Nevetése mosolyt csalt arcomra és boldog pillantással fürkésztem őt. Válaszát hallva kicsit megingattam a fejemet, mert a mondandója vége nem igazán jutott még soha eszembe.
- Viszont előre leszögezem, hogy horrort nem nézek. Nincs az a pénz vagy dolog, amivel rá tudnál venni. Gondolom, te se szeretnéd átvirrasztani velem utána az éjszakát. – fogalmam sem volt, hogy ő mennyire rajong ezért a műfajért, de én nagyon nem szerettem. Valószínűleg akkor a pléd a homlokom közepéig fel lenne húzva, hogy ne lássak semmit se, miközben ijedt macskaként bújnék hozzá. De egy krimi, akciófilm vagy vígjáték simán jöhet, egyáltalán nem ragaszkodom a romantikus filmekhez. Néha jó, de túl gyakran nem néztem.  
Az pedig, hogy tudnám-e olyan éllel mondani vagy nem, nos, az még a jövőzenéje volt, bár, titkon reméltem, hogy soha nem fog kiderülni, mert ha végleg egymás mellé is sodor minket az élet szeszélyes szellője, akkor se fog olyan történni ami okot adna rá, hogy úgy hívjam őt.
Mosolyogva és kíváncsian hallgattam, ahogy mesélt a régi álmokról, életéről vagy éppen a nagypapájáról, hiszen szerettem volna jobban megismerni és megérteni őt. Utóbbi pedig csak akkor lehetséges, ha ismerem részbe a múltját és a jelentét is.  A beszélgetés könnyed volt, még akkor is, ha netalán kicsit fájó emlékeket idézett meg, de akkor se akartam magamban tartani a választ. Szerettem volna őszinte lenni hozzá, nem csak azért, mert minden kapcsolatnak az az alapja, hanem mert jobban hittem az őszinteségben, mint a féligazságokban. Az élet pedig nem állhat mindig csupa jó dolgokból, mind a kettőnknek megvoltak a maga fájó és boldog emlékei, hiszen ennyi évvel a hátunk mögött az lett volna csoda, ha nincs miről mesélni.
- Pontosan, olykor elgondolkozom, eljátszom gondolatban, hogy mi lett volna, ha… - megrántottam a vállaimat és mosollyal az arcomon pillantottam rá. – de fogalmam sincs a válaszról, mert ha egy mozzanat másként alakul, akkor az ezernyi másabb lehetőséget hoz magával és talán pont ezért se szoktam ezen már annyit agyalni. – mert nem lehet megmondani, hogy mi is lenne akkor. Lehet akkor sokkal kevesebb időm jutott volna az unokahúgomra is, lehet a szüleimet se tudtam volna így támogatni és még lehetne sorolni a dolgokat, de nem akartam. Boldog voltam a jelenlegi életemmel, még akkor is, ha néha hiányzott az orvosi, de nem bántam meg semmit se. S azt hiszem egyedül csak az számít, hogy nem bántam meg azt, hogy még se mentem vissza.
Mikor megtorpant és közelebb húzott, akkor én is megálltam egy pillanatra, mert míg nekem fel se tűnt a kutyás nő, annyira elmerültem a beszélgetésbe úgy tűnt az ő figyelmét semmi se kerülhetti el. Aztán pedig folytattuk is tovább a sétánkat, néha kikerülve másokat, vagy elveszve a táj szépségében, míg nem az árusok bódéja elkezdte az egyik oldalon szegélyezni a sétányt.
Elmosolyodtam, amikor arról beszélt, hogy milyen gyerek is volt, amikor pedig az édesanyját említette, akkor bólintottam egyet. Efelől kétségem se volt, hiszen minden szülő talán így vélekedne a gyerekéről, az pedig egyértelmű volt, hogy Helen nagyon szereti a fiát. Ez még számorma is egyértelművé vált, pedig nem sok időt töltöttem el náluk.
- Szerinted? – kérdésére kérdéssel feleltem és egy ártatlan mosolyt villantottam, miközben azt már tudta, hogy simán belógtam a korcsolyapályára is, meg rávettem arra az egyik felnőttet, hogy megtanítson korizni. – Éltanuló voltam, mindig is könnyedén ment a tanulás, talán túlzottan is. Persze voltak olyan tantárgyak, aminek kicsit több időt kellett fordítanom, de szerettem tanulni. Ugyanakkor kicsit bajkeverő is voltam. Nem akartam kimaradni semmiből se, így olykor belógtam koncertekre, az uszodába vagy a korcsolyapályára, vagy például a könyvtárba. – az emléknek köszönhetően kicsit a messzeségbe bámultam, mert akkor igazán megijesztettem mindenkit. A bátyám és a szüleim is engem kerestek, anya már a rendőrségre ment, mikor is apa telefonja csörgött, hogy megvagyok... – Senki se tudta merre vagyok, a szüleim frászt kaptak, mert túlzottan késő volt és én nem értem haza. Elbújtam a könyvtárban, hogy ott maradhassak egész este, de persze idővel lebuktam, viszont addigra már éjfél is elmúlt. Apa jött el értem, miután a biztonságiőr megtalált és felhívta őt. Sose láttam úgy aggódni még, de akkor se szidott le, csak hosszasan ölelt, mint aki csak attól félt volna, ha elenged, akkor elillanok. – persze utána azért elbeszélgettek velem a szüleim, de soha nem felejtem el azt, hogy még ekkor se ordítottak velem, hanem hittek abban, hogy másként is meg lehet beszélni a dolgokat. Ezért pedig örökre hálás leszek nekik.
Kíváncsian fürkésztem az árusok portékáját, amikor is az egyiknél megálltam, mert valami felkeltette az érdeklődésemet. A nyakláncot hamar visszaraktam a helyére, a fülbevalót viszont kicsit hosszabban is megnéztem, majd egy másikra pillantottam, de inkább ez tetszett jobban. Amikor közelebb hajolt, akkor elmosolyodtam, majd puszit nyomtam az arcára, az árusnak pedig odaadtam, hogy be tudja csomagolni. Miután kifizettem elraktam a táskám egyik kisebb zsebébe, hogy ne vesszen el. Majd később odaadom Joe-nak, hogy el tudja vinni neki vagy küldeni. Nem tudom, hogy milyen gyakran szoktak találkozni. Ha pedig ő nem nézelődött, akkor megfogtam a kezét és összekulcsoltam az ujjainkat, hogy úgy folytassuk a sétát. Mólóhoz érve elindultam annak a széle felé, hogy a korlátnak dőlve kicsit a messzeséget fürkésszem. A hullámzó vizet és a felette szálló sirályokat.
- Mit szeretsz csinálni? A repülést nem ér mondani, biztosan akad azon kívül is olyan, ami kikapcsol és örömet okoz. – ha mellettem át, akkor őt fürkésztem és idővel felültem a korlátra, mint aki nem fél attól, hogy könnyedén a vízbe is pottyanhat, ha pedig esetleg mögöttem állt meg, akkor csak hozzásimultam és elvesztem az ölelésében, kezem pedig kezére siklott, ha átölelt közben.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

-Épp elegek a saját rémálmaim. Nem akarok még amiatt is szenvedni, mert valaki az emeletre szalad a gyilkos elöl. - jegyeztem meg nagy komolyan, majd villantottam egy mosolyt is hozzá. - Majd keresünk valamit. - jelentettem ki, s biztos voltam benne, hogy mindkettőnknek megtaláljuk majd a megfelelő darabot.
Beszélgetésünk sokrétűsége elég messzire elkalauzolt minket, s sok mindenről szót váltottunk közben.
Nagyon múltat idéző gyerekkorról, a nevemről, miért is nem a teljes nevemet használom, s reményeim szerint nem sűrűn fog előfordulni, hogy esetleg úgy szólítson. Az utóbbi időben épp eleget hívtak úgy, és kezdtem úgy érezni, lassan sosem lesz vége annak a megpróbáltatásnak, mit a válás okozott.
Aztán érkezett egy hatalmas fordulat, mire nem számítottam. Amiről úgy gondoltam, sosem érkezik majd el, és hogy nekem nem kell többet senki sem hosszú távra, ám az élet folyamatosan megtréfálni látszik, hisz egyre inkább éreztem, akár működhetnénk is hosszabb távon, s reméltem nem csak pillanatnyi fellángolás volt mindez.
Jobbnak láttam, nem feszegetni a múltat, főleg, hogy magam sem bántam belőle semmit.
-Úgy hiszem mindennek így kellett történnie ahhoz, hogy most ott tartsunk, ahol jelenleg vagyunk.
Többet nem is akartam a témára áldozni. Úgy éreztem, mind a ketten tisztában vagyunk azzal, akárhogy is rágódunk rajta, a múlton változtatni egyikünk sem lenne képes.
Eldöntöttük egyszer rég, melyik ösvényt választjuk, és azon barangoltunk végig, egész addig, míg elértünk erre a szintre, egymás mellé, még akkor is, ha hamarabb tört utat magának valami egészen más, mint sem az ismeretség kirajzolódhatott volna.
Még is úgy éreztem, nem követtem el hibát akkor, és örültem, hogy ezt az ösvényt választottam, s engedtem a késztetésnek.
Aztán mikor eljutottunk addig ő milyen gyerek is volt, megpróbáltam a lehető legkomolyabb képpel végighallgatni, és nem kinevetni, hisz teljes mértékben képes voltam elképzelni róla, ezeket, s az ehhez hasonló csínyeket, miket elkövethetett még gyermekként.
Jó persze nem mondanám, hogy én egy kiköpött angyal voltam, de ...nem itt nem volt helye semmi denek, ahogy ha-nak sem, hisz én sem voltam különb senki fiánál. Társadalmi réteg ide vagy oda. A gyerek az gyerek, bárhonnan is érkezik.
-Szóval egy stréber bajkeverő voltál. - végül csak nem bírtam tovább, és előbb csak mosolyogtam, majd elnevettem magam. -A könyvek réme… gondolom azért nem tiltottak ki a könyvtárból arcátlan viselkedésed miatt! - mosolyom ekkor sem távozott, s persze továbbra is ott ékeskedett rajta, mikor ő kifizette a kis fülbevalót, majd eltette táskájába, s én magam is mentem vele tovább, miután megunta a nézelődést. Sosem voltam az a vásárokon nézelődő fajta. Azt meghagytam azoknak, akiknek lételeme volt az ilyesmi, vagy pedig az asszonyoknak, hisz megnézni egy szép holmit, sokkal jobban illett hozzájuk, mint sem hozzám.
Jó persze voltak olyan dolgok, miket én magam is megnéztem, de az ékszerek nem igen tartoztak ezek közé.
Odaérve a mólóhoz, megálltam mellette, s a vizet fürkészve támaszkodtam meg a korláton, ujjaimat összekulcsolva, s egy pillanatra elvesztem a gondolataimban, s gondolkodtam azon, vajon mit is szeretek igazán csinálni.
-Akkor a szabadidőmben gondolod? Oké… elsőnek is tisztázni kellene, hogy mi az a szabad idő? - morfondíroztam, ám hangom hagyta levonni a következtetést, hogy nem gondolom komolyan.
-Már magam sem tudom mikor voltam utoljára vidéken… szeretek horgászni, kirándulni vagy hét éve nem voltam, és meglehet azóta már nem is áll a legstabilabb lábakon a faházunk. - komolyan elgondolkodtam rajta, hogy egyszer majd el kellene oda mennem. Megnézni a nyaralót, kicsit körbejárni a területet, rendet tenni, s talán elhívni bátyámat is, egy közös hétvégére, vagy hétre, hisz régebben annyi időt töltöttünk együtt.
-Jó persze megfordultam pár helyen, és volt, hogy pár napot távol is maradtunk, csakhogy kicsit élvezhessük a környezetet, s süttethessük a hasunkat, de ez nem ugyan olyan, hisz nem a szabad időmben történt.-morfondíroztam, s felé fordítottam fejem.-Na és te? Még mindig űzöd a sportot, hogy könyvtárakba lógsz be esténként? Vagy azt a fajta lázadást kinőtted?

Kicsit feljebb szaladt az egyik szemöldököm arra, amit mondott és az aggódás megcsillant az íriszeimben. Lehet neki fel se tűnt az, ahogyan fogalmazott, de az én figyelmemet nem kerülte el.
- Baleset miatt vagy más miatt? – kicsit halkabban csendült a hangom, mint eddig, de a pillantásommal nem eresztettem el őt. Tényleg érdekelt, hogy milyen démonokkal küzd és reméltem, hogy meg fogja osztani velem a rémálmainak okét, de ha nem, akkor se faggattam tovább. Én esélyt adtam arra, hogy megossza velem, ezen kívül maximum csak annyit tehettem, hogy türelmesen várok, hogy talán egyszer eljut oda, hogy bizalmába fogadjon ilyen téren is.
Mosollyal feleltem arra, amit mondott, mert igaza volt. Ha egyetlen egy aprócska részlet másként történik, akkor valószínűleg most mi se lennénk itt. Ki tudja, az élet kiszámíthatatlan, elég volt csak arra gondolnom, hogy az elmúlt pár hét alatt megkorát fordult minden körülöttem. Sose hittem volna, hogy még hasonlót érezhetek, mint amiket ő előcsalt a lényem legmélyéről és lehet bizonyos dolgok kicsit gyorsan történtek közöttünk, de még se bántam egyetlen egy pillanatát se annak, ami köztünk történt vagy éppen a közöspillanatainknak. Inkább csak reméltem azt, hogy nem fog annyira hirtelen kialudni a láng, mint amilyen hirtelen fellángolt közöttünk, hanem szép lassan inkább átalakul, változni fog, hogy az otthon melege váljon belőle, miközben mi is egymás mellett maradunk.
- Pontosan! – hiszen tényleg az voltam, stréber bajkeverő, ami talán egy fokkal jobb, mintha csak az utóbbi lettem volna. Nevetésére kiszélesedett a mosolyom és jól eső bizsergés járt át, majd egy pillanatra elgondolkodtam és megráztam a fejemet. – Nem, de utána már nehezebb volt elbújnom és maradni. – mert ha netalán azt hitte, hogy az elegendő volt ahhoz, hogy eltántorítson attól, hogy még egyszer vagy kétszer megtegyem, akkor tévedett. Viszont ahogy én is egyre idősebbé váltam, annál inkább kinőttem ezeket és rájöttem arra is, hogy csak a mázlinak volt köszönhető, hogy egyik csínytevés miatt se keveredtem komolyabb bajba. Igaz, olykor még mindig képes voltam feszegetni a határokat, de már sokkal óvatosabban, mint régebben.
Miután magunk mögött hagytuk az árusok portékáját, szép lassan eljutottunk a mólóhoz is, ami hosszan nyúlt be a vízbe. Mikor elértünk a végéhez, akkor neki dőltem a korlátnak és fürkésztem az előttünk elterülő hatalmas vizet, mígnem aztán megtörtem a csendet.
Kérdésére kicsit felvontam a szemöldökömet és úgy fürkésztem őt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy komolyan kérdezi, vagy csak szórakozik.
- Munkám kívüli idő, amikor a hobbijaidnak élsz vagy annak, ami örömet okoz, feltölt téged. – legalábbis szerintem a szabadidő ezt jelentette. Például a családdal is el lehet tölteni az időnket, ha örömet okoz vagy boldogságot, a lényeg, hogy ne munkával teljen el minden perc. – Tényleg a munkába temetkezel? – őszintén csendült a hangom, mert érdekelt, miközben pedig vártam a választ felpillantottam az égen kúszó felhőkre és úgy fürkésztem őket, mintha csak arra várnék, hogy milyen formát, alakot vagy netalán állatot fedezek fel bennük.
- Akkor nem kizárt, hogy ideje lenne újra megnézned… - csak egy ötlet volt, ha tényleg ennyire régen járt már ott, és ha régebben ki tudta őt kapcsolni, akkor miért ne? Mindenkinek szüksége van egy kis pihenésre, feltöltődésre, hogy aztán nehogy idő előtt elfogyjon az energia.
- És nem is hiányzik, hogy kicsit nyaralni menj vagy másra is fordíts időt, mint a munka? – érezhető volt, hogy nem ítélem el őt ezért, csak tényleg szeretném megismerni, hiszen elméletben ez a nap erről szól. A kérdését hallva elnevettem magam és nemlegesen megingattam a fejemet. – Nem, azt már kinőttem, helyette néha magánbirtokra tévedek be, vagy lezárt területre, ha arra visz az túraösvény. – megrántottam a vállaimat, mert tényleg nagyon ritkán volt már erre is példa, vagy amikor vihar elől menekültem és próbáltam menedéket kérni. Szerencsére eddig még senki se akarta kilyuggatni a fenekemet. – Szeretek biciklizni, túrázni, kempingezni vagy olykor a kórházban olvasok mesét gyerekeknek, na meg imádok süteményeket sütni. – a táncot pedig inkább nem említettem, mert az tényleg csak akkor szoktam, ha azt hiszem senki se lát. Bár ez ma reggel nem jött össze, de akkor is.  Végül megfordultam és a hátammal dőltem neki a korlátnak, kicsivel később pedig felültem rá és onnan figyeltem a többi embert, majd pedig őt fürkésztem a pillantásommal.
- Nyugodtan kérdez bármit, mert kezdem lassan úgy érezni magam, mintha valami vallatást vezetnék. – persze csak ugrattam őt, de eddig főként én kérdeztem, ő pedig csak visszakérdezett. Ha tudtam, akkor gyengéden megsimítottam az arcát, aztán újra a korlátot fogtam meg, hogy nehogy véletlen a vízbe pottyanjak.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

-Poszttrauma...jártam kezelésekre, gyűlésekre, olykor még mostanában is eljárok, de egyre kevesebb szerencsére körülöttem a szar, bár pár héttel ezelőtt nem tett jót egy kényszerleszállás, és akadtak furcsa pillanataim, de ezt egy pilótának, és oktatónak nem kell nagydobra vernie. Nem igaz? - emeltem rá tekintetem, s keserédes mosoly suhant át arcomon. Nem szerettem erről beszélni, hisz annyival sebezhetőbbnek éreztem magam. Úgy gondoltam ez túl sok kellemetlenséggel járna együtt ahhoz, hogy továbblendülhessek rajta. - Légszomj, pánikroham...rémálmok. Nem kívánom senkinek.
Elhallgattam, kicsit jobban összpontosítottam a körülöttünk lévő dolgokra. Nem akartam azt érezni, hogy sajnál, hogy kevesebbre tart. Sosem akartam sajnálatot. Azon a részén már túljutottam, és többet nem akartam odáig eljutni.
A könyvtárból nem tiltották ki, s meg is tudtam érteni miért szereti annyira. Régebben én is sokat olvastam, ám mostanában valahogy az egész eléggé furán alakult. Igyekeztem visszatalálni a témához, ahhoz, hogy mi történt vele mindazok után, hová keveredtem el gondolatban.
-Nem csodálkozok semmin! Rajtad tartották a szemüket! - mosoly siklott képemre, mi egyre inkább kiszélesedett.
Aztán rákérdezett mit csinálok szívesen a szabadidőmben, ami mostanában nem igen akadt Azon kívül, hogy hazamentem letusolni, majd visszamentem a hangárba. Ott valahogy mindig sikerült megnyugodnom, és higgadtan kezelnem a problémákat.
-Foghatnám a munkamániára, hogy szeretem azt amit csinálok. Tudom nem kifogás, de nem volt mindig így.  Két hónapja uralkodott el igazán, de… - megvontam a vállam. - Tudom, hogy kellene szabadidő is, de most sok a munka. Megszereztem pár fuvart.
Elcsendesedtem, hisz sokaknak riasztó volt ez az egész. A munkamánia, az hogy abba temetkezek, de igaza volt. Valóban el kellene mennem már egy keveset pihenni. Elmenni, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, és ne csak az foglalkoztasson mi van a gépeimmel.
-Olykor összenyaláboltam a családot… feleség, gyerekek… utóbbi időben már csak Martint, és miután leadtam a szállítmányt, még maradtunk pár napig. De az utóbbi időben nem volt rá kereslet. - megköszörültem a torkom. - De ha akadna egy vállalkozó szellem, akinek kedve lenne elkísérni, hogy ne munkával teljen egy szabadnap…
direkt félbe haraptam a mondatot, s sejtelmes mosoly suhant át arcomon, aztán megkérdeztem mit is szeret csinálni, s valóban kíváncsi voltam rá.
Ha eddig nem sikerült elriasztanom mindazokkal, mit elé tártam, akkor bizony esélyes, hogy kicsit hosszabb távra is jók leszünk egymás mellett.(?)
-Én főzni szeretek… de szerencsére nem látszik még meg… remélem később sem fog, mert akkor bajban leszek!- vágtam egy grimaszt, aztán elnevettem magam, s mosolyom még elég sokáig ott ragyogott arcomon, s kedvem lett volna meglapogatni a hasamat, hogy bizony oda menne az összes feleslegem, ám inkább maradtam a korláton támaszkodva.
-Nem bánom ha kérdezel. Vallass bátran. Az elején derüljenek ki a dolgok, ne akkor amikor már beleöltünk sok energiát. - feleltem végül felvetésére, miszerint kezd az egésznek vallatás szaga lenni.
-Nem vagyok allergiás… legalábbis tudomásom szerint. Nem szeretem a gerberát, mert a temetők jutnak róluk eszembe. Nem szeretem a nyúl húst, és még sosem jártam Kínában! De dolgozok az ügyön, hogy egyszer odáig is elrepülhessek! - lélektükreim megcsillantak. Hatalmas élmény lenne olyan hosszú ideig gépet vezetni, pihenés, és minden egyéb nélkül, vagy maximum kicsit átadva másnak a kormányt. Kedveltem az egésznek a gondolatát is, de igyekeztem nem túlságosan lelkesedni.
-Te allergiás vagy valamire? Csípőst, fűszerest, indiait? - felé fordultam, kitűrtem arcából egy kósza tincset.

Csendesen hallgattam azt, amit mesélt és persze, hogy az aggódás szárnyait bontogatta mélyen legbelül a lelkemben, mert kezdett fontossá válni és nem tudtam azt mondani, hogy tudom min megy keresztül. Én csak annyit tudtam, amennyit hajdanán tanultam róla, de az is éppen elég volt. Figyeltem őt, hagytam neki időt, amikor inkább a környezetünkre összpontosított, de aztán pár pillanat elteltével megálltam előtte és őt fürkésztem, ha pedig engedte, akkor kezem arcára siklott és úgy fordítottam a fejét, hogy a pillantásunk találkozzon. – Nem tudom, hogy milyen érzés lehet ilyennel megküzdeni, de ha beszélni szeretnél valaha róla, hogy mit érzel, vagy csak az éjszaka közepén jól jönne egy beszélgető partner, akkor tudod hol találsz meg. Azt mondják, hogy jó hallgatóság vagyok, vagy ha tudok másként segíteni, akkor ne habozz elárulni. – őszintén csendült a hangom, mert tényleg érdekelt az, hogy mi van vele, mit érez. Sajnálat nem kapott helyet a pillantásomban, csak aggódás és gyengédség bújt meg az íriszeimben, ahogyan emiatt nem gondoltam őt kevesebbnek se.  Kezemmel megérintettem az övét és picit megszorítottam, mintha csak azt akarnám mondani, ha szeretné, akkor megpróbálhatok küzdeni vele együtt ebben az ismeretlen csatában.  
Érdekelt volna a kényszerleszállás története is, de egy belsőhang azt súgta, hogy ne most, majd később. Én pedig hallgattam rá, mert nem akartam azt, hogy hirtelen túl sok legyen a kellemetlen emlék. Helyette inkább teljesen másabb irányba tereltem a beszélgetést, előkerültek a régi csínytevések, gyerekkori ábrándok, majd pedig előjött a szabadidő, hogy felnőttként vajon mi is az, amit igazán szeret csinálni a repülésen kívül.
- Néha a munka a legjobb figyelemelterelő és neked ez nem csak munka, hanem olyan, mintha a szenvedélyednek élnél, vagy tévedek? – azt mondják, hogy az a legjobb munka, amit örömmel végez az ember és ő szerette ezt csinálni, efelől kétségem se volt. Ugyanakkor a szavai azt is elárulták, hogy régebben nem élt ennyire a munkának, mert ott volt a családja, ez azért adott egy kis reményt arra, hogy netalán ha úgy alakulna, akkor nem csak a munka létezne számára.
Majdnem kiszaladt a számon, hogy sajnálom és majdnem megkérdeztem, hogy miért nem láthatja Martint annyiszor, de szerencsére ő hamarabb megszólalt a torokköszörülést követően, mire mosoly jelent meg az arcomon és kimondatlan maradt az, ami elsőre eszembe jutott. – Ha időben szól a pilóta, akkor talán meg tudom beszélni a főnökkel, hogy elengedjen arra a pár napra, vagy jelenthetek beteget is, ha az utolsó pillanatig agyalna rajta a pilóta, mert nem jut dűlőre könnyedén magával, vagy azzal mit is szeretne. – hangom játékosan csendült és őt fürkésztem, aztán pedig visszatévedt a pillantásom a sétányra, a környezetünkre.
Meglepetten pillantottam rá, amikor azt mondta, hogy szeret főzni, utána pedig egyszerűen elnevettem magam, majd a hasára siklott a tekintetem, utána meg ismét arcára Játékosan majdnem meg is simogattam, hogy húzzam őt kicsit, de végül még időben sikerült megfékeznem magam abban, hogy ilyet tegyek.
- Ezek után egyszer főzhetnél valamit, hogy tényleg eldöntsük azt, hogy mennyire is vagy jó. – pimasz mosollyal pillantottam rá, mert nem gondoltam volna azt, hogy túlzott, de tényleg kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen ételeket is szeret készíteni. Ahány ház, annyi szokás, ez szerintem az ételekre is igaz.
- Miért pont Kína? – kérdés könnyedén bukott ki, hiszen megannyi országot mondhatott volna, de ő ezt emelte ki. Nagyon is érdekelt, hogy mi a különleges abban a helyben azon túl, hogy nagyon messze van és csodaszép hely lehet, meg érdekes is annak köszönhetően, hogy mennyire másabb az itteni élethez képest a kultúrája.
- Elméletben nem vagyok allergiás, eddig még soha nem volt gond. Indait még nem ettem, a csípős jöhet, de csak mértékkel és a fűszeres ételeket is szeretem, de azért túlzásba nem vinném. Pho levet viszont nagyon szeretem, főleg úgy, ahogy az egyik étteremben készítik. – könnyedén jött a válasz, habozás nélkül és közben kicsit meglóbáltam a lábamat is, ahogy a gyerekek szokták, amikor felülnek az asztalra, csak én most a korláton ültem. Mosoly viszont folyamatosan ott ült az arcomon miközben hol őt, hol pedig az égboltot kémleltem. – Soha nem jártam még külföldön. Egyszer szívesen eljutnék Olaszországba, vagy Spanyolországba, vagy ott van Görögország, ha Európát vesszük, de sok szép hely van a világban, amit egyszer szeretnék felfedezni. – egy pillanatra elgondolkodtam, miközben a felhőket fürkésztem. – Szeretem az esőt, míg a legtöbb ember menekül, ha elered, addig én szívesen sétálok benne. Volt már olyan, amikor kihalt utcán vagy az erdőben táncra perdültem, miközben zuhogott az eső. – elnevettem magam, mert abszurd volt ezt megosztani vele, hiszen biztosan dilisnek fog gondolni, de én ilyen vagyok és jobb, ha erre időben rájön, mintsem késve...
- Kedvenc étel, sütemény, szín, könyv és film? – ez eléggé általános kérdés volt, de tényleg érdekelt, hogy mik a kedvencei ilyen téren.  - Legjobb és legrosszabb tulajdonság? – erre olykor nehéz felelni, de tényleg érdekelt, hogy ő mit gondol ilyen téren.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Nem akartam róla beszélni, sem most, sem később, ám még is adott egy indokot, amiért majd ha kedvem tartja legálisan csörgethetem meg akár az éjszaka közepén is.
-Szóval felhatalmazol a joggal, hogy az éjszaka közepén beállítsak, és segítséget kérjek, ha nem tudok elaludni?… Biztos alaposan átgondoltad? - hangom komolyan csendült, de választ nem igen vártam kérdésemre, hisz tisztában voltam vele mennyire komolyan gondolja az egészet, s valóban bármikor hívhatnám az éjszaka közepén.  
A munkát találtam eddig a legjobb figyelem elterelőnek, ám mint tapasztaltam nem is olyan régen, olykor egy kacér boszorkány is megteszi, és képes elvonni az ember figyelmét az önsajnálatáról, ám inkább csendben maradtam, és mosolyogtam bajszom alatt.
Szavai mosolyt csaltak arcomra, s közelebb hajoltam hozzá, hogy csókot lopjak, ezzel mintegy jelezve, részemről okés a dolog, és szívesen viszem magammal bárhová, ahol pihenni szeretne, vagy ahová hajlandó lenne elkísérni.
-Lett volna lehetőséged megkóstolni, de van olyan érzésem, hogy nem éltél vele a múltkor, de ha esetleg nálam alszol… - emeltem rá tekintetem, melyben játékosság csillogott, s az ígéret, hogy akkor bizony majd én szolgáltatom az ételt, s nem kell étteremben végigülni az egészet, s válogatni perceken keresztül, s már tudtam, ha igent mond, akkor majd ideje lesz elmenni vásárolni egyet, hogy minden meglegyen az ételhez, és a lehető legjobb alapanyagokból dobhassam össze.
-Messze van. Még nem voltam ott. Csodás lehet a maga nemében, bár ami egy kicsit sem vonz, az a hatalmas szmog, de szeretnék elmenni. Én magam vezetni a gépet. Csodás lenne. - elmélkedtem magamban pár pillanatig, aztán mosoly költözött képemre, hisz eszembe jutott mennyire szeretem a napfelkeltét a gépről végignézni, s a viharok felett elrepülni, vagy épp átszállni egy alacsonyan lévő esőfelhőn, hogy aztán megláthassam a felhők felett tényleg mindig ragyog a nap.
Igyekeztem megjegyezni a válaszait, s észben tartani a fontosabb információkat. Meglehet, ha az elején túlesünk ilyesfajta kérdéseken, akkor most sokkal kevesebb beszélgetni valónk akadna, szóval egy kicsit sem bántam. Sokkal kellemesebb volt, hogy nem a sablonos szövegekkel jöttünk, hogy ilyen meg ilyen volt a napom, ezt meg ezt mondta a másik.
-Mindegyik gyönyörű. Szeretem mindegyiket. De Olaszország a kedvencem ezek közül. Egyszer tuti eljutsz majd oda. Csak tálalnod kell valakit, aki elvisz oda…. - valahogy továbbra is megvolt az a szokásom, hogy mosolyt csalt az arcomra egész apró jelentéktelennek tűnő dolgokkal is. Tetszett, hogy tudhatok újat mutatni a számára, s elámítani, hogy rácsodálkozhasson a világra, aztán elmesélt pár apróságot magáról, én meg figyeltem.
Szóval jöhetett neki a fűszeres, így nem kell majd lemondanom azoknak a használatáról, és a csípős is rendben volt nála, még egy jó pontot kapott az ízlése fejben.
-Nézzük csak...nincs kimondottan kedvenc könyvem, de sok mindent elolvasok aminek akad értelme. Szeretem a kéket, de nem azt a fura királykéket… a tenger kékjét szeretem, és az égbolt színét. Azt a színt, mikor a tenger, és az ég összeér, és nem tudod megállapítani hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik. - magyaráztam felpillantva az égre, s közben ábrándos mosoly kúszott arcomra. - Kedvenc filmem nem igen akad… bár szeretem a háborús filmeket. A régieket. Gyerekként a nagyapám sokat mesélt a háborúról, hogy ő miképpen élte meg az egészet, én meg rajongtam a történeteiért. Tudod, nagyszerű ember volt. - lehajtottam fejem, s összekulcsolt kezeimre siklott a tekintetem. - Szeretem a Jambalayát, és még jó néhány Cajun ételt. Fűszeres, változatos. Tökéletes. Sütemény, nem vagyok válogatós, de kedvencem sem igen van. Mondjuk kedvelem az almás pitét. Nagy almadarabokkal, fahéjasan. Mazsola nélkül. Nem kedvelem a mazsolát.
Csendben maradtam, s kérdés nyitott volt pillantásomban, hisz érdekelt mi az amit ő szeret, mit favorizál, s hogy éljen, hogy bizony kérdést neki is meg kellene válaszolnia, enyhén rámutattam.
-Egoista vagyok. Irányítás mániás. Szeretem ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elterveztem. - némi szünet után folytattam. - A végletekig hűségesnek gondolnám magam. Rengeteg lehetőség, rengeteg szép nő, és még sem voltam hűtlen.
Úgy gondoltam, ez volt a legjobb tulajdonságom. A legjobb, és legértékesebb. A makacsságom, önfejűségem, akaratosságom inkább már nem is említettem hozzá, és megvolt az indokom az egoizmusra is, ám kérdés híján a magyarázatot megtartottam magamnak.

Komolyan gondoltam amit mondtam, de a költői kérdésre már nem feleltem, vagy ha szükséges volt, akkor csak igenlően bólintottam, hogy tudja nem gondoltam meg magam. Nem kizárt, hogy először frászt kapnék, mert arra gondolnék, hogy nagy a baj és hirtelen azt se tudnám merre vagyok arccal előre, mert akkor ébredtem fel, de nem állt szándékomban visszavonni a kimondott lehetőséget, ajánlatot.
Viszonoztam a csókot, majd azt követően elmosolyodtam és őt fürkésztem kicsit ábrándos pillantással, aztán újra az égboltra siklott a pillantásom, ahogyan ott ültünk-álltunk egymás mellett. Gyerekként is gyakran feküdtem a fűben és figyeltem a felhőket, hogy vajon éppen mire is hasonlítanak.
- Valóban, kimaradt, mert készülnöm kellett a bálra, mielőtt még a hintó nélkülem ment volna el. – persze, hogy csak bolondoztam vele, de tényleg nem volt időm megkóstolni. El kellett rendeznem a dolgokat a boltban is a váratlan programváltozás miatt, aztán meg készülődés vette a kezdetét. – Ez attól is függ, hogy kapok-e meghívást a nap végén, vagy inkább kívül tágasabb tábla kerül ki… - ártatlan-édes mosollyal az arcomon pillantottam rá, mellé pedig ismét hatalmas őzike szempárral néztem rá.
Hallgattam, amit mondott az úticéllal kapcsolatban és biztosan gyönyörű hely lehet, hiszen a filmekben, a képeken is annak tűnik. Reméltem, hogy egyszer teljesülni fog az álma, viszont arról fogalmam sem volt, hogy mennyire lehet jó ötlet az, hogy egyedül repül oda, hiszen eléggé hosszú útnak tűnt, de gondolom valahol csak megpihenne útközben. Számomra még mindig eléggé idegen volt az, hogy miként is zajlanak a repülésben a dolgok. Egyszer talán okosabb leszek ilyen téren, mert kiokosit és megosztja velem a repülés rejtelmeit.
- Kicsit irigyellek, hogy ennyire sok szép helyen jártál már. – mosoly továbbra is ott volt az arcomon, majd picit eltöprengtem azon amit mondott. – Talán egyszer lesz ilyen vállalkozó szellemű illető, aki elvinne oda. – de az is lehet, hogy egyszer egyedül is neki vágnék, ha másként nem sikerül, de jobban örültem volna annak, ha ő repít el oda. Magam sem tudom miért, de így volt, hiába alig pár hete találkoztunk először, de még is úgy éreztem, mintha kicsit régebb óta ismernénk már a másikat, még ha vajmi keveset is tudtunk a másikról. Fura dolog volt ez a kettőség, de még se zavart, hanem inkább kíváncsian vártam azt, hogy mi is fog még velünk történni. Azt hiszem jobban is örültem annak, hogy nem a megszokott módon történtek a dolgok, hanem alapból minden kicsit káoszos és fura volt, mint amilyenek mi is vagyunk.
Miközben ő beszélt, én csendesen hallgattam és próbáltam megjegyezni mindent, amit mondott, de fent állt annak a veszélye is, hogy lehet lesz még olyan dolog, amire később is rá fogok kérdezni, nem azért, mert nem figyeltem, hanem mert sok volt az újdonság.
- Gondolom, az a kékség még szebben fest a repülőben szállva, mint innen lentről. - innen is szép az, amikor az ég és a víz összeér és meg se lehet mondani, hogy hol kezdődik az egyik, hol a másik, vagy egy naplemente és napfelkelte is, de valószínűleg onnan fentről mindez még varázslatosabban hathat. Arra amit mondott, csak bólintottam, mert érezhető volt, hogy tényleg fontos volt számára a nagypapája és biztos vagyok abban, hogy nagyszerű ember lehetett, pont mint az unokája, vagyis Joe. Mikor lehajtotta a fejét, akkor gyengéden vállára siklott a kezem és megsimogattam őt, mintha csak kicsit enyhíteni akarnám a hiány okozta űrt.
Kicsit megvakartam a fejemet a hallott ételeknek köszönhetően és a tanácstalanság kiült az arcomra, aztán szerencsére mondott olyat is, amit még én is tudtam, hogy micsoda.
- Fogalmam sincs, hogy milyen ételekről beszélsz, de almáspitében egész jó vagyok, legalábbis Zo és apa imádja, általában úgy kell elvenni előlük, hogy másoknak is maradjon. – kész cselszövők ilyen téren, egyik eltereli az ember figyelmét, a másik pedig ellopja az egész tálat, hogy aztán valahol elrejtőzzenek a lakásban és elkezdjék megdézsmálni. Mosolyom kicsit felragyogott, ahogy eszembe jutottak a ritka, de még is viszonylag vidám közösebédek, amikor a testvérem hajlandó volt belemenni.
- Hmm, nagyon szeretem a Múmia, Indiana Jones filmeket vagy a Die hardot. – mondhattam volna romantikus filmet, de ezek voltak a kedvenceim, nem véletlen, hogy korábban „régi nagyszerelem” témában is a férfi főszereplőket mondtam ezekből. – Könyvek terén változó, azt mondanám, hogy hangulatfüggő. – nem tudtam volna egy zsánert kiemelni. - Nem eszem halat és tengeriherkentyűt, rosszul vagyok még az illattól is. – még a gondolatra is kicsit elhúztam a számat, mert tényleg egyszerűen nem bírtam. – Imádom a leveseket és a tésztákat, de szerencsére utóbbi nem látszik meg rajtam. – kicsit kuncogtam, mert tényleg imádtam, viszont mázlim volt, hogy nem kellett annyira aggódnom amiatt, hogy mikor is mit eszem. – De ha egyet kellene választanom, akkor a lasagnet mondanám és corn chowder levest. – persze utóbbit szigorúan baconnal tálalva, semmi hal és semmi kagyló, mert vannak olyanok, akik azzal szokták.
Az első dologra kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, de aztán ahogyan folytatta azon jót mosolyogtam és kicsit kuncogtam is, mert egyetértettem vele. Tényleg eléggé irányításmániás tudott lenni, amit pedig utána mondott, ellágyultak a vonásaim és bólintottam.
- Miért gondolod magad egoistának? – őszintén érdekelt, de aztán megpillantottam valamit és sietve csúsztam le a korlátról. – Várj, szavad ne feledd! – sietve hagytam kicsit magára, majd miután megvettem amit akartam, visszasétáltam hozzá. Lecsíptem egy falatot a rózsaszín vattacukorból és felé nyújtottam. Ha elfogadta, akkor elmosolyodtam, ha nem, akkor végül én ettem meg. Imádtam, kedvenc édességem volt, bár ezt nem mondtam. – Szóval miért is gondolod magad annak? – kíváncsian fürkésztem őt, miközben neki dőltem a korlátnak és falatoztam, ha kért még, akkor újra lecsíptem és felé nyújtottam, hogy bekapja, hogy csak az egyikünk keze ragadjon, talán csak ezért… vagy azért, mert természetesen jött, hogy neki is adjak, ne egyedül csipegessem el és meg se fordult a fejemben, hogy esetleg furán vagy ki tudja milyennek hathat az, hogy én „etetem őt”.  

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

-Úgy gondolom, ez egy meghívás volt, de ha nem értetted, el is ismételhetem, hogy jobban meghalld. - hangom komolyan csendült, miközben ráemeltem tekintetem, ám még sem ismételtem meg mit mondtam, hisz adni akartam esélyt arra, hogy önmaga döntse el. Én tettem egy felajánlást, mivel élhet, ha a helyzet is úgy kívánja.
Nem gondoltam irigylésre méltónak az egészet. Persze sok helyen jártam, sokfelé elvitt már az utam életem során, ám sosem gondoltam úgy, bárkinek is irigyelnie kellene.
Jó persze ez az én esetemben egy cseppet sem volt igaz, hisz szerettem az utazást, a repülést, a munkám szerelmese voltam.
-Talán lesz. -halvány lágy mosoly suhant át arcomon, hisz abban a pillanatban nagyon is biztosra vettem, hogy lesz ilyen illető az életében, s reménykedtem benne, lehetek akár én is, ám ezt a gondolatot megtartottam magamnak.
Fentről minden sokkal szebb volt. Csodásak a felhők bongyorjai, amint bárányokat megszégyenítő módon egyre szebben ragyognak, s valahogy mindig jobbnak, és szebbnek látszanak, ahogy s nap fénye átragyogja a horizontot… csodálatos, s leírhatatlan látvány volt, ám nem mentem bele jobban. Épp elég volt maga a gondolat, s bízvást tudtam, elsőre is megértette mennyire csodás.
Elhatároztam, hogy egyszer majd felviszem, még napkelte előtt, s megmutatom neki fentről. Megmutatom, s akkor majd tudni fogja, miért is rajongok érte annyira.
Nem tudta milyen ételek, mi egy cseppet meglepett, bár tény, hogy nem mindenki ismerhet mindenféle ételt, így szó nélkül is hagytam ezt a részét. Az almás pités mesélésre elmosolyodtam, hisz mókás lehet miképpen mindenki meg akarja szerezni tőlük a süteményt.
-Arra nem gondoltál, hogy esetleg többet készíts? Egyet nekik, egyet magatoknak. -lazán vontam meg a vállam, mintha olyan semmiség lenne az egész. Persze számomra egyértelmű volt, hogyha ennyire szeretik, akkor nyilván kell azért tenni, hogy mindenkinek jusson belőle.
-Mi mást is gondolhattam volna! - elnevettem magam, s megingattam a fejem, bár azt tudtam, hogy a Die hard filmeket én is szerettem, no nem a pasas miatt, de valóban remek művel voltak a maguk nemében.
Abban biztos voltam, hogy azok közül egyet sem akartam választani. No nem azért, mert nem akartam, hogy csorgassa rájuk a nyálát, hisz mókás lenne kimosolyogni egy olyan pillanatban. Egyszerűen csak nem éreztem úgy, hogy pont azt kellene majd nézni, ha odáig eljutunk.
Az hogy nem szerette a halat arra késztetett, hogy elhúzza a számat, hisz a magam kedvencében hemzsegett a tenger gyümölcsi, a kicsi rákocskák, tökéletesen elkészítve, rizs ágyon, fűszerekkel.
Nekem ennyire kedvencem nem igen akadt, s nem is tudnám kategorizálni őket.
-Akkor eddig szarul volt elkészítve! - céloztam ezzel a hal, és tenger gyümölcseinek nem kedvelésére. Bár azt tudtam, hogy ráerőltetni semmit sem fogok. - Így visszagondolva, mázli, hogy nem kóstoltál bele akkor abba aminek fuvarozója voltál.
Nem akartam, hogy egyszer majd miattam legyen rosszul, ám ha allergia lenne mögötte, megérteném, és bizony sosem akarnám rákényszeríteni, vagy épp tukmálni, hogy azért is egyen belőle.
Aztán megkérdezte milyennek gondolom magam, s zsigerből válaszoltam, mintha mi sem lenne természetesebb.
Megvontam a vállam. Már épp válaszolni akartam, mikor leszállt a korlátról, s figyeltem merre is veszi az útját, s mikor visszatért a vattacukorral, s nyújtott felém egy darabot megingattam a fejem.
-Nem rajongok érte. Túl édes. - hagytam had egye meg egyedül. Valahogy sosem kedveltem, vagy csak nem tudtam, gyerekként mit is szerettem azon a ragacsos cukorpamacson.
Ismét előkeveredett a kérdés, hisz miből is gondolnám, elfelejti ezen válaszom, ám én magam sem tudtam igazán miből gondoltam magam annak.
-Nagy úr az ego nem igaz? Úgy sem tudod megtenni! Úgy sem vagy rá képes! De azzal nem számolnak, hogy akkor már csak azért is meg kell mutatni, hogy te bizony képes vagy rá! Te bizony megtudod csinálni. Lehet az ego rossz szó rá.- vágtam egy grimaszt, aztán rápillantottam, miközben falatozta a vattacukrot. -Bár nem. Nem találok rá jobb szót.
Eltoltam magam a korláttól, s megindultam ha ő is akart, s folytatódhatott a sétálás. Nem akartam végig ott ácsorogni, és nem haladni semerre. Ahhoz elég hideg volt a levegő, főleg a víz parton.
-Melyik tulajdonságod tartod a legrosszabbnak?

- Szívesen és kíváncsian várom, hogy mivel fogsz meglepni. – őt fürkésztem miközben válaszoltam, hasonlóan komolyan, mint ahogy ő beszélt hozzám. Nem láttam akadályát annak, hogy miért ne mennék vissza a lakására, az meg rajta állt, hogy az ismerkedést követően nem fogja-e meggondolni magát, hiszen soha nem lehet tudni.
Nem figyeltem az időt, hogy mennyi ideje is sétálhattunk már, vagy éppen mennyi ideje is álltunk meg a mólónál egy kis pihenőre, hogy elvesszünk a víz látványában, mert jól éreztem magam és kicsit talán azt kívántam, hogy kivételesen telhetne lassan is az idő. Általában ha az ember jól érzi magát, akkor mindig gyorsan elröppen, sajnos. Az időjárás kicsit hideg volt, de most még ez se zavart. Szeretem a telet, főleg ha havazik is, bár most utóbbi nem volt várható, hamarabb gondolnám azt, hogy le fog szakadni az eső, mintsem a hó elnézve a fellegeket.
Kíváncsian és mosollyal az arcomon hallgattam a legtöbb dolgot amit mesélt, mintha csak gyerek lennék és a kedvenc történetemet mesélné el. A beszélgetés könnyed volt és gördülékeny, nem éreztem úgy, hogy túlzottan sokat kellene agyalni a kérdéseken és válaszokon, ahogyan inkább tűnt természetesnek, mintsem kínosan, mert régebben olyanban is volt részem. Nem minden randi ilyen, olykor megesik, hogy az ember feszeng és azt se tudja, hogy mit mondjon vagy kérdezzen, vagy éppen olyan kérdéseket kap, hogy azt kívánja bárcsak lángok emésztenék fel a helyet, hogy legyen oka lelépni. Volt már ilyenhez is szerencsém.
- Dehogynem. Mostanában mindig többet készítek, de ők ezt nem tudják és azt hiszik csak az az egy van, nem akarom elrontani apa és az unokája játékát, mert így születnek a legszebb közösemlékek. – mosolyom kiszélesedett, ahogyan Joe-ra pillantottam és őt fürkésztem. Láttam esélyt arra, hogy ő is cselekedett már hasonlóan, hogy tudta mi a megoldás, de a móka kedvéért újra belement a dolgokba netalán a gyerekei miatt, vagy az unokahúga miatt. Néha mások mosolya többet ér mindennél, én legalábbis ebben hittem.
Láttam miként húzza el a száját arra, hogy azt mondtam nem szeretem a halat, ez pedig egyértelművé tette, hogy ő viszont nagyon is szeretheti, talán még az egyik étel is hemzsegett tőle azok közül, amiket felsorolt. Tényleg nem igazán rémlett az a két étel, amit említett.
Szavaira elmosolyodtam és egy aprócska nevetést is kapott mellé.
- Lehet, nem kizárt, hogy még csak nem kóstoltam igazán jót. – megrántottam a vállaimat, bár nem hiszem, hogy erről lenne szó. Szerintem egyetlen ember se olyan, aki mindent megenne, mindenki viszolyog kicsit valamitől, de lehet tévedek. – Ki tudja, lehet aztán meg annak köszönhetően megszerettem volna. – de erre nagyon kicsi esélyt láttam, mert valószínűleg ahogy megéreztem volna a hal illatát máris csuktam volna be az edényt és próbáltam volna kiszellőztetni a házat az előtt, hogy émelyegni kezdjek az illattól.
Hamarosan szereztem egy kis vattacukrot, a válaszára viszont megrántottam a vállaimat, mert tényleg az volt, de én szerettem. Miközben őt fürkésztem szép lassan elkezdtem elfogyasztani az édességet lehetőleg úgy, hogy ne legyen az egész képem olyan, de ahogy a szél is kezdett kicsit feltámadni úgy kezdett kivitelezhetetlennek tűnni az egész.
Elgondolkoztam azon, amit mondott és én se leltem hirtelen jobb szót, de így már értettem azt is, hogy én miért nem gondoltam azt, hogy egoista lenne. Valahogy az számomra kicsit másabbat jelentett és nem jó értelemben, ez meg inkább ahogy ő értette olyan volt, mintha csak bizonyítani akarta volna azt, hogy mások tévednek vele kapcsolatban.
- Így már értem, de ettől még szerintem nem vagy egoista. Az egoisták általában nem törődnek másokkal, inkább csak szeretsz bizonyítani másoknak, hogy ők tévednek és magadnak is, hogy te képes vagy erre és arra is. – mikor elindult, akkor én is lassan elkezdtem sétálni mellette. Kisimítottam az arcomba hulló hajtincseket és felé nyújtottam pár pillanat erejéig a vattacukrot, hogy megfogja nekem. Utána megigazítottam a sálamat, hogy a hajam alá kerüljön, ezzel akadályozva meg azt, hogy a hajamtól ne lássak semmit ahogy a széllel táncolt. Amikor visszavettem tőle, akkor megköszöntem és nyomtam egy csókot a szájára, remélhetőleg nem volt túlzottan ragacsos vagy édes, ahogyan azt is reméltem nem kezdi el törölgetni a száját, mert kellemetlen a vattacukor miatt.
- Makacs és önfejű vagyok, meg néha kicsit szétszórt. – az is lehet, hogy van ezeknél rosszabb tulajdonságom, de én ezeket emelném ki, ha meg mást kérdezne az ember, akkor meg lehet ők teljesen másabbat mondanának. Miután megettem a nasit kidobtam a pálcikát az egyik kukába, aztán lenyaltam az ujjamat és megtöröltem zsebkendővel, ami szintén a kukában végezte.
- Maszatos vagyok valahol? – közben pedig őt fürkésztem, hogy szemügyre tudja venni az arcomat.
- Mihez lenne kedved? – tudom, hogy azt mondta én döntsek, de nem akartam egyedül dönteni mindenről, viszont az is egyértelmű volt, hogy sokáig ebben a hidegben se andaloghatunk, mert idővel át fogunk fagyni, hiába vagyunk felöltözve. Szép hely New York, sok kinti programot lehet találni, csak nem éppen télvíz idején. – Bowling, Arcade gépterem, billiárd vagy bármi más? Vagy végül még is legyen mozi? – ha pedig engedte, akkor időközben megfogtam a kezét, hogy úgy sétáljunk egymás mellett. Ha esetleg ő elgondolkozott, hogy mihez is lenne kedve, akkor addig ismét megszólaltam.
- Az ugrott be, ha te csinálod a vacsorát, akkor én csinálhatnám az édességet addig. Mit szólsz? - persze, hogy pitére gondoltam, ha már azt mondta az a kedvence. Természetesen ez csak egy ötlet volt, de a közös főzés is jó szórakozás lehet, hozhat magával vidám perceket.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Örültem, hogy velem tart majd estére, és hogy nem kell majd többet kérlelnem, mondjon igent. Sokkal kellemesebb lesz majd úgy hazamenni, hogy nem egymagam leszek abban a hatalmas lakásban.
Persze az almás pitére is rákérdeztem, és valóban úgy volt, ahogy gondoltam. Elkészítette a kettő pitét, s hagyta őket, had játsszák a játékukat, mit mosollyal hallgattam végig, s egyre biztosabb lettem abban, hogy egy angyal.
-Kedves tőled.
Többet nem is kellett hozzáfűznöm, hisz felesleges szócséplés lenne. Aztán persze a kaja is szóba került, s mázlinak gondoltam, amiért nem kóstolt bele, ám azt is elhatároztam, hogy nem most jött el annak az ideje, hogy épp halat akarjak készíteni akkor, amikor nálam fog vacsorázni. Azt megtartom későbbre, mikor érez magában elég bátorságot hozzá, és gusztust, hogy megkóstolja.
-Sosem tudhatod, de nem ma fogjuk ezt kideríteni.
Az egoról más volt a véleményünk. Én az a fajta fickó voltam, akiben azért olykor munkálkodott az a bizonyos férfi ego. Bár tény, hogy nem voltam az a fajta, akiket lehetett látni mostanában a tévék képernyőjén, kik azt hiszik jól néznek ki, és elvannak szállva maguktól, vagy egyszerűen csak gazdagok, és azért vannak nagyra magukkal, ám nem álltam meg vitatkozni. Ám az is meglehet, igaza volt.
A vattacukrot inkább kihagytam, hisz sosem tartozott igazán a kedvenceim közé. Míg sétáltunk ő falatozott, s mikor kellett megfogtam azt, s persze a vattacukros puszi ellen sem volt ellenvetésem, s viszonoztam is mikor kaptam.
-Bizonyítási vágy is van benne. Meglehet. -bólintottam, majd szabad kezem zsebembe ejtettem. - Bizonyítani, hogy nem vagyok egy roncs, hogy képes vagyok rá. - aztán persze rákérdeztem neki, mik ezek a tulajdonságai, s válaszát hallva széles mosoly suhant át arcomon.
Egyetértettem vele, hisz valóban rendkívül makacs volt, s az a fajta ember, aki talán a végtelenségig kiállt azért, amit elhatározott magában.
-És dobálózós! Az fontos! Ki ne felejtsd! - komisz mosoly suhant arcomra, s persze ott is ragadt rajta elég hosszan, majd mikor a pálca eldobásából visszatért, finoman emeltem meg állát, s eleget téve a kérdésnek, megnéztem akad e rajta maszat, ami persze nem volt.
-Talán itt… -közelebb hajoltam, megcsókoltam, s közben kicsit közelebb húztam magamhoz. -Nem tudom. Nem akarok választani. Tudod egy kis boszorkány azt mondta, irányítás mániás vagyok, szóval átadnám a stafétát. - megsimítottam arcát, aztán távolabb léptem, s karom nyújtottam felé, hogyha akart belém karolhatott, ám ha inkább a kezem akarta fogni, ahhoz sem volt ellenvetésem.
-Részemről rendben! De ez esetben el kellene menni majd egyet vásárolni. Pár dolog hiányzik otthon.
Eszembe jutott, régebben Kat-el rengetegszer főztünk együtt. Ő sütött, én főztem, s remekül mulattunk, s reméltem sikerül új emlékekkel megtöltenem a lakást, és végre nem lesz olyan kellemetlen majd otthon lennem. Nem lesz kínos, vagy épp szomorú az egész.
-És mit sütnél? Vagy majd menet közben kitalálod? - nekem megvolt a magam terve, s reméltem sikerül majd úgy elkészítenem, ahogy hajdanán tanultam, s reméltem elnyeri majd a tetszését.
-Nem is kérdeztem… Apád, hogy van? Az utazás miatt, most nem tudtam én vinni a gyűlésre. Remélem rendben van. -meg aztán az is eszembe jutott, mennyire régen beszéltem már vele.
-És a bátyád? - megköszörültem a torkom, majd megdörgöltem a tarkóm, hisz eszembe jutott, hogy mennyire rég nem éltem át hasonlót, hogy valakinek a fivére a lelkemre kösse, legyek tisztelettudó, mert máskülönben agyoncsap.

Azért örültem annak, hogy nem ma akarja bemutatni a halételek rabul ejtő képességeit, amiben egyáltalán nem voltam biztos, hogy van nekik, de majd talán egyszer, a távoli jövőben még adok egy esélyt ennek az ízvilágnak. Aztán majd eldől, hogy megszeretem-e, vagy marad továbbra is a viszolygás tőle.
Amikor a rossz tulajdonságok kerültek szóba, majd az ego, akkor egy picit elgondolkodtam az egészen, mert tényleg nem gondoltam őt egoistának. Miután beavatott, hogy pontosan miért is gondolja ezt magáról, akkor viszont már jobban megértettem és próbáltam meglelni a megfelelő szót rá, de nem ment. Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott a véleményemre és egy pillanatra elgondolkoztam az egészen, aztán picit ráncoltam a homlokomat is annak köszönhetően ahova kilyukadt. Megálltam vele szemben, elengedtem a kezét és arcára siklott mind a két kezem, mintha esélyt se akarnék adni arra, hogy másfelé nézzen.
- Egyáltalán nem vagy roncs. Értékes és nagyszerű vagy, és ha szükséges, akkor erre akár minden egyes nap emlékeztetni foglak. – komolyan csendült a hangom, miközben őt fürkésztem, mert nem gondoltam azt, hogy roncs lenne. Mindenkinek megvannak a maga démonjai, az élet ritkán olyan, mintha tündérmese lenne, de nem gondoltam azt róla, hogy roncs lenne. Igen is értékes ember, és ahogy senki, úgy ő se tökéletes, de a tökéletesség amúgy is unalmas. Gyengéden megsimogattam az arcán, ahogy a kezem ott pihent és reméltem, hogy elhiszi nekem, meg talán annyira ismert már, hogy tudja tényleg képes lennék minden nap emlékeztetni rá, míg talán őrületbe nem kergetem. Kezem visszahullott a testem mellé és folytattam a sétát.
Könnyedén nevettem el magam és megingattam a fejemet.
- Csak egyszer dobtalak meg, de látom örök emlék marad. – kuncogva ejtettem ki a szavakat és a korábbi komoly arcot felváltotta a mosolygós és boldog arc, pillantás. Amikor azt nézte meg, hogy maszatos vagyok, akkor játékosan csücsörítettem és megmozgattam a számat, mintha csak úgy jobb rálátása lehetne az egészre.
Belemosolyogtam a csókban és elvesztem a pillanatban, ahogyan közben közelebb húzott. Rövid időre átöleltem őt, aztán megforgattam a szememet amiatt amit mondott. – És mi van akkor, ha az a boszorkány szereti az irányitásmániás énedet is? – kérdőn pillantottam rá, majd loptam tőle egy csókot, amikor pedig karját nyújtotta, akkor belé karoltam és elgondolkoztam azon, hogy mit is kellene csinálni. – Legyen bowling, rég nem voltam már és jómókának tűnik. – na meg kisebb az esély arra, hogy ügyetlenkedéssel bajt okozhatok. Billiárd már veszélyesebb, ha elrepül egy golyó, mert nem jól találod el.
- Nem gond, amúgy is édességfalvát ígérted a filmezés mellé, vagy titkon van egy egész kamrád tele édességgel? – nem felejtettem el azt, amit korábban beszéltünk, legalábbis annak köszönhetően is arra számítottam, hogy majd boltba is mennünk kell. Szeretem az édes és sós dolgokat is, mindig van otthon is valami édesség, mert ha csak egyszer felejtem el feltölteni a készleteket, biztosan pont akkor jön rám a falhatnék.
- Gondoltam elkészíteném a kedvencedet, legalább kiderülhet az is, hogy tényleg jó vagyok benne, vagy csak a családom elfogult, mert nincs más választásuk. – nem volt titok, hogy almáspite jutott elsőre eszembe, meg ha úgyis együtt fogunk sütni-főzni, akkor hamar kiderülne az, hogy mit is készítek. – De ha más szeretnél, akkor nyugodtan mond és meglátom mit tehetek az ügyben. – mosollyal az arcomon pillantottam rá.
- Jól van, de hiányzol neki és kérdezett felőled, viszont akadt új fuvar is, így talán emiatt nem panaszkodott, hogy velem kell beérnie. – még számomra is kicsit fura volt. – Volt egy alkalom, amikor a bátyám elvitte és haza is hozta. – nem igazán tudtam, hogy ez jó vagy rossz. Őszintén kicsit féltem attól, hogy hamarosan újra beáll a régi rend kettőjük között és tartottam attól, hogy az netalán apát is visszalökheti a süllyedő hajóra, azt pedig nem akartam. Ugyanakkor reméltem azt is, hogy mivel múltkor egymásra voltak utalva, az kicsit közelebb hozta őket egymáshoz és ez tényleg azt jelenti, hogy hosszú évek után netalán rendeződhet a kapcsolatuk.
Amikor viszont a testvéremről kérdezett, akkor meglepődve pillantottam rá és nem kerülte el a figyelmemet a pótcselekvései se.
- Mondott valamit múltkor? – kíváncsian fürkésztem őt, mert tudom pár percre kettesben maradtak, de nem nézném ki a tipikus védelmező viselkedését a testvéremből, de lehet csak azért, mert régóta nem adtam rá okot, hogy bárkivel szemben is úgy akarjon viselkedni. – Jól van, sok a munkája, viszont talán végre lehet eljutott oda, hogy adni akar egy esélyt apának, de még eléggé őrlődik. Én meg próbálok nem azon aggódni, ha rosszul sül el a dolog, akkor az milyen hatással lehet apára. – tényleg féltem attól, hogy nehogy visszaessen, mert már végre úgy tűnt, hogy tényleg a legjobb emberek vigyáznak rá és segítik őt abban, hogy tiszta maradjon mind a két téren.
- Tudsz jó bowling helyet, vagy bízzuk a szerencsére és keressünk neten valamit? – ha utóbbi volt a nyerő, akkor elővettem a telefonomat és rákerestem, hogy mit ajánlanak és mi van a közelben, hogy ne a város másik felére kelljen átmenni. – Vagy inkább már vásárolni mennél, hogy utána főzhess? – nekem egyikkel se volt gondom, főleg, hogy azt se tudtam mennyi ideje is sétálunk már, vagy mennyi idő kell neki a főzéshez.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Nem értettem egyet vele, de nem is kezdtem el akadékoskodni. Kedvesnek gondoltam, hogy erre a következtetésre jutott. Úgy éreztem, valóban csupa szív teremtés, aki meglehet túlzottan is jót lát a másikban, vagy esetembe, ha lehettem olyan elvetemült, gondolhattam azt is, hogy elfogult volt.
Szerettem volna azt hinni igaza van, ám közel sem voltam benne biztos.
Szóval az egészet szavak nélkül hagytam, s maradhatott a csendes hallgatás, s a jóleső érzés, mi bensőmet töltötte el.
A tulajdonságok sorolásánál nem hagyhattam ki a cipő megemlítését sem, s meg is kaptam rá a választ, mire elnevettem magam.
-Örökké lemoshatatlan marad! - biztosítottam róla, s úgy is gondoltam. Egyszerűen nem olyan tény volt, amit csak olyan egyszerűen el lehetne felejteni, aztán leellenőriztem nem maszatos e, s csücsörgésének köszönhetően kapta azt a csókot is, majd viszonozta, én meg...nos, boldog voltam azt hiszem. Boldog, és elégedett, hogy mellettem volt egy olyan személy, aki nos, remélhetőleg képes lesz elfogadni olyannak, amilyen vagyok.
-Akkor a boszorkányt megfogjuk kérni, ne álljon az irányítás mánia elébe, és hagyja érvényesülni. Legalább is bizonyos alkalmakkor. - jelentettem ki határozottan, aztán rápillantottam órámra. Talán még két órácska belefér majd a játékba, hogy aztán megjárjuk a boltot is, ám én azt sem bántam, hogyha esetleg a bolt mellett teszi le a voksot még is csak, hisz időt kell adni annak elkészülésére is.
A főzés kapcsán pedig megegyeztünk, hogy nem okoz gondot bemenni majd az egyik boltba, s megvenni néhány apróságot a számunkra, mire szükségünk lehet majd.
-Nem igen tartok otthon édességet. Néha akad pár keksz, de azzal ki is merül az édesség készlet. Meg talán lekvár van otthon, és csokikrém… - morfondíroztam, bár azok is csak Martin miatt voltak otthon, hisz ami nekem kellett néha napján egy-egy csokoládé, azt megvettem melóba menet, vagy utána, és többre nem is volt szükségem. Nem voltam azaz édesszájú.
-Jól hangzik! - rábólintottam a sütemény ötletére, s örültem a választásának. Kíváncsi voltam miképpen készíti, és tudja e majd überelni életem legjobb almás pitéjét. - Tökéletes lesz az almás! Csak mazsola ne legyen benne. - elfintorodtam a gondolatra. Bár az indokot nem tudtam miért, ám valahogy sosem kedveltem igazán a mazsolát. Meglehet annak is az volt az oka, hogy túlságosan is édesnek találtam.
Az apja nekem is hiányzott. Nagyon megkedveltem az öreget az alatt az idő alatt, mit együtt töltöttünk, s figyeltem rá, ezzel persze saját magamat is szemmel tartottam, s figyeltem oda ne legyen visszaesés, s persze Jack-nek is nagyon sokat köszönhettem.
-Ő is nekem. A napokban majd meglátogatom, de ha akad fuvarozója, akkor nem akarok belekontárkodni a dolgokba. - jegyeztem meg, s persze elhatároztam, hogy amint lehet szakítok rá időt, és meglátogatom akkor is, hogyha nem én leszek az, aki fuvarozni fogja a gyűlésekre, hisz ott mindenképpen találkoznánk.
Persze rákérdeztem a testvérére is, hisz érdekelt miképpen sikerül kezelniük a helyzetet az apjukkal, s bíztam benne valóra válnak az öreg vágyálmai, és kibékülhet a fiával, s újra lehet olyan jó a kapcsolatuk, mint amilyen régen is volt. Persze ott volt bennem a késztetés, hogy elmondjam, én megmondtam, és igazam volt azzal kapcsolatban amit az apja mondott. Igazam volt, hogy a kapcsolatát szeretné rendbe hozni a fiával.
-Csak figyelmeztetett, hogyha nem viselkedek, és megbántlak, vagy cserben hagylak, akkor megöl. Persze nem ezeket a szavakat használta, de a tömör lényege ez volt. - feleltem végül a kérdésre, és meg is mosolyogtam az egészet megvonva a vállam. Valahogy úgy gondoltam, jót tesz nekik ez az egész.
-Válasszon a telefon! Rég nem voltam ilyen helyen, így lehet, amit mondanék, már nincs is nyitva. Legfeljebb fogunk egy taxit, és majd elmegyünk azzal. - javasoltam, s ha nem szedte elő a készülékét, akkor sem kezdtem el problémázni rajta.- Talán még belefér egy óra, vagy kettő, de szépen elrepült az idő. Ez a Te napod Szépségem!  Mit szeretnél?

Újfent elmosolyodtam és kicsit megingattam a fejemet, mert talán néha menni fog, de nem biztos, hogy mindig tudnám hagyni érvényesülni az irányátás mániáját, de ez majd még úgyis a jövő zenéje lesz, hogy mi is fog még velünk történni. Legalább mind a ketten tudtuk már kicsit milyen a másik, láttuk egymás rosszabb tulajdonságait is, hiszen nem mondható el az, hogy a viharok elkerülték volna a találkozásainkat, de én egyik vihart se bántam. Sőt, igazából az is megfordult a fejemben, ha nem lettek volna már a korábbi „civódásaink”, akkor lehet teljesen másként alakult volna minden a partin is.
- Nem szereted az édességet, vagy csak igyekszel valamennyire egészségtudatosan élni? – mind a kettő lehetséges opció volt, és érdekelt, hogy melyik is igaz rá. Legalább tudni fogom, ha nem rajong annyira az édességért, akkor például a csokoládé nem a legjobb választás, ha meg akarom lepni.
Fintorát látva mosolyom kiszélesedett és alig hallhatóan jót kuncogtam a nem létező bajuszom alatt. Valószínűleg nála a mazsola olyan lehet, mint nekem a halételek, de nem tettem szóvá, hogy akkor még is csak tudja miről beszéltem. – Rendben, majd a mazsolákat hagyjuk továbbra is a bolt polcain pihenni. – játékosan csendült a hangom, mert nem állt szándékomban olyat tenni bele, amit nem szeret. Reménykedtem abban, hogy ízleni fog az enyém is és nem csak az, amit már korábban evett másoknak köszönhetően.
Kicsit meglepett, amikor a családom került szóba, vagyis apán még nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy igazán jóban vannak. Ami olykor kicsit fura volt, de legalább ha egyszer eljutunk oda, akkor nem kell azon aggódni, hogy vajon a családom kedvelni fogja-e, mert már tudtam a választ. Főleg azok után, amikor elkísért miután hazatértünk a partiról. Az unokahúgomat azóta alig tudom lelőni, mintha jobb témája nem lenne, csak az, hogy kicsoda Joe és miért rejtegetem őt. Egyáltalán nem rejtegettem és nem is tudom, hogy ezt honnan vette, az pedig hogy mit is jelent számomra, kicsit nehézkes volt körülírni.  Egyértelmű volt, hogy minden együtt töltött pillanattal egyre inkább megkedvelem őt, egyre közelebb kerül hozzám, de ennél jobban soha nem mertem tovább gondolni a dolgokat, mert ha egy szív megsebződik, akkor utána ijesztő tud lenni akárcsak annak a beismerése, hogy kicsit kezdesz valakibe beleszeretni. Inkább csak hagyni akartam azt, hogy minden haladjon a maga medrében és kivételesen nem hagyni, hogy az agyalásaim elrontsák azokat a pillanatokat, amikkel örömet csempész az életembe.
- Biztosan örülni fog neki és szívesen átadom a fuvarozást, hiszen szeret veled utazni, azt mondja jókat szoktatok beszélgetni. – kedvesen csendült a hangom, mert örültem annak, hogy apámnak akadtak olyan barátai, vagy legalábbis olyan fontos emberek az életében, akik segítetek neki abban, hogy miként ne térjen le az útról és jóhatással is voltak rá. – Erről jut eszembe, köszönik az ételt, nagyon ízlett nekik. – el is felejtettem mondani, pedig szóba is került, hogy jobb is, hogy én nem ettem belőle. A szüleim viszont mind megették és nálam volt a doboz is, teljesen kiment a fejemből délelőtt, hogy visszaadjam, de majd legközelebb.
Az viszont kicsit meglepett, hogy a bátyám felől is érdeklődött, aki mostanában kicsit változott, de attól még nem tudtam őt hova rakni a fejemben, hogy vajon miként is fog dönteni, vagy éppen kell-e attól tartani, hogy hátraarcot csinálna. Joe szavaira meglepettség ült ki az arcomra és kicsit úgy festhettem, mint aki ezt nehezen tudja elhinni, aztán végül legyintettem egyet.
- Nem hiszem, hogy van miért aggódnod, de ügyvéd, biztosan kidumálná magát. – persze csak ugrattam és nem gondoltam komolyan. Meglepett ez az egész, hogy így reagált, meg a családom viselkedése is, mintha csak valami olyan csoda történt volna Joe felbukkanásával, amilyet még soha nem láttak korábban.
Mielőtt elővettem volna a telefont ismét megszólalt, mire kicsit elkezdtem töprengeni, majd a készülékre pillantva meglepődve vettem észre, hogy mennyire is elrepült az idő, pedig olyan volt, mintha még csak most indultunk volna el otthonról, tőle. – Ha őszinte akarok lenni, akkor úgymond mindegy mit csinálunk, mert az számít, hogy kicsit együtt töltjük az időt. – ez volt az igazság. Az, hogy pontosan mit is csinálunk, miközben beszélgetünk és emlékeket szerzünk jelenleg oly mindegynek tűnt, csak az számított ebben a napban, hogy itt volt velem.
- Legyen a bolt, legalább nem kell azon aggódni, hogy időben készen lesz a vacsora, vagy nem. És a boltban se kell kapkodni, ha netalán egy helyen nem találunk mindent. – kisebb habozást követően sikerült döntenem, majd pedig ha tudta melyik boltba is akar menni a város ezen a részén, akkor belékarolva követtem őt.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

-A felesleges édességbevitelt nem szeretem. - vontam meg a vállam egy pillanatra. Meglehet gyerekként sokkal jobban szerettem az édességet, ám valahogy a korral ez a szokásom elmaradt, és egyre kevesebb édességet fogyasztottam.
A mazsolát sem kedveltem, s ezt persze a tudomására is hoztam, bár az igazat megvallva, magam sem tudtam pontosan mi bajom lehet a mazsolával, vagy épp annak ízével. Meglehet egyszerűen csak az édessége volt az ami riasztólag hatott rám.
Mikor közölte, hogy az bent marad a boltok polcain, s elégedettséget éreztem ezzel kapcsolatban.
Szerettem a szüleivel beszélgetni, az apja katona sztoriaiért rajongtam, s persze ő is szerette az enyémeket. Szerette a repülős történeteimet, és minden egyebet ami ezzel kapcsolatos volt, s én magam is hasonlóképp voltam az ő történeteivel.
Nem bántam volna azt sem, ha nem kapom vissza a fuvarozást, hisz megvannak a magam dolgai, a magam feladatai, de még is jóleső érzéssel töltött el foglalkozni az öreggel, elvinni a gyűlésekre, majd haza fuvarozni, hisz közben a saját elmém is ápolásra került, s persze megtartottam pár másik gyűlést is.
-Igen. Valóban. -bólintottam, s még egy kedves mosolyra is futotta tőlem, mi elég hosszú ideig ottmarad az arcomon, s mikor szóba került újfent az étel, mosolyom kiszélesedett, hisz elégedett voltam a hallottakkal, ám szavakkal nem reagáltam rá.
Persze szóba került a testvére is, miután rákérdeztem mi a helyzet vele, nem mintha annyira megrémített volna az egész kijelentésével, hisz mi sem csináltuk másként annak idején Helen udvarlóival, s talán még én magam is kakaskodtam egy cseppet olykor, annak ellenére, hogy három évvel fiatalabb voltam nála.
-Abban biztos vagyok! De minden bátyj, vagy épp öcsike azt csinálja a húgával, nővérével. - megvontam a vállam, aztán nyugodt tempóban sétáltam tovább, miközben ő belém karolt, én pedig a messzeséget fürkésztem, s magam is gondolkodtam, még is mit kellene tennünk ezen a napon, ám szerencsére eldöntötte, így nem kellett nekem lennem annak, aki kimondta, hogy bizony az lesz a legjobb, ha inkább a boltot hozzuk előrébb, és majd főzés közben csevegünk.
-Remek! Akkor boltoljunk! - bólintottam, s már indultam is meg egy másik irányba, miközben megfogtam a kezét, összekulcsoltam ujjaimat az övéivel, már ha ő is eképpen tett, ha nem, akkor csak simán fogtam a kezét.
Szerencsére a közelben volt egy üzlet, ahol majd egy csomó mindent megkaphatunk. Ha akarta, közben tovább beszélgethettünk, vagy épp csendben andaloghattunk, s meglehet ha úgy hozta a lépés, időközben keze helyett inkább a derekát fogtam át, s úgy mentem vele tovább, ám ha a derekát nem tudtam, akkor a vállát karoltam át rövid időre, míg egy csókra magam felé fordítottam, s legközelebb csak a bolt előtt álltam meg, majd engedtem előre a fotocellás ajtónál.
Odabent elvettem egy kosarat, s tolni kezdtem a megfelelő irány felé, aztán egy helyen, hol nem voltam útban, megtorpantam.
-Szóval… megvan akkor a terv mik kellenek a pitédhez? - kérdeztem, s persze én magam tisztában voltam vele, nekem mire is lesz majd szükségem ahhoz, hogy elkészíthessem úgy azt az ételt, hogy egy szemernyi hal se legyen benne, ám kerüljön azért némi hús is a tányérra, szóval elhatároztam, csirkehússal fogom majd elkészíteni.
Persze ha megindultunk, akkor útközben szedtem össze pár dolgot, némi gyümölcsöt, üdítőt, tojást tejet, hisz ha itt voltunk, akkor be is kellett vásárolnom, hogy minden legyen odahaza, és ne csak az a némi étel a fagyasztóban, mire rá sem néznék az elkövetkezendő napok egyikében sem.
Persze azt már elhatároztam, hogy nem engedem, hogy fizessen a végén.

Lehet tényleg igaza volt abban, hogy minden fiútestvér így viselkedik hasonló helyzetben, de számomra akkor is szokatlan volt. Igaz, az elmúlt évtizedek alatt nem igazán adtam okot arra, hogy hasonlóan viselkedjen a családom, mint most tette. Néha úgy éreztem, hogy ez számukra olyan, mintha csak egy új kedvenc sorozatra bukkantak volna, aminek alig várják a következő epizódját, vagyis a fejleményeket. Mintha nem lenne jobb dolguk, mint az én magánéletemmel foglalkozni. Vajon Joe családja is hasonlóan kíváncsi, vagy ők visszafogottabbak ilyen téren? Nem mertem rákérdezni, mert féltem totál dilisnek fogja őket gondolni, erre ráér később is rájönni, így inkább hallgatás mellett döntöttem.
Elnevettem magam és mosolyogva pillantottam rá, miután eldőlt, hogy mi is lesz a következő úticél. Egészen lelkesnek tűnt annak köszönhetően, amit mondott, ez csalt elő belőlem egy kisebb nevetést.
- Férfit még nem láttam ilyen lelkesnek amiatt, hogy boltba kell menni. – természetesen ugrattam őt, még ha volt igazság is a szavaimban. Mikor megfogta a kezemet, nem húztam el, hanem összekulcsoltam az ujjainkat, ahogyan ő is tette és mosolyogva sétáltam mellette. A szívem kellemes dallamot játszott, miközben mellette sétáltam, néha kicsit közelebb simulva hozzá, hogy elférjenek azok, akik velünk szembe jöttek a járdán.
Nem igazán voltam ismerős a környéken, így rábíztam magam, hogy merre is megyünk. Kíváncsian fürkésztem az épületeket, utcákat, de most nem törtem meg a csendet. Jóleső volt egy kis csend, vagyis hát az utcazaj miatt csend az nem volt és részben most emiatt se akartam beszélni, mert nem kizárt, hogy a forgalom és a közelben lévő építkezés zaja elnyelte volna minden második szavunkat. Mikor a keze derekamra siklott, akkor kicsit közelebb léptem hozzá, hogy kényelmes legyen és egyáltalán nem zavart. Sőt, tényleg úgy hatott már az érintése, mintha ez teljesen hétköznapi, megszokott dolog lenne közöttünk, miközben nagyon is jól estek ezek az apró tettek, amikkel kifejezte azt, hogy igen is vágyik a közelségemre. Amikor megtorpant, hogy csókot lopjon, akkor elmosolyodtam és könnyedén lelt most is viszonzásra a tette, mint eddig bármikor. Végül elengedve őt beléptem a boltba és mielőtt a kosárért mehettem volna megelőzött benne. Követtem őt, amikor pedig megállt, akkor kérdőn pillantottam rá.
- Igen, annyiszor készítettem már el, hogy álmomból felkeltve is tudnám. – mosollyal az arcomon szólaltam meg, majd a sálamat kezdtem el babrálni, mert itt bent meleg volt. Hamarosan a kabátomat is szétnyitottam. – Szeretnéd, ha külön utakon folytatnánk, és majd találkozunk később, vagy egy kosárba pakoljunk? – kérdőn fürkésztem őt, hiszen nekem mindegy volt. Főleg, hogy nem állt szándékomban az se, hogy mindent ő fizessen ki, de csatába se szálltam volna vele, ha neki más elképzelései voltak. Nem pont egy ilyen csodálatos napot akarnék elrontani azzal, hogy megpróbálom visszaszorítani az irányításmániáját. Ráérünk még később ilyen csatákat vívni, még ha vajmi kevés esélyt is láttam arra, hogy valaha győztesen kerülhetnék ki egy ilyen párbajból tekintve az eddigi civódásainkat. Túl jó volt benne…  
Döntésétől függően vagy vele, vagy egy másik kosarat elvéve indultam el a boltban, hogy felfedezzem, hiszen ha az ember ugyanabba a boltba is jár, akkor idővel megesik, hogy majdnem mindent máshol talál, mert átrendezik. Ezt pedig még nem is ismertem. Mindent beszereztem, ami kellett a pitémhez, aztán elpillantottam az innivalók felé. – Pezsgő különlegessédet szeretnél inni mellé? – tényleg nagyon fura volt elsőre, de azért rossznak se mondanám azt az italt. Mosoly pedig ott bujkált az arcomon, hiszen már tudtam, hogy ő nem iszik, ahogyan én se igazán. Na jó, én nagyon ritkán volt hogy ittam pár kortyot, de nem rajongtam az alkoholért úgy, mint a filmekben is mutatják, hogy a nők bekuckóznak egy borospohárral a kezükben az este folyamán. Az nagyon nem én voltam.
- Erre még el kell mennünk. – azzal a nasik felé vettem az irányt, hogy kinézzek pár sós és édes dolgot is, de most nem estem túlzásba. Hiába arra lehetett volna következtetni a korábbi szavaim miatt, hogy a félkészletet ki fogom pakolni. Ott lesz nekünk az almáspite is, de attól még valami más is kell. – Hmm, van más is amit a mazsolán kívül nem szeretsz, vagy bármit megkóstolsz? – kíváncsian csendült a hangom, miközben válogattam a nassolni valók között, volt amit megmutattam neki is, hogy ő kér-e valamit, vagy neki jó lesz-e. Ha pedig megvoltunk, akkor követtem a következő sorhoz, ha még szeretett volna venni valamit, mert egyértelmű volt, hogy nem csak estére vásárol be.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Az persze túlzás volt, hogy annyira szerettem vásárolni, és valahogy nem is lelkesedtem érte, de azt tudtam, hogyha nem megyek el, és használom ki az alkalmat, akkor a következő pillanatban már nem igen lesz hozzá kedvem, s valahogy azt sem akarom majd, hogy a bolt közelébe menjek.
Igaz kocsi nélkül mókás lenne innen hazatalálni, de szerencsére taxi mindig ott volt lehetőségnek.
Minden adandó pillanatot ki kellett használni, főleg ha az embernek olyan munkamániája volt, mint amilyennel én rendelkeztem.
Szóval nyugodtan haladtunk a bolt felé, s nem mondtam közben semmit, csak békésen andalogtam mellette, néha elhúzódva az utunkba akadó emberek elől, s élveztem a csendet, mi összefogott bennünket.
Mikor beértünk a boltba, ő megelőzött a kosárral, én pedig nem vettem belőle el másikat, hisz feleslegesnek találtam.
-Nem igénylek külön kosarat. -hagytam had tolja ha akarja. Valahogy sosem voltam az a kosár tologató fajta, sőt már beleestem abba a hibába is, hogy az interneten vásároltam. Sokkal gyorsabban megvoltam vele, és hamarabb megkaptam az árut. - Együtt jöttünk, egy helyre megyünk, legalábbis eddig így volt, szóval… - elhallgattam, majd a következő pillanatban már indultam is tovább, hogy szépen mindent beszerezzek, amire csak szükségem volt.
Hagytam, had nézzen körbe, had vizsgálja meg az esetleges árakat, s legyen egyfajta összehasonlítási alapja más boltokkal szemben.
A pezsgő említésére egy pillanatra arrafelé kaptam a fejem, aztán  megingattam fejem.
-Nem. Nem szeretnék. - persze rájöttem mire is gondol, de nem voltam abban a helyzetben, hogy az ivást kelljen imitálni, vagy épp elakarnám játszani, hogy inni akarok. Sokkal jobban érdekelt, hogy minden meglegyen véve azok közül, miket elterveztem, vagy mikről éppenséggel tudtam, hogy szükségem lehet rá.
-Rendben!
A nasik felé elmentem vele engedelmesen, s vártam míg ő kedvére válogat azok közül. Nálam a nasi a filmnézésnél kimerült a poppkornban, vagy épp egy tál chipsben. Többre nem igen volt eddig szükségem, bár volt mikor egyáltalán nem nassoltam közben semmit sem.
Kérdésére körbenéztem a kosarat, s végiggondoltam mi az amire még szükségem lehet, de aztán megingattam a fejem.
-A kajához mindent odatettem amire szükségem lehet. Más meg nem kell ezeken kívül. -kicsit még morfondíroztam, vajon mire is lehetne szükségem, aztán megingattam a fejem egy grimasz után, majd ráemeltem pillantásom.
-Mehetünk. - jelentettem ki, s hogyha ő sem akart mást venni, akkor egyenest a kasszához mentem, hol aztán akárhogy is akart erősködni, nem engedtem fizetni. Ez nem az irányítás mániáról, vagy a férfi egóról szólt. Egyszerűen csak nem akartam, hogy ő fizessen. Olyan volt ez, mint valami elv, mit belém neveltek. A randevún ne hagyd fizetni a hölgyet! Ezt teszi egy úriember!  
Miután mindent kifizettem, és felvettem a táskákat, szép napot kívánva indultam meg kifelé, hogy aztán odakint lepakoljak egy közeli padra, s megpróbáljak leinteni egy taxit, mit ha sikerült, akkor bepakoltam a csomagtartóba, majd miután Bells beszállt, magam is beültem mellé, s megmondtam a címet a sofőrnek, aztán betelepedtem Bluebell mellé.
Jó szokásomhoz híven nem kezdtem el beszélgetni a taxiban, inkább csendesen átkaroltam a vállát az út során, míg oda nem értünk a lakásomhoz.
Kifizettem az utat, majd kivettem a csomagtartóból a táskákat, egy könnyebbet Bells-re hagytam. AZ ajtóban pedig a portás elénk jőve nyitotta az ajtót, majd a liftnél megnyomta a kellő emelet gombját, mit némi borravalóval köszöntem meg.
-A sütőre nem lesz szükségem. Azt használhtod majd. - duruzsoltm, csomagokkal a kezemben, várva, hogy felérjünk a megfelelő emeletre.

Mosollyal az arcomon, amit egy bólintás kísért erősítettem meg, hogy továbbra is egy helyre megyünk, legalábbis nem volt más tervem, hacsak ő nem gondolta volna meg magát időközben, de szemmel láthatóan nem tette. Egyszerűen csak vannak olyanok, akik szeretik, ha van saját kosaruk, vagy csak nem akar a felesleges sorokra elkísérni, kivárni, amíg nézelődőm. Nem tudtam, hogy mennyire viseli jól vagy rosszul a vásárlást, így csak esélyt akartam adni arra, hogy a saját kis megszokott rutinja szerint barangolhassa be az üzletet.
Egyáltalán nem siettem, szerettem megnézni az árut, főleg, ha nem találtam a megszokott termékeket, a gyümölcsöknél pedig szerettem meglelni a legszebb darabokat, még ha tudtam azt is, hogy az ízük nem ezen múlik. Nagyon reméltem, hogy nem csak szép, hanem ízletes is lesz az alma, amire végül esett a választásom.
Bólintással nyugtáztam a válaszát, miközben mellette haladtam a kosarunkkal. Ahogy ő, úgy én is türelmesen vártam rá, amikor nézelődött vagy csak elgondolkozott, hogy még mit is szeretne venni.
Hamarosan a nassolni való is bekerült a kosarunkba és úgy gondoltam én megvagyok, hogy talán másra nem lehet szükségem. Még egyszer sietve fejben átgondoltam a jól ismert receptet és közben szemügyre vettem a kosarat, ha szükséges volt, akkor kicsit kutakodtam is benne, hogy biztosan bekerült minden és nem sütés közben fog eszembe jutni az, hogy valami elmaradt. Bár akkor se lenne gond, csak akad arra felé is bolt, simán leszaladnék, ha úgy van. Otthon is megesett már.
- Rendben. Én is megvagyok, ha nem, akkor maximum futok egy kört. – megrántottam a vállaimat, de szerintem minden megvolt, hiszen ellenőriztem is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mit is fog főzni, mert abból amit vásárolt nem igazán tudtam volna megnevezni egy konkrét ételt. Reménykedtem abban, hogy jól fog elsülni ez az este és mind a ketten sikert fogunk aratni az általunk készített étellel.
Pénztárhoz érve természetesen felvetettem azt is, hogy kifizetem én vagy legalább a saját dolgaimat, esetleg a nassolni valót, de miután minden felvázolt lehetőség határozott nembe ütközött, így megadóan és kicsit játékosan felemeltem a kezeimet. Nem kerülte el a figyelmemet a pénztáros mosolya se, de legalább most hamarabb beadtam a derekamat, mint eddig bármikor.  Fizetést követően csókkal köszöntem meg a kedvességét, majd kicsit bolondozva megszólaltam. – Köszönöm, hogy önként hozzájárulsz ahhoz, hogy Willendorfi vénuszra hasonlítsak. – tudtam jól, hogy messze állok azoktól az idomoktól, ahogyan annyira sok édességet nem is vettem, de attól még kicsit húzni akartam őt, bolondozni. Ha hagyta, akkor segítettem neki cipekedni a szatyrokkal, ha nem, akkor kicsit megforgattam a szememet.
- Nem kell egyedül cipelned, nem akarom, hogy megsérülj. – persze, hogy a vállára céloztam, ami még pár napja eléggé rossz állapotban volt. – Jobban van a vállad? – óvatosan csendült a hangom, hiszen eddig nem is kérdeztem és bűntudatom volt emiatt, hogy nem jutott eszembe hamarabb. Picit aggódva fürkésztem őt, miközben az egyik padhoz sétáltunk és lepakolt rá. Megálltam a cuccaink mellett, míg ő elment taxit vadászni. Megigazítottam a sálamat és újra összefogtam a kabátomat, mert egyre hidegebbre fordult az idő.  
Beszálltam a taxiba, majd csendesen fürkésztem az elsuhanó épületeket, kilátást, míg meg nem érkeztünk a lakásához. Miután kiszálltam a kezemet nyújtottam, hogy nekem is adjon valamit, majd amikor egy szatyorral megajándékozott és a többit ő cipelte továbbra is, akkor megingattam a fejemet. – Tudod, nem vagyok törékeny porcelánbaba, a virágföldek se maguktól vándorolnak egyik helyről a másikra… - komolyan csendült a hangom, s míg talán azt engedte sejtetni a mondandóm, hogy simán mozgatom azokat is, ez azért nem teljesen volt így.  Általában megannyi bosszankodás, olykor káromkodás kísérte ezt a műveletet, miközben próbáltam magammal rángatni, húzni a rohadt nehéz zsákokat, de ez jelenleg maradjon az én kis titkom. Amúgy is a bevásárlószatyrok azért könnyebbek, mint azok a zsákok.
Portás segítségünkre sietett, aztán neki dőltem a lift egyik falának, amikor a szerkezet elindult.
- Rendben. – mosollyal az arcomon fürkésztem őt, miközben kicsit elkezdtem izgulni. Régóta nem éreztem már ilyet, így kicsit váratlanul ért engem is. Miután kinyílt az ajtó leraktam a szatyrot, kibújtam a cipőmből, kabátomból és a sálamból, majd felvéve a szatyrot a konyhába sétáltam.
- Merre is van a mosdó? – egyszer jártam itt és akkor se igazán jegyeztem meg, hogy ő merre is tűnt el. Ha megkaptam a választ, akkor rövid időre eltűntem, visszafelé sétálva összefogtam a hajamat egy rögtönzött kontyba és mosollyal az arcomon kerestem meg őt.  Közelebb sétáltam hozzá, majd ha hagyta, akkor szenvedélyesen megcsókoltam őt, kezem pedig mellkasára siklott. – Köszönöm a mai napot. – ajkai felett suttogtam, mert igaz még nem ért véget, de akkor is nagyon jól éreztem magam és örültem annak, hogy elhívott, ahogy annak is, hogy hajnalban beállított hozzám. Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán ismét megszólaltam, miközben elvesztem ismét a tengert idéző szempárban. – Kérhetnék egy pólót? Tudom-tudom, visszaélek itt a vendégszereteteddel, de még is csak kényelmesebb lenne, mint garbóban sütögetni. – főleg, hogy alapból elég meleg volt a lakásban, ha pedig főzni kezdünk, akkor biztosan még melegebb lesz. A hangom pedig kellően játékosan csendült ahhoz, hogy tudja a kérés valódi, de a többi szó csak a játék része, mert nem gondoltam volna azt, hogy ezzel visszaélek a vendégszeretetével. Reméltem, hogy ahogy múltkor alváshoz, úgy most is szívesen osztja meg velem a felsőjét.
öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Nem voltam cukorból, és persze tisztában voltam azzal, hogy a karom sem fog leesni csak azért, mert nehezebb dolgot cipelek. Meg aztán egy adag bevásárlás sem vágott még földhöz, vagy ha nem lenne kellemes annak cipelése, akkor sem kötném arra a kíváncsi orrára, szóval magamnál tartottam a táskákat, amiből amúgy sem volt olyan sok.
Az meg, hogy hozzájárultam a kerekedéséhez, mosolyra sarkallt, majd előcsalt belőlem némi nevetést is, s egyértelmű jelzés volt talán arra, hogy mennyire mulattatott az egész helyzet.
Jeleztem, mikor megjegyezte a cipekedést, hogy nem vagyok cukorból, és nem fog letörni a karom, meg aztán úgy is taxit fogok hívni, mit hamar meg is tettem, s természetesen azt is én magam fizettem.
Régimódi voltam, s talán meglehet ez hiba volt a részemről, én magam mégsem gondoltam tolakodónak, vagy épp elítélendőnek. Sokkal inkább úgy éreztem, minden csak megbeszélés kérdése volt, ám ez nálunk elmaradt.
A vállam természetesen már jobban volt, és ezt el is mondtam neki. Szerencsére sikerült rendbe hozatni némi masszázzsal, akupunktúrás kezeléssel, ám ezt a részét megtartottam magamnak.
A taxiban csendben üldögéltem mellette, s mivel ő sem szólt semmit, így csak kifelé bambultam az ablakon, figyelve a tova suhanó embereket, épületeket, s egyre jobban éreztem, okos gondolat volt előre hozni a vásárlást, és a főzést, hisz ha még beültünk volna egy filmre, vagy esetleg bowlingozunk egyet, akkor bizony meglehet a kajából nem lett volna semmi sem.
Mikor megérkeztünk, a liftnél természetesen adtam neki egy táskát, csak hogy a pici lelke megnyugodjon, s a liftben is úgy álldogáltunk, míg fel nem értünk.
A lakásban aztán a csomagok lepakolása után kibújtam kabátomból, majd kérdésére rá pillantottam.
-A nappali mellett, az első ajtó balra. Több is van, de az van közelebb. - mosolyodtam el, s míg ő eloldalgott, addig én a konyhában elpakoltam a nem kellő cuccokat, hogy a kajának is neki lehessen állni, s persze előkészítettem az edényeket, késeket, s minden olyasmit, amire szükség lehet majd, aztán kezet mostam, s addigra már vissza is ért.
Mikor odalépett hozzám, egy pillanatra elvesztem tekintetében, majd elmosolyodtam, aztán megcsókolt, mit viszonoztam is, ám nem értem hozzá, hisz tudtam, ha aképpen teszek, akkor bizony nem lesz itt főzés, sem pedig pite, szóval megmaradtam az egyszerű viszonzásnál.
A póló említésére nem feleltem, csak otthagytam egyedül, bementem a háló melletti gardróbba, kivettem egy pólót, mi erre a célra pont tökéletes lesz a számára, s azzal tértem vissza hozzá.
-Tessék. Remélem megfelel majd. - nyújtottam felé, s ha elvette, akkor odaléptem a pulthoz, farmerom farzsebébe toltam a konyharuhát, s nekiveselkedtem a főzésnek. Előkészítettem a húst, a kellő zöldségeket, majd serpenyőbe tettem némi oliva olajjal, aztán kapcsoltam valami zenét, de csak halkan, hisz arra nem terjed ki a beszélgetésünk, vajon milyen zenét is szeret, vagy éppen melyik az amit elvisel.
-A hűtőben találsz innivalót. Üdítő van itthon, gyümölcslé… kóla, tonik...alkohol érthető okokból nem igen akad idehaza… - megdörgöltem tarkómat, aztán megengedtem magamnak egy apró mosolyt felé, majd vetem elő poharat a számára. - Tea is akad, abban a szekrényben, rengeteg fajta, ahogy méz is.
Közben felaprítottam a hagymát, betettem az olajra, s némi idő után, jöhetett rá a többi zöld is, mit meg kellett kicsit kapatnom, és persze feltettem főni a rízst is, s mikor már a hússal teljesen megvoltam az is ment a többi közé.
-Szóval… nem szereted a tengeri kütyüket… mit nem szeretsz még?- kérdeztem két kavarás között.

Alig, hogy visszaértünk a lakásába el is tűntem rövid időre a fürdőben, mert jó pár óra eltelt azóta, hogy magunk mögött hagytuk a lakásomat és kezet is akartam mosni, hiszen sok mindent összefogdostam én is a boltban. Miközben visszasétáltam hozzá kontyba fogtam össze a hajamat és egy kicsit elgondolkodtam azon is, hogy ma mindent ő fizetett, ami kicsit zavart, de egyelőre nem tettem szóvá. Talán egyszer eljutunk oda is, hogy ilyenekről is beszéljünk, mert tényleg nem vártam el az tőle, hogy mindent neki kelljen állnia, még akkor se, ha azért jól esett, hogy ennyire előzékeny volt és úgy tűnt, hogy ez neki automatikusan jön.
Mosolyogva fürkészem őt, miközben kicsit meglepett azzal, hogy ő egészen visszafogottan viselkedett és meg se fordult a fejemben, hogy ez amiatt lehet, mert tart attól, ha hozzámérne, akkor talán az önuralmának is könnyedén vége szakadna. Nem gondoltam magamra úgy, mint egy tényleges boszorkányra, vagy csábító szírénre. Sőt, valójában úgy éreztem, hogy elég messze állhatok tőlük, ezért se értettem, hogy korábban is miként tudtam ennyire nagy hatással lenni rá.
Követtem őt a pillantásommal, majd elindultam a szatyrok felé, hogy kivegyem belőle azt, amire nekem lehet szükségem. Amikor visszatért a pólóval a kezében, akkor egy köszönöm kíséretében elvettem tőle, majd egyszerűen kibújtam a felsőmből és belebújtam a kapottba. Kicsit nagy volt rám, így stílusosan megkötöttem a csípőmnél, a levett garbót pedig összehajtottam és leraktam az egyik székre.
- Beavatnál légyszi, hogy mit merre is találok? – egyszerűbbnek tűnt, mintsem az összesajtót kinyitogatni, hogy megtaláljam azt, amire szükségem lehet. Ha megkaptam a választ, akkor célirányosan a megfelelő irányba mentem. Aztán pedig neki is láttam elkészíteni a tésztát, amit kézzel gyúrtam össze. Mindig is jobb szerettem így elkészíteni, mintsem valami evőeszköz segítségével, mert ismertem olyat is, aki úgy csinálta.
- Nem gond, nem nagyon szoktam én se inni alkoholt, maximum akkor ha úgy illik, de akkor se többet pár kortynál. – tényleg nem igazán rajongtam az alkoholért, de megbántani se akartam másokat és voltak olyan rendezvények, ahol úgy éreztem illetlenség lenne, ha egy-két kortyot nem innék. Bólintottam a teára vonatkozóan, majd a méz említésére elhúztam a számat, bár ez nekem már igazán fel se tűnt. Csak egy reflex volt, mert nem nagyon rajongtam érte, vagyis ez nálam eléggé kettős dolog volt.
A kérdését hallva elmosolyodtam.
- Például a mézet, mármint húsokkal és sütésben, főzésben szeretem, de teába nem, ahogyan kenyéren se, vagy önmagában se szívesen eszem meg. Kiráz még a hideg is tőle. – aztán egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi is az, amit még nem szeretek. – Hazugságokat, akkor se ha úgy állítják be, hogy kegyes hazugság volt. Szerintem ilyen nincs és az igazság fontos, még akkor is, ha fájó tud lenni. – lehet nem így értette, de ez is olyan dolog volt, amiért egyáltalán nem rajongtam. Kézfejemmel kisöpörtem egy kiszabadult tincset az arcomból, ügyeltem arra, hogy tésztát ne kenjek magamra, de lehet egy kis lisztet sikerült. – Meg az annyira csípős kajákat se szeretem, amitől az ember majd megpusztul és igazán az étel ízét se érzed, csak azt, ahogy éget. – csípőssel nem volt bajom, egy bizonyos ésszerű mértékig, de annak soha nem láttam értelmét, hogy miért is jó elnyomni az ételek ízét vele.
Amikor a tészta összeállt, akkor két lapos korongot formáztam belőle és folpackba csomagoltam, hogy aztán a hűtőben pihenhessen a következő félórában.
Mosogatóhoz sétálva próbáltam megtisztítani a kezemet és közben azt néztem, hogy milyen otthonosan is mozog a konyhában.
- Nagyon otthonosan mozogsz, ha megunnád valaha a repülést, akkor lehet séfnek is mehetnél. – mosolyogva és kicsit ábrándos tekintettel fürkésztem őt, mert hiába nem kóstoltam még a főztjét, de ahogy készült az étel a kezei között, az erre engedett következtetni.
Elvettem egy tepsit, majd leraktam a pultra, hogy a tölteléket is elkészítsem addig, amíg a tésztának állnia kell.
- És te miket nem szeretsz még a korábban mondott dolgokon kívül? – kíváncsian fürkésztem őt, majd amikor új szám csendült fel, akkor alig észrevehetően elkezdtem mozogni az ütemére, de ez nem volt tudatos a részemről, hanem csak a pillanat hozta magával. – Milyen zenét szeretsz? – kíváncsian pillantottam fel rá, miközben az almapucolással és csutkázással végeztem, majd visszapillantottam az almára, mert nem állt szándékomban a véremmel is megízesíteni az almát kockázás közben.  

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

A szekrények nem okozhattak nagy rejtelmeket, fenakadásokat, hisz minden megkapta a maga helyét annak idején, s már annyira berögződött, s nem igen volt nálam idegen, ki a konyhám használná, így aztán egy cseppet el is feledkeztem arról, hogy kellene tartanom egy rövid ismertetést.
-Persze! Ne haragudj! - azzal elmagyaráztam neki, merre találja a kellő edényt, mit majd a pitéhez használhat, hol vannak a keverőtálak, kések, villák, és egyéb eszközök.
Sokkal kellemesebbnek gondoltam ezt az időtöltést, mint amilyennek első alkalommal gondoltam.
Persze elnézést kértem az alkohol hiánya miatt, bár tisztában volt azzal, miféle dolgokkal küzdöttem, s mik forogtak nem is olyan rég a fejemben.
Még is úgy éreztem, túl kellett esnem azon, hogy ezt közöljem vele, hisz sosem lehet tudni, épp mikor is esne jól az embernek egy pohár jófajta itóka.
Már csak magamról is tudtam, hogy néha mennyire jólesne egy pohár bor, vagy épp egy üveg sör, vagy bármi erősebb egy nehéz nap után, szóval azt is megérteném, ha ő hasonlóképpen gondolná.
Válaszára még is elmosolyodtam, s bólintással vettem róla tudomást.
Aztán jött a ki mit nem szeret dolog. Kíváncsi voltam rá, hisz tudni akartam mire is kell odafigyelni, mi az amit vissza kell fogni esetleg a használatban, s mi az, amit engedni lehet, s többet is használható, nem csak akkor, mikor csak magamnak alkotok valamiféle ennivalót.
-Érdekes. Pedig teában is jó. - morfondíroztam, miközben ráemeltem pillantásom főzés közben. - Szóval fontos az igazság… ebben egyetértek, ám de… gondolj bele, melyik esne jobban, például, ha puffadt képpel üldögélsz valahol, kócosan, sebzetten, s valaki azt mondja szép vagy még akkor is… - pillanatnyi szünetet tartva folytattam. - Vagy esetleg ha a szemedbe néz, és kimondja kerek perec, borzalmasan nézel ki!
Közben egy pillanatra felszaladt a szemöldököm, s úgy emeltem rá tekintetem. Kíváncsi voltam, vajon mit gondol erről, s nem is veszekedést akartam kirobbantani, egyszerűen csak kíváncsi voltam, ő miképpen gondolkodik minderről.  
-Azok valóban nem olyan kellemesek. De egyszer mindent ki kell próbálni… na jó… majdnem mindent! - villantottam egy mosolyt. - De tény, hogy ami lemarja az ízlelőbimbóidat annyira nem nevezhetően finomnak.
Sok olyan ember akadt mindezek ellenére, kik imádták azt a csípő, maró, égető érzést, mit a különféle paprikák voltak hivatottak okozni. Jó persze én magam is szerettem a csípős ételeket, de a túl csípőst már nem akartam bevállalni. Ahhoz sokkal jobban kedveltem az ételek ízét, sem mint feláldozzam azokat.
-Sokat megfordultam a hajókonyhán. Eleinte csak büntetés gyanánt. Aztán már egyre jobban tetszett a dolog… meg aztán meséltem, hogy kikötések alkalmával igyekeztem valami ujjat tanulni. Már ami a kajákat illette. - megvontam a vállam, miközben tovább készítettem az ételt, majd belekóstoltam, hogy megbizonyosodjak róla, épp megfelelő az íz összeállítás, majd kivéve egy kis adagot, megfújtam, s felé nyújtottam, természetesen egy tiszta kanállal.
-Kóstold meg…. -ha közben megkóstolta, akkor hozzákevertem az elkészült rizst, s úgy is főztem még egy darabig az elegyet.
-Nem szeretem a kétszínűséget. A hazugságot… a megjátszást. Ha valaki elakarja hitetni minden rendben, és a szemembe hazudik. Nem szeretem, ha hülyére vesznek. Az alap dolgok, amiket senki sem szeret. - megkevertem az ételt. -  Sokmindent nem szeretek, de nem akarom ezzel tölteni az időt, hogy végigsorolom, mi az ami nem tetszik. - elmorfondíroztam, aztán villantottam egy mosolyt. - De idő közben, majd úgy is minden napvilágot lát. De nem szeretem mikor sajnálkoznak. Mintha azzal megoldódnának a gondjaim. Nem kell a sajnálat, kaptam belőle épp eleget. Egy néma ölelés sokkal jobb, mint pár sajnálkozó szó, mi lehet nem is volt őszinte. - volt benne némi tapasztalatom, mind a két végletben, de egyik sajnálkozás sem volt sokkal kellemesebb.
A zene is elgondolkodtatott egy pillanatra, míg elzártam a kaja alatt a gázt, s rátettem a födőt, had párolódjon cseppet még alatta, míg eljutunk addig, hogy együnk is.
- Szinte minden evő vagyok. Bár a disco zene sosem tartozott a kedvenceim közé. - letelepedtem a pult mellett lévő székbe, s úgy figyeltem a ténykedését.
-Mi az a dolog, amire soha nem mondanál nemet?

- Persze, valaki szerint még a kakaóban is. – játékosan megforgattam a szemem, miközben elhúztam a számat. Ismertem olyat, aki úgy itta azt is, még a gondolattól is kicsit kirázott a hideg. Kíváncsian hallgattam őt, miközben a tésztát gyúrtam, majd egy pillanatra elgondolkodtam a felvetésén. – Nyugodtan a szemembe mondhatja, hogy borzalmasan nézek ki, hiszen senki se fest különösön szépen, ha sír és felpüffedt az arca, ugyanakkor szerintem létezhet olyan ember az életünkben, aki akkor is szépnek lát minket, amikor szét vagyunk esve. – kicsit megrántottam a vállaimat, mert én így gondoltam. Lehet azt mondani, hogy ez női butaság, de szerintem, ha a szeretet vagy éppen a szerelem szemüvegén keresztül nézünk valakit, vagy úgy nézzük az illetőt, mint egy idegen, akkor mindegyik kicsit másabb reakciókat és érzéseket tud előcsalogatni ugyanabban a szituációban. Én ebben hittem.
A felvetését hallva meg se fordult a fejemben, hogy vitát akarna kezdeményezni vagy bármi hasonló lett volna a célja. Egyszerűen csak beszélgettünk és örültem annak, hogy kimondjuk mindazt, ami eszünkbe jut vagy foglalkoztat, mert ez is kicsit azt bizonyította, hogy otthonosan érezzük magunkat a másik társaságában és van egy fajta bizalom is. Legalábbis reméltem, hogy ezek az apró dolgok ezeknek a jelei és nem értem félre a dolgokat vénfejjel.
- A-a, elsőre azt mondtad, hogy mindent. És ezt csak az ételekre érted, vagy élet más területére is? – persze egy pimasz mosolyt is kapott a szavaim mellé, ugyanakkor kicsit ártatlan pillantással néztem rá. Végül jóízűen kuncogtam egy sort, mert sejtettem, hogy ez tipikusan annak az esete, amikor azt mondjuk minden, de valójában csak a határainkba beleférő dolgokra értjük. S ezt erősítette meg az is, ahogy korrigálta magát.
- Miért kaptál büntetést? Későn keltél, nem tartottad rendben a priccset, vagy más miatt? – kíváncsian fürkésztem őt, majd amikor megkínált a főztjével, akkor miután kicsit megfújtam meg is kóstoltam. Elismerő hümmögés hagyta el a számat. – Ez nagyon finom, tényleg lehet szakmát tévesztettél. – persze, csak ugrattam őt, hiszen igaz, csak egyszer ültem mellette repülés közben, de ahogy akkor megnyugtatott, és ahogy repült, az is könnyedén elárulta azt, hogy ez nem csak egy munka számára, hanem az élete is.
A felsorolásra bólintottam, mert szerintem ez részben igaz volt minden épeszű emberre is és igaza volt, hogy nehéz lenne mindent felsorolni, majd idővel kiderül, ha egymás mellett maradunk.  Szavakkal nem feleltem, csak egy megértő pillantást és bólintást kapott, én pedig majd igyekszem észben tartani, hogy egy ölelés számára jelentőségteljesebb, mint olykor pár sajnálkozó kifejezés.
Időközben bekapcsoltam a sütőt, hogy előmelegítsem, aztán folytattam az almák feldarabolását.
- Szereted a klasszikus zenét is? – kicsit ezzel meglepett, hiszen nem sokan rajonganak érte. Vannak olyan klasszikusok, akiket szívesen hallgatok, de azért erős túlzás lenne azt állítani, hogy a kedvenc műfajom.
Figyeltem ahogy helyet foglalt és elmosolyodtam, majd ismét lepillantottam, mielőtt még az ujjam bánná. Amikor végeztem, akkor egy pillanatra megtorpantam a kuka felé menet.
- Komposztálsz, vagy mehet minden egy helyre? – vannak manapság már olyan komposztálók is, amiket simán el lehet helyezni a lakásban. Nem tudom, hogy nála mi volt a helyzet ilyen téren, így inkább jobbnak láttam kérdezni. Amint megszabadultam az alma felesleges részétől elvettem a fahéjat, cukrot és egy kis lisztet, hogy aztán a tepsiben jól összekeverjem őket az almával, amikor viszont meghallottam a kérdését, akkor pár másodpercre lefagytam és mielőtt végig gondolhattam volna igazán az egészet kiszaladt ajkaim között az első gondolatom.
- Gyerekre. – majd sietve sütöttem le a pillantásomat és felkaptam a tepsit, hogy a sütőhöz sétálva berakjam. Rohadtul bántam, hogy nem tudtam zárat rakni, az agyam-szívem és a szám közé. Nem akartam újra visszakanyarodni ehhez a témához. Miután beraktam sülni a tölteléket, előszedtem a telefonomat, hogy beállítsam rajta az időzítőt és megköszörültem a torkomat, mint aki abban reménykedik, hogy nem hallotta az első válaszomat.- Inkább felejtsük el, amit mondtam. Ha bármire, akkor azt hiszem, egy utazásra se mondanék nemet. – megrántottam a vállaimat, mint aki tényleg el akarná hitetni a másikkal, hogy ez őszintébb válasz, mint a másik volt. Pedig kétség se fért hozzá, hogy mind a ketten tudtuk, hogy nem így van. Könnyedén leolvashatta az arcomról, hogy nem a hazugság vagy a füllentés miatt próbáltam terelni a dolgot, hanem mert nem akartam újra abba beleesni, ami a séta előtt bontakozott ki. – Te? – nem léptem közelebb hozzá, ott maradtam a sütő melletti konyhapultnak dőlve, a karomat összefontam a mellkasom előtt, miközben egy pillanatra se vettem le róla a pillantásomat.


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

A kakaót, és a mézet nem tudtam összepárosítani, de azt tudtam, hogy én biztos nem innám meg úgy, ha tudnám, hogy még azt is hozzákeverték. Bár van aki esküszik a mézes tejre, melegen, mint a legtökéletesebb alvás elősegítő módszerre, persze én magam még sosem próbáltam, vagy csak nem emlékszek rá kellőképpen.
-Nézőpont kérdése...hisz ...figyelj… - ráemeltem tekintetem. - Emlékszem, mikor a fiaim születtek… a nejem cefet módon nézett ki a végére...de még is a leggyönyörűbbnek láttam a világon. Sosem mondtam volna azt, szarul néz ki, hol ott nyilván tisztában volt vele. Ahogy egy fárasztó munkanap után sem.- meglehet nem a legjobb példa volt, de ezt éreztem elég érzékletesnek ahhoz, hogy tudjam valamerre vezetni. Bár lehet valóban nem a legjobb példa volt, ám akkor és ott, én annak gondoltam.- Nem csak létezhet, de biztosra veszem, hogy létezik. -mosoly suhant arcomra, aztán visszatértem a dolgomhoz, s közben reménykedtem benne, semmi olyasmit nem sikerült mondanom, ami esetleg elrontaná a kedvét.
-Vannak dolgok, amit soha a büdös életben nem próbálnék ki, még akkor sem, hogyha elsőre azt mondtam, mindent ki kell próbálni. - morogtam az orrom alatt, majd mosolyát meglátva az én arcomra is odaköltözött a mosolyom.- Ételek terén is akad olyan, mit nem próbálnék ki. Ha az éhhalál fenyegetne talán, de normál esetben tuti nem ennék semmiféle rovart, vagy bogarat, hernyót… ki van zárva! - fintor kúszott át arcomon. -Az életben pedig...nos ezt még át kell gondolnom. - közben persze tovább munkálkodtam, s pillanatnyi szünetet tartottam, míg kavartam párat az ételen, s talán el is morfondíroztam, vajon mi lehet az, amit sosem akarnék megpróbálni. - Túl hosszú lenne a lista, ami arról szólna, mit nem akarnék soha sem kipróbálni, így ezt inkább elengedem. - megdörgöltem a tarkómat, aztán bravúrosan témát váltottam, hisz épp elég volt ez a téma, főleg, hogy akár sarokba is szoríthatna pár megjegyzéssel, így jöhetett a katona élet, a büntetések, mik talán minden kiskatona velejárója volt.
-Sose keltem későn. Szeretek pontos lenni. Akár hamarabb elkezdeni mindent. Maximalista vagyok. Cseppet talán túlaggódok olykor, és ebből is adódik, hogy semmi időt nem sajnálok a gépeimtől...de nem ez volt a kérdés. - ismét csendben maradtam, s közben adtam neki egy falat kóstolót, majd tovább magyaráztam. - Kisebb kihágások. Szájalások… verekedés. Fitogtatás, ki a jobb… aminek végül meglett a maga büntetése, és haszna is.
Aztán témát váltottunk, s előtérbe került a zene. Mindenevőnek vallottam magam, pedig bőven akadt olyan is, amit nem hallgattam volna meg a világ minden kincséért sem.
- Azt nem mondanám, hogy szeretem. Elviselem, végighallgatok egy előadást bármikor ha épp a helyzet úgy kívánja, de nem mondanám kedvencemnek. De! A színházat szeretem. Operett, Opera, Balett előadás bármikor jöhet. - kicsit morfondíroztam, vajon melyik is lehet a kedvencem, hisz nyilván érdekelné, szóval míg letelepedtem, erre is választ adtam. - Kedvelem a Szentivánéji álmot.
Meglehet, ezzel egy olyan oldalam csillantottam meg, amit lehet nem kellett volna, bár az is igaz, hogy ezeket Kat kedveltette meg velem. A legjobb táncos volt, akit valaha ismertem, s mindig is büszke voltam rá.
-Van rá külön kukánk. Egy ideje bevezették, hogy külön kell tárolni őket. -mormogtam, miközben felkeltem, s megmutattam merre találja őket. S hová teheti a növényi maradványokat, majd visszatelepedtem helyemre, s feltettem egy kérdést, mire nagyon hamar kaptam választ, s meglehet túl őszintét is, bár nem bántam hogy azt kaptam.
-Nem! Miért is kellene elfelejteni Bluebell? Mindig is szerettél volna gyereket. Érthető, hogy sosem mondanál rá nemet. - lágyan elmosolyodtam, s figyeltem miképpen marad meg a sütő mellett.
Hallottam én a másik válaszát is, az utazással kapcsolatban, ám a legelső felelete sokkal őszintébbnek hatott.
-Én? Nem tudom. Meglehet a repülésre. -más eszembe sem jutott, s hiába törtem a fejem mi is lehetne az, vagy épp másik alternatíva, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Ottragadt maga a gondolat, s megmaradt a repülésnél, hisz arra tényleg nem mondanék nemet.-Nem gondolkodtál az örökbefogadáson? Jó tudom hülyekérdés, de...- felkeltem helyemről, zavartan megdörgöltem tarkómat, majd a hűttőhöz léptem, s elővettem belőle egy palack vizet, s annak kupakjával kezdtem szórakozni.  Nem az én dolgom volt, s meglehet, közöm sem volt hozzá, egy fikarcnyi sem.

Csendesen és kíváncsian hallgattam azt, amit mondott. Elmosolyodtam a felidézett emléknek köszönhetően. Kedves és gyönyörű emlék lehet ez számára, egyáltalán nem bántam azt, hogy beavatott ebbe, vagy éppen ezt hozta példának. Tisztában voltam azzal, hogy van családja és létezett már olyan nő az életében, akit mindennél jobban szeretett, vagy talán még mindig szereti, ki tudja… de mindennek ellenére is kicsit reménykedtem abban, hogy talán én lehetek az utolsó nő az életében, akit képes lehet a szívébe zárni olyan téren. Eme gondolat könnyedén bontakozott ki, annak ellenére is, hogy ez az érzés még engem is kicsit megrémisztett és őszintén még én se tudtam azt, hogy ez igazán működhet-e közöttünk, hiszen még nagyon friss volt, hiába sodort minket közelebb a vágyak és kicsit az érzelmek szellője is.
Mormogásával könnyedén csalt mosolyt az arcomra, hiszen a visszakérdezésemmel csak játszadoztam vele. Tisztában voltam azzal, hogy ritka az olyan ember, aki tényleg mindent ki akarna próbálni, egyáltalán létezik ilyen? Ki tudja.  Fintorát látva elnevettem magam és meg se próbáltam leplezni. – Pedig azt hittem, hogy ilyen téren is hajt a kíváncsiság és bevállalós vagy, de akkor ezek szerint azért nálad is akad ilyen téren határ. Mi a helyzet például kígyóval, azt ennél? – én biztosan nem, meg semmi nagyon különc kaját se. Ilyen téren nem voltam annyira bátor, vagy kísérletezős típus, csak egy bizonyos határig, ami esélyesen jóval az övé alatt volt.
A maximalistát kinéztem belőle, ahogyan a többi dolgot is, de a túlaggodó dologgal kicsit meglepett, ami ki is ült az arcomra. A felém kínált ételt kicsit megfújtam, aztán megkóstoltam, majd pedig nem voltam rest hangot adni annak, hogy mennyei az, amit készít. – Minden téren képes vagy túlaggódni a dolgokat, vagy csak bizonyos területen? – kíváncsian csendült a hangom, miközben őt fürkésztem, majd pedig ismét a pitekészítésre összpontosítottam, mert szerettem volna időben elkészülni mindennel. – Bevallom, hogy ezt nem néztem volna ki belőled, hogy hajdanán kicsit forrófejű voltál.  – persze, mindenki változik, de nem tűnt már annyira forrófejűnek, mint amit a szavai sugalltak. Nem mintha ezzel gond lenne, de érdekes volt hallani, hogy milyen is volt régen.
Mosolyogva és érdeklődve hallgattam mindazt, amit mesélt. A meglepettség pedig könnyedén ült ki az arcomra, amikor a ballett, az operett és az opera került szóba. Még az elsőt részben kedveltem, addig a másik kettő nem tartozott annyira a kedvenceim közé. Én jobb szeretem a hétköznapibb előadásokat. – Nem is gondoltam volna azt, hogy rajongsz ezért a háromért. Tele vagy meglepetéssel. – szerintem ránézésre senki se hinné el ezt róla. Arra pedig, hogy mi volt a kedvence még inkább elmosolyodtam. – Az tényleg nagyszerű mű. Még olvasni is remek. – szeretek olvasni, majd egy pillanatra elgondolkoztam. – Ha gondolod, akkor egyszer elmehetnénk színházba is, igaz, én jobb szeretem a hétköznapibb darabokat. Nem vagyok nagy operett és opera rajongó, a balettet még so-so kedvelem is, de talán találunk olyat, ami mind a kettőnket érdekelhet. Mit gondolsz? – hangom kedvesen csendült, miközben rövid ideig őt fürkésztem, aztán visszatértem az alma előkészítéséhez és ügyeltem arra, hogy nehogy megvágjam magam. – Amúgy te és a vér mennyire vagytok barátok? – vannak akik, könnyedén elájulnak egy kis vértől is. Tisztában voltam azzal is, hogy eléggé random kérdés volt tőlem, de azért jobb tisztában lenni, ha netalán egyszer véletlen megvágom magam vagy akármi, akkor ne pont tőle kérjek segítséget, ha két pillanat múlva elájulna tőle. Bár tekintve, hogy mi történt vele, csak nem lehet gond ilyen téren.
Igyekeztem mindent megjegyezni, hogy mi hol található, hogy ne kelljen majd mindig megkérdeznem, ha esetleg ez nem az első és utolsó alkalom arra vonatkozóan, hogy itt vagyok.
Elgondolkoztam azon, amit mondott és aprót sóhajtottam, miközben a mosolya kicsit a lelkemet simogatta, de még se mentem hozzá közelebb.
- Tudod, régóta nem mondtam ezt ki hangosan, meg úgy senkinek se beszéltem erről. Ma pedig már többször is elhagyta a számat ez a dolog, viszont azt se akarom, hogy azt gondold, hogy minden ekörül forog a fejemben, mert nem így van. Én se igazán tudom, hogy ma miért van ez másként. Egyszerűen csak néha nem tudok lakatot tenni a szám és a szívem-agyam közé, hanem egyszerűen kimondom azt, ami elsőre eszembe jut. – ami néha remek, máskor meg nagy szívás. Szeretnék ilyen téren kicsit inkább olyan lenni, mint a legtöbb ember, akik ezerszer is megrágják azt, hogy mit is mondanak ki.
Az ő válaszát hallva elnevettem magam és kicsit megforgattam a szememet is. – Mondanám, hogy meglepő, de annyira már nem az.  Ezek után csodálkozol, hogy azt gondolom az az elsődleges szerelmed? – kicsit kihívóan csendült a hangom, ugyanakkor a játékosság is kiérezhető volt belőle, így könnyedén tudhatta azt is, hogy cukkolom őt. Természetesen, szeretem kicsit húzni őt, de úgy tűnt, hogy ő ezt annyira nem bánja. Figyeltem a ténykedését, a kérdését hallva ajkamba haraptam, miközben a zavara se kerülte el a figyelmemet. Hajamba túrtam, míg nem a kezem arcomra siklott pont úgy, mint amikor az ember hirtelen nem tudja mit is feleljen. Végül felültem a pultra, ha nem volt akadálya és a plafonra emeltem a pillantásomat, mielőtt megszólaltam volna.
- Hazugság lenne azt állítani, hogy nem fordult meg a fejemben, de aztán mindig messzire illant, mert lehet annak is megvan maga a szépsége, viszont azt is tudom, hogy az utolsó pillanatig élni fog bennem a remény, hogy talán egyszer minden szépségével és minden nehézségével együtt megtapasztalhatom azt, hogy milyen az elejétől a végéig az anyává válás. És ez a remény, még ha ostobaság is erősebb volt a másiknál. Azt pedig nem akartam, hogy netalán ez árnyékot vessen arra, ha a másik utat választom. – hangom egészen halkan csendült, mint aki hirtelen nem tudja eldönteni, hogy inkább némaságot válassza, vagy beszéljen arról, amiről talán még soha senkinek se. Ujjaimmal a pult szélébe kapaszkodtam és megköszörültem a torkomat. –  És ott volt az is, hogy egyedül vagy partnerrel végigcsinálni az egészet ég és föld lehet. – lehet nem volt gyerekem, de az unokahúgom életében egészen nagy szerepet töltöttem be. Láttam azt, hogy a testvérem a feleségével miként támogatják egymást, s azt is megtapasztaltam, ha még csak pótanyai szerepben is, de olykor nehéz egyedül helytállni. -  Azt hiszem az is befolyásolt, hogy titkon a történtek ellenére is vágytam arra, hogy egyszer talán partnerre bukkanok, akivel együtt vetjük bele magunkat ebbe, aki ott lesz a legjobb és a legrosszabb pillanatokban. Akivel együtt tapasztaljuk meg minden szépségét, vagy éppen kevésbé szebb pillanatait az állapotoságnak, a gyereknevelésnek. – lopva pillantottam csak rá, aztán ismét inkább lefelé bámultam, mintha csak a földön valami érdekeset pillantottam volna meg. – Azt hinné az ember, hogy némelyik ábránd az idő múlásával megfakul, ami teljesen érthető is lenne, hiszen ennyi idősen a legtöbb ember nem gyerekre vágyik, hanem csak egy egyszerű életre, vagy arra, hogy elrepülhessen a naplementébe, tekintve, hogy gyakran akik ilyen idősen újrakezdik az egészet, azoknak már van egy családjuk és nem vágynak igazán másikra, csak egy társra.  Ami érthető is és nincs vele gond. – megrántottam a vállaimat és egy sóhaj bukott ki ajkaim között. -  De talán olykor tényleg a remény a legszívósabb állat, és hiába kívánjuk azt, hogy bárcsak hamarabb elillanna, akkor se fog, hanem az utolsó pillanatig ott lesz velünk és nem tehetünk semmit se. – lehet rövidebb válaszra számított, de úgy éreztem, ha már egyszer elérte azt, hogy erről beszéljek, akkor megoszhatom vele minden gondolatomat, dilemmámat ilyen téren. Az is lehet, hogy ezzel csak messzire üldözőm, de az is lehet nem. Még ha fura is volt ennyire hosszú idő után valakinek beszélni erről, valahogy még is jó érzés volt kimondani a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat ezzel a témával kapcsolatban.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Voltak olyan dolgok, miket soha sem akartam volna megpróbálni, és erről színt is vallottam. Persze sosem tudhatom, mikor ettem éppen olyasmit, amihez semmi kedvem sem volt, vagy éppen mikor tettem olyasmit, amire most azt mondanám, sosem akarom kipróbálni.
Az ember elég gyakran tesz meg olyasmit, amihez a világon semmi kedve, vagy éppen érdeke sem fűzi.
-Akad bizony! -bólintottam, s közben pörgettem magamban a múltam, s igyekeztem visszaemlékezni, vajon ettem e már kígyót valamikor az életem során. - Talán egyszer kóstoltam… de például sosem akarnék grönlandi cápát enni. Nincs kedvem kockáztatni egy mérgezést. Bármennyire is dicsérik, nem akarnék teknőclevest, vagy éppen csigát enni, ahogy sem a kutya, sem a macska fogyasztása nem vonzana.
Meglehet kicsit túlszaladtam mindenen is, de csak úgy jöttek a szavak, s minél inkább azon voltam, hogy egy cseppet elhatárolódjak a mindennapoktól, s kicsit jobb hangulatot teremtsek.
-Te hogy vagy ezekkel? Mi volt eddig a legextrémebb dolog, amit megkóstoltál? - valóban érdekelt ez a téma is, hisz sosem lehet tudni, mire volt épp gusztusa a másiknak, bár ha a halat sem preferálta, úgy annyira extrém ételt nem igen tudtam elképzelni a repertoárjában.
-Nem. Legalább is nem hinném. - megtámasztottam magam egy pillanatra, aztán kényelmesebben helyezkedtem el. - Meg aztán ha aggódok is, nem sűrűn mutatom ki. Inkább triplán ellenőrzök mindent. Nem azért mert nem bízok másokban, egyszerűen csak szeretem magam is tudni, látni, több szem többet lát alapon. Bár lehet, ez a poszttrauma utózöngése.  -megvontam a vállam. - Jó persze aggódtam a gyerekeimért, mikor betegek voltak. Aggódtam, mikor anyát megműtötték, de nem kombináltam túl semmit sem, ha erre voltál kíváncsi.
Kicsit persze meglehet ott volt bennem az aggodalom, de olyanokra sosem gondoltam, hogy esetleg valami nem sikerülne, vagy épp nem fog meggyógyulni valaki. Igyekeztem bizakodó lenni, s ez sokat javított azon i,s hogy már nem képzeltem el, miképpen zuhanok le, és töröm össze magam végleg egy baleset során, ám ezt a részletet megtartottam magamnak, hisz már nagyon rég nem volt ilyesféle gondolatokban részem.
Sosem szerettem a túlgondolást, a traumatikus pillanatokat, a stresszt, mit az okozott, s rengeteg időbe, és sok terápiás foglalkozásba került, míg sikert könyvelhettem el magamnak.
-Pedig volt idő mikor igen. Sokat idomultam az idő folyamán, de szerintem mindenki változik. Van ki jó, van aki rossz irányban.
Aztán persze bevallottam, hogy szeretem az operát, és társait, mit valljuk be, nem igen nézne ki belőlem senki sem, így nem igen lepődtem meg szavain sem.
-Nem nevezném rajongásnak. Inkább csak kedvelem. - körbeforgattam szemeim, s azzal egyidejűleg még a vállamat is megvontam, aztán elmosolyodtam. - Rendben!
Amikor rákérdezett a vérre, egy pillanatra felszaladt a szemöldököm, s újfent elméláztam magamban, vajon milyen kapcsolatban is vagyok a vérrel, de mikor eszembe jutott Abe, és a vértől áztatott teste, hogy miképpen láttam el a sebét, s hogy még a mai napig pontosan tudom merre is van az a hely, ahol üldögélt a saját vérében… s hogy a foltokat milyen nehéz volt kivenni a kanapé szövetéből…
-Nem vagyok rosszul a vértől.
Aztán elkanyarodtunk egészen másféle vizekre, s figyeltem miképpen telepedik fel mondandója közepette a pultra, de nem mentem közelebb hozzá, csak hallgattam mondanivalóját, a gyermekekről, s arról, miképpen lenne a legtökéletesebb egy gyermek vállalása.
Megértettem, miért nem vágott bele az örökbefogadásba, s hogy miért is döntött végül úgy, hogy mégsem vág bele. A saját tényleg sokkal intimebb. Átélni, és érezni. A legcsodálatosabb dolog. Jó persze férfiként csak kintről szemlélhettem az egészet, de kezemet feleségem hasára téve, már ha épp otthon voltam, érezhettem apró mozgásaikat.
-Sosem tudhatod mit hoz a jövő.- ekkor emeltem rá tekintetem, de nem mentem még akkor sem közelebb, pedig ott égett bennem a pillanat, hogy finoman megemelve az állát, szemébe nézzek, hogy aztán megölelhessem, mintha csak biztatni akarnám, bele sem gondolva, mit is sugallhat ezen cselekedetem.
Aztán meggondolatlanul rákérdeztem az örökbefogadásra, amit meglehet utólag kicsit meg is bántam, ám még is végighallgattam minden egyes szavát, még akkor is, hogyha elégé bőlére eresztette az egészet.
-A remény hagyja el legutoljára az embert. - morfondíroztam, aztán végül még is rávettem magam, felkeltem, odaléptem hozzá, s ha hagyta, hát magamhoz öleltem néhány pillanatra, majd távolabb léptem, ám tenyereim ott nyugtattam combjai mellett, ha még mindig a pulton ült, ha nem, akkor távolabb lépve tőle, én támaszkodtam meg a pultnál nélküle.
-De ha már a remény sem létezik, akkor halt meg igazán az ember. - ha lehetett, akkor lélektükreit fürkésztem. Elléptem tőle, s az ablakhoz léptem, nyitottam rajta egy árnyalatnyit, majd visszaléptem hozzá. Nem egyszer vesztettem már el a reményt, s gondoltam, hogy belőlem nem lesz semmi, hogy onnan, ahová zuhantam, többé nincs kiút. Aztán még is megtörtént. Felálltam, tovább léptem, s felálltam a legnagyobb katyvaszból is.
Ismételten túl komolynak bizonyult a téma, s közénk ékelődött a hallgatás. Végül megdörgöltem a tarkómat, torkot köszörültem, s úgy pillantottam felé.
-Miből gondolod, hogy  jobb lenne remény nélkül?  

Arcomra volt írva, hogy ezeket én is szívesen kihagynám és reméltem, hogy soha nem is fogok ilyet enni, még úgyse, hogy valaki hazudik arról mit is eszem és csak utólag tudom meg. Volt már szerencsém ilyenhez is, utána nagyon rosszul lettem és azóta se jártam még az étterem közelében se, pedig nem ők tehettek róla, hanem az idióta bátyám amiért átvert hajdanán.
- A lóhúst annak lehet mondani, vagy a pho levest? – óvatosan csendült a hangom, mert nem igazán voltam az, aki eddig nagyon extrém ételeket próbált volna ki. Előbbit meg igazából tudtomon kívül ettem. Megkóstoltam és ízlett, majd jó pár falat után közölte velem a testvérem, hogy mit is eszem. Majdnem kiköptem ott mindenki előtt a kaját és teljesen elment az étvágyam, de ő legalább jót szórakozott. – Más hirtelen nem jut eszembe, így mondhatni én nem voltam eddig kalandvágyó ételek terén, mint te. – megrántom a vállaimat mosollyal az arcomon, mert nem gondolnám, hogy ez gond. Lehet, ha egyszer olyan helyre mennék, ahol vannak különleges ételek, akkor legalább egy kostolás erejéig teret engednék nekik, ha utána nem is enném meg az ételt.
Kíváncsian hallgattam az aggódással kapcsolatos okfejtését, hogy miként is érette azt, amit korábban mondott. Kicsit oldalra billentettem a fejemet, miközben őt hallgattam és olykor bólintottam is, hogy tudja figyelek és értem mire is gondol. – A repüléssel kapcsolatban sincs soha benned aggódalom? – lehet nem kellett volna rákérdeznem, de tényleg érdekelt, hiszen egyszer már majdnem meghalt miatta. Bátornak tartottam őt azért, hogy ezek után is képes volt repülni, kicsit azt hiszem csodáltam is mindezért, hogy nem megfutamodott, de mindennek ellenére is érdekelt, hogy mi is a helyzet ilyen téren. Ha viszont nem állt készen arra, hogy erről most beszéljen, akkor nem tettem szóvá vagy nem türelmetlenkedtem, hanem csak egy megértő mosolyt és pillantást kapott.
- És már nincs egyáltalán olyan dolog, ami miatt pillanatok alatt képes lennél elveszíteni a fejedet? – ez a nap elméletben erről szólt, hogy jobban megismerjük a másikat, így nem aggódtam amiatt, hogy rossz pont járna azért, amiért erre még rákérdezek. Igaza van abban, hogy mindenki változik, valaki jó vagy valaki rossz irányba, de ugyanakkor teljesen se tud a legtöbb ember megváltozni, legalábbis szerintem.
Miután a színház dolgot megbeszéljük és a semmiből ide keveredik a vér is, mint téma utána sokkal komolyabb vizekre evezünk. Először azt gondoltam, hogy könnyedén át fogunk ezen lendülni, mint korábban is tettünk, de nem így lesz.
Először haloványan elmosolyodom, mert elég csak minket megnézni, mert esélyesen erre számítottunk volna a legkevésbé, szóval valóban kiszámíthatatlan az, hogy a jövő mit is hoz magával. Ezt viszont szavakkal nem fejtem ki, csak egy bólintást kap és mellé egy beszédes pillantást.
Viszont mielőtt még igazán elengedhetném a témát és azt gondolhatnám, hogy ezzel le is tudtuk a beszélgetésnek ezt a részét, akkor egy újabb kérdéssel meglep, vagy éppen lesokkol. Talán kicsit mind a kettő igaz rá. Ahogyan szinte minden kérdésre igaz tud lenni az, úgy erre is, hogy akár pár szóval is le lehetne rázni az egészet, de valami miatt megint nem tudok időben ráharapni a nyelvemre, és bőlére eresztem az egészet bele se gondolva abba, hogy ezzel netalán milyen lavinát is borítok magunkra. Igaz, nem csak én voltam ludas ezért, hanem részben ő is, mert ha ő nem kérdez rá a dologra vagy elengedi az egészet, akkor én nem fejtem ki a témával kapcsolatos gondolataimat és érzéseimet.
Szavaira kicsit megingattam a fejemet, mert volt benne igazság, de nem teljesen értettem vele egyet. Figyeltem, hogy miként lépett végül közelebb, amikor pedig ölelésébe zárt, akkor egészen meglepett, hiszen nem ezért avattam be a dolgaimba, mert sajnálatot vagy bármit is vártam volna tőle. Kivételesen kicsit esetlenül viszonoztam az ölelést, mert míg egy részem bánta azt, hogy újra elcsesztem a hangulatot, addig a másik felem egyáltalán nem bánta, mert ha egyszer netalán úgy döntene, hogy szeretné azt, ha mellette maradnék, akkor jobb ha tud ezekről is, nem?  Az ölelést követően se csúsztam le a pultról, csak őt fürkésztem, ahogyan előttem megállt, majd megtámaszkodott a pulton a combjaim mellett.
- Ezt úgy mondod, mintha tapasztaltad volna. – hangom alig hallhatóan csendült, miközben elvesztem az engem fürkésző kékségben, aztán figyeltem miként sétál az ablakhoz, hogy kinyissa azt, mintha csak elfogyott volna itt a levegő, vagy túlzottan fullasztóvá vált volna. Talán tényleg így volt, magam sem tudom, csak azt éreztem, hogy a korábbi hangulatért felelős madár helyét átvette egy komorabb madár dallama.
Kivételesen nem törtem meg a csendet, inkább csak hagytam, hogy a gondolataim őrültbe kergessenek, miközben őt fürkésztem. Mintha csak azt akarnám megfejteni, hogy mi is zajlik mélyen a felszín alatt, amiről tudomást vesz vagy talán még ő se realizálta az egészet. Érdekelt volna, hogy miért kérdezte azt, amit.
Kérdését hallva megingattam a fejemet.
- Nem azt mondtam, hogy jobb lenne, de olykor egyszerűbb lenne, ha bizonyos remény madarak hamarabb kijutnának a kalitkájukból, mielőtt még végül örökre reménytelenül raboskodnak várva a csodára. – miközben beszéltem őt fürkésztem. Hangom gyengéden csendült és egy pillanatra elgondolkodtam. – A kettő szerintem nem ugyanaz és attól még, hogy egy ábrándot elengedünk nem jelenti azt, hogy vele együtt halunk meg. Inkább azt jelenti, hogy megtanuljuk elfogadni, hogy nem minden álom képes valósággá válni, ugyanakkor, ha ezt megtesszük, akkor egy másik reménynek, ábrándnak nagyobb teret tudunk adni. – hittem abban, hogy nem csak egy remény képes élni az emberekben, ha úgy lenne, akkor tényleg könnyedén halnánk meg. Különféle reményeink, álmaink vannak, amik állandóan átadják egymásnak a helyet, hogy éppen az adott pillanatban mi is kapjon nagyobb hangsúlyt az életünkben.
Kíváncsian fürkésztem, hogy vajon átmegy-e az, hogy mire is akarok kilyukadni. Lehet kicsit túlzottan káoszosan, idiótán fogalmaztam meg, de nehéz volt a jelenlegi pillanatban teljesen tisztán gondolkodni, végül megköszörültem a torkomat.
- Sajnálom, hogy részben miattam újra kisiklott a hangulat. Esélyesen mára a homlokomra kellene írni azt, hogy hangulatgyilkos. – az ujjammal a homlokomra rajzoltam, mintha éppen fel akarnám írni, ezzel is oldva kicsit a beállt komorságot aztán még is kicsit szomorúan pillantottam rá vállrándítás közepette, majd az ablak felé fordultam. Pár pillanatig a csöndet választottam, mígnem újra rajta állapodott meg a pillantásom. – Szeretnéd, ha elmennék, mielőtt még inkább elrontom a mai terveidet vagy hangulatodat? Vagy mindennek ellenére is szeretnéd azt, hogy maradjak? – kérdőn fürkésztem őt, hiszen nem tudtam volna hibáztatni érte, ha az elsőt választja. Még akkor se, ha rosszul esett volna, de meg akartam adni neki a menekülési lehetőséget.    
Nem akartam teherré válni, maximum akkor, ha az a teher édes lett volna, nem pedig nyomasztó.

öltözet