Pár nap ittlét, ennyi az amit Nia velem tölt, azután visszatér Afrikába. Addig is sok mindent szeretnék megmutatni neki. Egyelőre azt a bizonyos házat szeretném egyenlőre megmutatni neki. Terveztem egy időben azt, hogy ide költözzek vissza, de nem egyedül. Persze Nia mit sem tud a terveimről, de nem is fogok erőszakoskodni ez ügyben. Neki odahaza van a családja… de ezt majd megbeszéljük úgyis. sok tervem és ötletem van, hogy mit is kezdjünk ezzel a házzal, de őt is be kell vonjam ebbe.
Szóval jelenleg a házhoz tartunk kéz a kézben. Az utca tömve van autóval, én leparkoltam a sajátomat a hotel elé, ahol előzőleg megpihentünk. Onnan senki sem viszi el, ott megtalálom úgyis.
- Sok minden van amit megakarok veled négyszemközt beszélni, szóval jó is hogy megmutatom neked azt a házat. - igaz, hogy előzőleg már említettem ezt, de nem nagyon tetszett neki a dolog. Nem akarom elhagyni ez biztos. Szóval ha azt vesszük, akkor ez egy nyaraló féle lenne, ha évente egy-két hétre ellátogatunk erre. Akkor nem kell se a hugi nyakán lennünk, sem pedig szállodázni. Saját kuckó, ahol majd később a gyereket is elhozhatjuk. A sajátunkat. De tényleg, ezt majd csak később osztom meg vele. Az épület előtt megállva rápillantok, majd elmosolyodok.
- Ez volna. - nyúlok is a zsebembe, hogy elő vegyem a kulcsaimat, közben Nia kezét is eleresztem. Az egyik ismeretlen kulccsal lépek is fel a lépcsőkre, hogy ajtót nyissak. Kicsit babrálok még a nyitással, majd az is hamar megvan, kicsit nyekereg az ajtó, de mehetünk is befelé. Hátra pillantok a lányra, s kezemet is kinyújtom felé. Ha jön és elfogadja, akkor előre is engedem a folyosóra. A ház tiszta, „frissen” meszelt, festett, csak épp bútorozatlan. Nincsenek rágcsálók, nincsen furcsa szag. Ide csak én szoktam járni, hogy kisszellőztesek évente kétszer. Furcsa.
- Hát…nem egy nagy eresztés, de néz körbe, van egy tervrajz is róla… - az egész házban semmi nincs, se asztal, se ágy, se szekrények. Full üres. Max az ablakokon vannak redőnyök, meg függönyök. Megtámasztom a falat háttal, s karba teszem a kezemet is.
- Tulajdonképpen nem akarok haza költözni. - szögezem le már az elején a dolgokat, nehogy félre értsen valamit. Mindvégig figyelemmel kísérem a lépteit, s ha eltűnik a szemem elől valamelyik szobába, akkor is folytatom a beszédet. Mert fontos, hogy tudjon róla.
- Nia. Szeretném, ha te is otthonodnak tekintenéd ezt a kis házat. Évente kétszer eljönnél velem ide és kipihenjük az Afrikai dolgokat… - mosolyodom el ezt kimondván, majd el lököm magam a faltól és lépek a lány után, tekintetem őt kutatja, amint megtalálom, már ölelem is hátulról meg, hogy nyakába csókolhassak. Tudni szeretném, hogy mi is járhat most a fejében...

Össze szorul a szívem, ha arra gondolok, hogy még néhány, röpke nap és vissza kell térnem Afrikába. Nem akarok ismét távol lenni tőle, ki tudja, hogy mikor lesz alkalmunk ismét találkozni. Őt most már ide köti valami, engem pedig várni vissza a hazámba, nem akarom rá kényszeríteni arra, hogy esetleg miattam hozzon olyan döntéseket, amiket később bánni fog. Vegyes érzelmek kíséretében sétálok mellette az új-régi otthona irányába. Nem tudom, hogy mire számítsak, mit várjak ettől az egésztől. Próbálok pozitívan állni a dolgokhoz, de az, hogy vett egy házat anélkül, hogy eddig egy szót is szólt volna róla olyan véglegesnek tűnik. Mintha, ő már itt szeretne új életet kezdeni. Nem vagyok az a tipikus nő, aki elvárja a párjától, hogy az élete minden apró részletét megossza vele, tanácsot kérjen, de egy lakás vásárlása egy másik kontinensen azért mégiscsak hatalmas dolog.
- Sok minden? Félnem kellene? pillantok rá kérdő tekintettel. Igazából semmi jelenét nem láttam annak, az elmúlt napokban rajta, hogy valami megváltozott volna benne irányomba, de azért mégis görcsbe rándul a gyomrom. Egyszerűen ennek az érzésnek nem tudok parancsolni, nem tehetek arról, hogy a vészcsengők megszólalt a fejemben. Úgy szorítom össze ujjainkat, mintha azzal megakadályozhatnék bármit is, mintha csak az életem múlna azon, hogy a kezem fogja. Szeretem, és soha nem lennék olyan önző, hogy meggátoljam abban, hogy olyan életet éljen, amilyent szeretett volna, azt akarom, hogy boldog legyen, mindegy, hogy itt vagy Afrikában.
Kissé félszegen mosolygok vissza rá, amikor megérkezünk a lakás elé. Tekintetemmel végig mérem az épületet, fogalmam sincs, hogy mire számíthatok, de az teljesen világos, hogy Joseph boldog és izgatott amiért megmutathatja nekem a házat. Nem akarom elrontani az örömét, mosolyogva nyújtom felé a kezem és átlépem a küszöböt. Bár a lakás lakatlan, mégis tiszta, igazából arra számítottam, hogy a falak penészesek lesznek, és dohos szag terjeng majd mindenhol. Elengedem a kezét, hogy körbe tudjak járni és alaposan szemügyre venni. Lelki szemeim előtt látom, hogy mennyire otthonossá lehetne varázsolni, nem kellene semmi más, csak egy kevés Josephből és egy kevés belőlem. Cipőm sarkának koppanása visszhangzik a falak között.
- Szerintem nagyon szép. Egy kis fantáziával igazán otthonossá lehet varázsolni. mosolygok rá biztatóan mielőtt eltűnök az egyik szobában. Az ablak előtt megállok és tekintetemmel a kilátást figyelem, ez az ablak, pont a kertre nyílik, be kell ismernem, hogy szép látvány a sok fával, virágokkal és mindenféle bokrokkal. Lehet, hogy képes lennék megszokni. Apró áramütés szerű bizsergés fut végig nyakam vonalán, pontosan onnan indulva, ahol megérint ajkával. Lehunyom egy pillanatra a szemem, ujjaimmal apró köröcskéket rajzolok a kézfejére.
- Joseph... sóhajtok fel. - Te is tudod, hogy sosem fogunk eljutni ide évente kétszer...nincs annyi időnk. nem akarom elvenni a kedvét, de az elmúlt években, amióta együtt vagyunk nagyon kevés időnk jutott arra, hogy elutazzunk bárhová is. A munka és a kis betegeink mindkettőnknek fontosabbak, mint a pihenés. Kibontakozom az öleléséből, hogy szembe fordulhassak vele és tekintetemmel rabul ejtsem az övét.
- Amióta itt vagyok, egyetlen egyszer sem beszéltünk arról, hogy szeretnél vissza térni Afrikába. hangom sokkal inkább komoly, mint számon kérő. - Azt tudod, hogy nekem vissza kell mennem, de én nem tudom, hogy neked mik a szándékaid. Szeretnél maradni? tudnom kell, mert nem akarom, hogy olyan döntést hozzon meg, amit aztán bánni fog. Megérteném, ha maradni szeretne, hiszen itt van a családja, eleget volt már távol tőlük. Talán...itt esélye lenne végre arra is, hogy saját családja legyen, gyerekekkel, ahogyan mindig is szerette volna és ami a kinti életünkbe egyszerűen nem fér bele bármennyire is szeretnénk.
- Megértem, ha úgy érzed, hogy most itt van a helyed, tudnod kell, hogy egyetlen másodpercig sem haragudnék érte. lépek hozzá közelebb, hogy apró csókot hintsek ajkára. Csak azt szeretném, ha őszintén beszélne arról, hogy mik a terveim, legyen az velem vagy nélkülem, itt vagy akár Afrikában.
- Ez a szoba tökéletes lenne a gyerekeknek... már látom lelki szemeim előtt, hogy mennyire vagányul ki lehetne alakítani egy gyerekszobát, tanuló sarokkal, játszó sarokkal, mint egy kis birodalom.

Az hogy félnie kellene a sok megbeszélnivalótól, csak feljebb vándorol a szemöldököm. Mitől tart ennyire? Mit nem szeretne hallani, hogy ilyen kérdéseket tesz fel? Egyáltalán tart-e a dolgok mostani álláspontjától? Vagy a fejében mik a mostani álláspontok? Nekem is rengetegkérdésem akad, de félek, ha felteszem őket irányába, akkor elmenekülne vissza Afrikába?
Igen, otthonossá lehetne varázsolni, ebben egyet tudok vele érteni. Mindkettőnkből kell egy kicsi és már kész is volna. De sok minden akad, ami ezt a tervet beárnyékolja. Nyakára való csókomat követően ki is mondja erre az egészre az ítéletet. Amitől féltem, ódzkodtam és hárítani is akartam. De mégis. Valahol igazat tudok neki adni, de ez a végkimerülésig juttat majd bennünket és valahol valamilyen módon ki kell pihenni. Erre gondoltam, mint mindkettőnk menedékháza. Nélküle nem tudnám elképzelni itt és máshol se nagyon az életemet. Nem beszéltünk Afrikáról. Igen. Azt akartam, hogy csak ő és én legyünk kicsit, távol hagyva az afrikai gondokat. Csak kis időre…de a kérdése… összehúzom a szememet mérgesre, majd fejet ingatok. Még hogy maradni? Akárhogy nézem, de a nélküle töltött napok teljesen borzalmasok voltak.
- Nem tudok maradni, hosszú távon nem. Ez… - hallgatok el kicsit. - … már nem az én közegem. Afrika az én hazám… - vallom be neki a dolgokat, igaz, az is benne van a dolgokban, hogy anyám betegsége, majd halála hiányérzetet váltott ki bennem. Igaz, a bátyám és apám felé nem sok minden akad, mi hiányozna, de mégis, ők is a családom részét képezik. A húgomért létezem itt sokszor ebben a városban. Afrikában rengeteg embert megismertem már, a szívem is oda húz több okból. A csókját viszonzom, majd ahogy a gyerekszobáról beszélni kezd… mosolyra húzódik ajkam. Igen, gyerekek. A szobát már el is képzeltem, mivel lehetne bővíteni, vagy csinosabbá tenni. Akár 10 gyereket is bevállalok vele. Igen. Tízet. Jó anyja lesz Nia a lurkóknak. S abban is reménykedek, hogy magam is megfelelek majd apának. Igazából egészen idáig én magam nem akartam gyerekeket, nem éreztem magam késznek az apaságra. Még most sem vagyok benne 100%-os, de ez is már sokkl több, mint az eddigi véleményeim.
- Szeretnék veled maradni, Nélküled már nem lennék teljes, Nia Kahina Mlupa. - vallom be őszintén felé az érzelmeimet, noha ezzel már tisztában lehetett, közben nekidőlök az ajtófélfának. Figyelem a szobát, majd Nia arcára tévedek. Hosszan elidőzők rajta… a szavait rágom, izlelem s emésztem. Nem hiszem, hogy a munka ezerszeresen fontosabb lenne, mint a saját gyerekeink. Ugye nem? Azt meg még ő is beláthatja, hogy mindenkinek a saját családja a legfontosabb. Ránk számítanak odahaza… majd ő is másképp gondolja majd, ha lesz gyereke, akiért százezerszeresen aggódhat.
- Nia… - halkulok el csöppet. -... csináljunk gyerekeket. - bököm ki végül a dolgokat. Majd kiegyenesedem és megragadom a lány vállát, hogy rám nézzen, felém forduljon, majd a szemeibe nézhessek jó mélyen. Két tenyerem arcát zárja össze finoman, s úgy nézek bele a szemeibe, végül hosszasan megcsókolom.
- Gyerekeket akarok Nia. - mormogom ajkaira, most már százszoros magabiztosággal. A csókot nem akarom abbahagyni, annyira magához vonz ez a nő... végül elhaló sóhajjal szakítom el magunkat ajkainktól, s úgy nézek iriszeibe.
- Csak is te számítasz nekem. Ugye tudod? - újabb apró csókkal halmozom el, majd magamhoz vonom egy ölelésre. Nem számít ha nem egyből fog összejönni a dolog. Amíg élek én támogani fogom őt. S addig próbálkozunk, mig nem lesz valami aprócska remény. Saját családot akarok Niával az oldalamon.  

Sosem gondolkodtam azon, hogy valaha szeretnék máshol élni Afrikán kívül, egyszerűen ott építettem fel az életem, ott van a munkám, a családom, az életem és mindig is szerettem volna, hogy a gyerekeim is megtapasztalják azt a szeretetet amit én kaptam ott. Most viszont úgy érzem, hogy oka van annak, hogy Josph elhozott ide, talán neki más tervei vannak az életünket tekintve. Eléggé nyitott személynek tartom magam, attól viszont félek, hogy valahol új életet kell kezdenem. Mi van ha nem tudok beilleszkedni? Vagy máshol nem ismerik el annyira a munkámat, mint otthon? Mi van akkor, ha nem tudok átlépni az élet elém görgetett akadályain. Éppen ezért szeretném tudni, hogy pontosan mik is Joseph tervei, tudnom kell, hogy átgondolhassam és felkészülhessek rá.
Mindkét kezem átfonom a férfi nyaka körül, hosszúnak tűnő másodpercekig csak elveszek a tekintetében, szeretném kiolvasni belőle, hogy pontosan mire is gondol, mi járhat a fejében, úgy érzem, hogy kérdésemre csak kerülő választ kaptam.
- Amióta együtt vagyunk soha nem beszéltünk arról, hogy mik is a terveink a jövőre nézve. A gyerek témát is csak néha feldobtuk, de aztán valahogy mindig elnapoltuk ilyen-olyan indokok miatt. Szeretném, ha most tényleg megbeszélnénk a dolgokat. Szerintem mindkettőnknek fontos, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, hiszen csak úgy tudjuk tovább építeni a jövőnket, ha ezeket a dolgokat megbeszéljük. Nem zárkózom el teljesen a költözés gondolata elől, egyszerűen csak még nem látom magam előtt, hogy milyen lenne az élet egy ilyen nagy városban, mint New York.
Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek amint szavai értelmet nyernek a fejemben.
- Úgy érted, hogy most rögtön? terül szét széles mosoly az arcomon. Nem tudom mire vélni hirtelen ezt a fellángolást, mi történhetett, ami miatt azonnal szeretne belevágni a baba projektbe? Csókját viszonozom, szorosabbra fonva karjaimat a nyaka körül. Hosszú ideje együtt vagyunk már, de még mindig ugyanúgy szeretem és olyan intenzíven, mint a legelső időszakban.
- Mi lenne, ha egyszerre csak egy gyerekkel kezdenénk? A többit majd utána. kuncogom szavaimat ajkaira. Abban biztos vagyok, hogy belőle fantasztikus apa lesz, de abban már kevésbé, hogy belőlem milyen anya lesz. Persze, vannak elképzeléseim és mindent szeretnék megtenni azért, hogy a születendő csoki babáknak jó anyja legyek, de mi van akkor ha ez mégsem így lesz? Ha elbukom?
- Szeretlek. lehelek újabb csókot ajkára.
Mi lenne, ha ebben a percben nem gondolkodnánk azon, hogy mit hoz a jövő, csak élveznénk egymás társaságát? Nekem nem is olyan sokára vissza kell utaznom Afrikába, ahol ismét vár rám a munka, a szenvedés és egy árva kislány, akinek családot kell keresni. De még az előttem tornyosuló problémákat félre lehet tenni egy kicsit.