Don’t go down the rabbit hole.
A Bomb Squad egyik legfontosabb szabálya, amit ha munkáról van szó, Wade nagyszerűen magáévá is tett, hiszen ha behúz a „mi lesz, ha” és egymás után pörgeted a fejedben a lehetséges szcenáriókat, a feszültség leblokkol és elevenen felemészt. Nagy tévhit, hogy egy bombaszakértőnek acélidegei lennének, ó, nem… ez közel sem igaz, de tudnia kell nyomás alatt is higgadt döntéseket hozni, amire csak akkor lehet képes, ha megtanul fókuszálni: arra, hogy mit tud, és mit nem; hogy előzetesen kalkuláljon lehetőleg minden kockázatot, és ami a legfontosabb, hogy miközben a randevú helyszínére lép, egy jólcsomagolt bombával, édes kettesben, és a kilencvenkilós szkafanderében izzad, ne az járjon a fejében, hogy mit mondott utoljára a feleségének a reggeli veszekedés közben, vagy hogy ki fogja megtanítani biciklizni a gyereket, ha…? A félelem csak akkor marad kint, ha nem létezik semmi más, csakis az itt és most, és a következő, apró kis lépés, amit már vagy százszor megtett korábban.
A munkában ez már gyakorlottan működik, a magánéletben viszont képtelen rá, hogy ne agyaljon mindig másokon. Gyakran újrapörgeti a jeleneteket, és kielemzi, kinek mit mondott, nem volt-e túl kemény, vagy máshogy kellett volna-e állnia a helyzethez? Már egészen kisgyerekként felfedezte, hogy az érzelmei lecsendesítéséhez az adrenalin kiváló szolgálatot tesz, a mai napig ezzel ereszti ki a gőzt, ha valamivel nehezen birkózik meg, hiszen ahhoz, hogy képes legyen irányítani a gondolatait, muszáj felégetnie a túlságosan intenzívvé váló érzéseket. Az adrenalinfüggőség viszont nem mindig olyan hálás dolog, előfordul, hogy képes felelőtlenségbe sodorni, ám csakis akkor, ha önmagáról van szó, mások biztonságát abszolút prioritásként kezeli.


Wade mostanra tapasztalt tűzszerésznek számít, kilenc évig volt zsaru, lassan hét éve került át az egységhez. A pályafutását végigkísérte, hogy az apja a terrorelhárítás egyik elit egységéből vonult vissza, így a bizonyítási vágy mindig is ott munkálkodott benne. A család éppen 2001-ben költözött vissza New Yorkba, mikor a várost átszőtte a 9/11-es támadás fojtogató hangulata, ami kamaszként mély nyomot hagyott benne, ugyanakkor segített rátalálni a hivatására is. Bár ha erről kérdezik, szeret azzal viccelődni, hogy a kedvenc filmje motiválta.

Take Me Home, Country Roads
Élete első felét egy Kingstonhoz közeli farmon töltötte, a Catskill-hegység keleti részén, ahol a lovakkal, marhákkal és különböző rekreációs programokkal foglalkoztak, amit bár gyerekként imádott, és ez az egyszerű, elszigetelt, természetközeli környezet a személyisége alakulására is nagy hatással volt, tizenéves korára már mindennél jobban New Yorkba vágyott.
93-ban, mikor az apját a WTC mélygarázsában történt robbantás után először visszahívták, nemet mondott. Pedig a bomba, 30 méteres krátert hagyva maga után, addig nem látott pusztító erővel bírt, egészen új szintre emelve a civilek ellen elkövetett terrorista merényletek fogalmát. Az időzítés viszont nem is lehetett volna rosszabb. A felesége bipoláris betegsége, a szülés utáni depresszió, az ötéves Wade és a frissen érkezett, alig egyéves Roy a farmmal együtt egész embert kívánt. 2001-ben, a tornyok összeomlása után viszont nem tudta még egyszer megtenni, hogy távol marad. Addigra már amúgy is mindenki költözni akart, hát beadta a derekát.


Az értékrendjét főleg az apja formálta, élete be nem vallott, nagy példaképe, mindig is tisztelettel gondol rá, akkor is, ha vannak dolgok, amikben nem értenek egyet, és néha talán a kelleténél elnézőbb is vele. Az, hogy visszafogadta az anyját, miután elhagyta, és egy másik férfi gyermekével tért vissza, így utólag, felnőtt fejjel végiggondolva, az ő szemében olyasmi, ami minden mást lényegtelenné olvaszt. Sokszor eltöprengett rajta, különösen, mióta ő is az apaszerep küszöbén áll, hogy ő vajon képes lenne-e ilyen érett döntést hozni?
Kicsi volt még, mikor az anyja elhagyta őket, végül csupán egy évre ment el, de sosem tudott neki teljesen megbocsátani, ahogy azt a kiszámíthatatlanságot sem, ami aztán a saját kötődési problémáihoz vezetett. Sokáig tartott tőle, hogy mi lesz, ha ő is megörökli a betegségét, de ezidáig nem történt meg, és most már egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Az empátiáját, az alkalmazkodóképességét és az önállóságát viszont szintén ennek az időszaknak köszönheti, ahogy azt a kis művészi vénát is, ami a kreatív hobbijaiban megmutatkozik.
Az öccsével sokáig együtt zenéltek, talán ez hozta őket össze igazán, meg az a rengeteg kaland, ökörség és csíny, amiben régebben mindig partnerek voltak. A hullámvölgyek a költözés után kezdődtek, mikor hirtelen kinyílt előttük a világ, és elég messze sodródtak egymástól, de Roy rehabos időszaka újra közelebb hozta őket. Wade igyekezett felnőni a feladathoz, félretenni a haragot, és olyan testvér lenni, akire lehet számítani. Bár most is akadtak köztük konfliktusok, azért összességében egész jól helyrepofozták a dolgokat.
Az abszolút safe place számára a felesége, akihez mindennél jobban ragaszkodik. Nehezen viseli, hogy az utóbbi időben nem találják a megfelelő utat egymáshoz, tudja, hogy mi a probléma, mégsem tudja megoldani, vagy megállítani a folyamatot. Ettől pedig egyre csak frusztráltabb és kimerültebb, de általában igyekszik magába zárni a gondjait, és a környezete felé nem kimutatni. Alapvetően hűséges típus, de mióta ennyi feszültség övezi a házasságát, és ilyen célzottan az intimitás köré összpontosul, van, hogy túl nehéz lesz ellenállni a vágynak, ami ideig-óráig felszabadítja a nyomás alól. A bűntudat úgyis mindig utoléri, ami aztán csak tovább ront a helyzeten.
A játékossága révén könnyen megtalálja a közös hangot a gyerekekkel, erősen vágyakozik rá, hogy egyszer ő maga is apa legyen. Dahl unokahúga, igaz a kis hölgy lassan kinő már a gyerekkorból, de olyan számára, mintha a fogadott lánya lenne.

„And my father, Sebastian Gorki, who I never met because I was in my mom’s belly....”
Baszki.
A megemlékezés minden évben szar.
Ennek ellenére minden évben kint volt az egységgel, hogy átvizsgálják és biztosítsák a Memorial Plaza területét, több órával azelőtt, hogy befolyna a tömeg és az első beszéd elhangozna a pódiumon. A város vezetősége a mai napig tartott a megtorló bombáktól a háborúk miatt, vagy egy újabb támadástól, amit a gyűlölet fakaszt; vagy igazából ki tudja, egy beteg elme motivációit nehéz lekövetni, és aki bombákkal akart civil életeket kioltani, nem nagyon nevezhető másnak. A kormány attól a naptól fogva sokkal körültekintőbb óvintézkedéseket tett valamennyi tömegrendezvénnyel kapcsolatban, ami rá nézve nagyjából annyit jelent, hogy az ünnepek azért virítanak pirossal a naptárban, mert kiemelt szolgálati időnek számítanak. Ha nincs gyereked, akkor meg pláne baszhatod.
Megszokták már, Dahl ketyeréje egy egész arzenálnyi rögtönzött videóval büszkélkedhet, mondjuk, amiben a Time Squerről kíván boldog újévet, vagy a hálaadásnapi parádén pózol a háttérben úszó, hatalmas Baby Yodával, ígéretet téve, hogy az esti vacsorára pontosan érkezik, és ha már szóba jött, az anyósa vajon mit szólna, ha héliumos pulykát vinne ajándékba? Általában megtalálta a módját, az ökörködés mellett néha annak is, ha egy különösen éles helyzet után csak pár mondat erejéig hallani akarta a hangját. Ez a nap viszont más volt.
Ez az esemény számára is fontos jelentőséggel bírt, éppen abban az évben költöztek New Yorkba, mikor a támadás az egész várost megrendítette, saját bőrén tapasztalva a mély gyászba forduló sokkot, a zűrzavart és az idővel megszokottá szelídülő, tompa fájdalmat, ami fekete lepelként borult a városra, akár az omlásból származó füst és por, ami a törmelékekkel együtt még hosszú hónapokig megülte az utcákat. Az emberek lelkét pedig még tovább.
Idén mégis megpróbálta megúszni a szolgálatot. Nem azért, mert hiányzott belőle a tisztelet vagy a kötelességtudat, egyszerűen a történtek után zsigerileg taszította mindenféle érzelgősség. A parancsnok viszont nem hagyta jóvá a kérvényezett szabadságát.
- Sanders, te pedig tedd szabaddá magad 11-én – zárta ereszkedő hangsúllyal a reggeli eligazítást, mire Wade felocsúdott, és nyitotta volna a száját, már a folytatás is elhangzott. – Nem is akarom hallani, hogy milyen programod lesz. Aznap mindenkire szükség lesz.
Hát, így történt; hogy most itt állt a szeptemberi nyárutó melegében, a taktikai szerelését szűkre szabott egyenruhára cserélve, és igyekezett kizárni a sűrűsödő gondolatokat, amik úgy köröztek a feje felett, mintha csak arra vártak volna, hogy egy alkalmas pillanatban bevihessék azt a gyomrost, ami igazából csak idő kérdése volt.
Nem mondta senkinek, mert mostanra ráébredt: nem tartozott ez senki másra. Nem akarta begyűjteni a sajnálkozó pillantásokat, sem az üres, semmitmondó szavakat. Mégis mit mondtak volna? Sajnálom, öregem, legközelebb biztos összejön? Mintha egy francos jogosítványról lenne szó. Persze, Dahlnak ő is ilyesmiket mondott, meg akarta tartani, mert félt. Félt, hogy túlságosan összezuhan, de a lelke mélyén érezte, hogy ő maga is egyre kevésbé tudott hinni benne.
Vagy csak pocsék napja volt.
Inkább hete.
Múlt héten vesztették el a másodikat is.

„I love you, Father. I love you for loving the idea of having me.”
A tekintete elhomályosodott az erős napfénytől, de azért jól látta a kint ácsorgó fiatal férfit, ha jól számolt, mostanra úgy huszonhárom éves lehetett. A kivetítőn épp a gyermeki önmaga beszélt, felidézve azt a néhány mondatot, amit még a támadás tízéves évfordulóján intézett az apjához, akit sosem láthatott.
Előtte volt, ők is mennyire örültek, amikor megtudták. Hogyan tervezgettek éjszakába nyúlóan, és hányszor heccelte Dahlt, hogy biztosan fiú lesz, az idióta kollégái pedig már meg is kötötték rá az első fogadásokat. Arra viszont senki sem tudott válaszolni, hogy az ő gyereke vajon miért? Miért nem akart élni?
A mellkasa elnehezült és tompán szúrni kezdett, arra eszmélt, hogy kellemetlenül izzad a tenyere, és nagyobbat nyelt, hogy letuszkolja a torkában formálódó gombócot. Kurvára nem kellett volna ma idejönni, fordult meg a fejében, és elfordította a tekintetét, inkább a tömeget pásztázta, apró anomáliák után kutatva, de az elétolakodó emlékfoszlányt így sem tudta leállítani.
- Mi az, hogy nem tudja? – akadt fenn ezen a ponton, megállítva a begyakorlott monológot, mert a nyugodt, szakszavakkal tűzdelt, mégis fájdalmasan közhelyesen hangzó szavak egyre jobban ingerelték. Nem bírta tovább hallgatni az óvatos találgatásokat, a százalékokat és a van, amikor nincs kielégítő válasz szöveget. Túl volt már azon, hogy türelmes legyen, hogy megértő vagy bizakodó. Válaszokat akart. Nem mintha az bármin is enyhített volna, de ez, hogy azt sem tudták megmondani, miért, felőrölte az idegeit.
- Maga az orvos, mi az, hogy nem tudja megmondani? Mindent megtettünk, amit mondott. Mindkettőnket kivizsgáltak, mindketten kibaszott egészségesek vagyunk. Akkor meg miért? A maga dolga megmondani! – A szavaiban élesen vibrált a visszafojtott feszültség, a bőre alatt pezsgett a kitörni vágyó agresszió, valamit annyira tenni akart, és a fájdalmát csak szította, hogy nem tudott. Ő volt a férfi, az ő dolga volt megvédeni a családját. Őt erre tanították. De azon túl, hogy elgyászolta a második gyermekét is, itt ült ölbe tett kézzel, és az orvosok is csak süketeltek nekik. Szart se tudtak semmiről.

„You gave me the gift of life, and I wish you could be here to enjoy…”
Ez volt az a pont, amikor sarkon fordult, és utat keresett magának a tömegből. Távolodó léptei közben beletúrt a hajába és meglazította a nyakkendőjét. Hirtelen úgy érezte, mintha minden ereje elszállt volna. Feltépte a közelben várakozó Ford ajtaját, és lerogyott az ülésre.
Mély levegőket vett, hogy a váratlanul megindult lavinát visszaszorítsa, közben előhúzta a telefonját, de a képernyő üresen nézett vissza rá. Semmi reakció. Persze, reggel megint összekaptak… mégis mit várt? Ujjai közé csippantotta az orrnyergét, és azért megkísérelt egy hívást, de néhány csöngés után az üzenetrögzítő jelentkezett. Dahl is a munkába temetkezett, tudta jól. Talán depressziós is lehet, ugyan nem volt szakember, de az anyja epizódjaira jól emlékezett. Tudta, milyen, amikor kizárnak, és bármit is teszel, nem érhetsz el igazán a másikhoz, és ismerte az ürességet is, ami ilyenkor mardosta és magába szívta, és amitől mindenáron szabadulni akart.
Hátradőlt a bőrülésen, és előhúzta a tárcáját, félig kiemelve belőle a viseltes képet, ami még Franciaországban készült; az egyik legjobban sikerült utazásuk volt, akkor még nem ékelődött így közéjük ez az egész. Vágyódott utána, hogy megint minden olyan könnyed és magától értetődő legyen, azzal a megbonthatatlan kötelékkel, mint régen, de úgy érezte, egyre csak távolabb sodródtak ettől. A hüvelykujja gyengéden végigsiklott a fotó szélén, mikor az anyósülés felőli ajtó egyszer csak kipattant, erővel szakítva ki a merengéséből. Megrezzenve oldalra kapta a fejét.
- Mi a fasz? Kopogni nem tanítottak meg? – mordult rá a nőre, mert meglepte. Egy olyan intim pillanatban, amit senkivel nem akart megosztani. A képet sietve visszatuszkolta a tárcájába, azt pedig ingerülten a zsebébe süllyesztette. A vonásain düh nyomai fodrozódtak, megalázónak érezte, hogy így rajtakapták. – Egyáltalán mi a francot keresel itt? Ott van a látnivaló – intett hátra a kezével.
- Ezt én is kérdezhetném – csusszant be mellé a hívatlan vendég, könnyed mozdulattal, Wade tekintetébe pedig egy szikrányi vadság költözött.
- Egy hívást kellett elintéznem. Nem gondoltam, hogy pont tőled kell engedélyt kérnem.
- Nem is…
- Akkor talán békén is hagyhatsz – csapta rá nyersen. Frusztrált volt és goromba, mintha nem is magát hallotta volna. A nyakán lévő ér szaporán verdesett. Meg kellett volna nyugodnia, de tudta jól, hogy ez itt és most sehogy sem fog sikerülni.
Hallotta a gyűrődő hangot, ahogy a másik ellöki magát az ülés támlájától, és az ajtónyitó fogantyúra markol, bizonyára alaposan megsértette, és jobbnak látta kimenekülni innen, mielőtt benne is felmegy a pumpa.
- Várj… – nyúlt utána, és a kezét megragadva egy pillanatra lehunyta a szemét. – Sajnálom. Nem a legjobb oldalamat hozza elő ez a nap – megpróbált magára erőszakolni egy halvány, bűnbánó mosolyt, de látszott, hogy az arcából kifutott a vér. A szeme körül elmélyedtek a ráncok.
- Nem akartam rád törni, de láttam, hogy eljöttél, és nem festettél valami jól. Azt hittem…
- Jól vagyok – bólintott a férfi, megelőzve a befejezést. Nem akart beszélgetni, sem magyarázkodni, nem akart semmi mást, csak elhúzni innen, és legurítani egy sört. Vagy inkább hármat.
- Wade… – A tekintetük találkozott, a nő óvatos érintése pedig lassan a csuklójára csúszott, a hüvelykujját puhán végighúzva a bőrét átszelő hegen. Az érzés olyan hirtelen futott szét benne, hogy kiszáradt a torka. Elnémult, mert tudta, a lány arra akarta emlékeztetni, milyen ára lehet, ha fejben nincs itt eléggé, mint ahogy ez az árulkodó heg is ennek az emlékét őrizte, de ő csak a pulzusa dobbanásait hallotta.
- Gyere, igyunk meg valamit – mondott végül csak ennyit, és becsatolta magát, mintha ez már el is dőlt volna.
- Vissza kell mennem.
- Már úgyis mindenki látta, hogy leléptél. Nekem pedig történetesen szükségem van egy sofőrre. Már, ha nem akarod, hogy törött csuklóval vezessek.
- Azt mondtad, már kutya baja.
- Egy csöppnyi hazugság mindenkit sokkal boldogabbá tesz.
Halvány somolygás suhant át a vonásain, miközben megingatta a fejét, de beindította a motort.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Komplex, igazán sok apró alkotóelemből, gondolatból és érzésből álló férfi vagy. Ott van benned az a játékosság, ami megmutatkozik a beceneveden keresztül is, még ha nem is feltétlenül Te mutatkozol így be az embereknek, de elfogadod ezt a szójátékot, ez pedig rögtön egyfajta szimpátiát kelt másokban. Szükség van erre az érzésre, hogy valaki rád tudja magát bízni, amikor a munkád során éles helyzetekben találod magad. És persze kell egyfajta megbízhatóság ahhoz is, hogy a családod, a barátaid mind megbízzanak benned és támogatni próbáljanak a nehéz helyzetekben is. Hogy feltűnjön másoknak, ha kicsit túl sápadt vagy, vagy tudják, hogy ne lépjenek egyik idegszáladra sem, amikor olyan érzelmek dolgoznak benned, amelyekkel neked magadnak kell valahogyan megküzdened. Tetszett, hogy úgy éreztem, Te olyan férfi vagy, aki kapcsolatban van az érzelmeivel és átgondolja a szavait - akár előre, akár utólag -, mert pontosan tudja milyen mély benyomást hagyhat egy cselekedet, vagy amit mondunk. Elvégre Te magad is átéltél ilyeneket, akár 911-ről van szó, akár arról, hogy édesanyád ott hagyott benneteket.
Őszinte volt a frusztrációd a saját családod sorsát illetően, hiszen miért nincs magyarázat valamire, amikor az összes faktor és körülmény úgy tűnik rendben van? Mi emberek hajlamosak vagyunk mindig mindenre magyarázatot - olykor kifogást - találni, hogy lehet, hogy épp az orvosok nem tudtak nektek konkrét választ adni? Az élet egyik fontos leckéje talán mégis az, hogy a nem konkrét válasz is lehet válasz. Mert annyi mindent nem értünk, nem tudunk megfelelően megvizsgálni, kivált nem tudunk rajtuk változtatni és ha egy kicsit megfeledkezünk ezekről a terhekről, az élet talán mindent a helyére billent. Remélem, hogy veled is ez lesz a helyzet és minden a megfelelő időben a helyére billen majd.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!