Szavaira csak egy sóhajjal feleltem, de nem mondtam semmit se. Részben értettem amit mond, de nem teljesen értettem ilyen téren egyet vele. Mindegy, nem akartam tovább erről beszélni, hiszen még azt se tudtuk, hogy ez az ösvény pontosan merre is fog vinni minket. Majd talán tudni fogom én is, hogy mit tegyek, ha egyszer netalán arra az útra tévednénk, amiről általában az elmúlt évtizedek alatt mindig önként tértem le.
Konyhában ülve az étel felett a beszélgetés haladt a saját medrében, míg úgy nem döntött, hogy kiragad egyetlen szót abból, amit mondtam. Kíváncsian mértem végig és megforgattam egy kicsit a szememet, amikor felállt és kifejezte nem tetszését.
- Pontosan tudod, hogy miként értettem, vagy most tényleg ennyire a pici szívedre vetted? – játékosan megböktem a mellkasát, miközben játékosan lebiggyesztettem az ajkamat. – Nézd a jó oldalát, a bingót fel se hoztam, mint lehetséges opció. – ami elméletben kedvenc játék az idősotthonokban.   Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy idős vagy vén lenne. Sőt, azt is megtapasztalhattam, hogy mennyire is ereje teljében van és az emléknek köszönhetően halovány pír jelent meg az arcomon, mire sietve fordultam inkább az étel felé és próbáltam elűzni az este emlékeit.
- Mondanám, hogy nem is gondoltam volna, de máskor mondj olyat, ami tényleg meg is lepi az embert. Akkor mit szeretnél, menjünk ki és sétáljunk egyet? De előre szólok nem tollak vissza talicskában. – próbáltam a lehető legkomolyabb arccal előadni az egészet, miközben a villámra felszúrtam egy falatot, de aztán egyszerűen kirobbant belőlem a nevetés, mert magam előtt láttam ezt a képtelen jelenetet. Azt meg csak remélni tudtam, hogy nem fogja nagyon magára venni és tudja, hogy csak szórakozom, nem gondolom komolyan. Ha azt vettem észre, hogy nagyon magára vette, akkor természetesen próbáltam meglágyítani őt és kiengesztelni is. Aztán a félretolt tányérra pillantottam, de én ettem tovább, mert éhes voltam.
Miután végeztem az evéssel elmostam a tányérunkat, ittam még és megkérdeztem akar-e teát vagy mást felvinni, ha igen volt a válasz, akkor készítettem azt is, majd elindultam vele a lépcső felé. Fogalmam sem volt, hogy mennyire lehet nehéz neki, de ha azt láttam, hogy nagyon nincs jól, akkor megszólaltam.
- Segítsek? – és inkább a viccnek szánt gondolatomat megtartottam magamnak, mert féltem attól, hogy a végén sértődés lenne, mert nem találná annyira poénosnak már az egészet. Ha sikerült felérnünk, akkor elindultam a szobánk felé. – Azt hiszem, nem kell attól tartanom, hogy ma este más szobába szöksz az éj leple alatt…  – mosolyogva ejtettem ki a szavakat, de az aggódás végig ott volt a pillantásomban. Ha tudtam, akkor segítettem neki abban, hogy jobb legyen. A szobába érve, míg ő feltehetőleg az ágyhoz ment, én megálltam az ágyvégénél és kicsit feszülten fürkésztem őt.
- Hozzak még jeget, vagy szóljak valakinek? Esetleg orvosnak vagy kerítsek neked valami krémet? – szavakat szinte hadartam, mert bosszantott az, hogy nem tudok segíteni neki és fogalmam sem volt arról, hogy valójában mekkora lehet a fájdalma, mert volt egy sejtésem, ha pokolian fáj is neki, akkor se akarná kimutatni. Az a hülye férfibüszkeség.  

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Sóhajtottam, körbeforgattam szemeim. Nagyon nem volt azon a ponton, hogy poénnak vegyen ilyesmit, bár lehet ezeket a rokkant, és öregemberes dolgokat meg kellene hagynom Dolph-nak, láván, hogy ő is hasonló állapotban van mint én magam.
Megingattam a fejem, és majdnem ismét megvontam a vállam, ami nem a legtökéletesebb ötlet, még a jég hatására sem, de az utolsó pillanatban elvetettem a mozdulatot, s inkább rá emeltem tekintetem, s igyekeztem komolynak látszani, már csak azért is, mert sikerült elképzelnem, hogy próbálja megtolni a talicskát, miközben a roppant súlyommal benne fetrengek. Lehetetlen küldetésnek láttam.
-Nem. Azt hiszem azt most kihagynám, bár csábító a gondolat, hogy elterüljek a hóban! -míg ő elmosta a tányérokat, amit mondjuk nem értettem, mert így a konyhalány munkáját veszi el, de nem tettem szóvá, inkább csak csendben figyeltem, aztán hamarosan már a lépcső felé tartottunk, s megálltam egy pillanatra az aljában.
-Nem kell. Feltudok menni. - jelentettem ki, aztán felvont szemöldökkel, s egy félmosollyal fordultam felé, miközben megálltam a lépcsőn. - Fene… pedig találkám lett volna egy helyes barnával… tudod azt mondják varázslatos kezei vannak… - jegyeztem meg, s közben mosolyom változott, s még kacsintottam is mellé egyet.
Odabent aztán lerúgtam a cipőmet, mert a fene sem fog hajolgatni, aztán leültem az ágy végébe, aztán felkelve előkerestem egy rövidnadrágot, s lecseréltem az eddigi hosszút, s megszemléltem térdem, ami meglepően jól nézett ki.
Ellenben, ám ami késik, az majd nem fog múlni, s hamarosan biztosra vettem, akad majd rajta némi lila folt, de túlélem majd, hisz eddig is megvoltam mindennemű segítség nélkül, s a makacs fejemmel, még bogyókat sem szedtem évek óta.
Épp válaszolni akartam, mikor koppantottak az ajtón, s hamarosan egy nő dugta be fejét az ajtómon, kezében egy orvosi táskával, nyomában bátyámmal, kire szúrós pillantást vetettem, de szóra se méltattam, hisz úgy éreztem nem volt szükségem orvosi ellátásra.
-Joseph!! Micsoda szerencséd van, hogy nem mentem még haza! Igazán remek party volt! - kedves mosoly ült arcán, s eltűrt egy kósza tincset az arcából.
-Doktornő… micsoda meglepetés!
-Edward kérte, hogy nézzek rád! Azt mondja kiugrott a vállad. - odalépett hozzám, táskáját beköltöztette az ágyamba, majd segített kibújni a pólómból, s közben nem kicsit voltam meglepődve, s felvont szemöldökkel emeltem rá pillantásom, miközben ő megszemlélte  vállamat, s végignyomkodta, én meg igyekeztem nem felszisszenni, vagy épp fájdalmas grimaszt vágni. Soha nem mondtam volna el mi is történt igazán, s rá sem jött volna senki, ha Ed nem parázik annyira.
Szeretem a testvérem, de olykor túlaggódja a dolgokat.
-Jól vagyok!- hangom határozott volt, s nyoma sem akadt benne a kínnak, egészen addig, míg meg nem nyomta újfent, s nem látta kékjeim fájdalmas csillanását, s nyüsszentésem. Ő akkor nézett Bells, s Ed felé, s kedves mosolyt küldött feléjük.
- Mindjárt visszakapja!  -úgy nézett, mint aki mindent tud. Úgy nézett, mint aki első pillanatra levágta, miféle „viszonyban” is viseltetünk egymás iránt. -Joe, én most adok neked egy inyekciót, ami majd tompítja a fájdalmat, s kicsit talán el is nyomhat.
-Csodás! És mi van ha nem egyezek bele? Tömtek elég szarral a kórházban hét éve!
-Jobb lesz! Alszol egy jót! Hordod a váll rögzítőt egy pár napog, a térded pedig jegeled, és hamarosan olyan leszel mint új korodban!
Abban mondjuk kételkedtem, ám még is hagytam neki, hogy megszúrjon, majd a számlát úgy is benyújtja a gyors reagálás végett, vagy már bátyám ki is fizette a díjat, s az orvosságot is, amit amúgy magamtól sosem kérnék.
Aztán engem otthagyott, had morogjak magamnak, s Bells-hez lépett.
-Mrs Weaver kérem figyeljen oda rá. Tudja, hogy mennyire makacs tud lenni! Ha bármi van, ha esetleg nem javít semmit sem a gyógyszer, és az állapota sem javul… - átnyújtott egy névjegykártyát. - Kérem, hívjon fel! Még egy rövid ideig itt leszek! - kedvesen elmosolyodott, megsimította Bells vállát, majd még egyszer megnézte, hogy vagyok, aztán kiment a szobából, én meg felkelve helyemről, léptem a szekrényemhez, s kutakodni kezdtem benne, hisz tisztán emlékeztem rá, hogy innen már anélkül a nyamvadt válltartó nélkül mentem haza.
A doktornő szavai talán sokkolták cseppet bátyámat, hisz ugyan annyira meglepődött, mint ahogy én magam.
Végül segített feltenni vállamra azt a vacakot.

Kicsit felvontam a szemöldökömet arra, hogy fel tud menni, de nem mondtam semmit se. Én nem fogok semmit se erőltetni és amúgy se rohanunk sehova se. Bár azért megfordult a fejemben, hogy a poén kedvéért bedobom, hogy szólhatunk Ednek is, biztosan örömmel felviszi a karjaiban, de aztán inkább nem tettem. Szavaira elmosolyodtam, amikor újfent megszólalt.
- Igen, hallottam róla, bár eddig úgy tudta az ágy másik fele az övé és nem egy másik szoba. Lehet nem ártana beavatni a beállt változásba, mert hiába boszorkány, attól még a gondolatolvasás még neki se megy. – hangom játékosan csendült, a mosolyát pedig viszonoztam, aztán ha engedte megfogtam a kezét, hogy tovább menjünk a szobánk felé.
Csak figyeltem a ténykedését és próbáltam kitalálni azt, hogy mire lenne szüksége, miután visszaértünk a szobába, de nem sokkal később valaki kopogtatott, mire kíváncsian pillantottam az ajtó felé, ahol egy számomra ismeretlen nő feje jelent meg, aztán megláttam mögötte Edet is. Érdeklődve figyeltem a párost és hamarosan az is egyértelművé vált, hogy orvost köszönhetek az ismeretlen nőben. Hálásan pillantottam Ed-re, mert volt egy olyan sejtésem, hogy velem vitába szállt volna Joe, amiért felmertem hozni ezt az eshetőséget is.
Kicsit hátrébb húzódtam a szobában, hogy ne legyek útban és neki dőltem az íróasztalnak, miközben hallgattam a beszélgetést és aggódva fürkészte a vizsgálatot is. Ha Edward a közelemben volt, akkor közelebb hajoltam hozzá és megköszöntem neki, hogy hívott orvost. Kérdésére megingattam a fejemet, majd beavattam, hogy pont akkor vetettem fel neki a dolgot, amikor megérkeztek, ezzel pedig megkíméltek egy csatától, mert úgy tűnt, hogy Joe a nővel szemben feleannyira se makacs, mint velem szokott.
Láttam a fájdalmat megcsillanni Joe szemében, ahogyan a nyüszítése se kerülte el a figyelmemet, mire kicsit elhúztam a számat és az aggódás újabb hulláma rántott magával. Lassan kifújtam a levegőt és a nő szavaira  elmosolyodtam.
- Csak nyugodtan, az a lényeg, hogy ő jobban legyen. – őszintén csendült a hangom, a nő pillantásával meg próbáltam nem foglalkozni, mert néha kezdett már olyan érzésem lenni az emberek pillantásától, mintha ők mindent jobban tudnának, mint én vagy Joe. Ez pedig kicsit ijesztő volt? Vagy az is lehet inkább zavarba ejtő, hiszen még mi se igazán tudtuk azt, hogy mi is ez közöttük vagy hova fog vezetni.
Hamarosan meg is jelent Joe makacssága, ami mosolyt csal az arcomra, de igyekeztem a kezemmel eltakarni, mintha csak viszketett volna a nózim. Szerencsére viszont a nő elég határozott volt és hamar letörte Joe ellenállását. Hamarosan viszont már velem szemben állt a doktornő és a megszólítása eléggé meglepett. Arcomról könnyedén le lehetett olvasni, hogy a rendszer lefagyott. Amint sikerült megtalálnom a hangomat, megszólaltam.
- Én nem… - kezdtem volna bele, de a nő elég határozottnak tűnt és úgy tűnt fel se tűnik neki, hogy ki akarom javítani a tévedését, így inkább sietve elvettem tőle a névjegykártyát. – Köszönöm, reméljük nem lesz rá szükség, mert a beteg jól fog viselkedni és nem lesz önfejű, mint néha. – édes mosolyt villantottam az állítólagos férjemre, hogy értse, ha túlzottan makacs és önfejű lesz, akkor még találkozni fogunk vele.  Megköszöntem neki ismét, amikor megsimogatta a vállamat, aztán amikor távozott, akkor szemügyre vettem a névjegykártyát, hiszen egészen addig még azt se tudtam hogy mi a neve. Végül a farmerom zsebébe csúsztattam a kártyát, közben pedig vállrögzítő fel is került Joe-ra.
- Köszönöm még egyszer a segítséget és azt is, hogy megkíméltél a konok öcséddel való csatározástól. – hangom kedvesen csendült, de még mindig eléggé zavarban voltam attól, ahogyan hívott a nő. Miért gondolta azt, hogy a felesége vagyok? Biztosan ismeri a volt feleségét és nem igazán hasonlítok arra a nőre, vagy itt régimódiak az emberek és azt hiszik, ha valakik osztoznak a szobán, akkor házasok is?
Kicsit megingattam a fejemet, mert lényegtelen volt.
- Talán jobb lenne, ha visszaülnél az ágyra, tekintve hogy ki tudja mikor és miként hat a gyógyszer, meg a térded miatt is. – kicsit aggódva csendült a hangom, közben egy kósza tincset a fülem mögé simítottam. – Akartok beszélni, lelépjek? Hozok addig jeget...  – tekintve, hogy Ed még mindig a szobában volt, így megfordult a fejemben az is, hogy akar pár szót váltani a testvérével, de nem előttem. Azért pedig hálás voltam, hogy nem kezdett el egyből poénkodni a Mrs Weaver miatt. Bár azt se tudtam, hogy ők miként is reagáltak erre, mert egyáltalán nem láttam az arcukat.  Ha tényleg magukra akartak maradni, vagy kellett jég, akkor egyszerűen csak távoztam, ha pedig nem zavartam, akkor maradtam és újra neki dőltem az asztalnak.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Csendben tűrtem, s hagytam, hogy minden menjen a maga medrében, és a doktornő elvégezze azt, amiért jött, persze nem adtam olyan olcsón magam, s bizony egy ideig morgolódtam, de még is inkább beadtam a derekam, s hagytam, hogy begyógyszerezzen, s aztán bátyám segített felkötni a kezem.
Arra, hogy a feleségemnek hitték, azt a barna démont, nos, egy pillanatra meglepődtem, de én magam nem kezdtem el ellenkezni, inkább csendben tűrtem a karom felkötését, vállam rögzítését.
A doktornő még az ajtóból visszaszólt, hogyha nem javul pár nap leforgása alatt, akkor mindenképp keressem fel, és megröntgenezteti a vállam. Nem akart semmit sem a véletlenre bízni, tekintve miféle kórtörténettel rendelkeztem.
Nem igen foglalkoztam testvéremmel, hisz megvolt a véleményem erről a cselekedetéről, ám szót sem emeltem mellette, csak megköszöntem a segítséget, amit nyújtott nekem. Örültem, hisz ez is bizonyította, mennyire jó testvérem, s hogy bármi van, számíthatok rá.
Míg Bells elment jégért,addig ottmaradt velem, s beszélgettünk egy keveset.
Kedveltem a társaságát, hisz arra emlékeztetett, hogy régen is ilyenek voltunk.
Nem számoltam a perceket, míg Bells távol volt, de Ed sem maradt mellettem végig, csak míg meggyőződött arról, hogy sérülésem teljes mértékben túlélhető, és nem lett allergiás reakcióm az injekció hatására.
Mikor Bluebell visszatért, én az ágy szélén ültem, kezemben régi gitárommal, mit már az idejét sem tudtam mikor kaptam kezembe, s azon pötyörésztem. Szerencsére nem kellett hozzá annyira a vállam, s a lassan hatni kezdő gyógyszernek hála, nem is vettem észre belőle semmit sem. Csak pengettem a gitáron, s egy idő után csendesen énekeltem hozzá. Rég volt, s nem is gondoltam, hogy még képes lehetek rá.
Végén pillantottam csak fel, mikor már csak a dallam maradt meg. Jó érzés volt, s valahogy nyugalmat kölcsönzött a lelkemnek.
Végezve egy ideig ölemben fektettem a hanszert, majd félre tettem, s benedvesítettem alsó ajkam.
-Szóval… Mrs Weaver….Igazán érdekes képet vágtál erre a megszólításra. - gondolkodtam egy pillanatra, majd ismét elgondolkodtam azon vajon mit is szólna a dolgokhoz.- Tudod, igazán érdekes, hogy így egyik pillanatról a másikra eképpen alakult a kettőnk ismeretsége. - morfondíroztam hangosan, majd felkeltem helyemről, s mivel nem éreztem fájdalmat sem, így fürgén sikeredett, s hamarosan már derekára siklott kezem, s puhán csókoltam nyakába.
-Az első érintés meglepett… játék volt csupán, ahogy a következők is… ám egyre inkább éreztem, hogy passzolunk egymáshoz… -duruzsoltam, nyakába, s közben hátán simítottam végig, s megállapodott kezem derekán.
Jobbom annyira nem működött, a rögzítés miatt, de félkézzel is ügyesen oldottam meg, hogy közel tartsam magamhoz.
-Rég nem volt rám ilyen hatással senki… - távolabb lépve találkozott pillantásunk, s kisimítottam egy tincset az arcából, már ha hagyta.
Ha netalán közben rámparancsolt, hogy inkább pihenjek, hát letelepedtem, ismét kezembe vettem a gitárt, s azon prüttyögve mondtam ki előző szavaim, mindennemű gondolkodás nélkül.
-Mindig hűséges voltam tudod… aztán egy nap, arra mentem haza, hogy sehol senki. Se az ő se a gyerek cuccai...ráfogta a fiúnkra, hogy miatta volt az egész… - megingattam fejem. - Olyan keserűséget éreztem… próbáltam visszaszerezni, de nem ment… -sóhaj szakadt ki mellkasomból. - Aztán jöttél, belémsétáltál a folyosón… segítséget kértél, és onnantól kezdve,minden megváltozott...- elcsendesedve pengettem tovább.

Sietve hagytam magukra a fiúkat és a lépcsőn leérve meghallottam, amint a doktornő éppen Joe édesanyjával beszélget és nem is akasztott volna meg a konyhába menet, ha nem hallom meg ismét azt, hogy miként is hivatkozik rám. Pár másodpercre megtorpantam, de aztán, mint aki csak egy szellem lenne sietve tűntem el az ajtó mögött. Szereztem pár tiszta rongyot is a jég mellé, majd vettem egy nagy levegőt. Nem értettem, hogy ez a nő miért hitte azt, hogy mi… de talán Helen majd ki tudja őt javítani, ha már nekem nem igazán jött össze a szobában.
Visszaérve a szobához azt hittem, hogy zenét kapcsolt Joe, így amikor beléptem és megláttam, hogy ő gitározik és énekel, akkor eléggé meglepődtem és lehető leghalkabban csuktam be magam mögött az ajtót, hogy nehogy kizökkentse őt. Neki dőltem az ajtónak és egyre inkább ábrándos tekintettel hallgattam az előadását, amivel könnyedén űzte távolra az első pillanatban fellángoló dühömet, amiért már megint nem bír magával és nem kíméli a kezét és lábát, mert a térdének biztosan nem tett jót, hogy még mindig be van hajlítva.
Ő törte meg előbb a csöndet és a szavaival elérte azt, hogy meglepetten pislogjak párat és kicsit felhúztam kérdőn is az egyik szemöldökömet. Nem igazán értettem, hogy mi történik és egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy esetleg lázas lett időközben. Csendesen hallgattam, amit mondott és elgondolkoztam a szavain és talán még sikerült az előtt felelnem neki, mielőtt pillanatok alatt ott termett volna előttem, mintha már nem is lenne fájdalma.
- Meglepett, de talán érthető, hogy miért. Téged nem?  – tényleg érdekelt, hogy vajon ő mit is érzett akkor, amikor az a nő úgy hívott.  - Főleg, ha arra gondolunk, hogy az elmúlt 48 órában még volt, hogy cipőt vágtam hozzád, most meg… - és talán pont ekkora ért oda hozzám, hogy keze derekamra csúsztassa, miközben gyengéden a nyakamba csókolt, mire a mondat vége kimondatlan maradt és egy apró sóhajjal került fel a pont a végére, mintha csak ez tökéletesen kifejezné azt, amit csak megannyi szóval lehetne elmesélni.
Szavaira szívem nagyot dobbant és egy pillanatra minden gondolatot is messzire űzött vele, miközben nem értettem, hogy mi történik és miért kapott ennyire „őszinteségi rohamot”, vagyis azt hiszem ez annak volt nevezhető. Csak egy hümmögésre futotta tőlem, miközben a lehelete nyakamat cirógatta, az ujjaival pedig a gerincem vonalán simított végig, míg nem végül a keze derekamon állapodott meg, ezzel pedig egyre inkább kezdett alkohol nélkül is megrészegíteni. Mintha csak ő maga lenne az ital, amire szükségem van. Szabad kezem a tarkójára siklott és ujjaimmal gyengéden simítottam végig rajta, miközben közel tartott magához.  
- Ezzel nincs egyedül Mr Weaver. – suttogva ejtettem ki a szavakat, miközben ő kisimított egy tincset az arcomból és én pedig elvesztem az engem fürkésző kékségben. Pillantásom ajkára siklott, de még se tettem semmit se, hanem újra visszatévedtem az engem fürkésző szempárra. Azóta az eset óta randiztam, próbáltam meglelni a boldogságot, de be kellett ismernem még magamnak is, hogy egyikük se volt olyan hatással rám, mint ő. Pláne nem ennyire rövid idő alatt. – Talán jobb lenne, ha leülnél. – aggódás könnyedén kiérezhető volt az ezernyi érzés közül is, ami abban a pillanatban átjárt, ha pedig szót fogadott, akkor elmosolyodtam, de csak akkor kezdtem el követni, amikor belekezdett abba, hogy mi is történt köztük. Leültem mellé, ha volt hely, ha nem, akkor az ágy másik oldalára és eldőltem rajta, hogy a fejem mellette pihenjen az ágyon és onnan fürkésztem őt. Mind a két esetben óvatosan lábára siklott a kezem és megsimogattam, mintha csak szeretném megvigasztalni őt és arcomat óvatosan a vállához fúrtam, ha ültem, ha feküdtem, akkor combjához, de ügyeltem arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Sose láttam még ennyire sebezhetőnek, mint azokban a percekben és szerettem volna elvenni minden bánatát és fájdalmát, ami még nekem is teljesen újszerűen hatott, de ez volt az igazság.
- Sajnálom. – suttogva ejtettem ki ezt az egy szót, amire gyakran azt mondják, hogy elcsépelt, de nem akartam kizökkenteni se őt. S mindamellett mélyen legbelül pontosan tudtam, hogy talán nem teljesen sajnálom, hiszen ennek köszönhetően lehet itt most velem és eme gondolat miatt maró bűntudat támadt a lelkemben. Mindennek is ellenére a mondandója vége halovány mosolyt kölcsönzött arcomra, gyengéden megcirógattam az arcát, ha nem húzta el, majd végül a jeget óvatosan fájó térdére csúsztattam és ott tartottam neki.
- Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy mindenki pontosan akkor sétál be az életünkbe, amikor készen állunk rá, még akkor is, ha mi úgy érezzük ez nem így van. Egészen eddig nem igazán hittem ebben, de talán most már egyre inkább kezdek. – halkan csendült a hangom és egy pillanatra gondolataimba elmerültem, mintha csak egy tóba merülnék el. Ha pedig közben végig gitározott, akkor kicsit elvesztem a játékában is. – Eleinte elkönyveltelek egy bosszantó alaknak, aki csökönyös és olyan, mint egy morgós medve, de aztán szép lassan rá kellett ébrednem arra is, hogy ez a medve nem is teljesen olyan, mint amilyennek mutatja magát. A felszín alatt hatalmas szíve van, csak szereti elrejteni a boszorkányok elől. – persze az „utolsó dolgot” nem teljesen gondoltam komolyan, de ha már így hívott többször is, akkor miért ne. Inkább ez, mintsem azt mondjam, hogy a bosszantó nőszemélyek elől. Halovány mosoly megjelent az arcomon, ahogy eszembe jutott a korábbi találkozásaink emléke és újra megkerestem a pillantásommal. – Ez csupán csak játéknak indult, ami aztán úgy döntött, hogy ideje a valóságba átszöknie és mielőtt ráeszmélhettem volna, addigra már késő volt és az álló vizet teljesen felkavarta. – fura érzés volt ennyire megnyílni előtte, de valahogy az őszintesége belőlem is előcsalta azt. S ahogy ő is mondta, ez csupán csak játéknak indult, ami érdekes fordulatot vett. – Ugyanakkor, ha visszamehetnék a játék kezdetére és tudnám, hogy miként sodor egyre közelebb a végtelen tengerhez, akkor se változtatnék semmin se. Kockáztatnék és remélném, hogy a kékség nem fog elnyelni, hanem vízfelszínen tart és vigyáz rám. – majd a pillantásomat lesütöttem, mert most először vallottam be igazán magamnak is és kimondva túlzottan is valósággá vált az egész, még akkor is, ha ezernyi kérdés és érzés kavargott bennem és nem láttam továbbra se mindent tisztán. S most, mint egy kisgyerek, talán legszívesebben el is futottam volna, de még se mozdultam meg.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Igen… valóban volt olyan, de az már elmúlt. - megingattam fejem, s még egy mosoly is megengedtem magamnak. Nem akartam kijavítani a doktornőt, s lehet nem is érdekelt annyira miként is hívja a nőt, ki egyre jobban beleette magát elmémbe, s kitöltötte a megüresedő helyeket, s odaléptem hozzá, mintha nem lenne semmi bajom, s hamarosan már karomba zártam, s míg ajkammal nyakát illettem, elmondtam mire is gondoltam, ám nem lehettem sokáig a közelében, hisz „rendre” parancsolt, így kénytelen voltam visszamenni az ágyra, majd a többi mondandómat, immár gitárral a kezemben mondtam ki, miközben ő mellém telepedett.
-Felesleges sajnálkozni. Az esetben, minden lezáródott volna azzal a találkozóval, és nem lenne tovább.  - jegyeztem meg, míg ő hozzám dölt, s fejét óvatosan vállamra helyezte, majd letettem a gitárt.
-Hinni, hogy érkezik majd valaki, aki elcsavarja a fejed, egyetlen pillanat alatt? - átkarolni igaz nem tudtam, szóval csak a szándék volt meg bennem a mozdulatra. Hátradöntöttem fejem, s kicsit helyezkedtem.
-A hatalmas szív fájdalmas lehet… és halálos… - dörmögtem az orrom alatt, elgondolkodva, aztán pislogtam párat. - Tudod ez a morgós pasas… - szándékosan nem neveztem magam medvének, hisz egy az, nem voltam olyan szőrös, a másik pedig, hogy akkora darab sem voltam, bár meglehet csupán a bódító hatás miatt voltam ezen így fennakadva, s amiatt csapongtak gondolataim is. - A boszorkányok veszélyesek. Játszanak a szíveddel, felpiszkálják az agyad, aztán lógva hagynak. De meglehet igazad van. Mindennek megvan a maga oka. Cselekvésre szólít, hogy aztán elnyeljen a végtelenség, és úgy érezd, nem akarsz szabadulni belőle.
Elcsendesedve hunytam le szemeim, mikor a jég rákerült a térdemre. Hideg volt, s végigfutott tőle rajtam a hideg. Úgy gondoltam,  nem kellene az oda, de nem ellenkeztem, s le se vettem onnan. Felé fordítva fejem emeltem rá újfent kékjeim, s hallgattam szavait, majd arcélén simítottam végig, s tarkóján állapodott meg, miközben közelebb hajoltam, s csókot loptam.
-Vigyázzak rád?- kicsit távolabb húzódva fúrtam tekintetem övéibe, s meglehet túlságosan is őszinte volt kérdésem. Megtenni valamit, s kimondani azt ami addig csak elméletben létezett, mire gondolni sem igen akartál eddig, hisz úgy érezted, nincs szükséged senkire. Aztán jön valaki, mint derült égből villámcsapás, és láss csodát, megváltozik a véleményed. Drasztikusan.
A múltban lehet változtatnék pár apróságon, de… nem. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy megtörtént. Kellett hozzá, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Kellett, hogy meglegyen egy kegyetlen tapasztalat, hogy fejlődhessek, s áttudjak lendülni nagyobb akadályokon is.
Megfogtam kezét, s ha hagyta összekulcsoltam ujjainkat, majd lepillantottam rájuk.
-Úgy hiszem, ez akár még működhetne is...Te és Én...- felpillantottam lélektükreibe.  Elsőre mondani akartam valamit. Mondani bármit, hisz úgy kikívánkozott, majd még is csendben maradva vártam a reakciót, miközben visszadűltem, s fejem nekitámasztottam a támlának.

Kérdésére kicsit elgondolkodtam, aztán megráztam a fejemet nemlegesen és haboztam, de végül még is megszólaltam.
- Sose hittem volna azt, hogy ilyen megtörtént, de most még is úgy érzem, hogy pontosan ez történik, én pedig nem akarom örökre a fejemet homokba dugni, mint valami strucc. – futni is szeretek, nagyon sokszor megtettem és egy részem futna, azt mondaná, hogy ne akarjak a végére járni ennek az egésznek, ami kezd kibontakozni közöttünk, de a kíváncsiságom erősebb és az is, ami egyre inkább a karjaiba sodor. Úgy érzem, hogy végre ideje maradnom, nem pedig elfutni azelőtt, mielőtt netalán jó történhetne, persze akár oltári katasztrófa is megtörténhet, de erre nem akartam egyetlen egy gondolatot se pazarolni. Ha már úgy tartják, hogy a gondolatoknak teremtő erejük van, akkor maradjunk a pozitív oldalon.
Elmosolyodtam arra, amit mondott és kicsit úgy néztem rá, mint aki nem hiszi el azt, hogy most tényleg ezen akadt fent. Pontosan tudtam, hogy tudja miként is értettem a „hatalmas szív” dolgot. Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott, miközben mellette ültem az ágyon és úgy fordultam, hogy kicsit szembe legyek vele. – De az is lehet, hogy nem minden boszorkány ilyen, hiszen ott vannak a történetekben a jóboszorkányok, vagy akár a tündérek is, akik boldogságot csempésznek az emberek életébe és olykor elhozzák azt is, amire a szív vágyik. – kicsit talán furán hatott, így beszélni magunkról, de még is könnyedén jöttek a szavak a számra. Joe boszorkánynak hívott, Marg pedig tündérnek.– Ezek szerint úgy érzed, hogy nem akarsz szabadulni belőle? – kíváncsian fürkésztem őt, miközben kicsit oldalra billentettem a fejemet, majd a jég rákerült a térdére és nem állt szándékomban levenni onnan. A doktornő azt mondta, hogy jegeljük, akkor nem én fogok ellentmondani neki. Én azt szeretném, ha jobban lenne és jelenleg legalább úgy tűnt, hogy nem akar kifutni a világból se, aztán ki tudja, hogy holnap mi is lesz.
Arcélemen simított végig, akkor lehunytam a szememet és elvesztem a pillanatban, amit csókjával édesített meg. Viszonoztam a csókot és a szívem hevesebben dobbant attól, ahogyan utána a kérdés elhagyta ajkát és pillantását enyémbe fúrta. Benedvesítettem az ajkamat, ajkamba haraptam, hiszen őszinte kérdés volt és éreztem, hogy miként kezd életre kelni a lelkem elhagyott ösvényei és hiába tudtam rá a választ, kicsit talán meg is rémített.
- Igen, ha te is azt szeretnéd. – hangom halkan csendült, mint aki túlzottan is óvatos és fél az ismeretlentől. A szívem hevesen zakatolt, miközben éreztem, hogy olyan ösvényre tévedtem, ami vagy valami régóta vágyott helyre fog elvinni, vagy pedig egyszer csak elfogy az út és a mélybe zuhanok.  Pillantásomat övébe fúrtam és kicsit még a levegőt is visszatartottam, míg vártam, hogy ő mit is fog felelni rá.
Figyeltem, hogy miként talált rá keze a kezemre és miként kulcsolta össze az ujjainkat, aztán a pillantásom visszasiklott arcára és csendesen hallgattam azt, amit mondott. Elmém zakatolt, a szívem úgy dobbant, mint aki ki akarna szakadni a helyéről. Ő hátrébb dőlt, az én pillantásom viszont visszasiklott a kezünkre. Gyengéden megszorítottam a kezét. – Azt hiszem, igazad van, de ez rajtunk is múlik, hogy képesek lennénk elfogadni egymás szeszélyét, makacsságát és tényleg szeretnénk-e együtt felfedezőútra menni. Talán életünk legnagyobb kalandja bontakozna ki belőle. – hangom kicsit reménykedően csendült, de érezhető volt belőle egy hangyányi félelem is. Nagyon reméltem azt, hogy nem csak a gyógyszer kavarta meg annyira elméjét, hogy holnapra mindent megbánjon. Ha hagyta, akkor végül odadőltem mellé és fejemet mellkasához fúrtam, de a kezünk továbbra is összekulcsolva marad, ha csak ő nem változtatott ezen. – Máskor önként futnék el, a lehető legmesszebbre… - kisebb hallgatást követően ismét megszólaltam. Ez tényleg így volt, pedig máskor még ennyi érzelem se kavargott bennem, mint most, de még is elegendők voltak ahhoz, hogy kereket oldjak. – de most nem akarok, vagyis kicsit de, viszont jobban akarok maradni és remélni azt, hogy ennek lehet esélye az élet szeszélyes forgatagában. – kezét közben picit újra megszorítottam, hogy még egyértelműbb legyen, hogy mire is gondolok. Ijesztő volt-e beismerni ezt az egészet? Nagyon is, mert aki azt állítja, hogy a korral könnyebb kiigazodni az érzelmek tengerén és minden könnyebb lesz, az hatalmasat hazudik. Szabad kezem pedig mellkasára siklott, és gyengéden cirógattam mellkasát.  

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

A fej homokba dugása, elég képlékeny nézőpont volt, főleg a részemről, hisz egy, sosem volt ez szokásom, kettő, ám meglehet a nagy nem figyelek oda a jelekre dologban benne volt az is, hogy talán még is homokba dugtam a fejem, és azért nem vettem észre, hogy a nejem el akart hagyni, s lehet csak egy apró ürügy volt a fiúnk döntése, s valójában az én hibám volt.
Gondolatok ezrei csapongtak fejemben, s egymást kergették, míg végül alaposan kezdtek összekuszálódni.
Az igaz, hogy a fájdalmat nem éreztem, de cserében akadt a kuszaság, a szókimondás, ami nem tudom igazán mitől is jött elő, s miért mondtam ki olyan dolgokat, amik épp csak akkor fordultak meg a fejemben.
-A Strucc nem dugja homokba a fejét… kiszolgáltatott lenne, és felfalnák míg ő fuldokol. - jegyeztem meg mintegy mellékesen, aztán némi hallgatás után hozzá tettem. - Szóval nem kivitelezendő ezt a szokást megtartani. Míg homokba dugod a fejed, addig valaki kihasznál, és a végén otthagy a picsába… - morogtam az orrom alatt a végét, bár nem láttam semmi értelmét az egész szövegelésemnek, s lehet inkább aludnom kellene egy hatalmasat, hogy az egész szarság kimenjen belőlem, és ne kavarodjanak elő ilyen tököm tudja honnan szalasztott gondolatok.
Próbáltam összerakni logikusan a képet, hogy hogyan jöttek boszorkányok, és tündérek a beszélgetésbe, s pislogtam párat összevont szemöldökkel. Még hogy boszorkányok… oké persze értettem én, de közben egy felem már annyira sem volt képes fókuszálni, mint egy rövidlátó csiga a dinnyeföld közepén.
Szólásra nyitottam a szám, mit végül aztán még is csak becsuktam, s nem szóltam inkább semmit ezzel a témával kapcsolatban.
Jó persze senkit sem tartottam igazán boszorkánynak, de féltem attól, hogy a végén olyat találok mondani, amit ad egy megbánnék, vagy ad kettő, amin ő sértődne meg, és szépen kisétálna a szobából, szóval inkább elhessegettem a témát.
Én igazán szabadulni, csak a karomat fogságban tartó vacaktól akartam, de leszedni nem igen tudtam, hisz nem engedte el a kezem. Olyan volt ez, mint valami bio bilincs, ami nem okoz kárt benned, nem vágja fel a bőröd, de cserében fogságban tart.
-Minden nézőpont kérdése. Van amitől az ember szabadulni akar, de vannak pillanatok, mikor örökre elakarna veszni.- megvontam vállam, ám csak a felét sikeredett, s lepillantottam vállamra, majd felsóhajtottam, s egy olyan jajj ne már kifejezés költözött arcomra, majd aztán elveszett, s maradt a komolyság, mikor válaszolt kérdésemre.
-Tegyünk egy próbát...ha nem próbálod ki, sosem tudod meg. Olyan ez mint karácsonykor a puding! - félmosoly suhant át arcomon, aztán lassan odahajoltam, hogy csókot leheljek ajkára, majd eldöltem, s ő pedig mellkasomra hajtotta fejét.
Lehunytam szemeimet, majd lassan elengedtem kezét, s eltakartam alkarommal őket.
-Akkor ne fuss sehová… menekülni gyáva dolog… - csúszott ki belőlem apám szavajárása, s mellkasom egyre nyugodtabban emelkedett, majd süllyedt.
Nem éreztem magam fáradtnak, még is egyre közelebb kerültem ahhoz a ponthoz, mikor azt érzi az ember, hogy húzza valami egyre mélyebbre, s lassan már azt sem tudja merre jár, hol van, s hogyan képes ennyire elkalandozni a gondolataival.
-Olykor ugranod kell, hogy megtanulj repülni…. - suttogtam, s lassanként elnyomott az álom. Álomtalan pihenés volt ez, melybe olykor előszöktek pillanatok, ám inkább a sötétség volt domináns.
Nyugodtan feküdtem, s talán másnap reggelig fel sem ébredtem.

Eleinte csak meglepetten pislogtam arra, amit mondott és hirtelen nem igazán értettem ezt a zagyvaságot, amit mondott, de valahogy jelenleg inkább nem is akartam meglelni az értelmét, csak bólintottam, mintha csak igazat adnék neki. Talán majd később átgondolom, amikor nem tűnik ennyire zavarosnak minden.
Csendesen figyeltem őt és kezdtem aggódni érte látva a reakcióit, arcára kiülő rezdüléseket és a korábbi szavai se teljesen nyugtattak meg. A korábbi félelmem pedig ennek köszönhetően kicsit erősödni kezdett, hogy talán a korábbi komolyabb téma is csak azért merült fel, vagyis azért mondta azokat, mert a gyógyszer netalán kihatással volt az elméjére is.
- Pontosan, ez így van, és olykor akadnak olyan pillanatok is, amikre mind a kettő igaz. – értettem vele egyet, de óvatosan csendült a hangom, miközben továbbra is őt fürkésztem, hogy biztosan rendben van-e, mert ha nincs, akkor inkább visszahívom ide a doktornőt. Láttam, hogy a válla megint kihatással van a reakcióira, a pillantása és az arckifejezésre legalábbis erre engedett következtetni, de nem mondtam és nem is tettem semmit se.
- Tegyünk… -csak ennyit feleltem, miközben ő közelebb hajolt és megcsókolt, de közben az agyam lázasan kattogni kezdett és reméltem, hogy holnapra, amikor talán tisztul kicsit a köd, akkor se fogja másként gondolni. A szívem hatalmasat dobbant ugyan, de igyekeztem kordában tartani, mert féltem a csalódástól is.
Szavaira felvontam a szemöldökömet és csak egy aprót sóhajtottam, mert lehet a futás gyáva dolog, de olykor az ember életét is megmentheti, viszont felesleges lett volna bármit is mondanom. Ő nem akarta azt, hogy fussak és ez jól eső volt, de attól még a kétely ennyitől nem illant el. Ott élt még mindig bennem, hogy vajon jól teszem-e azt, hogy most nem húzok nyúlcipőt. Közben pedig éreztem, hogy a mellkasa a fejem alatt egyre nyugodtabban emelkedik, mire elmosolyodtam, mert úgy tűnt a gyógyszer tényleg szép lassan ki fogja ütni.
Igaza volt, olykor tényleg ugrani kell, csak sokszor rohadt ijesztő letéri a jól ismert ösvényről és sokan ezért se teszik meg. Néha kell az, hogy valaki megfogja a kezünket és másik ösvényre kísérjen minket, miközben mellettünk sétál ő is. Gondolataim ezerfelé cikáztak a beszéltek miatt és próbáltam hinni abban, hogy reggel minden rendben lesz. Ő is józanabb lesz és semmit se fog megbánni, ahogyan emlékezni is fog mindenre, ami itt elhangzott, mert ha nem, akkor az roppant ciki és pocsék lesz.
Miután biztos voltam abban, hogy elaludt lassan felkeltem, ha tudtam, akkor levettem róla a rögzítőt, hogy az alvásban ne zavarja és leraktam az asztalra. Kezem homlokára siklott, hogy megnézem nem lett-e lázas, de nem volt az. Elvettem a jeget is a térdéről és kiszórtam a csapba őket, a rongyot pedig kiterítettem. Átöltöztem és fogat mostam, majd visszasétáltam a szobába. Pár pillanat erejéig mosolyogva figyeltem őt, de arról le is tettem, hogy a saját takarójával be tudjam takarni. Lekapcsoltam a villanyt, bebújtam a saját térfelemre, de előtte még nyomtam egy puszit a homlokára és aztán odabújtam hozzá, betakartam magunkat, hogy aztán szép lassan a káoszban sétálva végül én is eltévedjek az álmok mezejére, miközben bíztam abban, hogy a kinti havazás ellenére is napos nap vár ránk majd és nem lesz semmisé mindaz, ami elhangzott.  

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

A másnap… nem szerettem a másnapokat. Nem szerettem a gondolatát sem annak, hogy ráfordultam a szar vállamra, és morogva nyúltam hozzá, majd ültem fel, s dörgöltem végig rajta.
Igaz a csillapító még hatással volt rá némileg, de tudtam, hamarosan ismét olyan lesz, mintha egy tank gurulna végig rajta, s tőrné ripityomra, pedig csak kiugrott, és meglehet nem a legjobban ugrott vissza a helyére.
Megdörgöltem arcomat, s mivel nem rémlett mikor is vettem le azt magamról, így egy pillanatra összevontam szemöldököm, majd felkeltem, csendesen kiballagva a fürdőbe, hogy elvégezzem a reggeli rutinom, s mindazt, ami este kimaradt.
Nem mondom, hogy nem emlékeztem semmire, de akadtak ködfoltok az estében, mivel nem tudtam mit kezdeni, ám úgy éreztem, azért akad valami olyasmi, amit nem lenne szabad felejteni. Mi fontos volt, s nem a homokban ragadt strucc, amit álmomban láttam.
Bent a zuhany alatt elgondolkodva engedtem fejemre a vizet, s szép lassan kezdett tisztulni a kép, ám semmi megrökönyödés, vagy úr isten mit mondtam érzés nem fogott el. Egyszerűen csak úgy éreztem, ennek így kellett lennie.
Miután végeztem, magamra kaptam az alsómat, nadrágot, majd papucsba bújtam.
Azt nem mondom, hogy piszok gyorsan megjártam az utat, de minden esetre leballagtam a lépcsőn, kb egy anyatetü gyorsaságával, s az étkezőben, összetalálkoztam testvéreimmel.
Edward aggódó pillantásával, majd kérdéseivel, hogy hogy vagyok, hogy érzem magam, s nővérem is érdeklődött, bár ő inkább csak amiatt, hogy ne tűnjön bunkónak., vagy csak én voltam túlságosan szeptikus az irányában.
Miután váltottam velük pár szót, s megígértem, hogy majd csatlakozunk egy kártya partyhoz, s szereztem némi ételt, mit, hát nem volt a legegyszerűbb, de a nagyfiúk ügyesen szokták megoldani a dolgokat, szóval felvittem a kaját.
Mivel túl hamar kidobott az ágy, így mire visszaértem Bells még aludt az ágyban, szóval odabent a kis asztalra letettem a tálcát, s én magam egy kávé társaságában ültem le a fotelba, miután felügyeskedtem magamra azt a nyamvadt vállrögzítőt, hisz nélküle elég kellemetlen volt.
Az éjszaka folyamán térdem egy cseppet feldagadt, de mindig az volt az erősebb, így majd hamarosan helyrejön, csak még kicsit pihentetnem kell, szóval feltettem egy puffra, s mint valami uraság üldögéltem a lámpa halvány fénye mellett, kávéval, s egy keresztrejtvénnyel a kezemben.
Ha mocorogni kezdett, felpillantottam, s mosoly siklott arcomra.
-Jó reggelt álomszuszék! Jól aludtál? - letettem a keresztrejtvényt, beleittam kávémba, aztán leszedve lábamat a puffról, helyezkedtem kicsit másképpen.
Nem említettem semmit a tegnappal kapcsolatban, hisz mi van, ha rosszul emlékeztem, és valójában nem beszéltünk meg semmit sem. Bár a kérdés ott ékeskedett fejemben. Mi akkor most járunk?
Kattogtak a fogaskerekek, míg felkeltem a helyemről, odasétáltam az ágyhoz, ha addig fel nem kelt, s nem jött oda hozzám, hisz akkor finoman megcirógattam arcát.
-Hoztam reggelit! Ne kérdezd hogyan, de sikerrel jártam. - villantottam a magyarázat mellé egy széles mosolyt is.
-Kicsit később lesz egy családi kártya party, amire elígérkeztem. Nincs pénzben való fogadás. Menő szokott lenni az UNO, és még jó néhány ilyesmi hála Margaret-nek. - végiggondoltam mik is szoktak lenni, s milyen jól szoktunk rajtuk szórakozni, s rá kellett ébrednem, valóban részt szeretnék enni rajta. - Van kedved hozzá?

Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehetett az idő, de már világos volt, amikor ébredezni kezdtem. Automatikusan siklott a kezem az ágy másik oldala felé, de üres volt az ágy. Ásítottam egyet és megfordult a fejemben, hogy inkább mindjárt a fejemre húzom a takarót és alszom tovább, mintha itt se lennék, és akkor nem kell azzal se szembe nézni, hogy vajon mi rémlik neki, vagy egyáltalán most akkor mi is a helyzet velünk. Járunk vagy nem? Jesszusom, mintha huszonéves lennék megint, aki azt se tudja, hogy mi fán terem az ilyen.
Gondolataimból hangja szakított ki, mire sietve toltam lejjebb a takarót a fejemről és elpillantottam a hangirányába. Úgy tűnt, hogy kipihent és nincs különösebb baja. Kicsit feljebb nyomtam magam, megtámaszkodtam az alkaromon, hogy jobban szemügyre vehessen.
- Jó reggel él…– az utolsó szó majdnem észrevétlenül csúszott ki a számon, de még időben az ajkamba haraptam és másként fejeztem be az egészet. –  Régóta fent vagy? - azt hinné az ember, hogy a gyógyszer jobban kiütötte őt, aztán sietve visszazuhantam az ágyba. Vannak olyanok, akik pillanatok alatt kikelnek az ágyból és vannak, akiknek hozzáragad az ujjuk a szundigombhoz. Én inkább az utóbbi voltam, csak akkor tudtam gyorsan kikelni, ha tudtam, hogy nagyon sietnem kell valahova és nem érek rá henyélni.
Végül kimásztam az ágyból, mert sürgős látogatásra invitált a fürdőszoba. Lassú léptekkel indultam el felé, majd a kajára siklott a pillantásom, amikor megemlítette. Aztán pedig a kezére.
- Megigazítsam? – látszott a rögzítőn, hogy nem tökéletesen áll, és ha hagyta, akkor feladtam rá rendesen, majd egy gyors csókot nyomtam a szájára amolyan üdvözlésképpen, miközben ő arcomon simított végig. Utána pedig eltűntem a fürdőben, hogy kicsit rendbe szedjem magam és ne úgy nézek ki, mint akit az ágy az előbb dobott ki.
- Ha így folytatod, akkor el fogsz kényeztetni és mindig ágyba fogom kérni a reggelit, ugyanakkor remélem, hogy nem erőltetted meg magad. – hangom kicsit aggódva csendült, majd kidugtam a fejemet az ajtón és igazán fel se tűnt a mondanom első fele, hogy az azt engedi sejtetni, hogy ilyen még lehet máskor a jövőben és egyáltalán nem bánnám. – Hmm, ez azt jelenti, hogy végre eszel velem normálisan is, vagy továbbra is madarakhoz hasonlóan csak csipegetni fogsz? – tekintve, hogy megint nem kevés ételt hozott fel.
Megmostam az arcomat, megfésülködtem és fogat is mostam, közben pedig kíváncsian hallgattam azt, amit mondott.
- Hmm, szóval nem forgathatsz ki a "vagyonomból" és még attól se kell tartanom, hogy netalán elnyered a ruhámat… - úgy tettem, mint aki csak ezek miatt gondolkozik el az egészen, de közben az egészet csak viccnek szántam, mert egyszerűbb volt megint inkább bolondozni, mint szembe nézni az estével és a jelennel. Azzal, hogy vajon a kettő beérte e egymást, vagy valahol félúton elakadt az este elhangzottak és nem jutott át a mai napra.. – Csábítóan hangzik, így szívesen részt veszek rajta. – azt pedig csak reméltem, hogy nem úgy játsszák, hogy a vesztesnek felelsz vagy mersz stílusban kell valamit végrehajtania.
Végül lazakontyba felfogtam a hajamat, de még mindig a pólójában visszasétáltam a szobába, bekaptam egy falatot a tálcáról, aztán felvettem és az ágyhoz vittem.
- Hogy van a térted és a vállad? – aggódva csendült a hangom és reméltem, hogy nem fog füllenteni és nem fogja azt mondani a férfi büszkeség miatt, hogy kutyabaja már. Ha pedig nem jött magától oda az ágyhoz, akkor meglapogattam az ágyat magam mellett. – Nem harapok… nagyot. – egy ártatlan mosolyt villantottam felé, majd beleitattam a kapott kávéba, aztán pedig elkezdtem falatozni a tálcáról. Lopva őt fürkésztem, mintha csak úgy választ kaphatnék az ébredést követő első gondolatomra „Mi most akkor járunk?” és arról fogalmam sem volt, hogy benne is felmerült ez a kérdés.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Régóta.-bólintottam. Az igazat megvallva magam is csodálkoztam rajta, hogy nem tudtam tovább aludni. Mintha az ágyam csinált volna egy hátraarcot, hogy aztán szépen kivethessen magából.
Néhány pillanattal később szöget ütött fejemben azaz elharapott szó, ám mégsem kérdeztem rá.
Megmosolyogtam "szenvedését", miképpen próbált kikászálódni az ágyból, ám közben visszatértem kávém maradékához is.
-Igen.-engedtem, hogy igazítson a rögzítőn, hogy kicsit helyére tegye, s reméltem, hamar megszabadúlhatok ettől a kényelmetlen vacaktól, hisz fél kézzel nem fogok tudni felszállni, pedig nyakamon volt a munka. Persze meglehet már rég odahaza lennék normál esetben, és nem idehaza koptatnám a padlót.
De ebben egyre kevésbé voltam biztos, főleg, hogy villanásokként megmaradtak dolgok, s mint valami álom, úgy hasított belém.
Kapcsolatban lenni, vagy próba üzemet futni, s morfondírozni, vajon működni fog e? Vajon odahaza is majd eképpen gondolnánk, hogy nem csupán két olyan alak vagyunk, kik egymás idegrendszerét akarják tönkretenni?
Mosoly kúszott észrevétlen arcomra szavai nyomán.
-Nem rémisztenél meg vele.-mosolyogtam.Azt már nem tettem hozzá, higy jószerével biztosan kihűlne mire felébred, hisz addigra én már dolgoznék, vagy megbeszéléseken unnám halálra magam. Az is igaz, hogy nem kellene párhuzamokat vonnom a régi életemmel. Azzal, mi ez elött volt, hisz jó néhány dolog gyökeresen megvàltozott.
Rápillantottam a tálcára, vágtam egy grimaszt, összepréseltem ajkaim. Sóhaj szakadt fel mellkasomból.
-Egye fene... Eszek veled.-beadtam a derekam, hisz ha jobban belegondoltam, elég éhes voltam ahhoz, hogy ne csak futólag harapjak egy két falatot.
Ahogy kilépett a fürdőből, végignéztem rajta, miképpen lép a tálcához, s viszi az ágy felé, majd vonásaim elkomolyodtak.
-A vagyonod nem kell...van épp elég.-legyintettem is mellé, aztán felkelve helyemről tettem hozzá.-Ami a ruháidat illeti, azt majd négyszemköszt elnyerem!- magabiztosan léptem közelebb, szabad kezem zsebembe ejtve.-Biztosra állíthatom, szebb látvány vagy, mint a srácok a kantinban egy ilyen játszma után.- az emlék mosolyt csalt az arcomra.
Épp elcsentem egy falat bacon-t a tálcáról, mikor kopogtattak az ajtón, így azzal a húsdarabbal a számban léptem oda, hogy kinyithassam.
Helen állt a másik oldalon, kezében egy kupac ruhával.
-Öcsikém!- rúzsos puszit cuppantott arcomra, aztán dintorogva pillantott a húsdarabra, mit végűl kivettem számból egy bocsánatkérés keretében.-Rémes ez a szokás Dràgàm!
-Bocs...de még mindig nem ígérem, hogy vega leszek.
-Te tudod!-megvonta a vállát, s mikor beljebb léptem ő is bejött.-Szia...-körbepillantott.-Utoljára azon a napon voltam itt, mikor bevonultál...-sóhajtott, majd torkot köszörűlve tette le a ruhákat az ágy végébe.
-Bluebell, hoztam neked pár ruhát amíg itt vagytok.
Nem mondom, hogy nem lepett meg a viselkedése, de azt sem, hogy nem voltam hálás érte, hisz csak kényelmesebb lesz azokban parádéznia, mint sem az én jóval nagyobb gönceimbem.
-Ti is maradtok még?
-A kártyapartyt ki nem hagynánk, de aztán mennünk kell. -halvány mosollyal arcán simított végig enyémen, majd odahajolva kaptam még egy puszit, s kiballagott, én pedig becsuktam mögötte az ajtót.
Arcom dörgölve mentem az ágyhoz, visszatéve a bacon-t a számba. Feltelepedtem a szabad oldalra.
-Szóval...lesz mit elnyernem...-pillantottam a ruhákra, miközben próbáltam nem vigyorogni, ami lássuk be, elég nehezen ment.

Szavaira elmosolyodtam és lelkemet melegség járta el, hogy nem ijeszteném meg vele, de nem feleltem rá. Egyszerűen csak próbáltam tovább úszni az ismeretlen tengerben és remélni azt, hogy minden jól alakulhat.
Kicsit megforgattam a szememet arra, ahogyan közölte velem, hogy eszik velem. Nem kötelező, de azt se szeretném, ha netalán legközelebb meg elájulna azért, mert nem eszik, vagy a feje kezdene hasogatni és társai.  – Csak egy ötlet volt, ha nem akarod, akkor nem kell. – hagytam végül ennyiben a dolgot, mielőtt még azt hinné, hogy feltett szándékom megtömni őt, mint valami libát. Felnőtt ember és tudja mit akar, vagy mit miért tesz, én maximum megpróbálhatom megérteni, elfogadni a döntéseket és nem túlzottan aggódni.
Szavaira felvontam a szemöldökömet. – Milyen magabiztos valaki, nem félsz attól, hogy elnyerés helyett inkább elveszteni fogod? – mosolyom kicsit kihívóra sikeredett, hiszen még is csak egy szerencsejátékos mellett nőttem fel és nem volt idegen számomra a kártyajátékok világa, mert ha anya nem látta, akkor apa olykor megtanított egy-két trükkre és arra is, hogy mire kell figyelni. – Micsoda bók, te aztán tudod, hogy mivel vedd le az emberlányát a lábáról. – játékosan csendült a hangom és a fejemet is megingattam. Reméltem, hogy nem csak pár katonánál mutatok jobban, de mielőtt még mondhattam volna mást is valaki kopogott. Kíváncsian pillantottam a hang irányába és hamarabb hittem volna, hogy Marg akar bejönni hozzánk, mintsem Helen, Joe nővére.
Csendesen hallgattam azt, hogy miről is beszélnek és bekaptam egy újabb falatot a tálcáról, amikor viszont beljebb lépett és köszönt, akkor halovány mosolyt varázsoltam az arcomra. – Szia. – de a kelleténél többet nem akartam mondani és a beszélgetésüket se akartam megzavarni.
Figyeltem miként teszi le a ruhákat az ágyszélére, ami eléggé meglepett. Nem úgy tűnt, mint aki kényszerből cselekszik, de az is lehet, hogy csak remek színésznő.
- Nagyon kedves vagy és köszönöm, hogy kölcsönadod őket. – mindenképpen vissza fogom juttatni számára a kölcsönkapott ruhadarabokat, miután átestek egy nagymosáson.  
Kicsit betolakodónak éreztem, miközben őket hallgattam, de nem szólaltam meg, de kár lenne tagadni, hogy nem könnyebbültem meg, hogy Helen nem fog sokáig maradni. Talán, egyszer még lehetünk barátok, ha úgy alakulnak a dolgok, vagy legalábbis nem fog ennyire feszélyezni a jelenléte, mintha csak üvegpadlón sétálnék, ami bármikor megrepedhet alattam, mert nem tudtam ő miként is fog reagálni a jelenlétemre. A partyból kiindulva pedig van egy véleménye rólam, amit nehéz lesz megváltoztatni.
Végül kipillantottam az ablakon, mert eszembe jutott ismét a nővére megjegyzése, miközben a gondolataim egyre inkább kezdtek ébredezni, és újra, meg újra visszatértek a tegnap estéhez. Igen, megfordult a fejemben, hogy a tegnap elhangzottakban netalán közrejátszott a gyógyszer hatása is. Lesütöttem a pillantásomat és inkább a kajának szenteltem a figyelmemet egészen addig, amíg nem tudtam rendezni a gondolataimat és elrejteni előle mindazt, amit abban a pillanatban éreztem. Közben pedig a testvére távozott is.
- Lesz, de lehet inkább amiatt aggódnék, hogy mit fogsz elveszíteni. – figyeltem a mosolyát, de most valahogy nem tudott megnyugtatni és csak egy halovány mosollyal az arcomon viszonoztam azt. Kisebb szünetet tartva megköszörültem a torkomat, miközben az ételt kicsit lökdösni kezdtem a tálcán, mint valami gyerek, akit nyomaszt valami, de nem is tudja miként mondja ki.
Újra a kinti tájra siklott a pillantásom, hogy vajon, ha elhagyjuk ezt a helyet, akkor minden szertefoszlik? El fog illanni az a sok kedves és szívet melengető apróság, aminek köszönhetően újra boldogságot és reményt kezdtem érezni? Fogalmam sem volt, ahogyan az se segített a tisztánlátásban, hogy halvány fogalmam sem volt arról, hogy akkor mi hányadán is állunk egymással. Vajon emlékszik? Ha igen, akkor netalán megbánta? Ezért hallgat, mert nem akar megbántani?
Azt mondják, hogy letépni a sebtapaszt olykor nehéz és fájdalmas is, én pedig nem voltam biztos abban, hogy ezt most kéne megtenni, de talán jobb lenne tisztázni a dolgokat, mielőtt félreértés származna belőle. Főleg, hogy hamarosan mások is ott lesznek a közelünkben a játéknak köszönhetően.
- Ami a tegnapot illeti… - ajkamba haraptam és fülem mögé simítottam egy tincset. – lehet meg kellene beszélni, tekintve azt is, hogy a vége felé eléggé olyan voltál már, mint aki nincs teljesen tudatánál. – benedvesítettem az ajkamat és kicsit félve megkerestem őt a pillantásommal. Vajon lepke irtás fogja kezdetét venni, vagy tovább verdeshetnek szabadon a gyomromban minden egyes alkalommal, amikor meglátom a mosolyát vagy megérzem a karját magam körül.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Nővérem amilyen gyorsan érkezett, olyan iramban távozott is. Persze nem gondoltam volna, hogy képes lenne ártó szándékkal érkezni, vagy épp azért, hogy kérjen valamit, hisz ez sosem játszott szerepet közöttünk. Bármiféleképpen is viselkedett, tudtam, hogy mindig számíthatok rá, bármely körülmények között.
Nem féltem attól, hogy legyőzne a kártyában, ahogy az sem tartott rettegésben, hogy lemeztelenítene teljesen. Az volt a játék lényege. Jó persze a seregben más is dukált, s bizony előkerültek az őrült fogadások, s mások melójának, szolgálatának átvállalása, bagó, vagy éppen házi koszt. Már ha épp a szárazföldi támaszponton voltunk.
Gondolataim egy pillanatra elkalandoztak, aztán megingattam a fejem.
-Nem… inkább nem játszok olyasvalaki lányával, aki ismer néhány trükköt… - bár ha jobban belegondoltam, akkor viszont az apja sem volt annyira profi, tekintve, hogy mekkora adósságot is halmozott össze magának, s hány alkalommal játszotta el a családja vagyonát.
Nem ítélkezni akartam, s még csak meg sem fordult a fejemben. Kell tudni az embernek a korlátjait, s időben cselekedni, még akkor is, hogyha teljesen mára szólítja fel a tudat.
Aztán visszatelepedtem hozzá az ágyra, elvettem egy pirítóst, s megkentem némi vajjal, majd igyekeztem úgy helyezkedni, hogy ne legyen minden csupa morzsa, s míg haraptam egyet, addig ő előhozakodott a tegnappal.
-Oké. - nem mondtam többet, csak vártam egy ideig, még is mit akar kihozni az egészből. A ködfoltokat el akartam oszlatni, és nem fenntartani az állapotot, hisz mindig akadnak bizonyos foltok, miktől meg kell szabadulni.
Ám hazugság lenne az is, ha azt mondanám, nem emlékszem.
-Struccok… homok… igen… - bólintottam, s körbeforgattam a szemeim. - Álmodtam egy struccról. - letettem kenyerem, majd felkeltem az ágyról, az asztalról szereztem magamnak egy rongyot, aztán letelepedtem az asztalra, hogy tökéletesen rá láthassak.
Elgondolkodtam mit is kellene mondanom még, s mi lenne a megfelelő magyarázat, vagy épp mi is az, amire önmagamban jutottam, de végül maradtam annál a verziónál, ami legelsőnek eszembe jutott.
-Nem tudom pontosan miben maradtunk, de abban biztos vagyok Szépségem, hogy nem szoktam visszahátrálni semmiből sem. Ha úgy érzed készen állsz és tartasz rá esélyt, hogy valamit ki tudunk hozni ebből… - vettem egy nagyobb levegőt, aztán széttártam volna karjaim, de másiknál inkább csak a könyököm moccant, így nem erőltettem, csak fürkésztem tekintetét, testbeszédét, aztán lassanként felkeltem a helyemről, s odaültem az ágy végébe.
-De tudnod kell, hogy nem vagyok könnyű eset… későn kerülök ágyba, hamar felkelek...rengeteget dolgozok, ami Csomó utazással jár… - eldőltem az ágyra a hátamra, s mivel fejem fölött volt akkor, így felpillantottam rá, kicsit felszegve az államat.
Abban biztos voltam, hogy senki kedvéért nem adnám fel a munkám, a repülést, és semmi egyebet, még akkor sem, hogyha rengeteg veszéllyel is járt kézen fogva.
Tekintetem a plafonra vándorolt, s mintegy mellékesen jegyeztem meg, miközben felültem, s szembe fordultam vele, félretéve a tálcát, s közelebb mentem hozzá, majd mellé ülve, hogy balomon legyen, s áttudjam karolni  pillantottam rá.
-Tudod Szépségem, meglehet jobbat érdemelnél mint egy ilyen roncs figura mint én… de ha úgy gondolod, csinálunk egy...hm… de rég csináltam ilyesmit… - lehajtottam fejem egy pillanatra, s elmosolyodtam. - Tesztelhetjük, működünk e együtt… ha valamiért mégsem, akkor sem lesz sértődés...- ismét rá emeltem tekintetem, s vártam, vajon elküld e a fenébe, vagy megértette mit is akartam kihozni belőle. Mintha csak cserben hagyott volna a beszélőkém, mi annyi melóhoz hozzájuttatott már, s nem tudnám magam normálisan kifejezni.

Az biztos, hogy nem egy szavas válaszra számítottam, amikorra a tegnapra tereltem a beszélgetést, alig hallhatóan sóhajtottam egyet, de nem szólaltam meg egyből. Inkább kicsit ostobának éreztem magamat, amiért felhoztam, mert ezzel az egy szóval csak az éreztette, hogy őt vagy nagyon nem érdekli, vagy tényleg rohadtul nem emlékszik a dolgokra és tőlem várja a megoldást arra is, hogy miért is akarok erről beszéni. Végül vettem egy mély levegőt és mielőtt megszólalhatott volna én tettem meg.
-„Úgy hiszem, ez akár még működhetne is...Te és Én....”  - közben pedig őt fürkésztem, mintha csak az után kutatnék, hogy emlékszik-e erre.  -"Tegyünk egy próbát...ha nem próbálod ki, sosem tudod meg. Olyan ez mint karácsonykor a puding!"– közben pedig leraktam a kaját és valószínűleg még egy madár is többet eszik, mint jelenleg én, de valahogy elment az étvágyam. – Nem rémlik, hogy ezeket mondtad, vagy csak nem akarsz róla igazán beszélni? – kérdőn csendült a hangom, mert tudnom kellett. Felnőttek vagyunk, nem áll előttünk az egész élet, hogy ostoba játékokat játsszunk, mintha csak huszonévesek lennénk. És a remény madarának a szárnyait is jobb előbb eltörni, mintsem hagyni sokáig repülni, hogy utána még inkább fájjon a zuhanás.
Hallottam, amit mond és talán máskor jót nevettem volna az egészen, de most nem tudtam, ahhoz túlzottan is komoly vizekre eveztünk és végre tisztázni szerettem volna a helyzetet, mielőtt netalán olyan félreértésekhez vezetne az egész szituáció, ami amúgy elkerülhető lenne. – És az a strucc túlélte, vagy megfulladt, netalán kihasználták? – érdeklődve néztem rá, miközben ő az asztalhoz ment, hiszen jól rémlett mit is mondott tegnap ezzel kapcsolatban is. Neki dőltem az ágytámlának és törökülésben helyezkedtem el, s most rohadtul bántam már azt, hogy felfogtam a hajamat, mert azt legalább tudtam volna babrálni közben, viszont annak hiányában maradt az ágynemű.
- Valaki nem olyan régen azt mondta nekem, hogy olykor ugrani kell ahhoz, hogy megtanuljak repülni és bármennyire is őrültségnek tűnt, attól még igaza volt, viszont én azt se akarom, hogy csak azért menj bele bármire is, mert nem szoktál meghátrálni. Felnőttek vagyunk és túl fogom élni, ha időközben meggondoltad magad, mármint gyógyszeres befolyásoltság nélkül már másként látod ezt. – s közben rá és magamra mutattam. Hangom nem volt feszült, ahogyan túlzottan komor se, inkább csak halkan csendült, mert valahogy nem erre számítottam a tegnapiak után és ennek köszönhetően kicsit naivnak is éreztem magam újfent. Tényleg átfutott az is az agyamon, hogy talán inkább hallgatnom kellett volna, nem felhozni a témát és meglátni, hogy hova is lyukadunk ki addigra, mire magunk mögött hagyjuk ezt a helyet. Álltam a pillantását, aztán egy tincset még is leltem, vagy lehet csak odaképzeltem és a fülem mögé simítottam, a pillantásom pedig róla elsiklott újra a kinti havas vidékre, mígnem egyszerűen lesütöttem a pillantásomat, mert úgy éreztem, hogy elérkeztem újra egy ingoványos talajra, ahol elegendő egyetlen rossz lépés és végzetes lehet. Felnéztem rá, amikor a matrac besüppedt, ahogy ő is ismét az ágyra letelepedett. Oldalra billentetem a fejemet, a kezem pedig ölemben pihent.
- Ezt valahogy sejtettem, hogy soha senki se veheti fel a versenyt a repüléssel és nem is akarnám, de – őszintén csendült a hangom, hiszen nem is olyan régen én hívtam első szerelmének vagy valami ilyesminek azt. – attól talán még lehet remélni azt, hogy olykor talán nem akarnál olyan hamar lelépni vagy oly későn hazaérni, mint mondjuk egy üres lakásból / lakásba, ha tudod, hogy vár valaki téged... – lepillantottam rá, miközben a gondolataim körbe vettek és még inkább összekuszáltak mindent. Fogalmam sem volt, hogy mit hoz a jövő, ez egy hatalmas talány volt. Mind a kettőnknek megvolt a maga élete, a maga szokásai, beosztása és ebben a korban ritkán változnak az emberek. Észre se vettem, hogy mikor kezdtem kicsit az ágyon dobolni az ujjaimmal.  
Nem mozdultam meg, miközben ő „pakolászott” és újra pozíciót váltott, csak őt fürkésztem némán, mint aki csak próbálná megfejteni, hogy most vajon a másiknak mi jutott eszébe, vagy mire készül. Amikor átkarolt, akkor lehunytam pár másodpercre a szememet és újra éreztem, hogy miként tör utat a káoszon át magának a boldogság és a remény. Elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutott, hogy milyen érzés is volt, amikor igazán a karjaiban tartott és minden, ami utána történt. Látva a zavarát, legalábbis azt hiszem ez az volt elmosolyodtam és kezem arcára siklott, gyengéden simogattam meg.
- Talán én tökéletesen megelégszem a hajótöröttel, mert nem annyira roncs, mint amilyennek magát hiszi és esélyesen nála jobbat nem is sodorhatott volna felém a szeszélyes tenger. - mosolyogva figyeltem őt, aztán közelebb hajoltam, és ha hagyta, akkor csak megcsókoltam őt, mintha csak ez lenne a válaszom arra, amit próbált a tudtomra hozni. Aztán hüvelykujjammal úgy simítottam végig az ajkán, mintha csak a rúzst akarnám letörölni róla, pedig tudtam jól, hogy nincs rajta, hiszen alapból is nagyon ritkán használtam… Kicsit távolabb hajoltam tőle, hogy elvesszek a kékségben. – Egy dolgot kérek, ha belevágunk ebbe. Még pedig azt, hogy ígérd meg, nem fogsz megfutamodni az első vita, nehézségnél, hanem időt adsz ennek az egésznek és együtt fedezzük fel ezt az ösvényt, amire tévedünk.  – hiszen mind a ketten tudtuk már azt, hogy olykor rohadt makacsok tudunk lenni és ez még hozhat bonyodalmat ebbe az egészbe, viszont ha az első nehézségnél feladjuk, akkor inkább bele se vágjunk…

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Igen tudom… nem felejtettem el. Igaz vannak homályos pontok, de erre konkrétan emlékszem Bluebell! - jelentettem ki még ott az asztalnál üldögélve, s közben igyekeztem nem pofákat vágni, hogy még is mi a francot hord itt össze, s miért kell ennyire túlkombinálni az egészet.
Jó persze nem épp a legjobb pillanatkor kellett ebbe az egészbe belevágni, hisz tegnap nem épp a legfrissebb voltam egy idő után fejben, ám mára meglehet kicsit még kótyagos vagyok, de még is tudtam mit mondtam.
-Nem tudom. Zavaros volt… -elhúztam a számat, de közben fel is rohant a szemöldököm, hisz elkezdődött a kombináció, az elméletek, s tudtam, türelmesnek kell lennem. Türelmesnek, hogy aztán mindent rendesen élével a helyére rakhassunk.
-Bluebell...miért komplikálod túl? Jó… nem ismersz olyan régóta, de ha belevágog valamibe, arra alapos indokom szokott lenni, és nem csak azért teszek valamit, hogy meg ne bántsak másokat. - magyaráztam, aztán vettem egy nagyobb levegőt. Megdörgöltem az orrnyergem, aztán mentem oda s terültem el az ágyon, s rá pillantottam.
Le akartam venni magamról azt a vackot, hogy mind két karom használható legyen, ám addig még nem jutottam el, hisz tovább folytatódott a nyafizás, ami lehet nem az volt, ám én úgy éreztem.
Ha akarnék, megfutamodhatnék, hisz ez is egyfajta nehézségnek bizonyúlt. Megérteni egymást, s melyikünk mit is akar.
Ha picit elengedné az ő nézőpontját, rájöhetne, ugyan azt szajkózzuk, csak kétféle módon.
-Blue… - megdörgöltem az arcom, aztán elpakoltam a tálcát, mellé ültem, s átkaroltam egy időre, majd elmondtam, nagyon bénán, hogy mi a helyzet, mire kaptam egy csókot, aztán elvettem róla karomat, kicsatoltam a rögzítőt, s levettem magamról, majd bevontam ölembe, s megemelve óvatosan állát, vettem rá, hogy rám nézzen, s két kezembe fogtam kezeit, hogy csak arra tudjon figyelni, amit mondani akarok.
-Tudod, vannak olyan pillanatok, ami elől az ember szeret elmenekülni. Amitől ki akar hátrálni, de mindig akad olyan pillanat, ami ráébreszti, érdemes valamiért küzdeni. Megfutamodni...nem fogok. Nem jellemző...- ha netalán lesütötte szemét, fejét, újfent álla alá csúsztattam mutatóujjam, s felemeltem állát, arra sarkallva, hogy nézzen rám.
-Lehet hogy az a pasas alaposan elbánt veled, letörte a szárnyaidat, de nem kell hozzá hasonlítani. Én nem fogok elfutni, de könyörögni sem. Ha bezárul egy ajtó, annak csukva kell maradnia. De ez… akkor sem lenne hiba, ha mégsem vinnénk tovább. - megsimítottam arcát, aztán magamhoz öleltem, hátát cirógatva. A csukott ajtóról eszembe jutott Kat, és az együtt eltöltött rengeteg év, s hogy miképpen zárta be az ajtókat, és dobta el a kulcsot. Itt ébredtem rá, hogy meglehet annak az ajtónak zárva kell maradnia, és adni kell az életnek, és minden egyébnek egy újabb esélyt. Egy esélyt arra, hogy minden mehessen tovább, és ne a harag legyen a mozgatórugóm.
Aztán elengedtem, s ha netán szólni akart, mutatóujjam finoman ajkára helyezve jeleztem, hogy maradjon csendben megingatva fejem, s elmosolyodtam.
-Zenghetnék ódákat, hogy mit kellene tenni, hogy mennyire elvarázsoltál, dicsérhetném a hajad, a szemed, ajkad vonalát… mondhatnám, hogy beléd bolondultam, és nem szabad azt se elfelejteni, hogy zárni kellene az ajtót… - elhallgattam, s fejem kicsit oldalra billentettem, miközben Marg elsőre döbbent, majd vidorkodó feje nézett szembe velem a küszöbről, kezében egy pakli kártyával.

Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, mert én nem éreztem úgy, hogy túlbonyolítanám, de inkább hallgattam és nem reagáltam rá semmit se. Végül csak bólintottam arra, amit mondott, de nem mozdultam meg az ágyról, még akkor se, amikor ő jött oda.
Csókot követően kicsit aggódva figyeltem, hogy miként szedi le magáról a rögzítőt, aminek egyáltalán nem örültem, de ahogyan korábban, úgy most is hallgattam. Főleg, miután a nevemen hívott és úgy tűnt, valamit nagyon komolyan akar mondani. Én pedig inkább kivárásra játszottam, miközben káosz egyre nagyobb lett bent és kár lenne tagadni, hogy nem volt megannyi kétely bennem még arra vonatkozóan is, hogy érdemes-e kockáztatni, de én ilyen voltam. Nem tudtam ezen csak úgy változtatni egyik pillanatról a másikra. Egyébként is még itt voltam és nem futottam el. Nem ellenkeztem, amikor az ölébe vont, akkor se, amikor az államnál fogva felemelte a fejemet és elvesztem az engem fürkésző kékségben és hirtelen úgy éreztem magam, mintha újra bakfis lennék, aki mit sem tud igazán az életről és talán kicsit tényleg így is volt.
Szavai átjutottak a káoszon, nem csak elmémig, hanem egyenesen a lelkembe fúródtak és melegség járt át. Halovány mosoly kúszott az arcomra, miközben elvesztem az engem fürkésző szempárban. Benedvesítettem az ajkamat, de mielőtt egyáltalán kimondatlanul is rálelhettem volna bármilyen szóra, azelőtt ismét megszólalt.
A szívem hevesebben dobbant, miközben a meglepettség átjárt. Ki volt ez a férfi? Honnan tudta még nálam is tisztábban azt, hogy tudatalattim miként is befolyásolja a tetteimet és szavaimat? Mármint emlékszem, hogy meséltem arról, hogy mi történt régen, de hirtelen úgy tűnt, mintha annyira könnyedén tudna bennem olvasni, mint a zenészek a kottából. Elmosolyodtam miközben arcomon simított végig , amikor pedig magához ölelt, akkor karomat nyaka köré fontam, majd hátán simítottam végig ujjaimmal, miközben a fejemet nyakához fúrtam. Hagytam, hogy az illata és a közelsége kicsit rendet teremtsen a zűrzavarban, aztán pedig suttogva szólaltam meg. – Köszönöm. – talán a leghülyébbnek tűnő szöveg volt és lehet egyáltalán nem illett ide, de akkor is hálás voltam azért, hogy nem ragadt le annál az elméletnél, hogy túlreagálom a dolgokat és ki tudja még mit gondolt eleinte felszín alatt, hanem inkább türelmes, megértő volt és rávilágított pár dologra.
Amikor az ölelésnek végeszakadt, akkor egy pillanatra elgondolkodtam és már majdnem megszólaltam, amikor is ujja ajkamra siklott, hogy ne tegyem. Meglepetten szaladt feljebb a szemöldököm, ajkam pedig mosolyra húzódott, hiszen eddig se beszéltem túl sokat, ezért se értettem a tiltást, viszont ami után következett…. Szívem nagyot dobbant újra és újra, a tekintetem részben ábrándossá vált és kicsit úgy festhettem, mint aki nem biztos abban, hogy minden szót jól hallott, ugyanakkor arcomra volt írva, hogy miként varázsol el egyre inkább. Orcámra pír szökött, a lelkemben pedig újra virágot bontott egy-két növény, amik eddig elszáradva hevertek parlagon. Kisebb fáziskéséssel esett le az utolsó dolog, amit mondott, mire sietve követettem a pillantását, ahol nem más nézett vissza ránk, mint Marg. Ha pedig találkozott a pillantásunk Joe-val, akkor neki csak egy sokat sejtető mosoly járt és leolvashatta az arcomról, hogy igen, lehet nem ártana zárni azt az ajtót.
- Azt hiszem, a költészet és művészet órát máskorra kell halasztanunk. – suttogtam Joe fülébe, majd kíváncsian fürkésztem a kislányt, aki lassan belépett a szobába és megállt félúton. Előre-hátra billegett a lábán, mint aki nagyon gondolkodik valamin.
- Csak szólni akartam, hogy 5 perc és kezdünk, aki pedig késik... – mosolyogva fürkésztem a hercegnőt, aki ártatlanul megrántotta a vállait, hogy a későkre mi is vár. El nem tudtam képzelni, hogy mire is gondolhat. –Joe bácsi ne kés el és Blue-t se rejtegesd a szobádban, más is szereti a tündéreket, nem csak te.  – azzal közelebb lépett és az ágynak dőlt, én pedig csak játékosan megböktem Joe ép vállát, amikor azt mondta Marg, hogy rejteget.  
- Nincs miért aggódnia a hercegnőnek, egy ilyen világraszóló partit sose hagynék ki. – megsimogattam az arcát, hiszen elég közel volt hozzánk. Lassan felálltam Joe öléből, lejjebb húztam a pizsamaként használt pólóját, aztán felvettem a ruhákat, amiket Helen hozott. – De ha most megbocsájt őfelsége, akkor felöltözöm, addig pedig délceg herceg kegyeire bízom. – Joe-ra kacsintottam, viszont ha előtte még hagyta, akkor segítettem neki visszavenni a rögzítőt. Nem tartottam kizártnak, hogy mire elkészültem, addigra a hercegnő már magával is vitte a lovagot, ha pedig itt megvártak, akkor rövid ideig a fürdőszoba ajtónak dőlve hallgattam mosolyogva azt, hogy miről is beszélgetnek, aztán közelebb léptem hozzájuk. – Sajnálom, hogy megzavarom a két személyes partit, de mehetünk, mert még a végén mind a hárman elkésünk és ki tudja mi vár ránk akkor. – ha pedig láttam Marg mosolyát, akkor játékosan kicsit meg is csiklandoztam őt. Ha pedig elmentek, mire felöltöztem, akkor egyszerűen utánuk mentem.

öltözet

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Vannak pillanatok, mikor úgy érzi az ember, meg kell tennie azt, mit elsőre gondol. Végigmenni egy bizonyos ösvényen, azért, hogy aztán minden a maga medrében mehessen tovább, és ne valami olyanra tévedjen, ami tartogat némi meglepetést, vagy épp kellemetlenséget okoz.
Ezek a pillanatok azonban olyanoknak bizonyultak, miket meg kellett élni ahhoz, hogy aztán idáig eljuthassak...eljuthassunk.
Néhány pillanatra elvesztem lélektükreiben, s beszélgettünk cseppet, bár inkább csak én beszéltem, s nem hagytam őt szóhoz jutni. Úgy gondoltam, ha nem teszem, akkor bizony tovább folytatná azt a menekülést, mely arra akart talán ösztönözni, hogy felejtsem el az egészet, és lépjek vissza, csak mert ő úgy érezte, ugyan az fog megtörténni vele, mint mikor az a pasas cserben hagyta.
Figyelmem nem kerülte el piruló arca, ám mielőtt bármit is tehettem volna, az ajtó feltárult.
Pillantása révén elmosolyodtam, majd beletúrtam hajamba, miközben ő felkelt, s Margaret-re pillantottam.
Nyelvemre kellett harapnom képletesen, hogy ne mondjam ki az első eszembe jutó dolgot, hisz egy gyereknek még sem mondhattam, hogy nálam jobban nem, meg aztán, ez még nem szerelem volt, pusztán egyfajta rajongás…? Bár meglehet ez is egy elég érdekes kifejezésnek bizonyult.
-Nem rejtegetem. Önként maradt itt. - vontam meg vállam, ám nem volt a legjobb gondolat, még is mosoly kúszott arcomra, miközben Bells megbökte vállam. - Semmi pénzért nem akarnék elkésni! - közben hagytam, hogy Bells segítsen feltenni a rögzítőt a vállamra, s a megnevezés egy kicsit egosimogatóra sikeredett. Persze tisztában voltam vele, hogy már rég nem vagyok olyan délceg mint egykoron, és fiatalabb sem leszek már, maximum csak vénebb, ráncosabb, őszebb, ha eljutok addig.
Marg mosolyogva ült fel az ágyra, majd mellém telepedett, megpiszkálta vállam, majd nyomott egy puszit oda, s megölelt, mit viszonoztam számára, aztán szemben helyezkedett el velem, s  összekeverte a paklit, mit hozott, aztán sóhajtott.
-Nem akarom itt hagyni… A végén még eltéved!! Emlékszel, mikor én is elvesztem?
-Emlékszem. Anyukád mindenhol keresett… de csevegünk, vagy osztasz is? - mosolyt villantottam, majd játszani kezdtünk, miután kétfelé osztotta a paklit. Mikor feltűnt az a bizonyos lap, rákellett csapni, s olykor igyekeztem nyerni hagyni, s volt mikor egymás kezére csaptunk, ő pedig kacagott.
Szerettem vele játszani.
-Sajnálom, hogy Martin nem jöhetett...tudom, hogy szerettek együtt bolondozni. - hangom bánatosan csendült a gondolatra, s arcom is elkomorodott.
-Semmi baj Joe bácsi! Majd legközelebb! - előrehajolt, megcirógatta arcom, aztán nagy komolyan folytatta. - Apa azt mondja, lesz egy kistesóm… de mi van, ha én nem kérek kistesót? - hangjában őszinte aggodalom csendült.
Helyezkedtem kicsit, mire ő ölembe telepedett, s lehorgasztott fejjel piszkálta körmeit.
-Tudod kicsim, eleinte Duncan is ezt gondolta. Bár ő akkor már nagyobb volt. De tudod mit? Azóta rájött, hogy jó dolog egy testvér. Sok mindenre megtaníthatod majd! Ha meg úgy érzed, sok belőle, csak egy telefonodba kerül, és megyek hozzád Hercegnőm. - puszit nyomtam szőke fejére, átöleltem, majd a hang irányába fordultam, s bólintottam, Marg pedig felkelt, s kezét nyújtotta felém, s követtem, miközben ő Bluebell-re pillantott.
-Most az én kezem fogja!!  - jelentette ki, én meg megvontam balomat, s mosolyt villantva ballagtam kifelé. Nem bántam a kislány reakcióját, hisz épp az előbb ígértem meg neki, hogy mindig számíthat majd rám. Ott leszek neki, amikor csak szüksége lesz valakire, ebben a hatalmas világban.
Így aztán az ő apró kezét fogva haladtunk végig a folyosón, a hal irányába.

Mosolyogva hallgattam, ahogy „vigasztalni” próbálta Joe az unokahúgát. Nagyon édesen festettek és ahogy beszélt a kislányhoz, az alapján még biztosabb voltam abban, hogy csodálatos apa lehet a gyerekeinek is. Végül aztán kénytelen voltam megtörni a meghit pillanatot, hogy elinduljunk, mert a végén még mindenki ránk fog várni.
Marg megszólalása mosolyt csalt az arcomra, de nem feleltem. Becsuktam magunk után az ajtót, majd mögöttük sétálva vettem újra szemügyre a falakon lévő fényképeket és festményeket, hiszen mindig csak lopva volt időm eddig megszemlélni őket.
- Milyen játékokra is számíthatunk a játékmestertől? – kérdeztem meg végül játékosan, ha nem beszélgettek, mert ha igen, akkor nem akartam megzavarni őket. Abban az esetben elővettem a telefonomat és átfutottam az üzeneteket, hogy bármi fontos érkezett-e, de semmi halaszthatatlan nem volt, vagyis Zo biztosan ezzel vitatkozna. Az unokahúgom megint éppen csatában állt a szüleivel és most esélye se volt elmenekülni hozzám, amit talán kicsit sértésnek vett, de majd később felhívom.
Amikor leértünk a halba, akkor a nappali felől nevetés hangja szűrődött ki és Marg el is indult a megfelelő irányba, hogy hamarosan mi is csatlakozzunk a többiekhez.
- Nézzétek kiket találtam. Nem hagytam, hogy elkéssenek. – újságolta örömmel, majd elengedte Joe kezét és odafutott az asztalhoz, amin már várakoztak a különféle társasok és kártyajátékok is. Leült az egyik székre, majd a másikhoz hajolva sietve oda rakta a kezét, amikor apja le akart ülni rá. – Nem, ez Joe bácsi helye. Te amúgy is mindig csalsz. – nyelvet öltött az apjára, aki csak sóhajtott és elkezdte ecsetelni, hogy ő nem csal, de arról meg nem tehet, hogy a hercegnője olykor megmutatja neki a lapjait. Végül leült a felesége mellé, aki Marg másik oldalán kapott helyett. Sietve pillantott körbe a kislány, amikor szép lassan mindenki kezdett felállni és elkezdte kiosztani mindenkinek a helyet. – Papa, most ne Joe bácsi mellé ülj, majd beszélgettek máskor. Egyébként is az Joe bácsi szerelmének a helye. – azzal rám mutatott, mintha nem lenne amúgy is egyértelmű, hogy mire is gondolhatott. Könnyedén torpantam meg a szavainak köszönhetően, a hercegnőről Joe-ra siklott a pillantásom és az alsó ajkamba haraptam zavaromban, mire aztán sietve sütöttem le a pillantásomat. Éreztem, ahogyan páran felém fordulnak, de inkább a földet bámultam, majd sietve ültem le a nekem kijelölt helyre, miközben zavaromban kicsit megvakartam a fülem mögötti területet, ha már a hajamat felfogtam és azt nem tudtam babrálni, aztán kezemet az ölembe ejtettem. Újra úgy éreztem magam, mintha tinédzser lennék és csak remélni tudtam, hogy nem szökött pír az arcomra, mert hirtelen úgy éreztem magam, mintha a helységben valaki felcsavarta volna a fűtést és ennyit arról, hogy ez csak egy normális játékidő lehet. Főleg, hogy ez ennél bonyolultabb volt, ami közte és köztem van és nem hittem azt se, hogy Joe szerelme lennék.
- Bells, drágám. Köszönöm még egyszer a segítséget, a növény már is sokkal jobban fest. – Helen hangja kedvesen és barátságosan csendült és mosollyal az arcán nézett rám. Mintha csak Joe anyukája meg akart volna attól menteni, hogy valaki valami hülyeséget szóljon be, ami Ed-től biztosan kitelne, ha a felesége nem tudná kordában tartani őt.
- Ennek igazán örülök. – viszonoztam a mosolyát, majd Marg-ra pillantottam, aki ismét magához ragadt a szót, hogy ismertesse milyen játékkal is nyitjuk meg a mai napot.


öltözet

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Ilyenkor mindig rengeteg jàték került elő. A pár évvel ezelőtti fiaskó után azonban a monopolit kitettük ezek közül, s inkább másikat választottunk.- magyaráztam odafelé haladva, közben végig a kislány kezét fogva.
Csendben voltunk, beszélgetésre nem volt idő, hisz Marg nem akart elkésni. Szerette a pontosságot, főleg ha játékról volt szó.
Ilyenkor ő szabta meg mi legyen az első játék, ki hol foglalja el a helyét, s ez most sem képezett kivételt, mikor is megmondta hova kellene ülnöm.
Megengedtem egy rövid mosolyt, s közben végignéztem miképpen pakolgatja a székeket, majd mikor apjára szólt, hát mosolyom kiszélesedett, ám a következő szavakra apára emeltem pillantásom.
Arcáról nem tudtam leolvasni mit gondol az egészről, ám mivel nem volt vak, nyilván tisztában volt a dolgok mikéntjével.
Elfoglaltam a helyem, kényelmesen elhelyezkedve, máramennyire lehetett, s vártam vajon mivel fogunk kezdeni.
-Joseph, akkor majd máskor beszélünk a gépeidről! Hogy van a pilóta barátod?
-Jól köszöni szépen...-abban persze erősen kételkedtem, hogy bármikor is kimondaná hangosan, vagy üdvözölne bárkit is.
-Remek!-azzal apa is elengedte a tát, leült a kijelölt helyére, aztán meglátva a már jól ismert UNO paklit, hamiskás mosoly kúszott arcára. Szerette azt a játékot, s mivel elég népes a család, így sok kártyára volt szükségünk.
Mikor Bells mellém telepedett, rámosolyogtam, s igyekeztem úgy helyezkedni, hogy senki se láthasson rá majd a lapjaimra, ám mivel így elég nehézkes lenne a játék, s Ed rálátott a helyzet mikéntjére, segített levenni a rögzítőt.
Hálás voltam a segítségért, s meg is lapogatta hátamat, csókot nyomott felesége arcára, elmosolyodott, s visszaült. Gyakran győzedelmeskedett ebben a játékban, így örült, hogy ez került a porondra.
Összekeverték a paklit, majd mindenki megkapta a maga adagját, s indulhatott a játék.
A hangulat hamarosan jobb lett, mint amilyenre számítottam. Rengeteg nevetés, poénkodás, majd Ed kezébe akadt a Monopoly.
-Na ne! Edward! Nem!-csattant fel Helen, s tiltakozva rázta meg kezét magaelött.
-Ugyan már! Nem veszhetünk össze mindig!-kaján vigyor égett arcán, s úgy pillantott körbe.
-Kisfiam...hallgass a húgodra!Ne vegyétek el a ledvet a vendégünktől a morgásotokkal.-apa addigra már egy másik asztalnàl üldögélt, egy kirakó felett. Sosem volt az a nagy szerencsejátékos, én meg nem akartam elrontani semmi jót sem, szóval nem ellenkeztem, ám még is úgy éreztem, jobb lenne valami mást választani, ám Ed hajthatatlan volt, így hamarosan még is csak nekiálltunk a játéknak, s kezdetét vették a mormogások, nevetések, a felemlegetés, miszerint mindannyian csaltunk.

Joe mosolyát viszonoztam, aztán hamarosan kezdettét is vette a móka és kacagás, ahogyan előkerült az UNO. Régebben sokszor játszottuk ezt és olykor még nálunk is előkerült ez a játék, ha a testvéremnél voltam és a lánya rávette az apját is arra, hogy játsszunk kicsit, ne mindig csak beszélgetés legyen. Változó volt, hogy kinyert és senki nem is számolta a győzelmeket, inkább csak élveztük a játékot és közben a beszélgetés is folyt a maga medrében egészen addig, amíg Ed elő nem vette a monopolyt. Figyeltem a kialakult szócsatát, majd megköszörültem a torkomat és jókedvűen megszólaltam.
- Felőlem játszhatunk, egy kis morgás nem szokott megijeszteni. – ha így lenne, akkor már a világ másik felén élnék, hiszen a családunkban gyakran volt morgás az elmúlt évek alatt. A játék kezdetét vette, mígnem egymás után többször is rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Eleinte próbáltam kizárni, de amikor már sokadszorra csörgött, akkor kivettem a zsebemből és nem értettem, hogy az unokahúgom miért hív folyamatosan. Aztán láttam az üzenetét is, hogy sürgősen hívjam fel. Sietve kértem elnézést, majd magam mögött hagyva a nappalit egyből visszahívtam.
Érezhető volt, hogy feszült és hamarosan azt is meg tudtam, hogy miért. Megint füllentett és bajba keveredett és már majdnem megszólaltam, hogy ez nem akkora tragédia és ezért hívott ennyiszer? De nem hagyott szóhoz jutni és fény derült arra is, hogy apa elesett és megsérült.  Szerencsére a bátyám ott volt és egyből elvitte a kórházba, de azóta nem tud se ő, se anya semmit se. Próbáltam minél több mindent megtudni, hogy pontosan mi is történt miközben szép lassan visszasétáltam a szobánkba és leültem az ágyra. Igyekeztem legalább őt megnyugtatni, majd miután elköszöntük sietve kerestem ki a bátyám számát, hogy vele is beszéljek. Elsőre nem vette fel, de aztán végül sikerrel jártam, aki meglepően higgadt volt. Elmondta, hogy nincs nagy baj, csak kicsit megfoltozzák apa fejét és ne aggódjak. Régóta nem hallottam ilyen nyugodtnak, ha a szüleinkről volt szó.
- Hazamenjek? – nem volt kérdés, hogy megtenném, még akkor is, ha most szívesebben maradtam volna még itt, de akkor is tudtam, hogy ő hadilábon áll apával, de a válasza még engem is meglepett.
- Nem kell húgi, minden rendben lesz. Pár napot majd nálunk lesznek, legalábbis az orvos ezt javasolta. – megköszörülte a torkát, mert érezhető volt, hogy ez még neki is fura. – Sajnálom, hogy cserbenhagytalak és egy önző seggfej voltam. – nem igazán értettem, hogy mi történik és megfordult az is a fejemben, hogy talán ő is megsérült.
- Te is elestél és beverted a fejedet, vagy csak beszedtél valamit? – végig se gondoltam amit mondok, de tényleg nagyon fura volt ezt hallani tőle ennyi év után. Hallottam a nevetését, de nem nyugtatott meg vele.
- Nem, dehogy. Csak kivételesen kénytelenek voltunk beszélni, nem azt mondom, hogy minden rendben van, mert rohadtul nem, de nem kell hazajönnöd. Neked is kijár a boldogság, érezd jól magad bárhol is vagy!  – elmosolyodtam azon, amit mondott, hiszen régebben is mindig ezt mondta nekem, amikor még fiatalok voltunk. - Majd írok, ha többet tudok, de most mennem kell, a lányokat is tájékoztatnom kell, mielőtt leharapják a fejemet. És ne aggódj, nem lesz gond. – miután elköszöntünk eldőltem az ágyon és végigsimítottam az arcomon. Valószínűleg mire hazaérek vissza fog térni a régi bátyám, vagy tényleg végre képes volt apa kicsit megbontani a falat? Nem tudom, sóhajtottam egyet és rövid időre még ott maradtam, ha senki se sétált be időközben az ajtón, akkor megmostam az arcomat amint sikerült rendezni a gondolataimat és elindultam vissza a hallba, mert így is esélyesen túlzottan sokáig maradtam távol és nem akartam bunkó se lenni. Ebben az esetben megálltam az ajtóban, hogy körbepillantsak,  mire sietve rohant oda Marg, aki feltehetőleg unta a felnőttek beszélgetését és sietve húzott magával a kanapéhoz.

öltözet

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

A Monopoli egy olyan játék volt a számunkra, mi folyamatosan vitákat, s morgolódásokat szült. Sose szerettük igazán, s meglehet kicsit túl is reagáltuk olykor, de belekezdtünk,s egy darabig ment is a dolog Bells-re való tekintettel.
Telefonja folyamatosan zizegett, mivel nem volt semmi probléma, ám mikor távozott, a játék is abbamaradt, s mindenki ment a maga által sltervezett irányba.
Beszélgetések, néhány másik játékszabályainak megvitatása, s hozzá társult még az is, hogy gyerekkori emlékeket emlegettek fel. Csínytevésekről, kalandokról, fáról való lepottyanásról.
Bells sokáig távolt maradt a társaságtól, ám nem volt kőbe vésve, hogy ott kell lennie a közelben.
Némi idő után elnézést kértem, s mentem vissza a szobámba...szobánkba, hol az ágyon fekve találtam rá.
Becsuktam magam mögött az ajtót, letelepedtem mellé, óvatosan simítva mag karját.
-Baj van?- nem is kérdeztem többet, csak ültem mellette, őt fürkészve, hátha valamit letudok olvasni az arcáról.
Kíváncsiskodni csúnya dolog, ahogy mások dolgába sem szép orrot ütni, bár úgy gondoltam akad hozzá némi jogom, még ha elég aprócska is.
A dolgok állása szerint, hamar belopta magát mindenki szívébe. Margaret rajongással tekint felé, Helen...nos Helen majd megszokja ha meg kell neki, de akin igazán meglepődtem, az apám volt.
Nehezen fogad el bárkit is, mindig keresi a hibákat, ám most...most nem.
Míg vártam válaszát, letelepedtem mellé, átkarolva, kicsit talán erősebben, hisz láttam vívódását szavak nélkül is.
-Bármi is a probléma, nincs kőbevésve a maradásunk.- suttogtam.
Nem akartam kényszeríteni, nem akartam, hogy úgy érezze csak azért is maradnia vagy épp maradnunk kell. Visszatérni a saját kis világunkba, élni tovább a mindennapokat, hisz mindegyikünkre vár a munka, mindegyikünknek ott van egy élete, miből nem léphet ki örökre.
Pedig mennyivel kellemesebb lenne egy olyan világ, hol elkerülnek a gondok, hol nem probléma, hogy Kat nem engedi a fiam a közelembe, mintha csak egy utolsó rongy alak lennék, hol minden tökéletesen passzol, és minden aggodalom nélkül felszállhatunk a vágyak által keltett vonatra, hagyva, had vigyen egyre messzebb a valóságtól.
De az ember nem lehet telhetetlen. Be kell érni annyival, amennyi meg volt írva, már ha valaki hisz ezekben a vacakolban.
Ha közben fel akart kelni, hagytam, s magam is aképpen tettem.
Nem kérdezősködtem tovább, hisz ha úgy érzi, meg kell osztania velem, majd megteszi magától.

Tisztában voltam, hogy illetlenség sokáig távol maradni, de valahogy nem tudtam kikecmeregni az ágyból. Csak feküdtem ott, a plafont bámulva, miközben újra és újra lejátszottam a fejemben a hívás minden részletét, amiben bőven akadt olyan momentum amit még mindig alig tudtam elhinni. Aprót sóhajtottam és megdörzsöltem az arcomat, miközben a képzeletbeli lista pro és kontra oszlopai szép lassan elkezdtek kitöltődni. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, mert úgy éreztem, ha nem megyek, akkor cserbenhagyom őket és megszegem azt, amit sok éve megfogadtam és ugyanolyan önző is leszek, mint hajdanán, ha hallgatok arra a hangra, hogy szeretnék maradni, szeretnék még kicsit elrejtőzni a világ káosza elől és kiélvezni minden boldog pillanatot, amit még nyújthat ez a hely, Joe.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de nem pillantottam arra, továbbra is a plafont bámultam, ha éppen nem hunytam le olykor a szemet, hogy megpróbáljak dűlőre jutni önmagammal és ne essek újra teljesen az önmarcangolás vermébe. Éreztem, hogy miként süpped a matrac, ahogy leült, amikor pedig megéreztem gyengéd simítását a karomon, akkor haloványan elmosolyodtam és rápillantottam.
Kérdését hallva szomorúság visszaköltözött az arcomra és csak alig észrevehetően bólintottam, de még nem szólaltam meg. Féltem, ha megteszem, akkor teljesen el fog illanni az, amit nem akarok elengedni. Percek múlásával ő is mozdult, éreztem miként fekszik le mellém, akkor se ellenkeztem, amikor átkarolt, csak hagytam, hogy elvesszek a védelmező ölelésébe, legalábbis én jelenleg most annak éreztem.
- Tudom. – hangom halkan csendült, majd hozzábújtam, mintha az segíthetne abban, hogy kevésbé érezzem magamat önzőnek, amiért szívesebben maradnék mellette, mintsem rohannék haza, de olyan régen nem éreztem olyan érzéseket, amiket ő szép lassan életre keltett, mintha csak egy elfeledett balladát kezdett volna megidézni. Egy olyan balladát, aminek azt hiszem örökre részese akarok lenni…
Alig hallhatóan sóhajtottam, mintha azzal mindent messzire űzhetnék, pedig nem így volt.
- Apa megbotlott az üzletben, miközben az unokájával bohóckodtak és beverte a fejét. - hangom kicsit óvatosan csendült, mert tudtam jól, hogy Jason számára is fontos. Barátok voltak, vagy bajtársak, talán mind a kettő. – A bátyám pont akkor tájt ért oda, mert rájött, hogy kikhez is szökött el a lánya. – Zooey imádja a nagyszüleit, a testvérem pedig okkal félti apától kicsit őt, de apa sokat változott, erre neki is rá kellene ébrednie végre. – Bevitte a kórházba és elméletben nincs nagy gond. Már ma hazaengedik, de javasolták neki, hogy ne maradjon egyedül, így nála lesznek a szüleink. – kicsit feljebb tornáztam magam az ágyban és lepillantottam Joe-ra, hogy lássam ő miként van, gyengéden megsimogattam az arcát, aztán kibontakoztam az ölelésből és felültem teljesen és a hátamat neki döntöttem a háttámlának. Kiszabadult tincset a fülem mögé simítottam.
- Azt mondta, hogy nem kell hazamennem, mert megoldja és minden rendben lesz. Meg azt is, hogy „Neked is kijár a boldogság, érezd jól magad bárhol is vagy!” – idéztem a testvérem szavait, mire megingattam a fejemet, mert még mindig képtelen voltam felfogni ezt az egészet, hogy ő akar gondoskodni a szüleinkről. – Nem tudom mit kéne tennem. – őszintén és kicsit elveszetten csendült a hangom.
- Mennék, mert ott a helyem, ugyanakkor azt érzem, ha betoppanok oda, akkor talán elrontom annak az esélyét, hogy végre ők ketten elkezdjenek kibékülni, de az is lehet csak ezzel próbálom nyugtatni magam, hogy ne érezzem annyira pocsékul és totálisan önzőnek magamat, mert… - lesütöttem a pillantásomat és az ujjaimmal elkezdtem babrálni a felsőmet.- maradni szeretnék, még kiélvezni ezt a boldogságot, amit itt körbe vesz minket, azt amit neked köszönhetően érzek. – megvakartam kicsit a fülem mögötti területet zavaromban, és ha addigra ő nem fordította úgy a fejemet, hogy ránézzek, akkor megkerestem én őt a pillantásommal. – Plusz egyszer valaki azt mondta, hogy olykor engedni kell azt is, hogy valaki levegye kicsit a terhet a vállunkról, a bátyám pedig talán pont ezt teszi, de akkor miért van ekkora bűntudatom azért, mert maradni szeretnék? – költői kérdés volt, nem igazán vártam rá választ, hiszen valószínűleg nem pont Joe fog tudni arra felelni, amire még én se tudok, de akkor is jól esett kicsit kimondani. Jó érzés volt, hogy hosszú idő után akad olyan ember az életemben, akivel megoszthatom a kételyeimet és remélhetőleg nem is fog elkönyvelni szörnyű embernek, amiért nem kezdtem el egyből pakolni, hogy hazarohanjak a családomhoz…

öltözet

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Csendben feküdtem mellette, karjaimban tartva addig, míg hagyta, s mikor megszólalt, akkor sem vágtam közbe. Miért is kellene megmondanom számára mi lenne a helyes, s miképpen kellene cselekednie? Nem az én tisztem volt.
Engedtem, had menjen feljebb, s én maga is felültem, úgy figyelve miképp válik egyre feszültebbé, majd lassan tisztán láthattam rajta a vívódást, mi lelkében táncolt, s egyre jobban kezdte hatalmába keríteni, hogy aztán szép lassan feleméssze majd, s őrlődjön két vágy között.
Nem szakítottam félbe, hisz végig kellett mondania, kiadnia magából az érzéseket, s míg nem végzett, nem is mozdultam közelebb, pusztán csapongtak a gondolataim, mit is kellene tennem ez ügy érdekében.
Vajon mi lenne a helyes? Vajon mit kellene tennem?
Mikor végzett mondandójával, közelebb ülve hozzá emeltem meg állát, ezzel késztetve arra, hogy rám nézzen, s aprót simítottam hüvelykemmel arcán.
-Nem vagy szörnyű ember amiért maradni szeretnél, de az érzéseden az én szavaim sem fognak változtatni. Örülnék, ha maradnál, örülnék, ha tovább tartana ezaz idill… de azt nem szeretném, hogy rosszúl érezd magad miatta, és ne legyél őszintén boldog. - elcsendesedve vontam közelebb magamhoz ha hagyta, s öleltem át, hátán simítva végig.
-Hagyni kell, de vannak pillanatok, mikor azt kell tenni, amit az eszed diktál, még akkor is, ha legszívesebben ellent mondanál neki. - meglehet túlságosan is bölcselkedőn hatott az egész, s meg lehet nem így kellene az egészet felvezetnem, de tudtára akartam adni, ha menni akar, akkor engedni fogom, és nem tartom vissza. Az apja mellett volt a helye.
-Bűntudatod pont ugyan azért van, amiért én fizettem ki a tartozását. Mert nem te vagy ott. Mert nem te intézkedtél. De nem kell hogy bűntudatod legyen Bells. Ő sem szeretné, hogy az legyen. - elengedtem, aztán felkelve léptem telefonomhoz, s kerestem ki benne egy számot, mit tárcsáztam is, s kicsit odaléptem az ablakhoz. Rákérdeztem, engedélyezett e már a repülés, s milyenek a körülmények a reptéren, mire szerencsére biztató választ kaptam.
A vonal bontása után nekidőltem az ablakpárkánynak, felé fordulva.
-A pályát megtisztították, nem fagy, a szél is kedvezően alakul a későbbiekben. Csak egy szavadba kerül, és mehetünk. - letelepedtem mellé, úgy fordulva, hogy egyenesen rá tudjak nézni.- Egy valamit megígérhetek… ott sem vonom vissza amit mondtam.
Ha hagyta, felkeltem, majd kisétáltam a szobából, hogy aztán odalent elmondhassam talán távozunk hamarosan, ám az okot nem közöltem. Nem az én tisztem volt, meg aztán legyen elég annyi, hogy ennyi volt a látogatásunk.
Persze a kis Margaret megállíthatatlan volt, s rohant fel a szobámba, akár egy mini tornádó, s ha Bells még ott ült az ágyon, akkor levetette magát mellé, s szorosan megölelte.
-Joe bácsi azt mondja elfogtok menni!! Baj van? - őszinte szomorúság, s kíváncsiság elegye csillogott szemében, én pedig lassan felértem de nem mentem be a szobába, csak odakint a falnak dülve várakoztam, mikor is tehetem be a lábam, hogy összeszedhessem a holmim, s indulásra készen álljak, ha Bells úgy dönt menni szeretne, amiért nem hibáztatnám, hisz barátom miatt, magam is menni szeretnék, s nem akarnám, hogy bűntudatos hamis vidámságba ringatná magát, csak azért, mert nem akar megbántani.

Kicsit elveszetten pillantottam rá, amikor maga felé fordította a fejemet és gyengéd simítása nagyon is jól esett, de mosoly nem kúszott arcomra, ahhoz túlzottan nagy volt a bennem dúló harc. Csendesen hallgattam amit mondott, amikor pedig ölelésébe vont, akkor úgy simultam bele, mintha a világ legjobb helye várna ott rám és így is volt. Éreztem gyengéd simogatását a hátamon, mire csak még inkább belebújtam az ölelésébe, elgondolkodtam mindazon amit mondott, mert tudtam, hogy igaza van, ugyanakkor a szívemnek túlzottan is jól eső volt az, hogy ő is szeretné, ha ez az idill tovább tartana.
- Tudod, amennyire a pokolra kívántam ezt az egészet eleinte, amikor rávettél arra, hogy elkísérjelek, most pontosan annyira örülök, hogy így alakult és pont annyira nem akarok elmenni. – hangom halkan csendült, de ez volt az igazság. Fura dolog az élet, hogy olykor mekkorát tud változni minden. Egy ártatlannak tűnő meghívás, egy ártatlan játék, ami végül idesodort az ölelésébe, miközben ő szép lassan kezdte meglelni az utat a szívemhez.
Tisztában voltam azzal, hogy igaza van, de akkor még is miért éreztem azt, hogy végre a szívemre szeretnék hallgatni és nem mindig az eszemre? Annyiszor hallgattam már utóbbira, és most amikor a szívem is beszélni kezdett hozzám minden bonyolulttá vált.  
- Igazad van, de sajnos a bűntudat nem attól függ, hogy mások mit is szeretnének... – nem fog azért elmúlni, mert azt akarom vagy mert az apám nem akarná, hogy az legyen. Figyeltem, ahogyan az ablakhoz sétált, én pedig neki dőltem újra az ágytámlának és miközben ő telefonált, én újra végigfutottam azt, hogy mit is kéne tennem, de bármennyire is szerettem volna, nem jutottam közelebb a megoldáshoz.
- Köszönök mindent. – tényleg hálás voltam azért, hogy most is ennyire megértő volt, nem pedig kiakadt amiatt, hogy mennyire döntésképtelenné váltam. Aztán szavaira elmosolyodtam és gyengéden megcirógattam az arcát. – Tudom, hogy nem fogod visszavonni és én se fogom. –röpke csókot nyomtam ajkára, ha hagyta, aztán pedig figyeltem, hogy miként is távozik, én pedig újra visszakerültem a gondolataim tornádójának közepére, amiből az ajtó kivágódása rángatott ki, sietve pillantottam a hang irányába, de a következő pillanatban már egy szőkeség landolt az ágyon és mászott az ölembe, hogy a nyakamba csimpaszkodva öleljen át.
Szavaira kicsit meglepetten pislogtam rá és a kérdésére a szívem újra összeszorult. Kicsit távolabb toltam magamtól és gyengéden végigsimítottam az arcát. Egy pillanatra haboztam, hogy mit is mondjak, de aztán úgy döntöttem, hogy elég okos Marg ahhoz, hogy megértse a dolgokat.
- Apa megsérült és lehet emiatt haza fogunk menni, de ez nem jelenti azt, hogy nem látjuk még máskor is egymást.  – a válaszomra lebiggyesztette az ajkát, aztán újra hozzám bújt és még szorosabban ölelt.
- Nem maradhatnátok? Van amikor én is megsérülök, de aztán szaladok tovább, mintha mi sem történt volna. – szavaira elmosolyodtam és puszit nyomtam a feje búbjára, de mielőtt felelhettem volna megszólalt a telefonom. Sietve nyúltam érte, de arra nem számítottam, hogy apa fog hívni.
- Tökelütött bátyád mondta, hogy már te is tudsz mindenről. Nem értem mi ütött beléjük, még jó hogy nem egyből valami hírt csinálnak belőle a világhálóra. – bosszankodva szólt bele a telefonba és fújtatott egyet, mint aki nem érti azt, hogy mire fel is van ez a felhajtás.
- Csak aggódunk érted, mert szeretünk. – hirtelen csak ennyit bírtam válaszolni, mire valamit morgott, de nem értettem.
- Nincs semmi gond, csak egy karcolás, még a dokik szerint is. Egyébként is, lesz saját szobánk és a kedvencemet csinálja Dee is, na meg ott lesz az unokám, ha kell, akkor szerzek még több sérülést is, ha utána ilyen remekül alakul minden. – feltűnt, hogy a testvéremet nem említette, de valószínűleg tényleg nem volt még a legjobb hangulat közöttük, de legalább megengedte, hogy ott legyenek nála, ez pedig előrelépés volt az elmúlt évekhez képest. – Csak azért hívtalak, hogy nehogy haza merj jönni idő előtt. Jól leszek és nincs szükségem még egy pesztrára, meg lehet már nem vagy gyerek és szobafogságra nem ítélhetlek, de attól még kitalálok valami büntetést, ha megjelensz itt nekem. – más esetben jót nevettem volna azon, amit mondott, mert tényleg apára vallott ez a makacsság és talán tényleg igaza volt azzal, hogy túlaggódjuk ezt az egészet, végül pedig sóhajtottam egyet.
- Szeretlek. – csak ennyit mondtam, mert általában mindig ő győzött ilyenkor, de mielőtt bonhattam volna a vonalat ismét megszólalt.
- Odaadnád a morgós medvének a telefont, vagy már nem is annyira morgós, mi? – megforgattam a szememet „ne már apa” reakciót kapott tőlem, mert már bántam, hogy anno szóba hoztam anya előtt Joe-t, meg azt, hogy nem is értem, hogy tud kijönni az emberekkel, ha annyira morgós, mint egy medve, amit persze pont apa is meghallott. Türelmét kértem, majd leraktam a telefont és felálltam Marg-gal a karjaimban, aki még mindig úgy csüngött rajtam, mint egy kismajom. A lábával átölelte a derekamat, én pedig sietve fontam köré a karomat, hogy nehogy leejtsem, aztán magamhoz vettem a telefont és az ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam, de arra nem számítottam, hogy ő itt várakozik, azt hittem a családjával van. Felé nyújtottam a telefont és a pillantásom is eléggé árulkodó volt.
- Veled akar beszélni. – ha pedig elvette a telefont, akkor kicsit megigazítottam kismajmomat és most már két kézzel tartottam őt. Ha tippelnem kellett volna, akkor biztosan valami hasonlót fog mondani neki is, mint nekem, de nem akartam zavarni, így visszamentem a szobába és leültem a kislánnyal együtt.
- Jól van? – nézett rám újra aggódva, mire bólintottam.
- Igen, csak egy karcolás, mint amikor te lehorzsolod a térdedet. – elmosolyodtam, mire ő is elmosolyodott.
- Ti meg pontosan úgy túlaggódtátok a dolgot, mint anya szokta. Akkor maradtok még? – remény megcsillant az írészében, mire elmosolyodtam és kisimítottam arcából pár szőke tincset.
- Lehet. – attól is függött, hogy ők ketten mit beszélnek. Kíváncsian pillantottam az ajtó felé, de egyelőre még nem nyílt, Marg pedig úgy tűnt jól érzi magát a kismajomként az ölelésembe, így csak magamhoz öleltem és eldőltem vele az ágyon.


öltözet