Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Meglehet, rengeteg mindent meg kellene még tennem, így az út után, s lehet akadna dolgom dögivel, de megelégedtem annyival, hogy segítettem lepakolni az értékes rakományt, főleg, ha már annyit szenvedtünk miatta.
Igaz útközben a múzeumi dolgozók, kik kísérték a kiállítási darabokat, rendesebben viselkedtek mint a  múltkori állatgondozók, ám még is volt valami abban, hogy már nem csak ketten ültünk azon a gépen, és kellett némi miheztartás is.
Elintéztem pár telefont, lejelentettem a megbízónak, hogy megérkeztünk a rakománnyal, és minden rendben volt út közben, s persze egyben maradt minden.
Ő még is úgy határozott, hogy ideküldi az egyik régészét, már csak azért is, hogy míg tart a kiállítás, addig szemmel tarthassa, s minden a maga tökéletes helyére kerüljön, és ne keverjék össze a dinasztiákat.
Dolph távozása után az első dolgom volt elmenni letusolni.
A meleg víz érintése csodásan érintette fáradt tagjaimat, s az igazat megvallva, nem is figyeltem mennyi időt töltöttem el alatta, csak akkor eszméltem fel, mikor odakint megcsippent az órám a pulton.
Nyújtóztam egy hatalmasat tusolás után, mielőtt megtörölköztem. Ásítás szakadt ki belőlem, de nem akartam hazamenni. Gyors rendbe szedtem magam, hogy mégse az út porától mocskosan érkezzek oda.  
Magamhoz vettem a cuccaimat, és a kis apróságot, mit ajándékba hoztam, majd beültem a kocsimba, s a kötelező megállásokon kívül, meg sem álltam máshol, csak Bells házánál.
Leparkoltam az autót, kiszedtem a csomagtartóból a táskám, majd megálltam az ajtóban.
Nem figyeltem mennyit mutat az óra, csak bekopogtam, s mivel nem érkezett válasz, így megnyomtam a csengőt.
Jó persze telefon is létezik, és szólni is lehetne, hogy mikorra várjon, ám ha valaki meglepetést szeretne szerezni a másiknak, akkor bizony nem fog olyan hiábavalóságokkal szórakozni, mint a telefonálás.
Szóval újfent megnyomtam a csengőt, letettem a táskámat, s tovább várakoztam.
Ha esetleg kinyitotta az ajtót, mosoly siklott arcomra.
-Elnézést hölgyem a korai zavarásért… kegyed rendelt egy pilótát? - komoly képpel mondtam, mindezt még az ajtó nyílása közben, míg várakoztam a reakciójára, letettem a táskám, s tettem pár lépést hátra.
Nem izgultam, nem aggodalmaskodtam, vajon mikén fogja érinteni jelenlétem. Helyette akárhogy is döntött, kedves mosollyal arcomon várakoztam, mi aztán kiszélesedett, mikor kitárult az ajtó, és befejeztem a mondandómat.
-Szia Szépségem!

Az elmúlt pár napban egyszer megfordult a fejemben, hogy írok neki a kis csevegésünket követően, hogy várhatóan mikor érkezik, de aztán meggondoltam magam, mert nem akartam azt, hogy azt gondolja ráakaszkodom vagy bármi hasonló. Friss volt még ez a dolog köztünk és úgy éreztem inkább időt kell adni annak, hogy minden a maga útján haladjon, még akkor is, hogy amikor a semmiből írt, akkor a szívem újra hevesebben dobbant, arcomra pedig egyből mosoly kúszott a boldogságtól. Nagyon reméltem, hogy épségben haza fog jönni. Szerencsére nem sokat agyaltam az egészen, mert a munka túlzottan lefoglalt. Az elmúlt két napban időm se volt unatkozni, vagy túlzottan elmerülni a gondolataimban, hiszen egy esküvői megrendelést kellett teljesítenünk. Mindennek tökéletesnek kellett lenni és egy kicsike csúszást se engedhettünk meg. Nem csak azért, mert azzal netalán későbbi ügyfeleket veszíthetünk, hanem amiatt se, mert nem akartam azt, hogy pont miattunk legyen bármiféle fennakadás.
Szerencsére minden rendben ment és mindenki elégedett volt a virágokkal és a díszítéssel, ahogy a menyasszony is a csokrával. Miután ott végeztünk a többieket elengedtem haza, hiszen bőven túlóráztak ők is, én viszont még visszamentem az üzletbe, hogy rendbe tegyem és a növényeket is elássam, aminek köszönhetően egészen későn értem haza teljesen kimerülve.  Mára pedig megfordult az is a fejemben, hogy ki se nyitok, vagy maximum csak délután, főleg, hogy ma egyedül lennék, mert tartott a szabadnapjuk.
Éppen egy egészen kellemes álomban volt részem, amikor is a csengő felriasztott és visszarántott a valóságba. Megdörzsöltem a szememet és végisimítottam az arcomon, mert nem akartam elhinni azt, hogy pont most kell valakinek jönnie és megzavarnia az alvásban, amikor minden annyira tökéletes volt. Nyöszörögve fordultam az oldalamra, az egyik párnát is kicsit a fejemre húztam, mintha azzal kizárhatnám az érkezőt. Ha tudtam volna, hogy a váratlan betoppanó sokkal jobb, mint az álmom, akkor sokkal nagyobb kedvvel és hamarabb is másztam volna ki az ágyból és nem pedig morogva, kicsit talán élőhallottan. Már majdnem leértem a lépcsőn, amikor újra megnyomta a csengőt. „Ég a ház, csak nem tudok róla?” futott át az agyamon kicsit morogva, de hangosan csak annyit kiáltottam:
- Jövök már! – majd újra megdörzsöltem az arcomat és elnyomtam egy ásítást, beletúrtam a kócos hajamba, miközben pedig a kulcsot fordítottam el a zárban meg se fordult a fejemben, hogy legalább köntöst igazán fel kellett volna vennem. Annyira váratlanul ért a látogató és félig még aludtam is, hogy nem gondoltam bele abba, hogy nem túlzottan illendő ilyen szerelésben ajtót nyitni.
Az ajtó nyílt, ő pedig megszólalt. A hangja úgy süvített át az álmosság ködén, ami elmémben uralkodott, mintha csak egy villám lenne, ami képes azon nyomban minden zavaró ködöt elűzni és ébredésre bírni minden egyes porcikámat. A szívem hangosan dobbant az ismerős hangnak köszönhetően és egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy talán még mindig álmodom és valójában nem is ébredtem fel, csak képzelem az egészet.
- Joe?! – meglepettség és mosoly egyszerre ült ki az arcomra, amikor végre teljesen kinyílt az ajtó és megpillantottam őt. Mielőtt pedig végiggondolhattam volna, hogy mit illik és mit nem, úgy ahogy voltam a hálóingemben, mezítláb kiléptem az ajtón és a nyakába ugrottam boldogságtól sugárzó arccal, mintha egy perce még nem azon morogtam volna, hogy nem aludhatok.  Karomat szorosan fontam a nyaka köré, miközben lábujjhegyen álltam és hosszan megcsókoltam őt, aztán hozzábújtam, mint aki tényleg képtelen elhinni azt, hogy kit is sodort ide a hajnali / reggeli szellő.
- Ez a fajta meglepetés nagyon is kedvemre való. – persze, hogy a korábbi beszélgetésünkre utaltam ezzel, miközben a reggeli hűvös szellő a bőrömet cirógatta, aminek köszönhetően kicsit libabőrös lettem, de most még ez se érdekelt, vagy talán pontosan kicsit ennek köszönhetően bújtam még inkább hozzá, mintha az megvédhetne a reggeli hidegtől. Hangom pedig sugárzott a boldogságtól és még mindig nem gondoltam abba bele, hogy kicsit talán alulöltözött vagyok, mert míg korábban az álmosság tompította a gondolkodásomat, addig most Joe váratlan felbukkanása okozott kisebb ködöt elmémben.


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Csendben várakozni, olyan, mint mikor gyerekként várod a Télapó érkezését. Izgatottan, türelemmel talán kevésbé várod, hogy minden a megfelelő legyen. Némi várakozás, némi türelmetlenség, s persze a mosoly, mi ott ült arcomon még akkor is, mikor meghallottam a motozást a zárnál, s elmondtam a kérdésemet.
Meglepetés ült arcán, mikor rám pillantott, mintha csak rémeket látna, vagy épp álomvilágból révedne, ám mire rápillanthattam volna az órámra, már ott is termett nyakamban, szorosan átkarolt, majd csókolt, mit viszonoztam is, s magam is átkaroljam.
-Még se bánom annyira, hogy nem szóltam. - mosoly kúszott arcomra, miközben megcirógattam a selymes anyagon át bőrét, s újabb csókot loptam, bár lehet adta magától.
Ha kellett, lefejtettem magamról karjait, hogy aztán felvegyem csomagom, s széttárjam karjaim, mintegy néma kérdésre, bemehetek e.
Ha bebocsájtattam, hát bementem, majd odabent letettem a kanapéra táskámat, kibújtam kabátomból. Álmos ásítás hagyta el ajkam, mit nem igen sikerült elnyomnom, miközben tekintetem megakadt az órán, s megdörgöltem zavartan tarkóm. Rémesen korán volt.
-Sajnálom… nem néztem az időt… de… - kinyitottam a táskám, elővettem belőle egy szépen becsomagolt csomagot, s azzal kezemben fordultam felé.
Ha közelebb jött, végignéztem  kék hálóingbe bújtatott alakján, s felé nyújtottam az ajándékot.
-Nyisd ki! - várakoztam türelmesen, míg elvette, s közben letelepedtem a kanapéra, karjaim támlájára fektetve, le sem véve róla tekintetem.
Ha nekiállt kibontani, levettem karjaim a támláról, s vártam a reakciót. Odabent a csomagolás alatt ott virított egy azok közül a lámpások közül, miket mutattam neki a vásárból.
Nem tehettem meg, hogy nem hozok neki egyet, főleg, mikor olyan nagyon vágyott rá, s persze szerettem volna örömöt szerezni a számára.
Ha nem bontotta ki, s félre tette, akkor odahúztam magamhoz, majd ölembe vontam, hogy lábai bal oldalamon lógjanak lefelé, s úgy öleltem magamhoz lehunyt szemekkel.
-Arra gonoltam… esetleg maradhatnék… - dörmögtem bele nyakába, s hátradűltem vele együtt. Szerettem volna ismét olyan jól aludni, mint mikor mellette töltöttem az éjszakát. Békésen, rémálmoktól mentesen, úgy, mint régóta nem.
Meg is lepődhetnék rajta, milyen hatást gyakorolt rám ez a nő. Olyan volt, mint egy álom. Rég nem éreztem ilyesmit. Persze szerettem Kat-et is, de az a szeretet, már rég nem szerelem volt… és ez… ez az egész talán lehet majd az is, és nem csak vágyó ragaszkodás.
-Te is hiányoztál… - arcom belefúrtam hajába, majd nyaka vonalán simítottam végig arcommal, lehunyt szemekkel, még akkor is ölelve tartva. Olyan vallomás volt ez, mit akkor az üzenetváltás közben nem éreztem. Nem gondoltam hiányára, ám a napok múltával rá kellett döbbennek, én is hasonlón érzek mint ő maga, ám a gondolat megdobbantotta szívem. Hiányoztam neki...

Szavaira elmosolyodtam, mert én se bántam, vagyis ha szólt volna, akkor biztosan készítettem volna reggelit, vagy kimentem volna elé, ha szerette volna. Biztosan nagyon fáradt lehet, ha most érkeztek meg. Az érintése nyomán jól eső bizsergés járta át a testemet és a csókja könnyedén viszonzásra lelt, amikor pedig lefejtette a karomat, akkor egy lépést hátráltam, majd újra elmosolyodtam amint megláttam a néma kérését.
Könnyedén löktem be a csípőmmel az ajtót, hogy aztán belépve kitárjam neki és behívjam.
- Érezd magad otthon. – miközben megszólaltam becsuktam magunk mögött az ajtót és megszokásból elfordítottam a kulcsot is, de a zárban hagytam, ahogy szoktam.  Lehet kicsit furán hatott az, amit mondtam, hiszen igazából most először járt itt, de komolyan gondoltam.  
Ásítását látva én is ásítottam egyet, hiszen ragályos volt és fáradt is voltam, ezen az a tény se változtatott, hogy majd kiugrottam a bőrömből abban a pillanatban, amikor megláttam őt.
- Semmi gond. Örülök, hogy itt vagy. – szavaim mellé elmosolyodtam, mert tényleg örültem annak, hogy idevezette őt a szíve, a lába, vagy elméje, vagy talán mind kicsit, ki tudja. Talán nem is számított, csak az, hogy itt volt épségben. Kíváncsian figyeltem, hogy mit vesz elő, amikor pedig felém nyújtotta a csomagot, akkor meglepetten pillantottam fel rá és közelebb léptem hozzá, hogy elvegyem az ajándékot.  
- Te csomagoltad be? – kíváncsian csendült a hangom, majd elkezdtem kibontani az ajándékot, amikor pedig megláttam, hogy az egyik lámpás lapul benne, akkor a mosolyom felragyogott és a pillantásomban is újra megcsillantak a boldogság apró szikrái. Óvatosan húztam végig az ujjamat a törékeny tárgyon és pár pillanat erejéig kicsit elvarázsolva vettem szemügyre. – Tényleg gyönyörű, ahogy a fényképedről is látszott. Köszönöm, hogy gondoltál rám! – ha tudtam, akkor közelebb hajoltam hozzá, a szabad kezemmel megtámaszkodva combján és csókkal is megköszöntem, nem csak szavakkal. Aztán pedig felegyenesedve pillantottam körbe a nappaliban, mint aki a megfelelő helyet keresi. Bár valószínűleg a hálóban fog kikötni, de egyelőre leraktam a tévé alatt található szekrényre és kicsit hátrálva megcsodáltam, mert végül is ott is remekül mutatott az egyik növény mellett.
Visszasétáltam hozzá, ha pedig ekkor is az ölébe húzott, akkor könnyedén simultam bele az ölelésébe. A közelsége képes volt megnyugtatni, a szívemet pedig őrült, ugyanakkor még is annyira kellemes dallamra bírni.
Mondandója ismét mosolyt csalt arcomra, a szívem nagyot dobbant, mert örültem volna, ha marad, de az, hogy ő hozta fel… nos, az nagyon is jól esett, mert ez azt sugallta, hogy nem csak egy villámlátogatás volt, amit gyorsan le akart volna tudni.  Amennyiben a kezével átölelt, akkor gyengéden megcirógattam, miközben hátradőltünk. – Jó gondolat, de ha megengedsz egy javaslatot, akkor inkább egy kényelmes ágyat ajánlanék az alváshoz, mintsem ezt a kanapét. Igaz, azon osztozkodnod kell az itt lakóval, de bérletidíjat nem kér érte. – egyértelmű volt a korábbi ásítás alapján, hogy fáradt. Ott pedig mind a ketten kényelmesebben elférnénk.
Szavai lelkemet simogatták, a szívem újra félrevert egy ütemet. Lehunytam a szememet és elvesztem az érintése nyomán életre kelő érzésekben. Nem igazán értettem, hogy képes mindig ennyire könnyedén elvarázsolni vagy éppen miként volt képes ennyire gyorsan átjutni a falaim egy részén, a félelem pedig miként nem ül folyamat a vállamon mindazon érzések miatt, amiket előcsal a rég elfeledett ládákból. Végül kicsit elhúzódtam, hogy rálássak az arcára és gyengéden végisimítottam arcán, mígnem játékosan megszólaltam. – Azt hiszem a térerő borzalmas lehetett, ha még csak most ért át az üzenetem ezzel kapcsolatban és ezért késve érkezett meg a válasz is. – persze, hogy csak kicsit húzni akartam őt és reméltem, hogy érteni fogja a viccelődésemet, mert egyáltalán nem bántam azt, hogy még csak most válaszolt erre. Tisztában voltam azzal, hogy kicsit káoszos, vagy nagyon is az, ami elkezdett kibontakozni közöttünk. Én pedig nem akartam siettetni őt, hiszen ez a vallomása így is szívet melengető volt és reményt is hozott magával. Végül újra megcsókoltam. – Te is nekem és örülök, hogy épségben visszatértél.– ajkai fölött suttogtam ezt a pár szót, aztán pedig ha hagyta, akkor felkeltem és onnan fürkésztem őt, de egyelőre nem bombáztam kérdésekkel arról, hogy milyen is volt az utazás. Arra még remélhetőleg lesz akkor is lehetőségem, ha már kipihentebb lesz.  
- Kérsz valamit, vagy egyelőre beéred az ágyammal? – kicsit oldalra billentettem a fejemet, ha kért inni vagy mást, akkor a konyhába mentem, ha pedig egyelőre beérte az ággyal, akkor felé nyújtottam a kezemet, hogy utána felmenjünk az emeletre és megmutassam mit merre is fog találni.  – Ruhát nem tudok adni, vagy talán akad egy túlméretezett pólóm, viszont párnával tudok szolgálni, ha az nem elég és tudok hozni neked saját takarót is, ha szeretnéd. – a póló nem volt pink, egy AC/DC póló volt. Fogalmam sem volt, hogy milyen ruhákat hozott magával, vagy mire lehet szüksége. Miközben a válaszára vártam az egyik oldalt a fülem mögé simítottam a hajamat és kíváncsian fürkésztem őt.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Beengedett, én pedig örömmel konstatáltam, hogy nem hajtott el annak ellenére milyen későn is toltam oda hozzá a képem. Lelkesedett talán a gondolatért, és nem rémálomnak fogta fel érkezésem.
Odabent letettem magam a kanapéra, miután odaadtam neki az ajándékot, s figyelemmel kísértem.
-Tudom, rémes, de ebben nem vagyok profi. - bár szerintem a csomagolás kifejezetten jól sikeredett annak ellenére, hogy általában nem én voltam az, ki ajándékokat csomagolgatott, hisz mindig csak a beszerző szerepét töltöttem be, hosszú éveken keresztül.
Igaz, gondoltam arra is, hogy majd csak egy ajándéktáskába teszem, de még is inkább a csomagolás mellett döntöttem.
Mosollyal arcomon néztem miképpen csomagolja ki, majd szemléli meg az apró tárgyat, mi nekem nem sok jelentőséggel bírt. Pusztán egy apró ajándék volt, mit részére szereztem.
A kapott csókot viszonoztam, várva, vajon hova fogja elhelyezni a lámpást, majd  miután meglelte számára a pillanatnyi megfelelő helyet, bevontam ölembe, s öleltem magamhoz, miközben nyakába dörmögtem maradási szándékom, ami inkább volt egyfajta felajánlás, miközben hátradűltem, továbbra is ölelve őt, lehunyt szemekkel néhány pillanatig.
-Ühümmmm...szóval megosztanád velem az ágyad...jól hangzik. - ráemeltem kékjeim, s közben mosoly költözött arcomra újfent, aztán érkezhetett a vallomás, mi eléggé megkésett, bár azzal nem kezdhettem az egészet, hogy odafüllentem hiányzott, mikor akkor és ott nem éreztem ilyesmit.
Aztán a napok múltával, kezdtem azt érezni, valami mintha hiányozna… valaki… leszállás után, pedig ott égette elmém a gondolat, hogy látnom kell.
-A válasz az érzéssel együtt érkezett… de sosem voltam olyan nyálas alak, hogy nyafogjak ilyesmi miatt. Nagyfiú vagyok már… - megvontam a vállam, s engedtem a késztetésnek megsimítva oldalát.
-Beérem az ágyaddal… most még… - nem voltam éhes, sem pedig szomjas. Egyszerűen csak pihenni akartam egy jót.
Igaz, odahaza is megtehetném, hogy álomra hajtom a fejem. Felém nyújtott kezét elfogadva keltem fel, követve őt a hálószobájáig, persze indulás előtt felkaptam még a táskámat, hogy majd abból szerezzek magamnak alvós ruhát.
A hálóban nem néztem körbe, sokkal jobban érdekelt az ágy, és hogy kényelembe helyezhessem magamat.
Jó persze az sem volt utolsó szempont, hogy nem akartam egymagam lenni odahaza a hatalmas lakásban. Egyedül, és síri csendben, hogy csak az óra idegesítő kattogása töltse be a teret.
-Van a táskámban… a szálláson volt mosógép, minden tiszta… de az ágy...- elhúztam a szám, miközben kigomboltam ingem, hogy aztán letehessem az ágy végére, bele se gondolva, mit is teszek. Ha jobban meggondoltam, már minden porcikám látta, szóval egy ing levétele igazán nem hozott zavarba.
-A fürdőt merre találom? - felé fordultam úgy félmeztelen, miközben kezem övemre siklott, hogy kioldjam azt is. Ha megmondta merre lelem, hát elmentem oda a cuccommal együtt, hogy vissza már pizsamának kinevezett kockás nadrágban, és pólóban térjek hozzá, s megtorpanjak a hálószobája ajtajában, s ha addigra már ágyban volt, hát bemásztam mellé, csókot lehelve vállára, s bebújjak mellé, s hátulról átkaroljam.
Lehunyt szemekkel feküdtem mellette, kicsit helyezkedve, majd hamarosan már egyre ritmikusabban vettem a levegőt, majd lassulni látszott, miközben elnyomott az álom.
Szinte már el is felejtettem mennyire békés mellette feküdni, miközben a rémes gondolatok messze elkerülnek.
Nem volt rémálom, nem volt kellemetlen gondolat, pusztán a béke érzése járta át tudatom, s repített el egy álomtalan nyugodt közegbe.
Ha nem feküdt még el, akkor csak letelepedtem mellé, hogy aztán ha hagyta, eldőlve vele keressek egy mindkettőnk számára kényelmes pozíciót, hogy álomra hajthassuk fejünk, vagy csak én magam hunyjam le szemeim, míg az álom lassan magával ragadott.

A válaszára megingattam a fejemet, mert egyáltalán nem gondoltam azt, hogy borzalmas lenne a csomagolás. Csak érdekelt, hogy ő bíbelődött ezzel, vagy nem. Ha kellett, akkor szavakkal is megerősítettem, hogy nincs gond a csomagolással.
Miután az ajándékot leraktam az ideiglenes, vagy talán végleges helyére utána nem sokkal már az ölében vesztem el a kanapén ülve. Lehelete cirógatta a nyakamat és próbáltam nem elveszni az érintése által előcsalogatott érzésekben teljesen.  Miután hátradőltünk, még inkább hozzásimultam a mellkasához, éreztem, hogy miként emelkedik, közben pedig gyengéden cirógattam az engem ölelő karját.
- Örülök, ha így gondolod. – viszonoztam a mosolyát, miközben a kékségben újra kezdtem elveszni. Az íriszeimben ott csillogott a boldogság és öröm szikrái is, mindamellett az álmosság is. Nyomtam egy puszit az arca-nyaka vonalára, aztán újra fejemet a mellkasára hajtottam.
Szavaira bólintottam és kicsit a nyelvemre is haraptam, hogy nehogy kimondjam azt, hogy az érzéseinket megosztani másokkal az jó dolog és nem attól lesz valaki nyafogós, de jobbnak láttam inkább hallgatni. Inkább csak örültem annak, hogy ha akkor nem is, de mostanra eljutott oda, hogy hiányoztam neki és ezt el is árulta számomra. Érintésébe jólesően beleborzongtam és mosoly kúszott arcomra, miközben a szemem továbbra is csukva volt, mert ki akartam élvezni minden pillanatát ennek a találkozásnak.
Hamarosan viszont már talpon voltam, mert féltem attól, ha még pár perccel tovább maradunk, akkor a kanapén fogok elaludni az ölében hozzábújva. Nem mintha ez annyira zavart volna, de biztosan nem a legkényelmesebb lett volna egyikünk számára se így aludni.
Kíváncsian vontam fel a szemöldökömet arra, amit mondott.
- Mi volt gond az ággyal? – tényleg érdekelt, hogy miért is húzta el a száját, arra pedig, hogy van tiszta ruhája és még mosott is magára bólintottam. A legtöbb férfi maximum akkor házias, ha nincs aki éppen megcsinálja helyette, de reméltem, hogy ő nem ilyen volt. Figyeltem, hogy miként szabadul meg az ingjétől és egy aprót alsó ajkamba haraptam, ha pedig szüksége volt még valamilyen ágyneműre, akkor elindultam érte, de előtte még elárultam neki azt, hogy merre is találja a fürdőt. Ha nem kellett neki semmi se, akkor csak pár lépésnyire álltam tőle, összefontam a karomat magam előtt és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy az elém táruló látvány milyen emlékeket is kezdett előcsalogatni. Természetesen ebben az esetben is megmondtam merre találja a fürdőt. Miután távozott kifújtam a levegőt, majd elvetem az inget az ágyvégéből és leraktam a székre, a táskáját is levettem az ágyról, ha ott hagyta és a komód tetejére raktam.
Mire visszatért, addigra bebújtam az ágyra és mosollyal az arcomon néztem rá, amikor megtorpant az ajtóban.
- Még mindig nem harapok nagyot, vagy inkább külön szeretnél aludni? – kíváncsian fürkésztem őt, mert ha netalán meggondolta magát, akkor se lesz gond, maximum átmegyek az unokahúgomnak kialakított szobába, ő pedig maradhat itt. Közben pedig elnyomtam egy újabb ásítást, amikor pedig bebújt mellém és ölelésébe vont, akkor úgy simultam bele, mintha ez nagyon is megszokott lenne közöttünk és régóta így aludnánk már. Annyira természetesnek hatott, mint még talán soha és ennek meg kellett volna ijesztenie, legalább egy kicsit, de inkább jóleső volt és melegséget csempészett reménnyel együtt a lelkembe. A vállamra adott csókra elmosolyodtam és az engem ölelő karjára siklott a kezem. – Jó éjt és szép álmokat! – bár már nem volt éjszaka, inkább hajnal volt, de akkor is.
Az ölelésében biztonságban éreztem magam, úgy éreztem, mintha minden rossz gondolatot, álmot képes lenne távoltartani, miközben az álom egészen hamar magával vitt.



Amikor felébredtem, akkor olyan kipihent voltam, mint nagyon régóta nem. A boldogság átjárt és egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy az egészet álmodtam, de ahogyan egyre inkább kezdett tisztulni a kép az ébredést követően, úgy tudatosult bennem, hogy tényleg itt van és nem csak egy szívemnek tetsző álom volt az egész. Elmosolyodtam és pár percig még élveztem ezt a békességet, amit éreztem mélyen legbelül, aztán végül óvatosan lefejtettem magamról a karját és kimentem a fürdőbe, miután a reggeli teendőket elvégeztem visszasétáltam a hálóhoz és neki dőltem az ajtófélfának. Mosolyogva fürkésztem őt, de nem volt szívem felébreszteni, még akkor se, ha már 11 fele járt az idő. Annyira békésen aludt.  Óvatosan behajtottam az ajtót, és nem foglalkoztam azzal se, hogy fel kellene öltöznöm, mert nem akartam zörögni a fiókokkal és a szekrénnyel se.
Lesétáltam a konyhába, bekapcsoltam a rádiót, amiből kellemes zene szólt, de ügyeltem arra, hogy ne legyen túl hangos, majd pedig elkezdtem reggeli-ebédet készíteni. Reméltem, hogy szereti a palacsintát, bacont és tojást is terveztem készíteni pirítóssal. Sütésközben pedig idővel a zene engem is magával ragadott és kicsit „táncolni” kezdtem, ahogy olykor megesett, ha tudtam senki se láthat és a boldogságnak köszönhetően most még inkább magával rántott a hangulat. Olykor kicsit dúdoltam is, ami egészen addig tartott, amíg fel nem tűnt, hogy esetleg figyel, vagy meg nem éreztem az érintését, mert abban a pillanatban biztosan belefagytam a mozdulatba a zavaromnak köszönhetően.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

-Puha volt… kényelmes is talán, de olyan üres. - megvontam a vállam, s ennyiben ki is merült a válaszom, hagytam, had értelmezze aképpen, ahogy ő szeretné, s magam is aképpen tettem. Hiányzott mellőlem valaki, akihez odabújhatok, kit magamhoz ölelhetek, bár ezt hangosan bevallani nem vallanám.
Olyan kevés időt töltöttem egymagamban az elmúlt éveim alatt, hogy már idegennek hatott a magány gondolata.
Finoman öleltem magamhoz miután visszatértem az átöltözésből, s persze azzal sem lett volna gond, ha ott előtte öltözök át, de egy gondolat bennem azt súgta, nem kellene eképpen tennem, s meglehet jobban jártunk így mindketten. Kellett az alvás, a békesség, mi körbeölelt, mintha mindig is a karjaimban tartva hajtottam volna álomra fejem.
Békés volt az álmom, s meglehet rég nem volt már ehhez hasonlóban részem, azon a pár napon kívül, mit egymás mellett töltöttünk.
Eleddig fel sem tűnt, mennyire eltávolodtunk egymástól a feleségemmel annak idején, ám rádöbbenve az egészre, okot is adhatna arra, hogy ne bánjak semmit, ha bárminemű ilyesfajta érzés magával ragadna… boldog elégedettséggel öleltem magamhoz, s fel se tűnt, hogy a hajnal folyamán nem is moccantam.
Mikor aztán kibújt mellőlem, fordultam át másik oldalamra, ölelve magamhoz a párnát, s fordultam át hasamra, míg félig kilógtam a takaró alól.
Nem tudom mennyi időt töltöttem alvással, s az órát sem figyeltem, sem pedig a lenémított telefonom zizzenései nem érdekeltek.
Álomból ébredező kábulattal nyújtózva tértem magamhoz, megtapogatva magam mellett az ágyat, ám az ürességet tapintva felültem, megdörgöltem képem, majd a fürdőben lemostam arcom, majd leóvakodtam a földszintre, menve a hangok után.
Karom megtámasztottam az ajtófélfánál, miközben mosoly játszott képemen, figyelve mozdulatait, míg a reggelit készítette.
Mire észbe kaptam, már mögötte álltam, kezeim derekára siklott, s úgy húztam magamhoz közelebb, s belecsókoltam nyakába.
-Jó reggelt… -dörmögve fordítottam magam felé, hogy aztán egy jó reggelt csókot nyomjak ajkára, míg kezem felsiklott gerince mentén, majd ezen üdvözlés után engedtem el, nehogy odaégjen amit készít, s telepedtem le a pult közelében.
-Dolgozol ma? Vagy a főnököd megengedi, hogy kivegyél egy szabadnapot, és eltöltsd egy ilyen alakkal mint én? - közben elcsakliztam egy szelet bacon-t, leharaptam belőle egy darabot, aztán mosollyal képemen vártam válaszát.
Nem voltak eget rengető terveim. Leginkább csak pihenni akartam, s nem bemenni dolgozni, maximum csak akkor, ha égett a ház.
Ha egyszer eljöttem hozzá, némi időt vele akartam tölteni, mielőtt újra magába szippant a dolgos hétköznapok mámora.
Reméltem ad magának némi pihenőidőt, már csak azért is, mert idetoltam a képem, s ez adott némi ego érzést az egésznek, hisz volt képem azt gondolni, majd miattam kihagy egy napot.
-Mellesleg… mindig így készül a reggeli? Tánc és ének is jár mellé? - szaladt mosoly arcomra, miközben egy újabb falat bacon indult meg felé, hogy aztán elpusztíthassam.

Ébredést követően is még jól rémlett, hogy mit mondott az ággyal kapcsolatban, és ahogyan akkor, úgy most is jóleső melegség járta a lelkemet és boldogság is, mert egy egészen picit reméltem azt, hogy miattam érezte üresnek és nem csak úgy értette, hogy mindegy lett volna ki fekszik mellette, csak ne egyedül keljen álomra hajtania a fejét.
Idejét se tudom, hogy mikor aludtam ennyire sokáig, hiszen általában én nyitottam a boltot is, de az is igaz, hogy az elmúlt két nap őrültek háza volt, sokszor reggel bekaptam egy-két falatot, majd este jutottam legközelebb étel közelébe, mert megállás nélkül pörögtem, hogy mindennel készen legyünk. S nagy valószínűséggel annak a személynek is szerepe volt abban, hogy nem dobott ki hamarabb az ágy, aki mellettem feküdt és ölelésébe zárt. Az ölelése békességet és biztonságot, meg reményt is hozott magával, hogy talán egyszer lehet még olyanban részem, amik már az elfeledett álmaimat gazdagították.  
Könnyedén feledkeztem bele a reggeli készítésbe, hiszen szerettem sütni és főzni is, főleg akkor, ha tudtam másoknak is kedvükre való az, amit készítek és ízlik nekik. Az már más kérdés volt, hogy utána a takarítás nem tartozott annyira a kedvenc elfoglaltságaim közé, de most még ez se tudta igazán elvenni a kedvemet attól, hogy reggelit készítsek. Ahogy mondani szokták, a boldogság képes szárnyakat adni, engem pedig feltöltött, ahogyan a hosszan tartó békés alvás is.
Nem hallottam, hogy mikor jött le, ahogy az se tűnt fel, hogy bámult, mert a zene és a tánc is magával ragadott, miközben készült a reggeli, így amikor megéreztem erős karjait derekam köré fonódni és csókját a nyakamon, akkor kicsit ijedten rezdültem össze, mert váratlanul ért. A szívem is hevesebben dobbant és a zavar is megjelent az arcomon, hiszen ki tudja mennyi ideje is nézte már a „táncikálásomat”, amivel díjat biztosan nem nyernék, legalábbis szerintem.
- Jó reggelt… – viszonoztam a köszönést, szenvedélyesen viszonoztam a csókját, az érintése pedig kicsit perzselt, amibe jól esően beleborzongtam. – de máskor ne settenkedj, vagy a szívem ki fog ugrani a helyéről. – hangom még mindig kicsit megszeppenve csendült, mert tényleg kicsit megijesztett. Ennyire nesztelenül tud közlekedni vagy csak én merültem el túlzottan a zenében?
Miután elengedett visszafordultam a serpenyőkhöz és sietve fordítottam meg a bacont és a palacsintát is. Kérdésére visszafordultam hozzá és úgy tettem, mint aki nagyon elgondolkozik a kérdésen, miközben ő a bacont falatozta és mosolyát látva nehéz volt komolynak maradnom.
- Azt mondják nagyon szigorú a főnök, de talán akad egy pilóta, aki képes meglágyítani és jobb belátásra bírni. – játékosan csendült a hangom és ekkor már elmosolyodtam, hiszen én vezettem a boltot és alapból se voltam biztos abban, hogy ki akarok ma nyitni. -  Úgy tartják, hogy ennek a pilótának tengerre emlékeztető szeme van és a mosolya is eléggé csábító tud lenni, ha akarja. Esetleg nem ismered? –könyökömmel a pult másik oldalára támaszkodtam és államat a tenyerembe raktam és úgy fürkésztem őt mosolyogva, aztán visszafordultam az ételhez, mielőtt még megégne. Sietve kiszedtem őket a megfelelő tányérra, majd beraktam az utolsó palacsinta került a serpenyőbe. Ha úgy tűnt vevő a játékra, akkor egyelőre nem mondtam mást, ha úgy tűnt nem annyira, akkor megszólaltam. – Ráérek és van is valami ötleted, hogy mit szeretnél ma csinálni, vagy majd közösen eldöntjük? – elővettem két tányért és bögréket is. Leraktam elé az egyik tányért és bögrét, a másikat magamnak vettem elő. Utána jöhetett a kávé és tea is, mert nem tudtam mivel akarja indítani a napot, aztán odaraktam pirítóst is kosárban, bacont és miután elkészült az utolsó palacsinta azt is. Ha kért juharszirupot, vagy tejet, cukrot, vagy bármi mást, akkor azt is előszedtem, aztán a kérdést hallva félúton megtorpantam és kicsit zavarba jöttem.
- Mióta is figyeltél? – kérdeztem meg óvatosan, aztán közelebb léptem és leültem. – Talán, de általában csak akkor, ha tudom senki se figyel, mert nem szeretek hülyét csinálni magamból. Pláne nem egy ennyire vonzó pasas előtt, hiszen pontosan tudom nem vagyok egy Shakira. – megrántottam a vállaimat, mert lehet voltak dolgok, amikben jónak éreztem magam, mint például a jégkorcsolyázás, de a tánc nem igazán tartozott közé.  
- Remélem ízleni fog a reggeli és ugye nem vagy ezek közül semmire se allergiás? Nem akarlak idő előtt kórházba juttatni. – kíváncsian fürkésztem őt, mert be kellett látnom, hogy annak ellenére mennyire természetesnek kezdett hatni a jelenléte, vagy ölelése, érintése, csókjai, ahhoz képest nagyon is keveset tudtam róla. Töltöttem magamnak egy kis teát, míg a válaszára vártam.  


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Settenkedni nem szép dolog, de a szokásokat nehéz levetkőzni. Nem minden esetben lehet megoldani, hogy az ember léptei engedelmesen zajt csapva csattanjanak a padlódeszkáin, vagy épp a járólapon.
A szokások hatalmasan képesek eluralkodni az embereken, s meglehet teljesen körbezárják az elméket, rabbá teszik, és megmaradnak a berögződések.
-Bocsánat… - azért megengedtem egy mosolyt magamnak, hisz nem volt szándékomban ráhozni a frászt.
A zene annyira nem volt hangos, hogy ne vehessen észre, bár az is igaz, hogy eléggé bele volt merülve, én meg csendes voltam, már csak megszokásból is.
Tudni szerettem volna, milyen szándékai vannak a nappal kapcsolatban, hisz elakartam némi időt tölteni vele, ám ha esetleg a munkát választaná, akkor sem ellenkeznék, vagy akaratoskodnék. Egyszerűen csak engedném, had tegye úgy a napját, ahogy épp kedve tartja, vagy a programja diktálja.
-Tudsz hozzá egy telefonszámot? Meglehet megdumálható némi lágyításra… - feleltem nagy komolysággal, s megtapogattam zsebeimet, ám a telefonom fent maradt a szobában. - Nem tűnik ismerősnek a fazon, de lehet nyápic ficsur…. - morfondíroztam tovább, miközben villantottam egy mosolyt felé, kékeim barnáiba fúrva, majd míg ő kiszedte az utolsó adagot, csendben maradtam, úgy figyeltem néhány pillanatig, aztán jöhetett a kérdés, mire talán megkapom a hőn áhított választ is.
-Nem… de Shakira sosem érdekelt… - benedvesítettem ajkaim, mosoly úszott arcomra. Bármennyire is nem gondolta úgy, számomra akkor is csodás látványt nyújtott, a kék hálóingjében, miképpen táncikálva, énekelve készítette a reggelit. - Meglehet elég ideje rajtad tartottam a szemem ahhoz, hogy tudjam, még párszor szeretnék ilyen műsoros reggelit! - kicsit kényelmesebben helyezkedtem, míg ő elém pakolta a tányért, hozzá a poharat, s kávét, miből töltöttem is magamnak.
Szerettem a teát is, ám a reggeli ébredések alkalmával jobb szerettem kávéval kezdeni a napot, teát pedig meghagytam a betegen eltöltött pillanatokhoz.
Kérdésére végigpillantottam az elém rakott ételeken, vágtam egy gondolkodós grimaszt, aztán megingattam fejem, mintegy jelezvén, az allergia messzire elkerült eleddig.
-Szerencsére nem vagyok azaz allergiás fajta. -szedtem magamnak némi ételt, s nem is kértem semmi mást, hisz az is épp elég volt, mit elém rakott.
Azon pedig még gondolkodtam kicsit, mit is szeretnék csinálni, végül pár falat után letettem a villámat, megtöröltem a szám, s tekintetét kerestem.
-Arra gondoltam, elhívom randira a főnökasszonyt, hátha akkor megenyhül, és elenged egy napra. Mit szólsz? Sétálunk, beszélgetünk… ismerkedünk...- megvontam a vállam. Nem sokat tudtunk a másikról, s meglehet nem ártana pár dologgal tisztában lennünk, hisz akadtak azért sötét foltok, melyeket lehet fel kellene fedni.
Jó persze a sötét foltok nem valami gyilkosságot jelentettek, csak néhány később talán érdekes kérdésekre adott válaszokat jelképeztek. Válaszokat, melyekre érdemes lehet megtudni a választ.
-Mit szólsz? Szerinted kapok egy esélyt Szépségem?

Bocsánatkérésére elmosolyodtam, gyengéden megsimogattam és nyomtam egy puszit arcára. Nem haragudtam rá és nem azért mondtam amit, hogy bocsánatot kérjen. Egyszerűen csak túlzottan elmerültem a kisvilágomban, erről nem ő tehetett, vagyis talán kicsit, hiszen részben neki köszönhetően indult ennyire mosolygósan és boldogan a reggelem, bármennyire is fura volt ezt beismerni, de így volt.
- Úgy tudtam már megadta neki, amikor tanár-diák kapcsolatba léptek a repülés miatt. – arcomra egy kicsit pimasz mosoly kúszott, majd amikor a zsebeit lapogatta, akkor kicsit ajkamba haraptam, mert próbáltam elfojtani a kuncogásomat. Szavaira kicsit felvontam a szemöldökömet és megingattam a fejemet. – Nem, ő biztosan se nem nyápic, se nem ficsúr. Talán sok mindent lehetne mondani róla, de ez a kettő biztosan nem illik rá és a főnökasszony örömmel mond le a mai programjáról, hogy az illetővel töltse a napját. – mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon, miközben a pillantásunk összefonódott, de aztán a reggeli közbe szólt és sietve zártam el a gázt, hogy aztán kiszedjem az utolsó ételeket is a tányérokba.  
- Tényleg? Akkor ki az eseted, vagy volt? – kíváncsian csendült a hangom, mert kíváncsivá tett, de ha nem akart felelni rá, akkor nem faggattam. Tiszteletben tartottam, hogy nem térünk rá arra, hogy fiatalként kinek ki is tetszett a hírességek közül. Szavaira kicsit zavarba jöttem és lesütöttem a pillantásomat, mert erre a válaszra nem számítottam, na jó, egy egészen kicsiként igen, hiszen nagyon is hízelgő volt az, amit mondott. Kicsit elpirultam, majd fülem mögé simítottam a hajamat. – Talán megoldható, hiszen ki tudna ellenállni egy ilyen kérésnek. Főleg ha az élet is engedni fogja, hogy legyen még hasonló pillanat az életünkben. – hangon kedvesen csendült és a mosolyom is édes volt, a pillantásomban pedig ott volt a remény apró szikrái, hogy remélhetőleg nem ez az utolsó közös reggelink ilyen módon. Azt mondtuk, hogy esélyt adunk ennek bármi is ez, attól még soha nem lehet tudni azt, hogy miként is kavarodik meg az élet egy szellőnek köszönhetően, de reméltem, hogy idővel inkább közelebb fog sodorni minket egymáshoz, mintsem messzire, ha már annyira hirtelen kavart meg mindent a partin is.
Közben pedig minden az asztalra került és én is helyet foglaltam, hogy végre reggelizzünk, ha már ennyit sütöttem, aztán eszembe jutott, hogy csináltam pár tükörtojást is. Sietve álltam fel, hogy azt a tányért is lerakjam és elmosolyodtam, mert lehet kicsit túlzottan sok mindent sütöttem, ki tudja.
- Ennek örülök, legalább nem kell azon izgulnom, hogy véletlen majdnem kinyírlak valami étellel. – elvettem egy pirítóst és pár szelet bacont, mert utána inkább a palacsintára akartam áttérni. Azt jobb szerettem, mint ezt a kettőst. – Jó étvágyat, remélem jó lesz és nem csak a műsor volt kedvedre való. – amennyire pár perce még zavarba hozott a dolog, most pontosan annyira tűntem könnyednek, mint akit már nem is zavar, hogy „meglesték”.
Kíváncsian fordultam felé, amikor abbahagyta az evést, hogy mit is szeretne mondani.
Szavaira elmosolyodtam és pár pillanat erejéig elgondolkodtam, miközben ismételten elvesztem a kékségben. Hasonló fordult meg az én fejemben is, hogy talán ideje lenne kicsit jobban is megismerni a másikat és úgy tűnt egyre gondoltunk. Mielőtt viszont válaszolhattam volna, azelőtt ismét megszólalt.
- Van olyan idióta, aki képes lenne nemet mondani egy ilyen mosolyra és igéző szempárra? – tettem fel a költőikérdést, amiben részben benne volt a válaszom is, de azért igenlően bólintottam is. - Tetszik az ötleted és igen a válaszom, de azért azt előre leszögezném, hogy kicsit már berozsdásodtam, ami az ismerkedéseket jelenti. – megrántottam a vállaimat, mert ez volt az igazság. Jó ideje nem randiztam, nem ismerkedtem, aztán közelebb hajolva hozzá megpusziltam, majd pedig folytattam a reggelizést. Rövid időre némaságba burkolództam, aztán rápillantottam.
- Van kedvenc helyed, ahova szeretnél elmenni? Akár lemehetnénk a partra is, vagy Central Parkba. – nem tudtam, hogy milyen randira is gondolt, ahogyan azt se, hogy már akkor megfordult ez a fejében, amikor idejött, vagy csak ez hirtelen jött ötlet volt részéről, pontosan ugyanannyira, mint amennyire engem meglepett az ötletével.
- Amúgy milyen volt az utazás? Minden rendben ment? Sikerült elbűvölnötök őket annyira, hogy tiétek legyen legközelebb is a fuvar? - érezhette, hogy nem csak úgy udvariasságból kérdezem, hanem tényleg érdekelt, hogy mi van vele, a munkájával és úgy az egész úttal.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

-Való igaz! A megállapodás megszületett már… - jegyeztem meg tettetett morfondírozással, aztán bólintottam egyet felé pillantva, s viszonoztam a mosolyt, mit kaptam, bár nem volt olyan pimasz mint az övé, majd következő szavaira vonásaim szelídebbekké váltak. Örültem, hogy velem akarta tölteni a napját. Én magam sem voltam abban a hangulatban, hogy rohanjak vissza dolgozni, bár a C130-ra ráférne egy alapos takarítás, ám tudtam megvár majd úgy is, és nálam alaposabban senki sem takarítaná le a kicsikét úgy sem, főleg, hogy Abe egyéb elfoglaltságokkal küzdött.
Kicsit gondolkodnom kellett, ám meglepő módon a név sokkal egyszerűbben az eszembe jutott, mint hogy ennyi év után várná az ember.
-Bírtam Sharon Stone-t – jegyeztem meg morfondírozva, s talán egy pillanatra még forgattam is fejemben a fogaskerekeket. Nem akartam füllenteni, hisz a bizalom alapja volt az igazság. - Bár, Cindy Crawford sem rossz… - mindezt persze komoly képpel mondtam ki, arcomról nem lehetett leolvasni semmit, pusztán később kezdett el mosoly kibontakozni arcomon. -Most te jössz…. Ki volt a gyerekkori ideállod? Az etalon…
Aztán persze jött a kérdésem, mire kapásból válaszolt is, mire felszaladt a szemöldököm, s egy pillanatra ott libbent képemen a mosolyom is, majd semmivé foszlott, míg gondolkodtam, aztán bólintottam.
-Akad olyan…. - természetesen gondoltam, hogy kérdésére nem várt választ, bár nekem egyből Dolph ugrott be, aki a két szép szememért bizonyára nem adná be a derekát. Egyszerűen csak arra gondoltam, ő inkább hozzám vágna valamit, hogy hagyjam abba a vigyorgást.
-Nem nagy kunszt. - megingattam fejem, miközben vágtam egy fejet mellé, hisz ha úgy adódott, naponta folytattam le hasonló beszélgetéseket telefonon, csak hogy megpuhítsak valakit a munka kedvéért. - De nem lehetsz béna benne. Főleg, ha visszagondolok a történtekre. Olyan hamar csavartál az ujjaid köré, hogy észre sem vettem.
Összepréseltem ajkaim, majd letettem az evőeszközöm, beleittam kávémba, s belemerültem gondolataimba. Régi érzés volt, mi akkor előbukkant, mit meglehet igazán nem is éreztem már ki tudja mióta, de még is oly könnyedén került a felszínre, mintha soha el nem határolódtam volna tőle.
Szerettem a feleségem, ám ez az egész még is sokkal másabbnak bizonyult. Olyan érzések tárházát szabadította fel bennem, mikre nem találtam racionális magyarázatot.
-Nem akarok olyan helyre menni, ahol már előtte is gyakran jártam. Valami olyat szeretnék, ami nem volt mindennapos. De ha akarsz valami puccos helyet, megcélozhatunk olyat is, de tudod, én most inkább azt szeretném, ha Te választanál Bluebell. - felkeltem helyemről, eltettem a mosogatóba az üres tányéromat, elöblítettem, majd nekidűlve a mosogatónak fontam karba karjaim.
-Csak előtte haza szeretnék menni átöltözni. Leteszem a kocsit, és majd Taxival megyünk oda. Mit szólsz?
Igaz nem  okozna gondot a vezetés sem, hisz az alkohol fogyasztása nem fenyegetett, egyszerűen csak nem akartam kötöttséget. Úgy szerettem volna, ha bármerre elmehetünk, s az egész tényleg olyannak hatna, mint egy randevú. Valami spontán. Valami olyan, amiből bármi lehet.
-Egész kellemes út volt. Időre megérkeztünk, nem volt fennakadás. Hazafelé akadt némi probléma, de végül minden megoldódott. Leszállítottuk a rakományt, segítettünk lepakolni, és most itt vagyok. - kicsit közelebb mentem, majd visszatelepedtem a helyemre, hol addig ültem, aztán ismét beleittam kávémba.
-Neked hogy teltek a napjaid? - őszintén kíváncsi voltam, s nem csak azért kérdeztem vissza, mert így hozta az illem.

Válaszára elmosolyodtam és bólintottam. – Utóbbit nagyon meg tudom érteni. – igaz, engem a saját nemen nem vonzott, de attól még vak nem voltam és meg tudtam érteni, hogy miért is rajonghatott hajdanán érte. Miután visszakérdezett nem sokat haboztam és hamar megérkezett válasz. - Brendan Fraser, vagy ott volt Harrison Ford. Mind a kettőnek jól állt a kalandorélet. – mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon, majd bekaptam egy újabb falatot, mert rendesen meg akartam reggelizni. Lehet legalább úgy kellett volna tennem, mint akinek nagyon el kell gondolkodnia egy ilyen kérdésen, de nem akartam füllenteni. Mindennek az alapja az őszinteség, még ilyen apróságok terén is. S talán egy picit úgy is lehet venni a kialakult helyzetet, hogy részben egy kalandor felé kezdett sodorni az élet szeszélyes szellője. Sok minden történt vele és sok helyen megfordul, még akkor is, ha nem ereklyékre vadászik, vagy múmiákat akar visszaküldeni a sírba.
Hümmögtem arra, amit mondott, mert lehet neki nem nagy kunszt, de nekem igen. Főleg, hogy általában pár alkalomnál tovább soha nem jutottam randik terén. Egyszer igen, de végül ott is nyúlcipőt oldottam, mert rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok boldog, csak az próbáltam lenni, mert mindenki annak akart látni, ezért elhitettem magammal, hogy az vagyok. Az ismerkedés kicsit ijesztő tud lenni egy olyan ember számára, akinek a bizalmát egyszer nagyon csúnyán eljátszotta valaki, hiszen az ismerkedés arról szólna, hogy megmutatod azt, amit valójában megpróbálsz elrejteni a világ elől, hogy nehogy újra megsérülj. Én legalábbis így láttam ezt az egészet. Az újabb mondandójára sietve pillantottam rá és kicsit felvontam a szemöldökömet. Mosoly jelent meg az arcomon, mert a szavai nagyon is jól estek, hízelgő volt, hogy így érezte az egészet, ugyanakkor még is kicsit elhúztam a számat. -  Ez nagyon hízelgő, hogy ezt mondod, de… - haboztam és fülem mögé simítottam egy tincset- de általában nem így szoktam viselkedni idegenekkel, mint veled tettem. Azt hiszem ezt te csaltad elő belőlem, mármint a reakcióimat és úgy mindent. Azt is mondhatnám, hogy amennyire én csavartalak téged az ujjaim köré, pontosan annyira csavartad el te is az én fejemet. – hangom kicsit óvatosan csendült, mert tényleg így volt. Visszagondolva a pimaszságomat, azt, hogy úgy simulta a karjai közé, mintha csak egy ismerős ölelésbe térnék haza… Nos, ez tényleg nem volt rám jellemző. Ez csakis annak volt köszönhető, hogy ő milyen hatással volt rám.
Figyeltem, hogy miként préseli össze az ajkát és miként rakja le az evőeszközt, így inkább én is csendbe burkolództam. Nem akartam megzavarni őt a gondolkodásban vagy a belső csatáiban, amiket netalán vívott ennek az egésznek köszönhetően, ami köztünk volt. Pontosan tudtam, hogy nagyon hirtelen kezdett pislákolni a fény, nem volt igazán felvezető, csak úgy megtörtént és valamivel pedig képes volt elérni azt is, hogy ne akarjak hanyatt-homlok a másik irányba szaladni, mint máskor tettem.
- Nem érdekelnek a puccos helyek, ahogyan a pénzed vagy a családod pénze se érdekel. – őszintén csendült a hangom, mert úgy éreztem, hogy jobb lesz ezt tisztázni. Lehet a nővére részben ezt hitte és azért volt annyira rideg velem az első találkozáskor? Fogalmam nincs, de reméltem, hogy nincs igaza azzal, hogy csak „átmeneti kikötő” vagyok. Nem kell lenyűgöznie drága dolgokkal, mint talán megannyi nő akarná. Nekem csak rá volt szükségem. – Rendben, de azért örülnék, ha te is mondanál majd olyat, amihez kedved lenne és inkább közös programoknak adna otthon a mai nap, mintsem csak az egyikünk döntene mindenről. – mosollyal az arcomon figyeltem őt, aztán pedig eltűntettem az utolsó pár falatot a palacsintámból, mert időközben már azt ettem. Megtöröltem a számat és ittam pár kortyot, míg elmerültem a gondolataimban. – Mondanám a parkot és egy pikniket, de ahhoz még túlzottan hideg van, így maradjon elsőre a part, ha neked is megfelel. – Ott szoktak árusok lenni, szép a táj, lehet sétálni, meg akár le is tudunk ülni és remélhetőleg az eső se fog eleredni. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább és merre sodor minket a mai nap.
- Jól hangzik, de mielőtt sietve összepakolnál, azért én felöltöznék, mert nem biztos, hogy megint így kéne kilépnem a bejáratiajtón. – természetesen a korábbi dologra utaltam, amikor hajnalban megjelent és a nyakába ugrottam. Akkor is kicsit többet mutattam meg az utcán lévőknek, mint amennyit szeretnék.
Amikor a problémát említette, akkor kicsit aggódva pillantottam rá és reméltem, hogy szavak nélkül is érteni fogja, hogy igazán kifejthetné, hogy mi történt, de ha nem tette, akkor egyszerűen rákérdeztem.
- Milyen probléma adódott? Ne mond azt, hogy semmiség, mert érdekel és nem vagyok gyerek, akit meg kell védeni az igazságtól. Tisztában vagyok azzal, hogy nem veszélytelen a munkád. – határozottan csendült a hangom, de higgadt voltam ugyanakkor. Egyszerűen csak szerettem volna, ha megbízik bennem és nem kezdünk bele már most egy olyan játékba, hogy meg akar óvni a „veszélyes” dolgoktól, amik a munkájával járnak.
- Jól, kicsit nagy volt a pörgés az elmúlt két napban. Esküvői megrendelés volt, mindent ránk bíztak, így bőven akadt munka, de szerencsére nem csúszott hiba a gépezetbe és remélhetőleg hamarosan újabb megbízásunk is lesz. – mosolyogva beszéltem, miközben elmostam a tányéromat és serpenyőket, majd elkezdtem elpakolni a megmaradt ételt is, ami végül a hűtőbe került. Letöröltem az asztalt, meg a pultot is.
- Nos, akkor én megyek, rendbe szedem magam, addig pedig nyugodtan érezd magad otthon. – elmosolyodtam, aztán magára hagytam a konyhában. Visszamentem a szobába, onnan pedig egyenesen a fürdőbe sétáltam, hogy vegyek egy gyors zuhanyt és megmossam a hajamat is. Ha nem tartott fel senki se, akkor egészen hamar végeztem. Megszárítottam a hajamat, majd törölközőbe csavarva sétáltam vissza a szobába megszokásból. Ha ott volt, akkor megtorpantam és kicsit megköszörültem a torkomat. Amennyiben ő nem távozott, úgy én tettem meg miután összeszedtem a ruháimat, hogy mit is akarok felvenni, hogy a fürdőben felöltözzek. Vélhetően hasonló okokból, mint ami hajnalban az ő fejében futhatott át, amikor kiment átöltözni.   


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Nem tettem megjegyzést arra, ki is volt az ideállja régen, de egy mosolyt azért megengedtem magamnak, s még egy grimaszt is vágtam, ami nem lenéző volt, sokkal inkább az a fajta, hogy van hová fejlődnöm akkor, hisz én magam nem voltam egy kalandor fajta.
Sosem érdekeltek a pasasok, így bizony nem mondhattam olyasmit, hogy megértem az egészet.
-Csalódott lehetsz, hogy csak engem kaptál… - vágtam egy grimaszt, ám tekintetemben mosoly bujkált.
A randevú elég képlékeny dolog volt az életemben, hisz a szó legszorosabb értelmében nem volt benne részem, ám igyekeztem csiszolni a tudásom, és megnyerni magamnak a hölgyeket, kikkel az ügyeket intéztem, próbálva megszerezni a jobban fizető melókat még akkor is, hogyha nem voltam épp a csókos mezőny tagja.
Aztán persze előkeveredett egy vallomás is, miszerint eltekerte a fejem, és minden mi eztán következett ennek volt az okozata.
Mosoly suhant arcomra, miközben őt figyeltem, s egyfajta elégedettséget éreztem, miszerint még van bennem annyi, hogy képes legyek valóban elcsavarni egy nő fejét, még akkor is, ha kicsivel korábban még a pokol fenekére kívánt.
-Szép előrelépés az utálat után. - kacsintottam egyet, s elégedett pillantásomat vetettem felé.
Felajánlottam, hogy elmehetünk egy puccosabb helyre, ha szeretné, ám valahogy úgy gondoltam, csak akadályozna a kötelező illem viselkedés, s nem lehetnénk teljesen önmagunk. Meg aztán, ha nagyon szigorúan vesszük, én magam sem szoktam sűrűn olyan helyeken megfordulni annak ellenére sem, hogy megengedhetném magamnak.
-Lesz majd olyan. Ne aggodalmaskodj! - a park, és a piknik gondolata tetszett, ám valóban még hideg volt hozzá. A botanikuskertben, meg kötve hiszem, hogy örülnének neki, ha letelepednénk a fűre, és nekiállnánk piknikezni.
-Részemről oké. - bólintottam, bár nem sűrűn szoktam a partra járni, de egy randin kell néha ilyet is csinálni. Sétálni, andalogni, beszélgetni. Olyan dolgokat előhozni, melyeket alapjáraton vagy elhallgatna az ember, vagy csak féligazságokat közölne.
Az átöltözésre csak bólintottam, hisz valóban elég fázós napunk lenne így pizsamában odakint, hisz az idő még nem volt a legmelegebb.
Aztán beszéltem kicsit neki arról, milyen volt az út, és a kisebb problémáról, ám nem akartam hogy feleslegesen aggodalmaskodjon, elvégre itt voltam, megúsztunk mindent, és a rakományunk is célba ért.
Megvontam a vállam.
-Nem a géppel volt probléma, mielőtt még erre gondolnál. Pár alak úgy döntött, nála jobb helyen lenne a rakományunk, de megoldottuk. Nem lett baj. - tudtam, hogy nem gyerek, tudtam, hogy feltudja dolgozni, de még is csak kinéztem belőle, képes lenne aggodalmaskodni. Én magam nem gondoltam olyan veszélyesnek a szituációt.
Vártam kicsit, míg lereagálja, aztán felkeltem a helyemről, s rá emeltem pillantásom, miközben mellé léptem.
Csak ne aggodalmaskodj. Bár ezt úgy sem szabhattam meg neki, s nem is akartam.
Mikor jelezte, megy átöltözni, csak bólintottam, s még egy darabig odalent maradtam, aztán míg ő letusolt, addig összeszedtem a holmimat, és átöltöztem, majd a táskámmal együtt léptem ki a szobából, hogy aztán odalent a kanapéra letelepedve várjak rá.
Közben telefonomon néztem át az üzeneteket, lehallgattam amit kellett, majd dobtam pár válasz emailt.
Ha időközben lejött, akkor zsebre tettem a készülékem, s úgy pillantottam rá, miközben felkeltem onnan.
-Akkor indulhatunk? - nem akartam sürgetni, csak jobb szerettem volna valami olyan cuccban lenni, ami sokkal kényelmesebb.
Ha a válasza igen volt, akkor belebújtam a cipőmbe, s a kabátomba, hogy aztán megindulhassak kifelé.
Odakint aztán beindítottam az autót, majd kinyitottam neki az ajtót, s ha beszállt, hát becsuktam azt, s elfoglaltam a helyem a kormány mögött. Útközben persze készen álltam a beszélgetésre ha kedve volt hozzá.
Ha nem, nos az esetben csendben maradtam, s ha épp nem kellett váltanom, s lehetőségem volt rá, megfogtam a felém közelebb eső kezét vezetés közben.

- Miért lennék csalódott? – kíváncsian pillantottam rá, mert egyáltalán nem voltam csalódott. – Maximum csak egy okom lehet a csalódottságra, hogy nem hamarabb találkoztunk. – őt fürkésztem, mert tisztában voltam azzal, hogy neki megvolt a maga boldog időszaka egy másik nő mellett, volt családja, de ha már szóba került a dolog, akkor maximum ezt az egy dolgot sajnálom eddig. Hiába nem lehetett még azt mondani arra, ami kezdett kibontakozni közöttünk, hogy ez egy mindent elsöprő szerelem, mint amiről a filmek vagy könyvek regélnek, attól még igen is volt valami, ami egyre közelebb sodort hozzá, én pedig ezt egyáltalán nem bántam. Sőt, nagyon kedvemre való ez a váratlan fordulat, amit a parti hozott magával, az olykor felbukkanó kételyeim és félelmeim ellenére is.
- Erről regélnek a nagy klasszikusok is, nem? Utálatból lesz a legnagyobb szerelem. – mosollyal az arcomon fürkésztem őt, ami a kacsintását követően még inkább kiszélesedett és kicsit megingattam a fejemet is, ahogy végiggondoltam mindazt, ami eddig történt velünk. Nem éppen barátságosan indult a kapcsolatunk, inkább volt viharos és még mindig talán az, csak most már másik forgószél vesz körbe minket, mint eleinte.
A piknik miatt nem aggodalmaskodtam, de azért bólintottam a szavaira, mert úgy tűnt, hogy nincs ellenére. Nem szeretném azt se most, se később, ha csak kényszerből venne részt bármiféle programon. Hamarosan pedig az is eldőlt, hogy a parton indítjuk a napot.
Kíváncsian hallgattam, hogy milyen is volt az út, és amikor rákérdeztem arra, hogy mi is volt a gond, akkor utána türelmesen várakoztam, hogy beavasson. Arra, hogy nem a géppel volt gond csak egy bólintással reagáltam, de aztán kicsit elkerekedett a szemem és az aggódás könnyedén megjelent a pillantásomban. Hirtelen magam sem tudtam volna megmondani, hogy ez a jobbik változat volt, vagy az lett volna a jobbik, ha netalán a géppel akad inkább problémájuk.
- Ilyen már máskor is volt? – kíváncsian csendült ismételten a hangom, aztán viszont a lehető legfurább történt, mert egyszerűen elnevettem magam, ahogy eszembe jutott valami. Biztos vagyok benne, hogy most fog totál zakkantnak gondolni, de a helyzet abszurditása egyszerűen nevetésre késztetett. Miután sikerült annyira összeszednem magam, hogy meg tudjak szólalni, be is avattam, hogy min is kuncogtam. – És akkor még csodálkoztál, hogy mindenki kedvenc Papamacijáról küldtem neked gifet. Szerintem bőven akad köztetek hasonlóság. – és még mindig ott bujkált a mosoly az arcomon és meg se fordult a fejemben, hogy netalán furán hathat az, hogy részben most őt is Papamacinak hívtam. Talán tényleg örökre valamilyen szinten ő már „mackó / medve” marad.
Figyeltem miként lépett közelebb, majd kezem arcára siklott, amikor megállt a közelemben a szavait követően.
- Nem ígérhetek olyat, amit nem tudok betartani. Tudod, ha valaki kezd fontos lenni, akkor azért aggódunk, még akkor is, ha tudjuk, hogy tud magára vigyázni. –kicsit megsimogattam az arcát, miközben beszéltem, aztán a mondandóm végeztével egy puszit is kapott. Az már régen rossz lesz, ha nem fogok aggódni érte, mert akkor az azt fogja jelenteni, hogy már nem fontos. Legalábbis én ezt így láttam és reméltem, hogy ez a pillanat nem fog bekövetkezni, ahhoz túlzottan is kellemes volt ez az egész, ami köztünk volt és ez az új ösvény, amin elindultunk együtt, hogy felfedezzük hova is vezet.
Pár pillanattal később pedig már magára is hagytam, hogy rendbe szedjem magam és felöltözzek. Miután végeztem magamhoz vettem a telefonomat és elindultam le, ahol már várt rám. Mosolyogva figyeltem őt, majd leérve a táskámba ejtettem a telefont és kérdésére bólintottam. Felvettem a csizmámat, belebújtam a kabátomba. Elvettem egy sálat és sapkát is, maximum majd a kocsiban marad, ha ennyire nincs hideg kint, majd miután ő távozott a táskámat elvéve bezártam magunk mögött az ajtót.
Megköszöntem amikor kinyitotta nekem az ajtót, sietve beszálltam és mire ő is beült, addigra már az övemet is bekapcsoltam.
- Van kedvenc helyed a városban, vagy éttermed vagy bármi más, ami valami miatt sokat jelent neked? – egy idő után megtörtem a csendet és őt fürkésztem az utca helyett. Az pedig, hogy megfogta a kezemet, amikor csak tudta mosolyt csalt az arcomra, a szívembe pedig melegséget csempészet. Végül idővel kezemet a combjára tettem, mintha csak azért tennék így, hogy könnyebben meg tudja fogni, ha éppen nem kell váltania, vagy más miatt nem akarja a kormányon tartani.
- Tényleg, most már ha tudni fogom hol laksz, nem félsz attól, hogy netalán váratlanul beállít majd egy virágfutár, hátha meg tudja szerettetni veled a növényeket? – persze, hogy ugrattam őt, de azért igyekeztem komolyságot csempészni a hangomban, mintha tényleg kellene ilyentől tartania. Soha nem voltam zaklató és most se állt szándékomban azzá válni. Természetesen az ő hajnali indítására utaltam a virágfutár dologgal, csak magamra átfordítva, amikor is ő pilótát mondott.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Van mikor jólesnek a szavak, miket kap az ember. Van mikor egy vallomás, egy későn érkezett találkozásról, sokkal jobban érinti az embert, mintsem ha meg sem történik.
Előhozott pár gondolatot belőlem. Arra gondoltam, akadt volna pár apróság az életben, mi akadályát képezné ennek az egész kapcsolatnak. Hamarabb találkozás esetén, lehet megmaradunk csak jó ismerősnek, a válásom ellenére. Kedveltem, az már nyilvánvaló volt, ám még is ott égett bennem egy gondolat, mi szöget ütött a fejemben, s így hallgatásra ösztökélt néhány pillanatra.
-Meglehet, akkor másképp alakulnak a dolgok. Én örülök, hogy most találkoztunk Bells.
Örültem, hogy a közelemben volt. Örültem talán még annak is, hogy hozzámvágta azt a cipőt. Örültem, hogy nem mondott nemet, s annak is, hogy megmaradt az a hangulat, mi a birtokon uralkodott közöttünk.
Legalább is bíztam benne, hogy ugyan úgy történik majd minden, hanem még jobban.
-Meglehet. - bólintottam, bár én magam nem voltam a nagy romantikus film, és könyv fogyasztó, s lehet egyet sem néztem még meg… jó ez hazugság, de önszántamból tuti nem estem túl ilyesmin.
Abban biztos voltam, semmi olyasmire nem tudna rávenni, amit nem akarnék.
Nem tudná azt mondani valamire jó móka, miközben én magam nem akarnám. A park, és a part is olyan helyek voltak, hová szívesen mennék.
Végül beadtam a derekam, és elmeséltem neki mi is történt, s már épp válaszolni akartam, hogy eddig ilyesmiben nem volt részem, de reménykedtem benne, hogy nem is fog.
Aztán kipattant belőle a nevetés, én pedig felvontam a szemöldököm, s meglepődtem, hisz egész addig annyira komoly volt, mit nem is igazán értettem. Aztán mikor újfent megszólalt, bólintottam párat, majd ismét összeugrott a szemöldököm, hisz elsőre nem értettem a párhuzamot, majd mikor végre leesett, és hatalmasat koppant, megdörgöltem homlokom, s mosolyogva ingattam
-Jó… mindent értek. - nevettem, aztán odalépve hozzá puszit nyomtam homlokára. Az aggodalom pedig, nos ő tudja meddig érdemes aggódni, vagy jó e az egyáltalán, így ráhagytam a dolgot.
Némi idő elteltével már a kocsiban ültünk, hogy indulhassunk lakásomra, hol szándékomban állt átöltözni, venni egy zuhanyt, s addig hagyni őt, had nézzen körbe.
Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon mi is a kedvenc helyem, végül a lehető legnagyobb komolysággal válaszoltam, miközben keze már ott pihent combomon.
-A kedvenc helyem a munkahelyemen van… - komoly képpel pillantottam rá, aztán elnevettem magam. -A Central parkot szertem, de annyira kedvenc helyem nincs. Mondhatnám, hogy szeretek egy kis olasz éttermet valahol a lakásomtól nem messze, de… - váltottam, aztán kezére siklott kezem.
-Nem. Bár nem szeretnék botanikuskertet a lakásomból...még akkor sem, ha lenne hozzá hely. - hamarosan megálltam a parkolóház előtt, letekertem az ablakot, lecsippantottam a kártyámat, s behajtottam, majd meg sem álltam a parkolómig.
Kiszállva megvártam míg hasonlóképpen tesz, közben kiszedtem a cuccaimat a csomagtartóból, majd bezártam a kocsit, s felé nyújtottam a kezem.
-Gyere. - ha jött velem, akkor legközelebb csak a liftnél álltam meg, s míg vártuk annak érkezését, kezem derekára siklott, s oldalán doboltam párat a kabátja alatt, ha kibontva volt az rajta. Mikor kinyílt az ajtó, hát beléphettünk, majd benyomtam a megfelelő emelet számot, aztán elengedve őt, zsebre ejtett kezekkel dőltem neki a falnak, s őt fürkésztem.
-Az első alkalom, hogy nőt viszek fel… - olyan nőt, aki nem a feleségem volt. Ha nem lépett oda hozzám, akkor hagytam had álldogáljon kicsit messzebb, ha igen, akkor átfogtam derekát, s míg megállt a lift, úgy is tartottam.
A lift hamarosan megállta, s az előtérben nyilt ki, mi már a lakáshoz tartozott.
Elengedtem derekát, majd szembefordulva vele széttártam karjaim.
-Nézz körbe bátran! Most kicsit üresnek érzem… és csendesnek, de… - megvontam a vállam, miközben kibújtam cipőmből, kabátomból, s úgy mentem végig az előtéren, hogy aztán a hálószobám felé vegyem az irányt, hol már teljes bútorcserét végeztem, hisz a régieket Kat vitte magával az új házba.
Martin szobája megmaradt, hisz a fiam nem akart elvinni innen semmit sem, mondván, ez mindig az ő szobája maradt, s én magam örültem ennek a döntésének.
-A konyhában találsz üdítőt, poharat a második szekrényben az üveges rész mögött találsz, ha inni szeretnél. A fürdőben leszek ha kellenék. - léptem ki a szobámból, s ha megtaláltam, akkor mosollyal képemen álltam meg vele szemben, aztán ha hagyta, közelebb léptem, csókot loptam, majd eloldalogtam, hogy rendbe szedjem magam.
A falakon láthatott képeket a gyerekekről, az esküvői képeinket még nem szedtem be, így arról is lelhetett egyet a nappaliban. Szerettem azt a képet, s mikor utoljára itt jártam, még nem pakoltam el, hisz fiamnak sokat jelentett a kép jelenléte, meg aztán hozzá tartozott az életemhez az is, s kitörölni nem akartam.
A legtöbb kép már eltűnt, s inkább a gyerekekről maradt néhány fotó a falakon.
Odabent rend uralkodott, hisz a szobalány heti rendszerességgel két alkalommal járt itt, hogy rendbe tartson mindent.

Annak köszönhetően amit mondott a szívem újfent nagyot dobbant, de csak egy mosolyt kapott és bólintottam, nem feleltem szavakkal, hiszen értettem, hogy miért is mondja ő ezt. S igen, igaza volt, hogy jobb volt talán, hogy még csak most találkoztunk és nem hamarabb. Ki tudja, hogy akkor miként alakult volna minden és nem is számít, hiszen csak az számít, hogy most itt voltunk és hatással volt ránk a másik közelsége, ahogyan egy kis reményt is csempészet a szürke hétköznapokba a másik jelenléte, legalábbis szerettem volna, ha így van, mert én így éreztem.
Hamar beavattam abba, hogy minek is volt köszönhető a nevetésem, majd miközben őt fürkésztem kíváncsian türelmesen vártam, hogy hátha leesik neki is és már majdnem megszólaltam, amikor úgy tűnt, hogy nagyot koppant az, amire gondoltam. Elmosolyodtam és ártatlanul megrántottam a vállaimat, amikor pedig homlokon puszilt, akkor újra mosoly kúszott arcomra.
Hamarosan pedig magunk mögött hagytuk a házamat és elindultunk a lakására. Kezem oly természetesen pihent a combján, mintha nem is csak most először siklott volna oda. Olykor játékosan az ujjaimmal kicsit megsimogattam, majd pedig a csöndet felváltotta a beszéd.
A válaszára elmosolyodtam és kicsit kuncogtam is, mert tényleg el tudtam képzelni, hogy így van. A nevetése jól eső volt, a lényem kicsit belebizsergett és reméltem, hogy még sokszor lesz lehetőségem hallani. – Még ki tudja, megszeretheted, vagy egy másik helyet. – mosolyogva fürkésztem őt, miközben keze kezemre siklott és úgy vezetett tovább. Mélyen legbelül reméltem, hogy lesznek közös kedvenc helyeink, vagy legalábbis különleges helyek, amikhez majd az idővasfogával együtt szép emlékek fognak kötni minket.
- Ne aggódj, nem állt szándékomban. – valóban, az én lakásomban akadt jó pár virág, növény, de attól még nem pakoltam azt se tele, csak szépen ízlésesen rendeztem be. Így az ő lakásából se állt szándékomba virágüzletet kialakítani, vagy kertészetet. Régebben reméltem, hogy majd egyszer egy kertes házban kötök ki, ahol majd lehet egy kis virágoskertem, vagy zöldségeskertem, de aztán ez az álom elveszett a többi között és maradtam abban a lakásban, amibe az után költöztem be, miután már egy ideje sikerült talpra állnom és lett elég pénzem. Eleinte béreltem, majd pedig megvettem.
Miután megérkeztünk kiszálltam én is a kocsiból, becsuktam az ajtót és odasétáltam mellé, amikor a kezét nyújtotta megfogtam, így sétáltunk a lifthez. Amikor kezével elengedett és derekamra siklott, akkor elmosolyodtam és felpillantottam rá, majd fejemet várakozás közben a vállának döntöttem. Amint megérkezett a lift sietve szálltam be és próbáltam nem túlzottan csodálkozva figyelni az egész helyet, hiszen már kívülről is sütött az épületről, hogy ide nem könnyű lehet beköltözni, vagyis hát pénz kérdése az egész. Kezdett kicsit olyan érzésem lenni, hogy az én lakásom ehhez képest…igen, egy kis semmi, ami majd lehet az egyik helységben elférne…
Amikor elengedett a liftben, akkor se léptem távolabb, csak kíváncsian pillantottam rá a gondolataimból kiszakítva, hogy mit is szeretne mondani. Eléggé meglepett azzal, amit mondott és ezt könnyedén le is olvashatta az arcomról, aztán mosolyra görbült a szám.
- Ez igazán hízelgő és örülök, hogy legalább valamiben első lehetek… - nem is tudom, hogy miért szólaltam meg, de csak úgy kicsúszott a számon, mielőtt még végiggondolhattam volna amit mondok, ennek köszönhetően pedig sietve sütöttem le a pillantásomat, mintha csak kiszúrtam volna egy koszfoltot a csizmámon. Amikor pedig a keze ismét derekamra siklott, akkor mosollyal az arcomon pillantottam rá és őt fürkésztem.
A gondolataim újra cikázni kezdtek és kicsit hihetetlennek tűnt az, amit mondott. Egy részt azért is, mert vonzó férfi volt, a mosolya és a nevetése pedig, vagy olykor egy-egy pillantása pedig csak még sármosabbá tette őt, így biztos voltam abban, hogy könnyedén találhatott volna kedvére való nőt. Őszintén még mindig nem igazán értettem, hogy mivel is sikerült elcsavarnom a fejét, hiszen nem tartom magam annyira különlegesnek, inkább soroltam volna magam az átlagos nők soraiba, aki olykor kicsit hibbant és idiótán tud viselkedni.
Amikor kinyílt a lift, akkor hamarabb számítottam volna arra, hogy valami folyosóra jutunk, mintsem arra, hogy kapásból a lakásán leszünk. Döbbenet könnyedén ült ki arcomra, ami aztán mosollyá változott annak köszönhetően, ahogy viselkedett. Óvatosan hagytam magam mögött a liftet és még mindig úgy éreztem, hogy ehhez képest az én lakásom olyan, mint egy aprócska porszem.
Kibújtam én is a cipőből, miközben még mindig próbáltam a rám törő ámulatot és döbbenetet megemészteni, feldolgozni és kikeveredni abból a fura érzésből, amibe keveredtem. Leraktam a kabátomat és a táskámat, beljebb sétáltam.
- Ez hatalmas, nem csodálom, hogy így érzel… - valószínűleg egy családnak jó lehet, bár még úgy is hatalmasnak tűnt, pedig még alig láttam belőle valamit. – De szereted és sok emléked köt ide… - fejeztem be helyette a mondatot és lopva pillantottam rá, hogy erre gondolt-e, vagy másra. Tényleg érdekelt miként is folytatta volna az egészet.
Bólintottam arra, amit mondott, majd újra körbepillantottam a helységben, miközben egyre beljebb sétáltam. Aprónak éreztem magam ezen a helyen és kicsit talán úgy, mint aki nagyon nem illik ide a maga egyszerűségével. Elmosolyodtam, amikor közelebb lépett és megcsókolt, ami viszonzásra lelt, bár valószínűleg ennek ellenére is jól látható volt egy fajta elveszettség a pillantásomban. – Ne aggódj, meg leszek és nem szökök el a lifttel se, meg talán nem veszem el ebben a hatalmas házban se. – hangom játékosan csendült, majd figyeltem, ahogyan magamra hagyott.
Miután egyedül maradtam újra körbepillantottam és egy aprót sóhajtottam, mintha csak az elmúlt percekben benntartottam volna a levegőt. Végül aztán elindultam, de nem a konyhába, mert nem voltam szomjas. Lassú léptekkel haladtam, szemügyre vettem a tárgyakat, a fényképeket, majd megtorpantam, amikor egy boldog pár nézett vissza rám. Egészen fiatal volt még ott, figyeltem őket és hihetetlennek tűnt, hogy ez a boldog pár végül úgy végezte, ahogyan láttam őket múltkor a reptéren.
Persze, hogy jól megnéztem a képen szereplő nőt, de aztán sietve pillantottam a többi kép felé, ami a gyerekeikről voltak. Mosolyogva néztem az édes arcukat, azt, ahogyan felfedeztem a vonásaikban Joe vonásait. A képek idővel elfogytak, maradtak a polcok, amiken ha találtam könyvet vagy bármilyen tárgyat, akkor egy időre elidőztem azoknál. Majd pedig kíváncsian pillantottam körbe a szobájában, magam sem tudom miért, de tovább haladtam, aminek köszönhetően végül eljutottam a kisfia szobájáig. Mosoly kúszott arcomra, mert szuperül be volt rendezve, emlékeztetett az unokahúgom egykori szobájára, csak ez annál fiúsabb volt. S gondolataim újra magukkal rántottak egy olyan vidékre, ahol már ezer éve nem jártam. Talán a fényképek és a szoba, az, ahogyan bevillant miként is ragaszkodott az a kisfiú ott a repülőtéren az apjához hirtelen magával rántott azokba az időkbe, amikor még én is annyira vágytam egy saját gyermekre, de soha nem jött össze, pedig az orvosok szerint minden rendben volt velem, velünk. Mindig is szerettem volna anya lenni, de aztán idővel szép lassan elfogadtam azt, hogy ez az álmom soha nem fog teljesülni. Tisztában voltam azzal, hogy én is egyre inkább kifutok az időből, még ha akadnak olyanok is, akik még 48 évesen is szülnek, de attól még nem dédelgettem olyan álmokat, amiknek csalódás lenne a vége. Valahogy a szomorúság még is kicsit ott maradt ücsörögve a vállaimon, amit eddig nem is érzékeltem. Mert ha az élet netalán hagyja is azt, hogy ez az érzés, ami kibontakozott közöttük végül szerelemé alakuljon, akkor is volt már neki egy családja, két gyereke is, így miért is akarna ennyi idősen újra belevágni az egészbe? Kezemet összefontam magam előtt, miközben az ajtófélfának dőltem és nem is értem, hogy miként is sodródtam erre a gondolataimban… Talán csak hirtelen túl sokat kaptam a múltjából, ami emlékeztetett az én múltamra. Talán csak erről volt szó és nem többről. Talán csak azok a képek emlékeztettek egy olyan életre, amiről én régebben álmodoztam, de soha nem lehetett részem.
Ha nem jött az előtt vissza, mielőtt még sikerült volna kikecmeregni a gondolataimból, akkor sietve hagytam magam mögött a szobát, hogy töltsek egy pohár vizet és kitisztítsam a fejemet, ha pedig hamarabb tért vissza, akkor esélyesen ott talált a gyerekszoba ajtajában elmerengve.  

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Furcsa lenne azt kívánni, hogy mindenben az első legyen. Első szerelem, első pillantás, első ölelés, első tánc...első ...első házasság.
Meglehet, fiatalabb korában, nem eképpen gondolkodna, hanem sokkal inkább tekintene barátnak, vagy épp ugyan úgy viszolyogna tőlem, mint pár héttel ezelőtt, és azaz utálat, bizony ott ragadna megtörhetetlenként.
Nem akarnék változtatni a múltamon, azon, ami Kat-el megadatott a számunkra. Nem akarnám azt mondani, hogy a dolgok a jelen állás szerint is így voltak a legjobbak.
Leszámítva pár tényezőt, boldognak éreztem magam. Boldognak, amiért velem volt, s szomorúnak más okok miatt, ám ezen gondolatokat elhessegettem.
Odabent a lakásban aztán rá kellett döbbennem arra, mennyire nem szeretem ezt a helyet, s mennyire nem akarok jelen lenni. Nem akarom látni az emlékeket, a nevetéssel teli arcokat, s mennyire szeretnék máshol lenni. Máshol egy olyan helyen, hol nem ragadnak magukkal a gondolataim.
-Sok igen… de...nem. Mindig is jobb szerettem volna egy nagy kertet, ahol a gyerekek játszhatnak odakint, de másképp hozta az élet...sok emlék köt ide igen, de...- megvontam a vállam. De még is valahogy üresnek éreztem az egészet. Üresnek, mi megtölthetetlenek tűnt.
Még nem szoktam meg,hogy magam vagyok. Még nem szoktam meg, hogy kiürültek a szekrények, és a gardróbban csak az én cuccaim pihennek.
-Rendben! - azzal magára hagytam, és elmentem letusolni, hol nem töltöttem el sok időt. Rendbe hoztam a külsőm, megigazítottam a hajam, s végül félmeztelen, ingemmel a kezemben, törölközővel a nyakamban léptem ki onnan némi idő elteltével.
Hajamat dörgölve léptem távolabb a fürdőtől, hogy aztán mezbitláb sétáljak tovább, s keressem meg merre is rejtőzött el a hatalmas ürességben.
Mikor megtaláltam Martin szobájának ajtajában álldogált, s kicsit talán direkt jobban nyomtam lábam a padlóhoz, hogy nagyobb zajt csapjak. Nem akartam a frászt hozni rá.
Megállva mögötte szólaltam meg.
-37 éves voltam mikor Martin megszületett. Dun már nagyfiú volt, és annyira nem örült a hírnek, de végül elfogadta, és jobb testvér lett belőle, mint elsőre hitte. - felsóhajtottam, s mosoly suhant át arcomon. - Sokáig akartam még egy gyereket. Hátha összejön, és lesz egy lányom. De nem úgy alakult. - megköszörültem a torkom, aztán ha még mindig a gyerekszobát fürkészte, finoman megsimítottam karját, aztán elléptem onnan, hogy a konyhában töltsek magamnak egy italt.
Akartam mesélni neki a múltamról, arról, mi történt, hogyan történt, s mi volt a valóság, ám még is csendben maradtam, és választottam a hallgatást, hisz elég volt épp ennyi szomorú téma, s nem akartam aláásni az egész hangulatot a nyafogással, hogy jajj én szegény szerencsétlen mennyire egyedül érzem magam ebben a hatalmas lakásban.
Közben magamra kaptam a felsőmet, s ha ellépett a gyerekszobától, esetleg utánam jött a konyhába, ráemeltem kékjeim, s körbe pillantottam.
-Gondolkodtam rajta, hogy eladom, és valahol a kertvárosban veszek egy házat. Kerttel, egy öreg fával az udvarban… faháznak...virágoskerttel, amihez nem értek...de klassz lenne, és jól mutatna. - morfondíroztam majd ha ott volt, közelebb léptem hozzá, s magamhoz öleltem ha hagyta.
-Mi bánt Szépségem?- mutatóujjammal megemeltem állát, hogy tekintetünk találkozhasson, s kicsit megsimítottam arcélét hüvelyemmel.

Csendesen hallgattam azt, amit mondott, nem mondom, hogy nem lepett meg azzal, hogy kertes házra vágyott, akkor még is mit keresett egy ilyen helyen? Nem olyannak tűnt, mint aki nem engedhetné meg magát, vagy esetleg az zavarná, ha nem a város szívében lakna, hanem többet kellene autóznia.  Ugyanakkor fura is volt, hogy valamennyire hasonló dologra vágytunk, de mégis mind ketten egy más fajta lakásban ragadtunk.
- Sajnálom. – végül csak ennyit feleltem, mert egy kicsit át tudom érezni, hogy milyen fájdalmas lehet olykor az emlékek hadával együtt élni. Nekem hajdanán csak pár napot kellett még ott laknom abban a házban, de az is borzalmas volt. Nem csak azért, mert akkoriban dőlt össze az életem, hanem a sok emlék miatt is, amire a megmaradt kevéske tárgy emlékeztetett, amit nem vitt magával az a szemétláda.
Hamarosan egyedül maradtam, hogy felfedezzem a lakást és így is tettem, még ha eleinte kicsit óvatosan tettem meg az első lépéseket, mert úgy éreztem, hogy talán olyan színfalak mögé tekintek be, ami elől nem akarták még felrántani a függönyt, de végül is ő mondta azt, hogy nyugodtan nézzek szét. Idővel aztán egyre bátrabb lettem, míg nem az emlékeket megőrző képekről és tárgyakról át nem tévedtem a szobákra, ahol aztán a múlt emlékeinek fogságába estem.
Váratlanul ért az engem megrohamozó érzések és emlékek hada, nem számítottam arra, hogy pár fénykép, egy szoba és egy korábban elcsípett családi jelenet egyszer még ilyen hatással lehet rám, vagy az, ahogyan Margarettel bánt. Ahogy azt se hittem volna, hogy még mindig ennyire erősen tud fájni ez az álmok mezején maradt ábránd. Azt hittem, hogy már túl vagyok rajta, hogy lezártam és tényleg sikerült elengedtem az egészet, hogy az hajdanán vígaszt hozott a sebre, hogy kiderült egy szélhámosba szerettem bele, így jobb volt az, hogy valahogy még se klappoltunk olyan téren, ha már akadálya elméletben nem volt. De most ahogy itt álltam, úgy tűnt csak mélyre temettem, aztán rápakoltam, mintha úgy még a nyomát is el tudtam volna tűntetni a lelkem mélyén, miközben csak arra várt, hogy újra megmutassa mi is volt a legféltettebb vágyam, amiért még az orvosit is feladtam volna.
Amikor meghallottam a közeledő lépteit, akkor nem fordultam hátra, csak kicsit a fejemet megbillentettem, aztán visszadöntöttem az ajtófélfának, mintha csak így akarnám jelezni neki, hogy hallom az érkezését, nem kell attól aggódnia, hogy megint megijedek. Nem akartam hátra nézni, nem akartam, hogy az íriszeimben megbújó érzések olyat meséljenek, amit talán még nem akarok elmondani, vagy csak nem akarom elrontani a napot. Féltem attól, hogy szomorúságot, elveszettséget látna.
Talán felelnem kellett volna arra, amit mondott, de nem tudtam mit mondhatnék, így inkább csak csendesen hallgattam.
Még is miként lehetséges ez? Két ember, de még is azonos vágy, amiről mind a ketten már lemondtak…
Érintését érezve lehunytam a szememet és elvesztem kicsit benne, majd amikor elsétált, akkor fordultam csak meg és figyeltem a távolodó sziluettját, de nem mozdultam meg egyből. Szükségem volt egy kis időre, mígnem végül nagy levegőt vettem, kifújtam és reméltem, hogy a pillantásom nem lesz már annyira beszédes, mire utána mentem a konyhába.
Álltam a pillantását, majd a pulthoz lépve neki támaszkodtam a csípőmmel és kerestem a szavakat, de nem leltem. Valahol útközben elvesztem, miközben azt kívántam, hogy bárcsak visszaforgathatnám kicsit az időkerekét és elkerülhetném azt a szobát, akkor talán elkerülhető lett volna az elfeledett álom kiásása.
Szavaira elmosolyodtam, mert pont ahhoz hasonló helyet írt le, amire hajdanán én is vágytam.
- Mi tart vissza? – hangom óvatosan és halkan csendült, amikor pedig közelebb lépett, hogy ölelésébe vonjon, akkor sietve csúszott kezem a hátára, a lapockájánál megállapodva, a fejemet mellkasához fúrtam, mint aki csak menedéket keres a másik ölelésében. Az ölelése egy kis biztonságot hozott magával, még ha most nem tudta elűzni mindazt, ami életre kelt bennem.
Elvesztem az engem fürkésző kékségben és ajkamba haraptam, lehunytam a szememet, amikor arcélelem simított végig, aztán óvatosan elvettem a kezét, ha még a másikkal továbbra is ölelt, hogy kicsit távolabb lépjek tőle. Hajamat fülem mögé simítottam és felültem a pultra kétlépésnyire tőle, lesütöttem a pillantásomat és próbáltam megtalálni a szavakat.
- A fényképek, az a szoba olyan emlékeket csalt elő, amikről azt hittem már rég sikerült eltemetnem. – egészen halkan csendült a hangom, mert nem volt könnyű beszélni róla. Egyszer anyával beszélgettünk róla, de aztán soha többé nem került szóba, ő nem kérdezte, én pedig nem hoztam fel, mert túlzottan fájó volt, csak eddig ezt nem akartam beismerni. – Hajdanán nagyon szerettem volna anya lenni, de nem jött össze, pedig elméletben nem volt semmi akadálya se. Aztán történt, ami történt és talán így jobb is, hogy nem lettem az. – elhúztam a számat és az ujjaimmal kicsit a pult szélébe kapaszkodtam. Majd sietve töröltem le a szemem sarkában megjelenő könnycseppet és nagyokat pislogtam, mintha így a többit távol tudnám tartani, szerencsére sikerült is. – Ahogy pedig az idő haladt, úgy kezdtem eltemetni, mert olyan álom volt, ami úgy tűnt soha nem fog valóra válni, vagy legalábbis azt hittem sikerült elfogadnom a dolgot, de… - kicsit megremegett a hangom, vállaimat megrántottam, mert egyértelmű volt, hogy nem sikerült teljesen eltemetnem, elfogadni.  Én se leszek már fiatalabb, és talán még maradt egy vagy két jó évem ilyen téren, de az is lehet, hogy nem.. egy ábránd, ami örökre az marad... – Fura, hogy két teljesen különböző embernek hasonló álmai voltak hajdanán, amiről lemondtak vélhetően más-más okból, most meg még is itt állnak egymás előtt. – lesütöttem a pillantásomat, ha esetleg közelebb jött, akkor szétnyitottam a lábamat is, hogy akár közvetlen előttem is meg tudjon állni, felpillantottam rá ebben az esetben és őt fürkésztem.
- A kertes ház, amit leírtál, egészen olyan volt, mintha az én emlékeimből és vágyaimból szőtted volna. – elmosolyodtam, miközben a szomorúság még mindig ott ült a pillantásomban, amivel fürkésztem őt. Tényleg hihetetlennek hatot az egész és nem is igazán értettem ezt az egészet, hogy miként lehetséges.  
Ha ő nem szólalt meg, akkor én se tettem rövid ideig, aztán kezemmel végisimítottam a combomon, ha nem volt akadálya, mintha csak valamit távol akarnék így űzni, egy pótcselekvés.
- Sajnálom, nem akartam elrontani a hangulatot. – őszintén csendült a hangom, de olykor sajnos nem irányíthatjuk az érzéseinket, vagy azt, hogy az emlékeink mikor is döntenek úgy, hogy ideje megmutatniuk ismét magukat.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Nem akarni panaszkodni, visszaemlékezni olyan dolgokra, amik nem voltak szándékomban, ám még is előkerültek a tudat mélyéről. Úgy éreztem lassan felemészt, ha túl sokáig gondolok rá, s nem akartam, hogy maga alá gyűrjön, és újra a béka segge alá kerüljek, csak azért, mert az élet ily kegyetlen módon bánt el velünk.
Ám még is tudtam, tovább kell lépni, és hagyni kell, hogy magukkal ragadjanak a jelen morzsái, és végre ismét ott ragyogjon arcunkon a mosoly, mely képes volt jó hangulatra ösztökélni.
A tusolás után, Martin szobájának ajtajában álldogáltunk egy ideig, elmeséltem pár dolgot, mire nem találtam aztán racionális magyarázatot, ám még is el kellett mondanom. Kikívánkozott, s valamiért addig nem hagyott nyugodalmat, míg túl nem estem az egészen.
-A ház vásárlástól? Hmm… talán hogy Martin szereti ezt a helyet. Számára olyan ez, mint egy kastély. Fent lakunk a toronyban. Laktunk… - elhallgattam, miközben megvontam a vállam, aztán kipillantottam az ablakon, s gondolataim kavalkádjában lassanként ismét kezdtem elveszni, s rá kellett jönnöm, mennyire botor gondolat volt ide hazajönnöm.
Hazajönni egy olyan helyre, hol már hosszú ideje nem jártam rendesen.
Rengetegszer megfordult a fejemben, hogy eladom, vagy épp veszek valami kisebbet valahol, és úgy élek, mint egy átlag ember, a pénzemre pedig vigyázok tovább, és okosan használom fel, szigorúan csak annyit, amennyire szükségem lehet a napok, hónapok, évek múlásával.
Karjaimban tartottam, s közben arcát fürkésztem.
Olyan pillanatok alatt váltott vidám mosolya melankolikus elgyötört pillantássá, hogy belesajdult a lelkem.
Hagytam, had távolodjon el, had üljön fel a pultra, s közben csendben hallgattam végig szavait, történetét, mit megosztott velem.
Úgy éreztem, ennek is ki kellett jönnie. Kijönnie, hogy aztán helyet engedjen valami másnak. Valaminek, ami talán kellemesebb lehet a múlt fájó pillanatainál.
Közelebb léptem hozzá, lábai közé, s megtámasztottam magam dereka mellett, miközben kékjeim barnáiba fúrtam.
-Egyszer talán teljesülnek a vágyak, és képzelgések. Mindennek megvan a maga oka Bells. Lehet most még nem így érzed, de annak a sok szarnak, meg kellett történnie ahhoz, hogy most itt tarts. Hogy úgy érezhesd, neked ennek kellett lenned. Ennek az erőteljes, akaratos, makacs nőszemélynek. - elsőre ellenálltam, s parancsoltam arcvonásaimnak, aztán elmosolyodtam. Előbb halványan, majd egyre szélesebben.
-Nem rontottál el semmit. Ennek elő kellett jönnie, és lehet, pont itt, pont most volt erre szükség. - vállat vonva ingattam meg fejem, s persze meg is engedtem magamnak újfent egy halvány mosolyt, aztán megsimítottam arcát, s körbepillantottam, s némi idővel később újfent rá emeltem tekintetem.
-Nincs kellemetlenebb a kimondatlan szavaknál Bluebell. Van mikor hagynod kell, hogy valakihez hozzávágj egy cipőt, vagy elküld a fenébe, mert egy barom volt. És van mikor hagynod kell, hogy az élet sodorjon magával.- nem mozdultam el előle, s kékjeim sem vettem el barnáiról.
Tudtam, ideje lenne sétálni menni, hogy valóban megejtsük azt a randevút, mire invitáltam.
-Bármikor lehetsz őszinte. Bármikor elmondhatod mi nyomja a szíved. - odahajolva apró csókot hintettem ajkaira, majd homlokom homlokának támasztottam, s néhány pillanatig lehunyt szemmel álltam előtte. - Van kedved sétálni? Vagy mást csinálnál inkább?

Kezem arcára siklott és gyengéden megsimogattam, de nem fordítottam magam felé az arcát, hagytam hadd vesszen el kicsit a gondolataiban, úgy tűnt, hogy szüksége van rá, de aztán megszólaltam. Óvatosan és halkan, mint aki nem biztos abban, hogy jó ötlet e megzavarni őt az elmélkedésben.
- Lehet azt is szeretné, miért nem kérdezed meg tőle? Lehetne egy saját lombháza, amit együtt építene az apukájával. Egy kertje, ahol új emlékeket szerezhetne veled.– nem tudtam a pontos korát a kisfiúnak, de az egyértelmű volt, hogy nagyon szereti az édesapját és talán örülne egy ilyen „közös kalandnak”. Gyerekek sok mindent másként látnak, mint a felnőttek, ugyanakkor talán kicsit rugalmasabbak is, mint mi azt hinnék, legalábbis hajdanán az unokahúgom révén ezt tanultam meg.
Hamarosan viszont magára hagytam, vagyis kicsit távolabb sétáltam tőle, hogy helyet foglaljak a pulton. Miközben beszéltem csak néha pillantottam felé, inkább csak a falat, vagy a bútorokat bámultam, mert féltem attól, ha ránéznék, akkor nem tudnám elmondani mindazt, ami jelenleg magával vitte a jókedvemet.
Mikor közelebb jött, akkor őt kezdtem el fürkészni, nem eresztettem el a pillantását, ahogyan ő se az enyémet. Szavain kicsit elgondolkodtam és elpillantottam az ablak felé, majd végül újra rajta állapotod meg a pillantásom, viszont most a mosolya nem csalt mosolyt az arcomra, ahogyan a mondandója vége se.
- Vannak olyan álmok, amik esélyesen örökre azok maradnak. Néha az idő ellenük dolgozik. – ezen nem volt mit szépíteni, hiszen míg a férfiak akár öregkorukban is simán apává válhatnak, addig a nőknek nem állt a végtelen idő rendelkezésükre. A mi biológia óránk kattogott és fogalmam sem volt arról, hogy mennyire is közel van az enyém… - Talán igazad van, akkor én is másabb lennék. – bár a történtek előtt is elég makacs és önfejű tudtam lenni, de ő ezt nem tudhatta.
Végül hálás mosoly megjelent arcomon, örültem annak, hogy nem akadt ki, nem akart világgá futni amiatt, hogy milyen vizekre is tévedtünk és amiatt, hogy kicsit elillant a jókedv. Megértő volt és ez sokat jelentett számomra, ahogyan az is, hogy miként próbált meg vigaszt hozni, legalábbis kicsit úgy tűnt, mintha a mondandójával próbálná enyhíteni mindazt, amit érzek.
Szavaival végül csak elérte azt, hogy mosolyt csaljon arcomra, még ha halovány is volt, de ott volt.
- Tudom, hogy igazad van, de olykor roppant nehéz kimondani azt, amit érzünk vagy gondolunk. Szerintem te is jól ismered ezt az érzést. – őt fürkésztem, hagytam, hogy a végtelen tengert idéző szempár újra rabul ejtsen, miközben halkan megszólaltam.  Azzal pedig azt hiszem nem volt gond, hogy küzdeni próbáltam volna az élet sodrása ellen, persze olykor a félelem vagy a kétely meglelte a hangját a fejemben, de attól még hagytam hadd sodorjon most is magával, miközben fogalmam sem volt arról, hogy merre is fog vinni engem, minket.
- Rendben, de ez fordítva is igaz. Bármi is emészt, vagy bármit is érzel, én itt leszek, hogy meghallgassalak és melletted legyek. – csókját viszonoztam, amikor pedig homlokunk egymáshoz ért, akkor én is lehunytam a szememet és elvesztem a pillanatban, idővel a kezem óvatosan tarkójára siklott és gyengéden párszor végisimítottam rajta. – Van, de ha máshoz lenne inkább kedved, akkor nyugodtan mond. – kicsit jelenleg úgy éreztem, hogy mindegy mit csinálunk, amíg ő itt van mellettem. Jelenleg úgy éreztem, hogy ennyi éppen elegendő, hogy mellettem legyen, ami kész őrültségnek tűnt, hiszen alig tudtam róla valamit, arról nem is beszélve, hogy nem is olyan régóta ismertük a másikat. Mielőtt viszont magamra hagyhatott volna az ingénél fogva kicsit közelebb vontam és gyengéden megcsókoltam őt, utána ha tudtam, akkor lecsúsztam a pultról, hogy elinduljak a kabátom felé, ha a sétára esett a választása, de aztán megtorpantam.
- Hajadat viszont megszáríthatnád, mielőtt kimegyünk. – kicsit felvontam a szemöldökömet is, mert egyáltalán nem vágytam arra, hogy emiatt legyen beteg. Nem nyár volt, hogy pillanatok alatt megszáradjon, hanem tél és eléggé hideg is volt. S ha a távozás mellett tettük le a voksunkat, akkor még egy kérdést is neki szegeztem.
- Gyalog megyünk, vagy taxival? – nem tudtam, hogy innen mennyire lehet a part, ezt ő jobban tudja, ahogyan azt is, hogy miként szeretne odamenni. Ha taxira esik a választás, akkor hívni akar egyet, vagy csak a szerencsére bízzuk, hogy mikor sikerül leinteni egyet.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Nem gondoltam arra, hogy Martinnak ez lenne az álma. Nem akart elmenni innen, s anyja ragaszkodása végett, meg az én munkám jövés menéssel járó mivolta is épp elég volt ahhoz, hogy a válást követően neki az anyjával kelljen tartania. Meg aztán, ez olyan dolog volt, amiből nem akartam vitát.
Reményeim szerint, úgy váltunk el egymástól, hogy harag nem volt közöttünk. Legalább is én nem haragudtam, vagy csak nem adtam érzéseimnek elég hangot. Szavaira megingattam a fejem, de nem mondtam semmit. Nem éreztem értelmét, hisz valahogy az egész azt súgta a számomra, hogy felesleges köröket rónék, és felesleges gondolatmenetekbe lovalnám bele magam, hisz semmi sem lenne ugyan olyan, mint annak előtte volt.
Lehajtottam fejem, s bólintottam párat. Értettem mire is gondolt ezzel kapcsolatban. Sajnáltam, hogy nem válhatott valóra az anyaságról szőtt álma, s nem mutathatta meg a világnak, mennyire tökéletes anya válna belőle. Mondjuk azzal nem voltam tisztában, hányadán is áll a dolgokkal, meg aztán nem is volt tisztem rákérdezni ilyesmire. Nem akartam. Illetlenség magas iskoláját képviselő megnyilvánulás lenne részemről, szóval ezt a dolgot elhessegettem.
Azt a tényt, hogy létezik örökbefogadás, inkább megtartottam magamnak, és annak a lehetőségének, hogyha egyszer elkap a gépszíj, majd örökbe fogadhatok egy apró kislányt, s úgy nevelhetem fel, mintha a sajátom lenne.
Tova hessegettem ezeket a gondolatokat, s igyekeztem valami másra koncentrálni, hogy ne csesződjön el az egész napunk, s a végén ne az legyen a megfelelő gondolat, hogy egyikünk az egyik, másikunk a lakás másik végében gubbaszt csendesen.
-Ismerem. -ennyivel rendeztem el a dolgot. Nem akartam ragozni, hisz újra ugyan abba az átokverte mókuskerékbe kerülnék, miből ki akartam mászni, s hova nem akartam visszakerülni.
Ígéret, mely talán betartva is marad. Ígéret, mi azzal kecsegtetett lesz tovább, s nem holmi futó érzelmek azok, és az újdonság varázsa, mi magukkal sodort minket. Újdonság, mely erőt vehetne rajtunk. Ujdonság, mely magával ránt, s nem enged szabadulást.
Felsóhajtottam, majd halovány mosoly siklott arcomra csókunk után, s persze rákérdeztem lenne e kedve elmenni sétálni.
Távolabb akartam lépni, ám az utolsó pillanatban megragadta gallérom, közelebb húzva magához, s megcsókolt.
Szívem hatalmasat dobbant, miközben kezem önkéntelenül siklott fel oldalán, majd hátán lefelé, s vontam két kézzel közelebb magamhoz, aztán távolabb lépve nedvesítettem be alsó ajkam, túrtam hajamba, s mintha csak harcot vívnék saját magammal, mi illik és mi nem, aztán magamhoz vettem a törölközőm, és megdörgöltem a fejem, miközben tovább latolgattam, mi lenne a legjobb, s mihez is lenne igazán kedvem.
Ám tisztában voltam azzal is, nem ronthatok folyton ajtóstól a házba, s nem hallgathatok az ösztönökre, mik arra sarkaltak, akár meg is tehetném. Ám még is inkább amellett döntöttem, hogy a séta, és a hűvös levegő lesz a legtökéletesebb megoldás a számunkra.
Közös álmok, közös gondolatok, hol ott annyira idegeneknek is számíthatnánk, mint amennyire ismerjük a másikat.
Elgondolkodva álltam kicsit cipőm mellett, majd emeltem rá tekintetem, miután már úgy gondoltam, számomra pont tökéletes úgy a hajam ahogy volt, s nem kell tovább szárítanom.
Jött egy a pimasz, kacér boszorkány, elvarázsol pillanatok alatt, és a józan gondolkodás elkerül, mintha csak egy tini lennék, ki nem tud mással gondolkodni csak a…. szóval igen… inkább jobbnak láttam, ha veszem a cipőm, és a kabátom.
-Mehetünk gyalog is ha szeretnéd.-a lift gombjának megnyomása után álldogáltam ott csendesen, figyelve a változó számokat, s ha közben közelebb jött, ráemeltem tekintetem, kezem nyújtottam felé, mit ha elfogadott, közelebb vontam magamhoz aztán a lift ajtajának nyitódását követően vele együtt léptem be oda, ahol aztán elengedtem, s nekitámasztottam magam a falnak, zsebembe ejtett kezekkel, s le sem vettem róla tekintetem.  
-A randevúra illenék virágot adni, de nem tudom, hogy egy virágüzlet tulajdonosának vajon illik e ilyesmit ajándékozni...vagy esetleg egy tábla csokoládét, valami jobbat...vagy szimplán megjegyezhetem, hogy jól nézel ki… e mindez olyan bénán hatna… szóval… -elmosolyodtam, s tekintetem végighordoztam rajta, megtéve felé pár lépést, s szemtelenül közel álltam meg vele szemben, karoltam át derekát, majd az ajtó nyílásakor kacsintottam felé, s indultam meg kifelé még mindig derekán tartott kezemmel, mármint ha hagyta.
-Akkor a part… vagy a park? Esetleg egy mozi?

Ártatlan tett volt a részemről, hogy odavontam magamhoz egy csók erejére. Meg se fordult a fejemben, hogy ezzel felkavarhatom az állóvizet, hiszen nem az első esett volt, hogy csókot váltottunk. A csók egyre szenvedélyesebbé vált, és mire észbe kaphattam volna, addigra a keze az oldalamról a hátamra siklott és közelebb vont. Könnyedén simultam hozzá, miközben kezem tarkójára siklott és már majdnem teljesen elvesztettem a pillanat hevében, aminek köszönhetően másodperceken belül lábamat a csípöje köré fontam volna, ha nem vett véget ennyire hirtelen a szenvedély diktálta tettnek. Ahogy elszakad tőlem egy vágytól fűtött sóhaj szakadt ki ajkaim között és érzelmek hada bújt meg az íriszeimben. Rövid ideig őt fürkésztem. Nagyon nyeltem és hajamba túrtam, miközben mind a ketten vívtuk a saját kis csatánkat és majdnem kibukott ajkaim között, hogy sajnálom, mert nem ez volt a szándékom a csókkal, hogy kísértésbe vigyem őt, de be kellett látnom, hogy valahogy még se sajnálom, így inkább hallgattam. Bármekkora is őrültség volt ez a fura tánc, amit lejtettünk, hiszen néha egészen közel sodort minket egymáshoz, máskor meg kicsit távolabbra. Figyeltem, ahogyan távozik, én pedig még haboztam. Miután leszálltam a pultról sietve engedtem egy kis vizet az egyik pohárba, hogy igyak pár kortyot, aztán pedig kicsit lehűtöttem a felhevült arcomat is hideg vízzel.    
Hamarosan én is az előszobában álltam, a cipőinknél, ahol belebújtam a sportcipőmbe, majd jöhetett a kabát és a sálam is. Kihúztam a hajamat a kabát-sál alól, hogy könnyedén omolhasson a hátamra és kisimítottam arcomból is. Nem szólaltam meg a kelleténél többször. Ahhoz még a korábban történtek nagyon is hatással voltak rám. Nem értettem, hogy miként lehetséges az, hogy ilyen könnyedén képes mindig megrészegíteni és ennyire önként omlanék a karjaiba, miközben talán nem kellene… Tudtam, hogy hasonló esetben sikítva menekülnék, de valahogy tőle nem… sőt, inkább egyre kíváncsibbá tett és meg akartam fejteni ezt az egészet, utána akartam járni, hogy miként lehetséges az, hogy ez a pilóta nem csak zseniálisan repül, hanem annyira nagyszerű bűvész, mint akivel még nem találkoztam, de ő mégis mintha csak könnyedén találná meg a legjobb trükköt hozzám.
- Nem tudom, hogy mennyire van messze, ezért kérdeztem. – nem állt szándékomban sokat sétálni még oda is, hiszen bőven lesz lehetőségünk a parton sétálni. Miközben vártuk a liftet kicsit közelebb léptem, amikor pedig a kezét nyújtotta, akkor én is hasonlóan tettem és megfogtam az övét. Elmosolyodtam, de aztán újra a liftet fürkésztem. Miután beszálltunk és elengedett, akkor se léptem távolabb. Csak neki dőltem a liftfalának a hátammal és benedvesítettem az ajkamat. – Ha folyamatosan így fogsz nézni, akkor azt fogom gondolni, hogy vagy még mindig tulipánokat megszégyenítő az arcom színe, vagy maradt valami folt az arcomon, csak elfelejtettél eddig szólni. – nem néztem felé, hiszen perzselt a tekintete, ezért is jobbnak láttam, ha most nem fordulok felé. Még nem volt teljesen tiszta a fejem és nem akartam esélyt adni, hogy pillanatok alatt netalán elgyengüljek az igéző kékszempárnak köszönhetően.    
Már majdnem feleltem neki, amikor egyre közelebb sétált hozzám, a szívem nagyot dobbant és egy pillanatra még a levegőt is benntartottam, amikor túlzottan közel állt meg és keze a derekamra siklott, aztán a kacsintását látva megforgattam a szememet és játékosan a mellkasára csaptam. – Rossz vagy… - persze, hogy a hangom épp olyan játékosan csendült, mint amennyire játékos volt a tettem is. Én meg bolond voltam, amiért hagytam azt, hogy ennyire könnyedén játsszon velem, mint egy zenész, aki már túlzottan jól ismeri a kedvenc hangszerét. – Attól még, hogy virágüzletem van, teljesen másabb, ha valaki megajándékoz akár csak egy szállal is. Viszont a tapasztalatom azt diktálja, hogy érdemes utána járni melyik virág mit is üzen, mert úgy elég sok kellemetlen szituáció elkerülhető. A másik legjobb döntés az, ha kiderítjük mi is a kedvence az illetőnek és azzal lepjük meg. – végül csak megleltem a hangomat és kezét nem fejtettem le, hagytam hadd pihenjen a derekamon, mint megannyiszor korábban. Mosollyal az arcomon pillantottam fel rá.
Hamarosan magunk mögött hagytuk a liftet, az épületet, hogy az utca zaja vegyen körbe minket és elinduljunk az úti célunk felé.
- Partra szavazok. –kicsit elgondolkodtam az újabb javaslaton. – Mozi se hangzik rosszul, de akkor már jobb egy kanapé, általunk választott film vagy sorozat, megannyi nasival, egy meleg pokróccal… - kezdtem bele ártatlanul, de aztán persze egy kisebb pimasz mosolyt villantottam rá, miközben hatalmas őzike szemekkel néztem rá és kicsit ártatlanul még a pilláimat is megrebegtettem. Szokták mondani, hogy ne játssz a tűzzel, mert megégethet. Most valahogy ez se tudott elijeszteni, hanem talán pont inkább meg akartam tapasztalni azt, hogy milyen is az, ha újra megperzsel valamilyen módon.  – de persze, ha a mozi jobban vonz vagy biztonságosabbnak találod, akkor csak találunk olyat, ami mind a kettőnknek megfelel és popcorn ott is van… - természetesen kicsit tényleg húzni akartam őt és lehet tényleg igaza volt, olykor kísértem őt, de nem tehettem ellene semmit se. Annyira könnyedén jött ez az egész, hogy nem is akartam ellene tenni. Ez is egy olyan énem volt, amit ő csalt elő megannyi éves pihenő után.  
- Mi volt a kicsi Joe legnagyobb álma? Mindig is pilóta akart lenni vagy előtte más munkáért rajongtál? - ha már azt mondtuk ismerjük meg a másikat, akkor kezdjük ezzel. Lehet kicsit visszarepültem az időben, de úgy gondoltam könnyű dologgal indítsuk, a többi meg jönni fog magától, legalábbis remélem.
- Akartam már kérdezni, hogy miért Joe és nem Joseph? Nem szereted az utóbbit? – kicsit óvatosan csendült a hangom, mert reméltem, hogy nem kényes témára tereltem a beszélgetést, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy azon a partin többen is utóbbin hívták és addig nem is tudtam, hogy a teljes neve Joseph.


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Olyan könnyedén veszítettem el a kontrolt, mintha csak egy gombnyomással képes lenne rá. Eltüntetni az egész önuralmat, s a helyére beköltözik a vágyakozás, a cselekvésre való késztetés. Elég hozzá egy óvatlan mozdulat, egy apró csók, és láss csodát, már készen álltam arra, hogy hagyjam az egész randevút, és szintet lépjek azonnal, míg lába körbekulcsolt, s szívem egyre vadabb ritmust diktált. Akartam, hogy továbbmenjen, ám az utolsó pillanatban még is megálljt parancsoltam az egésznek, s inkább tettem mást, szárítottam a hajam, tereltem a gondolataim, hisz rendes randevút akartam, eleget tenni az adott szónak, hogy minden mehessen a maga ütemében tovább, hogy aztán boldog mosollyal arcán gondolhasson vissza arra,milyen remek napot tudhattunk magunk mögött.
A liftben aztán nem húzódott távolabb, és talán én magam sem tettem meg igazán. Helyette vonásain tartottam tekintetem.
-Meglehet, hogy vörös, de jól áll amíg miattam van… és míg nem a szégyen hozza elő. - mormogtam, s tovább fürkésztem őt.
Meglehet, hogy rossz voltam, de valahogy úgy éreztem jobb lenne ennek a rosszaságnak gátat szabni, és kicsit másképp gondolkodni. Ám őt sem kellett félteni. Partner volt az egészben, én meg mint már mondtam, teljesen elcsavarta a fejem, s meglehet egy óvatlan pillanatban még a halálugrásra is rávehetne anélkül, hogy gyanút fognék. A mellkasomra való csapás mosolygásra késztetett.
-Ahm...akkor majd szépen kiderítjük. Vajon melyik virág illik hozzá...- morfondíroztam, s igyekeztem nem arra gondolni, mennyire szívesen nyomnám meg a stop gombot, hogy a lift megrekedjen, és ne hagyjam tettek nélkül az elmémben dúló harcot.
-Akkor a partra megyünk. A mozi veszélyes terep… sötét, csend… tömeg… hangoskodó emberek, szétszóródó popcorn… - játékosan csendült hangom, s közben belegondoltam, mennyire nem szerettem a szemetelést, pazarlást, hogy kiburugattak mindent, s aztán nem szedték fel maguk után. -A filmezést hagyjuk meg estére. Szerzünk nasit, innivalót, megnézünk egy izgalmas filmet, csak ne valami csöpögős romantikát. - igaz nem volt bajom azzal a műfajjal, de valahogy nem akartam végignézni a karakterek szenvedéseit.
-Már nem is tudom… meglehet mindig is katona akartam lenni. Pilóta, hogy olyan helyekre is eljuthassak, hol csak a madár jár… -elmosolyodtam, s közben próbáltam visszagondolni arra, mi is akartam lenni, de semmi olyasmi nem jutott eszembe, amiről álmodozhattam eddig is. -Bár nem tudom. Olyan rég volt már. Te miről álmodtál? Mi akartál lenni? - valóban érdekelt, s tudni akartam miről is álmodozott kislányként. Annyit már tudtam, hogy anya akart lenni, de nyilván ez csak egy egész apró szeletkéje volt az életének.
-A Joseph olyan hivatalos. Apám hív így általában, és azok, akik hivatalos ügyben járnak el. A seregben kezdtek el Joe-nak hívni, így aztán rajtam ragadt. A végén már annyira megszoktam, hogy nem is tudnám másképpen használni. - megvontam a vállam, s belegondolva, talán ez volt a legőszintébb magyarázatom erre az egészre. -Mindig az jut eszembe, mikor gyerekként rossz fát tettem a tűzre, és mindig a teljes nevemen szólított anyám, hogy érezzem az egésznek a súlyát.
Megálltam a járda szélén, füttyentettem egyet, s felemeltem a karom, majd hamarosan megállt mellettünk egy taxi, mire mosoly villant képemre, mintegy jelezve, hogy ezt mindig is ki akartam próbálni, és sosem gondoltam sikerülni fog.
Míg a kocsi megállt mellettünk, addig kezem derekán nyugodott továbbra is.
Kinyitottam neki az ajtót, hagytam had üljön be elsőnek, majd én magam is mellé telepedtem, bemondva a címet, hová szeretnénk menni. A kocsiban aztán finoman kezére siklott kezem, s közelebb vontam magamhoz, majd átvetettem karom a vállán, s úgy fogtam magamhoz.
Az út alatt csendben üldögéltem, hisz nem akartam egy idegen előtt kiteregetni a dolgainkat, s azok közé sem akartam tartozni, aki nem bír magával, és a taxi hátsó ülésén bonyolódik forró csók csatába, meg aztán már nem voltam gyerek, ki nem bírna magával.
Miután a taxi lassított, majd megállt, előszedtem tárcám, kifizettem a számlát, kiszálltam, s tartottam az ajtót, majd nyújtottam a karomat Bluebell számára, hogy aztán ujjainkat összekulcsolva induljak el vele egy sétára.
-Szóval.. nem emlékszem igazán mi is akartam lenni. De mióta a nagyapám megismertette  velem a gépek világát, repülni akartam. Emlékszem 7 éves lehettem, mikor kaptam tőle egy pilóta sapkát. Valahol még mindig megvan. - lágy mosoly siklott arcomra.
-Apádtól úgy hallottam orvos akartál lenni… nem gondolkodtál rajta, hogy nekiugorj újfent? - kérdeztem, s közben átkaroltam vállánál, majd lesiklott kezem derekára, s úgy tartottam magam mellett.

Elmosolyodtam arra, amit mondott és lopva pillantottam rá, miközben a nem létező bajuszom alatt somolyogtam.
Amikor megállt egészen közel hozzám és kezdetét vette egy újabb játék közöttünk, akkor pedig a mosolyom még inkább kiszélesedett és miután játékosan mellkasára csaptam nem húztam el egyből a kezemet, hanem utána még játékosan az ujjaimmal egy picike terület bejártam, miközben őt fürkésztem, aztán kicsit felvontam a szemöldökömet arra, amit mondott és mutatóujjamat ajkamhoz érintettem, mint aki nagyon elgondolkozott az egészen.
- Mondanám, hogy sok sikert, mert nem lesz egyszerű dolgod, de amilyen bennfenteseid vannak… - az akár felérne egy csalással egy kártyapartin. Biztos voltam abban, hogy a szüleim megkönnyítenék a dolgát, ha tőlük kérdezné meg, hiszen apámmal különösen jóban volt és úgy tűnt az elmúlt időben anyát is egészen megnyerte magának, miközben ő vitte és hozta apát a gyűlésekre az eltűnését követően, aminek köszönhetően mi is találkoztunk.  
Fura dolog az élet, hogy olykor mennyire jelentéktelennek és véletlen találkozásból akár mik is születhetnek. Amikor megpillantottam őt, akkor nem hittem volna azt, hogy egyszer ennyire képes lesz megbolondítani a szívemet, vagy csak szimplán elvenni a józanságomat, hogy önként sétáljak bele a vágytűzébe, mintha csak az nem tudna megégetni, sebeket ejteni rajtam.
Elkuncogtam magam arra, amit a mozival kapcsolatban mondott, mert részben egyetértettem vele, de szerintem egy kanapé inkább veszélyesebb az otthon biztonságában. – Tetszik az ötlet és rendben, hiszen mi sem hozza meg jobban az ember kedvét bizonyos dolgokhoz, mint egy jó kis vérengzős film. – utóbbival ugrattam, de ha már ő jött a romantikával, akkor én meg jöttem a másik véglettel, miközben cukin elmosolyodtam. Biztosan találunk majd valami közösnevezőt, ami mind a kettőnknek meg fog felelni.
Kíváncsian hallgattam a válaszát és a mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon. Bólintottam egyet, hiszen teljesült az álma, mert most is ott száll, ahol a madarak és csodás helyekre is eljuthat ennek köszönhetően. Pár pillanatra elgondolkodtam a kérdésen, mert tényleg nagyon régre kellett visszamenni az időbe.
- Hmm, talán a legelső elképzelésem az volt, hogy óvónő leszek. Gyerekként csak annyit láttam, hogy egész nap játszanak, mesét olvasnak és az olyan volt, amit én szerettem csinálni. – elmosolyodtam az emléknek köszönhetően, hiszen azóta már pontosan tudtam, hogy egyáltalán nem jól láttam gyerekként, de akkoriban anya is csak mosolygott a dolgon és nem javított ki. Kicsi voltam és annyi idősen még sok mindenre rácsodálkozunk, sok minden újdonság számunkra.  
- Ahh, szóval ennyi lenne a kulcs, elegendő Joseph-nek hívni és máris tudni fogod, hogy rossz fát tettél a tűzre? – játékosan csendült a hangom, miután kiderült, hogy miért is Joe-ként mutatkozott be és miért azt használja. Szavaim mellé még kicsit meglöktem őt a csípőmmel is, csak hogy érezze a szeretetet. Ha volt rá lehetőségem, akkor megsimogattam arcélét, hogy biztos lehessen abban, hogy csak játszadozom és nem gondolnám azt, hogy valaha így fogom hívni.
Mosolyát látva, ami a taxi leintéssel járt mosolyt csalt az arcomra, mert kicsit olyan volt, mint egy kisfiú, akinek egy régi álma teljesült annak köszönhetően, hogy sikerrel járt. De ezt inkább megtartottam magamnak. Amikor kinyitotta az ajtót, akkor automatikusan megköszöntem és beszálltam. Miután közelebb vont magához neki dőltem, kicsit hozzábújtam, és figyeltem az elsuhan épületeket és fákat, miközben a part felé robogtunk. Ahogy ő, úgy én se törtem meg a csendet.
Miután megérkeztünk, kiszálltunk és ujjainkat összekulcsoltuk el is indultunk a sétány felé, hogy aztán szép lassan elvesszünk a többi ember között.
- Biztosan nagyon aranyosan festhettél benne. Ő is pilóta volt? – tényleg érdekelt, hogy emiatt kapott tőle ilyet, vagy csak a nagypapája úgy gondolta, hogy az unokája örülhet ilyen ajándéknak, amiből aztán hivatás és „szerelem” lett.
Kérdését meghallva egy pillanatra megtorpantam, miközben ő elengedte a kezünket, hogy vállamra, onnan pedig derekamra csúsztassa. Szerettem volna rávágni azt, hogy NEM, de hazugság lett volna, ugyanakkor egy kicsit fájópontja is maradt az életemnek.
- Volt amikor megfordult a fejemben, de aztán rájöttem arra is, hogy szeretem a mostani életemet, munkámat és boldog vagyok így is. Így is segíthetek az embereknek, nem csak akkor, ha orvos lesz belőlem. – Tudom, a kettőt nem lehet egy lapon említeni, ugyanakkor sokan nem látják azt, hogy egy virággal is mennyi mindent el lehet mondani, pedig így volt. Búcsút lehet venni, szerelmet bevallani, vígaszt hozni fájdalomra, mosolyt csalni a másik arcára, és ha nem is végtelenségig, de hosszan lehetne folytatni a felsorolást. - Ahhoz pedig sok fájó emlék is kötött, mivel már rezidens voltam, amikor otthagytam. Mai napig sok mindenre emlékszem, de talán ilyen téren tényleg sikerült elfogadnom azt, hogy biztosan okkal sodródtam más felé... Lehet ha teljesül az álmom, akkor később megbánom vagy nem lettem volna úgy boldog. – még sokat kellett volna tanulnom, hiszen éppen csak elkezdtük, de attól még kicsit belekóstoltam már abba az életbe is.  
Ha időközben elértünk az árusokhoz, akkor arra felé kanyarodtam, hogy szemügyre vegyem most miket is árulnak. Szerettem nézelődni, még akkor is, ha különösebben nem akartam semmit se venni, de olykor jó dolgokat is találhat itt az ember, amiről beugrik egy-egy szerettünk arca, mert tudjuk örülnének neki.
- Milyen voltál? Csínytevő, tanárok kedvence, magányos farkas, bandavezér? – kíváncsian pillantottam rá, majd visszaraktam a kezemben lévő medált, aztán megakadt a pillantásom egy fülbevalón. Mosolyogva nyúltam érte, miközben gondolataimban Margaret mosolygós arca jelent meg. Alig ismertem őt, de valahogy még is közel került hozzám kicsit és erről az ékszerről ő ugrott be.
- Nézd ez illik a kishercegnőhöz, szerinted örülne neki? – furán hathatott talán a kérdés, mert hiába alig ismertem az unokahúgát, akkor is ő ugrott be.  Tudom, nem volt méregdrága és talán ostobaság volt az egész, de mint ma is kiderült nem mindig irányíthatjuk azt, hogy mi milyen emlékeket idéz meg.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Nevetés szakadt ki belőlem, aztán vidáman pillantottam felé.
-Sokmindenre jó lehet egy vérengzős film. Odabújhatsz ha félsz...míg egy nyálas romantika csak arra ad gondolatot, ő miért nem olyan, mint az a pasas a filmben? - közben morfondírozós képet vágtam, s mosolyom is ottmaradt arcomon. Meglehet más volt a véleményünk, bár azt sem akartam mondani, hogy nem bírom végignézni a romantikus filmeket, de egy férfias akciófilmet, vagy épp egy jó krimit sokkal jobban viseltem. Aztán szóba kerültek a gyerekkori elképzelések is.
Az óvónő dolgon egy pillanatra sem lepődtem meg. Annyira nyilvánvaló volt az egész, hisz olyan jól megértette magát Margaret-el is. Igaz az óvónők nem játszottak egész nap, de egy gyermek szemével ez teljesen tökéletes munkának tűnhetett.
-Nos, az attól függ tudod e olyan éllel mondani, mint a szüleim, vagy bárki más. - mosoly villant át arcomon, miközben sétáltunk immár a parton. Jó érzés volt cseppet beszélgetni olyan dolgokról is, amin...nos amin már rég át kellett volna esnünk.
-Nem ő nem. De szerette a gépeket. Sokat tudott róluk, és szép lassan ez lett belőle. - végigpillantottam magamon, bár akkor és ott senki sem mondta volna meg mivel is foglalkozok, ahogy azt sem, hogy valójában egész nap ülhetnék a hátsó felemen, hisz életem végéig vígan éldegélhetnék.
Aztán beszéltem neki a nagyapámról, s rákérdeztem az orvos dologra, miről apja nem is egy alkalommal beszélt nekem. Elgondolkodtam rajta. Végig csendben voltam, nem törtem meg a hallgatásom, hisz tudni akartam mindent róla. Megismerni. Nem hiába döntöttem úgy, hogy inkább erre szánom az időt, nem pedig az ágytornára, mi valljuk be minden elhatározás ellenére remek elfoglaltságnak hatott.
-Vagy másképpen alakulnak a dolgok. - bólintottam. Megértettem az érzéseit. Ezerszer megfordult a fejemben, mi lett volna ha inkább magamra hallgatok, és megmaradok a család mellett, és nem megyek katonának, úgy ahogy azt az álmaim diktálták. Ha nem követem a vágyaimat, s nem hagyok apám unszolásának, és adom fel mindazt amit akartam, csak azért mert közbejött egy gyerek.
Meglehet akkor teljesen máshol tartanánk. Meglehet, akkor a válás sem történik meg, vagy sokkal hamarabb végbemegy. De inkább elhessegettem a gondolatokat.
-Ezen sokan agyalnak szerintem. Én is így voltam ezzel. Rengetegszer. - megtorpantam egy pillanatra, kicsit közelebb húzva magamhoz, had haladhasson el mellettünk egy nő a kutyájával, majd mikor távozott, és érkezett a következő kérdés, akkor válaszoltam némi gondolkodás után.
-Nem hinném, hogy bandavezér lettem volna. De nem is voltam az a példás, tanárok kedvence. - elgondolkodtam, vajon milyen is lehettem. -Azt tudom, hogy sok mindenben benne voltam. Szerettem a csínyeket, bár ha anyát kérdeznéd, ő azt mondaná, jó gyerek voltam.
Minden gyermek édesanyja így van ezzel. Legalább is az enyém mindig ezt mondogatja. Jónak látja, és tökéletesnek, még akkor is, hogyha nem az volt. A gondolatra elmosolyodtam, s igyekeztem nem nagyon ellentmondani annak amit anyám gondolt, bár az én nézetem szerint, annyira nem voltam egyszerű gyermek.
-Na és te? Angyal voltál, vagy kisördög?
Figyeltem miképpen emel fel egy nyakláncot, majd teszi vissza, aztán egy fülbevalót, s közben zsebre tett kézzel álldogáltam mellette.
Szavaira elmosolyodtam rövid időre.
-Illene hozzá. Aranyos lenne vele. - bólintottam, aztán míg ő a fülbevalóval volt elfoglalva, én felvettem az előbbi nyakláncot, kifizettem egy óvatlan pillanatban, majd a kis dobozával a zsebembe ejtettem. Közben persze odahajoltam hozzá, hogy jobban megnézzem, s még ezzel is adjak neki némi elterelést. - Biztos örülne neki.
Nem akadályoztam meg, hogyha meg akarta venni, és azt sem erőltettem, hogy én fizessem ki. Nem azért mert egy barom voltam, csak ha ő gondolta ajándéknak, hagytam érvényesülni. A nyaklánc pedig ott lapult a zsebemben, s vártam az alkalmas időpontra.