Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Minden annyira hamar ment végbe, hogy pislogni sem volt időm. Frederick hamar megérkezett, és előállt a kocsival, amit persze elleneztem, hisz úgy voltam vele, jó nekem a saját kocsim, és a saját gépem is. Örültem volna annak, ha nem kell ez a nagy cécó, és nem kell a felhajtás sem, de hiába próbáltam meggyőzni a szüleimet, annak ellenére, hogy nagyon rég találkoztam velük rendszeresen, valahogy úgy gondolták, ez jár nekem.
Annak ellenére, hogy hosszú éveken keresztül kibírták enélkül a zavaró szokásuk nélkül.
Fiatalabb koromban élveztem ezeket a partykat, s persze akkor is, mikor a fiam kicsi volt. Jó érzés volt utána rohangálni, és nézni, miképp élvezi az egész felhajtást.
Felvont szemöldökkel fürkésztem a méregdrága öltönyt, mit pont nekem készítettettek. Nem mintha én magam nem engedhettem volna meg magamnak, de még is feleslegesnek éreztem.
-Felesleges ez a felhajtás Fred…
-Valóban uram! De szükséges is!
Körbeforgattam szemeim, aztán felvettem a zakót, a nyakkendőt a nyakamba akasztottam, aztán elfintorodtam. Nem szerettem a nyakkendőket.
-A fo…
-Igen. A fodrász is, és a sminkes is a kisasszonynál van! És nem Uram! Az apja a lelkemre kötötte, hogy nem vezetheti a gépet!
-Miért nem? - összevontam szemöldököm, aztán fújtatva túrtam bele hajamba. Elhallgattam mondanivalóját, aztán magamhoz vettem a tárcámat, és minden szükséges iratot, egy vászonkabátot aggattam magamra, majd amikor Frederick a kocsihoz vezetett.
-Ahogy megbeszéltük, a kisasszonynak elküldtük a ruhát, a megfelelő kiegészítőkkel.
-Köszönöm! - tisztában voltam vele, hogy a saját ruháiban is csinos lenne, de úgy éreztem, ha a szüleimről van szó, akkor jobb teljesen biztosra menni.
Pontosan érkeztünk. Természetesen egy kicsit sem tetszett a gondolat, hogy így kell végigcsinálni az egészet, és hogy a fiam nem lehetett velem, és ráadásképpen még a szekrényem kulcsát is fel kellett áldoznom, és a kísértés ott lapult a fiókban, és belülről marta az elmém. „Csak egy ital!!”
Futólag odapillantottam Fredre, ki odabent várt a kocsiban, majd megnyomtam a csengőt, s várakoztam kezemben a csomagokkal, míg nem nyílt az ajtó.
-Hamarosan kész van! Már csak pár simítás! - duruzsolta egy nő, ki széles kedves mosollyal arcán nézett végig rajtam, majd a dobozokra siklott tekintete.
-Rendben! Idekint várom! Lassan indulnunk kell! - hátat fordítottam, s már csak azt hallottam, hogy becsukódik a nő mögött az ajtó.
Visszaültem a kocsiba, aztán kényelmesen elhelyezkedtem, míg vártam érkezésére.
Hátravetettem fejem, s gondolataimba mélyedtem. Annyira jó lenne egy pohár itallal üldögélni, és végiggondolni mindazt, ami a nap folyamán történt. Végiggondolni, hogy mit kellett volna tennem, hogy akár ellenkeznem is megérné ilyen esetekben, bár veszekedni, vagy a tekintélyét aláásni sem akartam.
Láthatólag magam alatt voltam, legalábbis addig, míg nem került más a közelembe. Akkor álarcot fel, mosolyt igazít, feszültséget elrejt. Mint valami őrült játék. Ám egyre nehezebb volt visszatartanom érzéseimet.
-Biztos nem vezethetem én a gépet? Apám nem fogja megtudni. Én sem mondom el, és te sem!
-Nem lehet Uram!
-Pfff… - fújtatva forgattam meg szemeim, aztán lassan ismét kiszálltam a kocsiból. Ha már az ital sztornózva volt, félretéve az elveim, és a „leszoktam” mondatot, előszedtem egy cigarettát, számba illesztés után meggyújtottam, s nekitámaszkodva a kocsinak, keresztbe téve lábaim szívtam bele, majd hosszan fújtam ki a füstöt. Ideges voltam.
Ha netán kilépett a házból, ledobtam a csikket, eltapostam, majd zsebre tett kézzel tettem felé pár lépést, mosollyal arcomon.

Kár lenne tagadni, hogy nem éreztem távozásomat követően azt, hogy legszívesebben ujjaimmal gyengéden megszeretgetném a torka tájékán, viszont ez az érzés csak nőtt bennem, amikor megérkezett a csomag. Egy pillanatra azt hittem, hogy már nem tud jobban az őrületbe kergetni, mint azzal, hogy rávett erre az egészre, majd elfogadtam azt is, hogy jönnek sminkesek és fodrászok is, de arról nem volt szó, hogy ő fog felöltöztetni is. Komolyan, ennyire nem bízott az ízlésemben, vagy csak lemaradtam valamiről és nem avatott be mindenbe?
Lassan kifújtam a levegőt, miután elengedtem az orrnyergemet és újabb kortyot ittam az állítólagosan idegnyugtató teából.  Haboztam, hogy kinyissam a dobozokat, de végül győzött a kíváncsiság, és úgy voltam vele, hogy jobb lesz előbb túlesni rajta, amíg csak egyedül vagyok a lakásban. Minek is tagadni, az első gondolatom az volt, hogy Joe nem normális, mert szemmel látható volt, hogy a nyaklánc méregdrága lehet, de aztán csak elmosolyodtam, mert gyönyörű volt. Óvatosan húztam végig rajta az ujjaimat, a színe pedig… Sietve ráztam meg a fejemet, mert pontosan arra a szempárra emlékeztetett, aki miatt ebbe az egész helyzetbe kerültem és mindig képes volt felbosszantani, vagy mosolyt csalni az arcomra. Néha úgy éreztem, hogy Joe mellett az érzelmek viharjában sétálok, mert egyik pillanatban kiakasztott, a másikban viszont mosolyt csalt arcomra. Ezek után sietve néztem meg a cipőt és a ruhát is. Mind a kettő gyönyörű volt, de az is igaz, hogy magamtól talán soha nem viseltem volna ilyet. Amennyiben ő választotta ezeket, akkor volt ízlése és egy kicsit kiismert, mert színben is olyat választott, ami kedvemre való volt és még ebben a kialakult helyzetben is szívesen viseltem. Alig, hogy megnéztem az érkezett csomagokat és elfogyasztottam a teámat meg is szólalt a csengő és kezdetét vette az őrültek háza.
Soha nem volt még ilyenben részem, voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy inkább visszatáncolok, de aztán arra gondoltam, hogy mindig betartom az ígéretemet és nem pont ő miatta fogok ezen változtatni. Próbáltam jó arcot vágni az egész készülődéshez, szinte még el se kezdődött, de már vártam azt, hogy végre vége legyen. Szerencsére nem keletkezett ádáz harc amiatt, hogy inkább természetes sminket szerettem volna, ahogyan a hajammal kapcsolatos elképzelésbe is könnyedén belementek a fodrászok miután megnézték a ruhát. A csacsogásuk betöltötte a házamat és idővel szép lassan én is feloldottam. A jókedvből az újabb csengőhangja rángatott ki és az idegesség szép lassan végig terjedt az egész testemen, de ez inkább izgulás volt, mintsem a korábban érzett gyűlölet újra ébredése. Agnes könnyedén magunkra hagyott, hogy váltson pár szót Joe-val. Addig a többiek a ruhámat megigazították, majd az utolsó simításokat is elvégezték a hajamon, hogy minden tökéletesen álljon, amikor pedig megláttam magam a tükörben, akkor még nekem is egy pillanatra elállt a lélegzetem. A ruha úgy simult az alakomra, mintha rám öntötték volna, a nyaklánc csodásan mutatott a fülbevalókkal egyetemben. A hajam pedig pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Miután a lányok is mindent tökéletesnek találtak segítettek felvenni a kabátomat és a kistáskámat is odaadták. Mindent megköszöntem nekik, aztán nagy levegőt vettem és lenyomtam a kilincset, hogy magam mögött hagyjam a lakásomat és szembe találjam azzal a kéklő szempárral, aki ma még akkor is kísértett a kapott dolgoknak köszönhetően, amikor nem is volt a közelemben.
Mosolyt varázsoltam az arcomra, hiszen jó voltam ebben. Tudok mosolyogni akkor is, ha nem sok kedvem van hozzá. Lassú léptekkel indultam meg felé, majd amikor megéreztem a cigaretta szagát, akkor lemondóan sóhajtottam.
- Igazán üdítő látvány vagy. - direkt fogalmaztam így, mert nem akartam túlzottan az egoját simogatni, de kár lett volna tagadni, piszok jól nézett ki az öltönyében és a haja is egészen jól fésült lett. Közben pedig egészen közel értem hozzá.
- Ennyire ideges vagy, Joe? Miért megyünk, ha nem akarsz? – őszintén csendült a hangom, mert úgy éreztem neki se sok kedve van hozzá, vagy csak azért nincs kedve, mert a fia nem mehet vele? Nem tudom és az is lehet, hogy ő szereti ezeket a partikat, amire most magával visz. Azt pedig nem bántam, hogy egyelőre nem csodálhatta meg azt, hogy jól választott-e vagy nem, hiszen a kabát eltakarta az ékszert és a ruhám nagy részét is. Egye csak a fene emiatt, ha már úgy döntött mindent ő akar irányítani. Bárhova is megyünk, majd ott látni fogja.
- Mehetünk? – ha ő se tette, akkor én se öleltem meg és nem is adtam puszit az arcára, amikor egymás mellé értünk, mert fogalmam sem volt, hogy mi is lenne a helyes, így inkább hagytam mind a kettőt. Végül beszálltam az autóba, köszöntem a sofőrnek, aztán elhelyezkedtem és eligazítottam a ruhámat is. Az ablakon át figyeltem az elsuhanó házakat, miközben az egyik szabadon hagyott tincset babráltam.
- Elárulod pontosan, hogy hova megyünk, vagy minden meglepetés? – hosszú perceket követően szólaltam csak meg és csak ekkor néztem újra rá. Hangom barátságosan csendült, mintha nem pár órával ezelőtt cseszte volna fel az agyamat és nem viharos váltunk volna el.
- Minden rendben van? – aggódva csendült a hangom, mert tényleg érdekelt és tudnom kellett azt, hogy milyen lelkiállapotban van, ha már azért hozott magával, hogy legyen „támasza”, akkor az a legkevesebb, hogy nem zárkózik megint falak mögé, mert akkor inkább hazamegyek és oldja meg egyedül az egészet, ahogy akarja.


ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Közel került. Káprázatos illatot hozott magával, de ezen véleményem megtartottam magamnak. Végignéztem kabátomon, aztán bólintottam.
-Képzelem mennyire kívánsz a pokol fenekére.-negédes mosoly suhant át arcomon, majd kinyitottam neki a kocsi ajtaját.-Mert tartozom ennyivel a szüleimenk.-rövid, de lényegretörő választ adtam. Nem akartam köntörfalazni, sem mentegetőzni, de azt végképp nem akartam felajánlani, hogy maradhat itthon is.
-Bocs a bagóért...megpróbáltam leszokni, de...-grimaszoltam, aztán miután beült, s elegyengette ruháját, rácsuktam az ajtót, és magam is beültem mellé.
Rossz érzés volt, hogy nem vezethettem. Úgy éreztem, apám kicsit túltolta, mert az én gépemmel már rég úton lehetnénk.
-Rég volt, hogy nem vezettem Frederick...
-Tudom uram, de tudja, hogy nagyon rosszúl hazudok.-mosolyogva pillantott a visszapillantóba, mire viszonoztam a mosolyát.
-Gyerek voltam még mikor jelentkeztem a sereghez. Azt hittem Frednél majd biztonságban lesz a titkom, de tévedtem. Apám kiakadt, és szobafogságra ítélt mikor megtudta.-meséltem kipillantva az ablakon.-Aztán persze ő lett a legbüszképp, mikor eljött a támaszpontra, és végugnézte az első repülésem.-kellemes emlék volt, így mosolyom is ellágyúlt.
-Washingtonba megyünk, a szüleimhez.De úgy rémlik, ezt már mondtam.-rápillantottam, s rajta felejtettem a szemem. Annyival másabb volt. A frizura, a lágy smink... Végül elkaptam tekintetem, s magam is kipillantottam az ablakon.
-Gyerekként imádtam ott élni.Nagy ház, nagy kert... Hatalmas másznivaló fák...néha csak felmásztam a legmagasabbra, kitártam a karjaim, és figyeltem a madarakat.-emlékeztem vissza, majd csendben ültem tovább, mígnem Fred szólalt meg.
-Aztán az Úrfi leesett a fáról. Eltörte a karját.
-Azóta is repülni szeretek a legjobb.-szavaim nyomán elnevette magát, én meg mosolyogtam, aztán a dolog iróniája keserédes nevetésre ösztökélt. Jó vol az öreggel viszont találkozni, hisz jobban kedveltem, mint a saját nagybátyámat.
-Igen persze, csak tiltólistára raktak. Mióta saját cégem van, azóta csak magam voltam a pilóta. De most...-felé fordultam, megdörgöltem tarkómat.-Kicsit talán ideges vagyok. Szóval átérzem, amit ma reggel éreztél. -sóhajtottam. Sokáig bent tartottam a levegőt, próbálva megnyugtatni magam.
Sosem gondoltam, hogy lesz ilyen alkalom még az életben. Bár de...ám azokra az időkre nem akartam visszagondolni, főleg nem repülés elött, és nem úgy, hogy nem én irànyítok.
-Mutatós lett a frizurád. Jó lett a ruha? Mondhatnám, hogy szemmérték, de az anyukád adta meg a méreteid.- zavarban igaz nem voltam, ám még is félszeg mosoly költözött arcomra.-Nem akart rosszat...ne fedd meg érte. Max csak rám legyél mérges.
Időközben megérkeztünk, s a magángépnek hála, minden ellenörzésen hamar átestünk, s mehettünk a repülőhöz.
Felajánlottam a karom, hogyha szeretne karoljon belém, míg elérünk a gépig, ahol már a fellépő tetején állva várt minket a pilóta.
Megtorpantam. Fintor suhant át arcomon, aztán Frederick felé fordultam.
-Ez a majom a pilóta? Még mindig? A kutyám jobban vezet nálla...-morogtam, aztán elnézést kértem Bells-től, s felléptem hozzá, de már nyoma sem volt a nemtetszésnek. A neveltetés varázsa. Kezet fogtam a régi ismerőssel, majd bepróbálkoztam, de a vàlasz határozott nem volt, s apám egy levele, mit összegyűrve tettem a zsebembe, aztán visszamentem a nőhöz.
-Hamarosan indulunk...én...sajnálom! Előszedtem a cigarettámat, majd megkopogtattam a doboz alját, hogy aztán nyissam fel, hogy kiszedhessek belőle egyet, mit meg is tettem, majd vissza is pakoltam a dobozba, aztán eltettem a zsebembe.
-Ne nézz úgy mint aki mindjárt képes lenne agyoncsapni kérlek! Tudom, rohadt dolog, de...mindegy! Szálljunk be.-előre engedtem, majd magam mentem utána, Fred pedig mögöttünk lépett be.
Odabent szép tàgas hely fogadott, kényelmes ülésekkel, minibárral, mit fel is nyitottam, majd előszedtem egy palack vizet. Apám előrelátó volt.
-Kérsz?-nyújtottam felé, s ha elfogadta, vettem ki egy másikat magamnak, aztán letelepedtem helyemre, majd idegesen doboltam a karfán.

- Szerintem fogalmad sincs róla. – édesen elmosolyodtam, mert pár órája tényleg nagyon oda kívántam, de azért azóta csillapodott az én kedélyem is, ami részben a lányoknak volt köszönhető. Szavaira csak bólintottam és úgy tűnt, hogy ebben is kicsit hasonlítunk, a szüleiért teszi, ahogyan én is sok mindent a szüleimért tettem meg életem során.
- Reméljük, hogy egyszer sikerülni fog. – egyértelmű volt, hogy a stressz hozta elő belőle, ami még engem is meglepett. Szerintem soha nem láttam még őt ennyire feszültnek, mintha aggódott volna az egész este miatt, amit nem teljesen tudtam hova tenni, hiszen a családjához megyünk. Olyan emberek fogják körbe venni, akik fontosak neki és szereti őket, akkor miért ennyire feszült?
- Úgy rémlik eléggé viharos volt a legutóbbi találkozásunk, így érthető, hogy nem minden rémlik. – ennyit feleltem arra, hogy szerinte már mondta.
Kíváncsian hallgattam a történetet, amit meséltek és jó érzés volt hallgatni őket, mintha csak régi barátokat hallgatnék. Könnyedén egészítették ki egymás mondandóját. A mosolyom egyre szélesebb lett és meglepetten pillantottam Joe felé, mert nem is sejtettem, hogy korán bevonult.
- Miért vonultál be, ha tudtad, hogy a szüleid nem fognak örülni? – tényleg érdekelt, hogy miért ment szembe az akaratukkal. – Ez általában mindig így van, féltenek, ezért megtiltanak dolgokat, de aztán még is ott állnak mellettünk, mert látják, hogy az tesz minket boldoggá. - kicsit ábrándossá vált az arcom, mert eszembe jutott, hogy a szüleim eleinte hogy féltettek az orvositól, hiszen mindent feláldoztam azért, hogy a legjobb lehessek, és ha nem tanulás töltötte ki minden percemet, akkor a munka kötött gúzsba, hogy fenn tudjam tartani az életemet, egészen addig…  Sietve fordítottam el a fejemet, ahogyan a kellemetlen emlékek átvették a boldog emlékek helyét, a mosolyom pár pillanatra eltűnt, de aztán újra megjelent, mintha az előbbi szomorúság és fájdalom csak a képzelet szüleménye lett volna, nem pedig a valóság. Visszafordultam a feléjük és igyekeztem felvenni a fonalat, hogy miről is beszélnek.
- Fára mászni a világ legjobb dolga és onnan szemlélni a világot, annál talán csak egy jobb dolog van. Sziklaszirten állni és hagyni, hogy a szellő dallama elvarázsoljon és elhitesse veled, hogy képes magával repíteni, mintha csak madár lennél. – elmosolyodtam, hiszen imádtam hegyeket megmászni, elveszni a csendben, magam mögött hagyni a zűrös gondolatokat a város zajával együtt.
- Ezért lettél pilóta, vagy más miatt? – újra Joe-n állapodott meg a pillantásom és fürkésztem őt, hiszen meglepő volt még számomra is, hogy ennyire beszédes, ennyire könnyedén mesél a múltjáról. Ezzel pedig valahogy elérte azt is, hogy kicsit én is megnyíljak, én is meséljek, mintha a falaimon réseket ütne úgy, hogy csak utólag veszem észre, amikor már nem tehetek semmit se.
Nem kerülte el a figyelmemet az, amit mondott, de úgy éreztem még nem kellene rákérdeznem, hogy miért is került tiltólistára. Aztán kicsit felvontam a szemöldökömet és mosolyogva megingattam a fejemet. – Pedig neked van tapasztalatod, vagy az a gond, hogy nem te fogsz vezetni? Nem irányíthatsz mindent Joe, néha hagynod kell, hogy más vezessen. Ettől nem leszel gyengébb senki szemében se. – és ezt most nem csak a repülésre értettem, hanem az életre. Nem tarthat mindig mindent kézben, mert az lehetetlen és senki nem is várja el tőle.
Aztán olyan hirtelen váltott témát, hogy kellett pár másodperc mire felelni tudtam rá.
- Köszönöm és a ruha meg, nos, majd megtudod, ha megérkeztünk. Legyen meglepetés, ha már számomra is az volt, hogy más választotta ki helyettem. – hamiskás mosoly jelent meg az arcomon, majd amikor azt mondta, hogy rá legyek mérges és ne anyukámra, akkor még szélesebb lett a mosolyom. – Nem fogok rá haragudni, miért is tenném? Csak hálás vagyok, hogy legalább a miatt nem kell aggódnom, hogy netalán a hátam mögött kiházasítotok, mert szerencsére az már kiment a divatból. Viszont jobb lesz megjegyeznem, hogy micsoda szövetségek alakulnak a háttérben. – természetesen játékosan csendült a hangom, mert csak játszadoztam vele és oldani akartam a feszültségét, kicsit elvonni a figyelmét arról, ami aggódalommal töltötte el.
Megérkezünk a reptérre, hamar át is jutottunk az ellenőrzésen, aztán pedig ott állt előttem egy újabb fémdobozka. Egy kicsit ínamba szállt a bátorságom is és Joe szavai se segítettek rajta. Megfordultam és az arcomról könnyedén leolvashatta „Ez most komoly?”.
Figyeltem a jelenetet, ami a pilóta és közte alakult ki, de ne mozdultam meg. A gondolataimból igyekeztem száműzni az aggodalmat.
- Legalább az nyugtat, hogy te jobban repülsz, mint a kutyád, így ha gáz lenne, akkor tudom, hogy ki játszaná el a hős szerepét. – játékosan csendült a hangom és mosolyt is kapott a szavaim mellé. A cigi miatt nem szóltam, de úgy tűnt elegendő volt a pillantásom ahhoz, hogy vegye a lapot. Hálás voltam azért, hogy nem gyújtott rá.
Helyet foglaltam a gépen és elvettem a vizet, amit magam mellé leraktam. Figyeltem az ablakon át a felszállást, miközben nem kerülte el a figyelmemet Joe miként kezdett egyre feszültebbé válni. Nem érdekelt, hogy még netalán nem szabad kikapcsolni az övet megtettem, és ha volt mellette hely, akkor át ültem oda, ha nem, akkor leguggoltam elé. Megfogtam a kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. Reméltem, hogy ez a tett meg fogja lepni annyira, hogy pár pillanatra legalább kizökkentse az előbbi állapotból.
- Nem lesz semmi baj, emlékszel mit mondtál ma nekem? Nincs miért aggódni, egy gép se marad fent.  – elmosolyodtam ezen, majd vettem egy mély levegőt és kifújtam. – Csak csináld azt, amit én. – megismételten még párszor, közben pedig guggolás helyett leültem a földre, mert magassarkúban guggolni halál volt, ha pedig korábban le tudtam ülni mellé, akkor csak közelebb csúsztam hozzá. Közben még néha biztatóan bólintottam és idővel a kezünket a mellkasomra tettem, mert még kabáton át is érezni lehetett, hogy miként emelkedik és süllyed. Ha úgy éreztem, hogy kezd megnyugodni, akkor újra megszólaltam.
- Elmeséled a legkedvesebb emlékedet, ami repüléshez köthető? – őszintén érdekelt, mert nem akartam egyből azzal indítani, hogy miért került tiltólistára, talán egy kedves emlék jobban meg tudja nyugtatni. Biztatóan néztem rá, de a kezét nem engedtem el, maximum csak akkor, ha nagyon el akarta húzni.
Egyik kérdés követte a másikat, közben pedig figyeltem rá. Figyeltem a légzésére, arra, hogy nehogy megint elhatalmasodjon rajta a pánik. Nem mozdultam el mellőle, megígértem, hogy segíteni fogok neki és nem állt szándékomban hátat fordítani neki, amikor ennyire sebezhetőnek mutatkozott. A kezünk még mindig összefonódott, akkor a történetek hallgatása közben valamikor a másik kezemmel gyengéden cirógatni kezdem a kézfejét, mintha csak ezzel is meg akarnám nyugtatni őt.
- Van kedvenc helyed a birtokon? Megmutatod majd? – hangom dallamosan csendült és közben lázasan kutattam még az után, hogy mivel tudnám szóval tartani, mert nem akartam végig a repülésről beszélni, hogy nehogy rossz emlékek felé kanyarodjunk és újra elhatalmasodjon rajta a korábbi állapot.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Volt róla fogalmam, hisz eltudtam képzelni, hogy körülbelül annyira az idegeire mentem, mint ő az enyémekre, szóval azt a kis édes mosolyt nem is vettem komolyan. Egyszerüen úgy éreztem, azt bizony jobb szó nélkül hagyni.
Arra persze nem figyelt, hogy hová fogom vinni, vagy éppen mire vállalkozott. Sokkal jobban érdekelte a morgolódás, amit ez az egész kiváltott belőle.
Feszültség oldásnak, beszélgetni kezdtem Frederick-el, kivel már nagyon rég nem beszélgettem egy jót, és ez a kis nosztalgia, tökéletesen jólesett, aztán Bluebell kérdésére ráemeltem kékjeim. Hangom határozottan csendült.
-Dacból. Nem akartam azt csinálni, amit az apám kijelölt számomra. A hátam közepére sem kívántam igaz a katonaságot, de nem táncolhattam vissza. Lázadni a szülői hatalom ellen. - furcsa volt ezt így ennyi év után kimondani, ám valahogy még is úgy éreztem, ez volt az, amit akkor helyesen tettem. - Nem akartam olyan aktakukac lenni. Nem akartam az apám nyomdokaiba lépni. Azt a stafétát szívesen meghagytam másnak. Nem hiszem, hogy féltett. Inkább kiváncsi volt, vajon elbukom e.
Az már más lapra tartozott, hogy elbuktam. Elbuktam, és nem bírtam felállni onnan. Elbuktam, s nem maradt más, csak a kudarc gondolata, minden egyes találkozásnál.
Aztán meséltem a fára mászásról, a kitárt karokról, és ironikus módon a repülésről is, aztán végighallgattam az ő gondolatait is.
A hasonlatára mosolyom kiszélesedett.
-Madárnak lenni csodálatos lehet! Csak kitárod a szárnyad, és repülsz, vitorlázol a szélben. Nem azért lettem pilóta, mert leestem a fáról, vagy mert irigyeltem volna a madarakat. Csak úgy éreztem ezt kell tennem. Aztán pillanatok alatt megszerettem, s a kezdeti dac, átváltott imádattá. - megvontam a vállam, s elcsendesedve figyeltem a tovasuhanó várost, ám következő felvetésére már nem feleltem, inkább megdicsértem a frizuráját, és a ruha után érdeklődtem. Széles mosoly ült ki képemre, miközben hallgattam.
Aztán hamarosan megérkeztünk, s túlestünk az egész cécón, s rá akartam gyújtani, de az a tekintet tett róla, hogy még se tegyem. A csúnya pillantásokat ha mellőzné, annyira nem is lenne rossz társaság, de még egy cigit sem szívhattam el, oké, persze… elvileg leszoktam. Elvileg, megtettem mindazt, amit kellett annak érdekében, vagy talán egy kicsit kevesebbet, de akkor és ott nem akartam azzal foglalkozni.
A megjegyzésére nem tettem replikát, nem morogtam, s hatalmas piros pont járt, amiért megálltam civakodás nélkül.
A repülőn mindegyikünk elfoglalta a maga helyét, én meg gondolatban végigfutottam mindazokon, amiket ilyenkor szoktam tenni, s reméltem ő is mindent tüzetesen leellenőriz, hogy biztos tökéletes legyen.
Idegesen doboltam a karfán, míg felszálltunk, majd mikor leült mellém, nem is szántam neki sok figyelmet, ám mikor megfogta a kezem, s ujjait az enyémek közé csúsztatta, majd becsukta őket, csak a kezét figyeltem, s egy pillanatra minden gondolat kiillant a fejemből, majd az „egy gép sem marad fent” megjegyzésre kibukott belőlem a nevetés. Jogos volt. Nagyon is jogos.
Akkor csuktam rá én magam is ujjaim az ő kezére, s talán mindezt tudat alatt követtem el.
Csináljam amit ő… mint valami terápia… még is szótfogadtam, lehunytam szemeim, mélyen be, majd mélyen ki, aztán mozdult a karom, mire kinyitottam szemem, s tekintetem kezünkre tévedt, s bentrekedt a levegőm is egy pillanatra, hisz meglepett ez az egész, de még sem vettem vissza a kezem. Meglehet ezzel nem is engem, hanem saját magát akarta megnyugtatni.
Jó persze én is stresszeltem, nem én vezettem a gépet, és a családommal is találkoznom kell. Ültem mellette szótlanul, aztán újfent behunytam a szemem, s csak a gép monoton búgását hallgattam.
Frederick kicsit messzebb üldögélt, csendesen somolyogva bajsza alatt, s elképesztően elégedett képet vágott közben.
Mikor Bluebell megszólalt, kinyitottam a szemem, s közben ha hagyta, visszaejtettem kezünket a combomra.
-Duncan még kicsi volt, mikor beültettem az ölembe a gépen. Talán az anyja nem is tudja… felszálltunk, majd odafent úgy tettem, mintha átadnám neki az irányítást. Lelkes mosollyal az arcán kiáltott fel, hogy ő vezeti a gépet. Csodás pillanat volt. - kedves mosoly suhant át arcomon, miközben kifelé pillantottam, aztán a gép rándult egyet, én pedig önkéntelenül is szorítottam egyet Bluebell kezén. Ne nem amiatt, mert rezdült egyet a gép, csak egyszerűen eszembe jutatta, né én vezettem.
-Van… a birtok közepén, ha még megvan, áll egy hatalmas tölgyfa. Olyan óriási a törzse, hogy nem tudod körbeérni. A legöregebb fa.- közben ráemeltem kékjeim, s az arcát figyeltem.-Gyerekként akartam rá egy lombházat. De a szüleim nem engedték. Így a lombház elmaradt. Egyre kevesebbet gondoltam rá…aztán egy nap mikor kimentem, ott volt. - lehajtottam fejem, s mosoly ült arcomra az emléktől. - Majd megmutatom ha még az este után is kíváncsi lennél rá.
Lassan visszavettem kezem. Szinte észre sem vettem mennyire lágyan emeltem el tőle kezem, majd keltem fel a helyemről. Megtámasztottam magam két ülés között.
-Ami az eltiltást illeti… a szüleim nem akarták, hogy én legyek a pilóta, mert tudták, akkor saját géppel jövök. Saját gép, saját akarat, és egyszerűbb lenne elmenekülni. - megvontam a vállam, s azzal egyetemben szemöldökömet is, majd elsétáltam Fred mellett, s megkoppantva a pilótafülke ajtaját ,léptem be, s néhány percig elidőztem odabent, aztán visszamentem a helyemre.

Volt már pár civódásunk, veszekedésünk, de soha nem láttam még akkor se ennyire feszültnek, mint most. Ujjainak dobogása egyre hangosabban csendült a fülemben, mire a pillantásomat magára vonzotta. Úgy tűnt, mint aki lassan lyukat fog ütni az ujjaival a karfájába, aztán Joe arcát fürkésztem és mielőtt végiggondolhattam volna azt, hogy mit is teszek ösztönből cselekedtem.
Könnyedén foglaltam helyet mellette, aztán a kezét megfogtam és az ujjamat rákulcsoltam, de ha akarta volna, akkor simán elhúzhatta volna. Nem törődtem azzal, hogy mennyire lephette meg a tettem, mert azzal bevallottam volna azt is, hogy amilyen váratlanul érte őt, annyira ért engem is. Nem voltam biztos abban, hogy elfogadja a segítségemet, de akkor is meg kellett próbálnom. Újabb meglepetés volt, hogy ellenkezés nélkül tette azt, amit mondtam. Hamarosan a kezünket a mellkasomra tettem, mintha csak emlékeztetni akarnám érintéssel is arra, hogy miként kell szabályosan lélegezni. Csak akkor nyitottam ki a szememet, amikor úgy tűnt elfelejtett levegőt venni, kicsit kérdőn néztem rá, majd mielőtt egy biccentéssel noszogathattam volna, hogy ne hagyja abba a „terápiát”, azelőtt újra elkezdte a légzőgyakorlatokat csinálni. Meg se fordult a fejemben, hogy a tettem lephette meg ennyire.  Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idő telhetett el addigra, mire sikerült kicsit megnyugtatnom őt, de nagyon örültem annak, hogy sikerrel jártam.
Mosolyogva és kíváncsian tettem fel az első kérdést, majd amikor a kezünk a combján landolt, akkor se húztam el. Pedig talán el kellett volna, de a történetét hallgatva teljesen elfeledkeztem arról, hogy miként is van még mindig egymásba fonódva. A mosolyom egyre szélesebb lett, mert el tudom képzelni, hogy milyen örömteli pillanat lehetett. Zo, az unokahúgom jutott eszembe, amikor hasonlót játszottunk el az autómmal. Azt is nagyon élvezte, de a repülés sokkal menőbb. Az emlékeimből a szorítása rántott ki, mire sietve pillantottam rá, de úgy nézett ki, hogy nem tört rá újra a pánik.
- Jelenleg még ennek a felfedezése is jobban hangzik, mint egy fényűző parti. – tudom, hogy esélyesen a legtöbb nő ölne azért, ha a helyemben lehetne, de nem rajongtam soha a partikért. – Szóval mindenképpen meg kell majd mutatnod. Volt olyan, amikor kint aludtál, vagy soha nem lógtál ki? - mosolyogva fürkésztem őt, amikor pedig elhúzta a kezét, akkor én is elvettem a combjáról az enyémet és az ölembe ejtettem. Nem értettem, hogy hova akar menni vagy mi történt. Annyira hirtelen változott meg, úgy állt fel, mintha valami megszúrta volna, vagy hirtelen kényelmetlen lenne már itt ülnie mellettem.
- Miért akarnál elmenekülni? Azt hittem, hogy szeretnéd őket látni és te is akarod ezt a partit. – ha nem akarja, akkor tényleg ő is csak kényszerből megy el rá és tiszteletből, hogy ne bántsa meg őket? Összezavart, sietve pillantottam utána, de már csak a hátát láttam és azt, ahogyan eltűnik a pilótafülkében. A pillantásom találkozott Frederick pillantásával, mire csak megrántotta a vállait és pislogott párat, mintha csak azt akarná kifejezni „Nincs gond, ő ilyen.” Aztán elmosolyodott, én pedig visszafordultam és lassan kifújtam a levegőt.
Én mondtam valami rosszat, vagy most mi baja lett, hogy ilyen sebtében elrohant? Már amennyire egy repülőn el lehet rohanni. Elkezdtem babrálni az egyik tincsemet, amit nem fogtunk hátra, aztán inkább kifelé bámultam és néztem az alattunk elterülő vidéket. Még tisztán emlékeztem, hogy azt mondta dacból tette egykoron és ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha azóta se sikerült volna kinőnie a dackorszakából. Neki dőltem a széknek és hagytam, hogy a kinti dolgok elvonják a figyelmemet. Ha visszajött, akkor se szenteltem nagyobb figyelmet neki, mert a végén még legközelebb nem a pilótához fog rohanni, hanem ejtőernyővel kiugrik. Bár fogalmam sincs, hogy mivel váltottam ezt ki belőle és valószínűleg soha nem is fogom.
Ha ő nem szólalt meg, akkor csendben telt az út hátralévő része. Amikor megérkeztünk, akkor követtem őket a limuzinig. Számítottam arra, hogy biztosan itt is valami puccos autóval fogunk menni, hiszen korábban is így volt, aztán meg ott volt a magánrepülő is. Természetesen azért kicsit csodálkozva vettem szemügyre és alig akartam elhinni, hogy tényleg itt vagyok és ez velem történik meg. Talán csak álmodom, vagy valójában délelőtt lezuhantunk és kómában fekve valami hülyeséggel áltat az elmém.
Amikor megérkeztünk a birtokra, akkor nagyokat pislogtam és nem akartam elhinni, hogy tényleg ide jövünk. Hatalmas volt ez a kúria, gyönyörűen ki volt világítva és ahogyan egyre közelebb értünk a bentről kellemes zene szűrődött ki. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy miként szállingóznak ki- és be az emberek az épületből. Szóval tényleg nagy és puccos partiról van szó. Alig hallhatóan sóhajtottam egyet, de aztán hagytam, hogy a régi időket idéző ház elvarázsoljon. Olyan volt, mint egy kastély. Hihetetlen, hogy ő itt nőtt fel. Hamarosan pedig az autó megállt. Elköszöntem Fredericktől, aztán kiszálltam. Ha Joe segített, akkor elfogadtam a kezét, ha nem azzal se volt gond, kiszálltam egyedül. Tettem pár lépést a bejárat felé, de aztán megtorpantam és újra végig mértem a hatalmas épületet.
- Sejthettem volna, hogy egy olyan alak, mint amilyen te is vagy Croft birtokon nőtt fel. – elmosolyodtam, reméltem, hogy tudja mire gondolok. Lara Croft legendás, filmek és játékok terén is. Végül lassan elindultam befelé és ügyeltem arra, hogy nehogy a ruhámra lépjek a felfelé vezető lépcsőn. Mindeközben igyekeztem nem meghallani azt, hogy a szívem miként ver egyre gyorsabban, mert engem most kezdett utolérni a pánik, ahogy minden egyre valóságosabbá vált és innen már nem volt visszaút. Bent odaadtam a kabátomat, aztán megigazítottam a ruhámat, ami olyan volt, mintha csak rám öntötték volna és megérintettem a nyakláncot, mintha csak attól tartanék, hogy nincs már meg.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Furcsa érzés volt ennyire megnyílni valaki előtt. Megnyílni, és aztán elveszni a pillantásában, miközben úgy éreztem ideje tennem valamit, mert ha nem, a végén még… de a gondolat elhessent, én pedig bementem a pilótafülkébe. Természetesen előtte megígértem neki, hogy megmutatom majd azt a fát.
Miután kijöttem a fülkéből, csak visszaültem a helyemre, de nem szóltam semmit. Kivettem egy újabb adag vizet, majd szinte egy húzásra felhajtottam az egészet. Annyi minden zavart. Annyi mindenre nem tudtam, vagy nem akartam magyarázatot mondani.
Egy óra, és durván húsz perc elteltével megérkeztünk a repülőtérre, ahol már várt ránk a fekete lincoln, hol továbbra sem szóltam semmit, csak ültem a nő mellett, ölemben összekulcsolt kezekkel, kifelé meredve az ablakon.
Végiggondoltam, milyen rég nem találkoztam a testvéreimmel, a sógorommal, sógornőmmel, és mindenki mással kik részesei voltak a szüleim életének.
Elsőre nem akartam szólni egy árva szót sem, hisz ismét kezdett elharapódzani bennem az aggodalom, hogy valamiért majd ismét én leszek a fekete báránya a családnak, és nem az a pasas, akit megérdemeltek maguk mellé.
Mikor megérkeztünk, a kocsi a ház elötti kerek virágoskert előtt tett le, mit most a föld, és a fű borított, s anyám tulipánjai, még nem kezdték el megmutatni, hogy ott vannak.
Kiszálltam, majd megelőzve a parkolófiút nyitottam ki az ajtót, majd segítettem neki kiszállni a kocsiból.
Rápillantottam, majd elmosolyodtam. Szélesen, jókedvűen, még akkor is, hogyha annyira nem is gondoltam magam vidámnak.
-Én nem nézném ki magamból, de ha te mondod! - szabad kezem zsebembe ejtettem, majd odabent leadtam a kabátomat, aztán megvártam míg Bluebell is hasonlóképpen tesz, aztán felé fordultam. Végigmértem, szinte észrevehetetlenül, aztán tartottam karom, hogy belém karolhasson, aztán szinte automatikusan húztam ki magam, bele sem gondolva, mit sugallhat mások felé a testtartásom.
Izgatott voltam. Újfent. Szívem hatalmasakat dobbant, majd megálltam a lépcső tetején, s füléhez hajoltam.
-Gyönyörű vagy!-hangom egy árnyalattal mélyebb lett. Közelebb léptem, aztán elpillantottam a teremben, s a messzeségben ki is szúrtam Apám alakját. Arrafelé mutattam.
-Ő ott az apám. Jeremy D. Weaver… mellette az Édesanyám, Helen. -kicsit jártattam a tekintetem, de nem mentem távolabb tőle. Mikor megpillantottam a bátyámat, felemeltem karom, intettem köszöntés képpen, mire ő is hasonlóképpen tett, de nem jött közelebb. - Ő a bátyám, Edward. Nem rég vette egy újabb borászatot Dél Franciaországban. - aztán távolabb léptem, ki az aurájából, majd nyujtottam újfent a karom, hogy odakísérem, ám addigra Apám már elindult felénk, anyámmal az oldalán.
Félúton találkoztunk velük.
Az öregem kezet nyújtott, mit elfogadtam, aztán Anya lépett hozzám, s ölelt magához. Lehunytam szemeim míg átöleltem. Ő arcon csókolt, majd letörölte rúzsát onnan.
-Boldog Szülinapot Kisfiam! - megcirógatott, aztán a mellettem álló nőre pillantott. -Biztosan te vagy Bluebell! Milyen különleges neved van kedvesem! - lágy mosoly kúszott arcára, s miközben ezt mondta, finoman érintette meg Blue kezét ha az hagyta.
-Bells volt olyan kedves, és elkísért. - magyaráztam. Mindeközben apám csendben állt, majd apró mosoly jelent meg ajkain, s finoman meglapogatta hátamat. Elégedett volt, én meg nem inkább nem mondtam semmit.
-Gyere Joseph! Szeretnék beszélni veled! - én tudtam, hogy ez nem a legjobb jel. Tudtam, hogy nem kellene elmennem vele, ám még sem mondhattam neki, hogy nem teszem meg. Nem ellenkeztem.
-Találkozzunk középpen! - szóltam vissza Bells-nek, aztán mentem apámmal. Elmentünk a terem másik végébe, ahol aztán megálltunk egy egyenruhás pasassal szemben. Automatikusan vigyázba vágtam magam, tisztelegtem, aztán kezet fogtunk. Messziről csak annyi látszódott, hogy beszélgettünk, én illemtudón cseverésztem, majd körbehordoztam tekintetem, mintha csak kiutat keresnék. Csupa olyan dologról volt szó, mi egyre inkább azt erősítette meg bennem, hogy már semmire sem vagyok jó. Nem tudtam megtartani a feleségem, nem kerültem vissza a légierőhöz.
Megigazítottam öltönyöm, míg hallgattam őket, aztán elnézést kértem, majd eloldalogtam, ám útközben bátyám is megtalált, kire csak futólag szántam időt, aztán megálltam középpen, s mikor elment mellettem egy felszolgáló, leemeltem egy pohár pezsgőt a tálcájáról, s ajkamhoz emeltem, bele se gondolva mit teszek, ám mikor Nővérem karja érintette enyémet, leengedtem azt.
-Helen! Micsoda meglepetés!
-Nem hagyhattam ki a kisöcsém születésnapi partyját!
-Amit csak ti élveztek...de kedves tőled!- kutató tekintettel néztem körbe, ám nem láttam a kék ruhás nőt kivel érkeztem.
-Hallom elváltatok… Az igazat megvallva, én nem is bánom Joe...van egy nagyon csinos kedves barátnőm, aki szívesen megismerne, és a gyerekek nem zavarják.
-Elbűvölő lehet… - gúnyos mosoly suhant át arcomon, majd mikor megpillantottam Bells-t, már meg is volt az indok, miért is lépek le mellőle. - Bocsáss meg! - azzal otthagytam, kezemben még mindig azzal a pohár pezsgővel, ám újfent az utamat állták, én meg egyre idegesebb lettem. Zavart a tömeg.
Eszembe jutatta, hogy mikor legutóbb ilyen party-n voltam, mindenki szánakozott. Legalább is megjátszotta a szánakozást. Nem akartam szánalmat. Nem akartam azt se, hogy eldöntsék, kire van szükségem, és kire nincs. Kat volt életem nője, kiért feláldoztam volna sajátomat, amit a többség a rokonok közül nem igen fogadott el hosszú évekig.
Aztán egymagamban maradtam néhány pillanatra, a pohár pedig újfent ajkam felé vándorolt.  

Amikor a kezét nyújtotta, hogy segítsen kiszállni, akkor elfogadtam, majd gondolkodás nélkül kimondtam azt, ami először eszembe jutott, ahogy újra végigmértem a kúriát és a pillantásom végül Joe-n állapodott meg. Elkuncogtam magam a válaszon és hitetlenkedő pillantást kapott tőlem. Tényleg nem nézné ki magából?  
Belekaroltam, mert míg a repülőn neki volt szüksége támaszra, úgy most nekem és nem is akartam megbántani azzal, hogy nem fogadom el. Lassú léptekkel haladtam mellette, miközben próbáltam befogadni ezt a pompát, ami kibontakozott a szemeim előtt. Úgy éreztem magam, mintha egy teljesen másik világba csöppentem volna. Izgultam és féltem is attól, hogy én nagyon nem illek ebbe a közegbe és hamarosan erre mindenki rá fog jönni.
Amikor közelebb hajolt, akkor pár pillanat erejéig elfelejtettem levegőt venni, miközben lehelete a bőrömet cirógatta. Két szót mondott, de képes volt azzal is mosolyt varázsolni az arcomra és melegség járta át a bensőmet.
- Köszönöm, te se panaszkodhatsz. Egész szívdöglesztő vagy ebben az öltönyben, de lehet csak a mosolyod miatt gondolom így. – játékosan és barátságosan csendült a hangom, pedig tényleg nagyon jól nézett ki. Sármos volt és biztos voltam abban, hogy hamarosan a legtöbb nő a partin epekedve fogja bámulni. Követtem a pillantását, hogy vajon kiket keres ennyire a tömegben. Jesszusom, az összes embert ismeri, vagy a felsőtízezerben az se gond, ha nem ismerünk mindenkit, viszont meg kell hívni őket? Nem tudom, hogy mi volt itt a szokás és talán soha nem is fogok rájönni.
- Mond, hogy nem a híres államügyész az apád. Ezt előre is mondhattad volna. – akkor lehet kicsit jobban felkészülők, mert hallottam már róla, de a tudásom pont annyi volt, mint a legtöbb átlagemberé és úgy tűnt, hogy nem is annyira barátságos fickó lehet. Nos, legalább valami hasonlóságot leltem közte és a fia között, morgós medve állapotban Joe egészen hasonlított rá. – Jeremy és Helen. – alig hallhatóan suttogtam a nevet és reméltem Joe nem fog hülyének nézni miatta, de így jobban meg tudtam jegyezni, mintha csak ő elhadarja azokat. Figyeltem a férfit, akivel intettek egymásnak. Elmosolyodtam, aztán egy bólintással feleltem az újabb információra. És ha jól rémlett, akkor volt még egy családtag, azt hiszem, de őt egyelőre nem tudtam meg, hogy ki is lehet, mert Joe szülei egyre közelebb értek, ahogyan mi is elindultunk lefelé a lépcsőn. Elengedtem a férfit, amikor félúton találkoztunk a szüleivel és kicsit arrébb is léptem, hogy az édesanyja könnyedén a karjaiba zárhassa. Apja ridegnek tűnt, míg édesanyja csupaszív nőnek, de arcomról senki se tudta volna leolvasni azt, hogy mi is jár a fejemben. Továbbra is úgy mosolyogtam, mint aki a világ legboldogabb nője, hogy itt lehet. – Köszönöm és a meghívást is. Nagyon örülök, hogy megismerhetem Önöket. – hangom kedvesen csendült és nem húztam el a kezemet akkor se, amikor az édesanyja megérintette. Az utolsó szónál pedig az apjára is pillantottam és kicsit biccentettem felé.
A kétségbeesést könnyedén kiolvashatta a pillantásomból Joe, amikor visszapillantott rám és közölte, hogy középen majd találkozunk. Egyáltalán nem hittem volna, hogy kapásból a mélyvízbe lök anélkül, hogy meggyőződne arról, hogy egyáltalán tudok-e úszni. Elmosolyodtam és zavaromban a hajamhoz nyúltam és megpróbáltam az egyik szabadon hagyott tincset kisimítani az arcomból, aminek nem volt semmi értelme, mert ahogy elengedtem vissza is állt az eredeti állapotába.
- Gyönyörű a házuk és köszönöm a meghívást. Nagyszerűnek tűnik a parti és Joe biztosan örül annak, hogy itt lehet. – tudtam, hogy utóbbiban szinte semmi igazság nincs, de nem tudtam, hogy mit is mondhatnék.
- Én örülök annak, hogy el tudtál jönni. Jó látni azt, hogy a fiam milyen boldog melletted és talán így nem akar majd olyan hamar lelépni, mint azt eredetileg tervezte. – na most azt kívántam bárcsak lenne egy kis alkohol a közelemben, mert legszívesebben elmerülnék benne. Pedig nem rajongtam érte, mert láttam mire képes az emberekkel. A válasza pedig egyértelművé tette, hogy pontosan tudja, hogy Joe nincs annyira oda ezért a partiért, így nem is próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről. – Nincs miért aggódnod, nem eszünk embert. Mi is csak olyanok vagyunk, mint mások és biztos vagyok abban, hogy hamar jól fogod érezni magad. Jól emlékszem, hogy milyen úgy megérkezni egy ilyen partira, ahol egy embert ismersz. Hasonlóan meg voltam illetődve, mint te. – olyan barátságosan csevegett, mintha régóta ismerne. Azon meg igazán meg se lepődtem, hogy ennyire könnyen átlátott az álarcomon ilyen téren. Gyengéden megfogta a kezemet és bizakodó mosollyal ajándékozott meg. Utána pedig mi is elindultunk a többiek felé, ami számomra olyan volt, mintha az oroszlánbarlangba sétálnék be.
Követtem őt és közben váltottunk pár szót arról is, hogy mivel foglalkozom, mire arca még inkább kivirult és kiderült, hogy ő is imádja a növényeket. Ha nem rohanunk, akkor szívesen megmutatja a parti után az üvegházát és lehet egy kis segítséget is kérne az egyik növénnyel, mert nem tud rájönni mi baj lehet. Megígértem, ha a fia nem rabol el idő előtt, akkor szívesen megnézném. Közben pedig bemutatott egy-két embernek, de már két perc után nem tudtam, hogy ki kicsoda, mert túlzottan sokan voltak, míg nem végül egy társasággal egyedül nem hagyott, mert valaki elhívta őt.
Mosolyogtam és próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de úgy éreztem magam, mint amikor iskolát váltottam. Mindenki ismeri egymást, én viszont senkit se és emiatt magányosnak, elveszettnek éreztem magam. Vannak akik könnyedén feloldódnak, de én nem ilyen voltam.  A beszélgetés közben végig Joe-t kerestem a pillantásommal a tömegben, de hosszú percekig nem leltem, aztán megláttam és nem akartam elhinni azt, amit látok. Sietve kértem elnézését, amiért magukra hagyom és elindultam felé. Próbáltam nem rohanni, hogy ne vonjam magamra még inkább az emberek figyelmét és amikor egészen közel értem hozzá, akkor megszólaltam.
- Kicsim, bocsánat kicsit feltartottak. – reménykedtem abban, hogy ez elegendő ahhoz, megakassza a tettében és időben odaérjek, mielőtt még ihatna a pohárból. Láttam, hogy az egyik közelben álló nő szeme nagyon elkerekedik és nem akarja elhinni azt, amit hallott. Páran még minket néztek, majd amikor odaértem Joe-hoz, akkor puszit nyomtam az arcára és hozzábújtam az illendőség keretein belül. – Köszönöm, hogy szereztél nekem italt. Olyan figyelmes vagy, hiszen pontosan tudod, hogy ez a kedvencem. – azzal a lendülettel ki is vettem a kezéből, hogy belekortyoljak. Minden erőmre szükségem volt, hogy nehogy kiüljön az arcomra az undor, amit az ital okozott. Nem léptem el mellőle, olyan közel maradtam hozzá, mintha tényleg egy pár lennénk. Közelebb hajoltam hozzá és a fülébe súgtam azt, amit nem akartam, hogy más halljon. – Ne cseszd el miattuk, nem éri meg. Ennél sokkal jobb vagy, én hiszek benned. – komolyan gondoltam, amit mondtam, és ha találkozott a pillantásunk, akkor láthatta, hogy nem hazudok. Mosolyom pedig olyanná változott, mint egy szerelmes nőé, vagyis azt hiszem. Régóta nem voltam szerelmes, de olyan nehéz nem lehet. Az emberek mindig elhiszik azt, amit látnak, vagyis a többség. Ha pedig nem fonta a karját a derekam köré, akkor csak megfogtam a kezét, és álltam a minket fürkésző nő pillantását. Fogalmam sem volt, hogy mi baja, ahogyan arról se, hogy ő Joe nővére.
- Édesanyád nagyon kedves és barátságos. – kezdtem bele a csacsogásba, hogy oldjam a feszültséget és reméltem, hogy kicsit arrébb fogunk menni és hamarosan lerakhatom a poharat, mert egyáltalán nem akartam meginni a tartalmát. – Azt reméli, hogy miattam tovább akarsz majd maradni és reménykedik, hogy adsz esélyt arra is, hogy megmenthessem az egyik növényét. Bár ebben nem vagyok biztos, hogy tényleg van megmentésre szoruló növénye. Lehet ez csak trükk. – kicsit megrántottam a vállaimat és természetesen érdekelt, hogy mi történt közte és az apja között, de tekintve, hogy milyen hamar majdnem alkoholba menekült, így inkább nem mertem rákérdezni. – Mesélhetnél arról kicsit, hogy mire is kell számítani egy ilyen partin.  Fogsz beszédet is mondani, vagy gyertyát fújni egy hatalmas tortán? – próbáltam szóval tartani és amikor felénk sétált egy pincér, akkor gyorsan lopva körbepillantottam és a poharat sietve ráraktam a tálcájára.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Akad olyan pillanat, mikor az ember elmenekülne legszívesebben a világ elől, és többet nem is akarna odakerülni, ahol eddig volt. Úgy éreztem, elegem van mindenből, és legszívesebben nem is maradtam volna tovább, mint egy ölelést, s csókot adni anyámnak, majd elkötni a kocsit, kimenni a reptérre, és ellógni innen, hogy vissza se kelljen jönnöm, de…
gondolataimból nővérem érkezése szakított ki, aztán hamar rövidre zártam a beszélgetést, s persze elmenekültem a többiektől is, mit sem sejtve abból, hogy Helen követni fog, mert ő úgy gondolta, még nem fejezte be a velem való beszélgetést, ám nem figyeltem oda rá, helyette csak a poharat emeltem ajkamhoz, már majdnem belekortyolva, mikor ismerős hang ütötte meg a fülem, ám a mondandó belefagyasztott a mozdulatba, és a pohár nem érte el az ajkam.
Mikor odaért, s megkaptam a puszit, s hozzám bújt, ha lehet, hát még jobban meglepődtem, s reméltem arcom nem olyan beszédes ezen a téren. Ám kezem már moccant, derekára siklott hátáról lefelé, s úgy tartottam magam mellett, s míg ő tovább duruzsolt, s elvette az italt, aztán még közelebb hajolt, én meg talán önkéntelenül is lehunytam szemem néhány pillanatra, beszívva illatát, s ha egyszer így hát így, míg ő fülembe súgta biztató szavait, apró csókot hintettem nyaka ívére. Kezem közben végig derekán tartva, majd felegyenesedtem, arcomra a lehető legsármosabb mosolyom költözött, miközben fél szemöldököm felvontam.
-Érted bármit… Édes… - dörmögtem egy árnyalattal mélyebben, s hogy nem önkéntelenül jött, arra más nem jöhetett rá.
Elindultam onnan, egy biztosabb helyre.
-Hiszel… sokan csak azt várják, mikor bukok el újra. - morogtam, aztán mikor újabb pincér ment el mellettünk figyelemmel kísértem az ital lerakását, s úgy éreztem, belepusztulok, ha nem ihatok egy kortyot.
-Igen… Anya tudja, hogy milyen vagyok… - megdörgöltem tarkóm, zavartan elmosolyodtam, majd kijjebb vezettem. - A nővérem… elhatározta, hogy kerítőnőt fog játszani… olyan mintha nem is testvérek lennénk. Egy sznob picsa lett, mióta hozzáment a helyettes államügyészhez. Elötte sem volt jobb, de most még rémesebb. Úgy hiszi mindent jobban tud. - körbeforgattam a szemeim. - Hamarabb körbejárt pár információ, mint hittem, de neked hála, legalább békén hagynak majd. - hálás mosoly futott át arcomon, aztán elengedtem, aztán kihúztam neki egy széket, hogy letehesse magát az asztalnál, s ha megtette, magam is letelepedtem.
-A tiltó lista...- torkot köszörültem, majd elvettem egy pohár vizet. - A legutóbb, mikor saját géppel jöttem, itt landoltam a birtokon. Letettem a helikoptert, majd húsz perc múlva annyira elegem lett az egészből, hogy leléptem. Mindig is fekete bárány voltam. Nem olyan pályán mozgok, mint az apám. - magyaráztam, aztán megtámasztottam magam az asztal lapján az alkarommal, s ráemeltem pillantásom, majd lassan kezdett kiürülni a terem közepe, megjelentek a zenészek, én meg felsóhajtottam, aztán felkeltem, megdörgöltem vacak vállam, majd megálltam vele szemben, nyújtva a kezem, s ha elfogadta azt, hát a felcsendülő zene után, indultam meg a parkett felé, hol, egy pillanatra elengedtem, meghajoltam, majd megfogtam egyik kezét, övét a vállamra tettem, majd lesiklott kezem derekára, s keringőzni kezdtem.
Nem tudtam tud e táncolni avagy sem, de megkellett valahogy nyitni ezt az egészet, s ez volt a legtökéletesebb alkalom rá.
-Mondhatok, ha akarok, de nem vagyok az a beszédes típus… itt nem… a gyűléseken más. - megvontam a vállam.- Elfújom a gyertyát, Apám köszöntőt mond, és nyilván majd többen is megteszik. Nos én ez alatt szoktam kereket oldani, Anya meg üzenetet ír, hogy vigyázzak magamra. -igazat mondtam. Megnyíltam, és lassan csak a tánc volt, bár eddig csak anyámmal, vagy Kat-el táncoltam, ám még is úgy éreztem magam, mint egy elsőbálozó kislegény. Fejemben végigpörgettem a lépéseket, majd a dal egy részénél elengedtem kezét, derekára fogtam, magasba emeltem, fordultam vele egyet, s igaz a vállamnak nem esett jól a hirtelen mozdulat, de a magasból engedtem le, s táncoltunk tovább, majd a végén megdöntöttem, s magam sem tudom meddig tartottam úgy, miközben kékjeim az ő barnáiba vesztek.
Végül felegyenesedtem, távolabb léptem pár lépést, majd megfogtam jobbját, s apró csókot hintettem kézfejére. Úgy gondoltam, azért a kicsimért, a pusziért, kézfogásért a gépen revansot kell venni, bár nem tudtam miként is lehetne kivitelezni.
A tánc végén visszavezettem az asztalhoz, kezem derekára siklott, s mivel elfordultam egy pillanatra, köszönteni egy régi ismerőst, az addig derekán pihenő kezem lejjebb vándorolt egy picivel.
Váltottam velük pár szót, s közben nem is tudom mikor húztam közelebb magamhoz a nőt, mint valami kapaszkodót, aztán ők tovább haladtak, én meg ottmaradtam, karomban a nővel, ha addig nem pattintott le, vagy lépett a lábamra, hogy merre is jár a kezem, mi nekem fel sem tűnt.
-Kéne egy ital… - körbepillantottam, keresve valami ihatót. - Mindjárt jövök!- elindultam, aztán megtorpantam, s visszafordultam felé. - Vagy velem jössz? -várakoztam egy ideig, s ha velem akart tartani addig, míg szerzek valami ihatót, hát nyugodtan sétáltam el az egyik bárig, s zsebembe ejtettem jobbom.
-Hamarosan lesz majd kaja… az ültetési rend szerint, apám, és anyám mellett ülünk majd a fő asztalnál… most van kis tánc, beszélgetés akivel szeretnél, vagy ők szeretnének. Én ki szoktam lógni a kertbe.- magyaráztam, ha elkísért a pultig. Ha nem akkor csendesen álltam ott, várva, hogy kapjak egy italt.
Ezsembe jutott Kat, és a pár évvel ezelőtti szülinapom. Nem volt olyan sok alkalom, hogy eljöttünk együtt, és sokáig maradtunk, s nem lógtam meg.Lepillantottam kezemre, oda, ahol a gyűrűnek kellene lennie, majd megdörgöltem nyakam, arcom, s mosollyal képemen pillantottam a pultosra, mikor megkaptam az italt, Pezsgőspohárba kértem, almalét, s bele némi szódát, hogy csillanjanak azok a buborékok..
Szóval nagy ficekkel visszamentem az asztalhoz, majd mielőtt Bells bármit is mondhatott volna, letettem elé az egyiket, a másikba pedig miután helyet foglaltam ittam bele, komoly képpel várva a reakcióját. 

Nem szeretem a színjátékokat, most még is nekem köszönhetően kezdett kibontakozni egy, de lévén nem volt jobb ötletem ahhoz, hogy miként akadályozhatnám meg ilyen távolságból, hogy élete egyik legnagyobb baklövését elkövesse, így sok választásom nem volt. Próbáltam nem túlzottan törődni azzal, hogy másokból mit vált ki, mert most az számított, hogy Joe ne a családja miatt veszítse el a fejét. Megígértem, hogy a támasza leszek és be is akartam tartani. Meglepett, amikor megéreztem az érintését, ahogy a ruhahátán lévő kivágott részén bőrömhöz ért, majd szép lassan lesiklott a derekamra. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne hatással rám, mert megszokott közöttünk, de nehezen ment. Bőröm libabőrös lett érintése nyomán, de a gondolataimat inkább arra összpontosítottam, ami miatt ebbe a helyzetbe keveredtem, arra viszont nem számítottam, hogy ennyire partner lesz ebben a játékban. Amikor megéreztem ajkának érintését a nyakamon, akkor lefagytam és egy pillanatra a szememet lehunytam, önkéntelenül sóhaj bukott ki ajkaim között. Tettével összezavart, mert míg én próbáltam fenntartani a látszatott és a határt is közöttünk, ő úgy lépte át, mintha soha semmiféle határ nem létezett volna.
Hangja most mélyebben csendült, a mosolya pedig olyan volt, ami bármelyik jégé fagyott szívet is képes lett volna megolvasztani. Pislogtam párat és ajkamba haraptam, miközben a kezemben szorongattam a poharat és megfordult a fejemben, hogy bármennyire is nem vonz a benne található ital, inkább legurítom és bátorságot merítek belőle. Legalábbis azt szokták mondani az alkohol bátorságot is ad. Nekem pedig nagy szükségem lett volna rá.  
Mellette sétálva követtem, hogy merre is vezet.
- És az ő hangjuk jobban érdekel, mint azoké, akik hisznek benned és támogatnak? – kérdőn csendült a hangom. El nem tudtam képzelni, hogy mennyire nehéz lehet neki, de azt se tudtam igazán megérteni, hogy miért érdekli őt a sok vészmadár. – Húzd ki magad és ints be nekik. – elmosolyodtam, miközben őt fürkésztem. Arcomra volt írva, hogy ha kell, akkor partner leszek ebben is. Ha ez kicsit javít a hangulatán, akkor felőlem, de nem akartam azt, hogy olyan emberek miatt bukjon el, akinek a véleménye nem is kéne, hogy számítson. Aki ezt kívánja, az nem is érdemli meg, hogy Joe az élete része legyen.
- Szerintem nagyon boldoggá tetted, hogy eljöttél. – őszintén így gondoltam és körbepillantottam, kicsit távolabb láttam az édesanyját, aki szemmel láthatón jól érezte magát. Aztán kevésbé kedves dolgokra derült fény, csendesen hallgattam amit mond. – Ő volt az, aki a pillantásával a pokolba kívánt az előbb? – megköszöntem, hogy kihúzta a széket, majd ügyelve a ruhámra helyet fogaltam, de úgy fordultam, hogy szembe legyek vele  és könnyedén tudjuk folytatni a beszélgetést. – Kár, megnéztem volna, hogy miként menekülsz a nők elől. Üdítően hatott volna, hogy végre nem előlem tennéd. – a végén elkuncogtam magam, mielőtt túlzottan komolyan venné a szavaimat. Neki dőltem a székháttámlájának és hallgattam azt, amit mesélt. Meglepő volt, hogy ennyire beszédes és megnyílik előttem, de egyáltalán nem bántam. Minden egyes történettel kicsit jobban megismertem őt és ezáltal lehetőségem lesz arra is, hogy jobban megértsem, elfogadjam a döntéseit is.
Mielőtt viszont felelhettem volna felcsendült pár akkord, mintha hangolnának, majd pedig felállt és a kezét nyújtotta felém. Sietve ráztam meg a fejemet. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - kezdtem bele, hiszen csak akkor táncoltam, ha senki se látta. Elvesztem az engem fürkésző kékégboltot igéző szempárban, aminek köszönhetően óvatosan a kezemet a kezébe helyeztem és hagytam, hogy a parkettre vigyen. Idejét nem tudom, hogy mikor keringőztem utoljára, de ismertem a lépéseket és egyébként is a férfi vezet, így nem volt gond. Hagytam ő vezessen körbe a dallamütemére a táncparketten és próbáltam kizárni a minket fürkésző szempárokat. Idővel sikerült is elhinnem azt, hogy senki se lát, csak ő és én vagyunk, mint a mesékben, amikor a végén táncnál szép lassan eltűnik a többi szereplő és már csak pár marad. Eleinte kicsit feszült voltam a karjai között, de aztán az időmúlásával egyre inkább feloldottam és elmosolyodtam. Amikor viszont felkapott, akkor majdnem sikkantottam egyet, de még időben sikerült ajkamba harapnom, teljesen meglepett vele és ez az arcomra volt írva, amikor újra letett. Nem próbáltam beszélgetést kezdeményezni tánc közben, csak élveztem a pillanatot, amikor pedig a végén megdöntött, akkor a pillantásunk újra találkozott. Pár másodpercig elvesztem benne, de aztán bevillant az is, amit láttam délután a reptéren és az elegendő volt ahhoz, hogy elfordítsam kicsit a fejemet és véget vessek akár meghitnek is nevezhető pillanatnak.
Amikor csókot lehelt a kézfejemre, akkor elmosolyodtam úgy, ahogy illik majd elindultam vissza a korábbi asztalunk felé. Nem vágytam arra, hogy továbbra is mi legyünk a középpontban, ennyi bőven elég volt mára, pedig még el se kezdődött igazán az este. Amikor újra ismerősbe futott bele, a keze visszatévedt a derekamra, majd onnan lejjebb siklott. Ajkamba haraptam és legszívesebben a lábára tapostam volna, de helyette csak a kezére siklott a kezem, megcirógattam, aztán finoman visszahúztam a derekamra, ha pedig rám nézett, akkor angyalian elmosolyodtam, de a pillantásom árulkodó lehetett neki. Mondhatni figyelmeztető, hogy jobban tenné, ha figyelne arra hova is téved a keze.  Reméltem érteni fogja szavak nélkül is. Arra viszont nem reagáltam, hogy közelebb is vont magához, de egyre inkább kezdtem bizonytalanná válni, hogy biztosan jó ötlet volt-e egyetlen szóval kinyitnom Pandora szelencéjét.
Követtem a pultig, de majdnem inkább maradtam ott az asztalnál. Nem arról volt szó, hogy ne bíznék benne, hanem én is megszomjaztam és féltem attól is, ha egyedül maradok, akkor netalán valaki úgy fogja érezni ebből a népes társaságból, hogy szükségem van beszélgetőpartnerre és nem fogok tudni megszökni, bármennyire is szeretnék.
- Ez nem hangzik valami izgalmasan. – kár lett volna szépíteni a dolgokon, majd a pillantásom a zenészekre tévedt, mert egészen kellemes zenét kezdtek el játszani. Ritmusra alig láthatóan ringatózni kezdtem és a figyelmemet is teljesen magukra vonták, így nem is figyeltem, hogy milyen italt kért ki Joe. Amikor jelezte, hogy mehetünk, akkor visszasétáltam az asztalhoz, de az elém lerakott italt kicsit kétkedve figyeltem. Elvettem a poharat és hamar megéreztem az alma illatát.
- Csak nem gyerekpezsgő? – kérdőn néztem rá, aztán beleittam, de egyszerre volt borzalmas és kellemes is, viszont biztosan nem gyerekpezsgő. – Ez valami saját specialitásod? – ismét kortyoltam az italból és végül is be kellett látnom talán még se olyan rossz, mint elsőre tűnt. – Elsőre nagyon fura volt, de egészen jó. –  leraktam a félig üres poharat az asztalra.
Pár pillanatig haboztam, aztán viszont megtörtem a csendet.
- Korábban azt mondtad, hogy általában mindig leléptél a köszöntések alatt, vagy akár hamarabb is. Meg azt is, hogy te vagy a feketebárány a családban. Mi lenne, ha nem szakítanánk a hagyományokkal, csak kicsit változtatnánk rajta?  - végére elmosolyodtam és ismét ittam pár kortyot. – Van a tiltó lista, így a távozás kizárva, viszont ha úgy vesszük a kert is hozzátartozik az egész ünnepséghez.   – ha azt láttam, hogy érdekli hova is akarok kilyukadni akkor folytattam, ha nem, akkor inkább csak legyintettem, hogy felejtsük el. Előbbi esetén tovább folytattam. – Esetleg megszökhetnék már most is, úgy is olyan régóta nem sántikáltam semmi rosszban és csínt is régóta nem tettem. A konyháról biztosan tudnánk szerezni egy kis ételt, főleg, ha bedobod a korábbi mosolyod, akkor minden nőt elvarázsolsz majd ott. Talán akad egy kosár is, amit megpakolhatnánk, aztán megmutathatnád a lombházat. Esetleg Frederick is segédkezne benne, úgy tűnt, hogy semmi jónak nem az elrontója, és ha úgy vesszük, akkor a szabályokat se szegjük meg. – rajta múlott az egész, hogy mennyire akar innen lelépni. – A te születésnapod van, így te döntöd el, hogy mit is szeretnél és hol szeretnéd ünnepelni. Maradhatunk, de akár ki is szökhetünk. – ha pedig hajlott az ötletemre, akkor megtámasztottam a könyökömet a térdemen és felé nyújtottam a kisujjamat, ahogy a kisgyerekek szokták tenni, amikor csíny miatt szövetséget kötnek. – Szívesen leszek ma én a feketebárány. – hiszen ha rajta is kapnának minket, akkor tényleg az én ötletem volt az egész és nem az övé.  Mosolyom pedig sugárzó volt, ha vevő volt az ötletre, de akkor se haragudtam rá, ha nem akart részese lenni, vagy bolondságnak tartotta.  

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Belementem a játékba. Meglehet túl közvetlen voltam, és átléptem néhány határt, de még is arrafelé vitt a cselekedet. Minden esetre a célt elérte, és én rá figyeltem.
-Már beintettem egyszer. Nem volt szép pillanat. - vallottam meg, de többet nem is akartam a pillanatnak szentelni, hisz épp elég volt, hogy végig kell élni minden kötelező menetet.
Jó persze hazudnék, ha azt mondanám nem élvezem az egészet, mert azért vannak olyan részek, amik kifejezetten tetszettek.
Anyám boldogságára csak elmosolyodtam. Tisztában voltam vele, hogy örült a jelenlétemnek, s ezt nem kellett tovább firtatni.
-Ő igen. - vékony vonallá préseltem szavaira ajkam. - Nem hinném hogy üldöznének. Nem vagyok olyan jó party mint gondolják… nem hiába kaptam kaktuszt! - jegyeztem meg, s közben egy mosoly minduntalan ott bujkált ajkamon, de nem engedtem, hogy előtérbe kerüljön. -Előled sem szórakoztató futni, de annak a menetnek még nincs vége! - csak előkerült az a mosoly, majd letelepedtünk egy asztalhoz, s elmondtam mire a tiltólista, még is miért tiltották meg, hogy saját géppel jöjjek.
Aztán táncba vittem, s volt egy pillanat, mikor csak tartottam karjaimban, s nem kaptam el tekintetem. Kékjeim baráiba akaszkodtak, s míg el nem kapta tekintetét úgy tartottam, majd meghajoltam, csókot hintettem kézfejére, aztán visszavezettem az asztalhoz, majd úgy gondoltam, ideje lenne inni valamit, s mivel elkísért, és közben kellőn elvonta a figyelmét a zene, kérhettem valami olyasmit, amivel meglephetem, s talán kicsit gondolkodásra csábítja.
Visszaballagva az asztalhoz, letettem a poharakat, majd mikor beleszagolt, majd belekortyolt, megvontam a vállam.
-Pezseg nem?! De nem gyerek pezsgő… Almalé, szóda… -ismét vállat vontam. Egyszerű kis keverék volt. - Az alkoholmentes italokkal nem próbálkozok… mentes pezsgő, mentes sör...utána túl nagy lenne a kísértés. Az íz megvan, de a hatás nem. Csak tévútra vezet. Ez meg… gyümölcslé.
Elsőre valóban fura elegyet alkotott, de később egész kellemesen meglehetett szokni.
Hátradűltem székemben, majd mosolyogva tekintettem a mellettünk elhaladókra, kiket gyerekkorom óta ismertem, s érintették meg vállam, kívántak boldog születésnapot.
Aztán közénk telepedett a csend, én meg a poharat forgatva kezemben, figyeltem a többieket, kik felhőtlenül csevegtek, vidámak voltak. Táncoltak, italoztak, egyszóval egyre jobb lett a hangulat.
A csendet végül Bells hangja törte meg, mire ismét felé fordítottam tekintetem.
Szavai nyomán felszaladt fél szemöldököm, s talán nem hazudok vele, ha azt mondom, mennyire melepett szavaival.
-Minden nőt? - jegyeztem meg, közelebb hajolva, tartva a szemkontaktust, miközfen felé emeltem kezem, s azt a kósza kilógó tincset eltűrtem füle mögé. Épp megakartam szólalni, rendes választ adva, mikor egy kezet éreztem meg vállamon, s a korábbi egyenruhás fickó tartozott az érintéshez.
Felkeltem, szinte azonnal, miután megpillantottam, vigyázzba vágtam magam, automatikusan, majd nyeltem egy nagyot.
-Beszélgessünk kicsit Joseph!
-Igenis Uram!- azzal megindultam vele, de vállam felett visszapillantottam Bluebell felé, kezemmel jelezve, hogy csak egy perc lesz, ami aztán még sem egy perc lett.
Hosszú ideig hallgattam szavait, s miközben álltunk egy csendesebb helyen, kezem lassan ökölbe szorult, mellkasom egyre hevesebben emelkedett, és süllyedt, s ki távolról figyelt, csak azt láthatta, hogy két pasas beszélget, s az egyikük egyre feszültebbé válik.
Tudtam, hogy apám csak nekem akart jót, hogy az én érdekeimet nézte, ám én még sem éreztem így.
Nem néztem körbe a beszélgetést követően, csak szapora léptekkel indultam meg kifelé. A mosdóba léptem be, hol megtámasztottam magam a csapon, aztán lehajtva fejem, több egymás utáni nagy levegőt véve pillantottam saját szemeimbe. Megmostam arcom, némi hideg vízzel, beletúrtam hajamba.
Pánik...talán egy leheletnyi félelem is vegyült mellé, s remegő kezekkel dörgöltem át képem egy törölközővel, majd léptem ki onnan, hogy aztán utam a pult felé vezessen, hol aztán idegesen doboltam a pult lapján, hogy kaphassak valami erősebbet, mint egy pancsolt almalé.
Kellett némi önuralom, hogy ne menjek oda apámhoz, és ne mondjam meg neki kereken a véleményem.
Miután megkaptam az italt, egy darabig csak néztem, miképpen aranylik némi jéggel az aljában, majd még is visszatoltam a pultosnak, s egyetlen szó nélkül elsétáltam, hogy megkeresem anyámat.
Elmondtam, hogy szükségem van némi levegőre, kitisztítani a fejem, s ha esetleg kellenék, az öreg tölgynél megtalálnak majd.
Bells-hez már nyugodtabban tértem vissza, s felé nyujtottam kezem.
– Megszökünk? -ha elfogadta, minden magyarázat nélkül vontam talpra, majd indultam el vele kifelé, s meglátva nővérem, inkább irányt váltottam, aztán ő felkiáltott, s megállásra szólított fel, mire megszaporáztam a lépteim, aztán egy díszes függöny mellett megálltam, oldalra léptem, behúzva őt magamhoz, s csendre intettem, miközben egyik kezemmel derekánál tartottam, másikkal pedig a függönyt vontam félre, hogy megnézhessem tiszta e a levegő.
Miután nővérem alakja elveszett a tömegben, elengedtem Bells derekát, megfogtam kezét, és kivezettem a rejtekünkből, ki a teraszra, ám előtte elvettem egy plédet, mit aztán odakint a vállára terítettem.
-Szeretnéd látni a faházat?

- Kaktusz a maga módján csodálatos növény, legalábbis azoknak, akik tudják értékelni és elfogadni, hogy attól még, hogy valami szúrós igen is lehet csodálatos. – miközben beszéltem őt fürkésztem és arcomra volt írva, hogy komolyan gondolom azt, amit mondtam. Nem agyaltam az egészen, csak kimondtam azt, amit mélyen legbelül gondoltam. Amikor ismét megszólalt, akkor jóízűen elnevettem magam és megingattam a fejemet. – Akkor majd próbálom észben tartani, ha veled találkozom, akkor mindig edzőcipőt viseljek. Úgy talán fogom tudni tartani a tempót, vagy lesz mit hozzád vágnom. – kuncogva ejtettem ki a szavakat, mert nem állt szándékomban rendszert csinálni se az utána való futkosásból, ahogyan a cipőimet se akartam tesztelni, hogy melyik repül a legjobban és melyik csapódik be a tökéletesen.
Táncot követően a hangulat jó volt, ahogy ott ültünk és beszélgettünk. Az itallal kapcsolatos dologra csak bólintással feleltem, hogy igaza van, bár az biztos, hogy esélyesen én ebből nem fogok rendszert csinálni. Nekem tökéletes jó az almalé pezsgés nélkül is. Soha nem gondoltam volna azt, hogy ennyire nehéz lehet a függők dolga. Látva őt és a küzdelmeinek egy részét, én is jobban kezdtem megérteni apámat és hálát adtam az égnek, hogy én egykoron nem fordultam az alkohol felé. Nem biztos, hogy lettem volna elég akaraterő ahhoz, hogy letegyem, mint ő tette vagy apám teszi újra és újra.
Figyeltem a tömeget, hallgattam a zenét, majd újra őt fürkésztem és kicsit elgondolkodtam azon, ha már ma van a születésnapja, akkor illene úgy ünnepelnie, hogy tényleg boldog legyen ő is. Nem igazán voltam abban biztos, hogy az ötletem elnyeri a tetszését, vagy az javíthat a hangulatán, de meg kellett próbálnom. Maximum elveti és maradunk itt. Ez az ő mulatsága volt, én pedig miatta voltam itt, hogy mellette legyek és támasza legyek, vagy valami olyasmi.
Álltam a pillantását, hagytam, hogy a messzeséget ígérő szempár elvarázsoljon újfent. Amikor közelebb hajolt, akkor egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni és nem értettem, hogy mi történik velem, aztán kicsit megköszörültem a torkomat, mint aki nem biztos abban, hogy még megvan a hangja.
- Talán, de a többségét biztosan. – elmosolyodtam és meglepődtem, amikor az egyik tincset a fülem mögé tűrte. Annyira közel volt és egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy vajon mi a színjáték része és hol mosódik el a határ a valósággal. Nehéz lett volna megmondani, kíváncsian felvontam a szemöldökömet, hogy mit felel, de akkor valaki megzavart minket. Sietve húzódtam hátrébb, fel se tűnt, hogy mikor hajoltam én is közelebb hozzá. Figyeltem Joe reakcióját, majd biccentettem a férfinak, de ő szinte levegőnek nézett, csak a születésnapos érdekelte .
Amikor Joe jelezte, hogy csak egy perc, akkor bólintottam, hogy rendben, de nehezen tudtam elhinni. Aprót sóhajtottam és követtem őket a pillantásommal. Aggódva fürkésztem, hiszen ez a férfi korábban is ott volt az apjával és utána majdnem átlépte a határt. A testtartása a percek múlásával megváltozott, feszültnek tűnt és ebben a pillanatban valaki belépett a látómezőmbe kitakarva őt, pedig figyelni akartam rá, hogy nehogy baj legyen. Lassan emeltem fel a fejemet, hogy kizavart meg, de balszerencsémre a nővére volt az.
- Bluebell, ha nem tévedek. – azzal a lendülettel végigmért, mire sietve a nyelvemre haraptam, mert egyértelmű volt, hogy mi a véleménye rólam. Meg se próbálta leplezni, majd édesen elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy a bátyámnak máris van párja, vagy te inkább csak kisérő vagy és búfelejtő? Manapság annyi ilyenről hallani, hogy valaki kell a felejtéshez, hogy utána kiköthessenek az emberek a megfelelő ember mellett. Sajnálom, nem akartalak megbántani, egyszerűen csak azt se szeretném, ha olyanba ringatnád magad, ami egyértelmű, hogy soha nem fog megtörténni.  – szavai szinte szórakoztattak és követtem a pillantását távolban álldogáló nő felé, majd sokat sejtetően elmosolyodtam.
- Ő lenne a kikötő, ahova a bátyád meg fog érkezni? – érdeklődve csendült a hangom, majd én is felálltam és kihúztam magam. – Még szerencse, hogy ő a hajóskapitány és egyedül is képes elvezetni egy hajót, így majd ő tudja merre is akar kormányozni. Nem hiszem, hogy rád tartozik, hogy mi is vagyok, de hidd el, nem búfelejtő vagyok és pont nem érdekel mennyire nézel le, mert ez téged minősít és nem engem. Tudod, soha nem is fog érdekelni, hogy mit gondolsz, amíg a saját elképzeléseid fontosabbak, mint az, hogy Joe tényleg boldog legyen. És mellettem boldog, ha nem így lenne, akkor most nem lennék itt. – ebben a pillanatban megszólalt a telefonom is, mire sietve nyúltam a táskámért, de ő elkapta a kezemet.
- Fogalmam sincs, hogy mit képzelsz magadról, vagy kinek hiszed magad.. – kezdett volna bele, mire kirántottam a karomat a szorításából és úgy tűnt ez meglepi, mintha az emberek nem nagyon mondanának neki nemet.  
- A bátyád menyasszonya vagyok,  és ha most megbocsátasz, ezt felveszem, mert nem fogom tovább hallgatni az abszurd képzelgéseidet. – azzal a lendülettel kikerültem őt és kivettem a telefonomat. A kezem remegett az idegességtől, mert tudtam jól, hogy a szavaimmal nem csak magamra, hanem talán Joe nyakába is csak még több szart rántottam, de egyszerűen nem bírtam fékezni a nyelvemet. Annyira idegesített és ez a hívás se segített a helyzeten. A pánik átjárt, hogy vajon édesanyám miért is hív. Abban maradtunk, hogy csak akkor hív, ha valami baj van, mert még erre a pár órára se tudtam rávenni a bátyámat, hogy legyen elérhető ilyen téren a szüleinknek.
- Anya, minden rendben van? – aggódva csendült a hangom miután megtaláltam a felvevő gombot és sikerült lenyomnom remegő ujjakkal.
- Bluebell, kicsim. Persze, miért ne lenne minden rendben? – lassan kifújtam a levegőt, mert imádtam, meg minden, de néha annyira szórakozott tudott lenni.
- Abban maradtunk, hogy akkor hívsz, ha gond van. A frászt hoztad rám! – kicsit megemeltem a hangomat, de nem kiabáltam, csak érezhető volt, hogy feszült vagyok.
- Minden rendben van kincsem? Csak meg akartam kérdezni, hogy milyen lett a ruha, mert elfelejtettél képet küldeni. Jól érzitek magatokat? – óvatosan csendült a hangja, majd hallottam apa hangját is a háttérből, hogy puszil és üdvözli Joe-t is.
- Csodálatos a parti, de majd mesélek, ha találkozunk. Most le kell raknom. Szeretlek. – meg se vártam a választ és kinyomtam a hívást. Idegesen simítottam félre az arcomba hullótincset, majd kerestem egy asztalt, ahol senki se ült. Odafelé menet kértem még egy almás-szódás innivalót, majd leültem. Mire jó visszaért, addigra sikerült majdnem teljesen lehiggadnom és szerencsére a nővére se talált meg újra, ahogyan egyik rokona se. Reméltem, hogy az anyja fülébe még nem jutott el a hazugságom. Miért nem tudtam befogni, miért kellett azt mondanom? Annyira ostoba vagy Bluebell!
- Jó messzire. – csak ennyit feleltem a kérdésére, de mielőtt észbe kaphattam volna máris felvont és úgy tűnt, hogy nem csak nekem annyira fontos, hogy minél messzebb legyünk ettől a helytől. Sietve lépkedtem mellette, mert nehéz volt a lépést tartani vele, aztán hirtelen irányt váltottunk és nem értettem, hogy mi történt és mire felmérhettem volna a kavalkád okát máris egy függöny mögött rejtőztünk. A keze derekamra siklott, én pedig önkéntelenül is hozzásimultam. Fogalmam sem volt, hogy kielől bujkálunk, de akár egész este itt is maradtam volna. Az illata körbeölelt, az érintése gyengéd volt, a közelsége meg jobban hatott rám, mint bármelyik bor tehetné. Nagyot nyeltem és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy kitisztítsam az elmémet, de valahogy pont az ellenkezőjét értem el.
Nem húztam el a kezemet, amikor a derekamról oda tévedt a keze. Követtem őt, mindegy volt hogy hova megy, csak az számított, hogy ettől a forgatagtól minél messzebb legyen. A kérdésére bólintottam, majd megköszöntem a plédet.
Szerencsére idővel lassított, hiszen a cipőmet egyáltalán nem erre a kavicsos terepre tervezték, így én is egyre lassabban tudtam haladni és belé is kapaszkodtam, mert nem akartam elhasalni és azt hiszem elengedni őt. Csendben tettük meg az út elejét.
- Szeretnél mesélni? – kicsit meg is szorítottam a kezét, hogy tudja itt vagyok. Amikor viszont az út  füvessé vált, akkor megálltam. – Pillanat. – és azzal a lendülettel kibújtam a cipőmből. Valószínűleg még bánni fogom ezt a döntésemet, amikor betegen fogok otthon szenvedni, de akkor is kezdett kényelmetlenné válni és tényleg nem ilyen sétára tervezték ezt. – Azt hiszem újra élnek a lábujjaim. – elmosolyodtam, de aztán eszembe jutott az is, hogy mit tettem. Ha pedig tudtam, akkor meg is szólaltam.
- Szerettem volna, ha kicsit jobb kedved lesz, azért vetettem fel, hogy szökjük meg. Elvégre ez a te születésnapod, neked kéne leginkább élvezni ezt a napot, de azt hiszem csak bajt kavartam, amíg magamra hagytál. – óvatosan csendült a hangom és lesütöttem a pillantásomat, miközben mellette sétáltam. Kezemben lóbáltam a cipőmet, és amikor elég távol voltunk a háztól, a fényektől, hogy a csillagos égboltot meg lehessen csodálni, akkor felpillantottam az égboltra. – Megtalált a nővéred és már kezdem érteni miért mondtad azt róla, amit. Szó szót követett és azt mondtam, hogy a menyasszonyod vagyok, de annyira az agyamra ment és jött a hülyeségével, meg az a nézése. – bosszankodva megráztam a fejemet, mert még mindig képes volt felhúzni az egész. - Mintha egyáltalán nem számítana az, hogy te mit akarsz vagy mitől vagy boldog. Egyszerűen csak nem tudtam lakatot tenni a számra. Sajnálom, hogy elcsesztem és azt is, hogy valószínűleg ezzel én is csak rontottam a hangulatodon, a születésnapodon. – arcomra volt írva, hogy tényleg rohadtul megbántam, amiért ez kiszaladt a számon. Nem akartam még nagyobb zűrt kavarni. Ha ő nem jött tovább, hanem megállt, akkor én is megálltam és kis idő elteltével óvatosan közelebb léptem hozzá. – Nagyon haragszol? Elmenjek, mielőtt csak még jobban összekavarom a dolgokat? – talán Frederick megértené és elvinne valamelyik pályaudvarra. Valószínűleg találnék valami tömegközlekedést is, amivel hazajutok. Ha továbbra se szólalt meg, akkor a percek múlásával ismét megszólaltam. – Kérlek, szólalj meg, mert ez a hallgatás még annál is rosszabb, mintha morognál velem. – ha viszont továbbra se szólalt meg, akkor pár pillanattal később elindultam visszafelé, mert nem éreztem, hogy maradnom kéne. Elcsesztem, tudom és ahelyett, hogy javítottam volna a hangulatán, én is csak rontottam rajta.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

A kaktusz egy olyan növény volt, amit nem igen fürkésztem eddig. Nem foglalkoztam növényekkel, azt meghagytam a hozzáértőknek, s ezzel a nézőpontommal hasonlóképpen voltam jó néhány dologgal.
A cipő sokkal jobb gondolat volt, sem mint egy kemény nehéz váza. Ha az emberhez egy olyat vágnak hozzá, vagy épp valami éleset küldenek felé, nos az nem a legtökéletesebb pillanatok közé tartozik, s gyakran utolsó lesz belőle.
Gondolataim elkalandozni sem tudtak, hisz egyik esemény hozta magából a másikat, s hamarosan már ott álltam az egyenruhás pasassal, ki megpróbált a lelkemre beszélni, majd kisebb pánikroham futott rajtam végig, s eltűntem a mosdóban némi időre.
Közben nem fordult meg a fejemben, hogy mi lehet Bells-el. Egyszerűen úgy gondoltam, a dolgok nem épp a legjobban alakulnak. Ám mikor kilibbentem onnan, szembe találtam magam a nővéremmel, és próbált szóba elegyedni velem, én meg igyekeztem kereket oldani.
Követett. Rosszabb volt mint egy kullancs, de szerencsére mikor Anyánkhoz odamentem, abbahagyta az üldözésem, legalábbis egy ideig.
Mikor végre visszaértem az asztalhoz, s megpillantottam a nőt, kivel érkeztem, elé léptem, s mivel igent mondott kérdésemre, illetve válasza beillett egy igennek, megfogtam a kezét, s viszonylag gyorsan mentem vele egyre távolabb, majd egy függöny mögött állapodtunk meg.
Közelsége nem zavart meg, tudtam mit akarok tenni, miért bújtam el oda vele, ám meglehet, ha épp nem azzal vagyok elfoglalva, hogy nővéremtől minél messzebb kerüljek, talán az a távolság még kisebb lett volna egy idő után.
Odakint a friss levegőn, elmém elkezdett kitisztulni, s csendben ballagtam egy darabig, míg ő belém karolva sétált mellettem.
-Öhm… majd… - bólintottam mellé, aztán megálltam mikor megállt, s kikerekedett szemekkel néztem végig miképpen veszi le a cipőjét.
-Figyelj… ez piszok rossz ötlet. Messze van… és… öhm… - körbepillantottam, mit merre találok, ám mivel már annyira nem voltunk messze, és a vállam sem fájt annyira, ha hagyta, közelebb léptem, s karjaimba vettem. - Most elviszlek a kis házhoz… talán találunk ott valami bakancsot… - azzal elindultam vele arrafelé, miközben karjaimban tartottam, már ha hagyta.
Ha nem akkor megkértem, hogy várjon meg, s visszamentem és hoztam neki egy bakancsot, ami igaz biztosan nagy lesz majd rá, de akkor sem fagy le a lába idekint. Szerencsére hamar megfordultam, s letettem elé a cipőt.
-Búj bele! Sokkal jobb lesz majd! Nem fagy le a lábad, és megfázni sem fogsz… remélhetőleg… - morogtam az orrom alatt, miközben kibontottam a cipőt, hogy kényelmesen beleejthesse a lábát, aztán felkeltem, s elmosolyodva indultam tovább.
Kerestem a szavakat, vajon mit is mondhatnék erről az egészről, aztán elkezdett beszélni, így nekem nem kellett belekezdenem az egész históriába.
Felé fordulva emeltem rá tekintetem, s mosoly suhant arcomra.
-Miféle bajt? - kíváncsi voltam, ám nem kezdtem el találgatni, bár kötve hiszem, hogy a nővérem azért kezdett el szinte szó szerint üldözni, mert megcsapkodta a cipőjével.
-Van egyfajta pillantása… -szúrtam közbe, miközben tovább haladtunk a tölgy felé, minek robusztus ágait már távolról lehetett látni. Mikor aztán elért a lényeghez, a felismerés szikrája kigyúlt fejemben, s elnevettem magam. Beletúrtam hajamba, majd megingattam fejem.
Egy részt hízelgő volt, más részt meg meglepő is, hogy a menyasszonyomnak füllentette magát.
-Akkor ezért üldözött!!! - ismét nevettem, ám ez már rövidebb, és gyengédebb volt. Közben odaléptem hozzá, átkaroltam vállánál, s megöleltem egy pillanatra. - Tudod, lehet én magam sem mondtam volna jobbat hasonló helyzetben. De Helen ilyen. Mindent irányítani akar. - elengedtem, aztán lassan tovább indultam.
-Gyere! Ott is van!! - meglehet, ez a fa épp jókor érkezett, s így nem kellett magyarázkodnom, hogy inkább ezt adom a pénzéért, mint sem elfogadjam az apja tartozásának.
Mikor odaértünk, felléptem a lépcsősorra, mi felvezetett a házikóhoz, aztán pár lépcsőfok után megálltam, széttártam karjaim, s úgy néztem rá.
- Íme, a legjobb hely a birtokon! Nyáron sokkal jobb, de most is csodálatos! - aztán elindultam felfelé.
Ha követett, akkor odafent álltam meg a korlátnak támaszkodva. Jó érzéssel töltött el, hogy a mai napig karbantartották ezt a csodás kis helyet, s nem hagyták meg az enyészetnek.
-A Haditengerészet légierejénél szolgáltam… tökéletes volt. Imádtam minden percét. Sokat voltam otthonról távol, mikor aktív állományba fogadtak. Az a pasas odabent, a Légierő egyik nagykutyája volt… Apám azért hívta meg, hogy rávegye, vegyenek vissza… adjanak munkát. - vékony vonallá préselődött az ajkam, tekintetembe harag költözött, s rászorítottam a korlátra, majd megingattam fejem. - Nem haragszom miatt,a ő jót akart...de ahelyett, hogy igent mondtam volna… pánik...elmentem a pulthoz, kértem egy italt, hogy talán attól majd jobb lesz, de nem vitt rá a lélek, hogy megigyam…. -elhallgattam egy pillanatra, majd folytattam.
-Hét évvel ezelőtt, lelőtték a gépem valahol a sivatag felett...csodával határos módon túléltem, hála egy bajtársamnak...aki időben megtalálta a roncsokat. A társam… meghalt… én meg nos majdnem. Több műtétem volt, mire mindent sikerült rendbe tenniük amit tudtak. A vállam… -odaemeltem a kezem, s abban a pillanatban éreztem az akkori fájdalmat. - Mind a mai napig tropa. A térdem, nos, nem leszek futóbajnok, de még elvagyok… Megannyiszor visszadobták a jelentkezésem Poszttraumás stresszre, és a sérüléseimre hivatkozva leszereltek. Ég veled fényes karrier, ég veled vadászpilótaiság… És erre itt ez a pofa, életem legnagyobb lehetőségét kínálva, és tudod mit mondtam? Nemet…
Elcsendesedtem. Nem vártam, hogy mondjon bármit is, egyszerűen csak jólesett elmondanom az egészet. Ebből lekövetkeztethette, hogy miből fakadt az ital problémám, amire olyan bravúrosan rájött, mintha csak nyitott könyv lettem volna.
Intettem, hogy nem kell vele foglalkoznia, helyette felültem a korlátra, s széttártam a karjaim.
-Íme a váram! Rengeteg ellenséget leigáztam ezen a helyen! Királylányt igaz nem mentettem, de rengeteget játszottam itt gyerekként. Régen, volt odalent egy hinta az egyik ágán… A legjobb játék volt a világon! - elcsendesedtem, s megkapaszkodtam a korlátban, majd rá emeltem tekintetem.
Nem is tudom… talán az előbukkanó megjegyzéseket vártam, azt, hogy gyáva vagyok, amiért nem mertem ismét belevágni. Gyáva, vagy épp felelőtlen. Az apám mindent megtett értem, én meg ellöktem a lehetőséget. Meglehet, emiatt is tereltem a szót inkább a gyerekkorra.

Kérdőn néztem rá, majd lepillantottam a lábamra, mert én nem láttam ekkora tragédiának. Jobb szerettem amúgy is mezítláb lenni, mintsem cipőket vagy papucsokat viselni, de ezt persze ő nem tudhatta. Mielőtt viszont ellenkezhettem volna már a karjaiba is kapott, amire meglepetten pislogtam párat. Végül egy lemondó sóhaj keretében a nyaka köré fontam a karomat és továbbra is kezemben tartottam a cipőmet.
- Remélem, tudod hogy erre semmi szükség nincs. Tudok sétálni, nem vágtam le a sarkamból, se a lábujjamból, hogy beleférjek az üvegcipellőbe. – persze, hogy a Hamupipőkére utaltam, vagyis az eredetire, ami azért brutálisabb volt, mint a sokak által ismert verzió. – Tényleg nem lesz bajom, maximum te is fellélegezhetsz, mert ha beteg leszek, akkor nem kell azon aggódnod, hogy felbukkanok váratlanul. Pár napig biztosan nyugalmad lenne. – édesen elmosolyodtam, de úgy tűnt felesleges bármit is mondanom. Szerencsére nem volt messze a faház, így hamarosan le is rakott. Amíg ő elment cipőt keresni, addig én körbepillantottam.
- Sajnálom, de azt hiszem tovább kell keresgélned, ha meg akarod találni a hercegnődet herceg. – bolondoztam csak, ha már korábban is a mesére utaltam. Amikor rám adta, akkor megköszöntem. Nagy volt rám, de még így is kényelmesebb volt annál, mint amiben érkeztem a partira. Nem gyakran hordtam magassarkút és tényleg kezdett fájni benne a lábam.  A fűben meg nem akartam elsüllyedni, ahogyan azt se akartam, hogy bármi baja essen, ezért is vettem le korábban.
Mielőtt még felmentünk volna megszólaltam és beavattam abba, ami történt és az újabb füllentésembe, hiszen miattam kezdődött az a színjáték is, mintha egy pár lennénk. Igaz, azt az ő védelmében tettem, mert majdnem alkoholt ivott, de akkor is. Egyáltalán nem volt jó érzés, hogy újabb hazugsággal kellett előállnom, de annyira idegesített az a nőszemély. Remélem, hogy soha többé nem fogom látni, mert a végén legközelebb véletlen rá fog borulni valami.
A reakciója újfent meglepett és kicsit kérdőn felvontam a szemöldökömet. Nos, erre nem számítottam, hogy nevetni fog, vagy ennyire jól fogja fogadni. Hamarabb hittem volna, hogy kiakad vagy csendbe burkolódzik.
- Sajnálom, gondolom még a sáskajárás is kellemesebb lehet, mint az ő üldözését elviselni. – elhúztam a számat, de hamarosan megölelt. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy lehet még is ivott. Meglepettségnek köszönhetően kicsit sután viszonoztam az ölelést, aztán amikor mondta, hogy menjek, akkor felnéztem a faházra. Még mindig úgy állt, mint egy rejtett menedék, aki bármilyen erre tévedőt szívesen vendégül lát.
Amikor megállt félúton és széttárta a kezét, akkor elmosolyodtam, mert biztos voltam abban, hogy így van. Jelenleg is csábítóbbnak tűnt egész este itt maradni, mintsem visszamenni a fényárba és úgy tenni, mintha csodálatos lenne a parti. Megfogtam a ruhámat és felmentem én is, majd a lépcső mellé leraktam a magassarkúmat, és kicsit arrébb sétáltam. Neki dőltem én is a korlátnak, miközben figyeltem a kilátást innen. Elmosolyodtam, és ismét az eget fürkésztem rövid ideig, miközben a zene alig hallhatóan, de még ide is elhallatszódott.
Amint meghallottam az ismerős hangot felé fordultam, de továbbra is a korlátnak támaszkodtam és őt fürkésztem, miközben mesélt. Korábban azt mondta, hogy majd, én pedig nem akartam újra rákérdezni, mert úgy gondoltam beszél róla, amikor eljön az ideje és úgy tűnt el is érkezett az a pillanat. Nem szakítottam félbe, csak néha bólintottam, hogy tudja figyelek rá. Akkor se szólaltam meg, amikor rövidke szünetet tartott, csak körbepillantottam és a pokrócba burkolódzva leültem az ülőalkalmatosságra. Reméltem, hogy ez a régről itt maradt fapad még engem is el fog bírni. Neki dőltem a ház falának és úgy hallgattam azt, amit mesél.
Aggódalom könnyedén csillant meg az íriszeimben, mert hiába volt itt előttem és tudtam jól, hogy életben maradt, attól még szörnyű volt hallani azt, hogy mi is történt vele. S már is úgy éreztem, hogy ami az én múltamban lappang, az nem is olyan nagy dolog, nem kellett volna kikészülnöm, hiszen ez sokkal szörnyűbb ami vele történt, viszont így már kezdtem sejteni, hogy őt ez sodorhatta az alkoholba. Elveszítette azt, amit a legjobban szeretett. Hiába maradt életben, az álma már nem lehetett az övé. Ez pedig roppant ismerős érzés volt, hiszen tudtam milyen érzés elveszíteni az álmunkat és hiába élünk, valahogy egy részünk még is meghal és üresség költözik a lelkünkben.
- Sajnálom, szörnyű lehetett ezen átmenni, de ugyanakkor nem vagy normális, hogy ennek ellenére perceken át cipeltél. – sajnálom, de nem is én lennék, ha nem adnék ennek hangot. Nem is sejtettem, hogy ez történt vele, ahogyan azt se, hogy vannak azóta is problémái. Végül aprót sóhajtottam, de egyelőre nem mondtam semmit se. Még emésztettem a hallottakat, ő pedig úgy terelte a szót másra, mintha nem is akarná azt, hogy szó essen arról, amibe beavatott. Mintha újra menekülne, én pedig hagyni akartam neki egy kis időt rá.
- A hintánál nincs jobb, még most is imádok hintázni. – elmosolyodtam, majd újra szemügyre vettem a lombházat. Takarosnak és egész nagynak tűnt. – És volt olyan, amikor vereséget szenvedtél? Netalán amikor itt töltötted az estét is? – játékosan csendült a hangom, majd ezt követően pár pillanat erejéig némaságba burkolództam. Felhúztam a lábamat, miközben oldalazva továbbra is a háznak dőltem, hogy szembe maradjak vele. Eligazgattam a ruhámat, majd az államat a térdemre tettem és úgy figyeltem őt.
- Azt hiszem én nem csodálom azt, hogy nemet mondtál, mert ha igazán szeretnéd még azt az állást, akkor harcolnál érte. Ha az lenne az álmod, akkor minden percben az után futnál. – nekem egyszer valaki ezt mondta, de hogy lehet olyan állom után futni, ami egyszer a miénk volt, majd úgy illant el, mintha soha nem is lett volna igazán a miénk. Fura, nem tudom. Talán igaza volt Jen nagyinak, talán nem.  – Szerintem szereted a mostani életedet. Csodás barátok vesznek körül, segítesz másoknak és repülhetsz, ami számodra sokat jelent. Elhiszem, hogy hiányzik az, de boldog vagy a jelenlegi sikereiddel is, még akkor is, ha ezt nem tudod beismerni még, vagy csak félsz elfogadni. – lehet tévedek, maximum kijavít, aztán inkább visszadőltem a házfalához, de a lábamat nem raktam le, kezeimmel átkulcsoltam azt.  
- Tudom milyen érzés elveszíteni az álmunkat. Még mindig tisztán emlékszem, hogy milyen volt az, amikor mindent elveszítettem, pedig velem nem történt olyan borzalmas dolog, mint veled. Orvosnak készültem, mindent elkövettem érte és sok mindent feláldoztam, aztán egy szép napon a kávémat se tudtam kifizetni. Nem értettem, hogy mi történt és amikor hazaértem, akkor a lakásom olyan volt, mintha betörők jártak volna ott, majd a bank közölte velem, hogy minden megtakarításomat kivették. A vőlegényem lelépett mindennel, én pedig padlóra kerültem. Elveszítettem az álmomat, az albérletemet, a bizalmat másokban és önmagamban, mondhatni mindent. – elcsuklott a hangom, hiszen nem szerettem erről beszélni és soha nem hittem volna azt, hogy egyszer őt is beavatom ebbe, főleg azt nem, hogy pont egy ennyire viharos napon. Végül még is elmosolyodom. – Viszont bármennyire is hiányzik, attól még szeretem a mostani életemet. Szeretem a növényeket és talán mindig ott lesz a kérdés, hogy mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok. Lehet akkor is boldog lennék, de az is lehet, hogy feleennyire se. Néha nehéz beismerni azt, hogy amihez annyira ragaszkodunk, az valójában nem is biztosan az, amire igazán vágyunk vagy szükségünk van.  – Lesütöttem a pillantásomat rövid időre, mígnem aztán újra az eget kezdtem el fürkészni.
- Ha azt hiszed emiatt gyávának foglak gondolni, akkor tévedsz. A boldogságot választani szerintem pont minden, csak nem gyávaság. Inkább erőre vall, mert néha rohadt ijesztő tud lenni elfogadni azt, hogy jár még a boldogság, vagy csak simán beismerni, hogy boldogok vagyunk annak ellenére is, hogy nem úgy alakult az életünk, ahogy elterveztük. – megrántottam a vállaimat, mert én így láttam. Féltem az újra kezdéstől és még megannyi téren félek elfogadni a boldogságot. Nem véletlen futott minden kapcsolatom azt követően hamar zátonyra. Nehéz, rohadt nehéz bízni és elhinni, hogy még lehetünk boldogok, nem rettegni attól, hogy újra túl vak leszek és átvernek.
Aztán kinyitottam a táskámat és kivettem belőle egy apró tárgyat. Tenyerembe zártam, kibújtam a pokrócból és közelebb sétáltam hozzá. Megfogtam a kezét és a tenyerébe helyeztem a mai napon elkért kulcsot és rázártam az ujjait.
- Örülök, hogy végül még se ittál. Erősebb vagy, mint te magad gondolod, vagy mint mások hiszik. Azt hiszem, ez nálad tényleg jobb helyen van, mint nálam. – aztán pedig, ha nem állított meg, akkor visszasétáltam a korábbi helyemhez és onnan figyeltem őt, hogy vajon mit szól ahhoz, hogy még se tartottam meg hétfőig a kulcsot. A fiókjának a kulcsa volt, az utolsó italé, ami emlékezte arra, hogy honnan indult és aminek köszönhetően majdnem mindent elveszített.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Hát nem tudom… egész elviselhető vagy, amikor nem dobálózol cipőkkel.- jegyeztem meg komolyan, miközben tovább cipeltem. Nem vallanám be, hogy kedvesnek találtam, hogy még sem teljesen azaz idegesítő nőszemély, mint amilyennek gondoltam, bár lehet csak azért viselkedik így, mert a helyzet úgy kívánja, és sokkal jobb színész, mint amilyen én valaha is lennék.
-A hercegnők sokat nyafognak, és pénzéhesek… néha jobb egy hétköznapi nő, semmint egy pipiskedő hercegnő. - elfintorodtam a gondolatra, hisz nővérem barátnője jutott eszembe. Oké, nem gondoltam, hogy annyira rémes lenne, de a külső nem minden.
Aztán én kinevettem a vallomását, hisz nem gondoltam ezt akkora hibának, mint amekkorának ő maga állította be. Sokkal inkább mulattatónak gondoltam.
-Mostanában az. Nem szeretek vele beszélni. Ne érts félre, szeretem a testvérem, de távolról, sokkal elviselhetőbb.
Aztán mesélni kezdtem arról mi minden történt. A balesetről, és arról, hogy nem fogadtam el az ajánlatot. Ő még is azon akadt fel, hogy a karjaimban vittem, és nem azon, hogy mi történt. Más szörnyülködött, sajnálkozott,de ő inkább leszidott, amiért vinni merészeltem.
Elmosolyodtam.
-Megmozgattam karom, aztán vállamat, majd nem sokkal később odanyúltam vállamhoz újfent, aztán vágtam egy grimaszt, jelezve nincs ezzel semmi baj.
Témaváltásban viszonylag jó voltam. Szerettem elterelni a szót, a kínos, vagy épp fájdalmas dolgokról, legalábbis akkor, mikor rólam volt szó. Mások gondjairól beszélni valahogy sokkal könnyebben ment.
Szeretett hintázni. Jó dolog volt, bár már az idejét sem tudtam mikor ültem utoljára hintában.
-Volt igen. Van néhány kellemetlen pillanat, mikor jól jön egy ilyen menedék egy gyerek életében.- többet nem is akartam ennek a témának szánni.
Aztán következő szavaira összeszaladt a szemöldököm, s úgy tekintettem rá. Karba fontam karjaim továbbra is a korláton üldögélve.
Nem ismert. Nem tudhatta mennyire akarom, s mennyire jó lenne ismét abban a kötelékben repülni. Újra elérni a céljaim, és sikerre vinni amit egykor elkezdtem.
-Nem Bells… nem erről van szó. Az Apám érte el. Az Apám miatt kapnám meg. Én akarom elérni. Én akarom, hogy az lehessek mint rég. De részben igazad van. - azt már nem említettem meg, hogy nem voltam boldog igazán. Legalább is az elmúlt időkben.
Csendben hallgattam végig szavait, a történetét, mit megosztott velem. Az életcélja, álma elvesztéséről, élete megváltozásáról.
Bármiféleképpen érkezik a változás, az sosem egyszerű. Legyen akármekkora is.
Ellöktem magam a korláttól, majd odasétáltam hozz, s nem törődve öltönyömmel, hogy még is hogy fog kinézni, ha leteszem magam arra a padra, foglaltam helyet mellette, előre nyújtott lábakkal, miket összekulcsoltam, aztán ölembe ejtettem kezeim.
Nem tudtam mit mondhatnék. Vajon kellene e mondanom bármit is, lereagálnom akárhogy is esett meg a dolog? Hisz nem éreztem semmit, csak abban voltam biztos, hogy akkor valójában sosem szerette a pasas.
Abban a pillanatban nem tudtam melyik is a jobb megoldás. Lelépni, vagy kitartani.
Ráemeltem pillantásom, majd magam sem tudom miért, de átkaroltam, s finoman közelebb húztam magamhoz, s megsimítottam vállát a pléden keresztül.
-Most már értem Apád miért mondta, hogy majd te megvizsgálod ha baja lesz. Elmondom a véleményem. -némi szünet után egy rövid pillantást követően az égre emeltem tekintetem. - Szerintem az a fickó volt a legnagyobb barom a világon. Összetörte az álmaid…a szíved... de tudod, innen… a legmélyéről szép felállni, és nyerni. Felkeltél, koronát igazítottál, és tovább mentél. Erősebb vagy, mint amilyennek bárki gondolna.
Szabad kezemmel megigazítottam zakóm oldalát, aztán elgondolkodtam néhány pillanatra szavai nyomán.
Boldogság. Alig jutott eszembe olyan pillanat az életemből, mikor valóban boldog voltam. Igaz támogatott, és segített ahol tudott, de a válaszút sem volt egyszerűbb. Nem volt könnyű rálépni a változás ösvényére.
Mikor ismét megszólalt, s kezembe tette a kulcsot, meglepődve pillantottam órámra. Még nem telt le az egy nap.
-Nem lennék benne olyan biztos, de köszönöm a bizalmat! - megköszörültem torkom, aztán elvettem kezem válláról, mi eddig fel sem tűnt, hogy cirógatta a másikat, , benyúltam zakóm zsebébe, s előszedtem belőle egy borítékot, és miután felkeltem, biztonságos távolságba, átnyújtottam neki a borítékot, melyen a neve szerepelt.
Ha kinyitotta, egy bérletszerű keményített lap volt benne, mely pilóta órákra szólt. Nem volt hosszú időszak, pusztán néhány hónapra lett kiállítva.
-Nem adhatod vissza, nem tépheted szét, és nem ruházható át, mert a Te nevedre szól. - ott ékeskedett rajta az is, hogy ha akar, válthat oktatót, minden megkötés nélkül, s oktatóként az én nevem szerepelt rajta, mit nem is tudom miért így töltöttem ki. Talán azért, hogy bosszantsam ezzel is, hogy az orra alá dörgöljem. Persze a boríték ugyan az volt, amiben ő hozta el a pénzt a részemre.

Hitetlenkedve megráztam a fejemet, amikor megmozgatta a vállát és azt jelezte, hogy nincs nagy gond. Nem is ő lett volna, ha nem így tesz. Igaz, nem tudtam, hogy mekkora lehet a gond, de tisztában voltam azzal is, hogy vannak olyan sérülések, amiket kímélni kell és lehetőség kerülni azt, hogy nehezet emeljen az ember.
Szavaira lesütöttem a pillantást és szívesen odasétáltam volna, hogy megszorítsam a kezét, hogy tudja nincs egyedül, de nem tettem. Nem tudom, hogy milyen lehetett a gyerekkora, hogy milyen nehézségekkel kellett felnőnie, hiszen aki ilyen családból származik, azzal szemben biztos hatalmas elvárásokat támasztanak.
Amikor pedig arról beszélt, hogy tévedek és ő szeretné azt, akkor felvontam az egyik szemöldökömet, majd ajkamba haraptam, míg próbáltam összeszedni a gondolataimat és reméltem, hogy nem fogja félreérteni. Nem akartam vitát nyitni, csak szeretném megérteni őt.
- Ha ennyire akarod, akkor miért nem küzdöttél érte mostanában? Miért fogadtad el a nemleges válaszukat? Joe, a sérülésed óta gondolom évek teltek el. – nem tudtam pontosan mikor történhetet, de azt sejtettem, hogy hosszú idő lehetett a gyógyulása. Aprót sóhajtottam. -  Tudod, eddig olyannak ismertelek meg, aki nem könnyedén adja fel és nehezen fogadja el azt is, ha valaki ellenkező állásponton van, mint ami kedvedre való. Még akkor se hátrál meg, ha egy cipőt vágnak hozzád.  – ekkor kicsit elmosolyodtam, de aztán újra komor lett a pillantásom. – Felépítettél egy cégét, leraktad az alkoholt és sok embernek adsz reményt azzal, hogy ott vagy nekik, támogatod őket abban a harcban, amit egyszer már megnyertél és ki tudja még mennyiszer az óta, mert ha vonzott is az alkohol, akkor se dőltél be a hazug ígéretének.  Akkor ezért az álmodért miért nem küzdesz? Miért nem mutatod meg újra és újra nekik, hogy még mindig jó vagy, hiszen az életed, amit felépítettél pontosan ezt bizonyítja. A céged a bizonyíték rá és az, amit ott tesztek. Te magad vagy a bizonyíték rá, hogy harcos vagy és nagyszerű ember is, annak ellenére is, amiken keresztül kellett menned.–hangom határozottan csendült, aztán elpillantottam mellette a házuk felé, majd újra őt fürkésztem. – Ha azért akarod, mert ez minden vágyad, akkor nem értem miért adtad fel a harcot velük szemben, de ha csak azért akarod, hogy azok elismerését kivívd, - ekkor a házra böktem az ujjammal- és ezáltal akarod nekik bizonyítani, hogy te is értékes vagy, akkor… - nem fejeztem be a mondatot, nem akartam ki mondani, hogy akkor ne tegye, akkor nagyon félreismertem őt. Ahogyan azt se tudtam volna kimondani, hogy ebben az esetben csalódnék benne. Emlékeztem, hogy mit mondott idefelé úton, miként viselkedett az apja vele, és ha azért tenné, mert újra a tiszteletét akarja, vagy meg akar felelni nekik, akkor az régen rossz. Ha nem látja, hogy már most is értékes és tiszteletre méltó férfi vált belőle, akkor bármit mondanék, úgyse hinné el. Arcomra kiülő érzések viszont talán beszédesek voltak, hogy mi is járhat a fejemben.
Hamarosan viszont beavattam a múltamba, de talán nem kellett volna, hiszen mindig veszélyes megosztani másokkal a legfájdalmasabb emlékeinket. Nem tudtam, hogy miként fog reagálni és igazán nem is vágytam a sajnálatára. Elfogadtam már ezt a részét az életemnek, néha hiányzott, de munka terén tényleg boldog voltam. Új ajtókat szerencsére kinyitott előttem az élet, viszont azóta se tudtam még minden elveszett, összekutyult puzzle darabkámat visszarakni a helyére. Még voltak olyan darabok, amik sehogy se illettek a korábbi helyükre.
Amikor leült mellém nem mozdultam meg, nem mondtam semmit se. Akkor se, amikor átkarolt és közelebb húzott. Pár pillanatra lehunytam a szememet, majd alig hallhatóan kifújtam a levegőt és hagytam, hogy az emlékek messze szálljanak.
- Igen, ő szeret emlékeztetni rá. Nagyon büszke volt akkor is rám. Féltet, mert sokszor kimerülten estem be hozzájuk, de látta, hogy mennyire szeretem és milyen fontos számomra, így mindig mellettem állt és biztatott. - kicsit ábrándossá vált az arcom, mert sokszor a végkimerültség határán egyensúlyoztam a tanulás és munka terén. Szükségem volt a pénzre, hiszen az én családom csak egy átlagos család volt, nem tudtak anyagilag támogatni. Az pedig, hogy a fickó mennyire volt barom, az tök mindegy volt. Nem akartam többé rágondolni. – Csak azért tudtam felkelni, mert valaki a legváratlanabb pillanatban besétált az életembe és annak ellenére, hogy sokszor ellöktem a kezét, ő kitartott egészen addig, amíg végül el nem fogadtam a felém nyújtott kezet. Övé volt az üzlet, tündéri nagymama volt. A történetei mindig képesek voltak elvarázsolni, bár néha nem voltam biztos abban, hogy tényleg igazak, de még is mosolyt csalt velük az arcomra, vagy gyógyította a sebeimet. Ő hitt bennem, néha csak ennyi kell, hogy valaki emlékeztessen arra minket, hogy mi is értékesek vagyunk. Akkor is, ha mások pont az ellenkezőjét sugallják.  Néha tényleg pont jókor sétálnak be idegenek az életünkbe, csak sajnos néha sok időbe telik mire ezt felismerjük. – hangom barátságosan csendült, hiszen sok kedves emlékem van Jen nagyiról. Az utolsó mondattal meg nem magunkra gondoltam, akkor hirtelen ez meg se fordult a fejemben, hogy talán ránk is igaz lehetne.
Cirógatása nyugtatólag hatott rám, de igazán addig fel se tűnt, amíg abba nem maradt, mert az emlékek hada és a beszélgetés elvonta róla a figyelmemet. Nem bántam meg, hogy a kulcsot elhoztam magammal és reméltem, hogy tényleg nem követek el hibát azzal, hogy már is visszaadom neki.
- Pedig hidd el erős vagy és megérdemled az emberek bizalmát, ahogy a boldogságot is. – komolyan gondoltam, amit mondok és nyomtam egy puszit az arcára, mintha csak nyomatékosítani akarnám a szavaimat. – De ha az kell, akkor mindennap bombázlak majd üzenetekkel, amíg végül képes leszel te is hinni benne és önmagadban. – újra itt volt a játékos Bells, mert talán ezzel is el akartam terelni a figyelmet a pusziról. Nem tudom miért tettem, de visszacsinálni már nem tudom. Ugyanakkor arcomra volt írva, hogy tényleg képes lennék öngyilkoságba kergetni a telefonját, mert a végén a sok rezgéstől le fog esni. Na jó nem, de napi egy üzenet belefér.  
A boríték ismerősnek tűnt és kíváncsian fürkésztem, viszont biztosan nem a pénz volt benne, mert ahhoz képest sokkal vékonyabb volt. Gyanakvóan pillantottam fel Joe-ra, de aztán kibontottam és kivettem belőle a papírt. Amikor megláttam, hogy mi áll rajta egyszerűen elnevettem magam, mintha pár perce nem is komolyabb témákról beszélgettünk volna. Nevetésen önfeledt volt és a mosolyom is őszinte volt.
- Hihetetlen vagy Joe Weaver. – meg is ingattam a fejemet, mint aki képtelen elhinni, hogy mit is tart a kezében. – Ezek szerint olyan jól álltam helyt a mai repüléseken, hogy jöhet a következő lépés?  Egyébként ebben biztos vagy, - ujjammal az oktató nevére böktem. - nem félsz, hogy az őrületbe foglak kergetni és miattam megőszülsz? – Oldalra billentettem a fejemet, miközben őt fürkésztem. Aztán megfogtam a kezét és rápillantottam az órájára. – Szerinted még zargathatom az oktatómat, hogy leegyeztessem vele az első órát, vagy ilyenkor már nem illik keresni, mert elfoglalt? – persze, hogy csak szórakoztam vele, elraktam a táskámba a borítékot miután megköszöntem, majd a fejemet vállának döntöttem és az eget fürkésztem. Ha ő nem mondott semmit se, akkor hosszú percekig én se törtem meg a pillanatot.
- Erről beszéltem, kitartó és makacs vagy. Ha valamit igazán akarsz, akkor úgyse tud senki se megállítani benne. Harcolj azért, ami igazán boldoggá tesz. Ami téged boldoggá tesz és ne olyan dolgokért, amik mások szerit szerint tesznek téged boldoggá. – nem néztem rá, ha nem húzódott el, akkor továbbra is a fejemet a vállán pihentettem és a csillagokat néztem, mintha csak abban reménykednék, hogy szerencsénk lesz, és ha gyertyát nem is tud elfújni, akkor legalább egy hullócsillagot látni fogunk és kívánni tud majd.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Küzdöttem, pofáraestem, és tudod vannak olyan pillanatok, mikor nem kell több pofon az élettől, de ezt nem kell bemutatni. Nem igaz?- többet nem is mondtam, pusztán csendben ültem tovább a korláton.
Cseppet bosszantónak találtam, hogy azt gondolta nem küzdök az álmaimért, bár lehet inkább az bosszantott, hogy igaza volt. Feladtam, most meg túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem újra.
A bukástól való félelem pedig ösztönből fakadó, s legtöbbünkben bizony ott rejtőzik.
Nem akartam magamról, és a múltról tovább beszélni, így nem reagáltam arra sem, hogy nem kell megfelelnem a bentieknek.
Sokáig voltam feketebárány, talán még kifogom bírni némi ideig, hogy újfent az legyek. Bár tudtam apámnak így is csalódást okoztam, s hiába is teszek majd bármit, ez nem fog változni.
Miután beszélni kezdett a saját dolgairól, letelepedtem mellé, s végig hallgattam mindent. Néha tudtam jó hallgatóság lenni, s az emberek kiönthették magukból mindazt, mit a lelkük mélyén hordoztak, de ez más volt. Sokkal bensőségesebb, s talán épp ezért is kötöttem ki mellette, átkarolva vállát.

Nem sajnálni akartam, hisz arra nem volt szüksége. Tovább lépett, de a szálka benne is ott maradt.

Szinte fel sem tűnt hogy cirógatom a vállát, miközben figyeltem ábrándos tekintetét, s rajta felejtettem egy időre szemem, aztán újra a távolt fürkészve hallgattam tovább.
-Remek asszony lehetett. -szelíden elmosolyodtam.Jó érzés mikor az ember segítséget kap. Mikor tudja, van valaki, aki teljes vállszélességgel mellette áll, még a legramatyabb napokon is.
A mai napig hálás voltam Kat-nek, és Jack-nel, hogy akkor nem hagytak magamra, pedig az elvonó elején nem épp a kedvességemről voltam híres.
A cirógatást abbahagytam, és persze fel sem tűnt, aztán megkaptam a kulcsot a kezembe, majd kaptam egy puszit újfent, mi első pillanatra meglepett, aztán felé fordulva figyeltem arcvonásait, s egy időre megállapodott tekintetem ajkai lágy vonalán.
-Meglehet!-bólintottam, aztán elkerekedtek szemeim egy pillanatra, s mosolyom kiszélesedett.
-Áh! Köszönöm, de így is haldoklik szerencsétlen készülék! Meg aztán te mondtad, hogy sosem zaklatnál!-nevettem el magam, aztán felkeltem mellőle, hogy átadhassam neki a borítékot, mit meglepően jól fogadott.
Az igazat megvallva, arra számítottam, hogy majd hozzám vágja, vagy elkezd dühöngeni, hogy mit képzelek én magamról, ám ő nevetni kezdett.
-Csak mint mindig!-mosolyogtam. Rengeteget mosolyogtam a mai napon, annak ellenére mennyire szar érzés volt eleinte Kat és Martin nélkül eljönni. Még is elérte!
-Tökéletesen! Készen állsz a kihívásra! -odapillantott, ahová bökött, s azzal egyetemben zsebre ejtettem kezeim.-Igen. Biztos! Megőrülni már nem fogok! Kiáltam a próbát!-kacsintottam, aztán rápillantottam az órámra. Hamarosan vissza kell mennünk. Telefonom rezdüléséből is következtettem ezen apróságra.
Mikor kezemhez ért, hagytam had nézze meg az időt, s közben visszatelepedtem mellé.
-Eléggé elfoglalt jelenleg, de talán szakít rád egy kis időt! -előszedtem telefonom, kikerestem a naptáram, s alaposan végignéztem az időpontokat.-Ha addig nem jön közbe semmi, jövőhét szerdán van szabad időpontom, ha az időjárás is kegyes lesz hozzánk.- odafordultam, s közben ő nekidőlt a vállamnak. Odafordultam, ezzel picit talán kimozdítottam abból a pozícióból, s felkeltem a helyemről.
-Vissza kell mennünk.- sokáig voltunk távol, s lassan elérkezett a vacsora ideje. Felé nyújtottam kezem, hogy felsegítsem, s ja elfogadta, indulhattunk lefelé. Tudtam a ház megvár, s legközelebb talán már odabent is megmutathatom neki.
Ha elindult, hát mentem utána, felajánlvanlva a karomat, hogy belém karolva együtt mehessünk visszafelé.
Akár lehetnék boldog is.
Vigyázva lépkedtem lefelé, ügyelve nehogy megtapossam a ruháját.
Leérve a lépcső aljára megálltam, szembe fordultam vele, s megszólaltam.
-Köszönöm hogy meghallgattál! -közben kezét fogtam, megcirógatva hüvelykemmel kézfejét, s néhány pillanatra elvesztem barnáiban, majd fel se tűnt mikor siklott át karom a derekára, majd fellépve mellé, közelebb hajolva hintettem csókot arcára.

 

 

 

Szavaira nem feleltem, mert tudtam miről beszél, viszont valami miatt azt gondoltam, hogy ő erősebb nálam és ő képes lenne mindig újra, meg újra talpra állni, de inkább megtartottam a véleményemet. Talán majd beszélek azzal a fickóval ott a reptéren és együtt ki tudunk találni valamit, ha jól rémlik, akkor Charles volt a neve. Ha Joe-nak az az álma, akkor valahogy vissza kell terelni arra az útra, miközben tudja, ha újra elesne, akkor is van védőháló, mert vannak olyan emberek az életében, akik mellette állnak.
Elfogadtam, hogy most nem akar többet erről beszélni, pedig szívesen tovább tárgyaltam volna a dolgokat, de ő a némaságot választotta, majd pedig a múltamról lebbent fel a fátyol, ami közelebb hozta őt is. Ott ült mellettem, mintha csak a támogatásáról akarna biztosítani.
Szavaira csak bólintottam, mert Jen nagyi tényleg az volt. Fantasztikus nő volt és el tudta azt is érni, amire a szüleim képtelenek voltam. Ők nem tudtak kirángatni a mocsárból, ami egyre inkább kezdett elnyelni, viszont neki sikerült.
A beszélgetés tovább haladt a saját medrében, néha boldog, néha keserédes vidékre terelve minket, de még is annyira minden természetesnek tűnt, mintha csak régi ismerősök lennénk és nem pár hete találkoztunk volna.
- Ahogy az időjárás, úgy ez is változhat. – ártatlanul néztem rá, mert ki tudja, hogy mit hoz a jövő. Kiszámíthatatlan és tele lehet váratlan események forgatagával. Mi pontosan tudtuk ezt, hiszen a múltunkban bőven akadt nem várt pillanat.
Természetesen most is megtalálta a kiskaput, hogy miként ne fogadja el, ugyanakkor elfogadja a pénzt, amit otthagytam múltkor. Egyszerűen hihetetlen volt ez a pasas. Kicsit talán mérges voltam, de a leleményességével még is elérte azt, hogy jóízűen nevessek. Láttam az arcán, hogy meglepte a reakcióm, ami csak még inkább nevetésre sarkalt.
- Ne legyél biztos, még a végén miattam be fogod vezetni a rossz diákok tábláját elrettentő példának. Tudod, diákként eléggé bajkeverő voltam. – azt meg nem kötöttem az orrára, hogy annak ellenére viszont kitűnő tanuló voltam. Egyszerre voltam stréber, de ugyanakkor bajkeverő is.
- Remélem, ha már kijelölt tanárom lett, akkor tud majd áldozni az idejéből rám. – láttam, hogy megváltoztathatnám, ha akarnám, de egyelőre nem akartam. Jól szórakoztam és talán lehet néha tesztelni fogom a türelmét, a tanáriképességeit, ki tudja. Amikor viszont tényleg megnézte, hogy mikor ér rá, akkor újra elnevettem magam. – Joe, majd megnézzük és megbeszéljük. Csak szórakoztam. – feltehetőleg még vagy hússzor el fogom felejteni, hogy a szerdát mondta. Majd kivettem a kezéből a telefont és bepötyögtem a számomat, hiszen ő még nem tudta az enyémet, aztán visszaadtam, de nem mentettem el frappáns néven magam. Azt rábíztam. – Így legalább tudni fogod, hogy kinek ne vedd fel. A nevet rád bízom. – mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon, de persze azért lopva oda pillantottam, mert érdekelt, hogy csak a nevemet írja be, vagy valami mást.
Amikor újra megmozdult, akkor kíváncsian pillantottam rá és eljött az a pillanat, amire egyáltalán nem vágytam. Inkább küldjenek éhesen ágyba, mintsem vissza kelljen mennem az oroszlánbarlangjába. Aprót sóhajtottam, de felálltam én is. Felvettem a cipőmet a földről és követtem őt lefelé. Elfogadtam a felkínált karját, mert nem akartam lezúgni, majd másik kezemmel a cipőmet fogtam és a ruhámat is kicsit megemeltem, hogy nehogy rálépjek.  
Lassan sétáltam mellette és közben a birtokot fürkésztem, amikor pedig visszaértünk a házhoz, akkor megálltam, Összehajtottam a pokrócot és visszaadtam neki. Amíg ő azt rakta a helyére, addig én neki dőltem a háznak és visszavettem a cipellőmet. Bakancsot ott hagytam, mert gondoltam erre nem sok vendég fog járni, így akkora baj nem lehet belőle.
Újra belé karoltam és vettem egy mély levegőt.
Amikor megszólalt, akkor ismét elmosolyodtam.
- Bármikor szívesen és nem kell megköszönnöd. Inkább én köszönöm a bizalmat. - mosolyogva néztem rá és fel se tűnt, hogy a keze újra a derekamra siklott. Annyira természetesnek hatott és nem pedig idegennek az érintése, hogy nem tudatosult bennem. – Hívj bármikor, ha kell egy jó hallgatófél. Bár lehet néha morcosabb leszek a kelleténél, ha az éjszaka közepén hívsz, de fel fogom venni. – komolyan gondoltam azt, amit mondtam, majd mielőtt még tovább mehettünk volna ő közelebb hajolt és puszit nyomott az arcomra, ami eléggé meglepett. A meglepettség pedig könnyedén leolvasható volt az arcomról, de végül elmosolyodtam.
- Akkor essünk túl rajta. Mond, hogy legalább nem a nővéred közelében fogunk ücsörögni. – mert a végén nehogy véletlen meglökjem az italát, hogy ráboruljon, ha továbbra se bír magával.  Plusz ott volt a kis hazugságom és biztos voltam benne, hogy majd az ujjaimat is meg akarja vizsgálni, hogy tényleg van-e gyűrű az ujjamon vagy nincs, ami persze nem volt. Követtem Joe-t az asztalunkhoz, ahol az édesanyja már mosolyogva várt minket. Fogalmam sem volt róla, hogy a fülébe jutott-e az, amit korábban a lányának mondtam, vagy nem.
- Végre megvagytok, már kezdtem aggódni, hogy nem fogtok visszajönni. – mosolyogva fürkészett minket, mint aki csak kutakodna valami után és valamit nagyon meg akarna fejteni.  


ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Biztos tud időt szakítani rád.Majd beszélek vele az érdekedben!-komolyan csendült a hangom, s meglehet egy pillanatra még el is gondolkodtam, vajon megfelelő lenne e a szerda.
Természetesen minden csak időjárás kérdése volt. Túl szeles, viharos időben nem kapjuk meg a felszállási engedélyt. Minden az időjárástól függ.
Viccelt csupán, ám még is megnéztem tudok e időt szakítani rá, s valóban úgy tűnt, megtudom fogadni akkor.
Elvette a telefonom, szemöldököm felszaladt, hisz nem értettem elsőre mit is akar, majd mikor láttam, beírja a számát, benedvesítettem alsó ajkam, majd visszakapva a készüléket,beírtam a nevét, de semmi megjegyzést nem fűztem hozzá. Más ismerősöm nem volt, kit ezzel a névvel áldottak meg, szóval a vezetékneve nem kellett.
-Sose tennék olyat. Bárhogy gondolok valakire, legyen gyűlölt, vagy kedvelt alak, mindig felveszem amikor tudom.- rápillantottam. Első pillanatban akartam még hozzáfűzni valamit, ám végül még is csendben maradtam.
Vissza kellett menni. Nem akartam sokáig távol maradni, hisz nem azért szervezték ezt a hatalmas felhajtást. Úgy éreztem, ott a helyem. Igaz nem sok kedvem volt, ám még is megtettem.
Felajánlottam a karom miután leérkezett, s útközben csendben haladtunk tovább.
Nem volt kínos a hallgatás, s nem kellett azon agyalnom, mivel törhetném meg a csendet.
Igaz kicsit már csípett a levegő, de panasz nem hagyta el számat. A lényeg az volt, ő meg ne fázzon, hisz az a kékség, mi rajta volt, sokkal vékonyabbnak látszott
Visszaérve megvártam míg leveszi a cipőt, majd bele bújik a magassarkúba.
Olyan észrevétlen moccant karom, s siklott derekára, megköszönve a hallgatását, s még egy puszit is adtam neki, ám nem távolodtam el utánna sem, csak fürkésztem döbbent tekintetét.
Nem számított erre, ahogy én magam sem, de még is zsigerből jött.
-Nem telefonálnék éjszaka. -nyugtattam meg, bár még el is mosolyodtam mellé, hogy értem én a viccet.
Közben elgondolkodtam, kezem továbbra is derekán feküdt, ujjaimmal koppantva rajta párat, aztán megingattam fejem, miközben befelé pillantottam.
-A közelben ül ő is, de nem mellettünk. Ilyenkor mindig közelben vagyunk egymáshoz. -ismét felé fordultam, s elgondolkodtam vajon be kellene e mennünk, vagy inkább eloldalogni, ám hamarosan nyílt az ajtó, s anyám lépett ki rajta, én meg elengedtem Bells derekát, s önkéntelenül is kezét fogtam meg, miközben távolabb léptem tőle, miközben anya felé fordultam.
-Megmutattam a faházat.
-Remek! Mindig is imádtad azt a fát.-aztán Bluebell-ez lépett, belekarolt, én elengedtem, s hagytam had vezesse befelé.-Még a nagyapja, az édesapám ültette azt a fát, a dédapjával. Régi, öreg, de csodálatos! Hogy érzed magad kedves? -kedélyesen csacsogott, ahogy mindenkivel tette, én meg ballagtam mögöttük, zsebembe ejtve kezem. Figyeltem csípője ringását, a ruha suhanását tempójuk okozta szellöben, aztán elfordítottam tekintetem, majd míg ők csevegtek, s odaértünk az asztalhoz, letelepedtem a helyemre miután kihúztam neki a széket, majd be is toltam, ha szüksége volt rá.
Lassan mindenki elfoglalta a maga helyét, a pincérek körbejártak, mindenkinek osztottak egy egy italt.
Közben halkan beszélgettek, sustorogtak egymás között, én meg idegesen doboltam lábammal a padlón. Nem értettem ezt a hirtelen érkező feszültséget, mi hirtelen rámtört.
Meglehet, feleslegesen izgultam, és az egész egyszerűen zajlik majd végig. Meglehet, nem lesz majd káosz, és nem akarok elinalni a köszöntő közepette, bár azt Apa már elkezdte volna.
Helyette kihozták az első fogást.
Bells felé fordítottam tekintetem.
-Leves lesz az első fogás, aztán valami húsos, de ha kell, akad vegán, vegetáriánus, laktóz, glutén, és minden ilyen vacak.-magyaráztam, s közben apám lépett el mögöttem, simitva meg vállamat.
Hálás voltam amiért nem tartott beszédet. Nem szerettem, hisz felemlegetni a múltat, vicces történeteket mesélni másoknak, túl közeli, s túl intim dolog volt, s ez nem egy anonim gyűlés. Nem egy olyan hely, ahol mindenki ugyan abban a cipőben jár.
Anya olykor felénk pillantott, kutakodó, s kíváncsi tekintettel, mintha tudni akarná, hogy mi jár a fejünkben, s mikor jön el a pillanat, hogy távozni akarjak, ám nem volt ilyen szándékom. Valamiért maradni akartam....
 

 

 

Elvesztem az engem fürkésző kékségben, de aztán ismét megszólaltam, a válaszára pedig lebiggyesztettem az ajkamat.
- Kár, azt hittem végre meg tudom milyen az, ha van egy zaklatom vagy rajongom. – csak szórakoztam vele, nem vágytam arra, hogy az éjszaka közepén valaki hívogasson, hiszen az első gondolatom biztosan az lenne, hogy nagy a baj. Bár szerintem mindenkinek ez lenne az első gondolata, hogy valami történt és ezért hívja az illető annyira későn.
- Az nem gond, a lényeg hogy nem mellette fogunk ülni. Remélem nem adta tovább azt, amit neki mondtam. – ettől kicsit megkönnyebbültem, mert tényleg féltem attól, hogy netalán továbbra is az agyamra fog menni az a nő és ennek köszönhetően olyat teszek, amit nagyon nem akarok. Ahogy arra se vágytam, hogy Joe anyukája tudjon a füllentésemről, mert nem akartam, hogy netalán emiatt Joe is kényelmetlen helyzetbe kerüljön.
Hamarosan viszont társaságunk akad Joe anyukájában, mire a férfi sietve lépett arrébb, kezével elengedte a derekamat és a kezemet fogta meg. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy korábban hol is pihent meg a keze és fura módon egyáltalán nem is zavart. A tette viszont kicsit megmosolyogtatott, hiszen olyan volt, mintha csak tinédzserek lennénk, akit az egyik szülő valami olyan kapott, ami nem illendő, pedig szó se volt erről. Viszonoztam a nő mosolyát és csendesen hallgattam a beszélgetésüket egészen addig amíg belém nem karolt és engem avatott be a részletekbe.
- Igen, csodálatos az a fa és a faház is. – a kérdésén kicsit elgondolkodtam, miközben elindultunk az asztalok felé. – Nagyszerű a parti, így nem igazán van okom panaszra, hiszen társaság is kedvemre való. – egyértelmű volt, hogy Joe-ra gondolok, nélküle szerintem már rég nem is lennék itt, bár az is igaz, hogy nélküle ide se jöttem volna. Ő mellette viszont ez az egész puccparádé elviselhető volt és nem annyira vészes. Szerencsére az emberek se éreztek arra kényszert, hogy meg akarjanak ismerni. A beszélgetés könnyed volt, ha kérdezett valamit, akkor feleltem rá, ahogyan ez fordítva is igaz volt. Amikor megérkeztünk a helyünkhöz, akkor megölelt és elsétált a saját helyéhez. Joe-nak megköszöntem, hogy kihúzta a széket, bár igazából nem kellett volna, aztán kíváncsian vettem szemügyre az itt összegyűlt tömeget.  Gondolataimból Joe ideges lábdobogása rángatott ki, mire ösztönösen a kezemet a combjára simítottam és gyengéden megsimogattam és aggódva pillantottam rá. Aztán gyengéden meg is szorítottam kicsit a lábát, majd miközben a kezem továbbra is a combján pihent közelebb hajoltam hozzá.
- Mi a baj? – tényleg érdekelt, aztán folytattam. – Minden rendben lesz, ha úgy érzed már nem bírod, akkor csak szólj és majd azt mondom rosszul lettem. Biztosan megértenék. Együtt átvészeljük. – majd a másik kezemmel kicsit megcirógattam az arcát is, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy csak a minket fürkésző szempárok miatt tettem, vagy ez is annyira ösztönösen jött, mint pár pillanattal korábbi tettem, amikor kezem a combjára siklott. Ha nem volt akadálya végül elhúzódtam, kezeimet ölembe ejtettem és visszadőltem a székembe még pont azelőtt, mielőtt az apja elsétált volna mögöttünk és meglapogatta volna a vállait.
Hamarosan ki is hozták az első fogást.
- Szuper, levesimádó vagyok, így lehet több fogásra nem is lesz szükségem. – részben csak ugrattam, de tényleg imádtam a különféle leveseket. – Nem vagyok vegán, de túl sok húst se szoktam enni. – jobb szeretem a húsmentes ételeket, néha belefér egy kis hús, de akkor se volt gond, ha nem szerepelt minden étkezésemben. Evés közben nem nagyon szólaltam meg, maximum akkor, ha ő mondott valamit, viszont olykor Joe felé pillantottam, mintha csak meg akarnék arról győződni, hogy minden rendben van vele.
- Milyen tortát fognak felszolgálni? Még nem is tudom mi a kedvenced. – végül megtörtem a a csendet a főételek vége felé. – Ne felejts el majd kívánni, mielőtt elfújod a gyertyákat. Lehet teljesülni fog a kívánságod. – nem tudom honnan ered ez a szokás, hogy kívánságot mormogunk, de reméltem, hogy az övé teljesülni fog. Megérdemelné, hogy boldog legyen és teljesüljön a leginkább vágyott dolog az életében. Ha éppen nem veszekedtünk, akkor nagyon is kellemes társaság volt, bár… azt hiszem a szócsatáinkat is szeretettem, még akkor is, ha olyankor az idegeimen táncolt, vagy éppen melegebb éghajlatra kívántam a makacssága miatt.


ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Hogy kiderül e mit mondott tovább, s mit nem, majd a beszédek, vagy esetleges köszöntők alatt ki fog derülni. Helennél sosem lehet tudni a pontosan, mikor mit ad tovább, de inkább nem is tettem rá megjegyzést.
Annyiszor kalandoztam el útközben, fogadtam érintéseket, kérdéseket, s ígéreteket, hogy még beszélgetnünk kellene,majd tettem ígéretet, hogy megfogom keresni.
Letelepedtünk, segítettem. Anya nem messze ült tőlünk, ahogy nővérem is kíváncsian fürkészet az irányunkba, mire megemeltem kapott poharam, s felé billentettem. Sértvdött fejelfordítás illette tettemet.
Ráztam a lábam, s egyre idegesebb lettem. Magam sem tudtam miért.
Talán az izgalom, hogy eddig sosem szoktam maradni, ám attól nem kellett tartanom, hogy apa beszédet mond, hisz letett erről a szokásáról a kedvemért.
Megemeltem a poharam, hogy beleszagoljak, még is mit kaptam, mikor megéreztem combomon az érintést, s abban a pillanatban szívem hevesen dobbant, de arcomról semmit sem olvashatott le, pusztán felé fordítottam tekintetem.
-Semmi...a szokásos idegeskedés.Nem fogok élni a lehetőséggel. Köszönöm!-aztán cirógatás, s kezem önkéntelenül eresztettem kezére, s mikor arcomon simított végig másikkal, pillantásom szemei, s ajka között vándorolt, s lassan közelebb hajolva, hogy orrunk már-már összeért,balomat lassan csúsztattam nyakára, s hüvelykujjammal arcán simítottam.-Tökéletes a társaság.
Szívem vad dobogása, lassan már a fülemben hallottam, s olyan érzést keltett, talán odakint is tisztán hallható.
-Minden rendben! Ne aggodalmaskodj! Oké? -rádöbbenve mit is teszek, engedtem le kezem, s visszaültem rendesen a helyemre, s ő is elvette combomról kezét, én pedig felvéve poharam beleszagoltam, aztán apámra néztem. Gyömbéres üdítő...hálás mosolyt küldtem neki, aztán elkezdtünk enni.
Közben csendben voltam. A végén megköszöntem, hogy elvitték a tányért.
-Nemtudom. Meglepetés szokott lenni. -mosolyogtam, s közben anyám felé pillantottam, kinek tekintete olyan volt, mintha mindent tudna. Mindig ilyen volt. Tudott az emberekben olvasni, mintha csak ez lenne a szuperképessége. Egy szupererő, amit alattomosan ki is használhatott.
Meglehet ez az anyák kiváltsága volt. Akármekkora a gyermekük, mindig tudják mit kell tenniük, mondaniuk.
-Mit kívánhatnék?- pillantásom visszatért Bluebell-re.-Ma nem kell semmi.
Visszagondoltam, gyerekként miket kívántam, s vajon mi is teljesülhetett belőle.
-Gyerekként jobban élveztem ezeket az estéket.-közben szólt a zene csendesen, én meg úgy éreztem, hosszú idő után, végre kezdtem megnyugodni, s eltűnt a gondolat, mi folyamatosan visszatért Kat-hez. Nem kattogtam, nem pillantottam egykor gyűrűs kezemre, hisz másfelé kavarogtak gondolataim.
Közben elkezdték felszolgálni a főételt, miből többfélét is tettek elénk. Lehetett választani ki mit szeretne, s közben kedélyes csevegés folyt.
Épp szedni akartam magamnak, mikor nővérem megjelent mellettem, odahajolt arcomhoz vállam felett, puszit nyomott képemre.
-Beszélhetnék veled Joe kedves?
-Természetesen.-felkeltem, mikor felegyenesedett, aztán Bellshez hajoltam.-Mindjárt jövök!
Elhaladva mellette megcirógattam vállát egy röpke pillanatra, míg nővérem belémkarolt, kimentünk a levegőre, s míg ő beszélt én hallgattam.
-Mikor akartad elmondani Joe?
-Nincs hozzáfűznivalóm Helen. Tudod, vannak dolgok, amiket nem fogok, és nem is akarok elmondani nektek.-megálltam, aztán puszit nyomtam homlokára.-Hagyd az életem! Eddig se igen folytál bele!
-Igen, de...Joe...
-Nem. Ne rontsd el az estét kérkek.Jól leszek, minden rendben lesz! Tudom, hogy aggódsz miattam, de minden oké!- erre kicsit szelidültek vonásai, majd kedélyesebben csevegve indultunk vissza, ám tudtam, nem igen akarja elengedni a témát, s bizony addig nem nyugszik, míg meg nem tudja az igazságot.
Visszakísértem helyére, aztán ha addig senki nem foglalta el helyem, visszatelepedtem, aztán végre szedtem magamnak, de nem hoztam fel azt, még is miről volt szó odakint.
-A torta, majd csak később lesz. Hoznak majd kávét, ismét lehet majd táncolni, beszélgetni, ismerkedni.- magyaráztam, miután befejeztem az evést. Bár lehet egy madár is többet evett volna mint én. Cseppet ideges voltam még, ám nem ráztam a lábam.
Közelebb hajoltam füléhez, finoman szorítva rá kezére.
-Jól vagy? Sétáljunk?
 

 

Szavaira csak bólintottam és mielőtt elhúzhattam volna a kezemet, azelőtt a keze kezemre siklott. Kíváncsian fürkésztem őt, mert azt hittem, hogy még mondani szeretne valamit, de helyette közelebb hajolt annyira, hogy arcunk majdnem összeért, keze nyakamra siklott, ami meglepett és az érintése nyomán pedig libabőrös lettem. Éreztem gyengéd cirógatását, aminek köszönhetően még inkább elvesztem az érintésében, közelségében és teljesen elfeledkeztem arról is, hogy hol is vagyunk és mennyi ember vesz körbe minket.  Szememet pár pillanatra lehunytam és úgy éreztem, hogy a valóság és a színjáték közötti határ, mintha elkezdene összemosódni és már én se voltam abban biztos, hogy mi micsoda. A tetteink kezdtek összezavarni és a szívem olykori fura dobbanását se értettem, kicsit árulónak is éreztem őt. Szavaira elmosolyodtam és csak akkor tűnt fel, hogy levegőt is elfelejtettem venni, amikor újra távolabb kerültünk egymástól és újra képes voltam levegőt venni, ha már a tisztán gondolkodás pontosan annyira nehéznek tűnt jelenleg, mintha csak részeg lennék. A szívem hevesen dobbant, ajkamat benedvesítettem, majd sietve pillantottam az elénk kerülő ételre.
Minden annyira zavarossá vált és kezdtem úgy érezni, hogy ingoványos talajon sétálok, amin talán át fogok jutni, vagy pedig egyszer be fog szakadni alattam és elnyel örökre. Sietve próbáltam emlékeztetni magamat arra, hogy ezt is biztosan csak a színjáték hozta magával, még ha jelenleg nem is találtam okot a tettére, se arra, hogy majdnem miért csókolt meg.  És az én tettemre se leltem ésszerű magyarázatot, mert annyira ösztönösen jött, hogy megérintsem őt, hogy megpróbáljam megnyugtatni…
Fogalmam sem volt arról, hogy mások mit is gondolhattak a korábbi jelenetről, de őszintén elegendő volt ahhoz, hogy szinte minden figyelmemet a tányérnak szenteljem, mert feszültté tett. Megrémisztett, hogy mennyire könnyedén képes volt megbolondítani a szívemet és mennyire könnyű lett volna átlépni még inkább azt a láthatatlan határt, amit sok éve felállítottam. Próbáltam mindent kizárni elmémből, mintha semmi se történt volna, mintha nem ért volna majdnem össze az ajkunk.
- Akkor az eljövendő időre vonatkozóan kívánj. Nincs vesztenivalód, ha kívánsz, maximum talán szerencséd lesz és megszánnak az égiek. – hangom könnyedén csendült, hiszen eltelt már annyi idő, hogy a szélvihart, amit korábban életre hívott szét tudjam oszlatni és ne okozzon nehézséget a szemébe néznem, vagy éppen megszólalnom.
- Elhiszem, hiszen itt bármelyik gyerek jól érezné magát. Sok lehetőséget rejt magában ez a hely, hogy megannyi csínytevésnek adhasson otthont, vagy te jól viselkedtél és csak felnőttként lettél fekete bárány? – kérdőn pillantottam rá. Közben pedig megérkezett a következő fogás is, de mielőtt még megízlelhettük volna meghallottam az ismerős hangot. Lopva pillantottam fel a testvérére, de aztán inkább sietve fordultam el, mert egyértelmű, hogy egyelőre biztosan nem fogunk egymás karjaiba omlani, vagy egymás haját befonni. Nem sikerült túlzottan jóra az első találkozásom vele.
- Rendben. – csak ennyit mondtam, majd elmosolyodtam, amikor megéreztem gyengéd érintését a vállamon, mintha csak meg akarna nyugtatni, hogy nincs miért aggódni. Reméltem, hogy tényleg így van és nem a korábbi füllentésem miatt fognak egymásnak esni, mert azt baromira nem akartam.
Végül szedtem magamnak az ételből, és amikor az első falatot megízleltem, akkor valaki lehuppant Joe helyére. Kíváncsian pillantottam a férfira, miközben megrágtam az ételt, ő pedig mosolyogva figyelt.
- Minket még nem mutattak be egymásnak, Edward Weaver. A legjóképűbb Weaver, talán ezért is rejteget előlem az öcsém. – hangja szórakozottan csendült és egyértelmű volt, hogy részben viccel. Elmosolyodtam, majd a miután lenyeltem a falatot, kezemet nyújtottam felé és megszólaltam.
- Örülök a találkozásnak, Bluebell Muray vagyok. – ő máris rokonszenvesebbnek tűnt, mint Helen. Kicsit fürkészni kezdtem őt is és le se tagadhatnák, hogy ők hárman testvérek. Mind a hárman hasonlítottak egymásra.
- Mindenkit meglepett, hogy nem egyedül érkezett, de jó újra mosolyogni látni őt. Örülök, hogy itt vagy. – kicsit felvontam a szemöldökömet, mert nem értettem mire akar célozni. Joe máskor is szokott mosolyogni, így nem gondoltam volna azt, hogy ez az én érdemen, de azért elmosolyodtam a szavaira. Hajába túrt és körbepillantott. – Eskü, vártam már az újabb botrányt. Imádom az intrikát, de úgy néz ki ma nem lesz semmi jó szaftos történés, amin hónapokig pletykálhatna a nagyérdemű közönség. – csalódottan megingatta a fejét, majd elnevette magát.  
- Sajnálom, ha keresztbe húztuk a terveidet, de még messze nem ért véget az este. – játékosan megrántottam a vállaimat. – Ki tudja még mit hoz a hátralévő idő. – a pillantásom pedig arra tévedt, amerre Helen és Joe távoztak. Aggódalom ott volt a pillantásomban, ami feltehetőleg a társaságomat se kerülte el, mire ő csak elmosolyodott újfent.
- Igazad van, de talán már most is akad foguknak való érdekes történés. – sokat sejtetően elmosolyodott, de nekem esett le, hogy rám és Joe-ra, illetve a viselkedésünkre gondolhat. - Tudod, gyerekként Helen volt az egyetlen, aki jól tudott viselkedni. Az öcsémmel imádtuk az ilyen partikat… - kezdett bele és aztán gyerekkori történetekbe avatott be, hogy milyen rosszcsont dolgokat tettek. A nevetésem őszinte volt és nem érdekelt az se, ha olykor kicsit hangosabb a kelleténél. Nem mindig akartam elhinni elsőre, hogy igaz a történet, de ő biztosított arról, hogy őket se kellett félteni csínyek terén. Aztán valaki megállt mellettünk mire mind a ketten sietve pillantottunk fel.
- Azt hiszem ideje távoznom. Öcsikém, melegen tartottam neked a széket, remélem nem haragszol. Örülök a találkozásnak Bluebell. – azzal a lendülettel felállt, majd Joe-ra pillantott és vissza rám, aztán egyszerűen visszasétált a helyére.
- A bátyád nagyon jófej és kedves is. Nem is gondoltam volna, hogy egy igazi bajkeverő ül mellettem. – sokat sejtetően pillantottam rá, hiszen ez egyértelművé tehette, hogy miről is fojt a diskurzus köztem és Edward között. Minek volt köszönhető a nevetésem is.
Ő nem mondta, én pedig nem kérdeztem, hogy mi történt köztük. Ha akar, akkor majd úgyis elmondja. Beszélgetés helyett én is elfogyasztottam a korábban kiszedett ételt, ami félbemaradt, amikor megjelent a testvére és beszélgetni kezdtünk.
- Vagyis ledolgozhatjuk az elfogyasztott kalóriákat. Bár nem is értem ki tud telehassal táncolni. Lassan kipukkadok. – azzal a lendülettel megsimogattam a hasamat, amit direkt kicsit ki is nyomtam, hogy tényleg úgy tűnjön mintha mindjárt kipukadnék. A poharamért nyúltam és ittam pár kortyot miután megtöröltem előtte a számat. Tányérjára pillantottam, aztán rá, de nem tettem szóvá, hogy feltehetőleg most még én is többet ettem nála, pedig azért olyan sokat én se szoktam.
- Persze, minden rendben van, miért? – meglepetten csendült a hangom, mert nem értettem miért gondolja azt, hogy ne lennék jól. – Sétálhatunk. Hova szeretnél elrabolni? Ismét a faházba, vagy most maradunk bent és esetleg megmutatod azt, hogy mivel is nyerte meg a kicsi Joe az emberek szívét? – kicsit oldalra billentettem a fejemet, miközben őt fürkésztem. Természetesen a gyerekszobájára gondoltam, biztosan akad róla pár fénykép és őszintén a történeteket hallva kíváncsi lettem a szobára is, ami még többet elárulhatna róla.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Egy csók, ami ott égett. Egy csók, mi követelte, hogy elcsattanjon, mi vonszolta a gondolatot, s szívem heves dobbanásai is tanuskodtak amellett, mennyire magával ragadhatott a pillanat.
Miért is tettem meg majdnem? Miért nem gondolkodtam semmit sem? Választ nem találtam, s nem is kerestem.
Nem húzódott el, nem ellenkezett, ám betudtam annak, hogy a színjáték része volt csupán.
A hazugságok hálójában vajon meddig lehet elravírozni? Mikor jön el a pillanat, mikor rádöbbenünk, valami megváltozott?
Hálás voltam amiért eljött velem. Hálás, amiért nem hagyott magamra.
-Úgyhiszed? Talán kívánok majd!
Nem volt szokásom kívánni. Gyerekként még csak csak, hisz hittem, léteznek a csodák. Elhittem, hogy egyetlen gyertya elfújásával valóra válhatnak dolgok. Aztán a felnőtt rádöbben, nem létezik ilyesmi.
-Sokat játszottam, csínytevés, de fognád a fejet tőlük, szóval az legyen az én titkom!- elmosolyodtam, aztán némi idővel később nővérem távolabb hívott, s beszélgettünk egy keveset, s mire visszaértem, Ed már ott ült a helyemen, s beszélgettek.
Mikor észrevette visszatértem, felkelt, elnézést kért, s zsebre tett kézzel álltam, arcomon mosollyal.
-Jöhetsz gyakrabban Ed!-meglapogattam karját, majd visszatelepedtem a helyemre, aztán kicsit meglepődtem rajta, hogy miféle témát találtak maguknak.
-Kibeszéltetek?-villantottam mosolyt, majd hátradültem néhány pillanatra.-Nem voltam olyan jó, de igazán lázadni tizenévesen kezdtem. Sokat változtam.
Hamarosan megérkezett a kaja, majd ettünk egy kicsit. Nem voltam annyira éhes, szóval hagytam a tányéromon, s inkább elmondtam mi is a várható program. Gondoltam még egy táncra, de azt még nem említettem.
Kinyomta a hasát, megsimította, én meg elnevettem magam. Nem tűnt olyannak, aki ennyire elengedné magát. Én nem gondoltam ilyen tettekre.
Aztán odahajoltam, s megkérdeztem eljön e velem sétálni.
-Unom magam.-jegyeztem meg füléhez hajolva, s mivel beleegyezett, felegyenesedve nyujtottam kezem felé, s ha elfogadta, már ösztönszerűen fogtam rá a derekára, s indultam el vele másfelé.
-Mutatni akarok valamit.-csendben indultam meg, elsétálva az emberek mellett, hogy aztán átvezessem egy másik termen, hol a falakon régi festmények foglaltak helyet, családi fotók, bejáratok olyan helyekre, hova a vendégek nem mehetnek.
-Nem tudom. Nem kérdeztem sosem, de talán a sármom...-megigazhattam nyakkendőm, aztán elengedve derekát fordultam felé, hogy villanthassak egy mosolyt. Közben átszűrődő zenére fogtam meg kezét, forgattam egyet rajta, majd odahúzva magamhoz szorosan tartottam, hozzásimulva tettem pár tánclépést, s közben elértünk a folyosó végére, hivá csukott szemmel is eltalálnék.
Kinyitottam az ajtót, tartottam míg kiért rajta, aztán ott találtuk magunkat kívűl.
Nem kellett messzire menni, de még is kibúltam zakómból, vállára terítettem, kézenfogtam, s elvezettem egy különálló nagy ablakos épülethez, minek kitártam az ajtaját, s előre engedtem.
-Isten hozott a paradicsomban! - elmosolyodtam, s hagytam had nézzen körbe. Rengeteg növény között, keskeny folyosón lehetett elmenni, s egy helyen, egy füves rész közepén egy kétszemélyes fehér hinta pad foglalta el az őt megillető helyet, hova aztán letelepedve karom támlájára fektetve pillantottam körbe.
-Nem akartam ezzel kezdeni mindjárt, de gondoltam itt az ideje. -löktem magamon egyet, felhúztam lábam is, hogy ne érje a talajt, persze ha mellém telepedett, akkor felé fordítottam tekintetem, s elmaradt a hintázás.
-Szeretem ezt a helyet...Gyönyörű, de rég voltam idebent.-magyaráztam.-Azt a fát anyával ültettük. Minden évben a szülinapomon ültettünk valamit gyerekkoromban.-gondolataim elkalandoztak körbetekimtve.-Nem tudok eléggé háláslenni, hogy eljöttél velem Bells... Mellesleg...holnap lesz csak fuvarunk haza.- nem tettem hozzá, hogy nem szeretném ha elmenne haza. Hosszú lenne az út vonattal, de azt sem akartam azt gondolja, nem mehet el innen.
-Van kedved maradni? Holnap megnézhetnénk a tavat... Lenne kedved?
 

 

Edward egészen kellemes társaság volt, meglepett, hogy mennyire másabb, mint Helen. A történeteivel gyakran csalt mosolyt az arcomra vagy éppen elérte, hogy teljes szívemből nevessek. Rémlett, hogy Joe mit mondott: „-Sokat játszottam, csínytevés, de fognád a fejet tőlük, szóval az legyen az én titkom!-” Viszont a testvére tett arról, hogy ne maradjon minden titok és kicsit bepillantást nyerhessek a gyerekkorukba is.
- Részben, mivel te is szerepeltél a történetekben. A közös csínytevéseiteknek lehettem fültanúja. – még mindig mosolyogtam, ha eszembe jutott némelyik történet, amit az elmúlt percekben ismerhettem meg. Arra pedig, hogy változott csak bólintással feleltem, mert mind változunk, de valami miatt úgy éreztem, hogy azért még mindig akad benne a hajdani lázadóból is.  
Vacsora vége felé visszatért a bolondozás, a nevetése meg a legszebb zene volt a füleimnek. Örültem annak, hogy én csaltam mosolyt az arcára. Sietve húztam be a pocakomat, mert nem akartam teljesen polgárpukkasztó lenni egy ilyen előkelő partin.
Lassú léptekkel indultam el, miközben a keze derekamon pihent és úgy terelt az emberek között, hogy merre is menjek. Érdekes módon, amikor az este elején siklott először a keze a derekamra, akkor furán hatott, idegennek, de mostanra annyira természetesnek tűnt, mintha régóta megszokott dolog lenne közöttünk. Soha nem hittem volna, hogy egy érintés ennyire könnyedén otthonossá, természetessé válhat.  
Amikor átértünk a másik terembe, akkor kicsit lassítottam a lépteimen és reméltem, hogy nem fog húzni maga után. Meg akartam csodálni a festményeket, régi fényképeket, hiszen ki tudja, hogy lesz-e még lehetőségem rá. Kíváncsian kutakodtam az ismerős vonások után a képeken.
Szavaira elkuncogtam magam.
- Igazán szerény vagy, hogy azt hiszed a sármoddal bárki kegyét meg tudod nyerni. – játékosan csendült a hangom, a mosolyát látva pedig megingatta a fejemet. A következő pillanatban pedig már arra eszméltem fel, hogy a testem testének „ütközik”, hogy utána szorosan magához vonva a beszűrődő zene ritmusára táncoljon velem. Felpillantottam rá, és rá kellett ébrednem, hogy arcunk is túlzottan közel került egymáshoz, pontosan úgy, mint korábban a vacsora előtt. Elvesztem a tengereket idéző szempárban, ami egyszerre volt biztonságot ígérő és veszéllyel is kecsegtető. Szorosan tartott, mint aki esélyt se akar arra adni, hogy bármi is távolra sodorjon tőle. A szívem kihagyott pár ütemet, az illata megbódított és a közelsége megrészegített. Annyira hirtelen képes volt változtatni a dolgokon, hogy úgy éreztem fogalmam sincs ki ez a férfi. Annyira lazának, fesztelennek tűnt, mindaközben pont olyannak, aki pontosan tudja mit is akar. Testünk egymásnak simult és amikor véget ért a tánc, akkor egy fajta üresség lett úrrá rajtam és hiányzott a közelsége. Ugyanakkor teljesen össze is zavart, hiszen nem értettem miért tette, mivel itt senki se láthatott minket, így nem volt szükség színjátékra.
Kiléptem az ajtón, mire az éjszakai hideg fogadott. Pillanatokon belül fázni kezdtem, hiszen nem volt semmi ami megvédhetne a hidegtől. Amikor a zakóját rám terítette, akkor egy hálás pillantást kapott. Egyik kezem az övében veszett el, a másikkal a zakót fogtam össze, hogy minél jobban ki tudjam zárni a szellőt és ne is hagyjam el a ruhadarabot.
Hamarosan pedig egy újabb épületbe kísért, ahova belépve a szám is tátva maradt. Úgy pillantottam körbe, mintha csak egy kislány lennék, aki nem akarja elhinni, hogy a világ legszebb és legjobb helyére került. A saját tengelyem körül körbeforgottam, miközben fülig ért a szám és úgy figyeltem a növények színeskavalkádját.
- Ez meseszép. – eleinte csak ennyit tudtam mondani, mert a szavak a torkomra forrtak az elém táruló látványtól. Közelebb léptem az egyik virághoz és óvatosan megszimatoltam. Lassú léptekkel haladtam befelé, úgy festhettem, mint aki Csodaországba került és nem akarja ezt elhinni, illetve minden egyes részletét meg akarná őrizni ennek a helynek.
- Akkor ezek szerint valami olyat tettem, ami alapján jutalmat érdemlek? – persze, hogy bolondoztam, de ha itt élnék, akkor reggeltől estig biztosan itt lennék. Imádtam az üzletemet, de ez a hely még annál is jobban elvarázsolt a sok féle növénnyel, amik még is úgy álltak egymás mellett, mintha tökéletes harmónia lenne közöttük és mindig egymás mellé teremtették volna őket.
Miközben beszélt őt fürkésztem és mosolyogva hallgattam a régi emléket, aztán arra a fára tévedt a pillantásom amiről szó volt. – Ezek szerint akkor annyira nem idegen számodra a növények közelsége, mint korábban mutattad. – emlékszem mennyire azt mondta, hogy nem neki való. – Miért nem hozod fel, hogy szeretnél megint vele ültetni? Nem hiszem, hogy ellene lenne. Szemmel láthatóan sokat jelent neked ez a régi emlék, talán ideje lenne feléleszteni. – persze ezt neki kell tudnia, de emlékeket szerezni a számunkra fontos emberekkel mindig jó dolog. Közben pedig biztosan jót tudnának beszélgetni. Szerintem fontos, hogy régi hagyományokat ápoljunk, legalábbis azokat, amik örömet okoznak számunkra. Már majdnem megszólaltam, hogy nincs mit köszönni és örülök annak, hogy itt lehetek, pedig rémlett mennyire nem akartam eljönni, de aztán előállt a farbával. Elnevettem magam és megingattam a fejemet. – Ezért hoztál ide, hogy ez majd kárpótolni fog azért, hogy Hamupipőke módjára nem szökhetek meg éjfélkor? – tényleg nem számítottam arra, hogy reggelig kell maradnunk. Nem is úgy készültem. Ruhát se hoztam és igazából semmit se.
Az újabb kérdésre kicsit felvontam a szemöldökömet és úgy tettem, mint aki nagyon gondolkozik rajta.
- Úgy érzed egy tó elegendő ahhoz, hogy maradásra bírj? – felvontam az egyik szemöldökömet és továbbra is őt fürkésztem. -  Lehet rajta korcsolyázni, vagy nem fagyott be? – lassan közelebb sétáltam hozzá, de még annyira, hogy nehogy nekem ütközzön a hintával. Figyeltem, ahogy ott ülve engem fürkészett és talán úgy tűnhetett, hogy a válaszán fog múlni az, hogy maradok-e, vagy nem. Pedig nem így volt.
Még tisztán rémlett, hogy mennyire le akartam lépni innen, amikor megérkeztünk, mostanra viszont ez megváltozott. Az elmúlt órák sok mindent megváltoztattak, amikkel még én se igazán voltam tisztában. Egyszerűen csak a tudatalattim vezetett.
- Esetleg maradhatok, de ez attól is függ, hogy mennyire barátságos az a sárkány, aki elrabolt ide és most itt akar tartani. – hangomban ott bujkált a játékosság, ugyanakkor az is érezhető volt, hogy latolgatom a lehetőségeket. Lassan közelebb léptem hozzá. – Vagy éppen az itt lakók mennyire bánnák azt, ha kifosztanám a ruhásszekrényüket, tekintve hogy csak bálra kértem kimenőt és nem pizsama partihoz , ami végül egy varázslatos tóhoz is elvezethet. – lassan beszéltem, mint aki fontolóra veszi a lehetőségeket, majd ha megállt a hintával, akkor csatlakoztam hozzá és leültem mellé. Nem vettem el a karját se a hinta támlájáról, a lábamat felhúztam, hogy újra be tudja lendíteni, mígnem a fejemet a vállára hajtottam. – Miként mondhatnék nemet azok után, hogy ilyen varázslatos helyre hoztál. Maradhatunk még? – lopva felpillantottam rá, mert a fényeknek köszönhetően tényleg olyan hatást keltett bennem ez a hely, mintha valami mesebeli helyre kerültem volna. A félhomályban a sok színes virág olyan volt, mintha csak díszek lennének, a helységet belengő illat pedig egy virágosrétre emlékezetetett.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Mindig is a közös csínyek voltak a legjobbak. A csínyek, mikkel okoztunk pár meglepetést a számukra. Szerettünk szórakozni, kiakasztani másokat, vagy épp közössen szívelet hódítani.
Reméltem, azért nem mindent mesélt el, s némi titok maradt. Jó nem a híremet féltettem, vagy épp azt, hogy olyasmit tud meg, mit nem kellett volna.
Aztán átvezettem másfelé. Kellett egy kis idő, messze a fenforgástól. Messze egy olyan helyen, ahol ér némi nyugalom. Csodás volt maga a gondolat, hogy olyasmit mutathatok neki, amit eddig még nem sűrűn láthatott, aztán replikájára széttártam karjaim, s villantottam egy lehengerlőnek szánt mosolyt, aztán közelvontam magamhoz, s táncra perdültem vele.
Szemtelenűl közel kerültem hozzá, ám csak jàtéknak gondoltam. Egy játéknak, min majd jót szórakozunk, ha egyszer visszagondolunk majd rá.
Hamarosan átértünk, s ő elámulva figyelte a növényeket, én pedig őt, miközben beültem a hintába, s előre hátra löködtem magam.
-Nem küldesz senkit sem a fenébe, nem menekülsz hanyatt homlok, szóval igen. Jár a jutalom.-bólintottam, s tovább figyeltem őt, miképpen figyelte a növények díszes kavalkádját.
-Nem...csak akad pár emlék, mit némelyik előhoz, és mire nem akarok gondolni. De nem vagyok egy botanikus.-megvontam a vállam. Nem akartam feleleveníteni az emléket, s inkább csak megingattam a fejem.
-Azért hoztalak ide, mert gondoltam tetszeni fog, és mert én sem szökhetek meg éjfélkor.
Kicsit csendben maradtam, aztán megemlítettem a tavat is, s akár meg is nézhetnénk.
-Ha be van fagyva, lehet rajta korcsolyázni.- oldalra pillantva hintázás közben figyeltem a növényeket. Igaz odabent nem volt hideg, ám egy cseppet még is fázni kezdtem. Panaszkodni nem panaszkodtam, hisz sosem tettem. Az nem én lennék.
-A Sárkány? Hát már nem medve?-mosolyogtam.-Barátságosnak gondoltam magam, de szólj ha tévedek.
Sosem gondoltam magam barátságtalan alaknak. Mindig tettem azt amit kellett, s mindenkivel aképpen viseltett, ahogy azt megérdemelte. Ő meg...nos ő kedves volt, így természetesen hozta magával, hogy annak kell lennem. Meg aztán hatalmas szivességet tett azzal, hogy eljött velem, miért nem lehettem elég hálás.
-Biztos tudnak adni valamit amiben alhatsz majd.-elgomdolkodtam. Nem is olyan rég hagytam itt pár dolgot, szóval lesz miben tölteni az éjszakát.
Megállítottam a hintát, hogy leülhessen mellém, aztán letelepedett, és meglepetésemre fejét vállamra hajtotta, mire minden gondolkodás nélkül ejtettem kezem vállára, s ismét löktem párat a hintán, miközben felpillantottam a tető felé, hol a felhőkre tökéletes rálátás nyúlt, s a néha előbukkanó fellegekre.
-Egy keveset igen.-duruzsoltam, majd mikor felpillantott rám, nem tudtam tisztán gondolkodni. Szívem hatalmas dobbanásokkal lüktetett fülemben, míg közelebb hajolva hozzá hintettem csókot ajkaira, s finoman magamfelé fordítottam, ha csak nem lökött el magától.
Szívem kihagyott egy ütemet, kicsit jobban vontam magamhoz, majd mintha lámpa gyúlt volna fejemben távolodtam, zavartan húzódtam el, ám nem túl messzire, dörgöltem meg tarkómat, torkom köszörűlve.
Nem kértem bocsánatot, hisz nem sajnáltam semmit sem, ám ha nem hagyta a csókot, akkor sem sértődtem, vagy épp akadtam ki. Akkor pusztán hamarabb jött a felismerés, hogy nem kellene ezt tennem.
Ám ha hagyta, hát csendben ültem mellette, s egyre csak azokra a puha ajkakra tudtam gondolni.