Nem mentem ma be dolgozni, mert Aubreyval megbeszéltük, hogy mindketten szabin maradunk, hogy némi időt eltöltsünk kettesben. Ráadásul az elmúlt napokban állandóan ráhúztam a túlórákkal a munkaidőmre, így még a Harley’s-ba se volt időm elmenni. Azt is erre a napra terveztem be, ahogy romantikus főzőcskézést is a gyönyörű barátnőmmel. Persze ki húzta már megint keresztbe a számításaim? Igen, nyilván a legidősebb gyerek. Kiskorában még elnéztem neki, hogy tönkre teszi a „mi” időnket Aubreyval, hiszen akkoriban mégiscsak kis pisis volt, rajtunk múlt, hogy túl él-e, de most már igazán megtanulhatná életben tartani magát. Kora reggel leültem a kanapéra, és hagytam, hogy Bob felfurakodjon mellém a kanapéra, és a fejét az ölembe ejtve horkoljon. Sorba számoltam, ahogy a gyerekek elhagyják a házat. Először Maurice, a közoktatás gyöngye, aztán Macy, az egyetem szépséges csillaga sétált ki az ajtón, majd az órámra pillantgatva vártam, hogy Kai is valamilyen formában elhúzza a seggét itthonról. Aubrey miután leült mellém a kanapéra, és tájékoztatott, hogy Malachai valami kamu indokkal nem megy be dolgozni, megfordult a fejembe, hogy kirúgom. Hát most már komolyan mondom, órásnak kellett volna adni, mert időzíteni mindig tud. Ebből a beszélgetésből a kedves majdnem-feleségemmel eljutottunk a nosztalgiázásig, és hogy milyen jó volt mikor még kettesben nyomtuk a PlayStationt, mert olyan vagány nővel élek együtt, akit jobban érdekelt az ilyesmi tizenévesen, mint a körömfestés. Írtam Kainak, ha már itthon mereszti a seggét, akkor tegye magát hasznossá, és hozza le a régi PlayStationt, amit alaposan elcsomagolva elraktunk az utókornak egy jó pár éve. Fél órájába telt, de végül sikerül megérkeznie a lépcsőn, mintha a nagyuraknak, kezében a sárga vegyvédelmi zacskóba csomagolt játékkonzollal. Még elolvasom az üzenetét, amit mellettem ír, mert olyan kibaszott huszonegyedik századi a gyerek, hogy beszélni is lusta. „Legalább találunk még egy dolgot, amiben jobb vagyok nálad” – virít a képernyőn a felirat, amit arra adott válaszul, hogy lenne-e kedve lenyomni velem egy Tekken 2-t. Felhorkantok, és úgy pillantok át a vállam fölött a lépcső irányába. - Mármint van rá egy kevés esély, hogy végre lesz egy dolgot, amiben talán jobb leszel – javítom ki felállva a kanapéról, amit Bob egy szúrós tekintettel hálál meg, majd visszaejti a fejét az ülőpárnára, és zavartalanul alszik tovább. Meg kell érte zabálni. – Ez az a játék, amiben esélyed sincs ellenem – teszem még hozzá, miközben kiveszem a kezéből a cuccost. Leülök a TV elé, és elkezdem kibontani a szuperbiztonságos csomagolásból a játékot. Félig elfordítva tanulmányozom a TV bemeneti nyílásait, és a PlayStationhöz tartozó kábeleket. Kicsit tartok tőle, hogy a két műszer közötti 20 év különbség nagyban befolyásolja az utóbbi életre keltését. - És milyen volt a tegnapi buli, amiről hajnal kettőkor estél haza úgy, mintha egy elefánt csörtetne végig a folyosón? – érdeklődöm, miközben megtalálom a megfelelő kábelt. Sose voltam valami nagy technikai guru, bár azért igyekszem haladni a korral. Mondjuk három tinédzser mellett nem lehet nem haladni a korra. Ezeknek az elmúlt tíz évben mindig a legmodernebb szar kellett, ami a piacon felelelhető, mint a csillogó dolgokra fókuszáló varjak. – Remélem nem a másnaposság miatt nem mentél be dolgozni, mert tényleg ki leszel baszva – villantok felé egy fogas vigyort. Attól, hogy a családi vállalkozásban dolgozik, még úgy bánok vele, mint minden rendes főnök az alkalmazottjaival, mert ha egyszer kikerül a munkaerő piacra, nagy fejre esés lesz számára, hogy nem pofázhat vissza a górénak. Ha valakinek, hát az apjának a feladata, hogy felkészítse az életre, bár lehet ezzel már 21 évet elkéstem.
Annak ellenére, hogy tegnap elmentünk a srácokkal piálni, még becsületesen felkeltem hatkor, hogy hétkor kinyissam a műhelyt. Nem aludhattam többet 2-3 óránál, ezért olyan voltam, mint a mosott szar. Ennek ellenére nem akartam Shanere hagyni a munkát, tehát megcsináltam egy kocsit, miközben literszámra ittam a hideg ásványvizet. A mai nap nem volt valami forgalmas, a lazasága miatt Shane közölte velem, hogy boldogul egyedül is, én pedig vegyek ki egy szabadnapot. Nos, nem kellett kétszer mondania. Vittem fel magammal egy adag kaját, aztán ledobtam magam az ágyba. Visszaaludni már nem tudtam, ezért bekapcsoltam a tévét és azt kezdtem nézni, illetve a telefonomat is nyomkodtam. Végre találtam egy normális filmet, amit még nem láttam, s érdekelt is, mikor apám írogatni kezdett. Megpróbáltam lerázni, de azt hamar feladtam, mivel tudtam, hogy addig úgy sem hagy békén, még le nem viszem a játékát. Azt pedig nem akartam, hogy feljöjjön, mert akkor biztos direkt az agyamra ment volna azzal, hogy nekiáll velem filmet nézni. Amit persze nem bír kussban nézni, hanem a folyamatos pofázásával (direkt) élvezhetetlenné teszi az egészet. Így hát feltúrtam a fél gardróbot, amiben ide-oda dobáltam a kacatokat, mire megtaláltam a legalján a sárga vegyvédelmis szatyrot. Úgy tudtam becsukni a szekrény ajtaját, hogy a következő kinyitójának nagyon szerencsésnek kell lennie ahhoz, hogy ne temesse alá a benne lévő dolgok kupaca, amikor kinyitja az ajtaját. De ez már nem az én problémám volt. Azért remélem, hogy apa lesz az. - Mert minden idődet játékkal töltötted és semmi szociális életed nem volt? Ezt a meglepetést - úgy tettem, mint akit őszintén meglep ez a hír. Odaadtam neki a csomagot, aztán lesepertem Bobot a kanapéról, aki sértődötten feküdt át a több ezer dolláros kutya ágyába, mert apám csak a legjobbat volt hajlandó megvenni az ő kicsikéjének. Szerintem a három valódi gyerekének összesen nem vett még ilyen drága ajándékot. Ráadásul ez a dög alig fekszik az ágyában, mert mindig vagy a kanapén vagy valamelyik ágyon dekkol. Leültem a felszabadult helyre. - Segítsek? - kérdeztem, mikor elkezdte kicsomagolni meg összecsatlakoztatni a PlayStationt a plazmatévével. - Ugye tudod, hogy rajtam kívül van más gyereked is? Az pedig biztos nem én voltam - Már csak azért sem, mert én fél 4kor értem haza. Azért tudod, mert beleégett a retinámba, hogy csak két órát tudok aludni, mikor beállítottam az ébresztőmet. Mert persze azzal elbasztam egy fél órát, hogy fürödtem és még kajáltam is. - Biztos Macy jött haza a legújabb pasijától. Vajon mit csinálhattak ilyen későn - Igazából nem volt új pasija (legalábbis tudtommal nem), viszont mindig szerettem hangoztatni apának, hogy a kis angyalkája fele annyira sem ártatlan, mint azt gondolja. Ha tippelnem kellett volna, én azt mondtam volna, hogy Maurice játszott kis elefántot kettőkor, mert ő szokott mostanában sokáig a haverjainál maradni, akikkel a fortnitera vannak most teljesen rákattanva. Megérteném, ha buliból jönne haza ilyen későn, de azt hogy ilyen játszós partykra jár... Biztosan apánkra ütött, mert szerintem neki is ez volt ennyi idősen a szociális életének java része. Macy meg, ha átmegy egy sráchoz, akkor másnap délutánig nem is szokott elő kerülni. Ilyenkor mindig azt mondja, hogy az egyik barátnőjéhez megy. Tényleg találkozik velük, viszont onnan megy tovább a pasihoz. - És akkor ki járna be? Te? Ne röhögtess már - vigyorodtam el. - Csak hogy tudd... ma reggel voltam már a műhelyben, amikor te még a másik oldaladra fordultál... Szerinted ki nyitott ki? - Az lehet, hogy ő akkor ébredt fel, mikor én már a szobámban punnyadtam, viszont ettől függetlenül még előtte jártam lent. Ezt persze már nem tudja, honnan is tudná? - Szörnyű, hogy ennyire nem bízol a saját fiadban - ráztam meg drámaian rosszallóan a fejem. - Összerakod még ma azt a szart? - Úgy mondtam, mintha annyira elfoglalt lennék és nem semmittevéssel terveztem volna az egész napot tölteni. Elővettem a telefonomat, amin gyorsan átpörgettem az érkező üzeneteket, amik közül néhányra válaszoltam is. - Van itthon amúgy valami kaja? - Ezt a kérdést inkább anyának céloztam, mivel azt jobban szerettem, ha ő készíti az ételeket. Mondjuk apa általában steaket szokott csinálni, amihez senki sem nyúl, mert sosem lehet tudni, hogy melyik bárdot is használta a hús aprításához. Volt, amikor anya az utolsó pillanatban kapta ki a kezéből azt a kést, amit a munkahelyén használt a hullák vagdosására. Apa persze értetlenül áll hozzá, hogy miért nem kell senkinek sem a finom steakje. Tényleg jó illata szokott lenni, meg ránézésre is finomnak tűnik, de senki sem kockáztat.
a father is a man who expects his son to be as good a man as he meant to be
Az ő korában miatta nem volt szociális életem, úgyhogy pont Egyeskének nincs joga megkérdőjelezni a magánéletem. Hát örüljön már annak, hogy életet adtunk neki az anyjával, nem hogy még azzal sérteget itt, hogy nem volt szociális életem. Lehet nem voltam olyan nagyképű pöcs a gimis éveimben, mint ő, de legalább volt gerincem bassza meg -, és természetesen egy dögös barátnőm, ami a tizenévesek között ütőkártyának számított. Tény és való, hogy a suliban nem én voltam a legmenőbb arc, minden helyességem ellenére többnyire az eminens diákok körébe tartoztam. Ez drága fiamról nem mondható el, sajnos nem a magas IQ számot örökölte meg tőlem. Nem is értem, a szülei két egyetemet végzett, intelligens egészségügyi dolgozó, hogy ő hogyan a faszomba lett ilyen gyökér. Teljesen ellentmond a létezése minden természeti törvénynek. Az elején még próbáltam megértetni vele a legkülönfélébb tantárgyakat. A magamra szánt időmből vettem el azért, hogy megértse a kibaszott szorzást meg osztást. És hova jutott a különleges törődéssel? Hát egy utcasaroknál tovább nem nagyon. - Mert a PlayStationt lehetett csak annyira felhangosítani, hogy ne halljuk a sírásod – mikor ekkor a egoista fasz, szeretem felvilágosítani hogy kettőnk közül még mindig én vagyok az ő apja, aki évekig törölte a szart a seggéből. Nehogy már neki álljon feljebb az én létezésem, mert ha én nem lennék, ős se lenne. Persze párszor elgondolkoztam rajta, hogy meglehet, a postás hozta, de sajnos több jelei is volt annak az évek során, hogy rám ütött ez a gennyláda. Bob mellém telepszik a földre, miután Kai leutasítja a kanapéról. Megvakargatom a fejét, ő pedig csendesen nyüszög, mintha csak a fiamról panaszkodna nekem. Közben megtalálom a megfelelő vezetéket, ami természetesen öklömnyi csomóba gubancolódott a többi kábellel. – Nem kell. Ha te segítesz, akkor valószínűleg jövőhéten se végzünk – talán ő jobban otthon van a technikai újításokban -, annak ellenére is, hogy tech videókat szoktam nézni a Youtubeon a vécén ülve -, de ez a PlayStation az én időmből származó elektronika, úgyhogy félkézzel is elbánok vele. - De a másik három nem olyan önimádó kis pöcs, mint te – Bobbal az élen. Nem tudom melyik volt, amelyik hajnal kettőkor esett haza, de biztosan felképelem. A legmélyebb álmomból arra kellett felébrednem az éjszaka közepén, hogy valaki hangosan csapkodja az ajtókat, és lépten nyomon összeesik a lépcsőn. Vagy franc tudja, mit csinált, de rohadt hangos volt. Mire kiértem a szobánkból szerencséjére addigra eltűnt a saját ajtaja mögött, én meg nem nyitogatok be a gyerekeimhez, mert ki tudja éppen kit fogadtak be az ágyukba. Viszont, ha kiderül, hogy ki volt, kurvára le lesz baszva, mert nyitva hagyta a bejárati ajtót… megint. – Macy nem olyan lány – szögezem le. – ő nem dug minden este más pasival, akkor biztos Ketteske volt – a második kedvenc gyerekem egyértelműen a lányom, a kimondatlan első meg nyilván Bob, Kai valahol leghátul kullog. Macyt azért is fogadtuk örökbe, mert két félre sikerült fiú után kellett valami előre jól legyártott anyag. Tündéri kislány volt, vele szívesen jártam a parkba villogni az anyukáknak, hogy milyen szép gyerekem van. Persze felnőtt, és sajnálatomra nem csak kicsinek volt gyönyörű, és ez a kamaszkor végeztével egyre több srácnak tűnt fel. Egyre több kétes tag fordult meg az ajtónk előtt, akiknek szívesen meséltem arról egy baráti hangvételű beszélgetés közepette, hogy amúgy boncmester vagyok, és mindig tartok éles késeket itthon. - Ma például be akartam pont menni – miután már vagy fél hete nem jártam a műhely még csak közelében sem. – Azt hittem ma Chad nyit hatkor – mert annak ellenére, hogy nem járok be online nyomon követem azért a beosztást. – Nem kell ám a kis királyt játszanod, mert a főnök fia vagy. Azt mindenki utálja – emlékszem, hogy pont annyi idősen, mint amennyi ő most, még én is apámnak dolgoztam a műhelyben. Akkor még nem futott ennyire a hely, mint most, de már akkor is volt egy-két alkalmazottunk. Annak ellenére, hogy én vicces voltam, és mindig rohadt jó fej, engem is sokszor kinéztek, mikor az öreg Harley őket lehordta. Persze azt nem látták, hogy a háttérben engem sokkal jobban csesztetett, mint őket valaha. – Miért kéne bíznom? Nem tettél le semmit az asztalra – közlöm egy bájos mosollyal az arcomon, miközben a kábelt a helyére dugom, és a tv-t visszaforgatom a helyére. - Ha segítettél volna előbb kész lenne, faszfej, de már megvan– mondom miközben kipattintom a tokjából a lemezt, és a CD olvasóba helyezem. A TV és a PlayStation lassacskán barátságot kötnek, és már meg is jelenik a jellegzetes ikon, ami anno ’98-ban naphosszat tudtam bámulni. Odadobom Kainak -, mert pont hozzá még elér a zsinór - az egyik konzolt a másikat pedig magamnál tartva ülök le a bőr kanapéba. Persze Bob hű társként jön utánam, és miután helyet foglalok, ő is elnyúlik a fotel lábánál. - Tegnap eset sütöttem egy kis steaket, abból még van valamennyi a hűtőben – mondom a szememet a képernyőre szegezve, miközben a játék menüjében lépkedek a konzol segítségével. Mikor megtalálom a megfelelő opciót elindítom a játékot, és a képernyőn megjelenik két bokszoló. Meg se várva, hogy rájöjjön, hogy kell játszani a játékot, beviszek neki egy ütést. – Még mindig nagyon megy – közlöm elégedetten, miközben a konzolra se pillantva nyomogatom a gombokat. Ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. - Megcsináltátok már a srácokkal azt a Chevrolet Suburban-t, amit mondtam, hogy vegyetek előre? – érdeklődöm, miközben mereven bámulom a plazma tv-n teljesen pixelesenek tűnő Tekken 2-t, a grafikájáról meg már ne is beszéljünk. Gusztustalan a mai játékokéhoz képest, de van valami abszurd, nosztalgikus bája.
Csak megforgattam arra a kijelentésére a szemeimet, miszerint csak a playstationt lehetett annyira felhangosítani, hogy elnyomja a sírásomat. Csodával határos dolognak tartom, hogy mindenféle komoly károsodás (testi vagy lelki) nélkül túléltem a gyermekkoromat. Kétségem sincs afelől, hogy ne szerettek volna, viszont ritka balfaszok a szüleim, akik a fiatalabb éveikben még nagyobb marhák lehettek. Biztos vagyok benne, hogy nagy köszönettel tartozok a nagyszüleimnek, akik segítettek anyáméknak abban, hogy életben tartsanak. Ehhez képest nagyon belejöttek (legalábbis ők így gondolhatták) a gyereknevelésbe, hogy még két gyereket bevállaltak. Ennek kisebb koromban egyáltalán nem örültem, hiszen kevés olyan kiskölyök van, aki örülne annak, hogy kistestvére születik, ezáltal már nem övé lesz az összes reflektorfény a családban. Most azonban már örülök, hiszen mindkét idióta testvéremet nagyon szeretem. Ezt persze nem hangoztatom gyakran. - Ahogy akarod. Biztos gyorsan végezni fogsz azzal a csomóval - nem lepleztem a gúnyt a hangomból, elővettem a telefonomat, amin végigpörgettem az instagramot, illetve válaszolgattam a beérkező üzeneteimre. Fél szemmel néha felpillantottam apára, hogy szerencsétlenkedik-e még. Nem érdekelt, hogy mennyit bénázott vele, nem ajánlottam fel többször a segítségemet. - Arról nem ők tehetnek, hogy nem olyan jól sikerültek, mint én - Tudom, hogy nem bóknak szánta, viszont én annak vettem. Sosem szoktam semmit mellre szívni, amit anyámék mondanak nekem, mivel úgy beszélnek velem, mintha az egyik haverjuk lennék. Folyamatosan beszólogatnak, ami mondjuk kölcsönös, hiszen én sem kímélem őket ilyen téren. Ezekből azért nem szoktak veszekedések lenni, mivel ők se és én sem komolyan mondom ezeket. Szerencsére ebben a családban majdhogynem mindenki érti a viccet. Felnevettem, mikor közölte, hogy Macy nem olyan lány. - Te ennyire nem ismered a saját lányod? - Nem mondom azt, hogy a drága húgom kurvaként viselkedne, viszont azért közel sem annyira ártatlan, mint azt apa gondolja. Pár haverommal is kavart már, s még ő játszott velük, tehát a saját terepükön "győzte le" őket. - Maurice dug minden este más pasival? - forgattam ki alaposan a szavait, mert nem hinném, hogy arra gondolt, hogy az öcsém meleg lenne. Bár, szerintem ezzel sem lenne semmi problémája anyáméknak. De mivel eddig csak csajokkal láttam, ezért nem tartanám valószínűnek, hogy a saját csapatában is játszana. - Valóban? És miért nem sikerült? Vagy a hét többi napján? - Igazából nem érdekelt, hogy bejön-e vagy sem, mert nem sok vizet szokott zavarni. Tökéletesen megy a munka nélküle is, tehát semmilyen plusszal sem szolgál a jelenléte. Sőt, inkább csak útban szokott lenni, mert mindig pofázik vagy rájön a pakolhatnék és teljesen átrendezi a szerszámok helyét, amiket aztán egy hétig folyamatosan keresgethetünk. - Tudod hol kell hinni, nem? - Ezalatt persze a templomot értettem. Voltak apának ilyen téves képzetei, hogy éppen ki van beosztva. - Chad amúgy már egy hónapja nem dolgozik nálunk - Nem tudom honnan szerezhette az infót, hogy ma ő nyitott, de gondolom az online naptárat nézte meg, viszont az meg néha szórakozni szokott a dátumokkal, ezért le kell ellenőrizni, hogy a mai napot mutatja-e, ha pedig nem akkor oda kell lapozni. - Az olyan főnököt is, aki alig jár le, olyankor pedig belepofázik mindenbe - Egyáltalán nem játszottam kiskirályt, ezt pedig bármelyik dolgozónk elmondja. Remek hangulatban szoktak telni a munkanapok, s egyáltalán nem úgy tekintenek rám, mint a főnök fiára. Nem utasítgatom őket, nem parancsolgatok, együtt osztjuk be a feladatokat és én sem megyek addig sehová, még be nem fejeztem a saját részemet. - Mert te aztán kurvára kiveszed a részed a munkából - Ezalatt természetesen nem a boncmesterségre gondoltam, hanem a műhelyre. Nem azt mondom, hogy ő sosem tett a cégért semmit, viszont az utóbbi időben eléggé elhanyagolta és én tartottam össze meg egyben az egészet. Dicséretet nem várok érte, mert szeretem csinálni, na meg apám hamarabb harapná le a saját nyelvét, mint hogy bevallja, hogy igenis jó vagyok abban, amit csinálok. - Nem akartam elvenni tőled azt az örömöt, hogy egyedül is megtudsz valamit csinálni - jegyeztem meg, miközben letettem a telefonomat és elvettem az egyik kontrollert, aminek remekül megy a használata, hiszen szoktam Ps-ezni. Kiválasztottam az egyik karaktert, ami a leginkább szimpatikusabb volt, aztán kezdődött is a meccs. - Mert volt valaki rajtad kívül, aki evett belőle? - Ezt nem tartottam valószínűnek, csupán a vendégek szokták naivan megkóstolni az általa készített steaket. Általában figyelmeztetni szoktuk őket, de van amikor elkésünk ezzel, illetve ha olyan eszik belőle, akit nem kedvelünk, annak egy szót sem szólunk. Nem a hús ízével lenne a probléma, mert apa tényleg nagyon finoman eltudja készíteni, hanem azzal, hogy már volt arra példa, hogy összekeverte a késeit és a marhát is azzal szeletelte, mint amivel előtte az egyik hullát. Azóta pedig inkább nem kockáztatunk, hiába fertőtleníti őket, a tudat pontosan elég. - Anya nem készített semmit? - Az ő főztjét sokkal jobban szerettem, főleg azért mert ha van valami kívánságom, hogy mit szeretnék enni, akkor azt elkészíti nekem. Azt mondja először, hogy biztos nem, egyem azt, amit a többiek, viszont utána mindig megcsinálja. Eleinte elég szarul ment a játék, mert kellett egy kis idő, még rájöttem, hogy hogyan működik, viszont amint belejöttem, csak úgy vittem be apának a pofonokat. - Napi 8 óra játék után, az lenne a furcsa, ha béna lennél benne - céloztam megint csak arra, hogy mást sem csinált a játékon kívül. - Igen. Tudod, hogy kérésed számomra parancs - a hangomban jelen volt egy kis él. Tényleg megszoktam neki mindent csinálni, amit kitalál a műhelyben, tehát ilyen téren egy rossz szava sem lehet. - Ma vitték el. Ismerted a nőt? Vagy miért vetetted előre? - kérdeztem, miközben le sem vettem a szemem a képernyőről. Nem lesz ez a játék a kedvenceim egyike, mert a retro hangulata ellenére, egyáltalán nem jön be a pocsék felbontása. Legalábbis a mai játékokhoz képest.
a father is a man who expects his son to be as good man as he meant to be
Kai érkezése annak idején nem is tudom, hogy engem vagy Aubreyt sokkolt-e jobban. Minden kétségbeesett próbálkozás ellenére, ami indokolta volna az abortuszt, mégis úgy döntöttünk, hogy megtartjuk, ezt az elhatározást, mióta belépett a kamasz korba, gyakran megkérdőjelezem. A legnagyobb kérdést mind közül az jelenti számomra, hogy két nagyszerű ember keverékeként, hogy jöhetett létre ő. Néha felmerül bennem az a gondolat is, hogy Afrikában elcseréltük véletlen, és a kedvenc gyerekemet, akit sose ismerhettem, most valami mauritiusi családocska neveli. Sajnos, minden ilyen gondolatom szertefoszlik, mikor Aubrey emlékeztet, hogy Kaival jobban hasonlítunk, mint azt bármelyikünk egója el tudná viselni. Na meg legyen bármennyire is elcserélt gyerek vagy sem, attól még valamiféle szülői szeretet és büszkeség jut neki, de ezt mindössze annak köszönheti, hogy gyerekként zabálni való képe volt. Egy szóval se konstatálom a mondatát, a végén még igaza lenne, úgyhogy inkább csak belefeledkezve a gubancba dobálom jobbra és balra a zsinórokat, amiket sikerül kiszabadulni. Most kicsit utálom a múltbéli énem, aki ráhagyta a jövőbéli énemre ennek a csomónak az elhárítását. Nem túl jellemző rám a „jó az úgy” hozzáállás tekintve, hogy ilyen munkavégzéssel néhány hullát, amit mellkasnál kell felbontani, néha gyomortájékon kezdhetnék meg. Szóval a melóban nagy koncentrációt és precizitást igyekszem tanúsítani azonban, ha itthoni házimunkáról van szó, akkor a világból is ki tudok futni. Ez a csomó is annak köszönhető, hogy nem vettem húsz éve a fáradságot arra, hogy esztétikusan elpakoljak. - Macyt pont azért fogadtuk örökbe, mert ti nem sikerültetek túl jól – emlékeztetem a családban gyakran ismételgettet mondatra, ami szinte már védjegyünké vált Aubreyval. Mondjuk Macy örökbefogadása mellett több érv is volt amellett, hogy a két fiú végül nem azok az álomgyerekek lettek, mint amilyennek megálmodtuk őket. Annak ellenére, hogy minden erőnkkel azon voltunk, hogy okos, helyes gyerekeket neveljünk, akik önerőből ösztöndíjat nyernek a Harvardra, Kai még távolról se szagolt bele a felsőoktatásba. Hogy ez a szülői karrierem mélypontja-e? Határozottan az, és ezt a kórházban is mindenki tudja, akiknek naphosszat tudok erről panaszkodni. Szóval Macy örökbefogadása mellett további pontok voltak, hogy Aubrey testét már tönkretette Egyeske meg Ketteske, bele se mertünk gondolni, hogy hogyan nézett volna ki odalent egy harmadik szülés után. Továbbá a saját gyerek egyben nem lutri is lett volna, mi pedig mindenképp kislányt szerettünk volna. Ha pedig már örökbefogadunk, akkor nyilván nem egy csecsemőt, hogy a pelus cseréket előrről keljen kezdeni. Macy kiválasztása pedig olyan egyszerű volt, mintha müzlit vettünk volna a Wegmans-ban. – Dehogynem, és apácának fogom adni – nem vagyunk egy vallásos család, nem is nagyon hiszek ebben az istentiszteletes dologba –, anyámmal ellentétben-, de ha egy zárda kell ahhoz, hogy ne álljanak minden hétvégén sorba a srácok a bejárati ajtó előtt, akkor rohadtul beadom apácának Macyt. Az egyik legnagyobb félelmem, hogy a lányom valami nemi betegséggel tér haza egy nap, és nekem kell a nőgyógyászhoz cipelni. Ha meg valami AIDS féle halálos szart szedne össze, még a srácot is kénytelen lennék kicsinálni, akitől elkapta. Pont ezért szeretem abba hitbe ringatni magam, hogy Macy olyan érintetlen, mint mikor hozzánk került. A csajos dolgokat, mint a fogamzásgátlás, úgyis Aubrey intézi. – Hát azt könnyebben viselném, ha kiderülne, hogy Maurice szobájából rohangálnak ki hajnal háromkor a srácok – nem egyszer keltem arra a hajnali órákban, hogy valaki trappolva levágtat a lépcsőn, és egy halknak szánt ajtócsukással elhagyja a tett helyszínét. Mivel a hálószobánk ablaka pont az utcafrontra néz, így elég csak az ágyamból kikelni ahhoz, hogy lássam a távozó srácok sziluettjét a kültéri lámpák fényénél. Persze Kai se ártatlan, jó néhány lány lett már úgy kidobva kora reggel a házunkból, hogy még egy pohár kávéval se lettek megkínálva. Próbálom ezeket az eseteket tudomáson kívül hagyni. Talán azért, mert van bennem némi elfojtott féltékenység, amiért ők a fiatalságukat nem gyerekneveléssel, hanem szexszel töltik. Néha felmerül bennem, hogy mennyi jót kihagytam azzal, hogy tizenévesen elköteleződtem az első lány mellett. Beleférhetett volna még néhány tapasztalat, mielőtt elkényelmesedek az életemben. Talán ezért nem kértem meg Aubrey kezét se, mert ezzel nyitva marad egy kis kapu, egy menekülési út. - Mi? Mi lett Chaddel? Nagyon bírtam a tagot – nem nyújtott be hozzám felmondási kérelmet, és ha jól emlékszem én se bocsátottam el, sőt az előző havi fizetését is lekönyveltem pár hete. Kicsit megrökönyödtem, és nem Chad elvesztése miatt -, habár az is fáj, mert régóta húzta nálunk az igát -, hanem mert talán olyan embernek adtam fizetést, akinek nem is kellett volna. – Faszom, legközelebb szólj már, ha valaki lelép, mert a tiedből fogom levonni az ő fizetését – ez kicsit se olyan drasztikus, mint amilyennek hangzik tekintve, hogy Kai még mindig itthon lakik, és az én pénzemből vett kaján él. – Jó, de engem csak távolról tudnak utálni, te meg ott vagy helyben. Na, meg tőlem kapják a karácsonyi prémiumot – néha, bevallom, egy fukar pöcs tudok lenni, de a karácsonyi prémiumok sose maradnak el. Azért a legtöbb nálunk dolgozó családi hátterét ismerem, és egyikőjük sincs eleresztve pénzzel túlzottan. Bárhogy is nézem, Kai a műhelyben az egyetlen tényleg stabil anyagi háttérrel rendelkező. – Tudom, hogy a te aprócska agyadig nem jut el, kisfiam, de rengeteg papírmunka, és banki ügyintézés jár a műhely fenntartásával. Szóval, igen, kiveszem a részem – nem egy éjszaka fordult már elő, hogy késő estig görnyedtem a számlák fölött, és próbáltom kikalkulálni, hogy miképp tudunk profitálni az üzletből. Mikor apám elment, és rám hagyta a műhelyt, kezdetben fogalmam se volt róla, hogy mit kezdjek vele, ráadásul rengeteg pénzt vitt el a konyháról. Jó pár szabadságot a fix munkahelyemen, amit nyaralással is tölthettem volna, feláldoztam, hogy rendezzem a Harley’s tartozásait, amit apám szeretett figyelmen kívül hagyni. Szerinte mind ez csak a bankok szemfényvesztése, szerintem meg egy nagy adag adósság volt. Persze, Kai még kicsi volt, mikor ez történt, nem sokat foghatott fel belőle, persze ez nem indokolja, hogy lehúzza a háttérből beletett munkám. Felhorkantottam a megjegyzésére, miközben a tévére meredve nyomkodtam a kontroller gombjait. A szarkazmusán már nem lepődőm meg, ez egy olyan dolog, ami az én véremben is csordogál, és minden bizonnyal nála is egy itthon felvett szokás. Már kicsiként, elképesztő zsenialitással tudta ezeket benyögni, de akkor még ráfogtuk, hogy gyerekszáj. - Anyád megkóstolta, azt mondta ízlett neki – mondjuk a szenvedő feje nem erről árulkodott, meg az se ezt bizonyította, hogy utána inkább benyomott egy nagy adag salátát, mintsem egyen a steakemből. Nem értem, hogy a kedves családom miért olyan finnyás. Mindig a prémium húsokat veszem meg, nem az alsó polcos akciósat, aminek a szavatossága előző napra szól, habár sokszor nagy a csábítás, de ennek ellenére húsból csak minőségi van itthon. – Van valami pestos tészta, vagy mi. Valami olasz cucc – Aubreynak néha voltak ilyen bekattanásai, hogy egzotikus kajákat főzött, és habár az esetek többségében kedveltük az ilyen próbálkozásait, voltak nagy melléfogásai. Ez a pestós dolog se igazán nyerte el a tetszésem. Nehéz így elrontani egy tésztát, mint ahogyan ennek a zöld masszának sikerült. - Ja, igen, egy befektető -, aki meg akarta venni a Harley’s, de nyilván erről Malachainak nem kell tudnia. Nem kötöm az ilyesmit az orrára, mert nyilván nem fogom eladni apám egyetlen örökségét. – részvényt akar tőlünk venni – mióta profitáló az üzlet, azóta többen kerestek, meg hogy felvásárolnák a helyet, de ahogy mondtam, eladni nem tervezem. Már azért sem, mert hosszútávon Kai egyetlen életben maradási lehetőségének tűnik a műhelyben való dolgozás, így idővel szívesen neki adnám. A részvényes gondolat viszont érdekes. A tulajdonrész 60%-át mindenképp magunknál tartanám, de a maradék 40% eladásával egy nagyobb összeghez juthatnánk, amivel korszerűsítenénk a műhelyt, akár bővülhetne is.
Kezdőlap
