Imádja a növényeket, csak azok nem rajonganak érte, mert előbb vagy utóbb mindegyik holtan végzi. Pedig ő tényleg igyekszik minden szabályt betartani, gondosan utána olvas, hogy melyikük milyen fajta szeretetet és gondoskodást igényel, de valami mégis félresiklik, mint ahogy életében a legtöbb dolog.  
Saját érzéseiről egyre inkább nehezebben beszél, nehezebben mutatja ki azt, ha fáj neki valami. Inkább éjszaka, a sötétben sír, ha nem látja senkise, miután az egész napot végig mosolyogta, mintha csak minden tökéletes lenne. Emiatt talán sokan azt hinnék, hogy álarcot visel, pedig nem erről van szó, egyszerűen csak tudja, hogy jelenleg a környezetében lévőket nem érdekli az, hogy valójában mit is érez. Ezt a saját bőrén tapasztalta meg, azóta pedig a könnyeit, bánatát és gyakran még az örömét is elrejti. Emiatt az utóbbi hónapokban a külvilág pontosan azt láthatta, amit látni akart. Eleget tett a kötelességének és az elvárásoknak.
Amiatt, hogy túlzottan maximalista még ennyi év után is megesik, hogy úgy érzi nem elég jó egy-egy műve és ilyenkor még az se számít, hogy hányan magasztalják az egekig a legújabb alkotását. Természetesen nem csak ilyen téren maximalista, sok mindenben befolyásolja őt ez élete során, de szerencsére ilyen téren fejlődött és már ritka az, amikor túlzásba esik, vagy túlzottan kihatna az életére.
Hajdanán nagyon szeretett volna gyermeket, viszont ez az exférje miatt sose valósult meg, mert a férfi meggondolta magát pár évvel a házasságkötést követően. Azóta is tisztán emlékszik minden indokra, amit az akkori férje felhozott, de míg hajdanán nem igazán tudta megérteni és megannyi feszültséggel teli pillanatot okozott az életükben, addigra mostanra már sokkal inkább megérti és logikusabbnak tartja az elhangzott érzéseket, érveket. Talán pontosan emiatt, hogy gyermektelen néha nagyon anyáskodóvá tud válni a diákjaival, vagy csak a rokonságban lévő gyerekekkel. Szeretetével, figyelmével és gondoskodásával is képes őket elhalmozni, de persze csak bizonyos mértékig, sose esik át a lótúloldalára, legalábbis reméli.
Álmodozó, de fura is lenne, ha művész létére mindig két lábon állna a földön. Szereti mindenkiben meglátni a jót, és hiába bántja meg valaki, akiben megbízott, attól még örökre vele marad az illető az összes kedves és keserédes emlékekkel együtt. Néha elmereng a múlton, újra játszik a gondolataiban egy-egy beszélgetést és történést, hogy kielemezze vagy megfejtsen valamit, amit akkor nem tudott. Nem mintha ez a módszer mindig működne, sőt.
Ha túlzottan elmerül a zenében, akkor nem csak a négy fal között, de akár az utcán is simán táncolva szeli a macskaköveket, vagy halad át a zebrán. Kedves és közvetlen teremtés, aki régebben mosollyal az arcán, barátságosan és kedves szóval fordult mindenki felé, mára viszont ez picit megváltozott. Hmm, jelenleg inkább egy törött szárnyú madárra hasonlít, aki részben kezdte elveszíteni a reményt, mert azt hitte, hogy többé már nem érezheti a szabadság szellőjét és nem fogja tudni maga mögött hagyni az aranykalitkát, ami olyan könnyedén ejtette csapdába, hogy mire észrevette, addigra már késő volt. Szerencsére viszont a születésnapján kirobbant botrány közepette esélye nyílt maga mögött hagynia Washingtont, Tristant - igen, elmenekült- és New Yorkba érkezett, hogy itt talán segítségre leljen egy régi ismerős által, idővel pedig esélye legyen egy normális, félelemmentes és biztonságos életre, még ha ez utóbbi eléggé reménytelennek is tűnik számára a fenyegető üzenetek árnyékában.
Néha egy-egy hirtelen mozdulattól, vagy akár egy gyengéd érintéstől is képes alig észrevehetően összerezdülni, ha nagy ritkán nem tudja tökéletesen uralni a reakcióit, vagy sérült területet érint meg valaki. Ugyanez igaz különféle hanghatásokra is, de inkább az emberek közelsége az, ami néha feszélyezni tudja, pedig régebben könnyedén szerzett barátokat, mostanra viszont kicsit bezárkozott annak köszönhetően, hogy ő is csak tovább erősíti a bántalmazott nőkről készült statisztikát. Természetesen ő is csak a nem hivatalosat, hiszen még soha senkinek se beszélt erről, mert nem mert vagy csak nem tudta egészen mostanáig, hogy kihez is fordulhatna segítségért. – viszont mindennek ellenére is mélyen legbelül képes hinni abban, hogy az emberek alapvetően jószándékúak és kedvesek, ahogy a szeretetben és a szerelemben is hisz még, csak jelenleg a félelmei és az elveszettsége erősebben tombolnak benne, de az adott szituációban amibe saját magát sodorta teljesen érthető.  
Hector az ő szemefénye, aki évek óta a leghűségesebb társa és reméli, hogy még sokáig így lesz. Szerencsére váláskor az exférjével egyetértettek abban, hogy nála lesz a legjobb helyen a kutyájuk, akit mind a ketten nagyon imádnak. A válást követően pár évre Olaszországba költözött, ahova szintén magával vitte és a férfi ekkor se próbálta megakadályozni benne, pedig sejtette, hogy a másik félnek sem lehetett könnyű tudomásul vennie azt, hogy már nem tudja majd bármikor látni az ebet, de talán Rhett is érezte, hogy neki nagyobb szüksége van a négylábú családtagra.

Az élet sok meglepetést tartogat. Kódokkal és jelekkel üzen nekünk. Azt hiszed, kiismerted, de nem. Minden új ember, akit megismersz, tanít egy új szót. Vonzalom. Bizalom. Verseny. Siker. Szerelem. Kéj. Hiány. Magányosság. Csalódás.  A kedvenc szavam a barát volt. Az utolsó, amit tanultam az „árulás”. -- Thank You, Next series


Rhett Gallagher
Sokan tragédiaként élik meg azt, ha a házasságuk zátonyra fut. Nem tagadom, eleinte én is így gondoltam rá, kudarcot vallottam, elrontottam, nem voltam elég számára. Sokáig ott voltak az apró, de annál inkább hangos gondolatfoszlányok, amik nem hagytak egyetlen egy nyugodt percet se és kedvükre tudtak kínozni, hogy vajon mit kellett volna másként tennem, hogy ne hulljon porba az elképzelt életünk Rhett-tel, de aztán egy nyári napon a parkban elmélkedve ráébredtem arra is, hogy semmit. S amikor ez a gondolat megszületett, akkor megérkezett végre a megkönnyebbülés és az önmarcangolást tápláló gondolatok szép lassan elkezdtek halványodni, mígnem egy nap teljesen meg is szűntek létezni. Helyette az elfogadás és a remény kezdett gyökeret ereszteni, hogy az idő múlásával ismét megerősödjenek.
A házasságunk első pár éve megannyi boldog pillanatot hozott magával, amiket mindig is a szívemben fogok őrizni és soha semmiért se cserélném el. Eleinte sok időt töltöttünk együtt, nevetésünk gyakran megtöltötte élettel a lakásunkat, mígnem aztán egyszer csak a nevetések alább hagytak, de még egy kanapén ültünk csak éppen már mind a ketten mást csináltunk. Aztán idővel még egy szobában voltunk, de távol egymástól, mintha csak lakótársak lennénk, míg nem egyszerűen már egy szobában se tudtunk igazán megmaradni. A beszélgetéseket felváltották a viták, amik jellemünkből és álmainkból adódó eltérésekből fakadtak, ami végül magával hozta az elkerülhetetlen végkifejletet, vagyis a válást.
Mi történt?
Én azt mondanám, hogy felnőttünk és a minket ért hatásoknak köszönhetően eltérő álmaink és vágyaink lettek.
Sokszor azt hisszük a húszaséveinkben, hogy meg fogjuk váltani a világot és pontosan tudjuk mire vágyunk, részben talán igaz is, csak valahogy elfelejtünk azzal számolni, hogy a jövő kiszámíthatatlan és nem tudjuk mit is tartogat még. Hiába nem szeretjük beismerni, de olykor a legapróbb dolgok is képesek hatással lenni ránk, megváltoztatni a vágyainkat, a gondolkodásunkat vagy éppen egy megbocsájtott ballépés, valójában sose merül igazán feledésbe, hanem ott marad minden tüskéjével együtt, hogy újra megszúrjon és a tisztánlátás lehetőségét csökkentse. Olykor megpróbálhatjuk megjavítani azt, ami elromlott, de ahogy a töréshez is két ember kell, úgy a javításhoz is. Nem elegendő az, ha csak az egyik akarja igazán befoltozni a repedéseket. Ezek pedig együttesen olykor elegendők tudnak lenni ahhoz, hogy menthetetlenül darabokra hulljanak a dolgok.
Ha rövid magyarázatot keresnék a kapcsolatunkra, akkor azt mondanám, hogy ez történt velünk. S míg a válásig vezető úton gyakran mérgező és "hangos" volt a léptünk, miután elindultunk a lejtőn, addig a végére egészen csendessé vált. Tisztán emlékszem még most is, hogy miként éreztem magam miután kimondták a válást. Olyan érzés volt, mintha egy csatamezőt jártam volna meg, amit ugyan túléltem, de megannyi sebesülést szereztem közben. Talán a legnehezebb lecke, amit neki köszönhetően tanultam meg, az az elengedés volt. Legyen szó egy személyről, vagy éppen csak egy álomról, vágyról. Néha egyiket se könnyű elengedni és olykor pontosan ebbe rokkannak bele az emberek, mert túlzottan ragaszkodnak valamihez, amihez nem kéne. Szerencsére minden baklövésünk ellenére se követtük el ezt a hibát és azt hiszem, hogy ez volt a mi szerencsénk.  


Gyakran megesik, hogy nem igazán emlékszünk az első találkozásra, mert sokszor elsétálunk a másik mellett, mire esetleg ténylegesen keresztezi az életünk egymásét, vagy csak nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget egy-egy találkozásnak, de olykor akadnak olyan első találkozások is, amikre egyszerre gondolunk vissza mosollyal az arcunkon és talán kicsit el is süllyednénk szégyenünkben. A vele való találkozásom ilyen volt, nem azért mert bármi is történt közöttünk, hanem mert az volt az a nap, amikor a fenekem látványával megannyi embernek okozhattam örömet, vagy éppen borzadalmas napot, mert az akaratom ellenére a világ elé tártam, majd pedig egyszerűen majdnem a földdel kötött ismeretség közepette mutatkoztam be neki.
- Ciao bella, a ruhád beakadt hátul! – üvöltött utánam Francesco, miközben sietős léptekkel indultam el a villához. Az első napon találkoztam vele, amikor megérkeztem Olaszországba, mert az ő taxijába szálltam be, aztán pedig pár nappal később ismételten egymásba botlottunk, amikor eltévedtem a zegzugos utcák útvesztőjében. A második találkozást követően sokat beszélgettünk, amíg hazakísért. A hónapok árnyékában volt lehetőségem megismerni a családját is, akik szintén nagyon barátságosak voltak, egészen rövid idő alatt családtagnak tekintettek, mintha csak valami elveszett rokon lettem volna. Azóta pedig, ha tehettem, akkor mindig az ő taxijával utaztam, mert ebben a városban még nem tudtam rávenni magam, hogy vezetésre adjam a fejemet.
- Grazie! – sietve igazítottam meg a ruhámat, mosollyal az arcomon pillantottam vissza rá és még intetettem is mellé, miközben legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, amiért a formás fenekem látványával ajándékoztam meg az utcán lézengőket, amíg elértem a taxihoz, itt pedig a munkásokat. Inkább nem is akartam erre gondolni. Helyette csak tovább rohantam a megbeszélt találkozóra, amiről kicsit késésben voltam. Foghattam volna a dugóra, az itt nem ritkaság, de valójában elaludtam és az ébresztő se keltet, mert elfelejtettem tegnap beállítani.
A villába belépve tovább igazgattam a ruhámat, de szerencsére már minden rendben volt, viszont majdnem nyakazás áldozata lettem, amikor az egyik munkást nem vettem észre, amint a létrát akarta arrébb vinni. Sietve buktam le, hogy átférjek alatta, de a kövön a magassarkú megcsúszott, aminek köszönhetően szőnyegekhez hasonlóan terültem volna el, ha valaki nem kap el.
- Köszönöm. – csak pár másodperc erejéig időztem el a férfi vonásain, hogy aztán tovább rohanjak, mígnem pár lépést követően kicsit ugyan csúszva, de megálltam és megpördültem a tengelyem körül. – Mr. Kershaw? Maga Jack Kershaw, ha nem tévedek. Magával van találkozom. – lehet a névmemóriám általában csapnivaló, de az arcmemóriámmal semmi gond nincs. Láttam róla képet. Zavaromban a hajamba túrtam, ami esélyesen a rohanásnak köszönhetően inkább tűnhetett szénakazalnak, mintsem rendezettnek. – Elnézést, általában nem… - végül inkább csak legyintettem és közelebb léptem hozzá, a kezemet nyújtottam. – Madilynn Lafeyette vagyok, a restaurátor. Örülök a találkozásnak! – mosollyal az arcomon fürkésztem őt, majd a bemutatkozást követően kezdetét is vehette a megbeszélés, hogy pontosan miért is van szükségük rám.
Fogalmam sincs, hogy ő mit is gondolhatott, milyen is volt az első benyomás, de mindennek ellenére is sok időt töltöttünk együtt. Én megmutattam neki a várost, amit már eddigre egészen jól kiismertem és barátokra is bukkantam. Meséltem arról, hogy miként is keveredtem ide New York-ból, ő pedig mesélt a családjáról. Thomas és Melita, ha jól rémlik, így hívják a gyerekeit és Ev… Eva..Evangeline pedig a felesége, igaz, róla nem sokat mesélt, de amikor kiejtette a nevét vagy csak szóba került, akkor is érezhető volt, hogy milyen tisztelettel és szerelemmel gondol rá. A megannyi beszélgetésnek és a kisebb kalandos történéseknek köszönhetően, mint például amikor egy félreértés miatt rövid ideig megtapasztalhattuk az olasz fogda vendégszeretét, - de ez majd egy másik nap másik meséje lesz-, kicsit közelebb sodortak minket, s mire eljött a búcsú ideje, addigra barátokká váltunk.



Tristan Malley
Emlékszem az első feketével átitatott estére, amikor úgy éreztem, hogy valaki ellopta a színeket a világból és  amit még megannyi követett. Azt hisszük, hogy velünk ilyen soha nem történhet meg, vagy ha még is, akkor majd mi okosabbak leszünk, nem fogunk úgy járni, mint mások, mire az élet bebizonyítja, hogy tévedünk. Azt mondjuk, hogy a szerelem felemel, boldogságot hoz magával, nem pedig fájdalmas, pedig olykor inkább utóbbivá válik és mi mit sem tehetünk ellene, legalábbis sokáig elhisszük ezt.
Van az a pillanat, amikor már érzed előre, hogy valami nincs rendben, mielőtt benyitnál egy ajtón. Azon az estén én is ezt éreztem és alig, hogy beléptem az előszobába rá kellett ébrednem, hogy nem csak a képzeletem játszik velem, mert a ház zengett. Eleinte nem igazán értettem, hogy mi történik, csak a tévé hangját hallottam összefolyva Tristan öblös és dühtől tajtékzó hangjával, mígnem egyszer csak meghallottam a hangzavarban megbúvó nyüszítést. Hector. Úgy rohantam a hang irányába, mintha az életem múlt volna rajta, majd beérve a szobába a vér meghűlt ereimben, amikor láttam a kutyát bántja. Tudom, hogy neki rontottam, hogy megpróbáljam leállítani, emlékszem arra is, hogy ellökött, de feláltam. Megütöttem őt, a gyűrűm felsértette bőrét és talán ezzel nyertem meg igazán a figyelmét. A következő ami rémlik, hogy a falnak simult a hátam, miközben ujjait a torkom köré fonta. Soha életemben nem láttam még annyi iszonytató gyűlöletet egyetlen egy ember pillantásában, mint azon az estén az övében. Némán és riadtan levegőért küzdöttem, miközben az agyam vélhetően kikapcsolt, mert képtelen voltam igazán felfogni mindazt, amiben részem volt. Néha elegendő pár pillanat ahhoz, hogy az ember teljesen megsemmisüljön és az események forgatagában elvesszen.
Nem tudom hol van. Nem tudom miként kerültem a földre és mikor is jutott ismét levegő a tüdömbe. Nem emlékszem.
Csak az van meg, hogy a földön kuporgok és az egész testemet rázni kezdi a zokogás, miközben ürességet érzek. Képtelen vagyok felfogni igazán azt, ami történt. Ez nem lehet a valóság. Ez csak egy rémálom és nem a valóság. Az érzelmeimet nem értem, ahogy a gondolataimat se igazán. Össze vagyok zavarodva, mert ez biztosan nem velem történt meg. Ő nem tenne ilyet.
Fájdalom megbénít, nem tudom milyen sérülést szerezhettem, mert jelenleg úgy érzem, hogy minden fizikai fájdalom eltörpül amellett, amit a szívemben érzek.
Árnyék vetül rám, mire ösztönösen hátrébb csúsznék, ha lenne még hova. Olyan az egész mintha a testem emlékezne az őt ért atrocitásra, miközben elmém le van maradva, vagy továbbra is a tagadás ködében bolyong.
- Sajnálom. Sajnálom, Lynn. – megtörten csendül a hangja. - Én… én nem akartam. – elveszettség és fájdalom is átsejlik hanglejtéséből, mint aki szintén képtelen felfogni a tettét, vagy annak súlyát és közben kezével gyengéden simít végig arcomon, majd egyszerűen magához von.
Talán tiltakoznál. Talán kiáltanál. Talán ellöknéd magadtól.
De egyiket se teszed, mert képtelen vagy rá.
Megsemmisített, üressé váltál és nem igazán vagy képes bármiféle józanságra abban a sokkos állapotban, amibe egyetlen egy ballépésnek ítélt tettével sodort téged. Legalábbis velem így volt.
Ma már tudom, hogy talán ez volt a szerencséje, hogy még akkor esedezett a bocsánatért, amikor még esélyem se volt igazán bármennyire is tisztán átlátni a helyzetet. Amikor a káoszt csak még inkább káosszá tudta formálni, miközben azon szavakat suttogta bőrömre, amiket enyhülést hozhattak az általa okozott károkra.
Én pedig balga módon hittem neki, hogy többé nem lesz ilyen.
Ma már tudom, hogy hazudott. A saját bőrömön tapasztaltam meg.


Ha valaki megkérdezné, hogy kicsoda Madilynn Lafeyette, akkor nem biztos, hogy tudnék rá válaszolni. Mostanában gyakran magam sem tudom azt, hogy kivé váltam. Szörnyeteggé, vagy inkább túlélővé, harcossá a tettem miatt, miközben úgy érzem, hogy nem volt más út, mert így biztosan nem söpörheti a bűneit a szőnyeg alá.
Néha nehéz megmondani, hogy kit gyűlölök jobban. Azt, aki ezt tette velem, vagy inkább magamat, amiért hagytam neki, hogy ezt tegye velem megannyi hónapon át. Amikor a karrierje miatt érzett aggodalmam képes volt áttörni az iránta érzett félelmeimen és gyűlöletemen, akkor az volt az a pillanat, amikor legelőször igazán meggyűlöltem önmagamat is. Még talán nála is jobban égette a gyűlölet mérge a bensőmet, de a legszörnyűbb az egészben, hogy még ekkor se tettem semmit se.
Sok mindent elviselünk, miközben a szerelemre fogjuk, hiszen aki egyik pillanatban a fellegekbe emel, az annyira rossz ember nem lehet, nemde? Nem számít, hogy aztán újra és újra a poklot is elhozza számodra.
Szenátor. Befolyásos. Senkise hinne nekem. -- Jóember. Sok jót tett és tehet még. Nem rossz ember, csak vannak rossz napjai.
Ne gondold, hogy csak ennyi mentségem létezett a tetteire, mert nem így volt. Ezek csak azok, amik a mai napig eszembe jutnak egy másodperc alatt, miközben figyelem a híreket és a körülötte kialakult botrányt, ami már pár napja kezdetét vette és amihez én is hozzájárultam.
Vajon, ha azon a kora tavaszi napon nem csönget be az az ismeretlen nő, akkor mikor jött volna el az a pont, amikor úgy éreztem volna, hogy tovább nem tűröm el Tristan tetteit? Mikor lettem volna elég bátor ahhoz, hogy ki mondjam, hogy szörnyeteg? A legijesztőbb az egészben, hogy magam sem tudom, hiába éreztem többször is azt, hogy menekülnék.
Sose fogom elfeledni azt az elveszett és segélykérő barna szempárt, amivel rám nézett Sarah, vagy éppen a legszebb élettel teli zöldellő legelőkre emlékeztető szempárt, amivel fürkészett a karjában tartott gyermek. Fájnia kellett volna a felbukkanásának, földbe kellett volna döngölnie ama tudatnak, hogy a párom mást gyermekkel áldott meg, de még se éreztem egyiket se. Helyette inkább csak fürkészően siklott a nő testén végig a pillantásom, mint aki csak jelek után kutat, hogy vajon őt is megjelölte Tristan, vagy csak velem tett ilyet?
Tudta mit kutatok és igen volt a válasza. Ez volt az első dolog, ami igazán mélyen legbelül megérintett a vele való találkozás során. Igen, a változás szelét ő hozta el az életembe. A vele való beszélgetés valamit elindított mélyen legbelül, majd pedig a tőle kapott borítékban található feljegyzések és leletek csak tovább lökdöstek azon az úton, amin már rég el kellett volna indulnom, mert azok a leletek a sajátjaimra emlékeztettek.  
Látom a hírekben felbukkanni a fényképemet, hallom a találgatásokat, hogy mit is kereshetek ebben a városban és miért nem Tristan mellett állok, de inkább sietve nyomom ki a tévét, mert semmi kedvem az újabb légből kapott talányokat tovább hallgatni.
Tudtam-e, hogy pontosan mire is fog fény derülni? Nem.
A nővel való találkozást követően eltelt még pár hét, mire egy újabb eset után ténylegesen elhatározásra jutottam és megbíztam egy magánnyomozót, hogy kutakodjon Tristan után. Csak remélni tudtam, hogy jó embert kerestem meg és az első útja nem a szenátorhoz fog vezetni előmenetel vagy pénz reményében. Szerencsére jól választottam.
- Biztosan ezt akarom? – tisztán emlékszem a kérdésére, amikor azt mondtam neki, hogy juttassa el a sajtónak mindazt, amit meg tudott. Igen, ezt akartam. Pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit talált. Csak annyit kértem, hogy Sarah ne szerepeljen a kapott anyagban, ahogy a bántalmazások se, mert nem akartam egyik nőt se még inkább meggyötörni. S miként fedhetném fel ezt a dolgot, ha még én se vagyok képes róla beszélni? Pedig talán az utolsó szöget beverhetném a férfi koporsóján, ha végre felvállalnám a történteket, de még képtelen vagyok rá. A harmadik kérésem pedig az volt, hogy amennyire lehetséges próbálja meg elrejteni a nők személyazonosságát. Ő pedig amennyire tudott eleget tett a kérésemnek.
Azt hittem, hogy csak szeretők hadára fog fény derülni és netalán még több gyermekre. Nos, nem tévedtem, mert tényleg ezekre is fény derült. Viszont arra nem számítottam, hogy sikkasztás és kenőpénz elfogadása is ott lesz bűnei között.

A telefonom pityeg. Sietve pillantok rá, de amint meglátom Tristan nevét, egyszerűen csak lezárom a képernyőt és nem olvasom el amit írt. Nem akarok foglalkozni vele és nem akarok arra se gondolni, hogy mi lesz akkor, ha rájön arra, hogy miattam került ebbe a helyzetbe.
Ha az ördögöt táncra hívod, akkor sose tudhatod, hogy mi is lesz a vége. De többé nem hagyom, hogy a félelem megbénítson, inkább igyekszem a következő lépésre összpontosítani és hinni abban, hogy egyszer ennek vége lesz és csak remélni tudom, hogy időközben nem vált belőlem is szörnyeteg.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A múltunkban meghozott döntéseink közül azokkal a legnehezebb szembenèzni amik hónapok vagy évek elteltével sem engednek. Amelyek megválaszolatlan kérdéseket hagynak hàtra bennünk és megkérdőjelezik azt, hogy vajon jól cselekedtünk akkor vagy sem?
A veled történtek a mai napig mély nyomot hagynak benned. Felfogni és elfogadni, hogy akinek a bizalmadat adtad ilyet művel veled egy olyan töréssel jàr melyből csak nehezen lehet felépülni. Akaratlanul is ott lesz minden később kialakuló kapcsolatodban mint egy emlékeztető és óvatosságra int nehogy a múlt megismételje önmagát.
Talán úgy érzed akkor nem jó döntést hoztál, de bátran viselkedtél és amint lehetőséged nyílt mentetted magadat, hogy még többet ne vehessen el tőled. Megérdemled az újrakezdést és azt, hogy olyan életet élj, ahol szabadon teret engedhetsz az érzéseidnek, álmaidnak és aki általuk vagy.
Nagyon tetszett, hogy ilyen részletesen írtad meg a történetedet és a fogalmazásod csak még jobbá tette. Nem is tartalak fel, hiszen már várnak rád. Örülök, hogy olvashattalak.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!