Maga az apartman nem különbözött a sorban utána vagy előtte lévő téglás, emeletes épületektől, maximum annyiban, hogy van aki csak bérelte, míg mi meg vettük. Nem mintha hosszútávra terveznénk, de sose tudni mennyi ideig lesz rá szükség, vagy alkalomadtán nem-e térünk ide vissza, ha a szükség úgy hozza. A kettőt, plusz földszintes és pincével is ellátott épület úgy lett kialakítva, hogy mindenkinek jusson egy szoba az első emeleten, míg a másodikon jobbára olyan helyiségek kaptak helyet, ahová "dolgozni" járunk. Többek között Zombie kulcsra és több lakatra zárt, belülről is jól látható kamerákkal megfigyelt kutató "laborja", ahol általában olyan hatalmas a rumli, hogy az ember még a benne lévő székekre is fél leülni, nehogy véletlen egy gránátra tegye a seggét. Vannak benne számítógépek, terv rajzok, fegyverek, sőt itt-ott elvétve még töltényekre is rá léphet az ember. Zombie sosem volt mestere a rendrakásnak, és állítja, hogy aki képes átlátni egy ekkora káoszt, az mindenhol képes feltalálni magát. Lehet benne igazság, de azért minden belépésemkor teszek felé egy rosszalló megjegyzést. Az ablak természetesen el van sötétítve redőnnyel, és azon túl egy golyóálló fémszerű lappal is, mert ha ide megpróbál valaki belőni, vagy tüzet gyújt, nem csak mi, de a szomszédokat is a levegőbe repítheti. A falakon modern és még újított verziójú fegyverek pihentek, gránátokkal, tölténytárakkal és persze golyóálló mellénnyekkel, katonai felszereléssel. Nem az összes holmi, de ha szükség volna rájuk hirtelen, akkor jut mindenkinek. Zombie "fegyverraktárra" mellett ott volt Kitty tech műhelye, szintén kulcsra zárva, mindenféle ujj- és arc felismerő biztonságirendszerrel, olyan tipikusan hacker féle biztonsági kütyükkel. Kitty szobájában már nagyobb rend honolt, bár kellett itt, mert noha zsúfoltságig tele volt számítógépekkel, laptopokkal és különböző, villogó műszerrel, elég lett volna átesni egy dróton, hogy világméretű problémát okozzunk több rendszerben is. Az összhatást nézve kicsit olyan volt az elsötétített szoba a sok kék, zöld és ultraibolya fénnyel, mintha egy cyberpunk fantasyba csöppentünk volna. Mondanom sem kell, elég nagy villany számlát tud okozni egymagában is ez a kis szobácska. Kitty pedig jó részt itt is tölti... életét, aludni is alig alszik, mert állandóan jár az agya, figyel, kutat és persze kapcsolatban van a fentiekkel is. Aztán ott van a túloldalt, Kittyvel szemben az én irodám van. Mármint ténylegesen egy olyan dolgozói helyiség, ahol a kamu munkámnak is eleget tudok tenni, így mégsem kell elmászkálnom folyton, ha szükségem volna valamire onnan, mert ugye nekem van egy már jóval régebbi lakásom is, ahol azonban nem fértünk volna el. A többiekkel ellentétben én megengedhetem magamnak, hogy saját ízlésemre formáljam az amúgy szimplán csak kulcsra zárt helyiséget, mert különösebb titkokat nem őriz, maximum egy-két beteg aktáját, illetve néhány rendőrségi aktát. Persze rejtett kamera mindegyik emeleti szobában akad bőven, de én biztos nem kapok a mellkasomhoz, ha valaki betörne a dolgozó szobámba. Kivéve, ha Lila az. De őt máshol sem látom szívesen. Odafent még az én dolgozó szobám mellett és Zombie fegyvertárjával szemben van még egy mosdó is, az alapból is az volt, és sosem árt, pláne, ha napokat töltünk el odafent munkával. Mert, hogy alapból az első emeleten, ahol a szobák is vannak, mindenkinek van külön fürdője. Igaz, emiatt nem túl nagyok a szobák, de azt gondolom még így is pofás kis hely, amellett, hogy egyáltalán nem szembe tűnő kintről, és talán bentről sem. Maga az előtér és a nappali, ami a földszinten van, egyből a bejárati ajtótól jobb oldalon, világos, szellős, sötét fapadlóval és fehér falakkal. Zombie és Teddy igaz jobban preferálták volna a sötétebb színeket, de Lila, Kitty és jómagam túl komornak találtuk volna a házat úgy. Szóval azt az eredeti színeiben hagytuk. Az első emeleten foglaltak ugye helyett a szobák, a lépcsőtől egyből jobb kéz felől Teddy Bear szobája. Fehér, okker sárga és a szürkének több árnyalata dominált színekben. Semmi különös, letisztult dizájn, mérete miatt nagy ágy, a sarokban néhány súlyzóval sport felszereléssel. A mai napot sem töltötte itthon, leginkább azért, mert nem szimpatizált Cale-el a legutóbbi eset óta, amit valahol megértek, nos... nem is kell mindenkinek kedvelnie, elvégre nekik csak kellemetlenséget okozott. Csak nekem áll szándékomban a tenyeremen hordozni és ez így van jól. Amúgy is féltékeny típus vagyok, ezt pedig minden velem élő pontosan tudja. Majdnem teljesen szembe Teddy barlangjával Lila szobája van, amit az is megerősít, hogy az ajtajára ki van rakva egy kis tábla, amire fel van írva a neve néhány nem túl szimmetrikus csillaggal és szívecskével. Általánosságba véve nem különbözik egy mai lázadó kamasz szobájától, bár meg vallom, természetét ismerve jóval visszafogottabbak a színek és minták. Az ő szobájának ajtaja szinte mindig tárva nyitva. Ha nincs, akkor általában valami olyasmit csinál, amiről nem szeretné, ha más is tudna, vagy egyszerűen nem akarja, hogy zavarják. Nem kell semmi erotikusra gondolni, ha olyan szükségletei vannak, azt az éppen kiválasztott partnerénél oldja meg, mint mindenki itt. De van, mikor nagyon elmerül egy-egy kutatásnál vagy olvasás közben... igen, azt is szokott. Illetve ő azon nők közé tartozik, akik előszeretettel mászkálnak bugyiban a szobájukban, akkor is, ha tudják, hogy nem egyedül élnek és bárki rájuk nyithat. A soron következő jobb oldali szoba, Teddy szomszédságában Kitty-é. Az ő szobája ajtaja gyakorlatilag mindig zárva, de csak, mert hajlamos elmerülni a dolgaiban, és alapvetően is egy csendes lány, bár ezekben a virtuális harcokban verhetetlen, és controllerrel sem megverhető. Nem hiszem, hogy minden koreai lánynak, vagy korabeli fiatalnak olyan szobája volna, amiből árad a cukiság és a kpop egyvelege, de az övé ilyen. Bal oldalt Kitty szobájával szemben van Zombie helye, amit már csak amiatt sem hívnék teljesen szobának, mert mikor belép oda az ember, kicsit olyan érzése van, mintha még ki sem pakoltak volna. Az ágy ugyan rendezetlen, és van néhány poszter a falakon, illetve egy elektromos gitár a sarokban, körülötte néhány elszórt szennyes ruhával, de bőven akadnak még bontatlan dobozok, az összehajtogatott ruhák is egy babzsákon, szóval összességében elég... letisztult és szellős hely. Ám mivel jómagam tudom, hogy élete nagy részét, amúgy is az emeleten tölti, így, ha azt veszem teljesen korrekt szoba, illik hozzá. Végül pedig nem utolsósorban az előszoba végében ott van a lépcsővel szemben az én szobám. Nyilván, mert noha termetileg meg se közelítem Bear-t, akkor is én vagyok a főnök. Bár ez nem jár se nagyobb, se kényelmesebb szobával. Nem is különbözött nagyon Teddy-étől, bár nálam a sporteszközök helyét akta táska, nagyobb ruhásszekrény és egy kanapé foglalta el. Illetve volt egy még a fentinél is kevésbé titkosított laptopom az íróasztalomon. Csak egy képet őrizgettem kettőnkről, azt is Lila nyomtatta ki és dugta egy nap az irataim közé, bár fogalmam sincs milyen indíttatásból. A fürdőszobák a holmikat leszámítva mind egyformák voltak. A földszinten volt egy amerikai konyha a bejárattal szemben, illetve egy konyhába nyíló pince lejáró. A pincében tároljuk azokat a kacatokat, amiket az előző lakók itt hagytak, vagy amire éppen nincs szükségünk, de nem is olyan hajmeresztő dolog, amire baj, ha egy kíváncsiskodó rábukkan. A nappali tágas volt, és igazából a normálisan működő kandallón kívül, minden volt benne, amire szükség lehetett. A tévéhez volt konzol, akadt micro hifi, egy senki által nem használt zongora, amire igazából csak a helyet foglalja, na és persze a port fogja.
Úgy beszéltük meg Cale-el, hogy kimegyek elé és elfurikázom ide, már csak amiatt is, hogy ha esetleg erre felé is lennének rajongói, ne ismerjék meg és kezdjék követni. Az út meg nem volt egy 20 perc hazáig, így a lányok szépen rendet raktak, Zombie meg addig megpróbált összeütni valami kaját, leginkább, mert nálunk ő szokott főzni, ha én éppen nem érek rá, de valamicskét mindenki ért hozzá. Mikor megérkeztünk Kitty és Lila éppen a nappaliban konzolosztak, Zombie pedig mosogatott.

Bár az egészet megterveztük Cale-el és lebeszéltük a többiekkel is a kialakult helyzetet, ahol megegyeztünk, hogy csak részben avatjuk be Braxie-t az emlékeit illetően, még is olyan szürrealisztikus volt ez az egész. Mármint normális, de éppen ez adta az abszurditást is. Se ő, se én nem vagyunk "normálisak", a körülmények sem olyanok, hogy ez ne jöjjön ki furán, még is itt vagyunk. Úgy furikázok elé kocsival, mintha csupán egy szimpla repülőútról jött volna vissza, mintha a kezdetektől fogva egy totál normális párt alkotnánk, pedig nem. Örültem neki, nagyon is, csak... fura volt...
Segítettem neki bepakolni, és beszállás előtt azért körbe csekkoltam gyorsan a repteret, nem-e a szúrtunk valakinek szemet, de úgy tűnt, se őt nem ismerték fel, se én nem érdeklek senkit. Hála égnek. Most senki sem hiányzik a nyakunkba. Így is épp eléggé izgultam, pedig sokféle, elég bonyolult küldetésen vettem már részt, ahol kerültünk már élet halál közé is, most még is azon izgulok, hogy vajon Cale hogy fogja érezni magát nálunk, és a többiek mennyire fognak neki örülni. Zombie azóta is vett rám rosszalló pillantásokat, de abban egyetértettünk, hogy szemmel kell tartani Braxie-t és segíteni neki, amennyiben lehet. Lila is örült neki, mikor meghallotta, hogy nálunk lesz egy darabig, bár szerintem ő az aki a legkevésbé fogta fel, hogy Cale már nem az aki volt, nem lehet bosszantani, legalább is ne várjon tőle olyasmiket, amiket eddig. És főleg ne próbáljon rámászni. Ez utóbbit viszont tudja, mert velem sem akarna ujjat húzni. Kitty kissé bizonytalanul állt a dolgokhoz, mert ő még mindig tart Cale-től, ami érthető, viszont biztosítottam felőle, hogy még ha nekem okoz is majd olykor fejtörést Braxton, neki biztosan nem. Teddy... nos ő más tészta. Hallani sem akart róla, hogy idehozzuk, pedig tisztáztuk a helyzetet, de még mindig neheztel rá. Leginkább azért, mert valamilyen szinten a befolyásoltsága alatt tart, még most is. És haragszik, amiért szerinte képes lettem volna beáldozni őket akkor. Pedig nem, hát hallhatta, hogy nem.
- Ugyan már... Egyébként is, a rajongók néha sokkal rosszabbak, mint a rendőrök. - mosolyodom el, és ugyanígy is viszonzom a csókot. Apró hazugság, mindenki érdekében. Odafele úton nem is nagyon kérdezgettem az emlékezet kieséséről, mert arr akkor is rátérünk majd, ha már odaértünk és kicsit jobban elmerülünk a dolgokba. Inkább hogy léte felől érdeklődtem, illetve arról, hogy mennyire ment zökkenő mentesen elszabadulnia a munkából. Illetve felkészítettem rá, hogy nálunk is lesznek oly módon üres járatok, amikor nekem el kell mennem dolgozni, de ne izguljon, mert a csapat egy része mindig itt van és segítenek neki mindenben, ha kell. Oké, ezalatt speciel nem Teddy-re céloztam, de ezt nem is tettem hozzá.
Érkeztünket már valószínűleg hallották, mert még azelőtt kinyílt az ajtó Lila jó voltából, hogy felmentünk volna a lépcsőn.
- Jesszusom, minek ennyi holmi? Ruhát itt is tudsz venni, sőt, még ha nem is egy a méretünk, akkor is tudok majd adni. - jegyeztem meg morcoskodva, bár egy percig sem neheztelve, mert nehezek sem voltak, csupán fölösnek tartok ennyi holmit. Úgy is velem fog aludni, akkor meg kizárt, hogy ruha legyen rajta, ergo pizsire nem is lesz szüksége.
Lila gyorsan odébb állt, hogy bemehessünk, és Kitty is felkelt a kanapéról, miután kikapcsolta a játékot, a konyhából pedig előbújt a kezét törölgető Zombie is kíváncsian figyelve az eseményeket, de még konyhai kötényben, hiszen volt még dolga. Amíg bemutatkozott - újra -, én is letettem a csomagokat. A név botláson senki sem akadt fenn, csak Lila mosolya szélesedett, leginkább azért, mert már most Cale nyakába vetette volna magát. Azt magam sem tudtam, hogy tényleg ennyire örül-e neki vagy csak engem akar bosszantani. Kicsit persze furcsállották Cale "félénkségét", ahhoz képest, amiket eddig tapasztaltak, de azt hiszem nem lesz gond.
- Oda se neki, Cale! - legyintett rá jókedvűen Lila, és csak Braxton nyakába borult, hogy kicsit megveregesse a hátát, ügyelve rá, hogy a kezében lévő holmikban ne tegyen kárt. Aztán elengedte és vigyorogva figyelte. - Mintha csak ezer éve lett volna, nem? Viccelek... Olyan sokat nem is találkoztunk. - nevetett. - Lila vagyok. A csapat legbájosabb teremtése, de majd látni fogod, mert szerintem mi anno is jól kijöttünk... - mosolygott bájosan, és csak akkor lépett hátrébb Cale-től, mikor eltekintett felém én pedig tekintetemmel szórni kezdtem rá a villámokat. A többieknek elnézem, de annak nem örülök, ha Lila túl közel kerül Cale-hez. Nem voltak jóban, bár ezt nem árultam el Braxie-nek, és beleavatkozni sem szeretnék, de azt sem, ha Lila valami faszságra venné rá őt. Kitty már kicsit tartózkodóbb volt, de ő szinte mindenkivel. Ritkán mozdul ki, akkor sem áll szóba idegenekkel. Ő egy jó kislány, aki azért állt a csapatba, mert a világ amiben élünk, szerintem a legkisebb mértékben sem jó. Lila után ő is előrébb lépett és félénken kezet nyújtott Cale-nek.
- Szia. Kitty vagyok. - mutatkozott be, majd vissza is lépett Lila mellé, aki őt bátorítva és jelezvén milyen jó cimborák átkarolta a nála sokkal alacsonyabb lányt. Kitty alapból sem volt magas lány, de valami betegség miatt nem csak jóval fiatalabbnak néz ki a korabelieknél, de a csapatban a legkisebb is. Igen, tudom. Szégyellem is magam, amiért egyáltalán megtörtént, ami megtörtént, de hát ez van.
- Engem meg már ismersz, ugye, de hívj nyugodtan Zombie-nak. - mosolygott Zombie. A festményeken viszont mindenki meglepődött, noha alapból azon is, hogy egyáltalán kapnak ajándékot. Szoktunk szülinapokat tartani, de jobbára másokkal nem szoktuk ezen alkalmakat megosztani, szóval a maga módján mindenki örült a fejének. Igazából szerintem lehetett számítani rá, hogy nem egy váza virág vagy egy tehenekkel teli mező lesz a vásznokon, Kitty-t így is meglepte, mikor kézhez kapta az ajándékot.
- Ez ijesztő. - bökte ki az első dolgot, ami eszébe jutott, de azért félénken elmosolyodott, mert beszélhetek én akármennyit neki, az ő szemében Cale mindig egy szociopata lesz. - Köszönöm. - tette hozzá. Lila-nak viszont tetszett, nyilvánvaló, mert  ő sem volt komplettebb, mint anno Cale.
- Úúú, ez a valaki épp megakar fojtani valakit??? Ez nagyon cuki! - vigyorogta, majd Braxton-ra pillantott. - Ezt nagyon eltaláltad! - ismerte el, és csak azért nem ugrott megint a nyakába, mert nekem már közben ránézve megrándult az egyik szemem. Jobbára inkább el is suhant, hogy feltegye a falára.
- Azta! Erre nem számítottam! - nevetett zavartan Zombie a képet nézve. - Az első festmény, amit passzol is a szobámhoz. - tette hozzá, majd ő is megköszönte. Ami engem illet, még kicsit zavarta, hogy ilyen dark stílusban alkot, és bíztam benne, hogy nem a múltbeli dolgok vannak rá ilyen hatással, csupán a válaszok melyeket keres, mert nem örülnék neki, ha egy nap arra kelne, hogy mindenkit megakar ölni. Teddy képét biztonságos helyre, a falnak döntve odébb tettük, én pedig egy csókkal jutalmaztam Braxie fiút az ajándék miatt is, és mert ilyen jól kezeli a dolgokat. Örültem, hogy még ha kissé zavarban is van a "tömegtől", azért feltalálja magát. Alapvetően is aranyos volt, ahogy próbálkozott. Kicsit olyan volt, mint egy örökfogadott kiskutya, aki új családhoz kerül.
- Próbáld ki nyugodtan. Nálunk csak azok érhetnek hozzá, akik tudnak rajta játszani. Nézz körbe, érezd magad otthon. Zombie hamarosan elkészül a kajával, aztán eszünk is. - mosolyogtam, miután ismét felvettem a cuccait. - Felviszem a cuccaid, aztán ha csak be nem előznek a többiek, körbe vezetlek. - szóltam oda neki, majd ahogy mondtam el is indultam fel a cuccaival. Kipakolni nem pakoltam ki neki, de csináltam helyett a szekrényekben a cuccaim mellett. Zombie közben visszament főzni, de amint ő lelépett, Lila ismét színre lépett, nehogy Kitty-t egyedül hagyja Cale-el. Kitty az egyik közeli fotelre ült, míg Lila inkább Braxie mellé ugrabugrált.
- Szóval tudsz zongorázni? - mosolygott. - Ismered a két kis tigris dalát is? Kiskoromban az volt a kedvencem. Eltudod játszani?

Izgultam így az elején, leginkább amiatt, mert féltem, nem lesz könnyű őket összebarátkoztatni, több szempontból sem. Cale ahhoz képest, amilyen nyitott volt, most még attól is ódzkodott eleinte, hogy idejöjjön, tudva, hogy nem egyedül élek, amit úgy magyaráztam ki, hogy régi barátokkal vagyok, és mindenkit erre hozott az útja, így praktikusabb volt összeköltöznünk. A többiek emlékeiben pedig most is élénken élnek az emlékek az utolsó találkozóból, még ha Cale alul is maradt a harcban. Kitty nem mert volna kiállni Teddy mellett - miszerint tartsuk csak távol a magunktól őt -, pedig ő fél a legjobban Braxton-tól, szerinte, ha el is felejtette, aki, attól még megmarad annak, ami. De a helyzethez képest egész... jól fogadta. Ahogy Zombie is, bár ő inkább csak rám neheztel, amiért csak nem bírtam a gatyámban maradni akkor este. Lila hozta a formáját, és továbbra is tartok tőle, hogy lesznek olyan alkalmak, amikor én házon kívül leszek, ellenben ő itt lesz Cale-el. Nem szeretném, ha teljesen kettesben maradnának, de Zombie-nak is meg van a maga dolga, Kitty félne bármit is szólni, Teddy pedig hallani sem akarna arról, hogy még csőszködjön is. Nem véletlenül lépett le érkeztünk előtt.
Hellyel-közzel még az ajándékhoz képest kissé durva festményeknek is örültek. Legalább is Lila és Zombie biztosan. Kitty-t sem a rossz szándék vezérelte, és talán nem is igazán a festmény, mint inkább az alkotója ijesztette meg, viszont közülünk talán ő a legudvariasabb, így ránk hagyta a dolgot, anélkül, hogy kellemetlenséget okozott volna. Bármilyen furcsán is hangzik, Kitty jól nevelt lány, és alapvetően nem kedveli a véres és brutális dolgokat. Ezért is jó, hogy nem jár velünk terepre. Viszont szíve szerint most is elhagyta volna a területet, és inkább a szobájába zárkózott volna, hogy elkerülje ezeket a kellemetlen szituációkat, amelyeken tudja, hogy nem tud megfelelni. Nem álszent, csak rettentően fél kimondani, amit gondol. Ami speciel jó, ha van egy kényes közös titkunk. Szerencséjére Lila egyből átvette az eseményekben való főszerepet.
- Öhm... hát utóbbi részét leszámítva, ez még így is teljesen igaz rám... - vigyorodott el, bár szerintem neki mindegy milyen durva alkotással néz szembe, az ízlése ilyen téren jobban hasonlít Cale-ére. Bizonyosan a fürdő kádat is igazán imádta volna.
- Semmit sem változtál, cimbora! - mosolyogta elismerően. - Ennek pedig örülök, mert én akkor is nagyon bírtalak már. - tette hozzá, lényegében őszintén, mert azért biztos akadtak közös pillanataik, amikor háta közepére sem kívánta őt. Például, mikor rálőtt, vagy mikor megakarta kínozni. Tudja fene, hogy Lila fejében is mi járhat. Szerencsére elég régóta ismer már, hogy a tekintetemből kiolvassa mikor elég, így reflektálás nélkül el távozik a szobájába. Az ajándékozás letudtával, én felajánlottam Cale-nek, hogy nyugodtan nézzen körül, használja a zongorát, amíg rendezem a cuccait. Ezt a pár percet pedig Lila is kihasználta, mert amíg én beléptem a szobámba, ő szinte kirontott az övéből - mintha csak végig erre a pillanatra várt volna. Kitty is a szobájába vitte a képet, de utána - leginkább udvariasságból - ő is csatlakozott a nappaliban lévőkhöz, bár csak messziről figyelte az eseményeket.
- Azt hiszem igen, kínai. De nem merném biztosra mondani... - válaszolta Lila próbálva felidézni, hogy volt e rá bármiféle utalás, amikor ő azt hallgatta, de nem.
- Ahw, nem is tudtam, hogy te ilyen jótét lélek vagy... Úgy értem anno, csak utasításra, és szerintem kényszerből csináltál ilyesmiket, ha Daddy rád parancsolt. - nyúlt mellkasához, játszott meghatottsággal Lila, még ha nem is a gyerekektől sajnálta a zenét, ha azt, hogy Cale ennyire kifordult magából. A halálával fenyegetőzve sem érezte, hogy romlana a nem létező barátságuk, és mivel semmi olyat nem tett vele végül, amivel igazán megtörte volna, így valamiért abban a tudatban maradt, hogy jó cimborák lehetnének. Vagy csak engem próbál bosszantani, nem tudom. A becenév hallattán azonban még Kitty is felkuncogott halkan, kezét illően a szája elé téve. Anno még tőle jött ez a tréfás ötlet - ritka pillanatok egyeikénél, mikor terepen volt velünk - és azóta Lila előszeretettel hív így, szerencséjére leginkább a hátam mögött.
- Azta paszta! Erre gondoltam igen! És még a hangod is milyen jó volt hozzá! Kezdem irigyelni őt, hogy lecsapott rád! - nevetett Lila, noha tényleg tetszett neki a szám, gyerekkori emlékeit idézte fel. Nos.. a szebbeket legalábbis. Meg is paskolta Cale vállát.
- Pedig indiai vagyok! - vigyorgott idétlenül saját arcának meghúzkodása közben, hogy finoman célozgasson bőr színére. - De Kínához igazából semmi köze. Anno 4 évesen kaptam egy ilyen kis zenélő kütyüt, ami olyan volt, mint egy kis rádió, és voltak hozzá különböző kis képek, amiket lehetett cserélgetni az elő lapján. Állatos, emberes, tárgyas, meg ilyenek. És a képek alatt voltak gombok, amikre mindig ráillett egy-egy figura, amit ha megnyomtál, akkor zenélt. Az állatkertes képen volt tigris, és az volt a kedvenc gyerek dalom. - nevetett, ahogy visszaidézte azt a kis kütyüt, ami annyira a szívéhez nőtt. - Nagyon letudott kötni. Sokszor arra aludtam el, azt hallgattam rádió helyett, sőt míg bírta az elem benne, azt hallgattam, mikor szitává lőtték egy félreértés miatt a házunk a szüleimmel együtt. Meg akkor is, mikor engem megtaláltak és egy ládába zárva elvittek valami lepra telepre. - sóhajtotta még mindig mosolyogva, mint, aki még mindig egy kellemes emléket látna maga előtt.
- Na mindegy. - legyintett mosolyogva, majd egy kis gondolkodás után újra megszólalt. - De örülök, hogy ilyen zeneibeállítottságú vagy. Egyszer elmehetnénk együtt karaokezni. Nagyon adnám, ahogy néhány koktél után felmennénk a színpadra és mindenkit lesöpörnénk. Asszem még díj is jár ilyenkor. - vigyorgott, közben hátra kapta fejét Kitty felé. - Te ismersz is egy ilyen helyet, nem, Kitty? Te is odaszoktál járni. Jöhetnél velünk! - lelkesedett be Lila, legalább is míg el nem csíptem ötletét a földszintre érve.
- Nem lesz itt bulizgatás a felügyeletem nélkül. És Kitty-t se rángasd bele. - figyelmeztettem, kevésbé szigorú hangnemben, mint szoktam, de azért érezhetően, hogy hallani sem akarok ilyen hülyeségekről.
- Gyere Cale, körbevezetlek. - léptem oda mellé, kezem nyújtva felé mosolyogva.

A kérdés nyomán Lila szemeit forgatva, elmosolyodva avatja be a nyílt titokba Braxton-t.
- Hát ki más, mint ez a folyton atyáskodó vénember...? - bökdös fejével az emeletre. - Kitty találta ki neki ezt a becenevet, de én szívesebben használom a háta mögött, mint bármelyikünk. - somolyogta, és ebben még csak nem is túlzott. Kitty apró poénból tette, azóta viszont Lila számára mondhatni ikonikussá vált a dolog, pláne mert sokszor valóban úgy viselkedem velük, mintha az apjuk lennék. De csak mert ők meg képtelenek néha felnőni a feladatokhoz. Senki sem tökéletes. De éppen ezért vagyok a mi szánhúzó fogatunk vezére.
- Ja, hát gondolom... Nem tudom anno mekkora nőcsábász voltál, vagy... férfi csábász, nem tudom azt, hogy mondják. - rántott vállat, mert annyira nem is akadt fenn a dolgon. - Azt viszont tudom, hogy bár a fejét nem nehéz elcsavarni, sőt... kifejezetten értékeli a finom falatokat, ha érted mire gondolok... - bökdöste meg vigyorogva a vállát, enyhe utalásként. - ...végülis az életét csak érted kockáztatta eddig. - tette hozzá végül, azért ezeket halkabban megjegyezve.
- Komolyan? - vonta össze szemöldökét kérdőn, mert szerinte a haj és bőrszín is sokat mondó volt, bár való igaz, ő se tudta volna megmondani Cale-ről, hogy honnan származik. Szerencsére viszont időben érkeztem, mielőtt Lila behálózta volna hülyeségeivel Braxie-t, szóval kapva az alkalmon, el is csaltam. Meg persze tényleg szándékoztam körbevezetni. Kitty nem bánta, nem sokkal utánunk, ő is felcaplatott, gondolván, hogy akkor mostantól neki már semmi dolga a vendégfogadásban, és eltűnt a szobájában. Lila némi csalódottsággal nézett Cale után, de örült neki, hogy legalább a zongorától nem vettem el a kedvét, így leült és folytatta egyedül a ps-zést.
- Megmentelek, és puszit sem kapok...? - karolom át derekánál felérve az első emeletre, miközben finoman közelebb is húzom magamhoz, de megjegyzésem csak viccelődve teszem. - Ó, nem kell nekik magyarázkodnod. Mond meg Lila-nak is nyugodtan, hogy felejtse el és kész. Nem kell aggódnod, amúgy is keresni fogja az alkalmat, hogy veled lóghasson, de majd mindig meggátolom valahogy... - legyintek rá, mert se velük nem kell finomkodnia - a szép szóból amúgy se nagyon értenek -, se lehetőséget nem adnék Lila-nak, hogy újra lecsapjon Cale-re. Közben megállok a szobák közti, kicsit szűkebb részen, majd szabad kezemmel elmutatok a jobb oldali első ajtó felé.
- Itt van Teddy szobája, de hívhatod Bear-nek is, nem fog haragudni, mindenki így hívja. Na a csapat kevésbé barátságos arca, így őt csak akkor zargasd, ha nagyon nagy a baj. - magyarázom, bár annyiban ferdítek a dolgon, hogy Bear nem olyan gázos, sőt, viszont Cale-t nem kedveli, magyarázkodni pedig nem akarok. Sok is volna, meg hát még nem áll készen rá. Talán soha nem is fog. Tovább megyünk.
- Itt lakik Lila. Nos őt igazából 0-24-ben lehet zavarni, de mivel tőle speciel féltelek a nyomulásai miatt, azt mondanám, csip-csup ügyekkel keress meg bárki mást. De amúgy nem szokta zavarni, ha random ki-be mászkálnak a szobájában. - mutatok a bal oldalon lévő ajtóra, bár az önmagától értetődő kié, hiszen a kis táblán ott áll Lila neve. Ismét teszünk pár lépést és megint jobb felé bökök.
- Kitty szobája. Zseniális informatikus, szóval, ha olyasmi van, nyugodtan kopogj be hozzá. - feleltem röviden és tömören, mert ennél többet úgy sem tudtam volna mondani, arra pedig nem kérném Cale-t, hogy kerülje őt, mert Kitty fél tőle. Furán hangzana.
- Zombi kuckója. - sétálunk tovább az ajtajához és mivel résnyire nyitva van, így be is lököm, bár Braxie is láthatja, hogy túl sok minden nincs a szobában, viszont a festménye már felkerül a falra. - Azt mondanám, hogy legjobb, ha mindig hozzáfordulsz, ha én épp nem vagyok itt. Ha nincs a szobájában, csak kiálts és le jön az emeletről. - tisztázom vele, miközben derekát karoló kezemmel tovább vezetem a mi szobánk felé. - Az emeletre tilos felmenned. Nem azért, mert olyan titkos dolgok lennének odafent... hanem, mert ott van mindenkinek a saját kis dolgozó szobája, ami elég privátnak számít. - figyelmeztetem, bár csak amolyan általános szabályként, semmint szigorúan. Sokat leszek itthon vele, de amikor éppen dolgozom, valaki akkor is lesz itt és vigyáz rá. Közben belépünk a mi szobánkba, ahol a cuccai már a szekrény előtt vannak, mert kipakolni nem akartam, nem tudom mit hova szeret és hogyan pakolni.
- És ez itt a mi szobánk, illetve... - intek el a fürdő felé. - A fürdőszoba. - pillantok vissza rá mosolyogva. - A falak jórészt hangszigeteltek, mert mindenkinek elég más a zenei stílusa, de ettől függetlenül szeretnek hangosan mulatni. - dobom le magam az ágy végébe.
- Amondó vagyok, ha este nem leszel túl fáradt, kipróbálhatnánk egy-két dolgot, így bemelegítésként, leginkább az amnéziát felmérve. Ugyanakkor, most szólok, ha úgy döntenél az elején, hogy jó neked így, még sem szeretnéd boncolgatni a múltadat övező dolgokat, én azt is elfogadom. Vannak dolgok, amikre egyszerűen... jobb nem emlékezni...

Felvont szemöldökkel hallgatja Cale-t a mi fekete bárányunk, aki máig büszkén viseli ezt a címet.
- Udvarló? Nem is tudom... annál azért kicsit bonyolultabb és durvább volt, ami köztetek volt. De végtére is ki vagyok én, hogy ezt tőlem tudd meg. Majd Shane bácsi elárulja, ha úgy van. - von vállat Lila, mert amúgy is tilos neki erről beszélni, csak nehezen tartja a száját.
Szerencsére időben érkezem, mielőtt valami hülyeségre szedné rá Braxie fiút, aminek szerintem se ő se én nem örülnénk. Tudtam, hogy egyből lecsap rá, amint beteszi Cale a lábát a házba, de azt nem, hogy már távolítaná is el a közelemből. Biztos készül valamire, és ez nem tetszik.
- Rendesnek? Az csak látszat, valójában egy igazi sátánfajzat. De barát, szóval nem tehetjük ki esőben egy karton dobozban, hátha valaki befogadja. - sóhajtom panaszosan, persze viccelődve, mert hát nagyon nem is szabadulhatnánk meg tőle.
- Wow wow wow! - lépek elé az emeleten, kezem mellkasa elé emelve, hogy megfékezzem, nem csak a haladásban, hanem a felvetésben is. - Nem attól félek, hogy megszeretgetitek egymást, bár ennek felvetése igen, most már aggaszt. Ő már tisztában van vele, hogy borzasztó féltékeny típus vagyok, és most már te is tudod. Bár alapvetően te is az voltál. És szerettem mikor bepróbálkoztál és gyakoroltad a felhúzásom, mert mindig egész... - ciccentettem egyet számmal. - ...finom vége lett. - vallottam be huncutúl elmosolyodva.
- Inkább attól félek, hogy addig szekírozz, míg rá nem vesz valami hülyeségre, tudom is én, leitatt, bedrogoz, vagy ha sikeresen is, de előhozza az emlékeid oly módon, hogy mindannyian azt kívánnák, bár ne tette volna... Nem mondom, hogy feltétlen képes volna ezekre, de vannak pillanatai, amikor elég meggondolatlan. Őszintén szólva olyan sok a köztetek lévő hasonlóság, hogy csodálom, hogy anno mennyire rosszban voltatok. - csóválom fejem, majd tovább is sétálunk a körbevezetés miatt. Oké, lehet, hogy picikét közre játszott, hogy Lila feltörte Cale rejtekhelyét és kiszabadította a foglyát...
- Ch, még, hogy rád mászik... agyon is verném már a puszta gondolatától is. Téged pedig... nos... a magam módján téged is megbüntetnélek... - jegyzem meg az elejét inkább magamnak halkan, de a végét neki, ahogy ismét átkarolom derekánál és utalva rá, hogy valószínűleg még azt is élvezné, nyomok egy csókot a nyakába.
- Az is. - térünk rá Zombie-ra. - Kicsit különc így kinézetre, és általában nem egy nagy dumagép, de ha meg van a közös hang, jó társaság. - feleltem, majd még figyelmeztettem a tiltott helyekre, amit jobban fogadott, mint gondoltam, és ennek nagyon nagyon örültem. Ha még mindig olyan kis őrült volna, mint amilyen volt, jobban aggódnék, de most hiszek neki. Nem tudom miért, mert semmi sem biztos, bármikor visszatérhetnek az emlékei.
Végre beérünk a mi szobánkba, és én rögtön le is dobom magam az ágy végébe. Nem azért, mert fáradt lennék, de most minek álljak? nevetve fogtam derekamra, mert alapból is csikis vagyok, ezt pedig bőven megéreztem. Hát mi tagadás pontosan arra gondoltam, amire most ő, csak burkoltam próbáltam közölni, hogy nem kell majd visszafognia magát.
- Nem állítom, hogy közben nem teljesen másra gondoltam, csak próbáltam kevésbé perverzen fogalmazni. - vigyorodtam el felnézve rá. - Hát nem tudom... az utazásba, és egyes gyakorlatok is lehetnek fárasztóak, ha nem is teljesen fizikailag, azért pszichésen elég kemények tudnak lenni. - vonok vállat, majd mondadóján gondolkodva hallgatom. - Bízom benne, hogy ez valóban így fog működni, mert ha nem, akkor előfordulhat, hogyha most kinyitjuk az ajtót, nem tudjuk meggátolni, hogy mi és mikor jön be rajta. - sóhajtom kissé aggódva, mert azért lássuk be, ez nem olyan dolog, mint a borsó válogatás, vagy tű a szénakazalban. Itt elindítunk egy lavinát és az meg majd hoz magával mindent. - A net hülyeségeket ír... ne is abból próbálj kiindulni, azóta sok minden más lett. Ha százszázalékos adatokat akarunk majd rólad, szólunk Kitty-nek vagy Zombie-nak és ők majd kutatnak neked néhány videóanyagot a régi énedről. De csak is akkor, ha már lelkileg kicsit megerősödtél. - magyarázom, mert tartom tőle, hogy jobbára csak vérengzéseket látna, híradót, semmint azokat a pillanatokat, amikor egész jól meg voltunk. De nem akartam ennyire pesszimista lenni, ráadásul szépen el is terelte gondolataim.
- Ó, hát attól nem kell tartanod, én szívesen fekszem a kanapé és közéd... - emelgetem kacéran szemöldökeim. Mikor magához vont, én is átkaroltam, majd ahogy jobban hozzám simult el is dőltem vele az ágyon, hogy így ölelhessen magamhoz. Néha jó csak így feküdni a karjaimban vele, bár egy alkalomról sem mondanék le, ha szexről volna szó.
- Azért, hogy még véletlenül se kerülje el figyelmed, és letudjalak venni a lábadról, akkor is, ha már nem is emlékszel rá, mennyi fejfájást okoztunk egymásnak... - somolygom, lehunyva szemeim, miközben visszaidézem a pillanatokat ez elejétől. Mármint, amire még én is emlékszem.
- Azért bőven akadtak szép pillanataink is, mint például mikor először egymásba botlottunk egy pub-ban... - nevetem el magam halkan, ahogy felidéződik a pillanat. - Szerettelek piszkálni, mert a határozottságod ellenére könnyen zavarba tudtalak hozni, és ezt baromira aranyosnak találtam. Most már nehezebb úgy felhúzni téged, de azért... nem lehetetlen. - simogattam közben buksiját. - Volt valami dolgod, amit leakartál tudni, de én lebeszéltelek róla úgy, hogy igazából gőzöm sem volt róla, hogy mit fogunk csinálni, csak azt akartam, hogy velem maradj. Utólag már tudom, hogy te is... más különben nem bólintottál volna rá. - somolyogtam, mert így visszagondolva ezekre az akkor még elég különös pillanatokra, jó érzéssel tölt el, ahogy felfedezem bennük a válaszokat, amiket ott nem. - Aznap csókolóztunk először... - harapom be alsó ajkam, miközben lehunyt szemeim mögött szinte újra élem a pillanatot. Vicces és örömteli, felidézni mennyire zavarban volt a nagy tömeg gyilkos. Először mereszthettem rám úgy boci szemeit.

Bevallom kicsit aggódtam, mi lesz, ha éppen házon kívül vagyok. Annak se örültem volna, ha Cale egyedül kóricál a városban. Nem azért, mert eltéved, hanem, mert megismerhetik. Akár a rosszakarói is, és akkor nem leszek ott, hogy megvédjem. Zombie pedig nem lehet mellette 0-24-ben, és ugyanezt Kitty-től sem várhatom el, lévén, hogy fél tőle. Amikor pedig véget ért a körbevezetés, és végre kettesben foglalhattuk be a szobám, a téma ugyan elterelődött, de megmaradt a komor hangulat. Ettől függetlenül ezeket a dolgokat is meg kell beszélnünk és lehetőleg még azelőtt, hogy bele kezdenénk, ám mivel bizonytalan az egész, ráadásul nem veszélytelen, így emiatt is aggódhatok. Szeretnék segíteni, de örülnék, ha nem erőltetnénk a dolgot. Úgy értem, imádtam azt a személyiségét is, függetlenül attól, mennyire elítéltem tetteit, illetve, hogy milyen sokat veszekedtünk emiatt. Ugyanakkor most úgy néz ki béke van, az embereket se mészárolja, maximum rémálmai vannak, de azokat is kezelhetjük. A koordinációs hibái, illetve a beszéd funkciója pedig függetlenül javítható. Örülnék, ha a szépekre emlékeznek, de tartom tőle, hogy azok magukkal vonnák a rosszakat is.
Hajába simítva nyomok egy puszit kobakjára, mielőtt kiszöknek karjaim közül és hagyom, had nézzen körbe. Én addig is maradok szétterülve, én az ágyról figyelve, ahogy felfedezi a szobát.
- Azt csak Zombie tudhatja, de alapvetően jól tud főzni. Ő is gyakorló, mint legtöbbünk, de jól halad vele. - válaszolom mosolyogva, követve a szobában útját tekintetemmel. Kicsit olyan érzés volt ez, mintha kamaszok lennénk és most először engedték meg a szüleink, hogy feljöhessen hozzám. Mikor rábukkan az előhagyott képre, alkarjaimon megtámaszkodva ülök fel félig és úgy nézek felé.
- Öhm... Nagyjából egy éves, vagy pár hónappal több. Nálad készült, akkor még itt laktál a közelben. Előzőleg csúnyán összevesztünk, mert sok mindenben nem értettünk egyet. Azt hiszem szakítottunk is... de végül én mentem vissza hozzád. Nem azért, mert igazad volt, hanem, mert szeretlek és jobban hiányoztál, mint gondoltam. - vallom be kelletlenül, a helyeztet tekintve, kicsit bele is pirulok, ahogy mesélve ezt zavarba jövök tőle.
- Mert te magad se tudtad sokszor eldönteni mit akarsz... - mosolyodtam el, miközben oldalamra fordulva, de még fekvő helyzetben, felkönyököltem egyik kezemmel és arra támasztva fejem néztem rá. - Van még pár kép, bár nem sok készült, mert általában nem nagyon szántunk rá időt, nem tartottuk fontosnak. Azt hiszem az íróasztal felső fiókjában vannak egy jegyzet füzetben. - böktem fejemmel a fiók felé, ha érdekelte.
- Nem mellesleg én szeretem a vörös tarajod, alapból is imádtam tépkedni, könnyebb azzal magamhoz vonni téged. De tény, hogy a barna jobban állt neked, rövidebb is volt. Kevésbé is tűntél ki a tömegből... - válaszoltam mosolyogva, kifejtve véleményem. - De, ha gondolod, szólhatok Kitty-nek, ő ért az ilyen fodrász cuccokhoz is, sőt talán még Lila is. De ki tudja, talán még én is értek hozzá... Nem lehet olyan nehéz befesteni... - vonok vállat, de akkor sem haragszom meg, ha inkább a fodrász mellett dönt. Ha esetleg belenézett a fiókban lévő jegyzetfüzetbe, találhatott még pár fotót, bár tényleg nem volt sok. (Ecc-pecc, kimehetsz)
- Ami azt illeti... elég régóta. Jó pár éve... De ez megint kicsit bonyolult, ugyanis... - ezen a ponton pedig felismerve a sorsbeli hasonlóságot elnevetem magam. - ...pár évre rá, hogy egyáltalán kereszteztük egymás útját, balesetet szenvedtem és nekem is kiesett egy jó pár hónap... de engem speciel nem zavar, abból a szempontból, hogy most jobban érzem magam, és nem érzek késztetést, hogy megismerjem a múltam. Veled azután fordult komolyabbra a kapcsolatom, mikor utána találkoztunk. Bár Zombie szerint... te már akkor is többször tettél felém célzásokat, csak én... nem tudom... akkoriban nem ilyen voltam, és kurvára nem fogtam a jeleket. Erről ő  többet tudna mesélni, de asszem olyan kínos lenne, hogy én biztos nem szeretnék róla a tudni... - nevettem zavartan és legyintettem is rá, hogy hagyjuk is a francba. Helyette felkeltem és odalépve hozzá átkaroltam hátulról, leginkább azért, hogy ne lássa, hogy még mindig zavarban voltam.
- Gyere, inkább menjünk le enni, jó? - bújtam a nyakába, miközben ujjaim összekulcsoltam a pocija előtt. Odalentről már amúgy is érezni lehetett, hogy terjed a jó illat, ráadásul, ha nagyon füleltünk, hallani lehetett, hogy elkezdtek megteríteni is.
Mivel alapvetően mindenkinek más az ízlése, így elég nagy volt a választék is. Akadt rendelt sushi tál, tenger gyümölcsei, amerikai fogások, indiai csirke és üvegtészta, sült hús, krumpli, és persze néhány francia fogás is, de nem béka vagy ilyesmi, mert attól Kitty rosszul van. A desszert pedig még várat magára, mert el se férne az asztalon, ám hihetetlen vagy sem, ez is mind elszokott fogyni. Igaz, Bear még nem ért haza, de nem baj, nélküle is neki tudunk majd állni. Asztalnál pedig mindig sokkal családiasabb a hangulat, mert evés közben mindenki sokkal cserfesebb.

Azzal még nem is volt bajom, hogy várost akar nézni, sőt kicsit lazítani, ám az már neccessé tette mindezt, hogy egyedül is tervezett olykor elmenni. Nem akarom, hogy azt érezze rövid pórázon van tartva, de... igazából így van, viszont az ő érdekében. Talán még Kitty mellett is nagyobb biztonságban lenne, mint egyedül. De ezt most még is hogy közöljem vele? Finoman kéne rávezetnem, anélkül, hogy megbántódna.
- Ez jó ötlet... - bólogatok. Fasza... - Öhm, de... azért ne felejtsd el, hogy itt is bárki megismerhet, ami most annyira nem jönne jól, szóval, mikor lehet viselj sapkát és maszkot, akár szemüveget is. Akkor is, ha éppen van társaságod. Nem kell, hogy miattad ide csődüljön a fél város... Féltékeny vagyok, tudod. - vonok vállat mosolyogva, mintha ez tényleg akkora törést okozna. Bár ettől függetlenül tényleg rosszul viselném, ha más társaságában látnám, pláne, ha férfi az illető. Hát még ha jó képű is. Mondjuk aggódni nem aggódom, mert valakitől úgy is megtudom és másnap úgy is a folyóból halásznák ki a testét, szóval no para. De azért ne forduljon elő.
- De amúgy... támogatom. Elmehetünk majd mindenfelé. Múzeumokba, színházakba, retro kajáldákba meg ilyen fasza kis helyekre... - bólogatok egyetértően. Mikor lementünk enni, egy pillanatra azt hittem Cale azért nem ül közénk, mert zavarja a többiek jelenléte, esetleg szokatlan neki, hogy ilyen sokan vagyunk. Igazából magyarázata után sem voltam benne biztos, hogy ne így volna, de bólintottam neki. A többieket felkészítettem rá, hogy Braxie kicsit más milyen, és vannak dolgok, amik még nekem is újak lesznek, szóval legyenek vele elnézőek. Mindenesetre bólintok neki, és úgy teszek, ahogy kért, de amíg ő nem nyúl a kajához, a többiek is zavarban érzik maguk,
Lila-n kívül, így csak csendben hallgatják a szerintem kissé melankolikus számokat. Nyilvánvaló, hogy a rémálmok és az alkohol is depresszióssá teszik, de azt gondolom, ha a rémálmokat megszüntetjük, látványosan javulni fog az állapota. Mikor végre közénk ül, mi is nekiállunk enni, miközben olykor-olykor valaki feldob egy témát, hogy addig se csendben teljen az idő.
- Ó, köszönöm! - mosolygott zavartan Zombie, szerencséjére, ha elpirult volna se látjuk a tetkói miatt. Csak a sushit és a rákokat rendelte, mert Kitty csak egy féle étteremből volt hajlandó ilyen fajta ételeket enni. - Shane mondta, hogy szereted a francia ételeket, szóval gyorsan felcsaptam a szakács könyv francia részét, aztán gondoltam megpróbálkozom vele. - tette hozzá kicsit később. Mert, hogy alapból francia ételeket mi nem igazán eszünk. Kitty a koreai ételekért van oda, és az amerikai gyors kajáért, Zombie szintén vagy amerikai kajákat eszik, vagy görögöt, Bearnek mindegy, csak legyen vagy fűszeres, húsos vagy csípős, és persze sok, míg Lila... nos... az indiai mellett megesz... szinte bármit. Cale-nél töltött napja óta pedig a macaronért is oda van. Én sem vagyok finnyás, de bogarakat azért nem eszem.
Alapvetően egészen normálisan telt a vacsora, míg Braxie nem kezdett el hangokat hallani, mert eddig nem mutatta migrén vagy más probléma tünetét. Illetve ugyanezt csinálta akkor is, mikor velem volt a múltkor.
- Minden rendben? - kérdeztem rá azért biztos, ami biztos, mert ha a többiek okozzák ezt, orvosoljuk a problémát. A többiek erről is tájékoztatva lettek, de azért vetettek ránk egy pillantást, mire végül Lila felugrott.
- Tudom én mi kell ilyenkor, cseppet se félj! - lépett az egyik szekrényhez és némi kotorászást követően elővett egy megbontott soju üveget. - Ez segít ellazítani! És jobb is, mint a vodka, édesebb, ízleni fog, bízz bennem! - szerzett üres kis poharakat is és töltött mindenkinek. Alapvetően nem díjazom, de most itt vagyok, vigyázok rá.
- Úgy sem koccintottunk a tiszteletedre... - tette hozzá, erősítgetve, hogy igyon. - Cserébe, ha lehúzol egy egész pohárral, Shane bácsi is bemutatja zongora tudását... - nyújtogatta neki az itallal töltött poharat, amire én laposakat pislogtam Lila-ra, majd Cale-re néztem. - De hát ami ugye, nincs... - vonok vállat mosolyogva.

- Aaa nézzenek oda de kis finya lettél... - mosolyodom el nyakába csókolva, de tudomásul veszem kérését. - Rendben. Akkor majd keresek valami izgalmasabb helyet. - ölelem még magamhoz utoljára, mielőtt lemennénk, aztán el is engedem. Odalent már minden kész, egyedül a desszertek azok, amik nem fértek az asztalra, de így legalább Lila sem azzal kezdi a vacsorát. Ami kicsit szokatlan volt még nekem és a bandának is, hogy Braxie kiszakadt tőlünk zongorázni, míg kicsit ki nem hűlt a kaja, de alapvetően nem okozott problémát. Amúgy sem eszünk minden alkalommal így együtt, van mikor a munka miatt mindenki akkor eszik, amikor tud és azt, amit tud, így különösebben nem okozott problémát, csupán szokatlan volt ez így evés előtt. De szépen zongorázott, a többiek is elismerték, még ha kissé szerintem szomorkás dallamokat is játszott.
- Ugyan... ez a minimum... - pillantottam vissza rá mosolyogva, félig teli pofazacskóval. Ami Zombie dicséretet illeti, a túlzott elismerés neki jól is esett, de Lila most sem tudta magában tartani a gondolatait. Talán irigy volt, hogy ő "régebb" óta ismeri Cale-t, még is Zombie kapja a dicsérő szavakat.
- Hé, én is tudok főzni! - hadonászott az asztalnál egyik kezében egy villával, a másikban egy fél kenyérrel. - Legközelebb én főzök! És olyan finom lesz, hogy mind a 10 ujjad megnyalod! - bökött el ujjával Cale felé, mire én szemeim forgatva folytattam az evést, Zombie pedig elnevette magát, mert pontosan emlékszik rá, mi lett a vége, mikor legutóbb Lila állt neki főzni. Kikellett kapcsolnunk az összes füst jelzőt, mielőtt riasztotta volna a tűzoltókat... Ezen hamar túllendülve ettünk tovább, mikor Braxie a fejét fájlalta, amiben erősen kételkedtem.
- Pedig a hétre jó időt mondtak... - motyogom kicsit sajnálva, hogy még mindig ennyire hűvös van, noha mi hozzászoktunk, de tudom, hogy ő nem. Nem mintha nem tudnám, hogy most nem ez volt a probléma, de attól még szar, mert esőben nem nagyon lehet kinti programokat tervezni. Aztán Lila bedobta az ivászat gondolatát, amit - nem - meglepő módon Braxton nem utasított vissza, és igazából senki más sem. Az első koccintásnál még én is részt vettem, és örültem, mert láthatóan neki is jobb kedve lett kicsit, aztán Zombie társaságában kivittük a tányérokat és maradékokat, majd behoztuk a desszerteket, melyek javarészt süteményekből álltak, mindenféléből, viszont ez már rendelt volt. De jó cukrászdákból. Az asztalra kerültek az alkoholos italok is, ami egybe kötve az édességgel úgy gondolom megfogja alapozni a jó hangulatot. Aztán dolgunk végeztével vissza is ültünk Zombie-val és becsatlakoztunk az ivászatba, ami Kitty-nek sem volt ellenére.
- Nem tudom jó tanítvány leszek-e... - vigyorodtam el, majd én is lehúztam egy újabb pohárka akármit. - Könnyű azt mondani! A szakács szerint is könnyű főzni, de azért olykor igencsak küzdelmes harcok folynak a konyhában... - nevettem elé magam. Lila mindig ügyelt rá, hogy senki se ússza meg a ma estét, így mindig töltött mindenkinek valamiből.
- De rendben, legyen kölcsönös. Én is segítek neked, és te is segítesz nekem... - nyúltam át üres kezemmel felé és buksiját közelebb vonva nyomtam egy csókot a szájára.
- Mondjuk lehet a boci-boci tarkát eltudom játszani... - tettem hozzá viccelődve.

Szerencsére az édes dolgok és az italozás meghozta a végére a jó kedvet, és talán kicsit mindenkinek enyhített feszültségén. Legalább is úgy tűnt, hogy Cale is jobban érzi magát és bár Kitty maximum a közös nevetéshez csatlakozott, legalább hallottuk az ő hangját is. Miután pedig végeztünk és közöltük, hogy akkor mi most kicsit szétnézzünk a városban, a többiek sem zavartatták maguk, csak átmentek a nappaliba folytatni az ivást, evést és röhögést. Kellenek az ilyen napok, mert a küldetések eléggé fel tudják emészteni az embert, pláne, ha sok az áldozat és nem kicsit a kockázat. Nagy bánatunkra a tavaszi idő most nem kedvezett nekünk, mert kiléptünk után nem sokkal elkezdett csöpögni, ha esni nem is. De mind ettől függetlenül nem bántam, hogy járunk egy nagyot. Úgy sem volt túl sok alkalmunk ezekhez az amúgy teljesen normális dolgokhoz. Sajnáltam, hogy maszkot kell viselnie, pláne, mert így megcsókolni sem nagyon tudtam, de félő volt, hogy így is szemet szúrhat. A fodrászhoz taxival mentünk, mert nem volt épp a legközelebb, lévén, hogy egy lakóövezett kellős közepén voltunk. Szerencsére időpontot sem kellett foglalni, mint úgy sok helyen, így hamar kezelésbe vették Braxton-t, én meg addig elszívtam odakint egy cigit, a maradék időben pedig bent ültem a váróban és egy kislánnyal nyomkodtuk a telefonom, hogy addig se ő se én ne unatkozzunk.
- Hú, de csini itt valaki...! - keltem fel a kanapéról és közelebb lépkedtem hozzá, majd a kislány felé fordultam. - Látod? A szőke herceg sem mindig igazi szőke... Hát milyen jóképű a bácsi, igaz? - karoltam át a vállát, mire a kislány kuncogva egyetértett velem. Rövidebb lett, mint volt, de tetszik, jobban áll neki, és mégsem annyira kurta, hogy ne tudjam majd néha megcibálni. Elköszöntünk, aztán tovább is mentünk, azaz haza terveztünk menni, ám végül Cale-nek jobb ötlete támadt.
- Viccelsz velem? Még is minek hoztál ennyi cókmókot, ha most még hozzá is vásárolsz? - kérdeztem nevetve, de egy pillanatig sem ellenkezve igaztából. - Édesem, te még magad is alig bírod el, ha ilyen keveset eszel. - paskoltam rá finoman hátsójára, bár azt esélyesen felfogta a kabát. Ha nem sietett volna ennyire előre nagy lelkesedésében, biztos megfogtam volna a kezét, így azonban csak mosolyogva forgattam meg szemeim és mentem utána. Végülis miért is ne? Más párok is szoktak vásárolgatni, legalább taperászhatom, mondván, hogy csak igazítok a ruháján.
- Remélem fel is próbálod őket. Nehogy véletlenül rosszat vegyél... Ott a fülke... - bökök az üres fülkék felé. Nem mondom, hogy nem jut eszembe egy-két... huncut dolog, de ha a kisördögre hallgatok a vállamon és lebukunk, az elég kellemetlen volna a kamu munkámra való tekintettel. Én viszont Braxie-vel ellentétben nem vettem vissza az italozásból, ami egy csöppet kihat a józanságomra, bár ez eddig talán nem látszott meg.
- Szólj, ha kell segítség, és rád adom a gatyát... - kacsintok felé és amennyiben belemegy, én ledobom magam a fülkéknél lévő székek egyikére. - Aztán mutasd is meg magad.

Ha nem tudnám, hogy alapból is kiesett pár dolog az emlékeidből, azt hinném tervezel valamit. Szokásod volt ugyanis... - vonom fel játszott gyanakvással egyik szemöldököm, mosolyogva, bár aztán ki tudja, mire fel ez a nagy változás. Végül legyintek, beadva a derekam. - Legyen, cipekedem, de este akkor nagyon oda kell tenned magad... Legalább is a hátsódat... - nyalom meg alsó ajkam, finoman rá is harapva, utalgatva egy s másra. Aztán meg ne halljam este, hogy fáj a feje, most nem alkalmas.
- Nem, ez valóban így van. Ez csak nekem áll jól. Végülis... - vonok vállat. - ...max nem sokára már egy kézzel is elég lesz majd téged tartanom magamon. - vigyorodom el, miközben be is lépünk az üzletbe. Bíztam benne, hogy kicsit... erotikusabb hangulata lesz a dolognak, mint a tévében, de gyorsabban le tudta, mint egy nő. Ezt kicsit csalódottan figyeltem, és a pénztárnál meg is bántam, hogy nem bújtam be mögé a fülkébe. Azt gondoltam eztán majd még végig járjuk az áruházat, de így is tele volt a kezünk, így nem ellenkeztem. Ellenben kicsit lemaradtam néhány percre, mert azt hittem Lila felhagyott az otthoni partival és sunyiban követni kezdett. Nos... volt már rá példa. De ezúttal csak az italozás okozta fantáziám játszott velem. Vigyáznom kell Braxie fiúra, de Lila-tól nehezebb meg óvni, mint egy csapat kommandóstól. Meg különben is, miért adott neki puszit? Azt mondta nem vonzódik a nőkhöz... Arcom végig dörgölve hallottam meg, hogy valaki kötekszik Cale-el. Fasza... Még jó, hogy csak egy piás. Elindulok feléjük, mert úgy látom a drágám nem bír el vele egyedül, és még épp időben érkezem, hogy elkapjam a csuklóját. Egyből csavartam is egyet rajta - mindezt úgy, hogy másik kezemben ott voltam a csomagok - és az épület falának szorítottam, kezét hátához szorítva.
- Bal szerencsés egy fickó vagy... mert ha most a biztonságiak szúrtak volna ki, egy ejnye-bejnyével megúsztad volna... De New York legimádnivalóbb dokiját kaptad, szóval... - rántottam el a faltól a fickót és egy jól irányzott seggbe rúgással pont átküldtem az automata dupla ajtón, ami végül pont a lábára csukódott, ahogy hasra vágódott bent. Nem vágta le, és nem is tört el, de a jajgatásából ítélve biztos megérezte. Nem mondanám, hogy felfrissített, sőt kifejezetten élveztem kicsit bántani valakit egy ilyen nyugis nap után. Megigazítottam a nyakkendőm és Cale felé fordultam. - Nem kell a köszönöm, csókot akarok... - léptem elé elmosolyodva, kicsit talán túl szórakozottan is, és lehúzva a maszkot egy kis időre, ha hagyta, akkor megcsókoltam.
- Mit szólnál, ha odahaza ledobnánk a cuccaid és beugornánk egy bárba a régi idők emlékére? Lehet meleg bár is, ott még úgy sem voltam soha... Lehet mindkettőnknek bejönne. - vigyorodtam el. Persze azért lassan odébb kellett állnunk, bár nem hiszem, hogy összekötnének minket a fickóval, aki láthatóan részeg, így nem csoda, ha elesett.

Biztos az alkohol okozta enyhe paranoia tüneteit érzem magamon, de úgy érzem, mióta betértünk a fodrászhoz nem csak külsőleg változott meg Braxie, hanem történt is vele valami. Talán nem véletlenül akart megváltozni. És ez őszintén szólva nem tetszik. Mármint imádom az új séróját, a barna jobban is áll neki, és a stílusával sincs bajom, bár egy leheletnyit komolyabb, mint eddig. Viszont a tudat, hogy anno is sok kellemetlen dolog járt a fejében, elhinti bennem, hogy most sincs másképp. Aztán mondom... lehet csak az ital itt a probléma. Megpróbálom elnyomni kételyeim, de úgy érzem saját hibából kezd minden kicsúszni a kezeim közül. Félreértek valamit és ha közlöm a sületlenségeim, még olyan helyzetbe hozom magunk, amibe nem kellene. Főleg nem most, hogy neki is segítségre van szüksége. Mikor visszaérünk Kitty már a nappaliban alszik a kanapén, földre lógó kezében egy üres pohár, Lila a szobájában telefonál valakivel, míg Zombie valószínűleg az emeleten ügyködik. Azt hiszem jó napjuk volt, és ennek örülök. Idő közben Bear is haza érhetett, mert újabb mosatlannal bővült a mosogató, és hallani a motoszkálást a szobájában. Cale-el együtt én is átöltözöm. A hosszú ujjú fölé még veszek egy fekete, de ujjainál, nyakánál és derekánál gumis bőrdzsekit, mert hát este már hűvös van, és így indulunk útnak. Végül még sem volt mindegy milyen típusú a bár, amin jót mosolyogtam, talán fél, hogy behálóznának minket, de nem volt ellenemre a nyugi sem. Én is maradtam a whiskynél, majd leülve egy üres asztalhoz jómagam is rágyújtottam.
- Pillanatnyilag... de aztán megint jön a sok szar... - szólalok meg két korty között, miközben rápillantok. A figyelmem most kicsit alább hagyott, de azért olykor-olykor elsandítottam nincsenek e ismerős arcok, vagy kevésbé szeretnivaló emberkék, de úgy tűnt a hely mentes a seggfejektől. Megszólalására kaptam oda megint fejem.
- Hm? - kérdeztem, ám, ha nem adott választ, én sem erőltettem. Ahhoz képest, amilyen pörgős egy napunk volt, most valóban kellemes volt lazítani. Jól esett a cigi, az ital, a csendes zene. Kérdése nyomán mosoly kúszott arcomra, bár meggondolatlanul bukott ki belőlem a válasz.
- Embereket öltem a jó ügy érdekében. - nyomtam el a cigim, aztán leesett, hogy hülyeség, ezért, mint aki poénkodott volna, rá vigyorogtam a kézbe vett és számhoz emelte pohár mögül. - El se hinnéd mennyi betegem volt, van és... lesz is bizony. Mintha valami kibaszott korrepetáló tanár lennék, csak jobb fizetéssel... - nevettem el magam halkabban egy nagy korty után.
- Te figyelj már Braxie... nem kötekedésből és nem is féltékenységből, de miért adtál puszit Lila-nak, hm? - tettem le már is félig üres poharam, majd egy bájos, de mögötte kicsit feszült mosollyal képemen felé fordítottam fejem. - Gyanús vagy nekem...

Elvigyorodva hallgatom, talán szórakozottabban is, mint alapból. Mintha fordult volna a kocka és Cale akarja játszani a jófiút, míg én... hát ha nem is a rosszat, de kevésbé jót.
- Te is jól bevonzottad azt a barmot az üzletnél... - válaszolom félvigyorral képemen, ahogy figyelem cigizés közben. Nincs bajom a cigivel, sőt, és igazából abba sem szólnék bele, hogy ő is él ezzel a káros szarsággal. Viszont valahogy nem tetszik, hogy szívja. Mármint eleinte viccesnek hatott, hogy együtt dohányozzunk, de valahogy annyira távol áll attól, akit én megismertem benne, hogy most már inkább zavaró. Tudom, hogy erő és türelem is kell ahhoz, hogy elfogadjam olyannak, amilyen, hisz lehet emlékeit visszakapva sem lesz már ugyanaz. De még is olyan ez az egész, mintha idegen volna számomra, aki felvett egy Braxie maszkot és úgy tesz, mintha ő lenne. Csak rosszul játssza. Szemet szúrt a problémája oly módon, hogy szóvá tette, én meg éppen nem a whiskymbe merültem. De ennél több nem történt, mert nem osztotta meg velem. Pedig érdekelt volna. Már csak amiatt is, mert orvosaként is tudnom kell mindenről. Talán a mai napos fejetetejére állt gondolkodási módon miatt, de elszólom magam. Szerencsére időben észbe is kapok és elpoénkodom. Még jó, hogy azt gondolja, alapvetően is ilyen a humorom. A meglátásán viszont őszintén elnevetem magam. Nem azt mondom, hogy nincsenek komoly problémával küzdők, de azért amik miatt manapság felkeresnek... szent szar.
- Azért akadnak, akik de... Mármint, akik tehetnek róla. Aztán tőlem várják a megoldást. És amikor ellátom őket tanáccsal, telibe tojják. Szóval akadnak hülyék szép számmal... De amíg fizetnek... - sóhajtom, mert még rágondolni is rossz, hogy hamarosan élőben is átélhetem majd ezeket. És ha már nyűgösség, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem szóvá, ami azóta zavar, hogy elindultunk a fodrászhoz. Meg kell beszélnünk, különben addig rágódom rajta, míg vagy ki nem beszéljük, vagy magamba nem fojtom és... hát tulajdonképpen ilyesmire még nem volt példa, de gondolom durva dolgok történnének akkor. Felvetése némi gondolkodásra sarkalt, noha ráakartam vágni élből, hogy nem, de az úgy nem volna igaz. Viszont ő és Lila akkor is... nem okés. Nem kellene bírniuk egymást és ez zavar a legjobban.
- Az máás... De ő... ő is más. És nem ugyanaz a más, hanem két külön más. - magyarázom még magam előtt is kissé zavartan, mert igaza van, csak nem szeretném tudomásul venni. Ő az enyém, és az is marad akkor is, ha nem emlékszik rám. Vagy ha már kevésbé szeret. - Kitty mindenkivel távolságtartó, aki nem ismer. Alkohollal lehet oldani, és akkor igazán bájos, de a visszaélés ezzel komoly büntiket von maga után nálunk, így senki sem mert vele próbálkozni. - legyintek rá, de mosolyát látva érzem csak, hogy valóban nincs miért aggódnom, csak túl paranoiás lettem az elmúlt hónapokban... A csóknak viszont örülök, szóval naná, hogy odahajolok és viszonzom. Kijelentésére viszont szemem forgatva dőlök vissza.
- Ezt te sem tudhatod biztosan... Egyik percben még ezt mondod a másikban már lehet nem jönnek majd be a jóképű pasik... - mosolygom, mert azért bízom benne, hogy ez nem fog előfordulni, mindegy mennyire üti be a fejét. Én is ki iszom ráérősen a whiskym, miközben eltöprengek dolgokon, majd letéve újra ránézek és enyhe zavaromban a mondanivalómtól megköszörülöm a torkom.
- Tudod elég régóta ismerlek már.. elég... sok féleképpen, ha azt vesszük, és ugyan mindig voltak hullámvölgyeink, arra gondoltam, hogy esetleg... - koporászom ujjammal a felvetésben kicsit elidőzve, de mielőtt befejezhetném a mondandóm kivágódik a bár ajtaja, amire szinte egytől egyig mindenki odakapja a fejét, hisz, jó ha az üveg nem esik ki az ajtóból.
- Hölgyeim és uraim, legfőképpen az utóbbiak tekintve a mai felhozatalt, köszöntsék nagy tapssal... dobpergés! - kiáltotta egy még nem teljesen felnőtt férfi hangján a számomra már most ismerős hang és a nyitva maradt ajtón belépett egy magas, rozsda vörös hajú, öltönyös srác, kezében egy puskával, amit úgy lóbált, mintha játék volna csupán. - A utánozhatatlan szélhámost, Trickster-t! - tárta szét karjait, miközben olyan léptekkel vonult végig a pult mellett egészen az üres bár székig, mint valami kis király a helyen. Tény, hogy senki nem is mert egy szót sem szólni. Egy centivel volt alacsonyabb nálam, de jó kondiban volt, noha ez elegáns, világos szürke öltönye alatt aligha látszott. Nem, nem ez fojtotta a szót mindenki másban, és nem is a puska, amit egyébként nem úgy tűnt, hogy csak dísznek hozta, bár egyenlőre senkit sem puffantott le. A rémületet a huszonéves srác képe okozta. A története több kérdést is felvet, már csak amiatt is, mert ő is mindig mást mesélt, de állítólag ő maga nyúzta magát saját magát, majd valamilyen elgondolásból és egy kis kalandot követően visszarakatta, miután vissza szerezte. Így a szikével metszet rész máig látható heg körvonalként látszódik arca, szeme és szája körül, ami ettől úgy néz ki, mint akinek örökké fülig ér a mosolya. Lényegében majdnem, mint Joker-é. Viszont, mint volt páciensem azt bizton állíthatom, hogy kifejezetten sértőnek találja, ha hozzá hasonlítják. Volt, akiért rajongott ugyan, aki végül, mint valami befejezetlen képregény gonosztevője köddé vált, és ez kicsit... nos láthatóan elég durván felzaklatta. Ez a valaki meg épp itt ül velem szemben. Részben. Nem véletlenül mondtam anno Cale-nek, hogy a rajongói maximum kamaszok, mert akkor még ő is az volt, noha jeleit a súlyos antiszociális személyiségzavarnak már akkor is mutatta, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy nap idáig jut. Örülök, hogy hátul ülünk, és annak is, hogy ő is hátal ül le a bárszékre a pult felé és úgy kéri ki italát, mert lehet, hogy Cale-t már nem, engem megismerhet. Legutóbb pedig úgy volt, hogy egy kórházi ágyhoz kötve vegetál. Azóta nem is foglalkoztam vele, mióta Braxton-nal újra találkoztunk. Azt gondolom az ő helyébe akart lépni, de az biztos, hogy az alapokat az első Cale Braxton adta számára. Különös párhuzam köztük, hogy a srác is cirkuszban tengette éveit, bár neki szülei is ott dolgoztak. Senki sem hívta a rendőrséget, mert a kölyök őrült gyorsan összeszedte a maga bandáját, akik minden bizonnyal odakint őrködnek. Általában csak a feltűnést keresi, ritkán kezd eszetlen gyilkolásba, de azok sem előre eltervezettek. Azt gondolom, ha nem zargatják, minden bizonnyal néhány pohár után odébb fog állni. Én nem állhatok le vele harcolni, mert itt van Cale, és én is fegyvertelen vagyok.

Trickster jelenléte csendre intette az eddig jó kedélyűen csevegőket, és a kellemes hangulat hirtelenjében tőle vált szürrealisztikusan horrorrá, noha még igazán nem is tett semmi drámait. Nem mondanám, hogy mindig ilyen volt, bár voltak előjelei annak, hogy ilyenné válhat, ha nem is pontosan... ezzé. Mikor először találkoztam vele még mondhatni frissen visszatért voltam a képzések után. Cale akkor még a város szélén élt a maga elzárkózott módján, és akkor még lényegében semmilyen kapcsolat nem volt köztünk, csupán a múlt homályos képei, mint valami kapcsolat. Akkor még ez a vörös kölyök is egy kis kamasz volt, átlagos képpel, véznább, gyámoltalanabb. Legalább is annak tűnt. Egy hónapra rá, hogy visszatértem New York-ba, megkaptam az első rendőrségi ügyem, amit bár hátam közepére sem kívántam, lévén, hogy még kettős életem sem volt egyszerű, hát akkor még ilyen bonyolult esetekkel foglalkozni, mintha tényleg akkora szakértője volnék... Kételkedtek tettében, de a bizonyítékok szerint ő ölte meg azt, akit. Magam sem tudom, hogy - talán Cale-nek volt igaza és tényleg van hozzá érzékem -, de egy két órás nyüglődést követően, teljes lelki nyugalommal, pontosabban nem izgatva magát, kacagva vallotta be a tettét. Nyilván a börtön ilyen esetben nem volt opció, szóval mehetett egy manthattan-i, kifejezetten az ilyen mentálisan problémás, pszichiátriai fegyházba, ahol gyakorlatilag a kezdetektől fogva a gumiszoba volt az új otthona. Úgy tűnt rajta se gyógyszer, se kezelés nem segít, ráadásul borzasztó manipulatív, mintha tényleg valami szuperképessége legyen, hogy az ember lelke mélyére láson azokkal a halált sugalló zöld szemeivel. Az őrülteket pedig szónoklataival állította maga mellé és lázította a dolgozók ellen. Aztán történt valami, amit én is csak kósza hírekből tudtam meg, így semmi bizonyosságot nem nyert, de állítólag vagy ő varázsolta magát ilyen széppé, vagy valamelyik bosszúszomjas ápoló akart példát statuálni és megnyúzta. Elég brutális ügynek hangzott, de nem akartam belefolyni, mert rohadtul más szakterületem volt már, és közben Cale-el is egymásra találtunk a bárban. Nyilvánvalóan megszökött, s bár egyenlőre tán még nem számít tömeg gyilkos, és még csak követni sem nehéz őket, a rendőrség pont úgy kezeli őket és a területeiket, mint a legtöbb gazdag és elvetemült rosszfiúért: Ha lehet, a közelébe sem mennek. Állítólag Trickster és bandája sem öldös csak úgy az utcákon, maximum, ha banda háborút szítanak. Inkább a sok idióta kíváncsiskodót és betolakodót szokták elintézni, akik a cirkusza körül ólálkodnak. Ki iktathattam volna, de az életben nem gondoltam volna, hogy manapság is belefuthatunk.
Hitetlenkedve néztem Braxton után, ahogy kis híján elalél a sráctól, le se tojva, hogy én is itt vagyok, és hogy a gyereknél puska van, nem csak odamegy, de még keresi is a társaságát. Hát a pofám leszakad! Utána nyúltam, de már nem értem el, szólni pedig csak halkan tudtam volna, mert vele ellentétben engem ismer a tag, és azt gondolom nem szívlel. Tricks mind eközben kikérte Gin Fizz-ét és azt szürcsölészve bámulta az őt kiszolgálót, aki jelenleg nem, hogy pénzt nem kért az italért, de éppen azon volt, hogy ne tojja össze magát. Ekkor jelent meg mellette Braxie. Figyelmét megkapni nem volt nehéz - maximum annak, akik túlzottan is ezt akarta - viszont elveszteni már annál inkább, és aki számára nem volt érdekes, azzal rendszerint végzett. Trickster úgy érezte a sok kínlódás, amit elszenvedett igen is feljogosította arra, hogy magam mögött hagyja a siránkozást, az önsajnálatot vagy mások kínján való sajnálatot. Úgy ítélte meg, hogy megérdemli, hogy azt csináljon, amit akarjon, akkor, amikor akarjon és azzal és akképp, ahogyan és akivel. Hogy félt-e a haláltól? Nem tudom. Elég meredek dolgoknak volt részese. Talán újra is élesztették már, talán táncikált már a halál küszöbén, pofátlanul elkerülvén azt végül. Már a mozgáskor fülelni kezdett, de fejét még nem fordította oda, mert szerette nézni, ahogy a figyelt áldozatai, pusztán az arcától olyan irgalmatlan halál félelmet éreznek, mintha legalább Luciferrel néznének farkasszemet. Amikor viszont megszólította Cale, odatekerte fejét, bár pofázmánya nem különösebben árulkodott volna érdeklődésről vagy jó kedvről.
- Csak tessék. - pillantott le a Braxton által is kiszemelt bár székre, mint aki minimum valami fenséges ember volna, akinek bizony ki kell kérni az engedélyét, ha valaki mellé ül. Én a háttérből jobbára csak szörnyülködve figyeltem az eseményeket, pörgetve az agyam, hogyan vessek végett mielőbb ennek az őrültségnek. Ám miután Braxie helyet foglalt, kiharcolta Tricks figyelmét, aki eztán nem is félt magára hagyni italát és felé fordulva, az asztal könyökölve hallgatni mégis milyen őrült az, aki egy még nála is őrültebb társaságát keresi. A csodálatosra, csak bájos mosollyal megforgatta szemeit, mintha napi szinten kapná eme bókokat és már-már unalmas volna hallani. Az ajánlat azonban megragadta figyelmét, még a könyökléssel is felhagyott és kihúzva magát figyelte, sőt szinte körbe lengte sötét energiáival Cale-t, ahogy mélyen a szemeibe nézett, komor ábrázattal.
- Talán kifogytál az ötletekből, hogy az én pofámra legyen szükséged? Leakarsz festeni...? - kérdezte kölyök, ám mégis mélyített hangszínén. Talán szájának torzulása okozhatta, noha hangszálainak semmi baja. Olyan hangja volt, mint egy kissé rekedt bohócé. Végül hangos kacagásba tört ki, annyira, hogy még a pultot is ütni kezdte fehér kesztyűbe bújtatott ökleivel. Rajta kívül senki sem mert megnyikkanni a vendégek közül, így lassan alább is hagy a hangoskodás, majd ismét Cale-re pillant.
- Ki ne akarna magáról egy jó kis portrét, nem igaz? - vigyorogta szélesen, jóval szélesebben, mint azt bárki tudta volna. Aztán kicsit erősebben vállon veregette. - Benne vagyok, barátom. - vágott az asztalra, Braxie arcába hajolva, komoly, mély hangon megjegyezve.
- Jer velem, kicsi Hans, majd a birtokomon kibontakozhatsz. - kelt fel, majd kissé hevesen, de ledöntötte az italt, amiből jutott az öltönyére is, bár őt ez cseppet sem zavarta. Lecsapva a poharat, éppen csak nem törte össze.
- Ne aggódj, festékre se lesz szükséged, és a vászon is odahaza vár. - nyújtotta karját felé, hogy Cale belé karoljon. Most még úgy tűnt élvezhette a srác vendégszeretetét, de Trickster sosem a kiszámíthatóságáról volt híres. Bíztam benne, hogy Cale annyira nem volt a srác képébe veszve, hogy belemenjen és őrült módon rá bízza életét. Ugyanakkor abban sem voltam biztos, hogy mit tenne, ha Braxie visszakozna. Lehet nem zavarná, de lehet, hogy magára venné. Puskáját is felkapta üres kezébe.
- Ha én ilyen csodálatos vagyok, mit fogsz szólni a többiekhez...? - vigyorodott el sejtelmesen.