Egyáltalán nem nehéz Dina mellett egy kicsit lazábbnak mutatkozni, és úgy tenni, mintha teljesen a jelenre fókuszálnék, sőt, talán egy röpke pillanatra sikerül is elengednem azt a Venust, akire mindenki szánakozva néz csak azért, mert korábban nem adatott meg sok minden, ami másoknak igen. Úgy élni le több évtizedet, hogy nem látsz semmit magad körül, mindössze csak próbálod elképzelni azok alapján, amiket hallasz és érzel, valóban elég sajnálatra méltó lehet az olyanok szemében, akiknek az a megszokott, hogy használják a szemüket, de az azonban senkinek sem jutott az eszébe, hogy egy olyan ember, aki bármiféle hiányossággal születig, annak lényegében az az élet a természetes. Nekem a vakság volt az, és az, hogy annyi év után most láthatok, legalább annyira furcsa, mint egy látónak hírtelen megvakulni. Félre értés ne essék, nagyon is hálás vagyok azért, mert végre megadatik az, hogy láthassam is mindazt, ami körül vesz, azonban rájöttem, hogy az életemből igazából nem a világosság az, ami a leginkább hiányzott, hanem sokkal inkább ez a sehová sem tartozás érzés. Dina társaságában viszont nagyon is jól érzem magam, és épp ezért is szeretném Őt is és magamat is megtisztelni azzal, hogy csakis a mostra koncentrálok, hisz elérkezett az életemnek végre egy olyan szakasza, amelyben valódi emlékeket gyűjthetek.
- Nagyon sok időt szenteltem arra, hogy hozzám hasonlók után kutakodjak, meglepően sok látássérült ember van, akik annak ellenére is vitték valamire, hogy olyanok, amilyenek. Például vannak költők, zenészek, festők... szóval egészen biztos, hogy akkor is megtaláltad volna az utadat. -  fűzöm hozzá a tőlem megszokott barátságos mosolyommal, de egyáltalán nem azért, mert kárörvendő lennék, vagy bármi más... én igazából senkinek sem kívánnám mindazt, amin végig mentem. Csak azt szerettem volna ezzel leginkább a tudtára adni, hogy azért, mert valaki nem lát, vagy hall, attól még tud valamit kezdeni az életével, persze csak akkor, ha elfogadja a másságát és nem menekül az önsajnálatba. Igazából a túlélés érdekéért az ember elég sok mindenre képes. - De erről, amit mesélsz, pont nem hallottam még. Mégis elhiszem. Tudod miért? Mert ha mondjuk át akarsz menni az úton és hallod, hogy a kocsik jönnek mennek körülötted, akkor automatikusan szét nézel és látod, hogy melyik kocsi mennyire van távol épp, mikor léphetsz le. Ellenben, ha nem látsz, akkor sokkal jobban a hangokra kell fókuszálnod, mert a hallásod segítségével vagy kénytelen bemérni a közelgő autó sebességét és közelségét is. Vagyis sokkal jobban rá tudsz koncentrálni a hangokra, mint látóként. Nem tudom... ez ilyen ösztönös cselekedet. - nem tudom, hogy miért akarom mindenképp megértetni Dinaval mindezt. Talán látom rajta, hogy sok más ismerősömmel ellentétben, Őt valóban érdekli. Így pedig csak még inkább örülök annak, hogy nincs ellenére az ötletem sem, sőt igazából - legalábbis látszólag -, még örül is a kihívásnak. Hozzá hasonlóan én is igyekszem megjegyezni, hogy honnan indulunk, na meg automatikusan azért a hangokra is figyelek, hisz hosszú éveken keresztül a fülem volt a szemem, amit még most is követek, amolyan megszokásképp. Mindamellett pedig hatalmas csodálkozás ül rá az arcomra, pontosan olyan, mint mikor egy gyereket először hoznak el állatkertbe. Teljes nagyságban látni mindent, nagyon különleges érzés, főleg, mert sok minden más is, mint ahogyan elképzeltem. Szebb és valóságosabb.
- Szerinted melyik a jobb? A szőnyeg alá söpörni a problémát, vagy ha a lesz, ami lesz elvet követve ugrasz fejest a mély vízbe, azzal a tudattal, hogy lehet nem tudsz elég ügyesen úszni és bele is fulladhatsz? - a szakmájából kifolyólag azt hiszem, hogy sokkal jobban tudná, mit kéne tennem, ha be is avatnám a nem egészséges életembe, de jelenleg ehhez nem hiszem, hogy megfelelő lenne az idő, ráadásul jelenleg semmi másom nincs az elméleteimen kívül, ami azt bizonyíthatná, hogy a férjemmel például bármi probléma is lenne. A furcsa viselkedését leszámítva, és azt a tényt, hogy mennyire félre ismertem. Amig nem láttam valahogy sokkal könnyebb volt félre vezetnie, most valamiért olyan, mintha folyamatosan a rosszat látnám benne csak, elfeledve a boldog pillanatainkat. Mert voltak azok is. Legalábbis én úgy éltem meg.
- Vagyis a magabiztosságod lényege csak annyi, hogy hiszel abban, hogy amit csinálsz, az jó? - eddig anyu volt az az ember, akit a leginkább csodáltam, az egyedüli, aki tényleg mindent megtett azért, hogy olyan lehessek, mint bárki más, most azonban egyre jobban felnézek Dinara is, hisz nagyon nagy inspirációt és erőt képes adni, és talán mindezt úgy, hogy közben neki fel sem tűnik, hogy mekkora hatást gyakorol rám. - Mi van akkor, ha egy döntésed abban a pillanatban jónak tűnik, de a nap végére rá jössz, hogy talán csinálhattad volna máshogyan is? Biztosan volt már ilyen...- ez a kis kalandunk igazából arra is tökéletes, hogy kicsit jobban megismerhessük egymást, azt hiszem, hogy Dina az egyedüli olyan ember a környezetemből, aki nem okozott csalódást. Pont olyan jószívű, mint amilyennek azon a bizonyos - majdnem szerencsétlenségbe torkolt napon - megismertem. Ezért is érzem magam szerencsésnek, hogy megismerhettem, mert mindenkinek szüksége van arra, hogy legyen valaki mellette, aki őszinte. Így hát ha másért nem is, de azért mindenképp hálával tartozok, hogy egy ilyen csodálatos emberrel gazdagodtam. - Pszichológushoz én is jártam gyerekkoromban, és azt tapasztaltam, hogy Ők amúgy azon kívül, hogy tanácsot adnak és meghallgatják minden ember gondját baját, nem igazán tudnak megoldani egyes helyzeteket. Mármint azt az elvet követem, hogy mindenki csak saját magán tud segíteni igazán. Persze jó érzés néha beszélni arról, ami bennünk van, de kár fizetni azért, hogy valaki meghallgasson. Sem egy orvos, sem pedig mások nem tudják megoldani saját magunkon kívül a problémánkat. - nem mintha kétségbe vonnám a pszichológusok tudását, de vannak helyzetek, amiken nem tudnak segíteni. Olyanon egyébként sem lehet, aki nem is fogadja el a segítség nyújtást. Aztán ismételten elgondolkodom a szavain, és rá jövök, hogy egy ilyen rejtekhelyem, amiről beszél, lényegében nekem is van. A zene studióm, ami azért lett berendezve a hangszereimmel, hogy kevésbé legyen elviselhetetlen a vakságom. Most meg az életem igazi mozgató rugójává vált a zene. A hangszereim mögé rejtőzök el a világ problémái elől, az a gyógyszerem. - Mi volt az a valami, amiben magabiztosságot találtál? - állítólag mindenkinek van valami, amiben jó. Engem pedig érdekel, hogy mi az, ami segítségével Diana azzá vált, aki jelenleg. Így azonban elbizonytalanodok saját magammal kapcsolatban, mert ismét rájövök, hogy igazából fogalmam sincs, hogy ki vagyok, vagy kivé szeretnék válni. Egész eddigi életemben mások döntöttek helyettem nagyon sok mindenben, nem mindig volt könnyű önállóan léteznem, és úgy tűnik, hogy az engem körülvevő embereknek még mindig sokkal kényelmesebb, ha elmondhatják nekem, hogy a kék miért nem zöld, és a zöld miért nem piros. Mindeközben pedig nem tudom, hogy az, aki vagyok az én jellemem-e, vagy csak olyan vagyok, amilyennek a környezetem képzelt el. Ha sikerül megfejtenem első sorban saját magamat, akkor minden más utána talán sokkal könnyebb lesz. Legalábbis ezt remélem. Jelenleg egy megcsalt feleség vagyok, aki nem tudja, hogyan másszon ki a házasságából.
- Köszönöm. - csak ennyit sikerül végül kipréselnem magamból, talán még egy kis meghatódottság is látszik az arcomon, hiszen nagyon hálás vagyok Dinanak azért, mert ilyen sok támogatsát kapok tőle. Mindenféle szempontból. Olyan, mintha valóban erősebbnek érezném magam minden egyes szava után, bár azt jól tudom, hogy ezt csak addig fogom így érezni, amig ismét haza nem érek. De szerencsére addig még van épp elég időm, így addig is töltődök egy kicsit. Meg csodálkozok mindazon, amit a kollégáiról mesél és közben pedig esküdni mernék is arra, hogy attól függően, hogy szerintem elviselhetetlenek lehetnek, Ő mégis élvezi a közös munkát velük. Ez pedig még jobban rávilágít arra, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Dina és én teljesen másmilyen világot élünk, mégis képesek vagyunk jól kijönni egymással. Sokkal jobban, mint azokkal az emberekkel, akiket hosszú évek óta ismerek már, és sokáig azt is hittem róluk, hogy a barátaim.
- Nekem bármikor bosszankodhatsz róluk. Bár azzal csak azt fogod elérni, hogy még kevésbé fogom érteni, hogy miért jó neked ez, amit csinálsz. Úgy értem, hogy biztosan nagyon izgalmas lehet elkapni a rossz fiúkat, de még mindig nem változott meg a véleményem arról, hogy ez mennyire veszélyes is egyben. - nem mintha én szeretnék lenni az a barát, aki elvenné a kedvét attól a munkától amit ennyire szeret, de nem tudom elrejteni azt hogy mindamellett, hogy csodálom azt, hogy nőként ennyire tökös - másképp ezt nem is tudnám megfogalmazni -, azért valahol aggódok is érte, hisz minden ellenére azért nem tudok el menni az az aprócska tény mellett, hogy nő. A bűnőzök zöme pedig férfi. Nem biztos, hogy az erő viszonyok mindig neki kedvezhetnek. Hiába tudom, hogy ha Ő nem, akkor senki más sem lenne képes nyakon csapni a férjem, és a segítségével megtudhatnám, hogy az a sok fejemben született elmélet valóságos-e - még mindig reménykedek abban, hogy képzelgek -, mégsem örülnék annak, ha bele kellene ebbe vonnom. Éppen azért sem, mert túlságosan fontos a számomra, és hiába a törvény embere, rengeteg hozzá hasonló ismerettséggel maga körül, mégsem akarnám soha bajba sodorni. Akkor sem, ha ez a szakmája. Ne általam essen bántódása. Az egyre egyértelműbb, hogy azok a furcsa emberek, akik hozzánk járnak a férjem barátai címszó alatt, nem olyan emberek, akiktől bármi jót is lehetne elvárni. Legalábbis a kinézetük valamiért azt sugallja.
- Nem vagyok biztos benne. Megérzés. - vállat vonva pillantok el Dina mellé, mintha legalábbis valami érdekeset látnék, de igazából csak nem tudom hogyan kifejezni magam a férjemmel kapcsolatban. Az egyre világosabb a számomra, hogy Rick nem jó ember, a kérdés már csak az, hogy mennyire szeretném mindebbe bele vonni Dinat. Ha a szívemre hallgatnék, akkor elfogadnék mindenféle segítséget, amit nyújtani tudna, de mégis van bennem valamiféle belső hang, ami folyamatosan azt suttogja, hogy inkább ne menjek bele ebbe ennél is jobban. Legalábbis még nem.  A magánnyomozó ötlete hiába csábító, de valahogy mégis félelmetes. Úgy érezném, mintha elárulnám a saját férjem, akihez néhány évvel korábban önként és dalolva mentem hozzá feleségül. Milyen naív voltam. Kapaszkodtam az egyetlen olyan férfibe, aki annak ellenére szeretett(?), hogy más vagyok.
- Átgondolom. Lehet, hogy csak az zavar össze, hogy ennyi mindent látok. Néha megzavar egyes emberek arckifejezése, vagy csak... nem ilyennek képzeltem el a férfit, aki feleségül vett. Lehet, hogy csak időre van szükségem... - ez legalább egy jó magyarázat lehet, amivel hintáztathatom nem csak Őt, de saját magamat is. Nem könnyű úgy, hogy közben teljes káosz uralkodik a fejemben, de mindenképp azon leszek, hogy a valós dolgok mögé kicsit jobban belássak. Jelenleg az egyedüli tény, amiben biztos vagyok az az, hogy a férjem megcsal. Ez pedig nem csak, hogy kellemetlen téma, de béna indok is a rendőrség segítségét kérni.
A lepkék szerencsére kellően lefoglalnak ahhoz, hogy egy ideig ne gondolkodjak az otthon ülő gondjaimon, és szinte bele is feledkezek minden másba. Csakis arra koncentrálok, hogy felfedezzem hányféle színben és mintában tündökölnek ezek a csodálatos teremtmények. Már értük is nagyon hálás lehetek, hogy láthatok.
- Nem... mehetünk. Bocsánat, csak kicsit jól eset gyönyörködni bennük. - bólintok és zavartan megvakarom a tarkómat is, mert épp az eszembe sem jutott volna, hogy buta lenne. Miért lenne az? Én nem tudom kettőnk közül, hogy merre az előre. Megcsóválom a fejem és végül - bár vérző szívvel - megindulok utána, magunk mögött hagyva a lepkeházat, a továbbiakban csak a körülöttünk lévő tájat fürkészem,  és nem mintha tudnám milyen lehet a dzsungel, de mégis olyan érzésem támad, mintha ott lennénk és nem is New Yorkban. Itt azt hiszem, hogy nem csak rengeteg új élménnyel gazdagodhatok, de nagyon sok mindent tanulhatok is. Például a vakondpatkányt elképzelni még csak elég fantáziám sem lett volna. Ez nem mintha baj lenne, mert a valóságban sokkal aranyosabbak, mint azt el tudtam volna képzelni. Mosolyogva figyelem a kis jószágokat és közben igyekszem figyelni arra is, amiket Dina mond.
- Valóban nem néznek ki ijesztőnek. - értek egyet vele, bár azért szó, ami szó, nem valószínű, hogy örvendenék, ha a házban a lábamon végig futna. Mindazonáltal, hogy aranyosnak tűnnek - így tisztes távolságból -, azért mégis van bennük valami, ami egyfajta írtózást vált ki belőlem. - A kigyók azonban nem tűnnek barátságosnak. Legalábbis abból a dokumentumfilmből, amit láttam az volt az érzésem, hogy nem szívesen találkoznék eggyel sem. Csak maximum messziről, egy üveg falon keresztül nézném. - látványosan bele is borzongok a saját szavaimmal, majd szintén nehéz szívvel hagyom magunk mögött az egereket is, hogy aztán a számomra már várva várt helyszínt közelítsük meg. Mindeközben nem feledkezek meg a kacsacsőrű emlősről sem, a szememmel azért fürkészek mindenfélét, hogy valahol hátha megpillantom. Mindaddig, amig el nem érjük a majmokat, amik aztán hatalmas izgatottságot váltanak ki belőlem. Fél szemmel Dina felé pillantok, és látom is rajta, hogy mennyire nem érzi jól magát ezen a helyen, ezt pedig a szavaival ki is fejezi bővebben. Kicsit felvonom a szemöldökömet az elmélteit hallgatva és bár pontosan értem, hogy mit szeretne kifejezni, de ugyanakkor mégsem...
- Tényleg nagy mázli, hogy mi állhatunk itt és nem Ők, de... azért ez mégis olyan érdekes. Nem hiszek abban, hogy a majmok leszármazottjai lennénk, vagy Ők a miénk, de attól még érdekes, hogy mennyire hasonlítanak az emberre. - hiába szórakoztat jól, hogy Dina mennyire parázik, azértezt próbálom nem kimutatni túlságosan, és közben el is indulok felfedező útra, a mindenféle majom között, mert lássuk be, aranyos kis állatkák. Még a nagyobb termetűek is.  - Gyerekkoromban szerettem volna egy ilyen kis majmot otthonra.... de aztán anyu nem engedte. Valahogy ahogy mindig mesélte, hogy mennyire emberien néznek ki, azt gondoltam, hogy ha lenne egy saját majmom, akkor Ő lehetne a legjobb barátom is. Még most is vágynék rá, de nyílván tudom, hogy egy vadállat az nem fog emberien viselkedni, akkor sem, ha én nevelném. - sóhajtom, majd megforgatom a szemeimet is, mert bár imádom itt, de amig Dina nem érzi magát jól, addig én sem igazán. Nem szeretném ráerőltetni a saját kíváncsiságomat. - Na jó... gyere keressünk valami ennél sokkal izgalmasabbat. - nevetem el magam szórakozottan, majd egy újabb gyors körbe pillantás után meg is indulok egy másik irányba, mintha csak ráéreztem volna, hogy jó irányba haladunk. Ekkor akad meg a szemem egy valóban furcsa kinézetű állatkán, ami mintha kacsa lenne, de mégsem az. Megtorpanok és bár nem megyek közelebb, de néhány másodpercig a számat nyitva felejtem. Mondanám, hogy ilyent még soha életemben nem láttam, de... ez elképesztő.
- Ha nem tévedek ott van a kacsacsőrű emlős... - jegyzem meg az állatka felé bökve, gyermeki lelkesedéssel.   

Bólintok, mert aligha tudnék rá cáfolni arra, amiről Diana beszél. Jelenleg - még attól is eltekintve, hogy az idősebb én volnék -, Ő az akinek több tapasztalata van az itt létünket illetően, így ha nem is értem, hogy miért okoznak problémát a majmok felfedezése, nem áll szándékomban vitázni vele, meg arról, hogy márpedig szerintem nagyon aranyosak lehetnek. Főleg, mert nem tudom, hogy mi az, amit látni fogok. A könyvekből persze igyekeztem felkészülni kellően, de azt hiszem, hogy teljesen más érzés lehet a valóságban, teljes nagyságban látni mindazt, amiről információkat gyűjtöttem. Önmagában az egész szemem elé táruló világ tele van újdonságokkal a számomra, szóval igen... pontosan annak a kisgyereknek érzem magam, akit az édesanyja előszőr fog kézen és hoz el magával erre a csodáltos helyre, hogy megismerhessem az állatvilág szépségeit. Mindezt pedig úgy szeretném megtenni, hogy közben Dina se érezzen kötelezőnek semmit, és hozzám hasonlóan Ő is élvezni tudja.
- Most már tényleg egyre kíváncsibb vagyok. Mi lehet olyan szörnyű a majmokban, hogy még rájuk nézni sem akarsz? - bár korábban azt mondta, hogy meg fogom érteni, ha ott leszünk, de a bennem lévő tudásvágy csak egyre inkább növekszik, és valóban megérteni szeretném azt, amiről beszél. Amig számomra minden különleges, addig a Dina szemében valószínűleg minden olyan megszokott lehet. Ilyen volt számomra a vakság is, amit egy látó ember épp annyira nem érthet, mint amennyire én sem ismerem az új életemet és az azzal együtt járó kellemetlen és kellemes pillanataimat. Talán innen is jött az az ötletem, hogy kicsit próbáljon meg úgy tájékozódni, ahogyan én tettem egész életemben. Úgy meglehet hogy még ennél is jobban megértene. Bár már így is messzemenőleg Dina az egyik olyan ember, akiről el tudom mondani, hogy olyannak fogadott el, amilyen vagyok, és még csak semmiféle hátsó szándékok sincsennek benne. Mégis elnevetem magam a megszólalásán. Szeretem, hogy mindent ilyen humorosan ad ki magából, néha irigylem is azért, mert képes mindig arra, hogy vidámnak mutassa magát.
- Ugyan, drágám! Abban akkor mi lenne a kihívás? - fehér fogaimat villogtatva vigyorgok rá és próbálom ezt úgy felfogni, mintha játszanánk majd egyet. Habár nem haragudnék meg azért, ha vissza utasítaná az ötletem, de azt nem tagadom, hogy mekkora lelkesedéssel tölt el az mégis, hogy tuljadonképpen nincs ellenére egy apró pillanatig átérezni mindazt, ami az én életem volt. Sokan ugyan még mindig sajnálattal néznek rám, ezt észre veszem már az engem fürkésző tekintetekből, amelyekkel az ismerőseim vizslatnak, de én mégis úgy vélem, hogy hálás vagyok az életemért, amely vakként nekem oly természetes volt. Mindig is végytam arra, hogy azokat, amiket csak érzek láthassam is, mégis gyakran vágyok vissza abba az életembe, amikor ennyi mindent nem láttam és mégis boldogabbnak éreztem magam. Ugyanakkor, ha lenne választásom, nem valószínű, hogy a vakság mellett döntenék. Hiszen megkaptam a lehetőséget arra, hogy teljes életet éljek. - Ez esetben akkor jól figyeld meg, hogy merre haladunk közben, mert kfele menni nem biztos, hogy ennyire egyszerű lesz. - még nekem sem, hiába látok, bár ezt persze nem fűzöm hozzá. Hiába van nálunk egy térkép, ami tökéletes útmutató lehet, sajnos én nem igazán tudok eligazodni rajta. Nem is láttam korábban még térképet. Az olvasás is pedig csak magamban betűzve megy, kissé nehézkesen, de megpróbálok majd a Dina szeme lenni. Addig is pedig csak annyi a feladatunk hogy élvezzük ezt a kis kalandunkat, ami egészen biztos, hogy csodálatos élményekkel fog majd gazdagítani. Engem mindenképp.
- Épp az a baj... Amiért úgy teszünk, mintha nem lenne probléma, attól az még ott lesz. Csak mindössze időt nyerünk arra, hogy kitaláljuk rá a megoldást, ami lehet, hogy nincs is. Vagy van, csak nehéz lépni. Viszont ha sötétségben vagy, és nem tudsz onnan kilépni, akkor nem is látod, hogy van valami, ami nem jó. De Te annak hiszed mégis, hisz nem láthatod a rossz oldalát. - sóhajtok mintegy segélykérésként vagy csak mert jól esik valakinek kiöntenem a lelkem. Olyannak, aki ha meg nem is érti, de legalább nem ítélkezik, meg nem jön azzal a bárgyú szöveggel, hogy: de hiszen mindened meg van, mi okod a panaszra? Lényegében semi. Sőt... igazuk van. Most már, hogy látok is valóban meg van mindenem, ami sokaknak nincs. Mégis hiányzik valami belőlem. Ez nem hálátlanság vagy épp nagyra vágyás. Pusztán az érzelmeim, amik azt suttogják, hogy még mindig szükségem van valamire ahhoz, hogy igazán boldognak érezzem magam. Talán egy válásra. Valakire, aki nőként kezel. Gyerekekre. Gondtalan életre. A tekintetem akkor emelem rá a barátnőmre amikor Ő újabb tanácsokkal igyekzik ellátni, és tényleg elismerem, hogy jól csinálja. Pillanatnyilag megnyugszom, és magamban igazat is adok neki. Felemelt fejjel kéne járnom, hisz semmi sem az én hibám, ami körülöttem zajlik. Vagy talán mégis? - Te, hogy csinálod ezt? Mármint teljesen olyan vagy, mint akit semmi sem tud megtörni. Magabiztos. - ez nyílván a szakmájából kifolyólag így is a helyes, de jelenleg nincs munkán belül. Mégis olyan, mintha a világ összes terhét cipelné a vállán, és ez meg sem kottyanna neki. Dinanál azt hiszem, hogy nem is ismerek erősebb nőt. - Igazából elégedett vagyok. Vagyis mi másra lehetne még szükségem? Mindössze csak fel kell nőnöm ehhez a világhoz azt hiszem. Vagyis inkább úgy mondom, hogy mernem kell önállósodni. Kicsit még olyan furcsa hogy egyedül is menne sok minden, amihez eddig segítségre volt szükségem. - sóhajtok egy halvány mosoly kíséretében, és igyekszem nem is bele menni tovább ebbe az egészbe, hiszen olyan nagy kár lenne elrontanunk ezt a remek napot. Az mondjuk már kellően meglep amit Dina a kollégáiról mesél, és azt hiszem, hogy ezáltal csak még nagyobb hősé is vált a szememben. Én egészen biztos, hogy nem tudnám hosszútávon elviselni mindazt, amit Ő is napi szinten, bár az tény, hogy ismerem már annyira hogy tudjam: nem fél kiállni önmagáért, ami a szívén az a száján típus, és úgy hiszem, hogy nem kell féltenem sem. Ha valaki, hát Dina pontosan tudja, hogy hogyan kell helyre tenni valakit. Annak ellenére, hogy nekem a szöges ellentétem, mégis nagyon hamar sikerült egymásra hangolódnunk már azon a napon is, amikor megismerkedtünk. Bár akkor még nem tudhattam, hogy ennyire gyönyörű, de azt a látásom nélkül is érzékeltem, hogy bízhatok benne.
- Hmm... akkor ha jól szűröm le a követkztetéseket, Te igazából jól érzed magad a társaságukban, és egyáltalán nem olyan drasztikus ez az egész, mint ahogy elképzelem. - igen, határozottan erre a következtetésre jutok mindabból, amit mond, és azt gondolom, hogy Dina egyébként is van annyira büszke, hogy ha valahol nem érezné jól magát, onnan tovább állna. Vagy... csak azért is megtenne mindent, hogy fölül tudjon kerekedni az felett, aki megpróbálja elnyomni. Mindentől függetlenül attól még nem vagyok abban biztos, hogy könnyű lehet férfiak társaságában töltenie a napja nagy részét. Korábban elhatároztam, hogy nem beszélek semmi olyanról, ami el ronthatná a hangulatunkat, de mégis akaratom ellenére is szóba kerül minden, amikről többnyire csak magamban szoktam elmélkedni. Az apám cége, ami jogosan engem illetne, a férjem és még annyi minden lenne, amit napról napra felfedezek az életem körül, csak épp sok mindent nehéz össze raknom fejben, vagy épp tényleg megpróbálok át síklani a problémák felett, abban reménykedve, hogy akkor meg is szűnnek azok. Pedig minden csak egyre rosszabb lesz, hiába hiszek a sokkal jobb életben.
- Az apám már nem fiatal. A férjemnek pedig nagyszerű színészi képességei vannak. Könnyen megtéveszt bárkit. Ha az apám szemszögéből nézem, valahol logikus is lehet a döntése, de... csak azért, mert nem tudja, hogy minden tönkre fog menni abban a pillanatban, ahogy átruházza mindazt, amit felépített..., rá. - mindezt úgy adom elő, mintha teljesen biztos lennék ebben, pedig nyílván nem láthatok a jövőbe. Az viszont, amit a jelenben tapasztalok épp elegendő ahhoz, hogy tudjam, én csupán csak egy eszköz vagyok ahhoz, hogy Rick egyre feljebb lépkedjen a létra fokain és közben szépen lassan kitúrja az apámat a helyéről, aki alig várja, hogy élvezhesse a nyugdíjjas éveit. Annyira furcsa, hogy nem tud lenni egyetlen egy jó gondolatom sem a férjemmel kapcsolatban, pedig korábban Ő volt számomra minden, ami engem éltete. Mostanra pedig szinte fuldoklom a közelségétől és attól a darab papírtól, ami hozzá láncol.
- Ez igazából még sosem jutott eszembe. Talán átgolom. Vagyis nem tudom, hogy ez mennyire lenne jó ötlet. - egy magánnyomozó valóban megoldás lehetne nagyon sok problémámra, így én magam sem tudom, hogy miért hezitálok ezen. Egyszerűen csak félek, hogy mégis kiderül az, hogy sokkal rosszabb a körülöttünk lévő helyzet, mint amit elképzelek. Néha sokkal jobb a tudatlanság. Főleg úgy, hogy nem vagyok abban biztos, hogy elég erős lennék ahhoz, hogy bármivel is szembe tudjak nézni, vagy, hogy nem roppanok majd össze a teher alatt. - De mi lesz akkor, ha valami olyasmit tudok meg, amit nehezen viselnék el? Vagy ha nem derül ki semmi, mert én tévedek, vagy csak paranoiás vagyok. - beismerem, hogy talán csak kifogásokat gyártok magamnak, hogy mi miért nem lenne jó, vagy épp miért lenne az, holott talán csak ennyi lenne a megoldás mindenre. Vagy csak még jobban össze kúszálnék mindent. Ezt nyílván nem tudhatom, de egyenlőre nem érzem magam elég bátornak, hogy ki is próbáljam. Vagy fene sem tudja. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy igazából nehéz lenne bármi normálisat is kiszűrnöm onnan jelenleg.
A lepkeház szerencsére nagyon jól eltereli a gondolataimat, az ott nyújtott látvány teljességgel magával ragad. Szívem szerint az egész gyönyörű pillangót szerre fogdosnám meg, majd engedném Őket szabadon repülni. Azt hiszem, hogy amióta végre látok, ez a leggyönyörűbb látvány, amivel találkoztam. Mégis uralkodok magamon és nem érek hozzá egyikhez sem, noha kíváncsi az vagyok arra, hogy milyen érzés lehet. Kicsit szomorú, hogy nem élhetnek sokat, de úgy vélem, hogy azt a rövid idejüket boldogan töltik. Ki ne örülne annak, ha ennyire gyönyörű lenne és szállíngózhatna mindenféle terhek cipelése nélkül?
- A csincsillát nem igazán tudom, hogy micsoda. A vakondpatkányt sem hallottam még. Mármint külön a vakondot igen, és a patkányt, de együtt... gondolom olyasmi lehet, mint a kacsacsőrű emlős, akit még mindig nem felejtettem el, és biztosan nem is mondok le róla, amig rá nem bukkanok. - emlékeztetem és közben én is nézem vele együtt a térképet, de egyszerűen annyi minden van, amit látni szeretnék, hogy én egymagam biztosan megfutamodnék, hogy a lehető legahamarabb körbe járhassak mindent, félve attól, hogy bármiről is le maradok, hogy aztán újra kezdhessem a túrámat. - Te most épp olyan valakitől várod el, hogy eldöntse merre menjünk, aki korábban még nem látott állatkertet. Sőt semmit. Elég nagy kihívás ez most nekem. Ráadásul még a lepkéket is olyan nehezemre esik itt hagynom. Ha tehetném az egészet haza vinném, és otthon csak gyönyörködnék bennük. - sóhajtok lemondóan, de ugyanakkor a szemeim is felcsillannak, mert valóban érdekel minden. De ha már a majmok vltak a legelsők, amelyek kimondtam, akkor... - Akkor legyen az egérház előbb. Mondjuk én nem tudom pontosan, de az egerektől a nők többsége félni szokott nem? - ismét elvigyordom miközben megindulunk kifelé, és közben azon gondolkodom, hogy mennyire érdekesen van itt megoldva minden. Az állatkert teljesen felülmúlta a képzeleteimet.
Nem is kell sokat mennünk amig el nem érjük a kívánt célt, és csakúgy mint a lepkéknél itt is be kell mennünk egy külön ajtón, ahol aztán szembe találjuk magunkat mindenféle apróbb és nagyobb termetű rágcsálóval, külön külön elzárva az emberek elől, de mégis tökéletes rálátást biztosítva a számunkra. A szám ismét tátva marad, miközben közelebb bátorkodok egy fehér állatkához, ami olyan, mint egy egér, csak a  színe fehér és a mérete is nagyobb. Ráadásul épp úgy néz ki, mintha a kicsinyeit tanítaná arra hogy hogyan éljék túl az életet.
- Bámulatos, hogy még egy állat is mennyire gondoskodó tud lenni... - kicsit lehajolok és az épp felém néző apróságra mosolygok, sőt még a kezem is rá teszem az üvegre, ami elválaszt minket egymástól.  

Kissé értetlen ráncba húzódik a szemöldököm a majmokra tett megjegyzése miatt, nem pontosan értem, hogy miért zavarnák Őt azok az aranyos, emberekhez hasonlító és úgy is viselkedő állatok. A tévében volt szerencsém látni őket, de élőben ez lenne a legelső alkalom. Ki gondolná, hogy harmincöt év alatt még szinte semmi olyanban nem volt részem, ami mások számára talán már semmiség, meglehet, hogy lázba sem hozná az embereket egy sima állatkerti séta, de én úgy érzem magam, mintha most keltem volna fel a sok éves álmomból épp, és csak pislognék az miatt, hogy mennyit változott a világ azóta. Az én világom valami másmilyen volt: rideg, sötét, mégis  olyan természetes. Sokan nem is gondolnák, hogy mennyire normális volt az számomra, hiszen ha az ember bele születik, akkor igazából megszokja azt, hogy nem lát. Pont olyan, mintha megfordítanánk. Egy látó embernek is az a megszokott, hogy a szemeivel mindent érzékel, de ha hírtelen el megy a szeme világa, akkor nehezen bírkózna meg vele. Én is így vagyok: hiába örvendek, hogy a világot máshogyan is tapasztalhatom már, de néha össze zavar ez a rengeteg sok minden. Azt hiszem, hogy mégsem tudnám még egyszer elviselni azt a sötét fátylat magam előtt.
- Hogy érted azt, hogy zavarba ejtőek? - nem maga a kifejezéssel van problémám, nyílván értem, hogy mire céloz, csak azzal nem vagyok pontosan tisztában, hogy miért érzi így. - Nem baj, ha kihagyjuk a majmokat. Azt szeretném én is, ha te is jól éreznéd magad. - önzőség lenne a részemről elvárni azt, hogy mindent csak miattam tegyen, hiszen már számomra az is épp elég nagy élmény, hogy egyáltalán itt lehetek, és, hogy eszébe jutott az, hogy mennyire fontos számomra mindez. Egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy a világból még egy kis betekintést nyerjek. Mégis azt gondolom, hogy az arcomról tisztán kiolvasható lehet, hogy mennyire tetszik az a kihívás ami elé állított, mert megkeresni valamit, amiről egyenlőre még csak elképzelésem sincs, hogy milyen is lehet, ez igazán nagy feladat a számomra.
- Mit szólnál, ha... - egy rövid időre elhallgatok, hogy fejben kicsit jobban megfogalmazzam a bennem felmerülő gondolataimat, lehetőleg úgy, hogy ne is rosszul értelmezze azokat. - ... azután, hogy itt végeztünk, bekötnénk a szemed és bennem, meg a többi érzékszervedben bízva  próbálnál majd innen vissza jutni a kocsiig? - persze nem sértődök meg, ha vissza utasít, de valamiért azt érzem, hogy én is szeretnék számára valami kihívást adni, és így legalább egy kicsit jobban is megérthetné, hogy milyen volt az életem azelőtt, hogy az a műtétem, amiben nem is reménykedtem már, sikerül. Én néha még mindig teszek úgy dolgokat, hogy nem használom a látásomat, például a hangszereken játszás sokkal könnyebben megy, ha becsukom a szemeimet és csakis a fülemben, meg persze az ösztöneimben bízva játszok rajtuk, valószínűleg csak a megszokás miatt. Versenyekre viszont azóta nem járok, mert rájöttem arra is, hogy lámpalázam van a sok ember előtt. Ez vakként azért is volt könnyebb, mert nem láttam sem azt, hogy mennyi ember kíváncsi rám, sem pedig azt, hogy ki milyen arcot vág közben.
- Pontosan ezt érzem én is. Vannak helyzetek, amikor örülök annak, hogy láthatok, máskor pedig annak örvendenék, ha nem így lenne. Vagy... jó lenne csak azt észre venni, amit szeretnék. - lényegében egészen jól kitalálta azt, hogy mit is érzek pontosan, még ha nem is biztos, hogy érti pontosan, hogy miért is érzek így. Kívülálló szemmel, ha bárki is rám néz, azt feltételezheti rólam, hogy mindenem megvan, ami elég a boldogsághoz. Gazdagság, siker, boldognak tűnő házasság, sőt most már a látás is. A gond csak az, hogy mindezek többsége csak egy látszat, amit mások számára mutatunk, mert a megszokás egyszerűen erre vezet rá mindig. - Nem tudom, hogy valaha meg fogom-e szokni ezt az új életet, amit kaptam. Harmincöt évet elég nehéz bepótolni, de talán lesz még annyi időm, hogy egy ugyanennyi idő alatt megtanuljam kezelni a valóságot, mert nem élhetek mindig úgy, mintha még mindig csak álmodnék. Valami jobbat és szebbet, mint amiben részem van. - bár mosolygok, mert nem igazán akarok a pocsék életemen rágódni, főleg elrontani nem szeretném a hangulatot azzal, hogy az önsajnálatba merülök, de ugyanakkor jól esik kimondani azt, amit érzek, még ha nem is vagyok abban biztos, hogy Dina akár csak sejthetné is, hogy hol csúszott el az életem. Talán a leginkább ott, hogy a férjem úgy hűtlenkedik a szemem láttára, mintha nem érdekelné, hogy látok. Elgondolkodok azon, hogy vajon mi mindent művelhetett a közvetlen közelemben addig, amíg ez nem így volt. Undorodom az egésztől. A Diana történetei a kollégáiról sem igazán veszik el tőlem azt a kialakított képet a férfiak zöméről, amit a férjemnek köszönhetően gondolok úgy, ahogy.
- Szerintem a férfiaknál önzőbb és magaimádóbb lény nincs is földkeregségen. - tisztelet a kivétel persze, mert azért van szerencsém olyanokat is ismerni, akiket nem az egójuk hajt, de a tapasztalataim alapján - amit azóta gyűjtöttem, hogy látok -, a legtöbbjükből hiányzik az emberségnek nevezett fogalom. - Egyedül vagy nő köztük? Vagy vannak mások is, akikkel osztozhatsz a kollégáid együttérzésén? - remélem, hogy van legalább egyetlen egy olyan, aki a gyengébbik nemet képviseli, és akivel félre tud vonulni egy kicsit, valami csajosabb témákról beszélni. Na nem mintha ki nézném azt Dinaból, hogy arról cseverészne bárkivel is, hogy hol csináltatta épp a körmeit. Meg amúgy sem hiszem, hogy olyan sok nő merné ezt a hivatást választani, ami számomra olyan veszélyesnek tűnik.
- Amiben mindennap benne vagy megszokod egy idő után, ez természetes. De azért az nem jelenti azt, hogy el is kell viselned. - persze tudom, hogy ez a munkája, amivel együtt jár ilyen olyan kellemetlenség is, de én inkább a félre vonulást választanám, mint azt hallgassam, hogy milyen gusztustalanságokon röhögcsélnek. - És segítettek is? Vagy csak felajánlották és annyiban maradt a dolog? - erre tényleg kíváncsi vagyok, hiszen nem minden esetben elég a szándék, néha tettek is kellenek mellé ahhoz, hogy egy elsőre rosszul kialakított kép megváltozzon valakiről. Persze nem vagyok én olyan, aki bárki felett is ítélkezne, főleg nem ismeretlenek felett, de azért szeretem azt hallani, hogy vannak olyan emberek, akik hozzá sem hasonlíthatóak az én környezetemben élőkhöz. Ilyen például Dina is. Nem tudok elég hálát adni azért az égieknek, hogy azon a napon, éppen Ő sietett a segítségemre, és, hogy annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem sok közös van bennünk, mégis sikerült megtalálnunk a közös hangot.
- Az igaz. De sajnos az apámtól nem állatokat fogok örökölni, hanem üzletet. - vonom meg a vállaimat, és nem azt mondom, hogy nem lenne büszkeség tovább vinni mindazt, amit Ő maga álmodott meg, de jelenleg a férjem az, akibe nagyobb bizalmat fektet az apám, de csak azért, mert nem ismeri azt az oldalát, amit én is. Pontosan tudom, hogy tönkre fogja tenni, és ez csak még inkább arra ösztönöz így engem, hogy minél előbb megtanuljak mindent, amit tudnom kell ahhoz, hogy az emberek elhiggyék, hogy vak voltam és nem hülye. - Ezzel egyet értek. De sajnos mindenki más nem. Szerintük, mivel semmit sem láttam még a világból, nem is tudhatok elvezetni egy akkora üzletet, mint a családunké. Tudod még az írást és olvasást is a mai napig gyakorlom, mert vakként kicsit másképp működtem. - ismerem be a legkevesebb szégyenkezés nélkül, mert nem érzem úgy, hogy mindez, amin keresztül mentem az én hibám lett volna. A megszokott életemtől kicsit nehezebb egy másikat kezdeni, amelyikben mások az elvárások. Leginkább saját magam felé. Mert a környezetem még mindig úgy kezel, mintha nem látnék, én viszont minden nap egyre szigorúbbvagyok magamhoz. Akarom, hogy olyan legyek, mint bármelyik más normális ember. - Még nem említettem az apámnak, mert egyenlőre a férjem sokkal nagyobb előnyökben részesül, ami a cég vezetését illeti. Ő az apám jobb keze jelenleg, a bizalmasa. - akaratom ellenére egy fintor jelenik meg a szájam szélén, mert ha eszembe jut, hogy Rick milyen remek színészi képességekkel van megáldva, egyszerűen dühös leszek. Sokkal jobban bíznak benne a szüleim, mint bennem, ami talán egy részből érthető is, de mégsem... mert nem akarják megadni annak az esélyét, hogy bebizonyítsam, nem vagyok hülyébb másnál. Addig csendben maradok mindenképp, amig nem bizonyítom be, hogy nem olyan ember, mint amilyennek mutatja magát. Szerencsére Dina nagyon ért ahhoz, hogy mivel terelje el a figyelmem, a vidámpark gondolata szintén izgatottságot vált ki belőlem, a provokációnak szánt szavai pedig arra ösztönöznek, hogy ha majd eljutunk odáig, akkor csak azért is megmutassam, hogy nem hátrálnék ki. Még ha nem is vagyok abban annyira biztos.
- Talán még élvezni is fogom. Bár jelenleg nem igazán tudom, hogyan elképzelni a hullámvasútat. Persze vannak a fejemben ilyen olyan ötletek rá. - mivel, hogy nem akarok hülyének tűnni így inkább nem osztom azokat meg vele. De az egyik elméletem az, hogy valami olyan vonat, aminek a vagonjai hullám formát kialakítva vannak hozzá kötve a mozdonyhoz, a másik pedig az, hogy maga a sín hullámzó, amelyiken a vonat a vagonokkal együtt megy, gondolom gyorsan. Mivel egyik sem tűnik túl rémisztőnek, így inkább nem is gondolok arra, hogy mennyire járok távol a valóságtól. De az biztos, hogy mindenképp szeretném kipróbálni.
- De csak akkor ha nem oroszlánt vagy tigrist lehet megimogatni. - teszem azért hozzá, hisz nem vagyok abban biztos, hogy szívesen be mennék bármelyik vadállat közé is. A majmokat mondjuk simán bevállalnám, gyerekkoromban akartam is egyet házi állatnak, de valami "érthetetlen" ok miatt azt a szüleim nem hagyták. Örülök, hogy az állatkert azért nem úgy néz ki, mint, amilyennek elképzeltem, és ez a hely nem az állatok kínzására van kitalálva, hanem az mellett, hogy mi emberek élvezzük a látványukat, még számukra is meg van teremtve minden kényelem. Arra viszont igazán kíváncsi lennék, hogy ki és hogyan eteti őket? Bólintok a Dina szavaira, mert teljes mértékben egyet értek azzal, hogy így barátságosabb látványt nyújt az egész hely, mintha mindenféle rácsok mögül kéne néznünk a magányos állatokat. Lelkesen indulok meg a hely felfedezésére, tekintetemmel a kacsacsőrű emlősökre koncentrálva leginkább, és örülök, hogy Diana rám szól, mert másképp talán annyira összpontosítanék egyetlen egy állatkára, hogy bele feledkeznék abban, hogy sok más fajta is van a kacsacsőrű emlésökön kívül. Így kezdem el legeltetni a szemeimet minden féle irányba, és ennek köszönhetően fedezem fel a lepkeházat is, aminek a meglátogatását a világ összes kincséért sem hagynám ki. Belépve a repülő, színes csodák közé pedig szinte még a szájamat is elfelejtem becsukni a csodálkozás miatt. Amióta látok, ez a leggyönyörűbb látvány, amiben részem lehetett.
- Azt hiszem, hogy már ezért a látványért is hálás lehetek, hogy láthatok. - hisz az ilyen pillanatok mindent megérnek, és képesek elfeledtetni azt velem, hogy mennyi csúnya dolog is vesz igazából körbe. Egyre közelebb megyek, próbálom gondolatban eltalálni mindegyiknek a színét, de a legjobban azt hiszem, hogy azok tetszenek, amelyikek több színből állnak. Már épp akarnék is egyet megérinteni, amelyik egy zöld növényen mintha épp arra várna, hogy a kezembe vegyem - meglepően nyugodtak, mintha megszokták volna már azt, hogy emberek sokasági veszi őket körül, amikor megahllom a Dina hangját, így vissza is húzom a kezem, a hírtelen mozdulatomtól pedig a lepke is elrepül.
- Állítólag a por, ami a szárnyaikon van, rajta marad a kézen. - hiába vagyok kíváncsi, hogy ez igaz-e vajon, de semmi esetre sem lennék én az, aki megrövíditi ezeknek a csodás teremtményeknek az életét. - Szerinted van itt olyan hely is ahol pókok meg mindenféle rovarok vannak? - mert biza ha van rá lehetőségünk, akkor simán megnézném azokat is közelebbről, bár remélem, hogy azok is nem ilyen szabadon vannak eresztve, mint a pillangók.

Kicsit olyan érzésem van, mintha még mindig az a kíváncsi, két copfos kislány lennék, aki sok évvel ezelőtt voltam, és Diana töltené most épp be azt a szerepet, amit akkoriban az anyám, ez pedig csak ismét tudatosítja bennem azt az érzést, hogy mennyire megnehezítettem a szüleim és a környezetem életét, és talán most épp ezt érezheti Dina is, mert nyílván szórakoztatóbb lenne számára is valaki más társaságában élvezni mindazt, ami számomra még annyira ismeretlen élmény lesz. Mégis tetszik, hogy ennyire a segítségemre igyekszik lenni, és ez még kicsit azt a tényt is elfeledteti velem, hogy tulajdonképpen az idősebb én vagyok, vagyis a tapasztaltabbnak is nekem kéne lennem. Bárcsak annyira egyszerű lenne minden, mint ahogyan azt szeretném és ne érezném magam olyan sokszor elveszettnek ebben a számomra ismeretlen világban. Egy néma bólintással tudatom vele, hogy megértettem, hogy hol kell keresnem azt a különleges állatot, amit sajnos egyenlőre még elképzelni sem tudok, pedig azt hittem, hogy sikerült némiképp felkészülnöm erre a napra a polcunkon beporosodott állatos könyvekből. A kacsacsőrű emlős viszont pont az, amelyiket nagyon az az érzésem, hogy keverem valami másikkal. Amikor még vak voltam és arról ábrándoztam, hogy milyen lesz, ha majd vágre láthatok, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyi bonyodalom fog majd körbevenni. Azt hittem, hogy felkészültem a világosságra, pedig egyáltalán nem így van.
- A vízek körül kell keresnem, barna, van csőre és.. - kezeimmel megpróbálok én is akkora hosszúságot mutatni, amekkorát Ő is, miközben próbálom elraktározni magamban az információkat, hogy még könnyebb legyen majd rá bukkannom arra a csodára. ... ekkora. Egészen biztos, hogy megtalálom. - bólintok egy lelkes mosollyal, és ha akarnám sem tudnám tagadni, hogy mennyire tetszik ez a játék, amit Dina talált ki a számomra. A bennem lévő csakazértis pedig így még inkább felerősödik bennem. Meg akarom találni a kacsacsőrű emlőst. Segítség nélkül. Ez nem csak azért lenne fontos, hogy önmagamnak bebizonyítsam, hogy semmivel sem vagyok másabb a többi embernél - csupán csak kicsi hátránnyal indultam az életben -, hanem azért is, mert egy lépcsőfokkal közelebb kerülök a világ megfejtéséhez. Talán nem is minden olyan rossz benne, mint azt hiszem, mindössze nem jó emberekkel vagyok körülvéve. Vagyis de. Szerencsémre sikerült egyre több olyan embert magam köré gyűjtenem, akik önmagamért fogadtak el és nem azért, mert az apám lánya vagyok. - Mivel a kacsacsőrű emlős különleges, így még biztosabb vagyok magamban. A majmok már nem is érdekelnek. - vagyis hogyne érdekelnének. De ebben a fura állatban most akad számomra némi kihívás és egészen biztos, hogy addig fogom keresni, amig meg nem találom. - De ha te hamarabb veszed észre, akkor semmiképp se szólj róla. Tényleg szeretném én megtaláni. - kérem miközben egy kicsit szégyenlősen el is nevetem magam, mert még mindig kellemetlennek érzem, hogy tanítani kell engem. Persze ha mégis szól majd, akkor sem lesz semmi baj, csak legfeljebb csalódott leszek saját magamba egy kicsit. De hát annyi látványosság lesz majd ott biztosan, hogy nehéz lesz nem mindent megcsodálni. Épp annyira nem könnyű az sem, hogy elfogadjam a tényt, hogy igenis vannak olyan emberek, akik önszántukból, semmiféle hátsó szándék nélkül szeretnének segíteni, és talán most még kicsit elveszett vagyok, de saját magamban azért megfogadom, hogy ha majd bármiben is a Dina segítségére lehetek, akkor mindenképp ott leszek neki. Ha csak lelki támaszra végyik, akkor is.
- Sosem szoktam feladni. De azért néha úgy érzem, hogy sokkal szebb volt minden, amig nem láttam... mármint tudom ez furán hangzik, de kicsit olyan, mint mikor alszol és szép dolgokat álmodsz, amelyekből nem akarsz felébredni, mert szebb, mint a valóságod. Én vakként csak álmodtam, és azok az álmok annak ellenére, hogy ridegek voltak, de mégis valóságosabbnak tűntek. - az ablakon ki bámulva sóhajtok egyet mosolyogva, és egyáltalán nem várom el Dianatól, hogy megértsen, de azért szeretném, ha tudná, hogy amig sötétségben léteztem, egyáltalán nem éreztem magam ennyire elveszettnek, mint most. És nem csak azért, mert minden újdonság a számomra, vagy a legtöbb tárgy mondjuk nem is úgy néz ki, mint amilyennek gondoltam, hanem azért, mert arra jöttem rá, hogy a környezetem hazug és számító. Senki sem az, mint amilyennek hittem. A szavai mégis annyira jól esnek, hogy alig tudom vissza folytani az éppen készülődő örömkönnyeimet. - Rendben. Megértettem. Szólok, ha segítségre lenne szükségem. De hidd el, hogy a nap végére meg fogod bánni azt, hogy ilyen önfeláldozó vagy hozzám. - hiszen egészen biztos, hogy rengeteg olyan állat lesz majd, amit nem fogok felismerni, vagy épp össze keverem egyiket a másikkal, és még mindig nem akarom, hogy a Diana napja arról szóljon, hogy engem tanít, mintha tényleg egy kisgyerek lennék, aki először megy állatkertbe és lát olyan állatokat, amilyenek egyébként a mindennapokban nem. Még ha jól is esik a kedvessége, szerettem volna ha tudja, hogy nem kell ezt tennie értem. Amint viszont a munkehlyéről kezd beszélni és a kollégáiról, az az érzésem támad, mintha odabent a rendőrségen valaki másabb lenne, mint aki velem. Valahogy sokkal vadócabbnak és nemtörődömnek tudom elképzelni a munkatársai között, ami persze valahol talá érthető is, hiszen a férfiak zöme előbb beszél, minthogy meggondolná azt. De mégis azért valahol szomorú, hogy nem lehet a munkahelyén igazán nő. Nem úgy tűnik, mintha aképpen kezelnék.
- Na és egyáltalán nem zavarja az őket miközben csacsognak össze vissza mindenről, hogy egy nő is van a közelükben? Olyan nehéz elhinni olyan férfiakról akik elvileg embereket mentenek meg, hogy odabent az őrsön viszont alpári stílust vesznek fel. Egymás előtt még oké, de... egy nő előtt azért szerintem megvállogathatnák a szavaikat. - nekem azért is furcsa ez, mert azokban a körökben amelyekben én mozgok például nagyon kell vigyáznunk a szavainkra is. Bár a legtöbb férfi köztünk sem tartja tiszteletben a nőket, de azért arra mégis figyelnek, hogy miről és mikor beszélhetnek. - Hát egó ide vagy oda... szerintem nem lehet olyan könnyű neked ez. Bár gondolom megszokás kérdése. - állapitom meg, holott egyáltalán nem tudom, hogy ezt miképpen lehet megszokni, de nem tűnik úgy Diana semmiképp, mint aki ne lenne ura a helyzetnek. A jelleme sokkal erősebb mint az enyém, amit néha irigylek... olyan jó lenne, ha én is ki tudnék állni magamért és azért, amit akarok. Az pedig az apám cége jelenleg, csak éppen azt nem tudom, hogy miképpen bizonyíthatnám be, hogy alkalmas vagyok a feladatra. Na és hogyan szállhatnék szembe a férjemmel, aki mindenféle furcsa alak társaságában mutatkozik mostanában és a hozzám való felállása sem olyan gyengéd, mint amilyen korábban volt. Persze... hisze már tudja, hogy látok mindent, ami a szemem előtt zajlik. Mégsem érdekli ez legtöbbször.
- Igaza van abban... - erősítem meg a Diana szavait, mintha én magam is elhinném azt, hogy Rick csak jót akar nekem. Ezzel szemben a valóság pedig az, hogy Ő maga az, aki mindenkivel - még az apámmal is - elhiteti azt, hogy semmire sem vagyok jó, csak arra, hogy hűsééges feleségként várjam haza a férjem, aki munka után előbb mindig a szeretőjét látogatja meg mielőtt haza tévedne. A Dina kérdése azonban mégis annyira meglep, hogy szükségem is van néhány másodpercre, hogy át gondoljam a megfelelő választ. Mert még soha nem is gondolkodtam azon, hogy a kötelességem miatt akarom-e azt, amit az apám felépített, vagy pedig azért, hogy elűzzem onnan Ricket, aki mindent tönkre tenne pillanatok alatt. Vagy legalábbis a saját hasznára fordítaná a céget, kisemmizve a családomat. - Fogalmam sincs. Nem igazán az én világom az üzleti élet. Apa sokat tanított a működéséről, de azt hiszem, hogy senki sem bízik abban, hogy boldogulnék. Mert tudod... még az állatokat sem ismerem fel. De nem szeretném, ha idegen kezekbe kerülne az, amiért az apám annyit dolgozott... - oké, tudom, hogy a férjem nem idegen, ugyanakkor mégsem hinném, hogy éppen Ő az lenne, aki megérdemelné, hogy az ölébe hulljon egyszerre minden, ami jó. Még mindig nem a pénzről szól mindez számomra. Sokkal inkább a családom méltóságáról. A vidámpark azonban hamar eltereli a gondolataimat a férjemről és az apám cégéről is, és egyszerre kelt bennem a gondolata félelmet és izgalmat is. Soha nem voltam olyan helyen, így nem is tudhatom, hogy néhány játék mit váltana ki belőlem. Talán még saját magam is meglepődnék azon, ha kiderülne, hogy élvezem az adrenalint.
- Igazad van... de ha azt akarod, hogy ne kíváncsiskodjak, akkor ne hozz fel olyan témákat, amik lázba hoznak egy nagyra nőtt gyereket. Mert most már egészen biztos, hogy el kell jönnd velem abba a vidámparkba. - vigyorodom el szélesen és gondolatban már ott is vagyok a vidámparkban, de csak egy röpke pillanatig, mert amint megáll az autó és egy hajszáll választ el attól, hogy láthassam azt a sok, mindféle állatot, ismét arra összpontosítok inkább. Hisz feladatom van. Meg kell találnom a kacsacsőrű emlőst. Nem mondom azt, hogy nem szeretném én magam is megetetni a pingvineket, de jobb, hogy nem tudjuk megpróbálni, mert legalább nem lesz kínos, ha bepánikolnék miattuk.
- Talán nem is lenne bátorságom megetetni őket. - jegyzem meg, bár elvileg - úgy hallottam legalábbis - a pingvinek nem bántanak embereket. Én mégsem biztos, hogy ezt megkockáztatnám.  Az viszont még mindig hihetetlen a számomra, hogy annyira hosszú az állatkert, hogy egy egész napunk fog rá menni. Persze ezt nem is bánom, legalább van lehetőségem kizökkeni a saját életemből addig is. Nem igazán érzem azt, hogy kötelességem lenne beszámolni az egésznapos programomról Ricknek, aggódni biztosan nem fog értem, de azért egy kicsit később mégis szólok neki, hogy ne lepődjön meg, ha véletlenül mégsem várnám otthon tűkön ülve. Talán még örülni is fog annak, hogy több ideje lesz arra a másik nőre.  
Igyekszem megérteni a térképet, de valahogy nem köt le igazán, főleg abban a pillanatban, hogy beérünk és egy gyönyörű látvány tárulkozik elénk. Azt sem tudom, hogy mit rohanjak le először. Ismét gyereknek érzem magam.
- Én örülök, hogy ez így van és nincsennek rácsokkal körbe véve az állatok. Végülis mi emberek sem szeretnénk bezárva élni az életünket... egy állat sem különbözik tőlünk. Sőt... vannak emberek, akik sokkal állatiasabbak az itt lévőknél. - jegyzem meg véletlenül sem rá nézve, hanem inkább csak a  fejem ide-oda forgatva, néha a szájam tátva hagyva fedezek fel a tekintetemmel mindent, miközben egyre beljebb merészkedek. Csak akkor tűnik fel az előttünk lévő óriáskerék, amikor Diana felhívja rá a figyelmem. Ismét egy lelkes mosolyra húzódik a szám és ezúttal a barátnőmre pillantva bólintok egy nagyot, kétszer egymás után. - Én nagyon szeretném. - mert ki ne akarna a helyembe körhintára ülni? Életemben először élvezhetem az életem úgy, ahogyan az jól esik.
- De legelőször... meg kell találnom a kacsacsőrű emlőst. Úgyhogy... kövess. - és ezzel már indulok is ismét előre vízes helyek után kutatva, néha azért meg meg torpanva néhány állat előtt. Például feltűnik egy kis üvegház féleség, amely előtt egy táblán ír valamit, amit magamban lassan betűzve olvasok ki: lepkeház. Ez pedig fel is kelti az érdeklődésem, annyira, hogy megragadva a Dina kezét húzom is Őt be magammal oda, már ha nincs ellenére persze. - Ez valami elképesztő! - szinte suttogom a szavaimat, mintha attól félnék, hogy megrémisztem a körülöttünk repkedő színes pillangokat. Gyönyörűek.

Kénytelen vagyok elnevetni magam a Diana szavai hallatán, Ő azok kevés emberek közé tartozik, akiben nem csak, hogy megbízok, de képes vagyok tiszta szívből, mindenféle megjátszás nélkül boldognak érezni magam a társaságában. Ha csupán ilyen emberek vennének körül, mint amilyen Ő, akkor sokkal nagyobb bátorsággal néznék szembe a világ csúnya oldalával is, amelyről eddig nem volt fogalmam. Az egyedüli jó abban, hogy vakként tengődtem, hogy nem láttam mindazt a mocskot, ami valójában körülvesz, hittem abban, hogy csakis a jó létezik. Ezt azt hiszem, hogy nem csak a naivságomra lehet fogni, hanem a tudatlanságomra is, hiszen kénytelen voltam egy saját világot alkotni a fejemben, ami egyáltalán nem arról szólt, ami a valóság.
- Kíváncsi vagyok szerintem én mindenre. Még elképzelni sem tudom, hogy mi minden fog majd ott ránk várni. - hiszen még maga az állatkertet sem tudom elképzelni, hogy hogyan nézhet ki. Valami olyan elképzelésem van az egészről, mint egy börtön, csak épp nem emberek, hanem állatok vannak el zárva különböző rácsos helyekre. Azért is tartom különlegesnek a világot, mert amióta látok jöttem rá arra, hogy igazából semminek köze sincs ahhoz, mint ami a fantáziámban szerepelt. Bár a szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesen átlagosnak gondoljam magam, még egy külön szobát is képesek voltak berendezni mindenféle plüss állattal, hogy tapintás alapján legyen körülbelül fogalmam arról, hogy egy adott állat milyen lehet, de természetesen még így sem túl egyszerű. Főleg, mert hirtelen szakadt a nyakamba ez a sok újdonság, és néha egyszerre szeretnék megismerni mindent, ami van, hogy össze is zavar még jobban. A pajkos mosoly azonban még mindig az arcomon marad, amint Diana azt próbálja elmagyarázni nekem, hogy milyen is lehet az a híres kacsacsőrű emlős. Így pedig csak még jobban fokozódik bennema kíváncsiság érzete.
- Öhm... hát ez igazán érdekes egy állat lehet. De legalább annyiban segíts, hogy milyen helyen kell keresnem. Mármint úszik? Vagy repül? - nem túl kellemes ennyire tudatlannak lenni, főleg, mert mindennél jobban akarom azt, hogy az apám cége az enyém legyen, és semmiképp sem a férjemé, viszont én is tisztában vagyok azzal, hogy ahhoz, hogy ez megvalósuljon mennyi mindennel kell még megbírkóznom. Elősorban be kell hoznom a lemaradásomat a többi emberhez képest. Harmincöt évnyi vakságot nem olyan egyszerű pótolni, de én tényleg nagyon igyekszem. - Kicsit zavaró egyszerre ennyi mindent látni úgy, hogy nem mindent ismerek fel. Nagyon sok minden van, amit újra meg kell tanulnom és alkalmazkodnom az új életemhez, de ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne nehezítsem a dolgod. Már így is nagyon hálás vagyok neked azért, hogy ilyen csodálatos élményben részesítesz. - hiszek abban, hogy minden okkal történik velünk és, abban is, hogy nem véletlenül sodor az utunkba az élet bizonyos embereket, Dina és én is azon a bizonyos napon pontosan jókor voltunk jó helyen. Ha akkor nem találkozunk, most szegényebb lennék egy fantasztikus barátnővel, aki egyébként a legőszintébb az egész közül.
- Kellemetlennek valóban kellemetlen, hiszen olyan alap dolgokon akadok fenn, mint egy kacsacsőrű emlős, de mindenképp köszönöm, hogy felajánlod a segítségedet. Tényleg nagyon hálás vagyok neked, viszont nem szeretném, hogy azt érezd, hogy bármi is a kötelességed. Nem az. Én felatlálom magam. De egyébként köszönöm. Nem csak a mai napot. Hanem úgy mindent. Sokat jelent nekem a társaságod. - ha valami igazán valódi a világomban, akkor az Ő és a barátsága. Ez pedig már önmagában elég ok ahhoz, hogy a lehető legrövisebb időn belül össze kapjam magam. Olyan akarok lenni én is, mint bárki más. Átlagos.
- Ha csak annyiban is a hasznodra lehetek, hogy meghallgatom a szexpoénjaidat, akkor már ezért megéri. - nevetem el magam ismét az egyáltalán nem visszafogott megjegyzésén, ami bár egy kicsit erős nekem, hiszen én nem vagyok ennyire bátor a szavaim használatával, viszont neki jól áll. Talán éppen ezért nem is zavar. - Mindenesetre hatalmas türelemmel vagy megáldva.  Ilyenkor csak csendben hallgatod Őket? Vagy ezt hogyan kell elképzelni? Én egészen biztos, hogy lelépnék az ilyen kínos témák elől. Mármint, hogy lehet azon vitatkozni, hogy kinek és mi mekkora? - még önmagában csak erről hallgatni is történeteket már elég kínos, így minden elismerésem a Dianaé, akinek az életéhez tartozik az is, hogy mindenféle férfias beteg poénokat hallgasson. Ilyenkor áldom az eget, hogy egy olyan elit társaság tagjaihoz tartozok, akiknek fontosabb az egójuk annál, hogy a szexuális életüket kivesézzék, főleg nem a nők előtt. Bár nem mintha ennél sokkal bizalomgerjesztőbb lenne a túlzott lenézésük vagy épp az, hogy sokszor mennyire semmibe tudnak venni egy egyszerű munkás embert. A hűtlenségről meg inkább nem is teszek említést, amit minden férfi már-már hobbiból űz. Nincs is jobb egy bezárt irodában, a miniszoknyás titkárnő fejét szédíteni.
- Mindenképp szeretném átvenni az apám cégét. Bár a férjem szerint nem igazán leányálom, de nem szívesen mondanék le arról, amihez sokkal több jogom van, mint bárki másnak. Ne érts félre... ez nem a pénzről szól. - nem szeretném, ha azt gondolná, hogy a többi gazdaghoz hasonlóan én is csak készen bele akarok ülni a vagyonba, amelyet az apám hosszú évek és kemény munkák árán ért el, hogy aztán valami újabb és trendibb ötlettel tegyem mindazt tönkre, egy sokkal nagyobb hatalom reményében. Ez inkább szól a jogaimról és arról, hogy valahogyan megmentsem a családom hírnevét, mielőtt Rick kezet tenne bármire is. Még egyenlőre nincs olyan nagy hatalma odabent a cégnél, de apám nagyon bízik benne. Sokkal jobban, mint a saját lányában, aki mit sem tud az életről, hiszen vakként tengődött ezidáig. Persze ezt nem mondja ki így nyíltan, de egyértelmű, hogy mindenki ez miatt kételkedik bennem. - Ahogy az édesanyám is mondaná: majd, ha gyereked lesz, megérted. - igazából nem nagyon tudok mi mást mondani, hiszen az egyértelmű, hogy egyetlen szülő sem szívesen fogadja el azt, ha a gyereke nyomozóként kezd karriert építeni, főleg, ha az a gyerek még a gyengébbik nemhez is tartozik, és talán izgalmasnak hangzik, de ugyanakkor még mindig azt hiszem, hogy veszélyes is, az életüket kockáztatják talán nap, mint nap.
- Horror kastély? Tükörszoba? Ki fejtenéd pontosan, hogy ezek mit is jelentenek? Mármint mi történik ott? Azért az, hogy mindenre felülünk talán túlzás, nem gondolod? Nem vagyunk gyerekek... na meg nem biztos, hogy szeretem az adrenalint. - bár elképesztően nagy lázba hoz a következő programunk, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsennek bennem kétségek afelől, hogy valóban jó ötlet lesz-e. Főleg, mert nem is igazán tudom, hogy mire számíthatok egy olyan helyen. Talán élvezném is annyira, hogy utána mindig vissza akarjak majd menni.
- Mármint mi fogjuk megetetni a fókákat és pingvineket? Vagy csak végig tudjuk nézni, ahogyan megetetik? - pislogok felé még mindig óriási lelkesedéssel, mert igazából mindkét opció tökéletes lenne számomra, bár nem biztos, hogy tudom melyik is a fóka. A pingvin felismerése viszont azt hiszem, hogy nem fog gondot okozni. - Én túlságosan fel vagyok ahhoz dobódva, hogy az ételre tudjak gondolni jelenleg. Viszont ha az egész napunk rá fog erre menni, azt hiszem, hogy majd haza kell telefonálnom. Másképp aggódni fognak értem. - nem mintha engedélyre szorulnék, vagy Rick bánná, hogy nem jutna több ideje a szeretőjére, már ha fel fog tűnni neki egyáltalán az, hogy nem vagyok otthon. Jelen állás szerint pedig mindez engem most valahogy nem is érdekel. Szeretném átadni magamat a pillanatnak és nem gondolkodni azon, hogy mennyire egy pocsék életem van. A táj már önmagában elég varázslatos ahhoz, hogy ne gondoljak többet felesleges hülyeségekre, így a fák gyönyörködése után, amint megáll a kocsi, már ki is ugrok belőle, felkészülve életem eddigi legizgalmasabb kalandjára. Dina szerencsére tökéletesen ért ahhoz, hogy miképpen nevettessen meg újra és újra, valahányszor a falra festem az ördögöt. Végülis igaza van... mennyi az esélye, hogy éppen amikor itt vagyunk szabadul el egy tigris?
- Mert ilyesmi gyakran fordul elő? Szoktak ki esni a vidámparkban bármiből is az emberek? Most rá beszélni akarsz az egészre, vagy inkább el venni a kedvem tőle? Mert még a végén csakis olyanokra fogsz tudni rá venni, ami gyerekeknek van kitalálva. - bár nehéz eldöntenem, hogy mennyi valóságalapja van mindannak, amit mond, hiába a jó kedv az arcán, én képes vagyok mindent halálosan komolyan venni. Szó szerint. Főleg, mert elképzelésem sincs dolgokról. Mégis bele karolva lépkedek mellette felkészítve magamat a kalandunkra, ami egészen biztos egy felejthetetlen élmény lesz. Nekem mindenképp. Megállva a kapunál várom meg, hogy Diana felmutassa a jegyeket, amik az Ő birtokában vannak, majd a térképpel a kezünkben haladunk is beljebb, igyekszem megérteni mindent, ami azon van, bár nem minden egyértelmű a számomra, de ez mégsem szegheti kedvem, hisz lényegében innen bentről már szinte mindegy, hogy honnan hova lyukadunk ki. Azt hiszem, hogy nem lesz itt olyan látnivaló, ami ne tetszene.
- Hűhaaa... én nem is tudom, hogy merre nézzek. Már most minden sokkal szebb, mint amilyennek képzeltem. Ne nevess ki, de én azt hittem, hogy ilyen kis rácsos ketrecekben lesznek külön-külön bezárva az állatok. Ehhez képest meg... ez itt egy kész paradicsom. - ámuldozok elengedve Dianat és szinte még a szájam is tátva marad, miközben egyre beljebb merészkedünk. Azt hiszem, hogy ez az egyik kedvenc helyem lesz, ahová naná, hogy még bármikor szívesen eljönnék. Bár következőkor már egy kicsit okosabban remélhetőleg.

A leginkább azért örülök a Diana barátságának, mert mellette képes vagyok megfeledkezni mindenről, ami nem éppen boldogsággal tölt el. Képes kihozni belőlem azt, hogy önfeledten és tiszta szívből tudjak mosolyogni, és nem rágódni azon, hogy mi lesz holnap, vagy, hogy éppen mi minden történt ma. Hálás vagyok a sorsnak, amiért az utamba vezette Őt és neki is, mert még mindig olyan kitartó abban, hogy örömet tudjon okozni nekem. Azt hiszem, hogy nem is túlzok ha azt mondom, hogy az egyedüli olyan barátnőm, akinek minden közeledése őszinte, és semmiféle hátsó szándék nincs a tettei mögött. Önmagamért fogadott el, ez pedig éppen elég indok, hogy mosolyogva tudjak beülni a kocsijába, és a gyerekes lelkesedésem is csak még jobban a hatalmába kerít, amint el indulunk. Bár tudom, hogy azok kevés emberek közé tartozik, akiben bízhatok, mégis még Ő sem lenne elég ahhoz, hogy beszélni merjek arról, hogy mindaz, amit a külvilág felé mutatok pusztán csak látszat, hiszen a látásommal járó csodákat nem tudom teljességgel kiélvezni, mert nem csak azokat az apróságokat veszem így észre, mint az előttünk elszaladó cica, de a keserű valóságomat is, ami kívülről sokkal tökéletesebbnek tűnhet, mint ahogyan én azt megélem. A naív, megcsalt feleség szerepében egyre jobban bele törődni kényszerülök. Látszólag legalábbis. Az mégis sikerül elterelje a gondolataimat, hogy kérdez, mert így meg kénytelen vagyok arra összpontosítani, hogy mi minden is van, amire lényegében annyira kíváncsi vagyok. Gyerekkoromban voltam először és utoljára állatkertben, anyu minden tőle telhetőt megtett, hogy teljességgel el tudjam képzelni az adott állatot, ami előtt épp elhaladtunk, de mivel ez nem sikerült, így egy kicsit csalódásként éltem meg, és eldöntöttem, hogy soha többet nem megyek ilyen helyre. Nem is mentem, a mai napig. Ma végre láthatom is mindazt, amiről még csak egy kép kocka sem ugrott be az elmémbe. Annyi mindent tanultam már meg azóta, hogy látok, könyvekből és filmekből, de még mindig olyan, mintha igazából semmit sem tudnék a világunkról. Mert nem is tudok. Harmincöt évet úgy éltem le, hogy fogalmam sem volt arról, hogy a világ sokkal szebb, mint amilyenről álmodtam. Leszámítva a vele járó kellemetlenségeket. Mégis olyan könnyedséggel sikerül megválaszolnom a feltett kérdését, hogy még én is kénytelen vagyok vele együtt nevetni. Igazából minden érdekel.
- Mondanám, hogy arra nem vagyok kíváncsi, de úgysem hinnéd el. - szeretem, hogy ilyen humorosan közelít minden felé, ez az én hangulatomat is sikerül mindig feloldania, olyannyira, hogy újból nevetésre kényszerűlök a megjegyzésétől. Igaza van egyébként... a kacsacsőrű emlős valóban a világ legérdekesebb állatai közé tartozik. Most már még kívéncsibb lettem. - Az az a fura szőrös valami, aminek csőre van, és ami olyan ijesztően néz ki? Ijesztően cukin. Épp a minap lapozgattam valami könyvet, amiben mindenféle állat volt... ott találkoztam vele, bár nem vagyok biztos abban, hogy ez volt-e a neve. - mivel tudtam, hogy állatkertbe fogok jönni Dinaval, így szerettem volna egy kicsit felkészülni rá, ezért kezdtem az állatokat böngészni, mert nem szeretném, ha teljesen hülyének tartana. De nem olyan egyszerű azért hirtelen ennyi mindent látni és tapasztalni, és még észben is tartani azokat. Csak most értem meg igazán, hogy min mehet végig egy cseperedő gyerek, akinek amúgy bőven van ideje felfedezni a világ szépségeit, ellenben velem... nekem elég sok elvesztegetett év van a hátam mögött. Mégis boldog évek voltak azok. Boldogabbak a mostani napoknál.
A hálámat már nem is igazán tudom, hogy mivel fejezhetném ki még a szavaimnál is jobban, de bízok abban, hogy egyszer majd eljön annak az ideje, hogy én is az Ő hasznárra lehetek. Addig késő, amig megerősítem saját magam. Mindenféle téren. Egy hálás mosolyt küldök felé, ami ismét a szívemből jön, egyáltalán nem kételkedek az őszinte szavaiban.
- Ez esetben bármikor állok a szolgálatodra én is, ha eleged van a pasis póénokból. Igazán nagy bátorság egy ilyen szakmában dolgozni, mint amit te választottál. Nőként. Veszélyes... - mindig is tiszteltem az olyan nő társaimat, akik elég bátrak ahhoz, hogy megmutassák a rajtunk uralkodni akaró férfiaknak azt, hogy vagyunk annyira tökösek, mint Ők. Szeretnék én is olyan lenni, aki nem fél az asztalra csapni, ha éppen a helyzet azt megköveteli. - Még sosem voltam vidámparkban. A szüleim féltek attól, hogy megrémisztene. De szívesen kipróbálnám egyszer. Ki tudja... talán élvezném is. - egyre jobban vonzanak az új élmények, így nagy valószínűséggel nem mondanék nemet egy vidámpark meglátogatására sem. Olyan sok ember szeret oda járni, szóval olyan nagyon rossz nem lehet. - Bár nem tudom, hogy a korom megfelelő-e ahhoz, hogy óriáskerékre üljek. Mármint azért már régen nem vagyok gyerek. Még ha annak is tűnök. - emlékeztetem a szomorú tényre és felismerésre, hogy a három x-en is túl estem, még akkor is, ha ez rosszul esik. Arról meg fogalmam sincs, hogy a vidámpark korhatárhoz van-e kötve.
- Annyira nagy, hogy térkép fog kelleni hozzá? - csodálkozok, izgatottan oldalra fordított fejjel, és az ablakból csodálom a helyet, ahol végig haladunk. Hírtelen vesz körül minket az árnyék, amit az a rengeteg fa okoz, ami mellett elhaladunk, abból gondolom, hogy már csak pillanatok kérdése lehet és megérkezünk az úti célunk végére, hogy ott aztán még több élményben részesüljünk. Mert remélem Dina is élvezni fogja a pillanatokat és nem csak az én szórakoztatásom a célja.
- Olyan furcsa, ahogyan a fákat nézem. Mintha azok szaladnának el mellettünk és nem mi hagynánk magunk mögött őket. - sóhajtok egyet, közben pedig lehúzom egy kicsit az ablakot is, hogy még hatásosabb legyen a látvány. Vajon milyen lehet végig sétálni egy erdőn? Na és a repülőből a felhőket látni? Vajon magasból tényleg aprónak látszanak az emberek? Annyi kérdés kavarog a fejembe, és annyi mindent szeretnék még látni és tapasztalni. Mégis örülök, hogy megáll a kocsi, én pedig kicsatolva az övemet már ki is pattanok belőle. - Még sosem izgultam ennyire. Ugye biztosan be vannak zárva jól az állatok? Egyszer még régen hallottam egy hírekben, hogy arról beszéltek, hogy valahol Európában elszabadult egy tigris az állatkertből. - Dinara pillantok közben, éppen úgy, mintha tőle várnám a megnyugtatást, hogy ilyesmi márpedig nem fordulhat elő.

Mint valami lelkes kislány, úgy jöttem-mentem ma egész délelőtt körbe a lakásban, és csak vártam türelmetlenül, hogy teljen az idő. Rick mivel dolgozni van - legjobb tudásom szerint legalábbis -, így nem kell attól tartanom, hogy csak azért, hogy keresztbe tegyen nekem ki találja, hogy biza valami más programot tervezett a számomra, nekem pedig természetesen van annyi eszem, hogy nem számolok be neki. Már régen nem érzem annak szükségességét, leginkább azért, mert Ő sem teljesen őszinte velem, általában nem is oda megy, ahová mondja, és nem is azzal találkozik, akiről nekem tudomásom van. Ezt pedig olyan egyértelműen adja a tudtomra, mintha még mindig azokban az időkben ragadt volna, amikor nem láttam. Képes mellettem sms-ezni a szeretőjével, és még a laptopja kijelzőjén is egy félmeztelen nő van, aki feltételezm, hogy nem lehet egy újabb szerető, pusztán csak egy az internetről lementett gusztustalan fénykép, amire valahányszor rá nézek még a gyomrom is felfordul. És akkor abba inkább bele sem gondolok, hogy mi minden mást művelhet el akkor, ha épp nem vagyok vele. Vagyis a mindennapjaink nagy részében, mert Ő valahigy mindig dolgozik, csak azt felejti el, hogy az apám cégénél, az idős férfi pedig néha akaratlanul is elárulja, hogy Rick mikor indult el haza. Csak épp arról nincs soha tudomása, hogy nem hozzám, hanem minden bizonnyal ahhoz a vörös nőnek nem nevezhető valakihez. Nem féltékenység az, ami bennem van minden ilyen alkalommal, hanem sokkal inkább a harag, amit első sorban magam miatt érzek. Mert szó szerint ennyire vak voltam mindidáig, hogy nem vettem észre semmit az apró jelekből sem. Nem észleltem a késői kimaradásait, sem pedig azt, hogy ismeretlen illat van rajta. Valahogy sokkal óvatosabb volt. Én meg ostobább. Most olyan, mintha szándékosan akarná, hogy tudjam: osztoznom kell rajta. Undorító. Mégsem találom a kiútat a helyzetből, sajnos túl sok minden van, amivel magához láncol. Leginkább a szavaival, amelyekkel mindig azt adja a tudtomra, hogy tartozok neki, mert olyan sokszor támogatott, amig arra szükségem volt. Aztán a folytonos kirohanásai, a titkos beszélgetései, és az a női megérzés is, hogy valami sötét dologban van benne, amit jobb nem felbolygatni.
Nem tudom mennyi ideje állok az ablaknál arra várva, hogy észre vegyem a Dina kocsiját, de ez amint megtörténik, hatalmas boldogság lesz urrá rajtam, az ajkam széles mosolyra húzódik, és a táskámat magamhoz ölelve már rohanok is ki a házból, úgy téve, mint aki úszik a boldogságában, hiszen még saját magamnak is kellemetlen beismernem azt, hogy mennyire zavarossá vált az életem.
- Én azt hiszem, hogy még semmit sem vártam ennyire. - a kocsiba beülve rögtög egy fajta megnyugvás kerít a hatalmába, azt hiszem, hogy ez azért lehet, mert Dina az egyetlen olyan barátnőm a múltamból, akit nem az érdek vezérelt hozzám, és még mindig nem azért az életem része. Az övemet becsatolva töprengek el a kérdésén, de igazából valóban mindenre kíváncsi vagyok. Még sosem voltam állatkertben. Vagyis az új életem óta soha. Mert gyerekként persze igen... de azt messzemenőleg nem hiszem, hogy a mai élményünkkel fog találni. - A majmokat.- ismerem be végül nevetve, de annál őszintébben. - Tényleg érdekel, hogy hasonlítanak-e hozzánk emberekhez. - egy-egy új helyzetben úgy érzem magam tényleg, mintha valami kisgyerek lennék, aki számára még minden annyira újdonság. - Meg a páviánokat. Hogy tényleg piros-e neki, vagy csak valaki ki találta azt a nevet és azóta mindenki úgy mondja. - ismét elnevetem magam olyan gyermekien, pedig valóban kíváncsi vagyok. Ahogyan igazából minden másra is.
- Köszönöm, hogy szánsz rám időt. Ez nagyon sokat jelent nekem. - mosolygok felé hálásan, mert sokan megérteni sem tudják, hogy egy-egy ilyen boldog pillanat, mennyivel többet jelent bármi másnál. Azt hiszem, hogy ha valamiért hálás lehetek az életemben, akkor az az, hogy azon a délután éppen Diana volt az, aki a segítségemre sietett.