To: Lumienne

“Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”

Az italozgatás és a különböző drogok használatában – vagy csak a rám gyakorolt hatásában, fasz tudja - talán az a legrémisztőbb a fizikai korlátozottságon túl, amikor a tudatod egy része még képes rá, hogy a jelenben maradjon. Tudsz gondolkozni, járnak az agytekervényeid, van, hogy gyorsabban és van, hogy lassabban, de gondolkozol, érzel, talán jobban is, mint az szükséges volna. Csakhogy van egy vastag, átláthatatlan szürke köd, mint tél idején amikor az emberek beröffentik a fűtést és nem elég a kinti természetes pára, ami amúgy is minimálisra csökkenti a látótávolságot, még a fullasztó füst és szmog is ránehezedik. Míg eleinte csak vakon tapogatózol, addigra már fulladsz is, idővel pedig levegőt se akarsz venni csak reménykedsz benne, hogy mihamarabb vége lesz. Bárminek. Mindennek. Ehhez tudnám hasonlítani a jelenlegi állapotot is. Folyamatosan pörgő agytekervények milliónyi káros és ártalmas gondolatokkal: család, barátok, szenvedélyek, zene, kísértő múlt, önostorozás és önbíráskodás, olyan személyek, akiket a hátam közepére nem kívánok, akik pokollá tették az életemet… és ott van Ő, aki fényt hoz az átláthatatlan ködbe. Hiába, hogy Odeya a jelenlegi probléma fő okozója – na meg a saját nevetséges gyengeségem – egy ponton mégis Lumienne válik a központi szereplővé.
Magamba roskadva, előre eső vállakkal próbálom lekövetni a mozdulatot ahogy feláll, magához veszi az üveget majd visszaadja nekem, immáron megteremtve a lehetőségét annak, hogy igyak is. Reszketegen kapaszkodok bele a műanyagba, majd egy-két kisebb korty után grimaszolva, torok köszörülve, miután kis híján félrenyelem azt a keveset is, leteszem a dohányzó asztalra.
- Hát… - húzódok vissza a párnák jótékony, odaadó támogatásába. Fejemet a kanapé karfájára könyökölve tartom meg, mielőtt leesne a helyéről. – Asszem’ mindmáig túl sok olyan kérdésem van, amire nemcsak, hogy nem kapok, de nem is várok választ. Ez is olyan – intek nemet, a további okfejtését pedig egy jókora sóhajjal, kimerült szusszanással veszem tudomásul. – Kimerültem. Túl sok volt már eddig a szarból, most már… igazán jöhetne valami sikerszéria is. Tudod… - nyelek egy nagyot, szám sarka illuminált, hetyke kis mosolyba görbül miközben érzem, hogy lázas fény költözik a szemeimbe. Mint amikor beteg az ember. Ijesztően nagy a hullámhegyek és hullámvölgyek milyensége és félek, nem fogom tudni túl sokáig tartani velük a tempót. – Te vagy az egyetlen jó dolog, ami mostanában történt velem – vallom be talán meggondolatlanul. A részegek őszinteségét viszont érdemes komolyan venni, mert bár meglehet, hogy face to face… bocsánat, normális lelki-és mentális állapotban ezt nem akarnám vagy nem merném kijelenteni, most mégis olyan könnyedséggel mondom ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
- Mi?! – Szakad ki belőlem hitetlenül. – Mi a faszomat kellene még tanulnom? Rosszul bántam vele? Nem szerettem eléggé? Jobban kellett volna küzdenem érte? Aztán meg elővesznek zaklatásért. Vagy mit akar ez a szaros még tanítani nekem? Hogy soha ne bízzak meg senkiben? Hogy ne adjam oda magam senkinek, mert megint csak bukás lesz belőle, mert hülyének fognak nézni, meghurcolnak és kinevetnek? Mert akkor kurva jó úton halad… bár, már nem tudom ezen a téren mit tanulhatnék még. Vigyázz, még rád is gyanakodni fogok – mutatok rá – túl hirtelen jöttél, és ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ó, te jó ég… - nyöszörgöm a végén lehunyt szemekkel. Nem szimplán a szédüléssel és a hányingerrel kell megvívnom a csatámat, de a saját magam baromságaival is. Eszem faszom megáll.
Fenyegetésére csak elmosolyodok, azt is csukott szemmel és egy halk hümmögéssel biccentek.
- Sokan nem hinnék el, de szenvedélyes, jó fickó vagyok… - dörmögöm az orrom alatt, mintha nem akarnám, hogy más is meghallja rajta kívül, hiába tudom, hogy kettőnkön kívül nincs itt senki. Bár azt is jól tudom, hogy még a falnak is füle van.
Egy mosoly, egy halk dünnyögés, a testének melege, az, ahogy a feje az enyémnek billen. Ezek az utolsó emlékeim az estéből…éjszakából… már arra se mernék mérget venni, hogy mikor történt, hiszen olyan szürreális módon sejlenek fel pillanatok, egymást követő képek, hogy még azt is kimerném jelenteni, hogy nem is az elmúlt néhány órában történtek. Emlékszek a sötétre, a hideg vízre, amibe beletenyereltem és az elmosódó horrorarcokra, akikről lepattantam. A vörös üstökre, amit az ismerős, selymes szőke hullámok váltottak fel és vele együtt a legtöbb addigi fájdalmas gondolatomat is, ami miatt képes lettem volna a Halál keze után kapni, hogy fogjon és vigyen magával. Egy pillanat alatt értelmet nyert az életem. A szégyen viszont még ezt is beárnyékolja.
Jóformán azonnal feltámaszt a halottaimból, ahogy ennél is több minden villan be: nevetgélés, hányinger, fejfájás, hisztériára hajazó kiakadás, wc-be kapaszkodás, morgás és tiltakozás, hogy hagyjon már békén. Ő pedig így tett, bár ki tudja, hogy tényleg, vagy csak én nem érzékeltem tovább a jelenlétét, miután csatakosra izzadva és kimerülve a legkevésbé se érdekelt már, hogy lát vagy hall.
Zavartan vonom össze a szemöldökömet, mikor a teljes nevemet hallom. Nem is rémlik, hogy ezt közkinccsé tettem volna számára. Amióta az eszemet tudom „Rickyként” futok, a Roderickre is csak azért hallgatok, mert Nancy, ha rossz fát teszek a tűzre, amire még ma is képes vagyok, „Roderick!” felszólítással pirít alám.
Két semmiből kerekedő hányingerroham után az orromon át szívom be a levegőt, miközben a kanapé karfájába kapaszkodva próbálom uralmam alá vonni a testemet, mozdítani a lábaimat, kinyújtóztatni az elgémberedett tagjaimat, és főleg megrendszabályozni a folyamatos szédelgést és dülöngélést.
- Nem tudom… még nem vagyok benne biztos – hangom a szokottnál is messze mélyebb és ércesebb, még én is megakadok egy másodpercig miatta a legtöbb kérdéses mozdulatomban.
Két lépés után, mint egy megfáradt túrázó – vagy kezdő alkoholista - előrehajolva támaszkodok rá a térdeimre, s elkerekedő szemekkel nézem végig forgó gyomorral azt a réges-régen nem tapasztalt vertigo-t, amit valószínűleg az alkohol vagy a drogok utóhatása idéz elő.
- Mhm – csupán ennyire futja, és nagy koncentrálások közepette, nehogy mellé nyúljak, ráfogok a kis pirulára. Néhány korty vízzel tudom le remélve, hogy mihamarabb elérünk vele valamit, bár őszintén? Már semmiben nem reménykedek.
- Olyan, mintha két fejem lenne és nagyobb lenne belül – billentem oldalvást a vállam irányába, hátha kicsit kitisztul vagy csihad a vad zakatolás és tompa zúgás, sokra mégse megyek vele, sőt. – De most, hogy látlak, már sokkal jobb. Na jó, nem sokkal… - ejtem le magam a székre és a kávéra mutatok. – Az… az nem lenne rossz. De a piáról ne beszéljünk, jó? – Ezen a ponton nemcsak, hogy nem tudnék ránézni se az alkoholra, de a gondolatától is felfordul a gyomrom.
- Egészen nem várt fordulatot vett a kapcsolatunk… fogod a hajam amíg… a porcelán malacot ölelem… reggelit adsz, mert biztos annyira megérdemlem – sorolom gépiesen, fáradtan, idegen hangon. - Lumie? – Reszketegen, a szégyentől – is – sápadva lesek fel rá, a tekintetét viszont kerülöm. Nem akarok, nem merek a szemeibe nézni, hogy szembesüljek az esetleges és amúgy teljesen jogos megvetésével. – Bármit is csináltam az este… vagy mondtam… remélem nem bántottalak, vagy nem tettem olyat, amit nem kellett volna. Illetve – könyökölök a tényér két oldalára, arcomat megdörzsölve a tenyereimmel. – Ne haragudj, nem lett volna szabad így elhagynom magam… és… köszönöm. Tényleg – végtére is, akár ott is hagyhatott volna a mocsokban.

To: Lumienne

“Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”

Soha nem volt szokásom másokat beengedni a privátszférámba az olyan nyomorúságos érzelmek közé, amik felett még nekem sincs hatalmam. Ez mindenkire vonatkozik; a családomra és a haverokra, kivált az idegenekre, vagy az emberiségre magára...a kíváncsiságra, főleg a kotnyelességre. Ez nem egy „őt kedvelem, őt nem kedvelem” kérdés, hogy kit engedek „be” és miért, ellenben pont olyan kényes és pipes vagyok ezen a téren, mint szűzlányok az első szexnél. Ráadásul még szigorúan el is várom az óvatosságot, hát még a figyelmességet. Vonakodok, ódzkodok, rejtegetek és tiltakozok, és az életem olyan területeit féltem, óvom és szégyellem, - főként szégyellem - amit nem kellene, mert én is tudom: mi a fasznak? A kutyát nem érdekli, őszintén biztosan nem, ha pedig valakinek esetleg mégis számítok – bár kevesen vannak ilyenek – az úgy is el fogja fogadni a démonjaimat, legyenek azok bármilyen alattomosak is. Ha mégsem akkor tök mindegy, csak rászabadítottam valakire a faszságaimat, az már nekem nem fáj, ellenben vele, és legyen ez a továbbiakban az ő baja meg plusz terhe.
Most mégis, bűnösnek érzem magam, - még nem, majd, ha már kijózanodtam…HA - hogy a lányra pakoltam ezeket a felesleges plusz súlyokat málhaként, és egy pillanatnyi szánalmat is érzek az egyre sűrűbb, szürke köd mögött irányába. „Szegény, talán most fog kiábrándulni…” „Szegénynek meg kell küzdenie velem...” És ez egy egészen másfajta küzdelem, mint amit eddig hétről hétre, majd egyre sűrűbben, nagy lelkesedéssel és beleéléssel lefolytattunk egymással.
Amúgy is – alap beállítottságom, sajnálom -, de most valószínűleg minden az arcomra lehet írva akkor is, amikor letesz mellém egy lavórt meg egy vizet és akkor is, amikor kénytelen végighallgatni a hullámvasutakat szégyenben hagyó hangulatomból fakadó siránkozásokat vagy az azt váltó haragot. Gyűlölöm magam ezért de inkább most, mint józanul mondjak bármit is. Annak egészen más súlya lenne. Ettől függetlenül nem akartam, hogy ezt megélje... Talán mindketten azért küzdöttünk, - bár az is lehet, hogy ösztönös volt - hogy ne ez legyen a kapcsolatunk tartó pillére. Nem a mély érzések, az összetört lelkünk vagy az, hogy egymás vállán sírjuk el a fájdalmainkat. Ha mégis, akkor mindig igyekeztünk más köntösbe bújtatni azt, inkább a testiségre hagyatkozni. Ezek ellenére, szépen lassan, de elkezdtünk a másik megfáradt szívén ejtett sebeket befoltozni. Mi mindig másfajta törődést vártunk egymástól; némán, kimondatlanul és szavak nélkül. De pont amennyire elakartuk rejteni az érzelmeket, annyira váltunk lassacskán árulkodóvá…
De ez még nem jelenti azt, hogy ilyennek kell lásson. Se most, se máskor, mert ezek után hogyan tarthatnám fent, ha csak a látszatát is annak a fazonnak, akit az első alkalommal, talán tudtán kívül, de végérvényesen is magához láncolt? Csak és kizárólag azt az egy szerencsétlenséget kellett megélnie, hogy elveszítsem a kapcsolatot a földi léttel és az egyre sokasodó és komolyodó problémákat már ne tudjam a helyén kezelni. Valószínűleg Odeya nélkül is megéltük volna ezt, az az egyedüli kérdés, hogy mikor?
Pofátlanul nehezemre esik ülve maradni, hiába, hogy innen-onnan támaszul szolgál a kanapé, annak karfája és a párnák. Van mi tartson, a tagjam mégis gyengék és erőtlenek. Zsibbadok, reszketek. A fejem ide-oda bicsaklik, a fények basszák a szememet, a hangok hol tompák, hol élesek, a reflexeim pedig mint egy döglött macskáé, amin átment egy kisváros összes kocsija. Nem véletlen, hogy a hozzám vágott párnát is csak akkor veszem egyáltalán észre, mikor földet ér, Lumie hangjára ellenben összerezzenek, és halálra vált tekintettel keresem meg az övét. Ebben a fél pillanatban képes lennék bevallani az összes bűnömet, mintha rosszat tettem volna... Pedig tényleg így is volt. Minden, amit ma tettem, az rossz és elítélendő.
Nagyot nyelek a felszólításra; talán nem ezért utasít, mégis csak ekkor tűnik fel, hogy már-már téglát köpök. Előre hajolva, reszketegen kapaszkodva a kanapéba, először csak elnyúlok az üveg mellett, de végül sikerül ráfogni, és erőtlen ujjakkal tartva, magamhoz veszem.
- Lumie... – nyüszögök, miközben nagy koncentrálással a kupakkal babrálok, baszakszok, de csak nem jön le róla. - Mennyivel könnyebb lenne, ha csettintés vagy gondolat vezéreltek lennének a dolgok… Az emberiség akár lehetne hasznos is és feltalálhatná – morgok elégedetlenül. Fel is adom inkább a próbálkozást, csak felkúrja az agyamat. Az óvatos, koordinált letétel helyett viszont inkább leejtem magam mellé. – Egy alkalommal még oké. Véletlen ... Megesik, baszok rá, ha szerencsém van, majd más értékel. De, amikor már több ilyen van és egyre több, csak magában keresi az ember a hibát, nem? Há’ de… – kiben másban? De le a kalappal, józan állapotomban nem beszélek ilyen tisztán és őszintén, hiába, hogy majd’ leesik a fejem. Suta, koordinálatlan mozdulatokkal meg-megvakargatom és dörzsölöm az alkaromat: bizsereg, viszket a bőröm, mint egy kibaszott rühes kutyának. Néha én magam sem értem, hogy miért jó ezt csinálni, ha minden bajom van tőle, de jót, megkönnyebbülést vagy szépet, na azt nem érzek? Csak sírok, morgok, elborulok, kínlódok és reszketek, szégyenben hagyom magam, de jobb semmi nem lesz tőle… Talán erre soha nem lesz értelmes válasz.
- De miért? – Nyüszítek. – Miért nem tudnak ott maradni? A faszban... A pokolban, ahova a kilépőt kérték maguknak!? Miért kell engem is odáig üldözni? Mi a baj velem, hogy mindig ide jutok? – Kérdezem, hiába, hogy ő maga biztosított az imént afelől, hogy ez nem az én saram.
- Nem – ingatom a fejemet a kérdésére. Öreg hiba. Nem csak a gyomromat rázom fel vele, de a kép is zavarosra kuszálódik előttem, a szédülésen pedig lehunyt szemmel, kínlódások árán próbálok úrrá lenni. Kevesebb, mint több sikerrel. – Talán most az egyszer mellé fogtál ...mindenki követ el hibákat, talán te is. És kifogtad a legnyomorultabb kant a tömegből. Pont azt az egyet – bökök kritikus mosollyal a levegőbe. Ez normális esetben eszembe se jutna. – Szar ügy! - Uram, könyörgök ne hagyd, hogy ezután máshogy tekintsen rám! Szükségem van rá.
- Hát, nem pont így. De elküldtem. Minden más már történelem. És az ostoba még a piát is otthagyta az orrom előtt – őt szidom, de valójában én voltam a hülye, hogy étlen szomjan mentem neki a napnak és egy koncertnek, de főleg azért, mert ezek ismeretében még ittam is. Sokat. Aki meg hülye, az így járt... Haljon meg. Hogy hol hagytam az agyamat? Fasz tudja. Valahol el, de már jó régen.
Mosolyogva ugyan, de egyre laposabb pislogásokkal figyelem az arcát. Fel van háborodva, nem is tudnám eldönteni, hogy tényleg Odeya, vagy sokkal inkább miattam? Utóbbi miatt nem lennék meglepve. Nemet intek.
- Miattam nem éri meg... Majd vége lesz – kínkeservek árán fordulok a kanapén, mikor mellém ül. Egy pillanatra mintha minden könnyebbnek és magával értetődőbbnek tűnne, és egy röpke pillanat erejéig úgy tűnik, még a világ is a helyére billen... Vagy épp vízszintesbe, hiszen alig, hogy befejezi a mondandóját, fejem már bicsaklik a vállára, mintha addig tartott volna az utolsó csepp erőm, hogy ő a fejembe verhesse a meggyőződésem ellenkezőjét.
Mintha minden erő kiszállt volna a testemből, és abban se vagyok biztos, hogy az éjszakám a lázálmokkal teleszőtt vergődésemből állt csupán, hogy tényleg csak álmodtam, mikor székhelyemet áttelepítettem a wc mellé, Lumiet pedig kemény szigorral küldtem el, hogy hagyjon legalább egyedül meghalni, vagy tényleg megtörtént? Ha igen, akkor meg kell hagyni, elég jófej dolog volt tőlem, hogy tekintettel a tartózkodási helyemre, vettem a fáradtságot és elmásztam a budiig, ahelyett, hogy az ő nappaliját okádtam volna össze. Otthon az ilyen apróságok kurvára nem érdekeltek volna.
Halk nyöszörgés...beletelik néhány másodpercbe, míg egyáltalán felismerem a saját hangomat, az pedig percekbe, hogy betájoljam, hol is vagyok? Az ablak és a függöny között a hajnali napsugarak fáradtan derengenek, és épp csak annyira basszák a szememet, hogy két-három pislogásnál ne bírjam tovább. Halk szusszanással fordítom a fejemet a távoli neszek irányába, mintha bármit is remélnék onnan; de csak egy újabb nyöszörgésre, majd egy fájóbb nyögésre futja. Elgémberedett testem minden pontja sajog, de ez már legyen az én bajom, az viszont tény, hogy még a földdel is jobban jártam volna, ha azt használom nyughelyemként, mint majd’ két méteresen egy kanapén kényelmetlen pózokban, szenvedősen kicsavarodva. Fogásra, használatra alkalmatlan kezemet próbálom a szemem elé emelni, a mozdulat viszont félbe marad, mihelyst a szivárványszínű foltokkal fedett zúzódások ki nem űzik a lidérces álmokat a szememből. Azt hiszem néhány napig még nyalogatni fogom a „sebeimet”.
Szemeim akkor pattannak ki újra, és ülök fel olyan gyorsan, mintha valaki a seggembe csípett volna, mikor tudatosul bennem, hogy ténylegesen hol is vagyok. Hogy mit kellene tennem? Jó esetben menekülni, noha annyira megszokottá vált számomra a lány közelsége, hogy az utóbbi két-három alkalommal jóformán már arra se vettem a fáradtságot, hogyha úgy sikerült és mindketten kidőltünk egy durvábbra sikerült légyottunk után, én pedig hajnalban felriadtam, hogy elhúzzam a belemet. Mintha egyre inkább kényelmessé, annál pedig természetesebbé vált volna, hogy mellette ébredek, valamivel később pedig, mikor már ő is ébren van, távozok. De ez most nem az az éjszaka volt. És sajnos sejtem, hogy milyen volt, még ha egyelőre az emlékekkel hadilábon is állok. A szándék pedig, hogy maradjak, csak annak tudható be, hogy egyáltalán nem bízok magamban...
- Lumienne…?! – Nyekergem feltápászkodva, mindezt ijesztő kilengéssel produkálva.

To: Lumienne

“Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”

Lumienne hangja az egyetlen, ami képes elérni, hogy ne veszítsem el teljesen a kapcsolatot a világgal. Valahonnan nagyon messziről érkezik, de mégis elér hozzám. Noszogat és beszéltet. Nem alhatok el… nem veszíthetem el az eszméletemet, s bár neki valószínűleg elsők között az lebeg a szeme előtt, hogy ez esetben, hogy a francba cipelne el innen – elmondom, sehogy! – engem mégis egy-egy bevillanó kép emlékeztet arra, hogy emiatt jelen állás szerint kórházban is kiköthetek egy esetleges túladagolás lehetősége miatt, majd jön a kábítószerbirtoklást illető végeláthatatlan kérdések sora a zsaruktól. És akkor még nem beszéltem arról az elviselhetetlen szégyenről, amit akkor éreznék, ha mindez Nancyék tudtára jutna. Ez a legszarabb, ez a legnagyobb fos ebben az egészben: amikor tudod, hogy nem szabadna, amikor tisztában vagy a kockázatokkal – és a mellékhatásokkal – vagy nem akarsz másra szégyent hozni, de csak megteszed. Újra és újra. Mert ez egy ördögi kör, és ha egyszer rákaptál, soha többet nem fogsz leállni vele, csak ideig óráig.
A hangom idegennek tűnik, mikor nyilvánvalóvá válik számomra is, hogy voltaképp én is próbálok még kommunikálni, ha érthetetlenül és értelmezhetetlenül is… én mégis igyekszek. Isten a tanúm, hogy igyekszek… De talán akkor kellett volna jobban igyekeznem, mikor hagytam, hogy az Odeyához fűződő érzelmeim, legyenek azok bármilyenek is, földre vigyenek. Idejét se tudnám megmondani, hogy mikor csaptam magam szét annyira, hogy jószerivel arra is képtelen legyek, hogy egy összefüggő, értelmes gondolatot kiböfögjek, de legalábbis ne hagyjam el magam úgy, hogy még egy élettelen rongybabának se lehessen nevezni. A küzdés és az akarás ugyan megvan, próbálkozok és igyekszek már csak a belső énem suta monológja miatt is, ami megállás nélkül, mint egy mantra ismétlődik a fejemben: nem láthat így… hülyét csinálsz magadból! Ennél is nagyobbat? De mit tehetnék, ha egyszerre fojtogat a sírás, mint egy ostoba óvodást, akitől elvették a kedvenc játékát, tépi a bensőmet a harag és a gyűlölet, miközben a szívem majd szét hasad a fájdalomtól, mintha olyan sebeket szaggatnának fel rajta újra, melyek soha nem voltak képesek behegedni… csupán kifejlesztettem magamnak egy túlélésre alkalmas életformát, ami egyben tartotta… és most a fátyol ím lehullik, és nyilvánosságra kerül, hogy milyen is vagyok valójában: egy érzelmi- és emberi roncs.
Zakatol a fejem, hányinger kerülget, s összeszorított szemmel, néhány mély sóhajjal próbálom jelezni, hogy ezekre a kérdésekre nem most fogok válaszolni, hiszen az is nehezemre esik per pillanat, hogy lépést tudjak tartani vele, vagy egyáltalán haladjak, ne pedig megmakacsolva magamat elfeküdjek a földön és várjam a holnapot… már ha lesz holnap.
Azt hiszem, hogy ebben az állapotomban kifejezetten csodálatraméltó, hogy az agyam utolsó, még vadul kapaszkodó kis agysejtje józan maradt és próbál olyan embert keresni, aki talán el is bír anélkül, hogy gerincsérvet kapna tőlem. Ráadásul nem lenne rossz, ha olyan valaki lenne, aki tisztában van azzal is, hogy mit kell ilyenkor csinálnia, mert gyakorlott és tapasztalt a lesüllyedt, világát veszítette énem talpra állításában is. És különben se lehetek olyan önző, hogy még egy valakire ráhelyezem a saját tragédiáim súlyát. Márpedig ez fog következni.
A segítség viszont egyedül a lány marad, már csak arra a kérdésre kellene választ találni, hogy hogy kerültem megint a földre? És kivel kommunikál?... Ez az a pont, amikor végleg elengedek minden zsigerből és természetemből eredő ellenszegülést. Egy utolsó, elkeseredett pillantással még megkeresem Lumie tekintetét, majd, mintegy beletörődésem jeleként aprót biccentek jelezve, hogy feladtam, vigyen, ahova akar. De felőlem akár itt is hagyhat, ha lesz bennem annyi, akkor irányba állok… egyszer.
Ki tudja, hogy mennyi idő telt el a lépcsőn ücsörgés óta, mikor tompa puffanással landolok, gyanítom egy kanapén. Csak ekkor kerít hatalmába az érzés, hogy milyen kibekúrt hideg volt odakint, - bár sanszos, hogy ez inkább csak a szer hatásra - s vad reszketéssel billenek az oldalamra, ami egy enyhe – nem, rohadtul nem enyhe – hányingert is előidéz.
Üveges tekintettel fürkészem az ezer képkockából összeállni képtelen lakást, majd lapos pislogással keresem meg a lányt. Minden megmaradt idegszálam azért küzd, hogy ha mást nem, hát egy sajnálkozó grimaszt tudjak küldeni felé, és mielőtt még kitalálnám dobni a rókát, mert az hiányzik még, hogy össze is mocskoljam a szőnyegét, lehunyt szemmel, ki-be légzéssel próbálom nyugtatni a tudatomat, és vele együtt a gyomromat is. Hátha...
- Egy csajról… - morgom az orrom alatt egészen idegenül, mintha nem is a saját hangomon szólalnék meg. – Ne nevess! – Fogalmam sincs, hogy miként vélekedik az efféle… „szerelmi” tragédiákról, sokan valószínűleg elküldenének a bús picsába, hogy senki miatt nem éri meg így szétcsapni magam. De sokan azzal sincsenek tisztában, hogy számomra mit jelentenek egyes emberi kapcsolataim és melyiket milyen módon, hogyan tudom meggyászolni, ha vége lesz, elmúlik vagy elveszítem. Én messze nem úgy működök, mint a normális emberek. Fogalmazzunk úgy, hogy klinikai eset vagyok. Ráadásul kezeletlen.
- Ő volt… ő volt az első igazi és az egyetlen… – húzom apró kis mosolyra a szám szélét, miközben kanapéról lelógó karommal, mint egy karmester, vezénylek. Nem akarom megmagyarázni, hogy nem az első nő, valószínűleg sejti, hanem az első olyan kapcsolat és egyben az utolsó, akit szerelemből szerettem és igazán. – Engem mindig mindenki csak ellökött magától… ilyen kicsi szaros korom óta – mutatom egy körülbelüli csecsemő méretét. - Utálom az embereket. Megvetnek… lenéznek, kinéznek. A társadalom szennyéhez tartozok a szemükben úgy, hogy nem is ismernek. Ítélkeznek felettem azért, aki vagyok, ahogy élek, amit képviselek. Mert nem lóg ki az aranykanál a pofámból, mint sokuknak… "veszélyes vagyok"– sziszegem, összeakadó nyelvvel, miközben kezemmel az arcomat dörgölöm, mintha egyszerre próbálnám a delíriumot elűzni, és elmorzsolni néhány könnycseppemet. Hisztis picsa mindenemet már! De a harag talán tényleg jó eszköz erre. – Az első volt, akinek azért kellettem, aki vagyok. Látta bennem az embert úgy, ahogy a legtöbben nem! Szeretett engem. Végre… szeretett valaki, Lumienne… - vékonyodik el a hangom. - Huszonsok évet kellett várnom, hogy valakinek értékes legyek, hogy valaki elfogadjon... pedig a barátai, a családja mind-mind próbálta lebeszélni és „jobb belátásra téríteni”… „Nem hozzád való, Odeya! Nem elég jó hozzád!” "Sérülni fogsz!" – Fröcsögöm. Haragszok, gyűlölök, miközben minden egyes pillanatban gyászolom azt, aki voltam, aki vagyok és aki ilyen körülmények között valaha leszek. - Hát sérüljek inkább én... megint... újra. Én bírom az ütéseket. Hát persze... Na nem, mintha vele jól indult volna bármi. Mocsok egy picsa volt, megtudtam volna fojtani. De valahogy mégis ez lett belőle. Komikus mi? Mint a mesékben! Egy kibaszott tündérmese lett belőle, én pedig még hittem is benne. A szép, kedves lány megszelídítette a gonosz, rút szörnyeteget. Nem sorsszerű? Talán túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen. – Szánalomraméltó nyikorgás szakad fel belőlem, amit képtelen lennék nevetéshez, de még síráshoz is hasonlítani. Inkább fátyolos levegővétel, ami nehézkes és hortyogó. De azt se tudom letagadni, hogy undorító egy sírós részeg vagyok alapból is, nem ám ha még drogok is társulnak hozzá. – Aztán pár év és kibaszott, mint macskát szarni… pedig minden jó volt és… sínen volt az életem. Először - megremegő ajkaimat benedvesítve mosolyodok el, és a kanapé karfájának segítségével próbálom ülő helyzetbe küzdeni magam. Fogjuk rá, sikerül is… kis híján arccal tompítok a földön, de végezetül csak rákönyökölök arra a karfára, hogy megtudjam tartani a nagy tök fejemet. - … nem mondott semmit. Nincs magyarázat, mert minek az, csak fogta a közös havert és elhúztak a picsába, engem pedig szóra se méltatott utána, hiába kerestem. „Ne keress!” Ezt hajtogatta, pedig nem vártam én sokat tőle, tényleg, csak válaszokat és őszinteséget… ahh, baszdmeg… - előre görnyedve simítom a tenyeremet az oldalamra, s minek után sokadszor akaszt meg a mozdulataimban, amennyire tudom, félreseprem a dzsekim elejét, a fekete pólót pedig vadul reszkető kézzel húzom feljebb. Azokat az idiótákat valószínűleg nem csak behallucináltam. Grimaszolva engedem vissza a felsőmet, majd folytatom.
- Nem sok dolgot utálok jobban a hazugságnál, és ő a képembe hazudott. És most itt van… – nem tudok nem vigyorogni, ám ez a görbe most haragos, elkeseredett és kétségbeesett, majd szépen lassan lefelé fittyen és válnak ajkaim ismét remegőssé. - … amikor már biztos voltam benne, hogy eltudom engedni. Elfelejteni… mert mi mást tehettem volna így hosszú évek elteltével? Nem is tudom, én... most talán csak... csak azt akartam, hogy vége legyen végre – vallom be egy pillanatnyi gyengeségem következtében.

To: Lumienne

“Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”

Reszketés, hallucináció, belülről érkező, egyre növekvő félelem- és kiszolgáltatottság érzés, üldözési mánia, égő bőr... mind-mind valami hallucinogén anyagnak a sajátja, csak épp azt nem tudom, hogy én mi a szart szereztem és kitől vagy mennyit és egyáltalán mikor? Talán mindent is... Így pedig képtelenség megsaccolni, hogy mennyi van még hátra ebből az őrületből? Felváltva kerít hatalmába a félelem és a magatehetetlenség, ezeket pedig idegőrlő hullámokban követi a gyomorforgató émelygés, egy eddig ismeretlen szúró fájdalom, és valami olyan rég nem tapasztalt erő, ami egyre csak fojtogat és húz lefelé, mint egy baszott nagy mágnes. Mint egy rémálom elől, úgy próbálok menekülni és felébredni belőle, már-már fogcsikorgatva kapaszkodok a jelenbe, egy boldog – inkább kellemes - emlékbe, ismerős hangokba, de a rám nehezedő súlyok, az egyre intenzívebb rémképek által feléledő pánik nem engedi.... mintha kezek húznának vissza, s egy lépés előre, kettő hátra fékevesztett rohanás lesz belőle. Odeya rövid pillanatok leforgása alatt pecsételte meg az előttem álló éjszaka sorsát és vált a lidércemmé. A képzelt alakja fojtogat és halálra rémít, de nem tágít még akkor sem, mikor az egy másodperc töredékére kitisztuló pillanatban belekapaszkodhatok egy bástyámként szolgáló alakba. Abba a bizonyos ismerős hangba... Vehemens és ellenkezést nem tűrő elánnal próbál nem szimplán felcibálni a földről, de némi tartást is verni abba a csökött agyamba. Hiába. A testem nem reagál...meglehet, igyekszek az utolsó ép kis idegszálaimmal parancsolni neki, de túl nagy teher, és jóformán képtelen vagyok egy ekkora testet tettre bírni. Nyeklik-nyaklik, mint egy rongybaba, a karjaim erőtlenek, akarat hiányában pedig nem telik többre, mint az aprócska lány vállán nyugodni és ott megtalálni a maradék lelkibékémet abban a kis időben, ami adatik két rángatás és könyörgés között, hogy csakugyan szedjem már össze magam és álljak fel! Azt hiszem normális esetben, és ha minden a forgatókönyv szerint zajlott volna, most nem kellene ezért fohászkodnia...
Érzem a mozdulatait... az illatát, arcomon az érintését, a támogatását, látni viszont nem látok belőle semmit, csak egy elmosott árnyképet, aranyló pacát; talán a haján csillanhat meg az utca lusta fénye. De még ebből se marad semmi, az agyamat, de a megmaradt látásomat is elhomályosítja egy óvatlan és elhamarkodott mozdulat... mi a rákot műveltem? Az oldalammal szedtem le egy buszt? Amilyen intenzitással jött a kijózanító fájdalom, úgy el is múlik - talán a bódultságnak hála - helyén egy kis kellemetlen humort hagyva, ami mosolygásra késztet, mintha így bármi könnyebb lenne. Talán igen...egy kis görbe, ami egyenesbe hoz mindent.
- Hülye? Ne légy már ilyen te is... – dohogom csendben, reszelősen, artikulálatlanul. Csak ekkor tűnik fel, hogy az ujjaim a ruhájának anyagát szorongatják. – Ne bánts... mit ártottam? Tudod... – nyöszörgöm, ahogy próbálok távolabb húzódni tőle, és ügyetlen mozdulatokkal törölgetem meg az arcomat és a szemeimet. Fél siker, kinyomni legalább nem sikerül egyiket se.
– Kimerültem... - elveszett, gyermeteg mosollyal próbálom megkeresni az ismerős, vadóc tekintetet. – Szar dolog bokszzsáknak lenni. Mindig ütnek, vágnak és lealjasítanak - hogy később megbánom még a túlzott és kéretlen őszinteséget? Ha emlékezni fogok bármire is, egészen biztos. De lehet, tényleg ezt érdemlem...
Lumiet és engem nem a mély érzelmek, nem a lelki dolgok tartanak össze... bár, az a fajta kapcsolat, ami közöttünk van, és abban rendre az ágyban, de legalábbis egymás igen szoros közelségében végezzük, valahol mégis a mély érzelmekről szól, csak másképp... kimondatlanul is szükségünk van egymásra, hogy a viselt sebeink begyógyuljanak. Jelen formámban viszont nem támaszkodhatok rá. Nem szabadna, hogy így lásson. Ahogy én se ismerem az ő gyengeségét, csak érzem azt, amit egy-egy éjszaka folyamán velem igyekszik elfelejteni, úgy ő se ismerhetné az enyémet. Néma, ki nem mondott megállapodás ez közöttünk... semmi érzelgősség. Szinte fojtogat és megőrjít a gondolat, hogy talán ez most mindent megváltoztat majd... bár ne így lenne. Azért le a kalappal előttem! Irigylésre méltó gondolataim vannak még ilyen állapotomban is. Fő szempont: el ne lökdössem magamtól a legtökéletesebb szexpartnert.
Hagyom, hogy a karomat átemelje a feje felett, noha sziszegő kígyó módjára vagyok kénytelen kifejezni a nemtetszésemet – ha már értelmes emberként nem megy - a kellemetlen mozdulatot követően. Egy pillanat erejéig el is távolodok tőle, mintha legalábbis szándékosnak vélném az ellenem elkövetett merényletet, hiába tudom, hogy máshogy képtelen lenne támogatni. Egy félig-meddig, inkább jobban, mint kevésbé magát elhagyó testet segíteni több, mint nehéz, főleg, ha az jóval nagyobbra nőtt a támogatójához képest. Próbálok a lehető legstabilabb léptekkel haladni mellette, bár olykor a fal támogatása sikeresebbnek bizonyul, mint egy-egy tétova mozdulatom... az az egy legalább biztos, hogy hála nekem, ezek az épületek nem ma dőlnek össze.
A kérdését először elengedem a fülem mellett, bár abban se vagyok biztos, hogy jól hallottam őt, vagy csak képzelegtem.
- Tönkretette az életemet... – dünnyögöm – ...egyszerűen csak... kiröhögött... elhajított, most meg itt van, és... - ám folytatás nélkül marad, hiszen egyre nagyobb koncentrációt igényel, hogy a fokozatosan erősödő remegés mellett függőlegesben tudjam tartani a testemet anélkül, hogy neki kellene bevonszolnia majd az épületbe. Időközönként meg-megránduló vonásaim, ide-oda bicsakló fejem jelezheti, hogy sürget bennünket az idő. A fagyos, dermesztő hideg, amit eddig alig éreztem, most kezd elviselhetetlenné válni... érzem, ahogy minden porcikám görcsbe rándul, és mihelyst elérjük az épületet, annak falának tántorodva, ujjaimmal hol a téglát, hol pedig a saját, bőrdzsekivel borított karomat vakarva próbálom megszüntetni nem csak a didergő érzést, de a kellemetlen, szúró bizsergést is, ami pont olyan, mintha a bőröm alatt millió számra bogarak hemzsegnének.
- Szólni kell... – vacogom. – Drake majd hazavisz... - egy józan pillanatomban, ahogy belém hasít a felismerés, hogy hol vagyunk, összegyűjtve a maradék lélekjelenlétemet, tétován a telefonom után kezdek kutakodni, de az sehol... se a dzsekiben, se a nadrágzsebekben. - Jaj, ne már... – lemondó sóhajjal engedem el a témát. Még egy telefon mínusz. Egy év alatt ez a negyedik. Fejemet a falnak billentve döntök amellett, hogy akkor jó lesz itt, bárhol is vagyok. Megadva hát magam a vonzás törvényének, lassú, lomha mozdulattal próbálok meg letelepedni a lépcsőre. Onnan lejjebb már nem eshetek...

To: Lumienne

“Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”

Mintha mindenhonnan összemosódó árnyak figyelnének és tartanának szemmel… rajtam nevetnek, kárörvendőn horkantanak és susmorognak, hogy már megint mit csináltam? Mit tettem magammal? De tényleg, mit? Fogalmam sincs… ittam és nem ettem. Hogy utána mi volt?...
Látom magam előtt Nancy elmosódott arcát, a rajta ülő pánikot, szemeiben az aggodalmat: mindig így nézett rám, akárhányszor részegen, vagy másnaposan, esetleg drogok hatásától tompán, totális kábulatban estem haza éjjelek évadján vagy másnap hajnalban, mikor ő már készült tanítani. Két alkalommal kellett feltámogatnia a szobámig, többször már nem próbálkozott vele, könnyebb volt a nappaliból elbotladozni a fürdőszobáig, mielőtt összeokádtam volna a jövőhetet is, amit aztán sikálhatott a falról vagy a flancos perzsaszőnyegéből. Mindig a bocsánatáért esedeztem. Kértem, hogy ne haragudjon rám, nem volt szándékos… én se hittem el, nemhogy ő, aki úgy belátott a gondosan, szükségből felhúzott falaim mögé, mintha külön képessége lett volna hozzá, amit kizárólag hozzám fejlesztett ki. Megakart érteni. Meg kellett, hogy értsen, máskülönben képtelen lett volna elfogadni a viselkedésemet, pláne megbízni bennem. Érveket keresett a züllő fiatalságomra, az örökkön lázadó, megbízhatatlan életvitelemre, hiszen szentül hitte – én pedig soha nem vontam ezt kétségbe – mindent megadtak nekem, mint a saját fiúknak, hiába nem voltam a vérszerinti gyerekük. Nem ezt érdemelték. És ebben igaza volt.
Orvosokat kerestek, még az elvonó is szóba jött, és talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, nekem pedig az első igazi lökés afelé, hogy összeszedjem végre magam és ne akarjak tízen-húszon pár évesen megdögleni, ha nem muszáj. Márpedig nem volt muszáj, hiába haragudtam az egész életemre és a világra.
Nancy volt az egyetlen, aki, bár némi időt igénybe vett, mégis megértette a problémáimat és a nehézségeimet. Azt, hogy soha nem tartoztam, - mert nem tartozhattam - igazán sehova. Mindig kilógtam a sorból, mint ember, mint jelenség. Nem ismertem a saját hátteremet, azt, hogy honnan jöttem. Ez újabb kérdéseket vetett fel és egy nagymértékű kirekesztettség érzést vont maga után. Nincs annál nehezebb és bizonytalanabb dolog, mint a saját életedet idegenként megélni. Fogalmad sincs, hogy honnan és mit hoztál? Milyen hajlamaid vannak, mit hoztán "otthonról", mennyire vagy fogékony különböző betegségekre, amik esetleg utolérhetnek, vagy idővel tovább örökítesz? Mi van a genetikádba kódolva? És ott volt a nagy kérdés: miért vagyok ennyivel érzékenyebb a tudatmódosító szerekre, miért reagálok mindenre erősebben, miért elég nekem mindenből kevesebb ahhoz, hogy teljesen szétcsapjam magam? Ősszességében: ki vagyok egyáltalán?
Volt egy időszak, amikor kvázi tiszta voltam. Nem száz százalékban, voltak elvadult pillanataim, mert a függőség olyan béklyó, amit soha nem lehet teljesen kinőni, mindig visszaesők maradunk. De mondjuk ki, helyén kezeltem az életet. Aztán eljött az ominózus szakítás, ami végleg betette a kiskaput és hosszú-hosszú heteken, hónapokon át nem is tudtam máshogy, kizárólag a kábítószerek használata mellett üzemelni… ez volt az egyetlen olyan dolog, ami a földön tartott – más szemszögből, ami hagyott annyira elszállni, hogy ne akarjak a saját életemmel és a valósággal foglalkozni. Mindig egyenesbe hozott a legszarabb napjaimon is. Reszkettem utána és meg tudtam bolondulni a hiányában. Ekkor ébredtem rá, illetve tudatosították bennem, hogy valójában Odeyát is egyfajta kábítószernek használtam… ő volt az, akiből merítettem, az őt illető függőségem volt az, ami működésben tartott. Kapcsolatfüggő lettem. Az voltam amíg volt. Nem is a valódi szerelem hiánya, nem az ő személyének hiánya vágott földhöz miután elment, hanem a tudat, hogy nincs mellettem senki, aki addig törődött velem, aki elterelte a figyelmemet minden másról, aki mellett önmagam lehettem… aki mellett nem kellett se a fű, se a keményebb anyagok. Úgy éreztem, hogy magamra maradtam…
… nem úgy most, mikor a vörös kis démon a világ összes megvetésével méreget, nem sokkal előttem guggolva. Soha nem szabadulok tőle… barna szemeiben megvető fény csillan ahogy újra és újra végigmér, miközben a sebeimet nyalogatva próbálok ülve maradni az aszfalt- vagy betonsziget közepén. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Se az árnyékok, se a fények, de még a hangok sincsenek a segítségemre. Odeya viszont mindenhova követ.
A nevemen szólít… mégse az ő hangja hagyja el a száját. Hátra-hátrabicsakló fejjel, kisebb-nagyobb pislogással próbálok a jelenben maradni, de nem marad más számomra a puszta önvédelmi mechanizmusnál; szidok, veszekszek, ellenkezek…
Egész testemben zsibbadt tompaság árad szét, és nem vagyok benne biztos, hogy hanyadszori próbálkozásra sikerül csak segítséggel ülő helyzetbe tornázni magam. Fejem előre billen a vállára. Érzem a teste melegét, annak feszültségét, miközben az én szitkozódásomra reagál.
- Lumie… - ismétlem halkan, artikulátlanul. Épp csak lehelem a nyakába, míg kékjeim a hullámos tincsek sűrűjéből a mögötte elnyúló végtelen… semmit fürkészik. Mert nincs ott semmi. Tényleg semmi! Nincsenek fák, nincsenek házak sem pedig fények… semmi. Egyedül Ő áll mindennek a közepén, szája szegletében pimasz, rosszindulatú mosollyal, szemében lesajnáló fénnyel: ő győzött. Megint.
Fáj. Az eddigi zsibbadtságot kellemetlen, szúró fájdalom váltja fel. Minden porcikám sajog, a fejem zakatol, a szemeimet pedig sós könny csípi, melyek jónéhányát a lány vállára pislogom. Tekintetemet mégse veszem le a vörös, néma szellemkép alakjáról. Akkor se, mikor a kétségbeesett, addig elfojtott sírás hangja be nem tölti a pillanatnyi csendet, melyben egyedüli zajt csupán Lumienne keltette, ahogy megpróbált együttműködésre bírni. Egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. De honnan a zokogó hang?
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el így anélkül, hogy megmozdulnánk… abban vagyok biztos csupán, hogy éppen elegendő ahhoz, hogy a januári hideget már-már forrónak érezzem bénult tagjaimban, és elég, hogy Odeya is megunja a sötétben ácsorgást. Egy előttünk elzúgó teherautó zúgásával és tülkölésével válik köddé. Mintha ott se lett volna...
Egy árva józan pillanatomban görcsbe ránduló testtel húzom összébb magam, s addig élettelenül lógó kezemet az oldalamra simítva, sziszegve és halkan nyögve próbálom elnyomni a kellemetlen lüktetést… Ez a tudatomat kitisztító érzés az, ami segít belekapaszkodni a jelenbe és emlékeztet arra, hogy rossz helyen vagyok, és a legrosszabb személy próbál meg lábra állítani. Nem szabadna így lásson. Meglepetten, elkerekedő szemekkel húzódok hátrébb, hogy lássam az arcát.
- Te mit… - kezdek bele, de per pillanat a beszéd is fájdalmat okoz, s tétován, grimaszolva pillantok a kabátom rejtekébe, mintha legalábbis az okát keresném a lüktetésnek. – Hogy találtál meg? – A kezdeti komolyságot nevetésre hajazó horkantás váltja fel, de a sírás továbbra is úgy fojtogat, mintha kötél csavarodott volna a nyakam köré… - … hogy találtál meg? – Ismétlem elhalón, és eleget téve korábbi kérésének, minden erőmet - ami még maradt - összegyűjtve próbálok imbolyogva, botladozva, meg-megrogyó térdekkel talpra kászálódni...

To: Lumienne

“Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”

„- Menj haza, Odeya…” – visszhangzik még hosszú percekig a fejemben a saját hangom, amibe negyed annyi érzelem nem szorult, mint az ismeretes. Amúgy se nevezhető csepegősnek, mézesmázosnak vagy túlontúl kedvesnek és lágynak, de most egészen hideg, rideg és távolságtartó. Csupán akkor változik meg és csendül benne valami szánalomraméltó kis nyikorgás, mikor az ajtó bezárul előttem, s nem állva tovább az addig elfojtott feszültséget, egy nyöszörgő-nyekergő, csapdában szűkölő állatokéra emlékeztető fojtott hang szakad fel belőlem. Én se tudnám megmondani, hogy honnan jön, hogy az most sírás, feszült mormogás vagy mi, de lehetőségem sincs foglalkozni vele... egyszerre önt el a pánik, a félelem, a harag és a gyűlölet. Minden, amit eddig a méltóságomra és a férfiúi büszkeségemre fogva igyekeztem megállni. A legrosszabb volt, amit tehettem, de Odeya nem láthatta és nem hallhatta. Nem semmisülhettem meg a jelenlétében, nem adhattam neki támadási felületet, mint ahogy reményt se kelthettem benne egy intenzívebb kirohanással, ami mást se jelentett volna, minthogy van remény... mert a heves érzelmek ezt jelentik: még mindig vihar dúl odabent, amit csitítani kell. Ő talán képes is lett volna rá. Az adott helyzetben még engedtem is volna. De fenn kellett tartanom a tökéletes látszatát annak, hogy túltettem magam rajta és rajtunk is, nincs már olyan, hogy „mi” és nem is lesz. Még úgy is, ha a sértettségem és a sebzettségem csak-csak felszínre tört és kikérte magának mindazt, amit ellenem vétett. Ezek tények voltak: szigorú tények a tetteiről melyeket megjegyeztem, és valószínűleg nem fogok többet elfelejteni. Egy ilyen seb nem múlik el nyomtalanul... soha nem fog tökéletesen behegedni.
A dübörgő zenétől egyre erőteljesebben lüktet a fejem... hányinger kerülget, egyszerre ver a víz és érzem, hogy majd’ felgyulladok, és minden mozdulatom után egy üveg éles csilingelése kúr újra és újra hullámot a hajamba... de milyen üveg? Mi ez már?
Arcomat dörzsölve emelem meg a fejemet, s hunyorogva próbálom betájolni magam... hideg van... valahonnan mellőlem víz csordogálása, messziről autók megvadult tülkölése hallatszik, s tőlem nem messze, bár a távolságot képtelen lennék belőni, hangos, hahotázó nevetgélés válik egyre idegesítőbbé. Mi a fasz...?
- Nézd a szerencsétlent! – Hörren az egyik. Nem ismerem ezt a hangot... a sötét is az ellenségemmé válik úgy, ahogy a magasba nyúló villanyoszlop fénye is, ami aranyló glóriát von a felettem ácsorgók feje köré. Négyen vannak… vagy még többen? – Nem azt mondtad, hogy úgy kirakatott, mint macskát szarni? Ez a drogos köcsög? Nézzed má’ – fogalmam sincs, hogy mikor kászálódtam talpra, egymagamban tettem vagy ők cibáltak fel, de ahogy megtörtént, egy határozottabb lökést követően már tántorodok is a mögöttünk lévő falig, majd keresem meg nyugalmamat annak tövében. – Állni se tud!
- Múltkor is meggyűlt vele a bajunk...
- Hagyjuk! – Na ezt már ismerem.
- Kiverjük belőle a szart is, ne félj, többet nem lesz gondod rá – csak egy pillanatra érzek tompa fájdalmat az oldalamban, azt újabb nevetés követi, mire az ismerős hang csattanó éllel a hangjában ismétli magát:
- Azt mondtam, hogy hagyjuk békén!
A halántékom halk koppanással ér járdaszegélyt, vagy valami út szintjénél magasabb, kemény és hideg felületet, fogalmam sincs, hogy mit. Egy valami borítékolható csupán: ahol vagyok, ahova kerültem, onnan lejjebb már nincs út. Se ebben a pillanatban fizikálisan, se az életemben önmagában.
Hol lapos pislogásokkal, hol pedig az ébrenlétért küzdelmet folytató fejrázásokkal szusszanok még néhányat, mielőtt megkísérelnék tovább állni, bár a céltalan bolyongás már előre elkönyvelhető, hiszen halvány fingom nincs arról, hogy hol és merre vagyok? Vagy merre van egyáltalán az arra? Csupán abban lehetek biztos, hogy kurvára fáj valamim, bár azt már nem tudnám megmondani, hogy mim? Abban pedig hasonlóképpen kételkedek, hogy jelen állás szerint jó helyen vagyok… talán nem. Biztos, hogy nem! Nekem nem itt kellene lennem... találkozóm van...illetve lenne...de hol és kivel?
Vadul reszkető kezekkel – fogalmam sincs, hogy a hideg vagy valami tudatmódosítószer csinálja - halászom ki a dzsekim zsebéből a telefonomat...szólnom kell neki...de mit mondjak? Tudok egyáltalán beszélni?! Az arcom és a nyelvem zsibbadtsága nem erre utal... mi a szart vettem be?!
A telefon képernyője, hiába dörgölöm a szemem és próbálom a kábultságot kipislogni belőlük, színes pacává folyik össze előttem; képtelen vagyok kivenni a betűket és számokat, azt se tudom mit nyomjak meg vagy mit ne? Egy hang...egy ismerős hang viszont újra meg újra felcsendül és a nevemen szólít... mikor pedig megemelem a fejem, ott áll... nem messze...
- Hagyj már békén... – szűkölöm. – Menj a picsába... – ez a hang nem az én hangom. Idegen, távoli és túl sebzett, kétségbeesett ahhoz, hogy az enyém legyen. Mégis az én szám jár, és én hajítottam el imént a telefont is, melynek csattanása hosszú pillanatok elteltével is visszahangzik még... legyen már vége...