha ő is megfogadhatná a saját tanácsát ilyen téren. - Rendben, akkor majd jó étvágyat hozzá neked vagy nektek. – nem tudom, hogy a fia ehet-e ilyet, vagy netalán van valami allergiája. Ha ő is megfogja kóstolni, akkor reméltem, hogy majd neki is ízleni fog és tényleg reméltem azt, hogy jól fog telni az apukájával az ideje. Eddig látottak alapján is egyértelmű volt, hogy Joe nagyon szereti a fiát és bármit megtenne érte. Reméltem, hogy semmi se fog közbe szólni a terveiknek. Figyeltem miként pillantott a csipogás után a telefonjára, majd a mosolyát látva elmosolyodtam, mert gondolom a mai terveihez volt köze és jó hírt kapott. Ez csak tipp volt a részemről, szóval simán lehet az is, hogy tévedek. Pusziját viszonoztam, majd elindultam a nappali felé, mert tegnap este a kanapén felejtettem a telefonomat. – Mindjárt jövök, csak megkeresem a telefonomat. – kicsit feltúrtam a kanapét, ha volt rész, ahol betudott csúszni a készülék, akkor benyúltam, majd amikor megtaláltam, akkor sietve csúsztattam a zsebembe, hogy utána szépen visszarendezzem a párnákat is a helyükre, meg a tegnap ott felejtett pokrócot is összehajtottam. - A pólódat kéred már vissza, vagy jó lesz, ha legközelebb adom vissza? – nem sok kedvem volt felvenni a garbómat, de ha netalán zavarta, hogy magammal vigyem a felsőjét, akkor természetesen felvettem a sajátomat, hogy aztán a lifthez sétálva belebújjak a kabátomba és a cipőmbe is. A felsorolást hallva kicsit felvontam a szemöldökömet. - Kezdem úgy érezni, hogy az elnöknek nem ilyen sűrű a programterve, mint neked. – kicsit ugrattam őt, de azért tényleg hirtelen ilyen érzésem lett, miközben megigazítottam a hajamat miután kihúztam a kabátom alól. – Remekül hangzik, szívesen beugrom, csak majd írd meg, hogy melyik nap is lenne a megfelelő és hány körül. – nem mintha nem tudnék rá várni, ha megcsúszik valamelyik dologgal, de nem akartam netalán felesleges kérdéseket se okozni a munkatársainál. Nem tudom, hogy egyáltalán mennyire akart beszélni rólunk, vagy csak együtt mutatkozni. Sose lehet tudni. – Vagy ha az estéid szabadabbak, akkor akár lehet vacsora is belőle. – bár akkor tuti most már rakok be magamnak pár ruhadarabot, mert mostanában valahogy a találkozásaink oda lyukadnak ki, hogy együtt töltjük az estét. Nem mintha ezt bánnám, sőt, nagyon is kedvemre való volt, ahogy az is, amint ez a találkozásunk is alakult. A liftben köszöntem a szomszédoknak, ha ők is köszöntek, majd leérve a parkolóba, amikor kiszálltunk és a kezét nyújtotta, akkor megfogtam és követtem őt az autóhoz. Beszállva bekötöttem az övemet, majd az idő múlásával kezem a combjára siklott, miközben az ablakon át fürkésztem a várost. Ha ő nem törte meg a csendet, akkor most én se tettem egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a lakásomhoz. - Örülök, hogy váratlanul betoppantál és az elmúlt napot is. – ha netalán nem szállt ki, akkor az öv kikapcsolása után közelebb hajoltam és megcsókoltam, amennyiben viszont az ajtóig kísért, akkor ezt csak ott mondtam és ott csókoltam meg. Mind a két esetben mosollyal az arcomon sétáltamba be a lakásomba, majd játékosan csókot dobtam neki. – Jó szórakozást nektek. – tettem még hozzá, mielőtt becsuktam volna az ajtót.
Természetesen elmondtam, hogy a fiam még nem szakosodott, és van még pár éve eldönteni merrefelé is szeretne továbbhaladni ezen a pályán. Az igazat megvallva, meglehet annyira nem örülnék, ha ő is repülni akarna, de az útjában sem állnék, hogy megszabjam mit tehet, és mit nem, elvégre már felnőtt férfi volt, aki képes racionális döntéseket hozni. Persze örültem, hogy Martin velem fogja tölteni az időt, és megtudjuk látogatni a bátyát is, s reméltem, egyszer majd késznek érzem magam, és őket is arra, hogy megismertessem őket Bluebell-el. Természetesen arról hallani sem akartam, hogy taxival menjen haza, hisz ha egyszer kocsiba ültem, akkor édes mindegy volt merre is vezet majd az utam. Míg kereste a telefonját, csendben várakoztam, s összekészültem magam is, hogy csak indulni kelljen lefelé. -Nem. Tartsd meg!- mosolyodtam el a póló dologra. - Neked amúgy is jobban áll mint nekem. - mosolyom kiszélesedett, aztán legközelebb már csak odakint szólaltam meg, miután magunk mögött hagytuk a liftet is. Nevetve ültem be a kocsiba, s vontam meg vállam, miközben indítottam. -Sűrű napok, ami a rengeteg kihagyás miatt alakult így. - persze hagyhatnám másokra is, mondhatnám a srácoknak, hogy innentől majd olyan főnök leszek, aki csak dirigálni jár be, és nem tesz semmit, de akkor nyilvánvalóan kapnék pár szívélyes megjegyzést, mire lássuk be, nem igazán volt kedvem, és ha az észszerű oldalát nézem, bizony még ki sem bírnám, hogy csak a főnök szerepében tetszelegjek. -Megbeszéljük mindenképpen. -bólintottam, s persze nem akartam rejtegetni a többiek elől sem, hisz közük egyrészt nem volt hozzá, másrészt pedig, szerintem ők már régóta kombinálnak ahhoz, hogy tisztában legyenek a dolgok mibenlétével kapcsolatban. Mikor keze combomra siklott, egy darabig ott nyugtattam rajta sajátomat is, aztán legközelebb már csak akkor emeltem rá tekintetem, mikor leparkoltam a ház előtt. -Én is. Remélem a növényeid túlélték, hogy hanyagoltad őket egy kicsit… - jegyeztem meg, miközben kiszálltam, majd az ajtóig kísértem, hol aztán a kapott csókot viszonoztam. -Kösz… neked meg jó munkát… -elindultam a kocsi felé, majd még megnyomtam egy pillanatra a dudát, mikor visszaültem, s elhajtottam, hogy felvegyem a fiam, és végre eltölthessek vele néhány napot, hisz már alig vártam ezt a pillanatot.
Kezdőlap
