- Komolyan szükség van erre? Merült már fel sokadszor a kérdés a fejemben. Az ebédlőben ültünk a konyhaasztalnál, én pedig összefont karokkal készültem lefolyni a székről, éreztetve, hogy milyen kurvára semmi kedvem az egészhez. Néhány napja csak, hogy az egész család előtt bejelentették az érkezésemet, ami rohadtul kínosra sikeredett és igazából azóta se lett sokkal jobb a helyzet. A szobám nagyobb volt, mint a lakás, amiben anyával laktunk. A matrac puha, úgy alapvetően nem sugárzott sehonnan sem az, hogy „itt döglesz meg egyedül”. Otthonnak azonban nem tudtam még hívni, és nem szóltak érte, de láttam, hogy előbb-utóbb szeretnék hallani, hogy … beilleszkedtem. Senki sem volt elragadtatva tőlem, talán a kisebbeket leszámítva, de talán ők is csak azért, mert még bírják a meglepetéseket. Az ilyen elbaszott meglepetéseket is, ahogy a legnagyobb barom fogalmazott. Szó szerint és alighanem tényleg ő itt a legidősebb. Nem tudom, hogy a származásuk miatt, vagy ez olyan véletlen egybeesés, de az előttem ülő lánynak az unszoló tekintete hasonlóan kiakasztó volt, mint Mrs. Chané. Mikor felajánlotta, hogy segít, mert szóba került a … problémám, én passzoltam a lehetőséget, de Mrs. Chan egy perces néma csendben szemmel verlek akciója után végül belementem. Próbálj a család tagjává válni. Ezt mondta. Erre pedig ezek szerint nincs jobb mód, mint leégetni magamat. Végül csak felsóhajtottam és a kezembe vettem a tollat. Még most is túl alacsony túl mélyen és görcsösen fogtam, de ennyit tudtak elérni a ”szakembereknek” csúfolt iskolapszichológusok. Egy gyors pillantást vetettem a lány felé. Figyelt, várta, hogy írjak. Utálom, ha figyelnek közben. Arra várnak, hogy elrontsam és tudják, hogy elrontom. Lassan, nehézkesen mozgott a kezem a papír felett. A betűim esetlenek voltak, szinte csak egyenes vonalakból álltak, hiába próbáltam őket szépen horgolni. A papír egy-két helyen ki is szakadt, annyira erősen nyomtam rá a tollhegyet. - Sok az új név, még … szoknom kell – vontam meg a vállam, nem kért magyarázatot adva, mert éreztem, hogy túl sokáig írok. Beletelhetett egy percbe is, mire sikerült leírnom, amit kért. A saját és az új családom tagjainak neveit. Amint az utolsó név is meg volt, odatoltam neki a papírt és a plafont kezdtem tanulmányozni inkább. - Olvasni még tudok – szólaltam meg a velem szemben ülő lányra pillantva, akinek a keze mellett egy vastag könyv hevert. Jess, ha jól rémlik. – Nem fogok másolni belőle – ráztam meg a fejem. Az iskolában addig bent tartották az osztályt, míg nem sikerült végeznem vele. Utána csak a fél osztály akart megruházni, amiért miattam úszott el a szünetük. – Biztos lenne jobb dolgod is – jegyeztem meg, futó pillantást vetve felé. Nekem is lenne annál, hogy halál feleslegesen gyakoroljak és égessem magamat. – Megpróbáltuk, ez van. Úgyse író akarok lenni, úgyhogy nem számít – vonom meg a vállamat, majd még mielőtt szóra nyithatná a száját, hogy megjegyzést tegyen az írásomra, felpattanok a székről és a hűtőhöz sétálok. Inkább a hátamnak mondja a kritikáját. A hűtőben zavarba ejtően sok lehetőséggel találtam magam szembe, úgyhogy inkább visszacsuktam és töltöttem egy pohár vizet magamnak, amivel vissza is ültem volna, hogy folytassuk a teljesen reménytelen kisegítésemet, mikor lépteket hallottam a bejárati ajtó irányából. Súlyosakat. Hátra pillantottam és egy beszédes fintorral ismertem fel az érkezőben a leghangosabb ellenzőmet. Az ő szobáját kaptam meg, amit finoman szólva sem viselt jól, mikor ez kiderült. - Jöttél ellenőrizni, hogy mit nyúlt le a gyökér bronxi utcagyerek? - pillantok felé közömbösen, a kezemben lévő pohárral a helyemre sétálva. - Csalódni fogsz. Vagy megakarsz motozni? - kérdeztem, háttal ülve neki. A bemutatásom után vállalkozott arra, hogy elvezessen a szobáig, vagy, ahogy ő fogalmazott, a szobájáig, amit használhatok, amíg észhez nem tér az anyja. Aztán figyelmeztetett, hogy mi lesz, ha szétcseszem a szobáját. - Azt hiszem ennyi elég volt – mondtam, ahogy kinyúltam Jess felé, hogy a papírt megfordíthassam, amire írtam. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a fogadott testvérének hívott medve termetű gyökér fogást találjon vele rajtam. A bronxi utcagyerek, aki még írni se tud. Kurva rég szól már ez a lemez, én pedig unom.
- Komolyan! – vágtam rá a kérdésére azonnal, nyomatékosításul még bólogattam is hozzá. – Ha azt akarod, hogy a dolog javuljon, a legkevesebb, amit tehetsz az érdekében az az, hogy gyakorolsz és megpróbálod! Kezdésként a neved, az én nevem és a családunk többi tagjának a neve megteszi. Bíztattam őt, csak azért is eléje tolva azt a tollat és papírt. Mikor értesültem róla, hogy kicsit problémás neki az írás, egyből felajánlottam neki, hogy segítek. Nem hagyhattam, hogy így egy csomó mindenről lemaradjon. A tanulás fontos és ehhez írnia is tudni kell, révén, hogy a teszteknél a tanárok feladatlapok írásos kitöltését várják el. Így úgy ültem ott vele, mintha csak egy igazi tanár lennék. Egyenes háttal, komoly arccal, amit a biológiai anyukámtól tanultam el, hogy így is lehet ösztönözni másokat, hogy csinálják meg, amit szeretnél. Türelmesen vártam hát, hogy a fiú írni kezdjen és amikor végre írt, szótlanul figyeltem, hogy mit csinál. Kicsit még a nyakamat is nyújtogattam, hogy minél jobban láthassam, hogyan fogja a tollat, hogyan kanyarítja azokat a betűket. Élesen beszívtam a levegőt amikor meglátva ezt rögtön kritizálni támadt kedvem, hogy rosszul csinálja. De nem szólaltam meg. Még nem, nehogy elvegyem a kedvét az egésztől és remélve, hogy azért a végeredmény nem lesz borzalmas. Mikor végül odatolta elém a papírt, rögtön felkaptam a lapot és tanulmányozni kezdtem. Megpróbáltam nem nagyon szörnyülködni az írásképén. – Nem fogunk itthon névtáblákat viselni. De mindegyik nevet megtalálod a hűtőn – jegyeztem meg a magyarázatára, cseppet sóhajtva és a lap mögött megforgatva a szemeimet. – Azért annyira nem rossz. Körülbelül úgy írsz, mint Ben. Tudod, a tizenegy éves ikerpár fiú tagja – mondtam véleményt. Igen, nem gyönyörű, amit összehozott, tipikusan fiús kézírás, csak a gyengébbik fajtából. Ben is valahogy így írt, amikor elkezdte, azóta már kicsit javult. Emiatt hiszem azt, hogy új öcsémnek is sikerülhet a javulás. - Ó, tényleg? – kérdeztem meg, cseppet oldalra döntve a fejemet, mikor megjegyzést tett az asztalon lévő könyvre, amire aztán én is rápillantottam. – Ez szakirodalom, amit a könyvtárból vettem ki, hogy segítsen. Olvasni és másolni is lehet belőle, de… Igazad van. Kezdésként talán egy képregény is megtenné. Ki a kedvenc szuperhősöd? – fordultam hozzá kíváncsian, megpróbálva más tanulást segítő módszergyakorlatot és hozzá eszközt találni. – Van pár képregényem. Például pókemberes. Ha gondolod, lehozhatok egy kötet és olvashatsz vagy másolhatsz belőle. Ajánlottam fel. Csak tudok neki találni olyasmit, amit szívesen elolvasna és akkor lehet, hogy megszereti. Az meg csak plusz pont lenne, ha sikerülne az írást is megszeretnie és íráskészségét működőképesre feltornáznunk. - Ó, biztosíthatlak, hogy lenne! Például simsezhetnénk, még nem is játszottam vele egy ideje, pedig kijött hozzá egy új kiegészítő és pár hét múlva már egy másikat adnak ki hozzá. De az, hogy most itt ülök veled, lehet, hogy hasznosabb – jegyeztem meg. Azt már nem tettem hozzá, hogy azért simseznék, hogy a családról mintázott háztartásomba beletegyek egy olyan simet is, amit róla mintáznék. Akkor tuti úgy nézett volna rám mintha űrlény lennék, bár ez megvolt az első találkozásunkkor, amikor megkérdeztem tőle, hogy ő űrlény-e. Sajnos úgy nézett ki, hogy nem, de én azért rajta tartottam a szememet! Már csak azért is, hogy megtudjam milyen személyiségjegyeket adjak majd a róla mintázott simnek. Szólásra akartam nyitni a számat, hogy ilyen könnyen nem adhatja fel, de a konyhába ment. Bár ez nem gátolt meg abban, hogy ne kiáltsak utána. – De hiszen most mondtam előbb, hogy még mást is megpróbálhatunk! Sóhajtva dőltem aztán hátra. Nehéz eset a srác. Oké, a papírra való írás nem megy neki, de.. De nem csak papírra lehet írni, na! Ott van a számítógép billentyűzete is! Jutott eszembe, rápillantva az asztalon lévő laptopomra, amit szintén a nappaliba hoztam és eddig összecsukva volt. Ám mielőtt szólhattam volna Sethnek, hogy jöjjön és nézzük meg a gépírás hogyan meg neki, a bejárati ajtó nyitódott és odakaptam a fejemet. - Szia Dan! – köszöntem az érkező bátyámnak, megpróbálva most végre egy barátságos hangnemet megütni. De azért közben kicsit összébb húztam magamat és megpróbáltam úgy tenni, mintha ott se lennék, mert eszembe jutott, már amennyire vissza tudtam rá emlékezni, hogy a legutóbbi találkozásunk se volt olyan kellemes. Hallgatva, hogy Seth mellettem miket mondd Dannek címezve, kicsit eltátottam a számat. Nem akartam tényleges nyelvtan náci lenni, de nagy szerencséje volt, hogy se Anyu 1.0, se Anyu 2.0 nem volt a közelben, az ikrek pedig pláne nem. De ott volt persze a tény, hogy Seth és Dan a bemutatkozásnál se viselkedtek úgy, mint akikből süt a testvéri szeretet. Viszont én nem akartam a tűzharcba keveredni, így én próbáltam jól viselkedni. – Hogy vagy Dan? – fordultam én is kérdéssel feléje, csak kedvesebben, remélve, hogy inkább rám figyel, mint Sethre. Bár Alexis kellene ide, jutott eszembe, ő jobban tudta mindig kezelni az ilyen harci helyzethez hasonlóakat, de sajnos ő nem volt most itt. - De mondtam, hogy szívesen hozok le neked képregényt – fordultam vissza Sethnek, hagyva, hogy elvegye tőlem a lapot. Ugyanakkor teljesen megértettem miért nem akarta, hogy Dan lássa mit csinálunk. Tuti belénk kötne. Ezért az asztalon lévő szakirodalomért meg én nyúltam gyorsan és az ölembe raktam, gondolán, hogy onnan csak nem akarja elvenni. – Illetve itt a laptopom, amit odaadhatok és megpróbálhatjuk azon… - folytattam, kicsit halkabban, ahogyan az említett eszközt megfogtam, felnyitottam és gyorsan beírtam a jelszómat, vigyázva, hogy egyikőjük se lássa meg, mi az.
Vannak azok a napok, mikor az ember egyszerűen érzi a bugit a lábában. Mindegy, mi történik, az általános, mindennapos szarok nem tudják felidegelni, és szépnek látja a jövőt; lefröcskölhet egy taxi, rád dudálhatnak a zebrán, miközben amúgy neked van zöld, leszarhat egy madár – az csak szerencsét hoz! Ilyenkor az élet egyszerűen szép, és senki sem veheti ezt el tőled. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek a legtöbb napja ilyen. Lehet hívni úgy, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, vagy a sármos jellemem, vagy a még sármosabb fejem, nem tudom, de a legtöbb napom kifejezetten pozitív, ha az elmúlt éveimet összegezzük. Azt nem tudom mondani, hogy így az utóbbi hónapokban ne rontottak volna anyáék sikeresen a statisztikán, százalékosan mérhető adatokkal…De a napjaim többsége így is túlnyomórészt abszolút lazaságban és tökéletesen érdektelen menőségben telik. A mai viszont még az átlagnál is rózsaszínesebb ködben telik. Nem, ez rossz megfogalmazás, nincs benne semmi rózsaszín, mármint… Igen. Szóval minden olyan férfias színű. Kék. Férfias, szép kék. A lényeg, hogy abszolút rőzsedalokkal a lelkemben nyitottam be a szülői házba, a kidobás óta először szikrányi utálat nélkül. Még egy gyors rigmust is elkopogtam a már nyitott bejárati ajtón, hogy aztán nemnek, kornak, napszaknak megfelelően köszönjek. – Anyaaaaaaaa! Segítened keeeeell! – A hangom betöltötte az egész házat. Vetettem egy pillantást az előtéren végigfutó képekre a falon; legutóbb, mikor itt voltam, levertem néhányat. Most mindegyik úgy lógott ott, mintha nem történt volna semmi. Nem törődöm velük, végig sietek a rövid folyosón, egyetlen lépéssel szelem át a három felfelé vezető lépcsőfokot (amit szerintem csakis a részegek és esetleges zombik kiszűrésére építettek be), hogy aztán széles vigyorral forduljak be a konyha-ebédlőbe, ahol… Ahol egyik anyámat se látom, ellenben nem vagyok egyedül. Kezeim megfagynak a mozdulat közben egy pillanatra; a nyakkendőmet babrálom, nem jövök rá, hogy kellene megkötni. Próbáltam a neten nézni videót, de nem ment, és minek van az embernek leszbikus anyja, ha nem azért, hogy nyakkendőt kössön neki? – Mi ez itt, Lúzerek Klubja? – szólalok meg aztán, miután Jess megszólított. A pofámon megint elterül a szarevő vigyor, ami semmi jót nem sejtet a bronxi kölyök számára. Nem épp szivárványokkal a lelkünkben váltunk el. – Remélem, az első szabály az, hogy senkinek ne beszéljetek a lúzerek klubjáról… Bár persze, ahogy az evidens is, nem volna kinek mesélni róla. Nem számítottam rá, hogy amikor hazajövök, Seth Vaughnpriuszom úgy fog a pultomnál üldögélni (az ÉN helyemen!), mintha itt lakna. Lehet, hogy anyáék abba a hitbe akarják ringatni őt, hogy ide tartozik, de… Ez nincs így. Engem konkrétan kirúgtak, és így is inkább tartozom ide. Bár legalább Jessicának is van valakivel beszélgetnie, a kitalált barátain meg a lúzer internetes avatárokon kívül. – Tudom, hogy legalább olyan érdekes vagyok, mint a Kardashianek, de erre a showra – mutattam a mellkasomra – nem szól előfizetésed. Ne lásson aranypalotát az, aki úgyis putriban hal meg. A végén fals reményekkel próbál fűteni. – És ezt nagyon is direkt céloztam egyenesen Seth felé, annak ellenére, hogy amúgy Jessica kérdezett rá. Nem leszünk puszipajtások. Ez egyértelmű volt. De egyszerűen képtelen voltam felfogni, anya mégis mivel keverhette be aznap reggel a margaritáját, mikor megszületett a döntése, hogy egy bronxi utcakölyköt hoz ide. Kicsit arra emlékeztetett, mikor a Viktóriában odavitték a palotába azt az afrikai kislányt… És nem, nem magamtól néztem meg azt a sorozatot, bár Jenna Coleman egyértelműen lekötötte a figyelmem. Bizonyos értelemben. – Mármint az anyám szeretetén, a szobámon, a helyemen és az ide vonzó életkedvemen kívül? – kérdezem színtelen hangon, miközben átszelem a konyhát, hogy felnyissam a hűtőt, és kivegyem az első dolgot, ami a kezembe kerül; igazából ettem, mielőtt eljöttem volna otthonról, de enni mindig volt idő és indok is. Úgyhogy találomra kiveszem az egyik jénait (kentucky borda, yay!), meg valaki (valószínűleg Alexis) mandulatejét, és a hátammal lököm vissza a hűtő ajtaját. – Akkor se érnék hozzád, ha fizetnének érte! – grimaszolok undorodva. – A végén elkapom a bolháidat. Bár ha te erre gerjedsz, javaslom, keress fel egy pszichológust. És ha már ott vagy, gyógyíttasd ki magad a krónikus emó-tiszedből. Ez – mutatok a hajára – , még csak nem is az igazi hajszíned. Minek képzeled magad? Bowie-nak? Már az egyik szép szelet bordán cuppogok a pult tőlük távol eső részéhez ülve, mikor a Gyík fajtársa védelmére kel. Egyáltalán nem lep meg, de azért megforgatom a szemem. Gondolom, még le kell cicaharcolniuk, a táplálékláncban melyikük áll feljebb. Én, egyébként, a Gyíkra tettem volna a voksom. – Hol van anya? – kérdezem, nem törődve azzal, hogy amúgy arra nem válaszoltam, velem mi van. Meg hogy nyilvánvalóan dugdosnak valamit. – Állásinterjúra megyek, és meg kéne kötnie a nyakkendőmet. Ah! – Csettintek, és Huckleberry Finnre mutatok. – Csak hogy tudd: az állás az olyasmi, amit a felnőttek csinálnak, és legális jövedelemre tesznek szert. Gondolom idegen lehet a fogalom. Az első, nem túl pozitív találkozásunk végén megint úgy viharoztam el, hogy hallottam, amint a fotók leesnek a falról a becsapott ajtó nyomán. Este anya felhívott, és Skype-oltunk vagy fél órát. Igazából nagyrészt ő mondta a magáét, én meg hallgattam, de mérges voltam rá. és az is vagyok! Szóval a legkevesebb volna, hogy megköti a nyakkendőmet. Mivel nincs itt, én megeszem a bordáját. Szemet bordáért. Most már viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy valamit rejtegetni próbálnak. Úgyhogy bár látszólag azért sétáltam oda az asztalhoz, hogy szerezzek magamnak egy szalvétát (jó, igazából tényleg, mert tiszta bordaszószos lett a kezem, ez az öltöny meg Armani), amint kivettem egyet és megtöröltem benne a kezem, hirtelen megragadtam a Gyík székét, és egy gyors mozdulattal hátrahúztam. Így már láttam, miféle könyvet rejteget a botsáska lábain. – Ez meg mi? – Felismerem a könyvet, volt egy hasonlóm régen, nagyjából másodikos koromban, mikor a gonoszabbik anyám eldöntötte, hogy szerinte le vagyok maradva a többiektől. Gyorsan el is vittek valami specialistához, aki kábé két perc alatt rájött, hogy valami enyhébb diszlexiám van, főleg betűtévesztés; szerintem az volt az első csalódása bennem. Már Anya 2.0-nak, nem a specialistának. Aztán, mikor már úgy nézett ki, hogy ez megoldódik (ma már csak akkor keverem a b-t meg a d-t, ha ideges vagyok), akkor jött a hiperaktivitás… A lényeg, hogy ez a múlt. És tudom, hogy ez a könyv gyerekeknek való. – A kis gyufaárus srác analfabéta is, vagy mi? Felröhögök, szinte könnyező szemekkel nézek rá. – Ez jó. Ez nagyon jó! Nem vagy véletlenül egynegyedrészt amerikai őslakos is? Mert akkor lenne teljes az összkép. Aztán fél év múlva felvehetnénk kertésznek.
Szóval komolyan. Fáradtan simítottam végig az arcomon. Ő könnyen beszél, nem ő fogalmaz és ír úgy, mint egy hatéves. Nem bíró lesz belőlem, szóval lényegében tökmindegy, hogy képes leszek-e valaha is normálisan írni. A válasz egyébként is nem. Vigasztalnak, elcseszik velem az időt, próbálnak együtt érezni, de gőzünk nincs ez milyen. Minél inkább próbálkoznak, annál egyértelműbb, hogy esélyed nincs. Leszámítva a lobotómiát. Az apám szerint az mindent megoldott volna. Utáltam, ha néznek. Az emberek azt hiszik, hogyha nem beszélnek, akkor nem tudjuk, hogy mire gondolnak. Pedig átlátszók, mindannyian. Okoskodók, szeretnek felvágni azzal, hogy mi mindent tudnak. Kedveskedéssel álcázzák, mintha csak direkt sietnének a te segítségedre, de valójában róluk szól az egész. Te vagy a különleges, de ők érzik magukat annak. Ez is valamiféle elbaszott művészet. -Próbálkozom, oké? – feleltem ingerülten, a pillantásom az asztallapra szegezve, míg magamat nyugtattam. Nem én voltam a Programban az egyetlen gyerek, honnan a rákból kéne egyből vágnom a nevüket? - Felülre a jó gyerekek, alulra a rosszak? – kérdeztem, a hűtő felé pillantva. Mrs Kershaw még az első napomon megkérdezte, hogy akad-e valami kép rólam, amit kitehet. Kétlem, hogy annyiban hagyta volna a dolgot, de meglepne, ha bármit is találna rólam, leszámítva az igazolványképet, amit még a Program elején csináltak rólam. A családom nem az az emlékeket megörökítős fajta. Nem is nagyon lenne benne köszönet. - Tizenegy éves? Váó – fintorogtam az elismerésére. Ez esetleg úgy lenne elismerés, ha a Ben nevű gyerekkel is lenne valami gond. Azonban úgy tűnik, hogy itt én vagyok az egyetlen defektes. Talán így találtak rám. Kellett egy ilyen is a polcra. - Nem szeretek olvasni – jegyeztem meg neki a könyvre pillantva. A legtöbb gyereknek van valami emléke arról, ahogy az anyja esti mesét olvas nekik. Az én emlékeimben az anyám eszméletlenül fekszik a földön, a saját hányásában. – Szuperhős? – kérdeztem vissza kissé meglepve. Az már leesett korábban is, hogy Jessica nem éppen az a baromi népszerű lány alkat, de … képregényt nem a velem egyszinten lévő Bennek kéne olvasnia? – Passz. Valamelyik dögösebb csaj, bőrszerkóban – vontam meg a vállamat. Nem ismerek valami sokat, a könyvek, képregények és igazából mindenfajta olvasáshoz hasonló dolog kimaradt az életemből. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Kiröhögnek, megaláznak, mégis mit ér az, ha házhoz megyek a pofonokért? Lehet, hogy nem én vagyok a legkeményebb, de … emlékszem dolgokra. -Azt erősen kétlem – horkantam fel, hátra dőlve a székben. – Nem tegnap óta van ez a … bajom – böktem ki nagy nehezen, a könyv felé bökve. – Próbálkoztak mások is. Van, amit nem lehet helyrehozni, ez van – jelentettem ki beletörődően. Szeretem azt mutatni, hogy nem érdekel. Hogy hiába hozzák fel előttem, hiába próbálnak fele fogást találni rajtam, nem megy. Pedig de. Kurvára idegesít. Kevesek közt még kevesebbnek lenni nem olyan érzés, amivel egyszerűen kel fel az ember. Ezt pedig ő aligha értheti meg. Mi lehet a legnagyobb baja egy nap? Hogy nem tud leülni simsezni? Mintha csak erre a végszóra várt volna, toppant be a talán leggondtalanabb életű, mégis száműzött egyede az új közegnek. Csak egy gyors pillantást vetettem Jessica felé, mielőtt felpillantottam volna Danre, az arcomon semmivel össze nem téveszthető undorral és dühvel. Nem tehetek róla, de valamiért a jelenléte is idegesít. - Hiányzik az anyukád? – kérdeztem vissza, már-már gügyögve, hogy ne essen nehezére értelmezni. – Szar lehet, hogy inkább olyan gyereket akar, akit nem ismer. Nem is értem – húztam gonosz vigyorra a szám sarkát, ahogy végig mértem őt. Ilyenkor kéne azt mondania a lelkiismeretemnek, hogy ”vigyázz, nehogy megbántsd”. A lelkiismeretem azonban másra sem vágyik, minthogy az előttem magasodó hústorony minél inkább azt érezze, hogy tényleg miattam dobták ki innen. Hogy haszontalan és senkinek se kell. Főleg nem a tulajdon anyjának. - Nincs itt – feleltem, megelőzve Jesst. Hadd higgye, hogy máris az anyámként tekintek Mrs. Kershaw-ra. – De beköthettem a cipőfűződet addig, ha szeretnéd – ajánlottam fel, nem kevésbé aljas módon. A csávó úgy nőtt fel, hogy épp csak ki nem törölték a seggét, és nem volt képes megtanulni egy nyakkendőt megkötni? Azt hinné az ember, hogy a családi vacsorákhoz folyton kiöltöznek, és mostanra sikerült megtanulnia. Már éppen azt hinném, hogy csendben marad és eszik, én pedig megszabadulhatok tőle a … szobá(m)jába vonulva, de meglep. Dühösen villan a szemem, mikor kikapja Jess kezéből a könyvet, előidézve azt, amit próbáltam elkerülni. – Baszd meg! – vetettem neki oda ingerülten, a könyv után nyúlva, hogyha kell, kitépjem a kezéből. Már, ha nem szorította túl erősen magához, mert akkor esélyem sem volt. – Rohadtul semmi közöd hozzá. Csak … nehezebben megy, ennyi. Nem úgy, mint neked a nyakkendő kötés – pillantottam rá gúnyosan, a kitudja hány centi ellenére is tartva vele a szemkontaktust, ami köztünk volt. - Kösz, de nem kell – Jessnek mondtam, de még mindig a nagy barmot néztem. – Vagy várj! A laptop kellhet, nézzük meg rajta, hogy kell megkötni egy nyakkendőt, oké? – néztem Jessre, majd megint a fogadott bátyjára. – Nem olyan gáz, hogy ez neked nem jutott eszedbe. Egy … kutya se gondolt volna rá, szóval nyugi – vontam meg a vállamat, meg sem próbálva úgy tenni, mint aki véletlen hasonlítja őt egy kutyához. - Komolyan, nézzük meg! Nem erről szól ez az egész? Segíteni egymásnak? – néztem Jessre, ha esetleg nem igen lett volna ínyére, hogy részt vegyen ebben az egészben. Márpedig reméltem, hogy belemegy, mert én kurvára nem vagyok technikai zseni. Használtam már számítógépet, de az úgy nagyjából … ezer éves volt, és nem igazán volt felesleges pénzünk egy újra. – Nem akarom, hogy miattam ne kapj munkát. Visszakönyörögnéd még magad, szóval segítek. Te is, nem? Elvégre egységben az erő – fordultam Jess felé, felnyitva helyette a laptopot, ha ő továbbra is kivonná inkább magát az egész alól. - Vagy azt akarod, hogy visszajöjjön? Igaz, aludhatnál mondjuk a … kanapén, végül is – vonom meg a vállamat Danre nézve. A szobájába végül is már nem költözhet vissza, ott vagyok én, igaz? Akire lecserélték abban az üres fejében. – Pár napig biztos maradhatnál, amíg megtanulsz nyakkendőt kötni, hogy találj munkát. Vagy várj! A pici fiú nem tud elszakadni az anyjától, erről van szó, mi? Ezért nem tanulod meg. Mikor lett egyáltalán szobatiszta? – néztem Jess felé, tovább provokálva Dant. Ha ő így, akkor én is. Jess pedig … ő talán beszél a bátyja nyelvén és elhiteti vele, hogy mindez csak … ”jó testvéri” cikizés.
Néztem ahogyan próbálkozott és közben próbáltam megérteni, hogy őneki az írás miért működik efféleképpen. Persze nyilvánvaló volt számomra, hogy az írásképének különböznie kell az enyémtől, de érdekes volt elfogadnia a tényt, hogy valakinek problémái vannak az írással, a tanulással. Miért? Ez volt a nagy kérdés, amelyen törtem a fejemet, miközben néztem hogyan próbált meg betűket varázsolni a papírra. Nem tanulok pszichológusnak, de ezekben a percekben elgondolkoztam azon, hogy talán megfontolhattam volna? Nem, az mégsem az én hivatásom lenne. Elég lesz majd megkérdeznem egy ezen vagy pedagógia szakon tanuló ismerősömet az írással és tanulással kapcsolatos nehézségekről, hátha tud segíteni, hogy miképpen segíthetek Sethnek. Mert tényleg segíteni akartam, hiszen olyan személyként, aki tud írni, szeret olvasni és még tanulni is, igazán szívfacsaró látványt nyújtott, hogy a srác képességei eléggé minimum szinten mozognak e téren. Talán hiba van a genetikai kódjában, ebben az esetben viszont naná, hogy kötelességem kijavítani, hogy ha már egy fedél alatt élünk, mert most már ő is a család része. – Talán. Néha én is felcserélem a sorrendet, majd valaki más is átrendezi míg végül anyu visszarendezi az eredeti sorrendbe – válaszoltam a kérdésére, a hűtőre pillantva és elmosolyodtam az emlékekre. Volt, hogy már valaki fotóján odarajzolt ördög szarvakkal, más meg angyal szárnyakkal virított a hűtőn. Előbbi feltehetően Sage munkája volt, utóbbi meg… talán Zoe műve. Én az alfabetikus vagy tudás szint szerinti, avagy roxforti házak szerinti besorolást jobban kedveltem, csak ezek egyikét se díjazza sose senki. Kár. Döbbenten rászegeztem Sethre a pillantásomat, amikor kijelentette, hogy nem szeret olvasni. Micsoda? Miért? Akkor nincs mese, ezennel a virtuális listámhoz hozzáírtam, hogy meg kell vele szerettetnem az olvasást. – Tehát akkor kedveled a Macskanőt? – kérdeztem vissza, szemet forgatva, hogy a szuperhős kérdésre valami „dögös nőt, bőszerkóban” kérést kaptam válaszul. Fiúk… Tipikus. Gondolhattam volna. Ettől függetlenül így már sikeresen leszűkítette a szóba jöhető képregények számát, de még mindig azon agyaltam melyiket hozzam le neki. DC képregény akkor amiben van Macskanő, aki megtestesíti az említett preferenciát… Hm… Talán Batmant se bánná, hogy ha benne lenne, legalább valami férfi képet is kapna oktatásképpen? – Soha ne mondd, hogy soha. Illetve a remény hal meg utoljára – feleltem bíztatóan rámosolyogva, miután újfent szembesültem vele, hogy a gyakorlásunkhoz még mindig eléggé reménytelenül áll hozzá. Persze, elhittem, hogy sok negatív élménye lehetett már a dologgal kapcsolatban, de kezdte a hozzáállásával az én kedvemet is elvenni attól, hogy segítsek neki. Ezzel picit idegesíteni is kezdett, hiszen én nem akartam ilyen könnyen abbahagyni. Említenem sem kell, hogy ilyen helyzetet csak tetőzött Daniel váratlan megérkezése. A belépőjére ugyanis rögtön eszembe jutott, hogy talán még mindig „fasírtban” vagyok vele, ami nem volt jó, nagyon nem, de ha hozzáadtam még azt, hogy nálam most csak Sethet utálhatta jobban, ki szintén itt volt a szobában… Nos, ez nagyon kellemetlen helyzetnek nézett ki. – Nem vagyunk Lúzerek Klubbja – jelentettem ki Dan kérdésre, szemet forgatva és felhorkantva. Mekkora köcsög, pedig én megpróbáltam vele kedvesen kommunikálni! Ezután pillanthattam a másik irányba, immár Seth felé, megajándékozva őt is szúrós pillantással. Hát mi a fenét művel? Direkt ingerli? Monoklit akar kapni? Uh… Fiúk és a hülye territoriális meg versengési és egymás szapulási mániáik! Ahogyan teltek a pillanatok, ezek ketten szinte ping-pongoztak, én meg úgy éreztem magam, mint a háló, aki felett labdaként oda-vissza röppenek a sértegetések és gúnyos megjegyzések. Lehet ilyen érzés volt Vasember és Amerika Kapitány Polgárháborúját átélni? Vagy simán csak a világháborúban a két ellenséges fél területének határmezsgyéjén lenni? De karácsonykor a katonák még ott is fociztak egymással békésen, bár ennek ellenére nem hittem, hogy Dan és Seth ilyenre képes lenne karácsonykor… Viszont a karácsonyomat nem tehetik majd tönkre, nem fogom hagyni! Gondolataimból az zökkentett ki, hogy a bátyám megragadta a székemet és csak úgy könnyedén székestül arrébb húzott, mire nem voltam felkészülve, és hát fel is kiáltottam érte, hirtelen nem tudva, hogy ezúttal mit akar művelni velem. A könyv után én is nyúltam volna, de láttam, hogy Seth is ezt tette, így lemondtam a dologról. Amúgy is hiábavaló ötletnek tartottam a részemről, nem voltam olyan erős hozzá, hogy visszaszerezzem. – Ne beszélj hülyeségeket, nem fogjuk kertészként alkalmazni! – szóltam rá Danre, mikor kezdtem már felkapni a vizet azt látván, hogy hogyan viselkednek. Csak mégsem álltam még készen arra, hogy igazán elkezdjem én is azt csinálni, amit ők, hogy „jó testvérként” szapuljuk egymást és beszálljak a versenybe, hogy ki tudja jobban oltani a másikat. Sóhajtva kezdtem el masszírozni a halántékomat és mélyeket lélegezni, nehogy a példájukat kövessem vagy felidegesítsem magam rajtuk. Csak maradj nyugodt Jessica… A fiúk hülyék, ne vedd nagyon komolyan őket… – Nos, azt hiszem, hogy a YouTube-on csak van fent pár oktató videó, hogyan kell megkötni egy nyakkendőt… – szólaltam meg, megpróbálva higgadtan és diplomatikusan válaszolni Seth kérdésére, aztán Danre pillantottam. – De amúgy biztos, hogy ehhez anyu segítségére van szükséged? A lakótársaid között nincsen senki, aki tud nyakkendőt kötni? Na és mi van az apukáddal? – kérdezgetem meg tőle ezeket, teljesen kíváncsiságból. Szerintem a leglogikusabb lépés tényleg az lett volna, hogy ha először a lakótársait vagy az apját kérdezi meg. Vagy bármelyik járókelőt miközben az interjúra megy. Aztán csak az ő biológiai anyját. Esetleg még az enyémet. De tényleg, hogy lehet már felnőtt és még mindig nem tudott nyakkendőt kötni? Ez nem olyan alap dolog, mint ahogyan mi, lányok, feltudunk venni egy… melltartót? Te jó ég, vajon Ben sem tudja még hogyan kell nyakkendőt kötni? Gyorsan hozzáírtam a listához, hogy ha anyuék nem, akkor majd én megtanítom neki hogyan kell. Viszont jelenleg én se tudtam, de mentségemre szóljon, hogy én lány voltam, nem fiú. – Na, de hiszen te is fiú vagy! – realizálódott bennem a felismerés Seth nemét illetően, a mutatóujjammal meglepetten rábökve. Neki is tudnia kéne, viszont azt mondta nézzük meg videón, hogyan kell, tehát ő sem tudja? – Te sem tudsz akkor nyakkendőt kötni? – kérdeztem meg. Hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet. Ha ő sem tudja, akkor nem fair, hogy gúnyolódik Danen az ügy kapcsán. – Hé, hé, hé! – kiáltottam el magamat, odahajolva Sethhez és rácsaptam a kezeire, amikor felnyitotta a laptopomat. Csak ne nyúlkáljon az én drágaságomhoz! Ráfújtatva, mérges szemekkel pillantva rá vettem el tőle az említett elektronikai eszközt, noha beleegyeztem abba, hogy segítsük ki Dant, hogy kapjon állást. Megnyitottam a böngészőben a YouTube-ot. – Nem kell a kanapén aludnia, mert persze, hogy most kisegítjük őt, hogy aztán az Erő legyen vele az állásinterjún – jegyeztem meg miközben a videóportálon beírtam, hogy „Hogyan kell megkötni a nyakkendőt?”. – Nem emlékszem rá, mikor lett szobatiszta. Talán négy-öt, esetleg hatéves korában? De négyéves korig alanyi jogon jár mindenkinek, hogy bepisiljen – tettem hozzá, kicsit halkabban, nem tudva megállni, hogy ne válaszoljak Seth e kérdésére is, megengedve egy aprócska mosolyt. A laptopot aztán arrébb mozgattam az asztalon, hogy a két fiú is láthassa a monitort és rákattintottam az első videóra, amit találatként kidobott és elindítottam. Közben sose gondoltam arra, hogy ilyen videót kell néznem. Szerencsére a férfi simjeim maguktól tudják, hogy hogyan kell nyakkendőt viselniük. A videónak aztán hamar vége lett, én pedig nem voltam róla meggyőződve, hogy bármelyikük is nagyon figyelt volna arra, hogy hogyan kell forgatni, hajtani az említett ruhakiegészítőt, továbbá nem akartam, hogy a helyzet eldurvuljon, ehhez meg valakinek élőben is demonstrálnia kellett a videón látott mozdulatokat. – Rendben, majd én megcsinálom! – jelentkeztem önként a feladatra. Sóhajtva, ám gyorsan fel is pattantam a székemről, Dan elé léptem és megpróbáltam elvenni a nyakkendőjét, mielőtt még tiltakozhatna. – Mint ahogyan észrevehetetted, egyik anyukánk sincsen itthon, így azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy ez a kötelesség rám hárul… Szóval, kérlek, megtennéd, hogy lehajolsz egy kicsit? Nem érlek fel… Tudod mit? Inkább ülj le! – mutattam a legközelebbi székre. Megpróbáltam volna én magam leültetni őt, bár az, hogy megpróbáltam a szék felé lökni, nem igazán volt olyan látványos akció, mint az ő székkihúzása, mit ellenem követett el. Mindegy, a lényeg az volt, hogy éppen próbáltam megkötni azt a nyamvadt nyakkendőjét, erősen koncentrálva a látott oktatóvideó felidézésére. Ott hogyan is csinálták? – Miért nem csokornyakkendőt választottál? Azt biztos könnyebb felvenni… – jegyeztem meg, az orrom alatt motyogva a dolgot. Talán karácsonyra majd veszek neki egy csokornyakkendőt, döntöttem el magamban. Sőt, veszek akkor már egyet Sethnek és Bennek is. Nyakkendőt mindenkinek! Így csökkenthetjük a valószínűségét annak, hogy ilyen problémával majd újra szembe kéne állnunk… – Amúgy milyen állásra is jelentkezel? – jutott eszembe feltenni ezt a kérdést, hiszen ezt még nem árulta el. Meg furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyan miféle munkára szánta el magát. Kidobónak? Nem, bár az alkata meg van hozzá, de ennél magasabban lehet a mércéje… Juj, csak nem irodai munkáról lenne szó? Bár már az is csoda, hogy eszébe jutott, hogy állásinterjúra is elmehetne, nemcsak egy szórakozóhelyre. Lenyűgöző fejlődés! – Ami téged illet – pillantottam itt Sethre, megpróbálva legalább fele olyan szigorúan, mint ahogyan a biológiai anyukám szokott, amikor rendet akart teremteni. Ugyanis nem ment ki a fejemből, hogy pár perccel ezelőtt még egymást piszkálgatták és tudom, hogy ez bármelyik pillanatban folytatódhat is, akár el is durvulhat és én ezt itt és most szándékozom megállítani! Bizony ám! – Igen, segítünk egymásnak, ez a családtagok egyik dolga. Úgyhogy kérlek, ne nehezítsd ezt meg, jó? – kértem meg őt, remélve, hogy valóban viselkedni is fog a továbbiakban. Viszont ami a viselkedést illeti… – Te pedig, Dan, kérlek, nézd el Seth viselkedését! Jelenleg még alkalmazkodik ő is az új helyzethez, ahogyan mindannyian. De hallottad őt, csak segíteni akar ahogyan én is! – fordultam újra feléje, vidáman rámosolyogva, hogy érzékelje a pozitivitást és kedvességet. Valamint reméltem, hogy leesik neki is, mint ahogyan a másiknak is, hogy nem most kéne összeverekedniük a lakásban. Kár lenne a bútorokért és szerintem anyuék se örülnének neki, hogy hazajövője nagy rumli közepén találnának minket. Így tehát igyekeztem úgy is tenni, mint ahogyan a kedvesebbik anyu csinálná, hogyha itt lenne: megpróbálni megőrizni a rendet mielőtt elszabadulna a káosz a két srác között.
– Szar lehet, ha azt hiszed, ez egy inzultusnak minősül – válaszolok félvállról. Sosem értettem igazán, miért gondolják azt egyesek, hogy szeretni az anyámat rossz dolog, vagy hiányolni egyet jelent a gyengeséggel. Mondjuk meglehet, hogy anya agymosott kiskoromban, tényleg nem tudom, de szerintem tökre természetes; és ha bárki azzal vádolna, hogy puhány vagyok, bármikor szívesen kihívom egy verekedésre. Aztán meglátjuk, melyikünk a gázabb. Seth, sejtéseim szerint, úgy omlott volna össze egyetlen taslitól, hogy a hamvasztására se kellett volna költeni. Még Sage bicepszei is durvábbak az övénél, pedig ő legfeljebb a müzliskanalat emeli a szájába. Twist Olivér azokra a gyíkokra emlékeztet, akik nagyokat cincogtak a szekrényükbe bújva, mikor elmentem mellettük, aztán nagyon nagynak érezték magukat, hogy jól megmondták a magukét, de amint hátrafordultam, úgy bámultak rám, mint őz a reflektorfényben. Nagyon próbálkozik keménykedni, de nem ártana, ha valamit fel is tudna mutatni mellé. Az egyetlen jó dolog abban, ha valaki a sínek rosszabbik oldaláról jön, az, hogy be tudná beszélni másoknak, ölt már embert, az pedig persze baromi rossz dolog, de egy félelemből fakadó tiszteletet mégis ébreszt. Seth viszont még ennyit sem tudott felmutatni – ő csak szegény volt, szülőtlen, neveletlen, mint egy agresszív kismalac, ráadásul még olvasni se tud. Nem voltam biztos benne, csak heccből hoztam fel, de a reakciója mindent elárult. – Hát mi másra lenne jó? – nézek Jessicára fülig érő vigyorral. Úgy szorítom magamhoz a könyvet, mintha semmi se történne, Seth pedig egyébként egy centit sem tud rendíteni rajtam. Aztán elengedem. Remélem, hogy elesik, de ha nem, akkor is én állok nyerésre. – Lássuk be, medencésfiúnak igencsak kevés. Bár még lehet azok a jelmezes fazonok, tudod, akik kint állnak „20%-os akció” táblákkal az útmentén. Tökéletes kék majom lett volna belőle. Vagy Jehova tanúja, igazából; a fura feje megvolt hozzá. Jessica pedig mehetett volna rögtön mellé, amilyen ájtatos manó fejet tudott vágni, szerintem bárki elhiszi, hogy azt gondolja, majd a férje bolygójára kerül. Vagy azok a mormonok? Nem tudom. Minden szürreális abban a világban, ahol Ő bárkinek a felesége lesz. – Valószínűleg tényleg van – bólintok, ahogy egy elnyomott vigyor kíséretében nekidőlök háttal a reggelizőpultnak, és összefonom a karjaim. Mondjuk az tény, hogy az öltönyt nem erre tervezték, de ha nem csinálok valamit a kezeimmel, a végén meg találom ütni, aztán a bíróságon magyarázhatom majd, hogy csak egy pofont kapott, nem akartam én élete végéig vegetáló zöldséggé redukálni. Ha ez lett volna a cél, hozzá sem nyúlok, megoldja magának. Azt azért tisztázzuk, hogy bár az izomzat megvan hozzá, nem szoktam verekedni. Igazából valószínűleg főleg azért, mert megvan a látvány, a legtöbben nem is próbálkoznak, na meg aztán… nem John Cenának készülök, és jobb hasznot is találok az ujjizületeimnek, minthogy eltörjem őket. De ebben az utcakölyökben van valami, ami baromira bosszant, és úgy ingerel, mintha egy tollal piszkálnák az orromat. Tüsszenteni is szeretnék, meg eltörni valaki karját, amiért egy tollal basztat. – Ja, valószínűleg van… Szerintem keresd rögtön az ábécé-dal mellett. Azok a színes, táncoló kriksz-krakszok lesznek. Betűknek hívjuk őket. – Nem is próbálom tagadni, hogy mennyire élvezem a helyzetet. És azt sem, mennyire szemforgatásra késztet az, ahogy a Gyík próbál közbeavatkozni. Mármint, senki sem haldoklik, ugye? Akkor meg mi a gond? – Először is: ha akárhol is látod apámat, kérlek, add már át neki, hogy üdvözlöm – hunyorgom a lányra. Utoljára több, mint másfél éve beszéltem apával, még azelőtt, hogy megtudtam, kirakott, mint a macskát szokás. Azóta, értelemszerűen, nem igen kerestem, mert még mindig mérges vagyok rá, ő meg szerintem azt is elfelejti sokszor, hogy rajta kívül más is létezik a világon. – Másodszor: akkor kérek anyától segítséget, amikor akarok. Sőt, múltkor el is sírta magát, mert nem hagytam, hogy levágja a szendvicsem héját – grimaszoltam az emlékre. Fura volt. – Szerintem menopauzál. Bár én is sírnék, ha rájönnék, mire cseréltem le ezt itt – teszek félreérthetetlen mozdulatot Seth felé, aztán magam felé. Bárki láthatja. És szagolhatja. Büszkén állíthatom, hogy baromi jó illatom van. – Szerintem életében nem látott még nyakkendőt – jegyzem meg, dramatikus drag queen módjára lökve el magam a pulttól, hogy aztán megkerüljem, és visszasétáljak a konyharészhez. Mások beégetésétől mindig zabás leszek. Arra azért megint vágok egy grimaszt, amikor a téma valahogy oda terelődik, hogy mikor lettem szobatiszta. – Te nem is éltél még akkor – rázom meg a fejem értetlenül Jessicára meredve. Én ’94-ben születtem, ő meg ’99-ben. Elég megfigyelni, micsoda különbségek vannak az Y meg a Z generációk között. Leegyszerűsítem: siker vs. gyík. – Tudom, hogy vagy legalább annyira szociálisan inkompetens, mint Sheldon az Agymenőkből, de nem vagy olyan okos. Ha jobban belegondolok, szinte aranyos, ahogy Sethie boi próbálkozik valamiféle hierarchiai előrelépéssel. Pedig azt már a többiek is megtanulhatták, hogy én vagyok az elsődleges prioritás a családban, a siker tőlem függ, a többiek pedig max védőhálónak vannak ott. Anya is engem szeret a legjobban, úgyis tudom, hiába mondja folyton, hogy „mindegyikőtöket egyformán szeretem”, meg a nagy fenét! Engem meg is szült, én tényleg az övé vagyok. Oké, a többiek is a testvéreim,d e mindig van kedvenc. És az én vagyok. Egy ilyen bolhás utcakölyök labdába se rúghat. Direkt nem válaszolok a kérdéseire, csak vigyorgok, és a szemkontaktust egy pillanatra sem eresztve nyitom fel a mandulatejet, hogy egyenest a dobozból szlopáljam be. Az oldalra pillantás itt egyet jelent a meghunyászkodással, én pedig híresen sokáig bírom pislogás nélkül. Az én életemben, velük ellentétben, vannak dolgok, amikből egy pislantási időt sem éri meg elvesztegetni. Gyanakodva figyelem, ahogy Jessica közelebb ólálkodik. – Hozzak egy sámlit? – vonom fel az egyik szemöldököm. – Aztán hozzá is ragaszthatjuk a lábadhoz, és akkor már majdnem olyan magas leszel, mint egy rendes ember. – Hogy miért kell bántanom, amikor épp segíteni akar? Nem kell. Csak akarom. No meg, ennél rosszabbakat is el kell viseljen az egyetemen, gondolom, én igazából csak felkészítem rá. Nem is sírta el magát a középiskola első napján, mikor a komplett kézilabdás lánycsapat kinevette a haját. Szívesen. – Csokornyakkendőt? Ugye tudod, hogy azt is meg kell kötni…? – hunyorgok rá, miközben azért félig-meddig teljesítettem a kérését, és helyet foglaltam a reggelizőpulthoz tolt egyik bárszéken. Nyilván nem fogom bámulni, mikor ilyen közel van hozzám, úgyhogy inkább a plafont nézem, miközben enyhén ide-oda forgok a székkel. – Meg ez nem black tie buli… Mármint, nyilván kihasználom, hogy veszett jól áll a három részes öltöny, de ez csak némi ajándék a női szemeknek. És a meleg férfiaknak. Sose zárd ki a rajongóid tömegét csak azért, mert nem vonzódsz hozzájuk. Nincs kedvem elmondani neki. Igazából anyának akartam csak elmondani, azért jöttem át, hogy jól az orra alá dörgöljem, mennyire jól funkcionálok nélküle, és nincs szükségem rá. Ha most elmondom Jessicának, akkor tuti meg fogja említeni neki. – Gyakornoknak, az Abott & Fincherbe. Az a keleti part legjobb ügyvédi irodája, csak mondom. És visszahívtak a második körre, úgyhogy ma találkozom Abottal. Vagy… Fincherrel. Nem tudom, a lényeg, hogy zsidó, és fizetni akar nekem – vonom meg a vállam, levonva a konklúziót. Aztán a Gyík a bolhazsák felé fordul, én pedig kihasználva, hogy épp nem látja, a mondandóját hangtalanul mimikálva, túljátszott arckifejezésekkel utánzom, aztán felmutatom a középső ujjamat Seth-nek. Épp azelőtt állok vissza az előtte lévő pozícióba, hogy a lány visszafordulna erre. – Ennél több kell ahhoz, hogy felhúzzon. Egyrészt azért, mert a nyugodtság a természetes ránctalanítókrém .Másrészt pedig nem ő tehet róla, hogy szociális csődtömeg, akinek nem volt anyja, hogy szeresse. A helyében én is irigykednék. – Vigyorogva biccentek felé. – Ugye, Sethie fiú? Csak szeretetre vágysz meg egy meleg kuckóra? Kasztrálás után talán a dühkitöréseid is eltűnnek, aztán jöhetnek a parancsszavak. A „pacsi” még túl magasröptűnek tűnik.
A mi hűtőnk otthon szerencse, ha becsukódik rendesen. Apám képtelen volt megérteni, hogy nem kell izomból becsapni, és ennek az eredménye az, hogy míg ő már meghalt, mi szoptunk a rossz hűtővel. Nem is ő lenne, ha nem úszta volna meg, hogy felmelegedjen a söre. Érzékelem, hogy sikerült eléggé megdöbbentenem, de nem érzem, hogy magyarázkodnom kéne. Van egy olyan érzésem, hogy ő sem szeret focizni. Nem tudok rendesen olvasni, mégis mi a szarért akarnám azzal tölteni a szabadidőmet? Ha folyton azt hallod, hogy mekkora csalódás vagy, és soha az életben nem sikerül majd semmi, akkor nem kezded szívatni magad még akkor is, mikor egyedül vagy. Amúgy se voltak nálunk könyvek. Az a kevés is leginkább csak azért volt, hogy valamit támasszanak. - Halle Berryt bírtam – bólintottam. Fogalmam sincs pontosan, hogy a Macskanő ki és micsoda, azon kívül, hogy dögös szerkóban van. A filmet láttam, és körülbelül … ennyi. – Az lehet, de ha én előbb adom be a kulcsot, cseszhetem a reményt sóhajtottam fel, és próbáltam lecsillapítani magam. Gyűlölök tanulni, mindig is utáltam. Sose ment jól, utána pedig mindig csak baszogattak miatta. Nem lesz belőlem atomfizikus, szóval nem tudom minek ez az egész felhajtás. Mrs. Kershawnak is tudnia kellett, hogy a tökéletes családjukba nem éppen én fogom a tanulmányi átlagot feljebb tornászni. - Csak kicsit szánalmas – vontam meg a vállamat. Valójában persze elmehet a … nem, nem oda, mert az anyja kedves velem, de Dan megrohadhat. Ő beleszületett ebbe, olyan szülőket kapott, akik foglalkoztak vele. Én meg mit kaptam tőlük? Nem estem ugyan el, de néhány lépést elég hirtelen kellett megtennem hátrafelé, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, miután elengedte a könyvet. Ingerülten dobtam az asztalra a könyvet, miközben Dant figyeltem dühösen. Ha nem gondolnék arra, hogy egy sikátorban rugdosom őt, akkor alighanem válaszolnék is neki, de így csak az jut el az agyamig, mikor a betűkkel baszogat. – Már értem miért kell az egyetem – jegyeztem meg továbbra is dühösen, de ennél jobbat egyszerűen nem tudtam felelni. Ideges voltam, ilyenkor pedig… nem működöm rendesen. - Ő se kíváncsi már rád? – pillantottam Danre. Az apja alighanem akkora farok lehet, mint a fia, és mégsem képesek jól kijönni? Alighanem azért, mert Dan hiába olyan, mint egy hegyomlás, valójában egy … kisfiú. Fél napig se húzná ott, ahol én nőttem fel. Most Jess is kapott abból, ahogy eddig Dant vertem szemmel. Sajnos máshogy nem megy. Nincs akkora mázlim, hogy eltörje mindkét lábát és neki eshessek egy baseball ütővel. Jessicától azonban kicsit többet vártam. Miért ennek a gyökérnek segít? – Elmész a picsába – pillantottam Dan felé, majd vissza Jessre. – Ugye tudod, hogy nem mindenki Disneylandben nőtt fel? – ellenségesebb a hangnemem talán, mint kéne, de úgy érzem, hogy hirtelen két emberrel kerültem szembe. Honnan a francból tudnék nyakkendőt kötni? Ha kimentem volna az utcára egyben, azzal fojtanak meg hazafelé. - Ismerek pár helyet, ahol most is összeszarná magát – vontam meg a vállam, Jessre nézve, direkt kerülve Dan tekintetét. Valahol remélem, hogy van olyan ostoba, hogy ezt kihívásként fogadja el, de sajnos ennél … nem okosabb, inkább csak beszaribb. Tisztában kell lennie azzal, hogy bár nagydarab, az anyja szoknyáján kívül nem túl életképes. Különben nem jönne ide vissza azzal, hogy kössék meg a nyakkendőjét. Valahol reménykedtem abban, hogy Jessben végre a józanész utat talál és a kelleténél jóval erősebben fogja majd meghúzni a nyakkendőt, de nem láttam Dan fejét lilulni, így csak csalódottan tudtam grimaszolni pár lépéssel odébb. Azt mondták, hogy majd hozzászokom az új környezethez. Lehetetlen volt. - Tehát ügyvédek csicskája leszel – összegeztem a dolgot, összefonva magam előtt a kezemet. Franc se tudja, hogy miért nem maradok inkább csöndben. Dan pont olyan, mint az apám. Hülye, mint a segg, de meg van győződve róla, hogy igaza van, csak mert ő a nagyobb. A különbség annyi, hogy apám szerette használni az öklét, Dan viszont fosik tőle, mert nem létezik nagyobb törés nála, minthogy magyarázkodnia kelljen az anyjának, amiért bántotta az új gyereket. – Ő meg én nem vagyunk családtagok – ráztam meg a fejemet, de nem Jessre néztem, hanem Dan középső ujjára. Micsoda egy fasz. – Nézze el? Mi a fasz… jó ég, hallod magad? – nevettem fel kínomban, ellépve a konyhapulttól. – Nem ismerek nagyobb gyökeret a bátyádnál, pedig volt dolgom párral! Mi a faszt kéne elnézzen? – nézek Jessre, és őszintén nem tudom eldönteni, hogy mi a szart szívhat. Még velem van a gond? Ez a hülye barom jött ide balhézni, én csak nem hagytam magamat. – Csak fosol, nehogy leszidjon az anyád, amiért nem vagy elég kedves velem. Egy gyáva pöcs vagy egyébként. Egy kisfiú, akinek épp csak a seggét nem törlik ki – a szavaimat Dannek szántam, átnézve Jessicán. Dant nem érdekelte, engem pedig rohadtul nem hatott meg a békítő kísérlete. – És ne beszélj még egyszer az anyámról, szart se tudsz róla! – nem voltam hangosabb, de érezhetően feszültebb lettem. Nem érdekel, hogy mi lesz, de ez olyan téma, amiről neki kurvára semmi joga sincsen még csak beszélni sem. – Ha a sajátodnak elég lennél, nem akarná mások gyerekeit – szúrtam még oda neki, illetve nekik, mert ezúttal nem igazán tettem kettőjük között különbséget. Mindkettőjükre ideges voltam. Danre azért, mert … egy gyökér, Jessicára pedig, mert képes őt védeni. Sejtettem, hogy itt se lesz majd más, de … kapják be, amiért azt hiszik, hogy jobbak. – Leléptem – jelentettem ki, és hálás voltam, amiért nem kell magyarázkodnom, hogy hova megyek. Egyébként se érdekli őket, ahogy engem se ők. - Tégy egy szívességet mindenkinek, és húzd meg erősebben azt a nyakkendőt – tanácsoltam még Jessicának, miután felkaptam magamra a kabátom és dühösen kiviharzottam az ajtón, majd fejemre húzva a kapucnimat indultam a metró felé. Észre sem vettem, de sokkal gyorsabban sétáltam, mint indokolt lett volna. Van abban valami ironikus, ha az ember így elakar tűnni az új otthona közeléből, igaz? Otthon… szart. Nekik, talán. Nekem egészen biztosan nem.
Halle Berry tényleg klassz volt a szerepben, gondolom magamban, ahogyan bólintva ennyiben hagyom a dolgot. A remény dolgot meg jobbnak láttam egyelőre hanyagolni kicsit, nehogy tényleg előbb beadja a kulcsot. Halkan sóhajtva megforgatom a szemeimet Dan válaszára Sethel kapcsolatban, hogy milyen munkára lenne alkalmas a fiú. Én persze nem akartam házgondnok robotnak befogni, hogy gondozza a kertet, vagy készítse el az ételt. Whovian fanként még az se fordulna meg a fejemben, hogy kiborgot csinálnék belőle és úgy lenne a komornyikunk. Ez egy abszurd gondolat lenne. Bár az, hogy hirtelen a hopp porral vagy zsubszkulccsal érkezett öcs kicsit tényleg az, vagy furcsa. De biztos, hogy Dan által felsorolt munkákat csak nem kéne kívánni. – A további ötleteid is elég gyengék egy brain storminghoz – jegyzem meg, kissé horkantva a dolgon. Úgy érzem, hogy kezd kicsit ovis piszkálódás szintjére esni ez a beszélgetés, aminél talán kénytelen leszek nekem játszani az óvó nénit, ők meg az ovisok, akiknél percek kérdése, hogy egymásnak essenek. Próbálok közbeavatkozni, felszólalni. Kevés sikerrel, ez nem az én szakterületem, nagyon nem. Illetve inkább szeretném Svájc szerepét játszani, minthogy állást foglaljak valamelyikük mellett, a másik ellen. Az talán nem lenne jó, olyan kamikaze tevékenység lenne. Arra nem is felelek semmit, hogy adjam át az üdvözletét az apjának. Felesleges lenne felvilágosítanom, hogy én még kevesebbet látom nála, meg nekem elég annyi, hogy tudom, hogy neki van apukája is. A második mondatát viszont már annyira nem tudom megszólalás nélkül hagyni. Kenyér héj levágása… Igen, ez határozottan anyura vall, ezt elismerem. A szervezetére vonatkozó biológiai és pszichés változásokon viszont én nem akarok gondolkozni. Nem ebből vágyok Nobel díjra és Freud tudóspalánta se akarok lenni, köszönöm. Meg az ilyesmi dolgok anyuval mindig kicsit kínosak, mint anno mikor szexuális felvilágításról volt szó. – Ő egy nagyon különleges emberi lény, aki örömét leli a szendvicsek építészeti megtervezésében és… – kezdek bele, felvéve a téma fonalát. Anyura célzok, kedvesen mosolyogva beszélve róla, hiszen a szendvicskészítési stílusát meg úgy az egész lényét neki nem igen lehet kritizálni. A többi dolgot egy legyintéssel elintézem, azaz elintézném, de aztán csak nem tudom megállni, hogy ne kiáltsak fel az utolsó szavaira. – Á, kérlek ne kezd már megint! NEM cserélt le téged rá! Igaz, Dan és Seth határozottan különböző, a génjeikben semmi azonosság nincsen azon túl, hogy a kromoszóma számaik megegyeznek, mivel mindketten fiúk. De ennyi. Oké, Seth most már a családunk része, ami még egy közös pont. Mint már említettem, nem terveztem Dan példáját követni és különböző kreatívnak titulált, amúgy gonosz mondatokat vágni Seth fejéhez. Megsérteni sem terveztem. A Disneyland említésére, mit hozzám intézett, meglepetten pislogok párat. Elnézést, de mi? – Persze, hogy tudom… – felelem kicsit halkabban, Sethnek szánva a mondatot. Nem tudom erre mi lenne a jó reakció. De én sem Disneylandből szabadultam, de nem igen gondolom jónak, hogy ha visszavágnék neki is valamivel. Háromfrontos beszólogató verseny nem hangzik jól. – Szerintem mindenkinek vannak olyan helyek, amik félelmetesek lennének számára – folytatom, Sethre pillantva, hogy ha már megint rám néz. Holott én úgy gondolom, hogy aki igazán az ellenfele az Dan, én nem is szándékozom őt támadni. – Már elnézést, hogy ha az agysejtjeid eddig még nem fogták fel, de Sheldon és én igenis sokkban hasonlítunk és vagyok olyan okos, mint ő! – jegyzem meg, kissé sértettem összefonva a karjaimat a mellkasom előtt, ahogyan Danre fordítom a tekintetemet. Aztán persze rájövök, hogy semmi értelme sértett és a duzzogót játszanom most, mikor nem rólam van szó. Hát ők azok, akik mindjárt kakasviadalt csinálnak Éhezők Viadala styleban. Csak arra nem jöttek még rá, hogy ez nem a Kapitólium, anyu meg Snow elnök női változata. Egyik sem. Kedvem lenne megszólni, hogy undorító egy szokása Dannek dobozból inni bármit is, de ezt most lenyelem neki és csak egy grimaszt küldök feléje miközben odamegyek hozzá, hogy a nyakkendő problémáját megoldjam. – Haha, nagyon vicces! Kösz a tippet, de inkább azt a verziót használnám, amiben a texasi láncfűrészestől kölcsönkérném a láncfűrészét, hogy pár centit levágjak a lábaidból. Úgy Hagrid helyett jobban hasonlítanál a normális emberek méretéhez – szólok neki vissza, ha már beszólt a magasságomra is. Az ázsiai gének hatására, persze, hogy alacsony termetem van, de azért nem vagyok még se egy hobbit vagy törp! Illetve csak ne gondolja azt, hogy majd szó nélkül hagyom én minden szavát és elhallgatok. Én amúgy sem vagyok az a lány, akitől csupa kedvességet kap folyton, ó, nem. Az még egy másik dimenzióban, világban sem történne meg, bezony. – Nem mindegy melyik, hogy ha egyiket se tudok megkötni? – kérdezek vissza, közben már nagyban a nyakkendőt próbálom megkötni neki. Hogy is csinálta a videóban? Először fel a nyakba, aztán ott behajtva megfogta, hajtott rajta és aztán megint hajtott… Mérgesen morgok egyet az orrom alatt mikor az egyik lépést elrontom, főleg, hogy még arra is figyelek miket magyaráz. Az öltözködési stratégiáját nem kommentálom, a divat téma sose vonzott, nekem meg aztán mindegy mit vesz magára. Arra, hogy hova megy interjúzni cseppet meglepődök, hogy meghallom, hogy ügyvédi irodát szemelt ki magának. Persze mivel jogi szakon van így teljesen logikus lépés tőle, csak… Wow. Ez határozottan egy upgrade tőle. – Ez anyuéknak biztosan tetszene, hogy ha megtudnák! Sok sikert – küldök feléje egy biztató, kedves mosolyt miután elkészülök a nyakkendőjének megkötésével és ellépek tőle. Ezután újra Seth felé fordulok, a nevetésére, melyben kihangzik a negativitás és döbbenten pillantok rá. Hát én csak próbálom menteni a helyzetet, hogy tényleg ne ugorjanak egymás torkának! – Én… Én csak úgy értettem, hogy szemmel láthatóan még időre van szükséged, hogy beilleszkedj közénk és emiatt… Emiatt nem kéne, hogy Dan minden mondatával beléd kössön… Meg neked sem kéne minden mondatára visszaszólnod és azzal csak jobban provokálni… – mondom pislogva egyet, kissé megszeppenve, hogy most mi van. A káromkodás nem zavar, azt én is szoktam néha. Az lepett meg, hogy hirtelen már engem is támad. A következő mondatára is azt hiszem, hogy már nekem szánja, hogy én félek attól, hogy le fognak szidni. Ami igaz is, de aztán a mondanivalója többi része elvérzik azzal, hogy én próbáltam vele kedves lenni és nem vagyok fiú. Dan utolsó beszólásaira mérges pillantást küldök feléje, jelezvén, hogy ezt nagyon gyorsan hagyja abba, majd újra Sethre emelem a tekintetemet. Aj-jajj, ez a helyzet most ért tetőpontjára… Nem tetszik ez nekem, tényleg. Bátorkodok pár lépést Seth felé tenni, kinyújtva feléje a karomat és szólásra nyitom a számat, hogy mondjam neki, hogy vegyen egy mély levegőt és nyugodjon le, üljön le amíg hozok neki egy pohár vizet vagy ilyesmi és Dant is elintézem, hogy megkapja a magáért. Vagy talán most kéne kiáltanom mindkettőjüknek, hogy elég? Akárhogy is, egyik variációra sem kerül megvalósításra, mert mielőtt bármit tehetnék Seth távozik én pedig félek megállítani őt, még ha nem is akartam ezt a kimenetelt sem. A bejárati ajtó becsukódása után kicsit ingerült szitokszó hallatszódik tőlem. – Mégis mi a franc volt ez? – kérdezem aztán a bátyám felé fordulva. Mérges akarok lenni rá a viselkedése miatt, melyet most igencsak nem tolerálok, de nem tudok rá az lenni. Mert az én hibámnak is érzem a dolgot, még ha kérdőre is vonom őt. A nyakkendőjét nem szándékozom szorosabbra húzni, hiába érzem, hogy most megvan hozzá bennem a kellő erő. Nem éri meg és elég volt ennyi a balhéból. – Talán az anyját érintő megjegyzéseddel már tényleg túlzásba vitted. Meg a kasztrálás és kutyává avanzsálás se volt igazán szép – jegyzem meg a véleményemet, sóhajtva a kezeimbe temetve az arcomat. Utáltam a családi drámákat, veszekedéseket. Mély levegőt veszek, hogy megnyugodtak és aztán leintem őt, mielőtt most meg én lennék az, akit sértegetni kezd. – Nem, nem védem őt. Az ő hibája az, hogy minden szavadat nagyon komolyan vette és visszaszólt és provokált téged. Ő is hibás. De én is az vagyok, amiért hagytam, hogy leálljatok sértegetni egymást – mondom, közben odalépek az asztalhoz, hogy a cuccaimat összeszedjem, készen arra, hogy végre visszavonuljak a szobám falainak biztonságába. – Nem hiszem, hogy amint leléphet tőlünk, úgy döntene, hogy inkább itt maradna… – jegyzem meg halkabban, kicsit az összecsukott laptopom tetejére köröket rajzolgatva a mutatóujjammal. Némán várva, hogy Dan is befejezze velem a társalgást, avagy nem. Ezzel persze nincs baj, hogy itt hagyna minket. Az bánt kicsit, hogy olyan bizalmatlan és negatív felénk. Mondjuk mivel egyesek pont ellenségesen állnak hozzá ez nem is csoda… Csak… Lehet először nekünk kéne jobban nyitni őfelé?
Nem azzal a szándékkal jöttem, hogy különösebben felforrósítsam a kedélyeket, hacsak nem azzal a hírrel, hogy ebben a családban legalább egyikünk sikeres lesz. Na jó, anya is egészen jól nyomja, és Zoe legutóbbi festménye sem volt rossz, de egyelőre egy csodagyerek elég a családba. Arról nem tehetek, hogy ez a kis utcakölyök épp ezt a pillanatot választotta a létezésre, főleg velem egy légtérben. Ha viszont már sérteget, mondván, őt aztán az utca nevelte és igazán faszagyerek, akkor legyen is az! Tudom, hogy Jessica ebből semmit sem ért, és konkrétan érteni én sem sokat, csak érzem, hogy muszáj visszaszólnom. Mégsem hagyhatom csak úgy szó nélkül az inzultusokat, az elég rossz hierarchiai rendszert fektetne le. Ha Vaughn azt hiszi, ezzel a „kemény vagyok és nem érhetsz hozzám” álcával átver, nagyobb hülye, mint gondoltam. – Te sem az enyémről – hunyorgok vissza rá, hozzá képest jóval halkabb és nyugodtabb hangon szólva. Látszik, hogy már elpattant valami nála. Mániákusan próbálja bizonygatni, hogy én legalább annyira nem tartozom ide, mint Ő. Én pedig ugyanilyen mániákusan bizonygatom az ellenkezőjét. A különbség, hogy engem ide kötnek a szálak (kapcsolatilag is, meg az ősz szálak anya hajában, bár azt fedi a festék), az évek, meg a tény, hogy vele ellentétben ha akarom, engem ki nem mozdítanak innen. Őt elég lenne nyakon csípni, mint egy koszos utcamacskát, és kidobni az ajtón. Nem mondom, hogy nincs kedvem hozzá, érzem a türelmetlen rángást a karomban, pedig nem hiszem, hogy különösebben erőszakos személy lennék. Anya nem olyannak nevelt, ráadásul a sport végett egyébként is el kellett sajátítanom egy adag önuralmat. De vannak ilyen pillanatok, amikor egyszerűen úgy érzem, hogy fel fogok robbanni. Ilyenkor próbálom elterelni a figyelmem. Most például azzal, hogy majdnem biztos vagyok benne, mindjárt elsírja magát. Ha mástól nem, azért, mert betöröm az orrát. Anya jó ember. Túlzottan az, mintha egy isten háta mögötti texasi faluból szalajtották volna, nem pedig Los Angelesből, aztán több, mint húsz éve él már itt, ebben a nyüves városban, ahol még a virágárusok is képesek fegyvert rántani rád. Nem, ő mindezt mellőzi, mert keresztényi kötelesség meg jóakarat meg másik orca, és csak segíteni akar, ha már megteheti. Mintha vezekelne valamiért, csak hogy miért, azt el sem tudom képzelni. Nem értem meg őt igazán, de nagyon szeretem, és bármit megtennék azért, hogy boldog legyen. Kivéve, hogy kedves legyek ezzel a trashpandával. Megfeszül az öklöm, érzem, hogy a körmeim a rövidségük ellenére a tenyerembe vájnak, de még azelőtt fogja magát, és nekiindul az ajtónak, hogy összerándulna a karizmom, magától, tényleg tudat alatt. Anya utálná, ha verekednék, azt még jobban, ha ráadásul ezzel a gyökérrel. És valamiért még az is átfut a fejemen, hogy Jessica is gyűlölné. – Remélem, felfalnak a metrópatkányok – köszönök el tőle szarevő vigyorral. Elvégre, azzal, hogy most fogta magát és lelép, lényegében nekem adja át a győzelmet és megfutamodik. Azt meg senkinek nem kellett tudnia, hogy én is közel jártam valami ilyesmihez, csak azért, mert ha egy pofont kap, a végén holtan terül el, és sok dolog jól áll, de a narancsszínű kezeslábas éppen nem. Valamiért sérti a fülemet az, ahogy becsapja az ajtót, de felnevetek magamban, és visszafordulok a Gyík felé, aki elég érthetetlen arckifejezést öltött magára. – Mi van? – kérdezek rá értetlenül. Mi a baja már megint? Hát az, mint mindig. Hogy nem ismeri a való életet, csak azt a virtuális szart. – Ez? Jóformán semmi sem volt. Valami lagymatag próbálkozás a részéről keménykedni. Ja, hogy most rám mérges, mert visszaszóltam neki? A győzelem nyugalmát elsöpri egy feltörő indulathullám, és morcosan grimaszolok rá. – Miért, mit kellett volna csinálnom? Hagyni, hogy pofázzon? Ez a gyíkarc már az első pillanattól kezdve egy hatalmas hiba volt, nem több, csak anya nem veszi észre! A trashpanda viszont tudja, és azt is tudja, hogy nem maradhat sokáig, mert erre mindenki más is rájön majd, ezért ilyen idegbeteg. – Hogy én miért szóltam vissza neki, azt nem magyarázom meg, de szerintem egyértelmű. Nem hagyhatod szó nélkül a konfliktust, ez egyszerűen nem így megy nálunk. Amúgy is ő kezdte, azzal, hogy idejött. – Most komolyan, miért kell őt védened? Téged is utál, csak megsúgom! És láthatóan anyának se hálás, pedig lenne miért…! Még hogy nem őt védi, na persze! Megforgatom a szemem, de inkább hagyom az egészet a fenébe. – Ezt úgy mondod, mintha baj lenne – morgom neki, aztán inkább visszasétálok a bordákhoz, és kiveszek még egy darabot, mert most felmérgesítettem magam, és azon, mint a legtöbb dolgon, csakis a kaja segíthet. – Ne nézz már így rám! Mondd azt, őszintén, hogy örülsz neki, hogy itt van. Hogy szerinted bármit is tesz a családunkhoz, nem pedig csak elvesz. Sage-en kívül mással szóba se nagyon áll. Ezt is csak Sage-től tudom, nyilván. – Azért abban szerintem megegyezhetünk, hogy aki Alexisszel sem tud kijönni, annak nagy gondok vannak a fejében – mutatok a halántékomra a bordával, köröket írva le előtte a levegőben. A szőkeség olyan, mint egy járkáló Gondos Bocs, pont, mint anya, csak kicsit… Butácskább, de jó értelemben, azt hiszem. Óvatosabb is. – Az sem lepne meg, ha néha elemelne ezt-azt, mint egy szarka, hordozza a vagyont, hogy egy év múlva repülhessen… A helyetekben tartanék egy tárgylistázást.
A bejárati ajtó becsukódásának zaja kicsit még visszhangzik a fülemben miközben az agyam próbálja feldolgozni a történteket. Kérdőn fordulok Dan felé, hátha a válasza segít ebben, de a nyert információ dekódolása nem sokat segít a dolgon. Vagy is eljutok odáig, hogy értetlenül pislogok vissza rá. Mi az, hogy semmi nem volt? Valami igen is volt. Én mondjuk nem keménykedésnek nevezném, hanem inkább védekezési mechanizmusnak, gondolom magamban, összeszedve a gondolataimat. Hallgatom Dan véleményét a dologról, közben az arcát figyelem, az ingerült ábázatát, melyet talán egy mérges emoji kellően jellemezne. Csakhogy nincs szükségünk még egy veszekedésre, igaz? Hagyok egy pár pillanatnyi csendet, mielőtt megpróbálok valami racionális feleletet adni neki. – Persze, hogy nem kellett volna hagynod, hogy pofázzon! Viszont neked sem kellett volna pofáznod! Mert tudod… Vannak, akik az ilyeneket nem poénnak, hanem sértésnek fogják fel… – próbálok érvelni, az utolsó mondatot kicsit halkabban ejtve ki, nehogy aztán még ő sértődjön meg rám és ott folytatódjon az egész, ahol nemrég abbahagytuk. – Ha te kerülnél be egy új közösségbe, ahol csak azt tapasztalnád, hogy furcsán néznek rád, minden nézésükkel ítélkeznek fölötted, az jön le neked, hogy nem akarnak ott tudni közöttük, szerintem te se nagyon akarnál ott lenni, veszélyben éreznéd magad és… menekülni akarnál –mondom halkan, a tekintetemet levéve róla és inkább másfelé nézek. Mondjuk lefelé. Ugyanis talán nem csak úgy légből kapott dolgot mondtam az imént, hanem talán kicsit tapasztalatból beszéltem. Igen, a középiskola kicsit kemény dolog volt ebből a szempontból. – Mondom, hogy nem védem őt! – emelem fel egy kicsit a hangomat ahogyan megint Danre pillantok. A hálát illető dologhoz inkább nem fűzök megjegyzést, mert nincs kedvem vitába szállni vele. Ami meg a védést illeti… Dehogy védem én Sethet! De Dant se, magamat sem. Nem akarok oldalt választani, ez most nem arról szól, hogy ha valamelyik oldalra állsz kapsz érte egy rakás XP-t és egy szép, nagy loot boxot. Az ujjaimmal tovább piszkálgatom a laptopomat, közben fel-fel pillantva rá és nézve ahogyan már megint a hűtő tartalmát dézsmálja. Azt hiszem, hogy Danielnek a hűtő jelenti a loot boxot, azaz a kincsesládát: telis tele finomabbnál finomabb húsokkal, mik ezek, ha nem értékes tárgyak? E gondolat kicsit megmosolyogtat. Majd újra szólásra nyitom a számat, de amilyen hirtelen kinyitom olyan hirtelen csukom be és megrázom a fejemet. Nem, nem tudok olyasmit kimondani, amit nem gondolok komolyan. Így hát ebben a dologban igazat adok Dannek. – Nem tudom ezt mondani. Igazad van, ebben. Itt van, mint plusz egy fő a háztartásban és… Hát talán Sage az, aki örül neki, mert… hasonló lelkivilágúak lehetnek. Asszem – bólintok feléje, ezzel is jelezvén, hogy egyetértek a szavaival. Majd kicsit ingatom a fejemet, gondolkodva, hogy Sage milyen személyiség és hozzá viszonyítva Seth milyennek tűnik. A legegyszerűbb mód, ha őt is megpróbálom besorolni egy roxforti házba, elvégre HP fanként az ember (vagy jelen esetben boszorkány) lánya csak ezt csinálja a családtagjaival, nem? Alexis szóba kerülése a téma kapcsán pedig még inkább ezt kívánja. – Nos, ez már csak azért is így van, mert Alexis hugrabugos, nyilván, Sage meg mardekáros, ami miatt logikus, ha Seth is szintén mardekáros – magyarázom és hirtelen ihletet is kapok arra, hogy a „kis” prezentációmat a családtagjaim házbeosztása kapcsán kibővítsem még Sethre vonatkozóan legalább plussz öt perccel. Lehet, hogy ha lesz egy szabad időm majd meg is keresem a gépem dokumentumjai között azt a ppt fájlt… A bordával való játszadozásán kedvem lenne a szemeimet megforgatni és rászólni, hogy nem kéne az étellel így játszadoznia, de ehelyett ez most egy kis nevetést csal ki belőlem, egészen addig amíg nem figyelmeztet, hogy eltűnhetnek a holmijaink. Akár az én saját cuccaim válhatnak köddé, mintha Seth lenne Thanos: egyet „csettint” és búcsút mondhatok mondjuk a PS-emnek. Ez már annyira nem vicces. – Jaj, igaz! Nem tűnik olyannak, akinek női holmikra fáj a foga, vagyis… Nyilván ugye gondolom nem használná őket… Így csak Ben cuccai és az enyémek maradtak… Bár eladni mindent eladhat… – gondolkodok a témán, egyre jobban elsápadva a félelemtől, hogy ugyan miket művelhet. A laptopomat gyorsan magamhoz ölelem, ez olyan megnyugtató érzést vált ki belőlem, még ha ez csak egy dolog a tárgylistámon, amit nem vehet el tőlem senki. Senki. – Gondolod, hogy simán eladná a személyre szólóan dedikált könyveimet is? Meg a Funko Pop figuráimat is? A Garrus figurámat nem adhatja el… – gondolkozok hangosan, egy cseppnyi félelemmel a hangomban. Ijedten pislogok Danre, ugye ilyesmi nem történhet nem? Nagyon remélem, hogy nem. Ugyanis iszonyúan fájna ha megtenné.
patience is when you supposed to get mad, but you choose to understand.
- Hahó! - lépek be vidáman a konyhába bevásárlószatyorral a kezemben. Épp csak annyi ideig voltam távol, amíg leugrottam a boltba élesztőért, hogy nekiállhassak a sütésnek a holnapi rendezvényre. Egyébként is szerettem volna egy kis teret hagyni Jessnek és Sethnek a tanuláshoz, hiszen olyan jó volt látni, hogy együtt töltik az idejüket. Seth nem volt egyszerű eset, ahogy a többi gyerekem sem, amiről nyilvánvalóan nem ők tehettek, hanem a körülmények. Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsem a családba való beilleszkedést, de a lényegi dolgok nem rajtam álltak. Azt nem erőszakolhattam ki, hogy össze is barátkozzanak. Kezdtem úgy érezni, hogy a konfliktusok csak egyre inkább kiéleződnek, ahelyett, hogy rendeződnének. Persze én akkor sem voltam hajlandó elfogadni, hogy hiba lett volna magamhoz venni Sethet. Elvégre minden csak idő kérdése. Idő kell és türelem ahhoz, hogy mindenki megbékéljen, hogy helyreálljon a család egysége. Nagyon büszke voltam Jessre, amikor felajánlotta, hogy segít Sethnek az írásban. Reménykedtem benne, hogy ez jó lehetőség lesz majd nekik kicsit közelebb kerülni egymáshoz. Visszaérve a konyhába mégsem a várt látvány fogad. Egy pillanatra meglepődöm, majd széles mosoly szökik az arcomra, mikor meglátom a fiamat. - Dan, kincsem, de jó, hogy látlak! - üdvözlöm boldogan, mégha tudom is, hogy a dolgok nem voltak épp a legzökkenőmentesebbek közöttünk az elmúlt hónapokban. Nem könnyű elfogadni, hogy haragszik rám, ahogy azt sem, hogy már nem itt lakik. Nem mintha ne lenne így is tele élettel a ház, de én nagyon is érzem a hiányát. Nem könnyű, egyikünknek sem könnyű, de ez az élet rendje. Én rendületlenül próbálom megbékíteni a helyzettel. A szatyrot a pultra helyezem és oda sietek hozzá. Egyik kezemmel a vállán támaszkodva emelkedek lábujjhegyre, hogy puszit nyomhassak az arcára. Épp csak annyira távolodom el, hogy csillogó szemekkel végigmérhessem. - Nézzenek oda, milyen elegáns vagy! - igazgatom meg kedvesen a gallérját és a kissé esetlenül megkötött nyakkendőjét. - Hová készülsz? - érdeklődöm kíváncsian és már fordulok is vissza a pulton hagyott szatyorhoz. Útközben Jess feje búbjára is nyomok egy puszit, csakhogy még véletlenül se érezze azt, hogy kimarad a szeretetemből. - Hogy álltok a tanulással, Jess? Hol van Seth? - kérdezem, látva az elhagyatott tankönyvet az asztalon. Nekiállok kipakolni a bevásárló szatyor tartalmát, közben ösztönösen nézek végig a konyhán és az étkezőn Seth után kutatva, mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy itt nincs. Egy pillanatra megtorpanok és gyanakvóan szaladnak össze a szemöldökeim. Csak most kezd nyilvánvalóvá válni számomra a feszültség a levegőben. Az, hogy Jesst és Dant együtt találtam, már önmagában is adhatott okot az aggodalomra, hát ha még Sethet is belevesszük az egyenletbe… Kétségtelenül Dan volt a legellenségesebb családunk legújabb tagjával szemben, ami különösen fájt, mert elfogadásra, kedvességre, szeretetre neveltem. Mégis valahol az én hibám, hogy úgy érzi, helyettesíteni próbálom. Én türelmes vagyok, végtelenül türelmes, annyiszor magyarázom el neki, ahányszor csak kell, hogy ez nem így van, hogy senki nem akarja helyettesíteni. Azt viszont csak nem hagyhatom, hogy azon a szerencsétlen gyereken vezesse le a frusztrációját. - Ki szeretné elmondani nekem, hogy mi történt? - kérdezem, és a kelleténél kicsit nagyobb vehemenciával csapom a pultra a majonézes üveget. Tekintetem oda-vissza jár a két gyerekem között, miközben a válaszra várok. Ritkán vagyok láthatóan dühös, most is inkább aggodalom és csalódottság suhan át az arcomon harag helyett.
– A kölyök a Bronxból jött. Ha ennyitől felmegy az agyvize vagy rájön a sírhatnék, akkor nem sokáig húzza a világban – forgatom a szemeim ingerülten. Úgy bánik vele mindenki, mintha hímestojás lenne, holott szó szerint a takarítószeres helyiségünk is nagyobb lehet annál, mint amihez ő szokott. És jóval, jóval tisztább. Ne értse félre senki, tökre benne vagyok, hogy segítsük az elesettet, meg minden, még önkénteskedni is szoktunk járni a csapattal, és fasza érzés, de ők hálásak. Ez a girhes rozsomák meg úgy viselkedik, mintha Ő tenne szívességet azzal, hogy itt van nekünk! Az ÉN szobámban…! Felbosszant, hogy Jessica ezt ennyire nem látja. Bár igazából mit is vártam? Szerintem eredendően velem szemben helyezkedik el, csak azért, mert rólam van szó, és én vagyok a nagy, akinek nyugodtnak kell maradnia és belátni, hogy ha igaza is van, nem ez a legfontosabb. Meg a nagy ló…! Néha nekem is jogom van kibukni. Például akkor, ha a helyemre egy ilyen hálátlan kis pöcst hoznak, anélkül, hogy egyáltalán megkérdeznének róla! – Menekülni? Mi elől? Hogy segíteni akarsz neki? Hogy Essie folyamat snapchateket küldözget neki cuki kisállatokról? Ja, amúgy telefont is tőlünk kapott. Hogy az ikrek játszani akarnak vele? Vagy hogy négy rétegű a vécépapír? Hát mindjárt megsajnálom! Nem szeretek mérges lenni, de néha nem tudok segíteni rajta. Például most, mikor a saját családom házában kioktatnak, és még én vagyok a seggfej, amiért nem hagyom, mert hogy nem vagyok elég körültekintő, vagy mi a franc! – Ezért kellett volna anyáéknak előbb minket megkérdezni róla, mielőtt bármit aláírnak, nem gondolod? – Csak mert én igen, és még mindig nem felejtettem el. Az nagyon csúnya húzás volt, és biztos vagyok benne, hogy nem azért nem kérték ki a véleményünket, mert nem kíváncsiak rá, vagy szerintünk ne lenne jogunk beleszólni, hanem azért, mert tudták, mi lenne a válasz. Ha a menhelyről úgy akarsz kutyát elhozni, hogy már van otthon néhány, előbb megkérnek, hogy ismertesd össze őket, hogy lásd, jól ki tudnak-e jönni. Csak mondom. – Persze, hogy igazam van! Köszönöm! – A köszönés mondjuk nem neki szól, hanem inkább… Nem tudom, valami istenségnek, én nem választok oldalt köztük, hogy bármelyik is legyen a nyerő döntés, csipázzon, ne pedig mérges legyen, amiért megtagadtam. – Hogy midekáros? – hunyorgok rá értetlenül. Ez biztos valami ázsiai dolog. Kár, hogy sosem élt Ázsiában; csak mert akkor jó messzire lehetnénk egymástól. Vagy majd elmegyek én, és akkor egy másik testvérét tudja porba tiporni azzal, hogy nem hajlandó választani, szinte mániákusan. Amúgy is bírom az ázsiai konyhát. Ott van az a rizstészta cucc, ugye? A rizs jó. Sok benne a tápanyag. Bosszant, hogy Jess nem vesz komolyan, pedig most még csak nem is azért mondom, mert szemétkedni akarok, hanem mert történnek ilyenek. – Azt hiszed, egy bronxi suttyó eljön ide, dél-Manhattanbe, és nem nyúlja le a kristályvázákat, meg az aranylácokat, amikből amúgy is annyi van, hogy fel se tűnik, ha hiányzik valami? És még te vagy az okosabb kettőnk közül? – bökök rá, szinte vádlóan. Én csak annyit mondok, hogy általában nem a hat számjegyű fizetéssel rendelkezők szoktak a betöréses lopások útjára terelődni. Mielőtt ezt azonban ki is fejthetném, hirtelen hallom az ajtó nyílását, és a sarkak kopogása alapján, hacsak öt perc alatt nem váltott transzvesztita életmódra, alighanem nem a kukás mosómedve jött vissza. Ebben az ismerős hang is megerősít. Máskor nagyon örülnék anyának. Mármint, amúgy is örülök neki, mert szeretem, meg minden, de ha eleve itt lett volna, amikor jöttem, és nem ebbe a kettőbe futok bele, akkor már rég itt sem lennék. Bár a borda legalább finom. – Szia – köszönök neki, de csak a bordámon rágódva. Már a marha bordáján. Vetek egy pillantást Jessre, valamiféle nonverbális módon próbálva lekommunikálni felé, hogy anyát inkább hagyjuk ki ebből, de még azelőtt belép a konyhába, hogy választ kapnék. Úgyhogy végignyalom a szám szélét, mert érzem, hogy bordaszószos lett, és elvigyorodom. Pont úgy, mint mikor régen véletlen megütöttem Jesst, és elkezdett sírni. Ha elég szélesen mosolyogsz, talán elhiszik, hogy nem te voltál. Szóval azért annak ellenére, hogy kirúgott itthonról, meg elvette a bevételi forrásom, meg ilyenek, anya azért egészen cuki. Főleg akkor, ha a másik, a gonoszabbik, nincs itt. Kicsit rásegítek előrehajolva arra, hogy felérjen, bár így meg kiszalad belőlem egy böfögés, amit már csak félig tudok elnyomni, és így a mellkasomban visszhangzik. Na, mindenki szokott! – Állásinterjúra. Csak gondoltam, benézek. Meg éhes lettem – teszem hozzá egy fejingatással. Igazából nehéz lett volna eltitkolni, hogy megint dézsmáltam, mert… Nos, még mindig a kezemben volt a borda, bár nagyrészt már lerágtam róla a húst, a számon viszont egyértelmű volt a pirosas-barnás folt. – Amúgy tök finom – emelem meg a húsmaradékot. – A McGuiness’s-ből rendelted? – Az a kedvencem, tök jól megfüstölik. És erről bármennyit képes lennék beszélni, csak ne tűnne fel neki a trashpanda nem-léte! Amikor felteszi a kérdést, már tudom, hogy ez semmi jót nem fog szülni, de azért úgy teszek, mint aki talál valami nagyon érdekeset a plafonon, és inkább elfoglalom a számat a borda maradékával. De az elfogy. Meg az idő is, ami kell anyának, hogy összerakja a dolgot. – Nem én voltam! – emelem fel a kezeimet, amint elhangzik a kérdés. Ez a default válaszom. Aztán meglátom, hogy hogyan néz rám, és elkerekednek a szemeim. – De tényleg nem! Ő kezdte! Te meg tökre azt tanítottad, hogy álljunk ki magunkért, szóval ez valahol igazából a te hibád is. De amúgy is nem tök mindegy, hol van? Úgysincs pénze taxira, sétálva meg keresve se talál olyan helyet, ami akár csak megközelíti azt a szintet, mint ahonnét előbányásztad. Szóval szerintem tök felesleges aggódni.
Látom, hogy Dan a szemeit forgatja a kijelentéseimre, de erre meg én csak egy lemond sóhajjal reagálok, legalább annyira ingerülten, mint ő. Vagy kezdem tényleg felidegesíteni magamat, hogy nem értjük meg egymást. Oké, ez persze szokásunk, de… Komolyan úgy kell beszélnie Seth eredeti lakhelyéről, mintha Panem egyik külső, rossz hírben álló peremkörzete lenne? Vagy mintha Mordor lenne? Akkor Seth mi, tán egy ork? Na ne már! Mintha a fiú tehetne arról, hogy bronxi! Ez nincs is így, és én ellentétben a bátyámmal próbáltam a negatív előítéletektől mentesen tekinteni az új öcsénkre, de ha netán a jövőben eltűnne akár egy cuccom is, vagy pont a szent Garrus figurám, akkor tuti leporolom a régi karate tudásomat és én viszem őt vissza Mordorba… De ez egyelőre csak egy lehetséges jövő. Azért nem szeretném, hogy bekövetkezzen. Most itt a jelen, a jelenben meg hallgatom Dan költői kérdéseit, amikkel dobálózik nekem. Kijavítanám, hogy hát szerintem az új közeg elől menekül, mert nyomasztónak érzi. Igaz, ebbe beletartozik az én segítségégem, Essie cuki képei, az ikrek játszási igénye és igen a drága wc papír is, ha úgy vesszük… – De, meg kellett volna kérdezniük minket… – felelek a soron következő kérdésére most már szóban, kissé bizonytalanul és egy aprót bólintva. Közben lepillantok a kezeimre és az ujjaimat piszkálom, hogy ezzel is kerüljem a tekintetét. Persze úgy fair és demokratikus, hogy ha előre szólnának ilyen dolgoknál, megkérdeznék mi is akarjuk-e. Ugyanakkor mivel ők a szüleink sok mindenben övék a döntő szó. Továbbá eddig is csináltak már dolgokat, amik kapcsán nem kérdeztek meg minket, szóval… Miért most kezdenék el? Hogy gondolhatja ő, hogy na majd most másképp lesz? Én már elfogadtam, hogy az efféle dolgok nálunk így működnek. Ő is tehetné ezt. – Mardekár. Ez az egyik ház a Roxfortban. Tudod, a Harry Potter filmekben – magyarázkodok, kihúzva magamat mikor újra rápillantok és az értetlen fejével kell szembesülnöm. Már felkészülnék, hogy előadjam neki a négy házról szóló kiselőadásomat, újra, csak lerövidítve az említett házra, mert az ősember agya úgy sem tudna minden nerd vagy csak HP információt befogadni (szokása szerint) de a következő mondataival és a vaskos virsli ujjával amit rám szegez, teljesen kizökkent a dologból. Hát, hogy merészeli ilyen kijelentéssel? Ezzel most már tényleg kezd kihozni a sodromból! – Igen! Mert próbálok nem annyira előítéletes lenni, mint te! Mert tegyük fel, hogy tök normális és rossz élete volt eddig hozzánk viszonyítva, amire megvan az esély, tudod? Jár neki is egy esély – mondom el a saját véleményemet, kissé felemelve a hangomat és a mutogatást viszonoznom a „mint te” résznél. Cseppet sértetten, hogy most meg rajtam köszörüli a nyelvér. Szokása, tudom, de néha baromira rosszul esik tőle és van, amikor egyszerűen nem is tudom elviselni, hogy én hosszú ideig hallgassam és vitába szálljak vele. Provokálni se kéne azért, jut eszembe és veszek egy mély levegőt, hogy megpróbáljak lenyugodni. Talán kettőt is. Anyu hangját ekkor hallom meg, majd mikor meglátom a konyhában felbukkanni, akkor tudatosul bennem a jelenléte. Pár másodperccel később meg megkondul a vészharang a fejemben: ő visszajött, Seth meg ki tudja hova ment én meg konkrétan már szinte vitázok Dannel a konyhában. Hirtelen nem is tudom, hogy utóbbiak közül melyik a rosszabb, ami még kevésbé tetszhet neki. Úgy döntök, hogy egyelőre nem mondok semmit, némán lapítok, a cuccaimat immár nem tudom hanyadszorra átrendezve pedig csak egy könyv, papír, íróeszköz és a laptopom az egész pakk. Tekintetemet azért félig anyun és a bátyámon tartom, elkapva utóbbi pillantását, aprót biccentve reagálok rá még inkább meggyőzöm magam, hogy nem beszélek. Néhány perc múlva vagy amint lehet fel is vonulok a szobámba és onnantól kezdve engem csak hagyjanak szépén békén. Köszönöm. Mikor anyu egy puszival engem is köszönt szélesen rámosolygok (mintha minden a legnagyobb rendben lenne) és köszöntésképpen én meg gyengéden megszorítom a karját mielőtt engedem, hogy arrébb lépjen és tegye a dolgát. – Nos, sikeresen elkezdtünk tanulni. De tudod, hogy megy ez anyu! A tanulás egy életen át tartó folyamat. Most egyelőre csak egy… Diagnosztikus értékelést csináltunk, hogy felmérjem Seth képességeit és rájöjjek, hogyan is tudnék neki hatékonyan segíteni. Megkértem, hogy írjon és megbizonyosodtam róla, hogy a szépírásán még finomítanunk kell – adok választ az első kérdésére, egészen bően megválaszolva azt. Egyrészt, hogy húzzam ezzel az időt és, hogy a soron következő válaszon ne menjen át szomorúba vagy netán mérgesbe a tekintete. – Épp szünetet tartunk… Válaszolok erre a kérdésre már röviden. Ez nem is füllentés. valóban még nem adtam fel a dolgot. A válaszom alapján meg Seth bárhol lehet, csak most itt nincs, mert láthatóan nincs itt, hacsak nem lett nano méretű, de nem hiszem, hogy ő lenne a következő vagy real-life Hangyaember, hogy itt mászkálna és éppen ott állna valamelyikünk vállán… Majd a majonézes üveg hadműveletre egy kicsit összerezzenek. Most már tuti, nem hinné el, hogy Seth az emeleten van… – De én sem! – szólalok meg én is, védve magamat. Elvégre a fiúk nyomták a szópárbajt, igaz közel sem olyan viccesen mintha egy epic rap battle lenne… – Dannek… Nagyjából igaza van… De én próbáltam őket lenyugtatni, csak… Mindegy. A lényeg, hogy végül Sethnek elege lett a dologból és elment sétálni, friss levegőt szívni… Gondolom… – válaszolok én is, megpróbálva kicsit körültekintőbb és diplomatikusabb lenni, mint Dan. – Nem mondta, hogy hova megy és mikor jön vissza, időt meg nem hagyott megkérdezni. Ujjaimmal az asztallap szélén dobolok és ammennyire lehet kerülöm anyu tekintetét. – Anyu, szerintem majd, ha lenyugodott visszajön. Addig meg csak nem történik semmi baj vele, hiszen a környék elég biztonságos… – próbálok hatni rá, hogy ne aggódjon.
patience is when you supposed to get mad, but you choose to understand.
- Állásinterjú? Milyen állásinterjú? - csillannak fel a szemeim. Szívem reménységgel és elégedett büszkeséggel telik, hiszen ez lett volna tulajdonképpen a célunk Meivel, hogy Dan megtanuljon felelősséget vállalni magáért, és elkezdje szépen lassan építgetni a karrierjét. Biztos azért ugrott be, hogy felvágjon, gondolom magamban vidáman. Ha elkezd majd önerőből sikereket elérni, előbb utóbb csak megérti, hogy jót tesz neki ez a függetlenedés. - Igen, onnan van - pillantok a tál bordára egy mosollyal, miközben visszalépek a szatyorhoz, hogy folytassam a pakolást - Jess, ti is ettetek? Mondtam Sethnek, mielőtt elmentem, hogy a pulton van az ebéd. A romlandókat a hűtőbe rámolom, miközben hallgatom Jess alapos beszámolóját a közös tanulásuk eredményéről, de hallom a hangján, hogy valami nincs teljesen rendben. Arra a kérdésre, hogy Seth hol van, egyenlőre nem kapok választ. A lányom csak annyit mond, hogy épp szünetet tartanak, és van egy olyan érzésem, hogy ez semmi jót nem jelent. Persze amikor rákérdezek nyíltan, hogy mi történt, mindketten azonnal tagadni kezdenek. Ebből már sejthetem, hogy vaj van a fülük mögött. - Daniel! - szisszenek fel rosszallóan a szemtelenségén. Nagyon nem tetszik nekem ez a stílus, mégha egyébként igaza is van, már legalábbis abban, hogy valószínűleg Seth nem mehetett messzire, a környék pedig veszélytelen. De egy anyának nem lehet azt mondani, hogy ne aggódjon. Már hogyne aggódnék! - Nem érdekel, hogy ki kezdte! Még ha időnként veszekedtek is, nem szabadna odáig fajulnia a dolgoknak, hogy valakinek menekülnie kelljen a saját otthonából - felelem bosszúsan és előhalászom a mobilomat a zsebemből, készen arra, hogy azonnal felhívjam Sethet és megkérdezzem, hogy jól van-e. Aztán félúton megállok, hogy gondolkodjak is. Jess egy kicsit diplomatikusabban is összefoglalja a helyzetet, mire nagyot sóhajtok és végül a pultra ejtem a telefonomat. A gyerekeknek igazuk van, felesleges túlaggódni a dolgot, Sethnek most egyébként is arra van szüksége, hogy egy kicsikét egyedül legyen, lenyugodjon, kiszellőztesse a fejét. Az nem segít a helyzeten, ha túl rámenős vagyok. Fáradtan süllyedek a székre, a pultra könyökölök és a homlokomat masszírozva küzdök a kezdődő fejfájásom ellen. Egyre tanácstalanabb vagyok azt illetően, hogy hogyan is kéne kezelnem ezt a helyzetet, mit mondhatnék még, amit eddig nem mondtam. - Sajnálom, hogy nélkületek döntöttem. Annyiszor fogok bocsánatot kérni miatta, ahányszor csak kell - sóhajtok végül felemelve a fejemet, tekintetem oda-vissza jár kettejük között. Tudom, hogy a Seth iránti harag egy része nekem is szól. - És megértem, hogy Sethtel nem könnyű. Egészen más közegben nevelkedett, mint ti. De olyan jó lenne, ha látnátok őt egy kicsit az én szememmel is - folytatom és gondolatban ott vagyok megint, azon a találkozón. Nem akarok beszélni a pánikról és a kétségbeesésről, amit Sethen láttam, vagy hogy milyen elveszettnek és törékenynek tűnt. Ő biztos nem akarná, hogy tudják, és már csak az hiányzik, hogy Dannek még több eszköz legyen a kezében ahhoz, hogy gonoszkodjon vele. Azt viszont nem bánnám, ha megértenék, hogy az elutasító külső mögött Sethnek igenis családra és szeretetre van szüksége. - Én egy gyereket láttam, aki teljesen egyedül maradt, mert nem kellett senkinek. De nekem kellett. Én szerettem volna neki otthont adni, mert nem volt hová mennie - magyarázom tovább. Hiszen próbáltam megtanítani nekik, hogy ha hatalmunkban áll, akkor kötelességünk segíteni a rászorulókon. - Nem azért nem kérdeztelek meg titeket, mert nem vagyok kíváncsi a véleményetekre. Egyszerűen csak… nem gondoltam bele a pillanat hevében, hogy milyen negatív kihatása lehet rátok a dolognak, és ez nagy hiba volt a részemről. De már nem tudom visszavonni - folytatom keserűen. Ha tudnám, megtenném. Nem Sethről mondanék le, hanem egyszerűen csak okosabban intézném ezt az egészet. Bármennyire is bánom az elhamarkodottságomat, most már nincs visszaút. Azon kellene gondolkodnunk, hogy mi a megoldása ennek a helyzetnek. - Tudom, hogy nem könnyű vele jól kijönni. És igazad van, Dan, azt szeretném, ha mindig kiállnátok magatokért. De talán ha azt látná, hogy kicsit nyitottabbak, kicsit befogadóbbak vagytok… Ha csak egy minimális erőfeszítést tennétek, hogy elfogadjátok… Talán akkor ő is hálásabb lenne - teszem hozzá halkan, és ugyan többes számban beszélek, de mondandómat elsősorban Dannek címezem. Jessen látom az igyekezetet, de nagyon úgy tűnik, hogy ő itt most két tűz közé szorult. Nem akarom, hogy arra kényszerüljön, hogy oldalt kelljen választania. Sethnek befogadásra van szüksége, de Dannek sem szabadna azt éreznie, hogy mindenki ellene fordul. - Mit szeretnétek, mit tegyek? Ha van bármi, amitől könnyebb lesz nektek ez az egész, megteszem. Csak arra ne kérjetek, hogy vigyem vissza oda, ahol találtam, mert azt nem tehetem… - sóhajtok fel keserűen és az arcukat fürkészem.
Semmi sem tölt el nagyobb pánikkal egy embert, mintha az anyja a teljes nevén hívja. Anya általában ritkán hív minket a nevünkön, sokkal inkább szokott becézgetni, mint „édesem” meg hasonlók, és néha majdnem biztos vagyok benne, hogy csak azért csinálja, mert túl sok gyereke van és elfelejti a nevünket, erre meg úgyis hallgat mindenki. Szerencsére a háromneves verzióig viszont még nem jutottunk el – akkor tudom, hogy tényleg gond van, ha anya azt mondja, Daniel Sheldon Ramsay! Úgyhogy most még hagyom, hogy a saját dühöm előrébb kerüljön a meghunyászkodásnál, meg amúgy is, nekem van igazam, az, hogy egy kicsit nyersen fejezem ki, csak Seth hibája. És különben is, miért aggódnék valakiért, akivel a legnagyobb közös vonásunk a kölcsönös megvetés? De persze anya nem ilyen. Nem, ő mindenkivel törődik, akkor is, ha seggarcok voltak vele néha (szia, apa!), legfeljebb egy icipicit húzza csak a száját, mert ez emberi kötelességünk és társadalmi-gazdasági státuszunkból adódó privilégiumunk, vagy mi a csoda. Nem is igazán gondoltam, hogy megérti majd, de muszáj volt megpróbálnom. – Senki nem mondta neki, hogy menjen el, ő döntött így. Egy normális ember ilyenr beviharzik a szobájába és ennyi – rántom meg a vállam, kicsit kellemetlenül érezve magam anya szúrós tekintete alatt. Így már nem is merem hozzátenni, hogy persze elég nehéz helyzetbe hoztak minket azzal, hogy Seth-et berakták az én szobámba. Így viszont, hogy anya épp el van foglalva az én fejemre olvasással, Jess veszi magához a szót, és meglepő módon legalább részben egyet tudok vele érteni. – Nem tíz éves. Ha akar, majd visszajön. Addig meg akárki próbálná is meg elrabolni, amint kinyitja a száját, úgyis visszahozza. A gyerek depresszívebb, mint Darth Vader, pedig neki a legjobb barátja és mentora levágta a végtagjait aztán ott hagyta egy lávafolyam mellett. – Tudom, hogy anya nem pont ezt akarja hallani, de én se azért jöttem ide, hogy lecsesszenek, szóval nem kaphatjuk meg mindig azt, amit akarunk. Kivéve a bordát. Az nem menekül. Én viszont szeretnék. – Jajj, anyaaa… – ciccegek, nem olyan dorgálóan, ahogy ő szokott. Nem, ez a kudarc és vereség beismerésének kevésbé ismert ciccegése. Utálom, mikor ilyen. Mikor igazat ad meg elszomorodik, mert így nem lehetek dühös rá! Kényelmetlenül állok egyik lábamról a másikra, és inkább úgy döntök, hogy megmosom a számat a csapnál, mert az alatt se kell azt várnom, mikor kezd el sírni. De utána is inkább másfelé nézek. Ha nem Sethről lenne szó, akkor talán még meg is hatnának a szavai, így viszont csak kellemetlen helyzetbe hoznak. Nem tudok lemondani a haragomról a bronxi Huckleberry felé, de tudom, hogy anya is jót akart. Csak rosszul. – Figyelj, azt megértem, hogy engem nem csipáz, oké? Nem nyalom ki a seggét és nem is fogom, mert ő nem olyan, mint egy menhelyi kutya, ami először fél, aztán majd hűdenagyon megszeret. Az emberek van, hogy egyszerűen ilyenek maradnak, és én nem fogom olyanokra fecsérelni az időmet, aki nem akar többet ennél – emelem meg a kezem, kissé lemondóan. Tudom, hogy épp a teljes ellentétét mondtam annak, amit anya hallani akart. – De nem csak velem gáz, oké? A többiek mást se csinálnak, csak próbálkoznak, itt laknak vele, de totál unreszponzív a csávó. Ilyenkor mi van? Majd huszonhat éves korában egyszer megtapsoljuk, mert elmormolt egy köszönömöt, mikor odaadta neki valaki a krumplipürét Hálaadáskor? Anya kérdése viszont fogós; fogalmam sincs, mit lehetne csinálni. Én csak annak örülnék, ha Seth eltűnne az életünkből. Anya finanszírozhatja a kis életét, fizessen neki lakást, kaját, oktatást, bánom is én, de minek erőltetjük bele egy olyan családba, amire nem kíváncsi? De ezt nem mondhatom ki, tudom, hogy nem. – Gondoltál már arra, hogy elvidd pszichológushoz? Vagy átrakd valami speciális iskolába? Szép és jó, hogy egy helyre jár Sage-dzsel, de ha még olvasni se tud rendesen, akkor inkább Ben és Zoe szintjén van, nem? Én értem, hogy valami tök jó dolgot akartatok csinálni, de magától nem lesz jobb.
– Hát a nyakkendőből ítélve valami irodai állást akar megpályázni – felelek én a kérdésre, rámutatva a bátyám nyakkendőjére. Majd vállat vonok, én annyira sok információt nem tudok és amúgy sem akarok nagyon tudni. Esetleg, ha sikerülni neki és megkapja utána beszélhetünk újra róla, sőt lehet családi ünneplésen is részt vennék. Talán. – Igen, az ebédet megettük mielőtt tanulni kezdünk – válaszolok anyu újabb kérdésére, bólintva egyet. Erről tanúskodnak a mosogatóban hagyott tányérok és evőeszközök. Azt hiszem most, hogy már anyu visszaért ideje lenne elmosogatni. Terveztem már korábban, de közbejött a tanulás és aztán még Dan is felbukkant, aki amúgy is csak több koszos tányért tud maga után hagyni, emiatt meg csak örülök, hogy még nem álltam neki mosogatni. Anyu persze rájön, hogy valami nem okés, hogy Seth nincsen itt, ami ugye nem lenne baj, hogyha nem ment volna el a házból is, de nem hiszem, hogy ez teljesen, száz százalékig a mi hibánk lenne. A bátyámra pillantok és rájövök, hogy e téma kapcsán igazat kell neki adnom. – Daniel jól mondja, anya – szólalok meg én is, közben összefonom magam előtt a karjaimat és háttal nekidőlök a konyhapultnak. Megpróbálok Danről anyura nézni inkább, még akkor is, hogyha nem szeretek, mikor bosszús vagy csalódott. – Nem adtunk neki ultimátumot, hogy már pedig igenis távozzon a bejárati ajtón át és legyen szíves elhagyni a házat. Szerintem is inkább a szobájába kellett volna mennie… De ugyanakkor az ő döntése volt, hogy elmegy egy kicsit sétálni. Mondom lassan és azután meg is próbálok hatni anyura, hogy gondolkozzon és ne kezdje el egyből hívogatni őt vagy a rendőrséget, mert azzal nem igen segít a helyzeten, hiszen gondolom azért ment el, hogy egy kicsit egyedül, távol legyen. – Várjunk csak! Te emlékszel a filmre? – fordítom meglepetten a fejemet a bátyám felé. Döbbenten pislogok egyet, nem akarva elhinni azt, hogy az ő szájából hallok egy Star Wars-os mondatot, ami ráadásul még az egyik rész cselekményével kapcsolatos. – Hogyan hívják a legjobb barátját? Vagy ami még jobb… A fiát hogyan hívják? Ó, és láttad az utolsó részt is, emlékszel arra is? – zúdítok pár kérdést feléje az említett filmsorozattal kapcsolatban, egészen lelkesen tesztelve a tudását. Tudom persze, hogy a mondanivalójának nem Darth Vader volt a lényege, de… Megemlítette! Ez pedig olyasmi, amit nagyon ritkán hallok Dan szájából. Kicsit később a torkomat köszörülöm, megpróbálva abbahagyni a lelkesedésemet, hiszen komoly témáról beszélünk. Még ha nem is tudom pontosan, hogy mit is kéne még mondanom, amit még nem mondtam el anyunak. Lassan bólintok egyet anyu felé, meghallgatva az ő mondanivalóját Sethel kapcsolatban. Hát persze, hogy ő rajta is csak segíteni akart és örökbe fogadni, mint a többi testvérünket, anyu már csak ilyen. De ettől még tüske volt, hogy nem tartottunk családi kupaktanácsot róla. Ugyanakkor… Ugyanakkor hinni akarok anyunak, hogy tényleg nem volt rossz döntés beengedni Sethet az otthonunkba, még ha nehéz is nyitni feléje vagy vele kommunikálni. A szavak viszont csak nem akarnak eszembe jutni, így hagyom, hogy most a bátyám beszéljen, meghallgatva az ő szavait, amin ugyancsak csodálkozok, hogy mennyire ésszerű, amit most mond, mint amiket általában hallok tőle. Azt hiszem csak jó hatással van rá, hogy mégiscsak egyetemre jár vagy valami csak jó hatással lehet rá. – Azért nem totál unreszponzív. Tud beszélni és lehet vele azért néhány mondatot váltani, szóval szerintem az idei Hálaadáskor is megfogja köszönni, hogy ha odaadja neki valaki a krumplipürét, csak lehet nem pont neked, Dan… – jegyzem meg, kicsit halkabban a normál hangerőnél, hogy Dan ne vegye ezt támadásnak, mert még egy veszekedéshez már se kedvem, se erőm nem maradt. Sóhajtva anyura nézek. – Az jó, hogy segíteni akartál vagy akarsz rajta. De szerintem még neki is időre van szüksége, ahogyan nekünk is, hogy ezt a helyzetet megszokjuk és összeismerkedjünk vele. Látom anyun, hogy a helyzet nem könnyítjük meg neki, hogy ő is vívódhat, ezért is teheti fel nekünk a kérdését, melyre ugyancsak hagyom, hogy előbb a bátyám válaszoljon, ő van a legjobban kiakadva a dolog miatt, még ha nem is alaptalanul. Bár a szavait kicsit durvának találom, hogy Ben és Zoe szintjére húzza le Sethet, még ha tényleg problémája is van. Az írással, nem az olvasással. – Dehogy kérjük tőled, hogy vidd vissza! – szólalok meg, megrázva a fejemet. – Csak időre van még szükség. Mindenkinek. A pszichológus szerintem is jót tenne neki, vagyis… Nem tudom mi pontosan Seth múltja, de gyanítom, hogy nem lehetett neki könnyű, hiszen… Valamiért csak bekerült a programodba. Az írással van egy kis gondja, de ebben egy szakember csak tud rajta segíteni, anélkül, hogy speciális iskolába kéne küldeni. Az nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kiragadni a kortársai közül. Válaszolok én is a feltett kérdésre, elmondva a saját véleményemet. Közben összeszedem a konyhaasztalon lévő cuccaimat, a laptopot, a könyveket, a papírokat és a tolltartómat egymásra pakolva veszem fel a kezembe, majd a mellkasomhoz szorítom. Úgy vélem ezt a beszélgetést kimerítettük és ideje felmennem a szobámba, ahol nyugodtan tudom folytatni a tanulást vagy az olvasást. Többet most amúgy sem tehetek vagy tehetünk, Seth pedig szerintem vacsorára csak hazaér. Anyuhoz lépek és szabad kezemet a vállára helyezem. – Tényleg próbálunk nyitni feléje. A magam nevében elmondhatom, hogy majd még megpróbálok vele leülni tanulni. Csak időre van még szükségünk, anyu – nézek a szemeibe, bátorítóan rámosolyogva és gyengéden megszorítom a vállát. – Ha szükséged van rám, fent leszek a szobámban. Van még pár fejezet az egyik könyvemből, amit még vacsora előtt el akarok olvasni, de ígérem, hogy lejövök vacsorázni – teszem még hozzá, leengedve a karomat. Ellépek tőle, hogy a konyhából kifelé vegyem az irányt, ám elhaladva Dan mellett még hozzá is szólok pár szót. – Kéz és lábtörést az interjúdon, bátyus! – kívánok neki sok sikert egy mosoly kíséretében. Azzal elhagyom a konyhát, magukra hagyva őket. Ki tudja, lehet meg akarnak beszélni olyan dolgot is, ami csak kettőjükre tartozik. Mindenesetre én nekem nincsen már lent dolgom, egyelőre, így felmegyek a szobámba, amely felől egy kis idő múlva csak az ajtóm csukódása hallatszik.
Szószám: 962 Megjegyzés: Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem!
patience is when you supposed to get mad, but you choose to understand.
- Hát szemmel láthatóan úgy érezte, nincs biztonságban a saját otthonában. Szerintem ha nem cukkoljátok, nem érzi szükségét, hogy elviharzzon - jegyzem meg rosszallóan. Persze, igazuk van, mehetett volna fel a szobájába is. Dan azonban elég egyértelműen tudtára adta mindenkinek, hogyan is érez az iránt, hogy Seth megkapta a régi szobáját. Ezek után nem csoda, hogy inkább az utcát választotta. - De nem voltam itt, nem láttam, hogy mi történt, szóval nem mondok ítéletet - teszem hozzá lemondó sóhajjal, megadóan feltartva a kezeim. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem a semmin húzta így fel magát Seth, de minden vitához legalább ketten kellenek, és az ő stílusa is sokszor hagy némi kivetnivalót. Dan gúnyolódását és Jess lelkesedését a filmes utalásért inkább elengedem a fülem mellett és inkább a pakolással foglalatoskodom. A fiam újabb kifakadása, miszerint felesleges az időt Sethre fecsérelni, mert ő sem akarja ezt az egészet, végül újabb fájdalmas sóhajra késztet. Jess szerencsére kicsit tisztábban látja a helyzetet. - Ahogy Jess is mondja - fordulok el megint a pulttól, hogy a lányomra mutassak, de szavaimat Dannek címezem. - Ha csak egy kicsit is próbálkoznál, akkor láthatnád, hogy igen, félénk és távolságtartó és bizalmatlan, de ez mind csak a fal, amit maga köré húzott. Nem mondom, hogy egyszerű lesz, de odafigyeléssel és kitartással igenis el lehet érni, hogy felengedjen és idővel elfogadjon minket a családjának. És meg szokta köszönni, ha teszek érte valamit. Talán ő még nem hallotta, mert nem igazán tett érte semmit. Az első pillanattól kezdve elutasító volt. Ezt azonban már nem mondom ki hangosan, mert nem akarok túlságosan támadó lenni. Ahogy Sethnek, úgy Dannek is idő kell a felengedéshez. Részemről pedig sok-sok türelem. Rengeteg sok türelem. - Amíg a programban volt, foglalkozott vele pszichológus. Tudod mi volt a szakmai véleménye? Hogy szerető családra és támogatásra van szüksége - felelem higgadtan. Nyilván nem volt ennyire egyszerű a helyzet, de ennyi volt a lényeg. Ebben kellett hinnünk. Tudom, hogy olyan terhet zúdítottam most a gyermekeim nyakába, amire nem álltak készen, és ez nem volt igazságos döntés a részemről. Nem is állíthattam eléjük lehetetlen elvárásokat, nem kényszeríthettem őket rá, hogy szeressék. A kedvesség azonban alapvető emberi kötelességünk. Még akkor is, ha Seth időnként nyers, vagy hálátlan, vagy kissé mogorva. Egyedül úgy tudunk ezen változtatni, ha mindezek ellenére kedvességgel és bizalommal fordulunk hozzá. - Nem akarom speciális iskolába íratni. Jót tesz neki, hogy együtt jár Sage-dzsel és… egészséges gyerekekkel barátkozhat. Csak egy kis korrepetálásra van szüksége. Nagyon hálás vagyok neked, Jess, amiért foglalkozol vele - mosolygok rá a lányomra. - De mindenképp fogadok majd mellé magántanárokat. A program során végeztünk IQ és személyiségteszteket is, és Seth sem érzelmileg, sem mentálisan nem sérült annyira, hogy ne tudjon beilleszkedni és értékes tagja lenni a társadalomnak. Csak egy kis plusz odafigyelésre van szüksége, hogy behozza azt a tanulást, ami az évek alatt elmaradt. Jess közli, hogy felmegy olvasni, mire én csak bólintok. - Igen, tudom, hogy mindenkinek időre lesz szüksége - mosolygok rá szomorkásan, és mikor elém lép, kedvesen megsimogatom a karját. - Köszönöm drágám, hogy próbálkozol. Ennél többet nem is kérhetek. Közben végzek az elpakolással, szóval rá is térek a következő lépésre, ami a sütéshez való előkészülés. Erről jut eszembe. - Ha lesz majd kedved, segíthetnél feldíszíteni a pitét a holnapi rendezvényre! - szólok még Jess után, mielőtt eltűnne a lépcsőn. Aztán Danhez fordulok. Olyan aranyosan fest a borda szafttól maszatos arcával, hogy képtelenség rá haragudni. - Úgy eszel, mint egy kismalac. Legközelebb tessék szépen az asztalhoz ülni. Azért vannak az evőeszközök, hogy használd is őket - dorgálom meg elnéző mosollyal, és a mosogató felé terelgetem. - Na, mosakodj meg szépen. Így nem lehet állásinterjúra menni! Jó ég, még jó hogy nem etted le az inged. Míg ő megmossa a kezét és a száját én már pördülök is tovább, hogy előhalásszam az edényeket és a pite hozzávalóit a szekrényekből. Ez most nyilvánvalóan nem a megfelelő alkalom arra, hogy mindent megbeszéljünk, Dannek most egyébként is az interjúra kell koncentrálnia. Még csak az kéne, hogy emiatt elkéssen! - Ügyes legyél! - lépek elé, mikor útra készen áll, és a biztonság kedvéért még egyszer megigazgatom a nyakkendőjét. - Nagyon büszke vagyok rád - mosolygok fel rá csillogó szemekkel és lábujjhegyre állok, hogy apró puszit nyomhassak az arcára. - Aztán hívj ám fel, amikor végeztél, hogy tudjam hogy sikerült!
Kezdőlap
| 
