Ha valakivel nem akartam beszélni, az Yoo Hanjae volt. Lényegében a tény, hogy ő volt az első dolog – vagy legalábbis az elsők között – amit megláttam, miután magamhoz tértem, nem sokat javított a hangulatomon. Soha nem voltam egy olyan srác, aki feleslegesen pazarolná a szavakat. Jellemző volt rám, hogy megvárom, amíg valaki befejezi a gondolatát, eltelik pár másodperc, és utána szúrtam oda a véleményem. Anya és apa mindig azt mondták nekem, hogy hiába áldott meg kifejezetten kedves színezetű, selymes hanggal a sors, ha olyan dolgokat ejtek ki a számon, amik miatt egyszer valaki fel fog pofozni. Sokat hangsúlyozták, hogy ők nem fognak tudni mindig mellettem állni és fogni a kezem, vigyázni rám. Úgy éreztem, hogy ennek az ideje most jött el.
Fontosabb volt az, hogy Rimet megvédjék, és ez most nem egy sértett megállapítás volt a részemről, hanem én magam is így gondoltam. Ha az ember a kezdetektől fogva osztozkodik valakivel, akkor nem tud féltékeny lenni. Én így éltem meg az iker létet. A szüleinknek két combja, két karja van, tudtunk egyszerre ülni az ölükben, mivel pici babák voltunk. Emiatt szinte a súlyunk is alig volt érzékelhető, még anya is elbírt mind a kettőnket. Más kérdés, hogy most már olyan magasak vagyunk, hogy egyikünk sem – főleg nem én – tud kényelmesen a szüleinkhez bújni. Rim talán még igen, de engem maximum apa bírna el és amúgy sincs igényem arra, hogy a szüleim ölébe kucorodjak össze.
Eddig legalábbis nem volt. Sokkal jobban szerettem lányokkal és a barátaimmal lógni, viszont most, amire a legjobban vágytam az a szüleim simogatása volt. Elrepültek azért, hogy ellenőrizzék az állapotom, mégsem voltam képes a szemükbe nézni. Ugyan éreztem, hogy velem vannak, hallottam anya szipogását, illetve apa erős ujjait is érzékeltem, ahogy az arcomra simulnak, majd a hajamba túrtak. Soha nem meséltem el nekik, hogy mi történt, mégis ők és a húgom voltak az egyetlenek, akik bíztak bennem a végsőkig. Ettől a ténytől pedig csak még inkább elhatalmasodott rajtam a magány nyomása. Önző lennék? Egy pillanatig sem tagadom. Képtelen voltam kimondani azokat a szavakat, hogy sajnálom és köszönöm, bármennyire szerettem volna. Nem tudtam magyarázatot adni a tetteimre. Sem most, sem akkor, amikor a motorbaleset történt. Vannak ebben a helyzetben egyáltalán megfelelő szavak? És ha léteznek, szükségen van a beszédre, vagy inkább jobb csendben maradni? Mondhatnék nekik bármit anélkül, hogy újabb sebeket ejtenék rajtuk? Nem voltam biztos benne. Ezért, amikor ma felkeltem a kórházi ágyamból, a hallgatás mellett döntöttem. Ha kérdeznek válaszolok a legjobb tudásom szerint. Ez az, amit megtehetek értük. Nem mondhatom el azt, hogy tényleg azt akartam, hogy vége legyen. Hogy pontosan minek – az életemnek vagy a szenvedésemnek – arra én magam sem jöttem rá. Talán ez az a pillanat, amikor jobb sodródni az árral. Anélkül, hogy Han idejött volna, pontosan tudtam, hogy minden az én hibám és már jóval korábban vállalnom kellett volna a felelősséget a tetteimért, mégis képtelen voltam szembenézni mindannak a súlyával, amin keresztülmentem.
- Ezt leragasztaná? – nem ismertem a nővért, ezért illedelmesen szóltam hozzá. Azt a kezemet nyújtottam oda, ami megsérült, miközben az infúziót téptem ki belőle. Nem akartam, hogy a húgom betegnek lásson. Már korán lezuhanyoztam és felöltöztem, ez esetben kifejezetten örültem annak, hogy a ruhám elfedte a könyékhajlatom és nem kell egy korábbi tettemmel szembesülnie a testvéremnek. Az orvosok azt tartották a helyes döntésnek, ha mindenről tájékoztatást kaptam, ezért tudtam, hogy Rim fog értem jönni. Jelen helyzetben talán jobban örültem volna Yoo Hanjaenek, de megértettem, hogy ő miért nem akart velem lenni már. A történtek nem fognak változtatni azon, hogy nem vagyunk barátok.
Előbb eljött a pillanat, amikor megpillantottam a húgomat az ajtóban, mint sejtettem volna. Nem tudtam sokáig tartani vele a szemkontaktust, ezen a ponton pedig rég túl voltam azon, hogy csak úgy elsírjam magam, mert itt van. Üresnek éreztem a mellkasom.
- Szia – nem túl hangosan szólaltam meg, a hátizsákomat úgy vetettem át a vállamon, mintha rég arra készültem volna, hogy elhagyjam a szobát – Már mindent összepakoltam korábban.
Elég alapos személy vagyok ahhoz, hogy ne kelljen ellenőrizgetni. Soha nem hagytam szét a cuccaimat, a szobámban általában példás rend uralkodott. Még a ruháimat is összehajtogattam és eltörölgettem mosogatás után.
- Aláírtam a papírokat – ezt csak azért éreztem fontosnak megjegyezni, hogy megnyugodhasson. Emiatt pontosan tudtam, hogy hova fogok menni, mivel nem maradhatok felügyelet nélkül. Mivel nagykorú vagyok az államokban is, lényegében ez volt a egyetlen lehetőségem arra, hogy ne zárjanak be.

764 szó X outfit O nem haragszom, ha nem morculsz X sf9 - trauma O R

Az esetek nagy részében úgy éreztem, hogy szükségem van a húgomra, és őt akarom magam mellett tudni. Most mégis inkább az volt bennem, hogy bárkinek örültem volna, leszámítva Rimet. Tisztában voltam vele, hogy én vagyok az idősebb, emiatt pedig nekem kell vigyáznom rá, mert ő még lány is. Jelen helyzetben nem sokat jelentett az, hogy ikrek vagyunk, mivel attól még, hogy a testvérem hozzám hasonlóan magasra nőtt, körülbelül a szél elfújta olyan kis vékony volt. Megvolt az okom arra, hogy megfúrjam az összes párkapcsolatát, és ez nem feltétlenül arról szólt, hogy magamat szórakoztassam a vacsoraasztalnál azokkal a történetekkel, amik a puci Rimről és a kalandjairól szólnak a kerti csappal. Összességében úgy voltam vele, hogy a húgomnál fontosabb ember nincs az életemben, de sokan vannak, akiket ettől függetlenül is szeretek. Han és Kang a két legjobb barátom lesz akkor is, ha az egyiküket már soha az életben nem láthatom újra és mindössze a fényképek segítségével fogom tudni megőrizni a vonásait az emlékezetemben. Hármunk közül Kang az, aki már soha többé nem fog megöregedni, neki nem lesznek utódai, gyakorlatilag az én hibámból veszítettük el, de ha az ő szemszögéből próbáltuk megérteni a dolgot, akkor úgy is fogalmazhattunk, hogy miattam veszített el mindent ő maga is.
Ugyanakkor azok a történések, ami miatt most kórházban voltam, rávilágítottak arra, hogy annak ellenére, hogy rossz ember vagyok, nem hagyhatom el magam. Még így is vannak olyanok, akik számítanak rám. Han látogatását nem tudtam mire vélni, összességében azt sem értettem, hogy miért vette fel a telefont, mikor Rim hívta. Ennek ellenére hálás voltam neki, és sajnos nem tudtam megköszönni, amit értem tett.
Amíg Rimre várakoztam a tekintetem minduntalan visszatért a tükörképemre, miközben próbáltam minden erőmet belefektetni abba, hogy élettel telinek tűnjek. Nem éreztem annak magam. Olyan volt, mintha összességében csak egy üres héj lennék, ami egykor hasonlított arra a Chae Shinre, aki voltam. Nem mosolyogtam, fáradt voltam, de megnyugodtam, mikor a pillantásom a szétzúzott vénámra révedt. Olyan volt az a seb, mint a citrom íze. Ahányszor rápillantottam, érezni véltem a fájdalmat, amit valójában szerettem volna újra és újra a magaménak tudni, hogy ne legyek olyan üres, mint most. Tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor megpillantom Rimet nem szeretettel, hanem szégyennel és sajnálattal fogok megtelni. Ezért nem lepődtem meg, mikor képtelen voltam huzamosabb ideig a szemébe nézni. Azaz összesen körülbelül öt másodpercig.
- Szia, jól vagyok – már nem is tudtam pontosan mit jelent az, hogy milyen jól lenni. De ezt nem köthettem a húgom orrára, aki valószínűleg ugyanúgy szenvedett pluszba a saját hülyeségem miatt. Hogy olyan vagyok, amilyen.
- Nem kell, köszönöm – annak ellenére, hogy lefogytam az elmúlt időszakban, elbírtam azt a hátizsákot, ami néhány személyes holmin – pizsama, fogkefe, tusfürdő – kívül semmi mást nem tartalmazott. Egy ideig próbálkoztak a nővérek azzal, hogy könyveket és engem érdeklő dolgokat kölcsönöztek ki egy közeli könyvtárből, de minden egyes holmi érintetlenül hevert, ahol hagyták. Már nem rajzoltam és olvastam, mert ezek a dolgok boldoggá tettek én pedig úgy éreztem, hogy szimplán nem helyénvaló jobban éreznem magam még ennyi idő elteltével sem. Nem voltam benne biztos, hogy valaha képes leszek visszatalálni önmagamnhoz, de mindezekért képtelen voltam sajnálatot érezni. Mert, ha a felszín alatt eléggé őszinte mertem lenni magammal, akkor pontosan tudtam, hogy ugyanúgy gyűlölöm magam, mint ahogy azt Han teszi velem, és ez az egyetlen valid érzés, ami bennem lehet. Mert megöltem egy barátom, és ezen nem fog változtatni az a tény, hogy nem akartam megtenni. Pont emiatt nem beszéltem a körülményekről senkinek sem. A végkimenetel miatt gyakorlatilag lényegtelenné váltak.
- Persze, itt vannak. Nem sok teendőm van már – vontam meg a vállam – Az orvos volt nálam még úgy fél órája és aláírtam mindent. Ezek a saját példányaim.
Innentől kezdve tényleg annyi maradt, hogy hazamenjek és lehetőség szerint a folyosón mindenki pillantását próbáljam meg kerülni, élen a mellettem sétáló húgommal.
- Voltál a papánál? – tisztában voltam vele, hogy nem rosszból mondja azt, amit bár valószínűleg olyanoknak, akik nem voltak a mi családunk része, ez a szófordulat vagy nem sokat mondott volna, vagy pedig szó szerint kezdik el értelmezni a dolgot. Azt már nem tettem hozzá, hogy én is szívesen láttam volna a nagyapánkat.
- Már ennyit sem tudsz észben tartani? – közel sem volt olyan derűs a hangom, mint régen, de ettől függetlenül próbáltam elviccelni a szituációt. Utólag persze megbántam, mert én sem poénosnak hallottam a megjegyzésemet, hanem szimplán bunkónak. Visszaszívni már nem tudok, szóval egyszerűen csak hallgatásba burkolóztam.
- Semmi különös nem volt a bánásmódjukban – vontam meg a vállam – Egyszer leszidott egy nővérke, de megérdemeltem. Te szeretnél enni valamit?
Egyszerűbb volt a kérdést visszadobni, mint elmondani neki, hogy alapvetően nem ettem jól az elmúlt időszakban. Magam sem tudtam, hogy mennyi ideig tudok nem beszélni a történtekről vele, emiatt csak bénán paskolgattam meg a kézfejét, amivel belém karolt.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek – ennél többet nem tudtam mondani – Akkor sem állt szándékomban, ha nem hiszel nekem.

1065 szó X outfit O biztikee? X sf9 - trauma O R

Amikor először kinyitottam a szemem, nagyon nehéz volt egyáltalán azt felmérni, hogy hol vagyok és miért kerültem oda. Emellett az első gondolatom már régóta mindig ugyanaz volt. Sehogy sem jó. Sokat segített az állapotomon az, hogy elzárkóztam a szeretteimtől, vagy a tudat, hogy Han gyűlölt. Talán összességében ezt őrültség lett volna hangosan kimondani, de úgy éreztem, hogy jobb ez nekem így. Ha utál, akkor legalább van felelőse annak, amit történt, ezáltal nem úgy marcangolom magam, hogy a környezetem közben azt mondja, hogy nem az én hibám volt. Nem gondoltam, hogy Kang, és egy családapa halála esetén a gondatlanságom körülményei enyhítést érdemeltek volna. Arról pedig nem én döntöttem, hogy a büntetést elkerülöm. Emiatt nem voltam mérges a szüleimre, valószínűleg ők is azt szerették volna, hogy mindenáron megóvjanak attól, ami a sorsom lett volna. Amikor arra gondoltam, hogy egy gyerek is ülhetett volna abban az autóban, hirtelen úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg azt, hogy éljek és a hónapok óta tartó szenvedésemet teljes mértékben kiérdemeltem. Mégis nehéz volt szavakba önteni, hogy pontosan milyen érzések keringtek bennem azok után, hogy több ember véleményét is végig hallgattam az állapotomról.
Nyilván nem akartam, hogy pszichiátriára csukjanak be, és azt nem mondhattam az orvosoknak, hogy az általuk alkoholproblémának és gyógyszerfüggőségnek minősített állapotom azért vált ennyire súlyossá, mert kurvára csak akkor tudok elaludni, ha valami töménnyel küldöm le az altatókat meg a nyugtatókat. Ezen a ponton be kellene ismernem, hogy túladagolom a gyógyszereket a fürdőkádamban alszom és már vagy egy hónapja skippelem az otthoni takarítást. Nem is feltétlenül emlékszem, hogy mi történt otthon. Ahelyett, hogy fejfájást okoznék az embereknek és a családomat sanyargatnám – mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy Hant egyáltalán érdekli, hogy mi van velem – inkább nem mondtam semmit. Alapvetően sokkal jobb vagyok abban, hogy hallgassak.
Maga a tény, hogy a húgom megérkezett ma, egy jó dolog volt. Ez adott némi motivációt ahhoz, hogy össze akarjam magam szedni és emberi mivoltomban próbáljak meg elé állni. Amikor tükörbe néztem, még én is elképedtem azon, hogy mennyire sápadtnak tűntem, holott mindenki időt fordított arra, hogy megjegyezze, hogy mennyire szarul nézek ki. Maga a tény, hogy ezzel nem tudtam vitába szállni, és az, ami régen voltam teljesen elhalványult, még nekem is ijesztő volt. Ugyanakkor legalább éreztem valamit, ami életben tartott… Mintha nem ez ellen akartam volna egészen eddig küzdeni.
Kétszer ellenőriztem a szétrobbantott vénámat, mert nem akartam, hogy Rim tudja, hogy mit csináltam, amikor felébredtem. Annak ellenére, hogy mi ketten talán nem mutattunk túl sok kémiát, mert nem volt csöpögős a kapcsolatunk, mindig megbeszéltünk egymással mindent. Az utóbbi időkben viszont mást sem csináltam csak eltitkoltam előle dolgokat. Sosem féltem attól, hogy kevésbé szeretne, inkább csak nem akartam ennélfogva ennyire magamhoz láncolni őt. Fájt, hogy nem vagyunk együtt, de sokkal jobb volt ez annál, mintha azon kellene agyalnom, hogy bántják, amiért olyan bátyja van, mint én.
- Az jó – annak ellenére, hogy mosolygott, én egyelőre csak annyira voltam képes, hogy megpróbáljak felé fordulni – Sajnálom, hogy háziőrizetben kell most tartanod. Biztos lenne ennél jobb dolgod is.
Most sem voltam benne biztos, hogy egyáltalán honnan jött. Ökölbe szorult a kezem arra a gondolatra, hogy gyakorlatilag semmit se tudok a húgomról azóta, hogy elzárkóztam tőle. Talán Rimnek is nehézséget okozhattam azzal, hogy többé nem voltam ott neki, hogy megoszthassa velem azokat a dolgokat, amikről korábban rengeteget beszéltünk. Emiatt pedig nagyon is szégyelltem magam.
- Köszönöm, hogy vezetsz – nagyon nehezen nyögtem ki ezeket a szavakat, mert utáltam azt, ha az emberek gyengének láttak, alapvetően ez alól a testvérem sem volt kivétel. Viszont nem szívesen mozdultam ki a házból se jó ideje, mert paranoiás lettem attól, ha valakinek a pillantása egy kicsit tovább elidőzött rajtam. Az, hogy miért nem használtam közlekedési eszközöket, szinte egyértelmű volt. Tartottam tőle, hogy most is instant felmegy a pulzusom attól, hogy helyet foglalok az autóban, de nincs mese, most egy kicsit moderálnom kell magam.
- Persze – átnéztem a válla felett, ahogyan némi válaszra méltattam, mert nem akartam belegondolni abba, hogy pontosan milyenek a szüleink. Szinte előre láttam azt, hogy szinte bármit meg tudok úszni az életem folyamán csak azért, mert ők ennyire fontosnak érzik, hogy kiálljanak mellettünk. Megértem, hogy szülőként nyilvánvalóan mi lehetünk nekik a legfontosabbak, de attól függetlenül még én is úgy gondoltam, hogy nem feltétlenül kell mindentől megvédeni minket. Lehet, hogy ha most börtönben lennék, akkor könnyebben néznék a húgom szemébe.
- Tényleg ennyire látni akar? – nem mertem elhinni a dolgot. Az utóbbi időben olyannyira elzárkóztam attól, hogy bárkivel találkozzak a családból, hogy már hihetetlennek tűnt az, hogy hiányozhatok nekik – Szerintem nem lenne jó ötlet most hazamennem.
A családunk bár nem a leghíresebb, attól függetlenül tisztában voltam vele, hogy van arra esély, hogy valaki felismerjen minket. Az pedig, hogy a nagyszüleimet kezdje el valaki bántalmazni már nekem is sok lett volna. Ők tényleg nem tehettek semmiről, csak ilyenkor az emberek az egész családot képesek megbüntetni egy ember miatt. Ezért izzadt annyira a tenyerem, hogy Rim most velem volt. Képtelen voltam elengedni azt, ami kulturálisan belém lett nevelve és hiába vagyunk most New Yorkban, paranoiásnak éreztem magam. Egyszerre akartam megölelni és üvölteni vele, hogy neki kellene kiátkoznia engem és soha többé nem akarom látni őt. Még akkor is, ha egész eddig eszméletlenül hiányzott nekem.
- Akkor én ronda vagyok? – úgy emeltem rá a pillantásom, mintha ezt állította volna – Az összes exednél szebb vagyok Chae Rim. Ha egyszer hazahozol valakit, aki szebb nálam, akkor nem mesélem el a történetet arról, hogy kiskorodban milyen szépen etted az epret.
Tisztában voltam vele, hogy ezzel az őrületbe tudom kergetni, titkon mégis reménykedtem, hogy valamennyire tudom csökkenteni az aggodalmát azzal, hogy ha olyan dolgokat hozok elő neki, amik ismerősek a gyerekkorunkból. Akkor legalább nem egymással szemben toporgunk, mint két idegen… Hanem tudunk beszélgetni valamiről úgy, mint régen. Ha vele voltam, mindig otthon éreztem magam és annyira beütött már a hiánya, hogy legszívesebben azonnal odabújtam volna hozzá, hogy ki tudjam sírni magam.
- Kicsit megsérült a vénám, de nem vészes már – úgy terveztem, hogy a részletekbe nem megyek bele. Hittem benne, hogy Han is partner lesz ebben, mert pont ő az, aki azzal kezdett el lelkileg zsarolni, hogy neki is van egy húga. Emiatt meg mertem bízni benne annyira, hogy kettőnk között maradjon a kis akcióm titka.
- Te vagy az első, aki ezt mondja – halkan sóhajtottam fel, éreztem ahogyan az ujjaim gyengéden rászorítanak a kezére – Nem tudom mit mondhatnék még. De ez egyáltalán nem az volt, aminek látszik. Köszönöm, hogy nem vádoltál meg.
Óvatosan haraptam bele a nyelvembe, mert nem akartam neki túl sokat mondani. Han is éppen eleget szenvedett, és az egykori barátságunk szép emlékeire nagyon is tekintettel vagyok. Ez az oka annak, hogy nem fogom őt besározni a húgom előtt. Még akkor sem, ha tudom, hogy az ő habitusában ez egy kicsit benne van. Sosem volt jó abban, hogy átgondolja a szavai súlyát, ami nyilvánvalóan nem menti fel őt, viszont én azért voltam a barátja, mert a hibáival együtt tudtam őt szeretni.
- Alapvetően nincs olyan dolog, amit nem neked mondok el először – finoman simítottam végig a szabad kezemmel a haján, majd azt visszaejtettem a testem mellé. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha valamiről vele sem beszélek, azt nagyon jól magamban tudtam tartani. Mi ketten világ életünkben a pusmogásról voltunk híresek, amivel megőrjítettük a környezetünket. Állandóan valamit motyogtunk mások háta mögött, amiről csak mi ketten akartunk tudni. Sokszor ennek semmi összefüggése nem volt az adott társasággal, akikkel lógtunk, szimplán csak ilyen volt a természetünk.
- Jó. Ez jól hangzik – meg mertem bízni benne és hittem abban, hogy egy pillanatra el tudok majd feledkezni az életemről csak azért, mert újra egymással beszélhetünk. Ebben a reményben indultam el a jelzett irányba, de hirtelen megtorpantam, hogy rá tudjam emelni a pillantásom.
- Nem kellett volna, nem kértelek meg rá – ez már sokkal inkább hasonlított arra, ahogy a mindennapokban szoktam beszélni vele. Ennek ellenére hálás voltam neki és nem túl bosszús. Csak mind a ketten kényelmetlenül éreznénk magunkat, ha ezt már századjára próbálnám meg a tudtára adni.
- Te most letépted rólam a hátizsákot? – egészen meghökkenve tettem fel a kérdést, miközben kerek szemekkel meredtem rá – Nem vagyok a kisbabád Chae Rim.
Tisztában voltam vele, hogy gondoskodni akar rólam és ezzel összességével nekem akar jót tenni. Ennek ellenére is kicsit kényelmetlenül éreztem magam ettől, mivel minden pillanatban a torkomat szorongatta a sírás. Nem voltunk mi azok a fajta testvérek, akik egymás nyakába borulva élvezik az életet, de egyre többször érzem a késztetést arra, hogy átöleljem és elsírjam magam. És ez borzasztó volt. Én vagyok a bátyja, nekem kell erősnek lennem és nem fordítva.
- Jó lesz az, amit te is ennél – általában, ha ő csirkézni akart, én egyszerűen közöltem vele, hogy azt csak a picsák eszik, ennek ellenére ugyanúgy fogyasztottam az ételt, mint bárki más is. Alapvetően a csirke az egyik olyan húsféle, ami a legjobban beilleszthető az étrendbe, ha az ember edz. Az utóbbi időben mondjuk nem sokat agyaltam ezen, összességében azt sem tudom felidézni, hogy milyen ételeket ettem.
- Akkor mostantól együtt kell élnünk, ugye? – úgy voltam vele, hogy talán jobb, ha megbeszéljük először a piszkos részleteket, hogy mivel számolhatok az állapotommal. Jelen helyzetben azt kellett eldöntenem, hogy a családom akkor aggódna értem jobban, ha szabadlábon maradnék, vagy bekerülnék a zártosztályra.

1580 szó X outfit O nemhiszemel X sf9 - trauma O R