Szavaira elmosolyodtam és újfent megingattam a fejemet.
- Ez nem teljesen igaz, mert a nővéreddel mondhatni megtettem. – burkoltam akár annak is nevezhető, ahogy viselkedtem vele, hogy menjen a fenébe és hagyjon békén. Ujjaimat gyengéden végighúztam egy-egy növény levelén, miközben a mosolyom töretlen maradt. Főleg, amikor egy-egy ritkaságnak számító növényt is kiszúrtam. Ez a hely tényleg maga volt a Paradicsom.
- Kérdezhetek valamit Joe? – érezhető volt, ha nem akar, akkor nem kötelező válaszolnia a kérdésemre. – Nem szökhetsz meg, vagy nem is akarsz megszökni? – a kettő között nagy a különbség és tényleg érdekelt, hogy mi a helyzet. Lehet voltak feszültebb pillanatok a partin, hiszen az egyiknek köszönhetően kezdődött el egy fura színjáték közte és köztem, de ennek ellenére is nekem úgy tűnt, hogy élvezi az egész ünnepséget.  A válaszára várva őt fürkésztem, aztán visszafordultam a növényekhez, hogy szemügyre vegyem őket és elvesszek a szépségükben.
- Még nem zártál toronyba és nem is dobtad el a kulcsokat, így nincs miért aggódnod. – tényleg barátságos volt, hiszen figyelt arra is, hogy én jól érezzem magam. Ott volt a faház és most meg itt voltunk. A partin is megtehette volna, hogy sokkal hosszabb időre magamra hagyjon, de nem tette, hanem végig mellettem maradt. – Csodálatos házigazda vagy, aki figyel arra, hogy a kisérője is jól érezze magát. – reméltem, hogy elhiszi amit mondok. Egyáltalán nem gondoltam gonosz sárkánynak, de a mesékben általában ők rabolnak el embereket, így most nem játszott a medve.
- Akkor ez el is dőlt. – próbáltam úgy felfogni, hogy a kaland kicsit tovább fog folytatódni, hiszen meg se a fordult a fejemben az, hogy lesz még netalán a jövőben is lehetőségem arra, hogy betegyem erre a birtokra a lábamat. Ha pedig ez az egyetlen alkalom jutott nekem, akkor szeretném teljes pompájában megcsodálni, hiszen ez is egy örök emlék lesz a többi számomra kedves emlék mellett.
Hamarosan én is a hintán ücsörögtem, és míg ő az égboltot kémlelte, én addig a körülöttünk elterülő természeti csodákat, míg nem aztán felpillantottam rá. Mintha csak abban reménykedtem volna, hogy az őzike szempár meggyőzi arról, hogy még maradjunk, és ne menjünk vissza a többiek közé, de ami után következett arra egyáltalán nem számítottam. Amikor megcsókolt, akkor pár pillanatra rövidzárlatot kapott elmém, lelkem és a szívem is, de nem húzódtam el. Könnyedén tudott maga felé fordítani, aztán a csókja viszonzásra lelt, a szívem hatalmasat dobbant, ahogy a zárlat elmúlt, a gyomromban furán ismerős érzés kezdett ébredezni, amit oly régóta nem éreztem már, a kezem majdnem tarkójára siklott, amikor amilyen hirtelen birtokba vette ajkaimat, olyan hirtelen is távolodott el űrt hagyva maga után.
Tetteinek köszönhetően pedig még inkább összezavarodtam és elveszettnek éreztem magam. Nem értettem, hogy miért tette, hiszen itt nem lát minket senki se, a színjátéknak nincs értelme. Figyeltem miként simít végig a tarkóján, hallottam a torok köszörülését, a köztünk beálló távolság se kerülte el a figyelmemet, mintha minden tette azt akarná sugallani, hogy megbánta, de közben a másik karját körülöttem felejtette, mintha még is közel akarna tartani magához.
Nem értettem, hogy mi történik, ahogyan a bensőmet mardosó kettőséget se.
Nem mozdultam, de elfordultam és próbáltam rendet lelni a beálló káoszban, ami egyre inkább uralni kezdte a lényemet. Az, ahogyan a történtek alakultak egyre inkább azt éreztem, hogy az egész csak valami fura színjáték része volt, de nem értettem, hogy akkor miért itt kerített sor rá. Neki minden csak játék lenne?  
Arcomba hulló tincset kisimítottam, majd felpillantottam az égboltra, mintha onnan várnám a megfejtést erre a rejtvényre, amihez elegendő volt egyetlen tett, hogy létrejöjjön. Olykor lopva felé pillantottam, de nem mondtam semmit se, nem is tettem semmit. Nem löktem el az engem tartó karját, de nem is csúsztam közelebb hozzá. A távolság fent maradt, ahogyan a csend is, ha csak ő nem törte meg. Nem tudom mennyi ideig ücsöröghettünk ott egymás mellett csendben a világ elől elrejtőzve. Mielőtt felálltam volna megfogtam azt a kezét, amivel továbbra is ölelt és nem engedtem el egyből. A másik kezemmel megigazítottam a zakóját magamon.
- Jobb lesz, ha visszamegyek. Telefonálnom kell, hogy ne aggódjanak. – nem néztem rá, képtelen lettem volna. Nem akartam látni azt, hogy netalán mit is jelentett neki a csók – Egyébként üdvözölnek ők is és boldog születésnapot kívánnak. El is felejtettem mondani, amikor korábban beszéltem velük. – hangom alig hallhatóan csendült, nyoma se volt a korábbi vidámságnak. – Egyedül is visszatalálok. Nyugodtan maradj, ha szeretnél, mielőtt netalán még több olyat tennél, amit megbánsz. – ha pedig hagyta, akkor egyszerűen elsétáltam vissza ugyanazon az úton, amin idejöttünk és csak ebben a pillanatban ejtettem ki a kezét a kezemből. Mielőtt visszaléptem volna a forgatagba mély levegőt vettem és lassan kifújtam, majd mosollyal az arcomon úgy léptem be, mintha nem egy vihar kellős közepén ragadtam volna a tengeren. Reméltem, hogy sikerül mindenkit elkerülnöm, nem akartam beszélni senkivel se.
Visszasétáltam a helyünkhöz, a zakóját leraktam a székre, elvettem a táskámat és a másik irányba távoztam, ahol szintén tudtam, hogy kijuthatok a kertbe. A hideg húsomba vájt, de most nem érdekelt. Szükségem volt arra, hogy kitisztítsam a fejemet és a szüleimnek is szólni akartam, hogy majd csak holnap megyek haza, így ne aggódjanak miattam. Miután letettem a hívást kerestem egy padot és leültem rá. Kibújtam újfent a cipőből és magam alá húztam a lábaimat, a ruhám alárejtve, mintha az képes lenne megvédeni a hidegtől. Hallgattam a fák dalát, amit a szellővel játszottak. Felpillantottam az égboltra, miközben ujjammal megérintettem az ajkamat és bevillant az emlék, amikor megcsókolt. Én kevertem magunkat színjátékba és pontosan úgy éreztem, hogy magamnak köszönhetően azt, hogy egy pillanatra hagytam, hogy a szívem átverjen és azt súgja, hogy ami ott történt az valódi volt.


ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Nem igen érdekelt, hogy úgymond gonosz volt a nővéremmel, vele az utóbbi időben én magam is szívesen voltam gonosz, főleg, hogy az évek alatt folyton azt sulykolta, az a házasság nem fog örökké tartani, s igaza lett.
Nem akartam hogy kimaradjon ittléte alatt ez a csoda, mi mondhatni sokat jelentett nekem.
Első kérdésére csak bólintottam, mintegy jelezvén, kérdezzen bàtran, én meg majd válaszolok.
Addigra már ott ültem a hintán, figyelve miképpen nézelődik a növények között.
-Ha egyedül lennék, már nem lennék itt, annak ellenére sem, hogy megtiltották. Leleményes pasasnak tartom magam, mindenre akad tervem, ami a távozást illeti.-elhallgattam, s ekkor került karom a háttámlára.-De most nem akarok. Van miért maradnom.-kedves akartam lenni. Akartam, hogy jól érezze magát, és elkönyvelhesse, higy nem minden olyan, mint amiképpen elképzelik, s hogy megérte megismernie, bár arra nem jöttem rá, miért is akarom mindezt annyira.
-Ha nem eképpen tennék, hallgathatnám egy életen át, hogy figyelmetlen voltam, és nem ezt tanították!-céloztam itt az anyámra, s valahogy azzal is tisztában voltam, hogy apja is megorrolna rám, amiért nem próbáltam meg semmit a jókedv érdekében.
Aztán tisztáztuk, hogy kap majd alvós ruhát, és úgy gondoltam, nyilván lesz majd saját szobája is, hol álomra hajthatja fejét.
Aztán olyat tettem, amire nem gondoltam a nap kezdetén. Nem gondoltam volna, hogy itt fogok ülni vele egy padon, s a reggeli vitánk ellenére jól fogom érezni magam mellette, hogy lassan elmosódik minden határ, mi a színjáték, és a valóság között ágál.
Csókot loptam édeset,mi viszonzásra lelt, s meglehet az utolsó pillanatban pattant egy szikra, mi ösztökélt hagyjam abba, s hibát követek el. Játék volt csupán, mi odabent zajlott, ám még is árnyként követett a gondolat, mi van, ha még sem?
Szívem heves dobogásával, s gondolatok garmadájával küzdve ültem mellette, átkarolva őt, keresve a megfelelő szavakat, vagy épp mentséget cselekedetemre, ám ő sokkal hamarabb megszólalt, s egy pillanatra ledermedtem, bízva abban, most majd leüvölti a fejem, ám a kiabálás elmaradt.
Sokáig ültünk csendben, s meglehet ő talált rà nyelvére hamarabb.
Csendes lett, s nyomatékosította, hibàt követtem el, ám utolsó szavai megleptek. Hibát? Miféle hibát?
Ám nem mozdultam, s nem is szóltam azonnal. Helyette ültem még egy darabig, kattogva rajta, vajon mit is kellene tennem. Kattogva, s nem talàlva racionàlis vàlaszt, hisz addig odabent játék volt az egész. Legalàbb is én ezzel nyugtattam magam.
Aztán testem önkéntelenűl mozdult, s az utolsó pillanatban fogtam meg kezét, mielőtt kiléphetett volna a nehéz ajtón, s ha hagyta, hát közel vontam magamhoz, kezem derekára siklott, fel gerincének vonalán, s közben csókot loptam újfent, engedve szívem vad kalapáló szavának. Elvégre mit veszíthetek?
Maximum kapok majd egy pofont, ő hív egy taxit, és haza viteti magát, ezzel a család megkapja a maga hőn áhított botrányàt, én meg elkönyvelhetem, hogy hülye voltam, amiért többet láttam, vagy épp akartam látni.
A csók után funoman fogtam hüvelyk, és mutatóujjam közé állát, ezzel ha kellett kikényszerít e, hogy rámnézzen.
-Ne menj...- hangom egy árnyalatnyival mélyebb, s rekettesebb lett, mintha ezer éve nem ittam volna egy kortyot sem, szívem torkomban dobogott.
Készen álltam rá, hogy ellök magától, ám ha nem tette, kisimítottam arcából azt a kósza tincset.
-Nem bántam meg semmit...de ha most kimész azon az ajtón, akkor lesz mit bánnom.-picit távolabblépve engedtem el, leszegve fejem, aztán megdörgöltem tarkómat, és szórakozottan szólaltam meg, mint aki űzni akarja a feltáruló feszültséget.
-Különben a legjobb részt még nem is láttad...- villantottam egy mosolyt ráemelve pillantásom, majd kezem nyujtottam.
Ám ha ő még az újabb csók elött lelépett, vagy épp pofonvágott, akkor visszatelepedtem a padra, s hagytam kimenni onnan.
 

Majdnem feleltem arra, amit mondott, de aztán meggondoltam magam és inkább csak bólintottam, hogy értem. Miattam nem kellett volna maradnunk, de annak ellenére is, hogy részben még mindig idegennek hatott a másik teremben jelenleg is zajló kavalkád, akkor se akartam még elmenni. Valami még mindig idekötött és tudtam jól, ha elmegyünk innen, akkor az nagy eséllyel el fog illanni, pedig nem akartam véget érjen. Tudatalattim érezte, hogy valami változik és elegendő volt ahhoz, hogy maradni akarjak.
Kicsit felvontam a szemöldökömet és reméltem, hogy nem csak emiatt volt eddig ennyire kedves velem, de inkább nem tettem szóvá. Nem akartam, hogy félreértés kerekedjen belőle, így inkább megtartottam a véleményemet.
Egészen a csókig el tudtam hinni azt, hogy mindaz ami történt csak a színjáték része volt, de ezt bármennyire is szerettem volna a határon túlra söpörni egyszerűen nem ment, mert nem volt értelme. Ahogyan a tettemnek se volt értelme, hogy miért is viszonoztam és miért tűnt egyszerre mámorítónak, ugyanakkor hibának is.  Semmi értelme nem volt itt színészkedni, ahol senki se láthatott minket. Itt csak ő és én voltunk. Nem követtek kíváncsi szempárok. Tettünk összezavart és úgy éreztem, mintha elmosódna a valóság és a színjáték közötti határ, miközben nem leltem logikus magyarázatott egyik érzelemre se ami egy aprócska tettnek köszönhetően kezdett ébredezni.
Csend eleinte még jól esőnek tűnt, aztán egyre inkább nyomasztónak hatott rám. Nem segített abban, hogy a tetteink mögött rejtőző miértekre választ kapjak, vagy arra, hogy ez hiba volt, vagy nem. Valóság volt, vagy csak egy játék része, ami egyre inkább hatással volt rám és talán rá is?  Ha pedig hiba volt, akkor miért reméltem, hogy a szívem nem áruló, amiért azt az elfeledett dallamot játszotta, amit régóta nem éreztem már? A gondolataim egyre inkább kuszábbak lettek és attól féltem, ha itt maradok, akkor ez csak még rosszabb lesz. Én pedig nem akartam újra a tengeren hánykolódni, nem vágytam arra, hogy egy hullám leborítson és elnyeljen örökre újra a tenger.
Úgy kapaszkodtam a hívás gondolatába, ami beosont a kavalkádba, mintha az lenne a mentőövem, ami segíthet kijutni innen. Hiába voltam felnőtt, attól még ismertem a szüleimet és azt is meg kellett tudnom, hogy holnapra kell-e nekik taxi, mert apának gyűlésre kell mennie vagy nincs neki. Mi most nem tudtuk volna őt elvinni, bár a történtek után abban se voltam biztos, hogy jó ötlet-e maradni holnapig.
Lassan engedtem el a kezét, miután ő nem felelt és nem is mozdult. Míg idefelé a lépteim könnyűek voltak, addig most úgy éreztem, mintha ólomból lenne a lábam.  Szerettem volna, ha azt mondja ez nem hiba volt, vagy hogy maradjak, de minden egyes lépéssel, ami közelebb vitt az ajtóhoz egyre inkább szertefoszlott ennek az esélye.  Ajkamba haraptam, majd a kezemet a kilincsre tettem, hogy végleg távozzak és valamit hátra hagyjak, ami még magam sem tudtam, hogy mi volt vagy miért volt ilyen hatással rám. Mielőtt viszont kinyithattam volna az ajtót elkapta a másik kezemet és könnyedén fordított meg a tengelyem körül és újra szemben álltam vele. Közben pedig a zakója leesett a vállaimról. Hiába volt érintése gyengéd, még is úgy éreztem, mintha perzselne ahogyan végigsiklott gerincem vonalán, miközben csókban leltünk menedékre a kialakult káoszban.   Mélyen legbelül egy hang azt suttogta, hogy fussak, de én még is a másik hangra hallgattam. Maradtam és kicsit hevesebben viszonoztam a csókját, mint korábban, mintha meg se hallanám a vészjelzőt, ami arra figyelmeztetett, hogy hamarosan talán újra fel fog emészteni belülről a tűz, ami ez az egész után marad.  
A szívem még a csók után is hevesen vert, és egészen addig nem néztem rá, míg az államat hüvelyk és mutatóujja közé nem fogta, hogy így vegyen rá, hogy ne kerüljem a pillantását.
Hangja és szavai lelkemig hatoltak, de nem feleltem csak néztem őt és hirtelen úgy éreztem magam, mint aki nem tudja, hogy mit kellene tennie. Féltem maradni, de féltem távozni is. Egy részem elfutott volna, a másik maradt volna a káosz ellenére is. Pár pillanatra lehunytam a szememet, amikor kisimította a tincset arcomból, majd amikor megszólalt, akkor elvesztem az ezernyi káoszt ígérő kékségben. Éreztem, hogy mélyen legbelül változik valami, mintha csak egy régen elfeledett virágra valaki végre rátalált volna és adott volna neki egy kis vizet. Láttam, hogy távolabb lép, de én még mindig csak álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Szerettem volna azt mondani, hogy ne menjen. Szerettem volna azt mondani, hogy beszéljünk, de még se jött ki egyetlen hang se a torkomon. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, mert míg úgy tűnt ő könnyedén leli a szavakat, addig én nem.
Az újabb szavaira csak kérdőn felvontam a szemöldökömet, aztán a felém nyújtott kezére siklott a pillantásom. Visszanéztem rá, majd könnyedén csúsztattam a kezemet a kezébe, mintha nem lenne ezernyi kimondatlan dolog közöttünk, mintha nem most kavartuk volna fel az állóvizet, de semmi se számított. Hagytam, hogy magával sodorjon a kékség minden veszélyével együtt. Amikor mellé értem, akkor kezét derekamra tettem, én pedig hozzábújtam séta közben.
- Legjobb részt? Milyen titkokat rejt még ez a hely? – a kérdést nem csak a helyre értettem, hanem kicsit talán magunkra is. A hangom ismét kíváncsian és vidáman csendült, miközben a mosoly újra visszaköltözött az arcomra. Az íriszeimben viszont továbbra is ott volt az ezernyi kérdés, amit képtelen voltam szavakba önteni.


ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Hogy okosan cselekedtem e, vagy épp életem legnagyobb hibájába toppantam, nem akartam gondolni. Akkor és ott, nem. Sosem hittem volna, hogy minden ennyire könnyen képes jönni. Apró érintések, mik színjátékukkal biztonságot selytettek, majd kibontakozni látszik valami. Vagy nővéremnek van igaza, és búfelejtőre van csupán szükségem, ám sosem voltam abban a helyzetben, hogy bárkit is annak használjak, ám a jövő zenéje oly távoli,és olyan halkan szól még.
Nem távozott, inkább viszonzásra lelt cselekedetem, s abban a pillanatban kicsit jobban vontam magamhoz, majd meglehet vallottam pár dologról.
Őszinte szavak, hisz valóban bánnám, ha cselekedetemmel elkergetem, ám maradásra bírta.
Egy ideig csendben állt velem szemben, majd megfogta kezem, s mikor közelebb lépve enyémet derekára tette, még a földön heverő zakóm sem érdekelt.
Persze nem mondom, hogy gondolataim nem kavarogtak, és nem kerestem racionális magyarázatot a dolgok állására, de sokkal nyugodtabbnak éreztem magam.
Már csak az volt a kérdés, hogy ez a nyugalom megmarad e odabent is.
Okolhatnám, hogy az ő hibája, és ő kereste a bajt, azonban kettőn áll a vásár, akár csak a válásom esetében is. Lehet nem hiszem el, hogy hibát követtem el, mikor engedtem a fiamnak a katona életet, s nem ellenkeztem, nem mondtam ne tegye, mert veszélyes, s az anyjának van igaza.
Teljes vállszélességgel támogattam. Szüksége volt rá.
De az üvegházban ilyenre nem kell gondolni. Nem kell azon elmélkedni, vajon mi az ami gondot jelenthet, s miféle érzések kavarognak bensőmben. Azzal bőven ráérek majd másnap foglalkozni.
Mielőtt visszamegyünk a party-ra, még akartam neki mutatni valamit.
Elengedtem, majd egy tartóból előszedtem két esernyőt, miután odaértünk egy medence mellé, melyben ott úszkáltak a különböző méretű aranyhalak,a víz színén tavirózsa levelekkel.
Órámra pillantottam, elmosolyodtam, majd kinyitottam az esernyőt, közelebb lépve hozzá nyomtam kezébe, aztán a magamét is felnyitottam, miközben beindult az esőztető, s frissítő nedűjével kényeztette a növényeket.
-Minden nap háromszor menesztik...nyáron, nyitva hagyják az ajtókat, kinyílik a tető. Madarak fütyülnek, élvezve az „eső” hűsítő érintését. Anya akart ide egy mesterséges vízesést, hogy pár olyan növényt is szerezhessen...én nem értek hozzá...-megvontam a vállam, miközben a lehulló cseppeket figyeltem az esernyőn, aztán felé fordultam.
-Akad itt még titok rengeteg.-keserédes mosoly suhant át képemen.-Innen loptam Orchideát...még fiatal voltam...a növény azóta is megvan...- meséltem, majd torkot köszörülve léptem közelebb, mígnem az ő esernyője alá kerültem, ha csak nem nézelődött másfelé ez idő alatt. Igaz nem kellett volna eloroznom azt a virágot, anya bármikor adott volna egyet, ám még is úgy sült el, hogy épp nem volt idehaza, mikor nekem szükségem lett volna egy darabra.
Ha egy esernyő alatt álltunk, akkor enyémet összecsukva tartottam balomban, míg jobbommal finoman fogtam rá kezére.
-Vissza kellene menni...eddig halaszthattam, de...ha igaz a sejtésem, még lesz alkalmad bejönni, talán olyasvalakivel, aki ért is hozzájuk.-elvettem az ernyőt, összecsuktam, de nem távolodtam el azonnal, helyette közelebb hajoltam, s ha hagyta, vagy behozta a maradék távolságot, újabb csókot loptam, rövidebbet, lágyabbat, ám még is szívet dobbantót. Legalább is ami engem illetett.
Ha elindultunk visszafelé, akkor karomat tartottam felé, mit ha elfogadott, akkor úgy mehettünk vissza a kijárat felé, hol aztán lehajoltam, hogy felvegyem a földről, remélhetőleg a biztonságos zónából a zakómat, hogy miután kicsit megráztam, ráterítsem a vállára miután megbizonyosodtam róla, egy cseppet sem lett vizes.
Ám ha a zakóm nem volt a földön, mert végig velünk volt, akkor ez a mozdulatsor természetesen kimaradt.
Ha nem szólt hozzám, útközben csendben andalogtunk vissza a házba, a szórakozó tömeghez.
Számomra a szórakozás más értelmet nyert azóta, hogy nem fogyasztottam alkoholt, s az ilyen események tele voltak olyan italokkal, melyeket jobb szerettem kerülni, ám most...egy idő után, a stresszes gondolatok elcsitultak, s mondhatni más miatt „fájt” a fejem.
Odabent természetesen anya hamar megtalált, s sokat sejtető pillantást vetett felénk, aztán megfogta kezem, s egy elnézést után elvezetett a parkett irányába, hol táncoltunk egyet.
Időben érkeztem ahhoz, hogy ne maradjak le az ilyenkor esedékes anya fia táncunkról, mit már csak azért is akart kihasználni, mert kivételesen nem oldottam kereket, s még csak a gyerekekre sem kellett ráfognom a korai távozást.
Meglepő módon nem tett megjegyzéseket eltűnésünkről, nem akarta kideríteni merre jártunk, csupán annyit jegyzett meg, hogy jó mosolyt látni az arcomon.
A tánc végeztével csókot leheltem homlokára, hagytam had karoljon belém, s visszavezettem a helyére, aztán eltűntem pár pillanatra, hogy beszéljek kicsit Edward-al. Egy húsz percnél többet nem lehettem távol.
Ha Bells a helyén ült, akkor letelepedtem mellé, már ha üres volt a helyem. Ha nem volt ott, mert esetleg elrabolták táncolni, vagy épp valamelyik másik rokon, ismerős találta meg, akkor is helyet foglaltam, csak körbekémleltem merrefelé van, s kell e hős megmentőt játszani, hogy megmentsem az éhes oroszlánok karmai közül.

A lelkemben és a szívemben vihar dúlt, mert minden megbolygatott egyetlen tett. Soha nem hittem volna, hogy olykor ennyire könnyedén képes lehet egyetlen érintés vagy tett megbillenni a jól megszokott világomat. Vagy ennyire természetesnek hathat valaki érintése, hogy már én se tudtam, hogy csak a színjáték része volt vagy a valóság, majd jött a csókja és a szavai. A remény és a félelem együtt bontogatták szárnyaikat, és fogalmam sem volt arról, hogy melyik fog kibontakozni és melyik lesz újra az elesettek között, mert szárnyát szegik.
De ott és akkor nem akartam erre gondolni, amikor az üvegház hátsó része felé vezetett. Egyszerűen csak mindent gondoson besöpörtem a szőnyeg alá, hogy majd később hasaljak el a megannyi érzésen, amivel akár egy tavat is meglehetne tölteni. A közelében esélyem se lett volna arra, hogy tisztán lássak és talán nélküle se, mert még magam sem tudtam igazán elfogadni azt, hogy ilyen hatással lehet rám ilyen rövid időn belül, ahogyan azt se értettem, hogy a színjátékunk miként sodorhatott ennyire könnyedén a pár perce történtekhez.
Kíváncsian fürkésztem az előttünk lévő medencét, a benne úszkáló halakat, a tetején lebegő tavirózsákat. Annyira békésnek és gyönyörűnek hatott ez a hely, olyan volt, mint egy menedék, ahol mindenki meglelheti azt, amire vágyik. Az esernyőre kicsit csodálkozva pillantottam, de elvettem és tőle és hamarosan az esőztetőrendszer be is indult, mire kinyújtottam a kezemet és körbepillantottam ámuldozva. Ez a hely maga volt a varázslat.
- Ez meseszerű és varázslatos. – őszintén csendült a hangom és látszott, hogy teljesen elvarázsolt. Ha félhomályban is ennyire elvarázsolt, akkor vajon tavasszal és nyáron milyen lehet, amikor a madarak is megtöltik még inkább élettel ezt a helyet, vagy a vízcseppeken megcsillan a napsugár, vagy a hold. És ekkor kicsit belesajdult a szívem, mert úgy éreztem, hogy soha nem fogom látni és örökre csak a képzeletem szüleménye marad, hogy miként is festene úgy.
- Azt hiszem jobb lesz majd ügyelnem, ha az üzletembe tévedsz, ha virágtolvajt tisztelhetek meg a személyedben. – hangom bolondozva csendült és a mosolyom kiszélesedett. Nem gondoltam komolyan és érdekelt volna az orchidea története, de ismét inkább a hallgatás mellett döntöttem és nem engedtem teret a kíváncsiságomnak. Úgy éreztem, hogy olyan emlék köthető hozzá, amiről az egyikünk nem szívesen beszélne, a másik fél pedig nem szívesen hallaná a történtek után. Lehet tévedtem, de inkább választottam a hallgatást, mint azt, hogy kényelmetlenné váljon ez a csodás pillanat. Kíváncsian pillantottam fel rá, amikor egy esernyő alá kerültünk és fürkésztem őt, hogy vajon merre járhat a gondolataiban, hova repítették el. Nem szólaltam meg, nem húztam el a kezemet se, amikor gyengéden megfogta és a barnáim elvesztek az ő kékjében. A vízcseppek kopogása törte csak meg a csendet, ahogyan az esernyőre hullottak vagy a körülöttünk lévő növényekre, tárgyakra.
- Talán, de azt hiszem annál jobb társaságom nem fog akadni, mint jelenleg van. – komolyan gondoltam amit mondtam, mert lehet az édesanyja birodalma volt és önmagában ez a hely varázslatos is, de Joe-nak köszönhetően vált még inkább azzá. Csók lopását követően mosollyal az arcomon pillantottam rá és úgy éreztem magam, mintha visszarepültünk volna az időben. Mintha újra fiatal lennék, aki nem tudja még igazán, hogy a szíve miért dobban ilyen furán, de még is annyira jól esően, mint ahogy most is tette. Mintha csak egy régóta elfeledett dallamot próbálna felidézni a szívem, de eddig csak pár akkordot tudott felidézni.
Belekaroltam és csendesen sétáltam vissza, még az ajtóból visszapillantottam az üvegházra, a hintára, mire a káosz még inkább növekedni kezdett bennem. Zakót újfent megköszöntem, amikor rám terítette. Vettem egy mély levegőt és igyekeztem a lehetőségekhez mérten rendezni a gondolataimat, hogy legalább a partin résztvevők mit se sejtsenek abból, hogy milyen vihar is dúl a lelkemben Joe-nak köszönhetően.
Édesanyja mosolya olyan volt, mintha mindent tudna, de egyáltalán hogy tudhatna bármit is, ha még én se igazán értem, hogy mi történik köztem és a fia között? Mosolyogva figyeltem őket, ahogyan a táncparkettre sétáltak, majd pedig visszasétáltam a helyünkre miután szereztem innivalót. Leraktam Joe székére a zakót és figyeltem a tömeget, az embereket és őket, ahogyan táncoltak, miközben a gondolataim újra és újra a visszarepítettek az üvegházba.
Az emlékek kavalkádjából egy édeshang szakított ki, mire sietve pillantottam a kislányra.
- Te tündér vagy? Olyan a hajad és a ruhád is, mintha egyszerre lennél az égbolt és a virágok tündére. – hangja édesen csendült, miközben neki támaszkodott az asztalnak. Ujjaival hol a ruhámra, hol pedig a hajamban lévő virágokat idéző hajdíszekre mutatott.
- Úgy látom, a hercegnő figyelmét semmi se kerülheti el. – könnyedén mentem bele a játékba, bár fogalmam sem volt, hogy kinek a kislánya lehet. Kisimítottam arcából egy tincset, majd mosolyogva a hajamhoz nyúltam és kivettem egy „virágot”. – Ha ezt neked adom, akkor megőrződ a titkomat? – arca felderült, majd sietve nyúlt érte, hogy megcsodálhassa. A gyermeki ártatlanság ott ült az arcán. Aztán mire észbe kaphattam volna már is az ölembe próbált bemászni, mire segítettem neki és elvettem a felém nyújtott hajtűt, hogy a fonatába tűzzem.
- A szüleid nem fognak aggódni? – közben a tömegre pillantottam, mert én biztos megijednék, hova tűnt el a lányom ekkora tömegben.  
- Táncolnak és a hercegnők oda mehetnek, ahova szeretnének, hiszen nem érheti őket baj. – kicsit felvontam a szemöldökömet, de nem javítottam ki, hiszen ebben a korban még tényleg hiszünk a mesék által elmesélt történekeben.
- Nem tudod mikor hozzák a tortát? Már nagyon várom, az a legjobb része az egésznek, vagyis most már ez, hogy találkoztam egy igazi tündérrel. – majd az ujját a szája elé tette, amikor meglátta, hogy valaki közeledik, aki nem más volt, mint Joe. Arcom boldogságtól sugárzott és a mosolyom szikrázó volt. A kislányra kacsintottam, majd én is az ujjamat a szám elé raktam, mintha csak megígérném neki, hogy hallgatni fogok.
Ha pedig Joe leült, akkor mosolyogva fordultam felé az ölemben ücsörgő kislánnyal.  
- Ő lovag vagy herceg? – kérdezte meg a kislány, mire kérdőn pillantottam Joe-ra. – Mindegy is, ő nem tudja mikor jön édességváros a terembe? – kuncogott a leleményességén, én pedig jóízűen nevettem rajta, miközben újabb tincset simítottam a füle mögé, hogy ne lógjon a szemébe.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

A  gondolatok ezer felé kavarogtak fejemben, s végiggondoltam minden eshetőséget. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie. Anya sokat sejtő pillantása sem zavart, s nem is kérdezett semmit sem.
Még is megfordult a fejemben, hogy beszélnem kellene Helennel, hogy Bluebell nem a menyasszonyom, aztán elvetettem a gondolatot, a nőre való tekintettel. Nem akartam elrontani a napját, vagy épp a belém vetett bizalmát, már ha lehetett annak nevezni.
Igaz, még nem akart hozzám vágni semmit sem, és pofont sem kaptam, amiért megcsókoltam, szóval akár vehetném úgy is, hogy haladok egy úton, s továbbléphetek onnan, abból a gödörből, ahová bekerültem.
Végül elvetettem a gondolatát is, majd a tánc után még beszélgettem egy két ismerőssel, s lebeszéltem anyáékkal, hogy mikor érkezik a torta.
Apa örült, hogy nem oldottam kereket, és mentem el itthonról, jó szokásomhoz híven, s persze nem hagyhatta ki, hogy ne jegyezze meg, mennyire nem örül annak, hogy Kat nem engedte el velem az unokáját. Úgy gondolja nem volt hozzá joga, révén, nem született megállapodás láthatással kapcsolatban.
Nem vitatkoztam, de meglepő módon, még ilyenkor is simán fogtam Kat pártját, hogy az ő nézőpontja is érthető volt, hisz még is csak hosszú volt az út, rengeteg idegen ember, s nem csak a nagyszüleivel menne az ünneplés, mint ahogy azt elképzelné az ember.
Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi lenne a helyes megoldás, és mi lenne a legjobb Martinnak, ám mindig ahhoz lukadtam ki, hogyha a szülei együtt lennének, hisz egy válást, nyilván gyerekként is nehéz elviselni.
Jó persze mindent megadtam nekik amire csak szükségük lehetett. Egy szép házat, azon a környéken, mit Kat mindig is szeretett, nagy kertet, hol Martin tud játszani a barátaival, és az adott szavamat, hogy gyakran meglátogatom, és ő is engem.
Végül visszaballagtam, s akkor láttam meg a kislányt Bells ölében.
Elmosolyodtam, majd körbepillantottam, majd féltérdre ereszkedtem a kislány előtt, fejemet lehajtva.
-Herceg sosem voltam Margaret Hercegkisasszony! Lovag lennék, páncél nélkül, és azért jöttem, hogy elraboljam a szép hölgyet! Mond csak… megengednéd? - ráemeltem tekintetem, mire a lányka széles mosolyt villantott szőke hajtincsei között, cinkos mosolyt villantott Bells-re, aztán puszit nyomva arcára leszállt az öléből, majd megállt előttem.
-Szeretlek Joe bácsi!!
-Én is Hercegnőm! Még egy kicsit kell várni, és itt lesz a torta!- megöleltem, majd el sem akart engedni, szóval vele karjaimban álltam fel, s forogtam vele párat, mintha csak táncolnánk, aztán visszatettem a földre, mire ő nevetve loholt vissza az apjához, én meg meghajolva,  félmosolyt költöztetve arcomra nyújtottam Bluebell felé kezem.
-Szabad egy táncra? -felegyenesedtem, s épp abban a pillanatban szólalt meg egy lassú szám, mire én magam sem voltam felkészülve, de még is úgy voltam vele, itt az ideje táncolni még egyet, amíg még bírja a térdem, és nem kezdek el rosszabb lenni mint egy vénember.
Nem szerettem ezt a fajta fájdalmat. Nem szerettem, hogy egyik pillanatról a másikra jelentkezik. Nem szerettem, hogy nem lehet csak úgy elhessegetni, és a vállamnak elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy minden menjen aznapra a levesbe, de gyógyszerfüggő sem akartam lenni, így az előírt darabokat sem szedtem be mióta kiengedtek a kórházból.
Bevezettem, a parkettre, ha beleegyezett egy utolsó táncba, s derekán állapodott meg kezem, miközben vezettem, a zene ritmusára.
Egy ideig szívem hatalmasakat dobbant, aztán épp felakartam rúgni minden magamban felállított szabályt, s készültem, hogy nem érdekel alapon megcsókolom, mikor valaki megragadta nadrágom, és megállásra késztet.
Margaret állt ott, lelkes mosollyal arcán, mire én távolabb léptem Bells-től. Mire a kislány megfogta a kezem, felpillantott partneremre, s a maga nyolc évnyi illedelmességével szólalt meg.
-Mond csak… táncolhatok a szerelmeddel? - közben előre hátra hintázott, én meg nem szóltam semmit, arcvonásom sem rezdült, hisz ha mások fülébe jutott mit mondott Bluebell Helennek, akkor bizony ez a természetes idebent.
-Jövök nemsoká… - mosolyodtam el, aztán meghajtottam magam, finoman megfogtam a kislány kezét, engedtem, hogy fellépjen a cipőmre, s táncolni kezdtem vele. Volt bennem némi irigység a bátyám iránt, hogy lányai vannak. Én magam mindig is kislány gyereket akartam, ám fiaimmal is tökéletesen boldog voltam. De egy ilyen hercegnő… Margaret hamar zsebre vágott.
Egy idő után megfogtam vékonyka derekát,  megemeltem, körbeforogtam vele, ő kacagott, s boldog volt, amiért táncoltam vele.
Aztán visszavezettem a szám végén az apjához, és az anyjához, kezet fogtunk testvéremmel, puszit adtam sógornőmnek, beszélgettünk kicsit, majd felharsant a Boldog Születésnapot, és elkezdték betolni a hatalmas tortát, én meg Bells-t kerestem egy pillanatra a tömegben.

Mosolyogva figyeltem, hogy Joe milyen könnyedén ment bele a játékba. Szívet melengető volt a párosuk és ez a röpke pillanat csak megerősített abban, hogy csodálatos apja lehet a gyerekeinek. A kislány pusziját viszonoztam, majd könnyedén lecsúszott az ölemből. Figyeltem őket, majd azt, ahogyan Joe bolondozik vele és a kislány miként virul ki. A nevetése csilingelő volt és betöltötte a teret. Kíváncsian figyeltem, hogy merre fut a kislány és hamar kiderült, hogy Ed lányáról van szó. Ő csak biccentet, amikor a pillantásunk találkozott, a kislány pedig integetett, aztán jól látható volt, hogy a megszerzett hajtűről mesél. Amikor pedig újra Joe-ra pillantottam, akkor már a kezét nyújtotta felém. Kezemet kezébe helyeztem és felálltam, hogy aztán a táncparketten kössünk ki. A zene lassúra váltott, mintha csak az univerzum játszadozna velünk, hiszen eddig azért gyorsabb számokat játszott a zenekar. Amennyire legutóbb ódzkodtam a tánctól, most pontosan annyira könnyedén simultam a karjaiba, hogy a zene ütemére vessen. Mosolyogva fürkésztem őt táncközben, miközben a lelkem, a szívem és az elmém is össze volt zavarodva, mert nem tudtam pontosan, hogy ez a valóság, vagy ez is csak újra egy színjáték része, hogy így tart a karjai között, mielőtt pedig választ lelhettem volna rá egyszer csak megálltunk. Követtem Joe pillantását és elmosolyodtam, amikor Margaret újra megjelent.
Leguggoltam hozzá és mosolyogva pillantottam a kislányra.
- Egy tündér miként is mondhatna nemet egy hercegnőnek? – nyomtam a kislány arcára egy puszit és távolabb léptem tőlük. Miközben figyeltem őket a mosolyom még szélesebb lett, aztán ahogy hátráltam véletlen neki ütköztem valakiknek. Sietve kértem elnézést, aztán kikerülve a táncoló párokat lesétáltam parkettről. Rövid ideig még figyeltem Joe-t és Margaretet, aztán pedig találkozott a pillantásom Helen pillantásával. Őt néztem, de arcomra nem ült ki semmi érzelem, viszont mielőtt még újra belendülhetett volna, azelőtt sietve tűntem el a tömegben, hogy visszaérve az asztalunkhoz a telefont magamhoz véve kiosonjak a kertbe és telefonáljak egyet.
Miután beszéltem a szüleimmel felhívtam az egyik taxitársaságot is, hogy szerezzek holnapra fuvart nekik. Ugyan gyűlés nem volt, de apa szerette volna anyát elvinni az egyik kedvenc helyükre. Remélte, én leszek a sofőr, viszont én nem voltam biztos abban, hogy addigra hazaérek, így maradt a taxi. A hívás végére kicsit vacogni kezdtem, mert csípős hideg volt kint és most semmi nem védett ellene. Felnéztem a holdra és a csillagokra, aztán visszasétáltam a terembe pont akkor, amikor érkezett a torta. Megálltam a fal mellett, és ha találkozott a pillantásunk, akkor elmosolyodtam és azt tátogtam neki, hogy kívánjon. Legyen újra kicsit gyerek, higgyen a csodában, mert mindenkinek szüksége van a csodára.
A tömeggel együtt énekeltem és tapsoltam is, amikor elfújta a gyertyákat, de nem vágtam át a tömegen, hogy odafúrjam magam. Ez az ő és a családja pillanata volt, én pedig… én egy kísérő voltam, azt hiszem, vagy már magam sem tudom. Az a csók valamit megváltoztatott, de magam sem tudtam még igazán, hogy pontosan mi felé is sodor ez a változás.
Hosszú ideig még várakoztam, nem mozdultam meg, figyeltem a tömeget, hogy miként csap le a süteményekre, amikor kicsit oszlani kezdett a tömeg, akkor elindultam az asztalunk felé, hogy ott leülve várjam ki azt, hogy csillapodjon a süteményiránti vágya az embereknek. Majd szerzek abból, ami marad. Plusz, ahogy elnéztem Joe így se unatkozott, hiszen bőven gratuláltak neki az emberek és sok jó kívánsággal látták el, így nem hiszem, hogy pont engem hiányolt volna maga mellől. Távolról figyeltem és a gondolataim útvesztőjében próbáltam meglelni a megfelelő utat, hátha akkor meglelem a választ a ki nem mondott kérdéseimre.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Egy tánc, egy csók, egy ölelés. Ennyi épp elég ahhoz, hogy valami teljesen más úton folytatódjon tovább. Egy olyan útszakaszon, ahol többé nincs visszatérés, hisz a gondolatok kusza menetében minden megváltozik.
Akad jó pár ösvény, de semmi sem lesz ugyan olyan. Minden megváltozik, ahogy a mai nap is tette.
Kezdődött egy kaktusszal, egy cipővel a hátamban, és jött a meglepetés, mikor angyalként libbent elő ruhájában, s elkezdte a kis színjátékot, miből lassan félreértések, vagy épp közös játékok garmadája kerekedett.
Egy játék, mi másféle irányt vett, s vonzalmat indított el.
A torta vágása közben rengetegen gyűltek körém, de kívánni nem kívántam, maximum csak szerencsét magamnak, hogy ne kavarodjak meg túlságosan, mint macska a házicérnába. Beszédet igaz nem tartottam, de megköszöntem mindenkinek, hogy eljött, hogy gondoltak rám, s hogy együtt ünnepeltünk, ők pedig nos, remélhetőleg nem bánták meg, hogy maradtam, és nem mondtam viszlátot, az első nehézségek után.
Az Admirális távozás előtt, még odalépett hozzám, kezet fogott velem, s kért fontoljam meg az ajánlatát, én pedig illedelmesen beleegyeztem, hogy megfontolom majd, ami persze nem volt igaz.
A forgatag magával ragadott, sokkal kellett beszélgetnem, s így olyan hamar eltelt az idő, hogy a tökéletes házigazda énem, pillanatok alatt messze szaladt nagy bánatomra, pedig szívesen töltöttem volna kis időt még Bells közelében.
Épp menni akartam Bells-hez, hogy vigyek neki egy szeletet a tortából, mikor Anya odalépett hozzám, s sopánkodott, hogy nem mindenkit tud elszállásolni, annak ellenére, hogy mekkora is ez a ház, s volt olyan vendég, akinek taxit kellett hívnia.
Felmerült a kérdés, hogy majd valakinek a nappaliban kell aludnia, mire önként jelentkeztem, hogy tökéletesen elleszek a halban, ám leintett, mondván, nekem van saját szobám náluk a mai napig, s feltette a kérdést, mire gondolkodás nélkül rávágtam az igent, hisz nagy volt a szoba, és az ágy is, no meg ott volt egy szófa is, ha emlékeim nem csaltak, bár a vállamnak nem tenne a legjobbat.
Aztán a tortával a kezemben mentem oda hozzá.
-Nem kívántam… - jegyeztem meg letelepedve mellé, átadva neki a tortát. Szívem nagyot dobbant, akár csak egy fiatal suhancnak, s tovább latolgattam, vajon mit kellene mondanom, aztán rájöttem, nem lenne egészen fair vele szemben, ha nem tudja mi a helyzet az elszálásolással kapcsolatban.
-Gyere… nekem jutott a megtiszteltetés, hogy megmutassam merre találod a szállásodat. - mosolyodtam el kedvesen, aztán ha elfogyott a tortája, felkeltem, kezem nyújtottam felé, s automatikusan húztam közelebb, majd siklott derekára kezem, ám mivel egyszer már kaptam figyelmeztetést az elvándorló kezem miatt, így szigorúan ott is tartottam.
Útközben köszöntem még pár ismerősnek, majd megindultam az emeletre, hová a vendégek nagy része nem mehetett fel, s végül megálltam a folyosó vége felé lévő baloldali ajtó előtt, aztán lenyomva a kilincset előre engedtem.
-Íme… a szobád. - beléptem mögötte, aztán nekitámaszkodva az ajtófélfának néztem végig rajta, s csodásan mutatott a szobámban, a kék ruhájával, aztán elléptem az ajtótól, belöktem a lábammal, majd közelebb léptem hozzá.- Csak hogy akad egy kis gond… túl sok a vendég, és hirtelen túl kevés lett ez a rengeteg szoba. Így az Én szobámat kaptad meg… - jelentettem ki „sajnálkozva”, s még le is biggyesztettem ajkam, aztán mosoly jelent meg képemen.
-Majd alszom a kanapén. Tied meg lehet az ágy. - ajánlottam fel, aztán odaléptem a szekrényhez, s előszedtem neki egy pólót, majd letettem a szék támlájára, s mellé törölközőt, és egy köntöst is adtam.
Aztán kinyitottam a nagy kétajtós szekrényt, majd tekintetem megakadt a régi egyenruhámon, ám tovább hajtottam, s előszedtem egy pizsamanadrágot, hozzá egy pólót, s azt is letettem egy másik helyre.
Felé fordulva lazítottam meg nyakkendőm, ingem felső gombjait, majd engedtem magamnak egy mosolyt ezen mozdulatok közben.
-Nézz körbe ha akarsz… Szinte semmi sem változott azóta...

Nem véletlen szokták mondani, hogy néha a legapróbbnak tűnő dolgok hozzák el a legnagyobb változást az életünkbe, mert jelenleg pontosan így éreztem. Színjátékkal indult az egész, ami szép lassan egy másik ösvényre kezdett terelni minket. Érintések, amik oly otthonosnak tűntek, mintha mindig is részem lett volna benne, lopott pillantások, amik egyszerre emlékeztettek háborgó és nyugodt tengerre, de mindennek ellenére is hiába kezdett a szívem egy elfeledett dallamot játszani, akkor se tudtam teljesen elveszni Joe által életre hívott érzelmekben, mert a félelem nem engedte. Féltem újra repülni, kibontani a szárnyaimat és engedni azt, hogy szép lassan a boldogság újra beragyogja a lelkemet és a szívemet. Ez a félelem elegendő volt ahhoz, hogy mindent megkérdőjelezzek, amit igaznak kezdtem vélni és elbizonytalanítson minden téren.
A nyitányra elmosolyodtam.
- Mondanám, hogy meglepődtem, de nem. – elvettem tőle a tortaszeletet és hálásan pillantottam rá, amiért gondolt rám. – Köszönöm, te nem eszel? – majd levágtam egy darabot a süteményből és megízleltem, mire egy elismerő hümmögés volt a válaszom, mert mennyei volt. Minden habozás nélkül újra a süteménybe döftem a villát, de az újabb falatot már felé nyújtottam. Nem gondolkodtam, csak ösztönösen cselekedtem, hiszen vétek lett volna kihagynia. Ha elfogadta, akkor elmosolyodtam, ha pedig nem akkor egyszerűen eltűntettem én a falatot. Nem sokat beszéltem falatozás közben, mert úgy tűnt ő is máshol jár fejben és nem akartam megzavarni. Maximum csak annyival, ha korábban elfogadta a felkínált süteményt, akkor ismét egy-egy falatot felé nyújtottam.  Miután végeztem, megtöröltem a számat szalvétával és ittam pár kortyot.
Mosolyogva haladtam felé és a kezem kezére siklott pár pillanatra, amivel derekamat ölelte. Olyan volt az egész, mintha nem először tettünk volna így, mintha nem ma vont volna először közel magához, hanem régóta egymás mellé sodort volna már az élet. – Nem lesz gond, hogy nem köszöntünk el, vagy ez a szökés most belefér? – természetesen kicsit ugrattam, hiszen jól rémlett még mit mesélt a szökéseiről és ezt egyáltalán nem lehetne azok közé sorolni. Mosolyogva viszonoztam a köszönéseket, amiket kaptunk, aztán hamarosan már az emeleten voltunk, ami kihaltnak és elhagyatott tűnt a korábbi zsongáshoz képest. Sóhaj szaladt ki ajkaim között, mert jól első volt ez a csend és embermentes terület. Igaz, nem vegyültem én se sokat, inkább egy-két ember talált meg, de az pont elegendő volt mára.
Kíváncsian léptem be a szobába, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez vélhetően nem az egyik vendégszoba részét képezi. Ahhoz a tárgyak és fényképek túlzottan beszédesek voltak, hogy hajdanán ez a szoba valakinek otthonul szolgált. Megfordultam és őt fürkésztem, miközben beszélt. Kicsit felvontam a szemöldökömet, majd az ajakbiggyesztését látva elmosolyodtam. – Nem látok semmiféle gondot… - hangom óvatosan csendült és körbepillantottam a szobában. – vagy netalán nem szereted megosztani az itt őrződ titkaidat, vagy jobb szeretsz egyedül aludni? – közelebb léptem hozzá, mire szívem hevesen dobbant. Mielőtt még végiggondolhattam volna mit is teszek, kezem mellkasára siklott, majd közelebb hajoltam hozzá, mintha csak meg akarnám csókolni őt, de végül a fülébe suttogtam. – Utóbbi se gond, ha inkább egyedül aludnál, hiszen két ember, két fekvőhely. Szerintem tökéletesen megleszünk. – esélyesen nem erre számított, amikor pedig elhajoltam tőle, akkor láthatta pimasz mosolyomat, szemeimben pedig a játékosság szikrái csillogtak, ami egyértelművé tehette számára, hogy csak játszadozom vele.
A szavaira lemondóan sóhajtottam, amikor már is feláldozta magát, hogy ő alszik a kanapén.
- Ahogy gondolod, de felőlem aludhatunk ott is – az ágyra böktem - és kipróbálhatjuk a filmekben látott trükköt is, hogy vajon pár párna tényleg felér-e falak védelmével, vagy nem. Nehogy aztán nekem reggelre bajod essen azon a szófán. – közben pedig figyeltem, ahogyan a szekrényében kutakodott. Az mondandóm utolsófelét már teljesen komolyan ejtettem ki, hiszen ránézésre se tűnt túlzottan kényelmesnek a szófa, meg kettőnk közül én voltam a kisebb, így esélyesen én jobban elférnék rajta.
Figyeltem a mozdulatait, miként lazítja meg a nyakkendőt, hogy utána az ingje felsőgombját is kigombolja, alig észrevehetően alsó ajkamba haraptam, aztán sietve fordultam el, hogy szemügyre vegyem a szobáját.
Közelebb léptem egy gyerekkori fényképhez és mosolyogva pillantottam rá.
- A mosolyod nem sokat változott, csak sármosabb lett. – aztán máris egy következő fényképre tévedt a pillantásom. Nagyon fiatal volt még rajta, de büszkén mosolygott katonaként, gondolom az egyik barátjával. Egyik képet néztem a másik után, ahogy ott sorakoztak egymás mellett. Volt róla másik kép is katonaságból, de azon a képen is pontosan olyan vonzó volt, mint jelenleg.  Ha volt egy-két régi tárgy is, akkor kézbe vettem azokat is, hogy megnézzem. A repülőgép modellekhez nem nyúltam, féltem, hogy nehogy véletlen kárt tegyek bennük. – A repülés tényleg az egyik nagy szerelmed. – elmosolyodtam a szavaim mellé, miközben megkerestem őt a pillantásommal.  – Régóta nem jártál itt? –Bár fogalmam sem volt, hogy pontosan mire is célzott azzal „Szinte semmi sem változott azóta” . Ha voltak könyvek is a szobában, akkor mutatóujjamat végighúztam a gerincükön, miközben szemügyre vettem azokat is, és ha volt közte olyan, amit egyértelműen sokat olvastak, akkor kivettem és megnéztem mi is lehetett a kedvence.
- Ez még működik? – végül pedig megálltam egy régi magnó előtt, aztán lenyomtam a gombját, hogy kiderüljön milyen kazetta is maradt benne a rég elfeledett időkből.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Ilyen téren talán nem voltam babonás. Ilyen téren talán nem kellett azt mondanom, hogy elmormolok egy imát, mielött bármi is történne. Nem mondom azt sem, hogy legszívesebben nem kívánnék semmit, de a kívánságok messzire kerülik az embert.
Kijelentette, nem lepődött meg, nos nem is akartam ezzel meglepetést szerezni a számára.
Sokkal jobban érdekelt, hogy eljutottam idáig, azzal a szelet süteménnyel, még akkor is, ha tudtam, holnapra még akadni fog belőle pár szelet,és bizonyára mindenkinek nagyon fog majd ízleni.
Akár jelen voltam, akár nem, a szüleim évek óta hagyományosan a gondozóba is küldenek tortát, és mindenféle jó falatot, némi játékot. Ez volt az én szülinapi ajándékom másoknak, ám nagydobra sosem vertük. Nem szerettem a felhajtást.
-Nem. Akad majd pár szelet még reggelre.
A falatokat elfogadtam, s meglehet az első után már meg sem lepődtem, mennyire természetesen hatott, s tényleg úgy mutathattunk a külső szemlélő számára mint egy pár. Ha belegondolnék, hogy reggel még azután nyüsszögtem, hogy elváltam...de inkább eltereltem a gondolataim, s felvezettem a szobába, hol majd az éjszakát fogja tölteni.
-Nem. Általában el se köszönök. Udvariatlan fráter vagyok, mindenki tudja!- villantottam egy mosolyt, szabad kezem zsebre téve. Azt persze nem említettem, hogy már elköszöntem jónéhány embertől, ahogy azt sem, hogy jópáran reggel még ugyan úgy itt lesznek, szóval nyugodtan ballaghattunk a szoba felé.
Nem találtam problémának, lévén akad külön fekhely, vagy ha annyira akarom, alhatok a földön is, az ágy pedig, nos lehet az övé, s ezt odabent el is mondtam neki, miután hagytam egy cseppet körbenézni.
-Nem szeretek egyedül aludni...-folytattam volna tovàbb is, mire közelebblépett,mellkasomra csúsztatva kezét, s temyerebalatt szívem kihagyott egy ütemet, midőn csak lélekükreit fürkésztem, s ő tovább beszélt közelebb hajolva, kezem már derekára siklott, a ruha kivágásának alljához, ám csók helyett a fülemhez hajolva suttogta el a folytatást.
Végigszaladt gerincemmentén a borzongás, s hatalmas önuralom kellett, hogy ne tegyek semmit sem, pusztán míg nemfigyelt lehunytam szemem, elszámoltam tízig, majd nyugodt hangon jegyeztem meg, a szófán is alhatok.
Pimasz mosolyát látva felvontam szemöldököm,s úgy mentem a szekrényhez. Játszott velem mint macska az egérrel, s meglehet épp az ilyen tettekből születnek a félreértések is, ám még is a szekrényben kotorásztam, s egy pillanatra egyenruhám elvonta figyelmem, mit sem törődve azon aggodalmával, hogy bajom esne a kényelmetlenebb fekhelyen.
-Vannak dolgok, amik ugyan olyanok maradnak.-mormogtam, őt figyelve miután meglazítottam az egyre kényelmetlenebb nyakkendht, s ingem gombjai közül párat még miután elfordult, hogy körbenézzen.
-Az a srác, ő volt a másodpilótám. Jó barátok voltunk. Együtt vonultunk be...-magyaráztam, aztán én magam is végignéztem az ott lévő tárgyakon.-Általában nem ezt a szobát kaptuk mikor ide jöttünk. De miután kiengedtek a kórházból...igen...7 éve...-elmélkedtem.- Elsőre a földszinten, majd fel ide. Rehabilitáció...tudták, ha haza megyek, teszek az egészre, és nem kímélem magam.-egy pillanatra elmerengtem a fényképet szemlélve, majd ismét őrá emeltem tekintetem, miközben ő tovább nézelődött.
-Igen. Az első modellt, a nagyapámtól kaptam, aztán fokozatosan érkezett a többi. Repülés történet, karban tartási útmutatók, és minden ami velük kapcsolatos.
Ráemeltem pillantásom a könyvespolcról, s figyeltem miképpen babrál velük, majd mikor a magnóhoz ért, megmozdultam.
Mögélépve, szemtelenűl közel, kiszedtem annak tartalmát elnyúlva mellette, s megszemlélve hümmentettem, majd visszaraktam, ám akkor annyira már a kazetta, és a magnó sem érdekelt, minden esetre ha akarta, hagytam hogy bekapcsolja, s míg felcsendült a zene, nyakába csókolva csúsztattam kezeim oldalára magamfelé fordítva, már ha hagyta, s mintha csak engedélyre vàrnék meglehet vágytól csillanó kékeimmel vándorolt egy ideig tekintetem lélektükrei, és ajka között, s ha csak ő nem tette meg, vagy nem lökött el magától vettem birtokba akjait, miközben gerince mentén vándorolt fel kezem, egész a ruha pántjáig.
Ám ha ellépett tőlem mindezek elött, akkor csak letelepedtem a szófára, karjaim annak támlájára fektetve.

Szavaira elmosolyodtam, ugyanakkor reméltem, hogy nem minden esetben tartja meg a szokását. Mélyen legbelül számomra is még fura remény ébredt, hogy remélhetőleg tőlem soha nem fog köszönés nélkül lelépni. Pillantásomat végigjárattam a szobán, majd újra rajta állapodott meg, mikor beszélni kezdett.
Négy szó, mindössze ennyi elegendő volt ahhoz, hogy a szívem újra hevesebben dobbanjon, miközben közelebb léptem hozzá és ösztönösen cselekedtem. Amikor megéreztem miként siklik keze a derekamra, akkor majdnem teljesen elgyengültem, csak egy hajszál választott el attól, hogy engedjek a szívem dallamának és megcsókoljam, de végül még is inkább a fülébe suttogtam a szavakat, hogy játszadozzam vele. Talán csak időt akartam nyerni magamnak, hogy rájöjjek mi is a lenne a helyes. Hogy mit kellene tennem. Hagyni, hogy elvesszek az általa életre keltett vágytengerében, vagy inkább messzire futni, mint megannyiszor tettem már az elmúlt évtizedek alatt.
Míg ő a ruhákkal foglalatoskodott, addig én kicsit jobban szemügyre vettem a szobát, ami megannyi mesét rejtett a múltról. Szavaira bólintottam, majd újabb fényképet vettem a kezembe, aztán ráemeltem a pillantásomat, amikor a múltról mesélt.  Kicsit meglepett az, amit mondott, mert azt hittem, hogy ez volt a szobájuk, de inkább valahogy most nem akartam erre gondolni, így alig észrevehetően megráztam a fejemet, mintha úgy könnyebb lenne távolra űzni a nem kívánt gondolatokat. – Mert makacs vagy, mint egy öszvér. – nem bántásból mondtam, de eddig tényleg eléggé makacsnak ismertem meg. – Gondolom nem lehetett könnyű itt megmaradni, hiszen minden arra emlékeztethetett, amit elveszítettél. – ott voltak a makettek, vagy a toborzóplakát is. Bele se merek gondolni, hogy mennyire pokoli lehetett az, hogy újra talpra tudjon állni, de hálás voltam azért a sorsnak, hogy sikerült és azoknak az embereknek is, akiknek ez köszönhető volt. Ha nem így lett volna, akkor esélyesen mi soha nem találkozunk, és még ha jelenleg minden annyira kuszának is tűnt, akkor is örültem, hogy ő itt volt velem.
- Ezek szerint a nagyapádnak köszönheted a szerelmedet vagy ez csak az után volt így, hogy elkezdett érdekelni? – egyáltalán nem zavart, hogy szerelmének neveztem a repülést, mert szerintem az volt és ezzel nem volt semmi gond se. Ha pedig őt zavarja, akkor maximum kijavít. Lassan sétáltam a szobában, mint aki egyetlen egy részletet se akarna kihagyni, minden titkot szívesen megfejtene és minden történetet meghallgatna, amiről ez a szoba, tárgyak tudnának mesélni és ez így is volt. Szerettem volna jobban megismerni.
Magnó előtt állva hamarosan társaságom akadt. Piszkosul közel állt, mire szívem újra zakatolni kezdett, lehelete nyakamat cirógatta, aminek köszönhetően jól eső bizsergés áradt szét a gerincem vonalán. A gombot végül könnyedén nyomtam le, amikor visszarakta a kazettát és elmosolyodtam, amint meghallottam az ismerős számot, amely visszarepített az időben. Újra fiatalnak és reményekkel telinek éreztem magamat. Mikor csókot hintett nyakamra, akkor lehunytam a szememet és egy apró sóhajjal adtam tudtára, hogy mennyire is kedvemre való az, amit tesz. Megrészegített a közelségével és érintéseivel. Könnyedén fordíthatott maga felé, mikor a pillantásunk találkozott, akkor a szívem újra hevesebben kezdett el verni. A vággyal teli pillantással néztem rá, haboztam és féltem hagyni azt, hogy a megannyi ígéretet kecsegtető kékségben elvesszek, de aztán ahogy vágyakozó szemmel nézett az ajkaimra, az átbillentett és önként vetettem magam a tengerbe. Közelebb hajolva megcsókoltam őt, majd kezem tarkójára siklott és ujjaimmal cirógatni kezdem. Érintése perzselt, a csókja megszédített és nem érdekelt már az se, ha hibát követek el ezzel és netalán újra megperzselem magam, mint hajdanán. Ha vétek volt őt közelengedni, megízlelni, akkor hibát hibára akartam halmozni. Többre vágytam, s míg eleinte lassan csókoltam, kérlelően, addig a szívem dobbanásával együtt az is egyre szenvedélyesebbé vált a pillanatok múlásával. Felnyögtem a gyönyörtől. Gyönyör sebesen áradt szét érintésének nyomán, és pillangók újra szárnyaikat kezdték bontogatni a gyomromban. Éreztem miként siklik keze a ruhám pántjához, de ekkor se állítottam meg őt. Inkább csak hozzásimultam, majd végül egyik kezemmel mellkasára tévedtem, mert meg akartam szabadítani őt a ruháitól.


ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Valóban makacs voltam, s mindig is tartottam hozzá magam. Kitartani, tovább menni, fejet felemelve, talán leheletnyit megtörten, de talán lassan minden a megfelelő mederbe keveredve halad tovább.
Oké volt idő, mikor megtörtebb voltam, mint egy tojás, mit vagy ezerszer ejtettek le, ám valahogy csak sikerült talpra állni, és továbbmenni, kisebb nagyobb bukkanókon áthaladva.
-A makacsság olykor nagyon jól tud jönni. - jegyeztem meg, mintegy mellékesen, de nem is vártam rá választ. Ami pedig azt illette, hogy nehéz lehetett megmaradni a szobámban, nos, nem volt az.
-Nem volt az. De az a rengeteg lépcső! Na azt rüheltem! - morogtam keveset, s már mosoly is ült arcomon, s némi ideig elidőztem a maketteken, s figyeltem mindegyiket. Egyiket se lepte por. A szobalányok rendszeresen jártak takarítani, minden egyes helyiségbe, hogy tisztaság legyen, hisz sosem lehet tudni, mikor akad éppen vendég.
-Részben igen. -bólintottam, s megmosolyogtam a kifejezést. -Szerettem akkor is, mikor az öreg mutogatta a gépeket, de miután bevonultam, és láttam egy pilótát, aki olyan bravúrosan tett le egy gépet, mit addig még nem láttam addig, na akkor döntöttem el igazán, hogy az kell nekem. - elléptem onnan, majd hamarosan az események teljesen más fordulatot vettek.
Hogy szórakozni akart e velem, vagy valóban felakarta piszkálni gondolataim, magyarázatot nem akartam keresni, pusztán tettem amit a pillanat heve diktált.
Nem lökött el magától, viszonzásra leltek érintéseim, csókjaim, s mikor mellkasomra siklott keze, hagytam, had gombolja ki ingem, s szabadítson meg tőle, közben magam is levarázsoltam róla azt a kék csodát, s míg nyaka kecses ívéhez érintettem ajkam, leszedtem róla a nyakláncot is, mit lazán a földre ejtettem, majd miután cipőm is lekerült, ölbe vettem, s úgy léptem vele az ágyhoz, s döntöttem le rá, s fölé magasodva egy ideig arcát fürkészve simítottam végig combjain, s ha csak nem késztetett megállásra, talán életünk legnagyobb hibáját követtük el.
Ruháink szerte szét, ahol épp leesett foglalta el helyét a padlón, ágy mellett, ahol épp kiesett a „kezünkből”.
Kiürült az elmém, miközben a takaró alatt feküdtünk, én hagytam, hogy mellkasomon pihenjen, s közben vállán simítottak végig ujjaim, szabad kezem pedig fejem alatt pihent. Rálátást kaphatott  mellkasom, vállam díszítő hegekbe, mik minden egyes nap emlékeztettek arra a bizonyos napra.
Nem éreztem, hibát követtem el, vagy hogy nem túlléptünk egy bizonyos határt. Egyszerűen kiürült az elmém, s üres gondolatoktól mentesen feküdtem mellette a plafont fürkészve.
-Megértem, ha mindezek után, összeférhetetlenség miatt esetleg oktatót akarnál váltani… -jegyeztem meg, komolynak szánt hangon, de helyette a mosoly, mi kiült képemre elrontotta az egész hangnemét, miközben megmoccantam, oldalamra fordulva könyököltem fel, majd hajoltam oda egy csókra.
Lassan ismét nyugalmasabban vert a szívem, elmém kezdett kitisztulni, ám nem fogott el a jesszusom mit tettünk érzés. Nem akartam azzal foglalkozni, mi lesz majd holnap, s mennyire fogjuk sajnálni tetteinket, vagy épp mit von az egész maga után. Egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot, mikor nem volt semmi gondom.
A csók után felkeltem, az előkészített törölközőmet csavarva derekam köré, s indultam el a fürdőbe, állítva be a zuhanyt a megfelelő hőfokra, ám ha megelőzött, nos előfordulhat, hogy szemtelen módon követtem.
Ha nem, nos akkor gyors letudoltam, kicsit áztatva fejem a meleg vízsugár alatt, majd immár pizsamaalsóban tértem vissza, s foglaltam el helyem mellette, szemtelen mosollyal képemen.
-Még mindig akarod azt a párna falat?

Még ha össze is törte őt az élet, a történetek, akkor is úgy állt itt előttem, mint akinek meg se kottyant, mert képtelenség lehet legyőzni őt, mivel az akarat erejével bármit képes túlélni.
- Akkor gondolom sok trükköt ismersz, amivel másokra könnyedén a szívbajt tudod hozni. A parádékon is ámulatba ejtő, amit csinálnak a pilóták. – mosolyogva pillantottam rá, mígnem végül újra közelebb sodort minket az élet és a lopott pillantásokat felváltották a gyengéd érintések, vagy éppen szenvedélytől túlfűtött csókok, miközben a régi magnóból szólt egy rég nem hallott zene. Nem gondolkoztam azon, hogy helyes-e amit teszünk, vagy nem. Egyszerűen csak úsztam az árral, hagytam hadd sodorjon magával. Ruháink földre hulltak, testünk egymásnak simult, amikor pedig felkapott a lábamat dereka köré fontam és a karomat  pedig nyaka köré, pillanatokkal később pedig már az ágyra rakott le. Megbabonázva figyeltem őt, majd amikor keze combomra siklott ajkamba haraptam, lehunytam a szememet és elvesztem abban a mámorban, amit érintéseivel csalt elő a testemből. Aztán közelebb húztam, hogy újra megcsókoljam és a szenvedély tavában együtt vesszünk el.
Nem érdekelt, hogy mennyire hevertek szerteszét a ruháink, vagy az ékszereim, mert ahhoz túlzottan békés volt itt feküdni a karjai között, hogy bármit is megbánjak. A félelem jelenleg nem bontogatta újabb szárnyait és a lelkemben régóta nem érzett békesség foglalt helyet, mintha semmi sem nyomná a vállaimat. Nem rohamozott meg a jövőre vonatkozó ezernyi kétely közül egyik se, egyszerűen csak élveztem a pillanatot és azt, ami idáig sodort minket.
Élveztem gyengéd cirógatását, majd a fejemet mellkasáról vállához fúrtam és úgy fordultam, hogy jobban szemügyre vehessem a hegeit. Ha nem zavarta, akkor óvatosan érintettem meg azokat és ujjammal gyengéden követtem egy-kettőnek a vonalát.
Szavaira kérdőn pillantottam fel rá, majd megingattam a fejemet. Kezem arcára siklott és közelebb hajolva csókot loptam tőle. – Nem látom, hogy miért lenne szükségem új tanárra, vagy félsz attól, hogy a tanárúr figyelmét valami elvonná és nem tanulás lenne belőle? – játékosan csendült a hangom, hiszen a mosolya elárulta azt, hogy ő se gondolta teljesen komolyan a javaslatát. Amikor pedig ő hajolt közelebb egy csókra, akkor kicsit közelebb húztam magamhoz és hagytam, hogy ez a pillanat melegséget csempészen a szívembe és több legyen pillanatok alatt tovatűnő csóknál.
Figyeltem, ahogyan kikelt az ágyból, követtem őt a pillantásommal, és ha a pillantásunk találkozott, akkor ártatlanul elmosolyodtam, mintha nem is őt fürkésztem volna, miközben a pillantásomból könnyedén kiolvashatta, hogy kedvemre való amit látok. Visszadőltem az ágyba és magamra húztam a takarót, aztán elkezdtem kiszedni a hajamból a hajtűket és utána én is kimásztam a meleg takaró alól, felkaptam a kikészített dolgaimat, átléptem az elhagyott ruháinkon és besétáltam én is a fürdőbe.
Leraktam a törölközőt és a kapott pólót, majd a zuhanyzóhoz sétáltam. Neki dőltem a falnak, összefontam a karomat és rajtafelejtettem a pillantásomat, aztán végül mögé sétáltam, ha tudtam és csókot hintettem a vállára.
- Csatlakozhatok? – kérdőn csendült a hangom és a mosolyom, amit ő oly könnyedén csalt elő a mai napon, mint talán soha senki most is ott volt az arcomon. Nem volt semmi hátsószándékom, ha nem akarta, hogy maradjak, akkor nem maradtam, ha kedvére való volt, hogy utána jöttem, akkor maradtam. Bárhogy is alakultak a dolgok ott, az biztos volt, hogy ő hamarabb fog végezni a tisztálkodással, mint én. A hajam a hajtűk nélkül is úgy állt, mintha egy tornádó is kevés lenne ahhoz, hogy a hajlakokkal felvegye a harcot. Kifelé menet jeleztem neki, hogy szerezhette egy hajszárítót is, mert szükségem lesz rá. Aztán pedig élveztem a forró vizet, ahogyan beborította a testemet, a gondolataimba pedig szerencsére nem tért vissza a korábbi káosz, mintha csak elmém hagyni akart volna egy kis pihenőt, mielőtt talán megpróbálna elrontani mindent.
Belebújtam a pólóba, ami combközépig ért, így nem sokat takart, megtöröltem a hajamat, hogy utána megszárítsam, vagy ha nem volt hajszárító, akkor vizes hajjal sétáltam vissza a szobába. Amikor megszólalt, akkor kíváncsian pillantottam rá, aztán úgy tettem, mint aki nagyon elgondolkozik ezen és nehéz a döntést meghozni, közben pedig lassan közelebb sétáltam az ágyhoz. Meg is kerülhettem volna, de helyette inkább csak fölé másztam és úgy pillantottam le rá.
- Nem, sőt, szívesen másnak adom a saját párnáimat is, mert azt hiszem találtam jobbat helyettük, vagy talán te szeretnél falat? – játékosan megböktem a mellkasát, hogy értse a célzást és közben csókot loptam tőle, majd ha nem volt akadálya egyszerűen átmásztam az ágy túloldalára.

ruha & ékszer & haj & cipő

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Kérdésére csak megvontam a vállam, s egy pimasz félmosoly futott át arcomon, hisz valóban ismertem nem is egy olyan trükköt, amitől jó néhányan már beadták a kulcsot odafent, s a nagy szájuk hirtelen lett csendes, és szófogadó, majd idelent is folytatódott.
Nem sokat beszélgettünk… felgyorsultak az események.
Karjaimban tartva feküdtem mellette. Hagyva had kövesse hegeim vonalát, s egy pillanatra végigszaladt rajtam a hideg, jóleső borzongás, így hagytam, had tegye, fedezze fel, ismerje meg.
-Belefúródott a vállamba egy része a nem is tudom… sok mindennek...A dokik azt mondták, csodával határos módon, nem szakította le a karom. Egy darabkát, amit kiszedtek, azóta is az irodámban örzök. - dörmögtem, őt fürkészve, viszonozva a kapott csókot. - A térdemmel kisebbek a gondok. Néha kattog, de köszöni szépen jól van. A vállam viszont...- nem folytattam, inkább megingattam a fejem, s elhessegettem a gondolatokat, és hamar témát is váltottam, megjegyezve, talán másik tanárt kellene választania.
-Valami, vagy valaki? - fölé hajolva simítottam arcán, nyakán, majd csókot loptam, mit ugyan olyan lelkesedéssel viszonzott, én pedig oldalán, állapítottam meg kezem. - Bármi elvonhatja a figyelmét a tanárnak, de egy ilyen nőt figyelmen kívül hagyni… - jegyeztem meg a csók után, aztán felkeltem, magam köré raktam a törölközőm, majd megkapartam arcom, miközben visszapillantottam rá, majd odabent beálltam a zuhany alá, megtámasztva karom a csempén, lehunyva szemeim, hagytam, had csorogjon végig hátamon, kellemes melegségével.
A víz sugarain át kissé tompán hallottam a hangját, aztán félrehúztam a függönyt, s ha belépett vontam magamhoz.
Hosszú idő után, életem talán leghosszabb zuhanyzása kerekedett belőle.
Később még odakint törölközővel a derekam körül végeztem el a maradék teendőt. Szakáll igazítás, fogmosás, majd felvettem a pizsamanadrágom, s kimentem a szobába, ahol aztán leheveredtem az ágyra, miközben a földön heverő párnákra pillantottam, eldőltem az ágy közepén, s egy pillanatra lehunytam szemeim.
Mikor nyílt a fürdő ajtaja, felkönyökölve pillantottam rá, hosszú combjaira, a sokat villantó pólómmal. Káprázatos volt… én meg fáradt… de még is feltettem a kérdést, ám nem moccantam.
-Jobban belegondolva, lehet nem ártana egy fal… - játékosan próbáltam mérgesen nézni, ám minduntalan mosoly költözött arcomra, miközben fölém mászott, csókot lopott, én meg viszonoztam, s egy rövid időre fogtam magamhoz, míg nyakába csókoltam, majd engedtem, had menjen az ágy egyik oldalába, mire mellé telepedve öleltem magamhoz, ha csak valóban nem gondolta azt, majd párnának fog használni, hisz akkor egy idő után úgy fordultam, hogy kényelmesen igénybe vehesse ezen szolgáltatásaimat.
-Nem kellenek falak....- egy ideig cirógattam a vállát, vagy karját, attól függően hogyan feküdtünk tovább, majd mélyen sóhajtottam, s lassan lecsukódtak szemeim.
Aznap este nem kergettek rémálmok. Nem zuhantam, nem robbant fel a gép, s halott bajtársam arcát sem sodorta elém az álmok tengere.

Arcomról eltűnt a mosoly a történetet hallva és aggódás váltotta fel a helyét. Hiába feküdt itt mellettem, hiába tartott a karjában, akkor is aggódtam érte, mert egyáltalán nem hangzott kis dolognak, hiába próbáltam kicsit úgy előadni. Beleborzongtam és nagyot nyeltem.
- Örülök annak, hogy nem csinált ki a gép, ugyanakkor talán kicsit őrült is vagy. Mi, halandók kisebbet esünk, de még akkor is elgondolkozunk azon, hogy felálljunk és újra megpróbáljuk a dolgot. Téged meg majdnem kicsinált egy repülő és még is tovább repülsz. – komolyan gondoltam, mert emlékszem gyerekként egyszer leestem egy lóról és utána majdnem nem ültem vissza, de aztán anya szavai megnyugtattak és még is újra próbáltam. Valami ünnepség volt, hiszen mi nem engedhettük volna meg akkoriban, hogy lovaglóórákra járjak. – Nem féltél eleinte? Meg se fordult a fejedben, hogy elenged a repülést? – kíváncsian fürkésztem őt, mert tényleg érdekelt, ugyanakkor érezhette azt is, ha nem szeretne róla beszélni, akkor nem muszáj. Arra meg, hogy mi van rosszabb állapotban csak játékosan kicsit megcsapkodtam. – Ezek után inkább ne emelgess, mert a végén még el fogsz ejteni és miattad sérülök meg én is. – persze csak ugrattam a befejezéssel, de kicsit el akartam venni az élét a dolognak. Nem féltem attól, hogy elejtene, ahogyan az se érdekelt, ha még is megtörténne, mert esélyesen akkor is inkább ő érte aggódnék, mintsem azért, hogy nekem mi fáj az esésnek köszönhetően. Nem szerettem volna, ha miattam sérül meg, vagy miattam lesznek fájdalmai. Ha tudtam volna, akkor nem hagytam volna, hogy tánc közben is felemeljen. Aggódalom pedig könnyedén leolvasható volt az arcomról.
Jól eső bizsergés járt át az érintése nyomán, majd benedvesítettem az ajkamat. Csókot viszonoztam, a szavaira pedig a szívem újra nagyokat dobbant. A bensőmet melegség járta át, majd figyeltem, ahogy távozik, hogy aztán hamarosan kövessem őt. Nem agyaltam, nem gondoltam túl a dolgokat, csak követtem az utat, amerre az ösztöneim vittek.
Miután csatlakoztam hozzá és magához vont a levegő újra izzani kezdett és hamarosan még fülledtebbé vált, mint előtte.  A szenvedély pedig újfent utat tört magának.
Miután rendbe szedtem magam alváshoz visszatértem én is a szobába.
A játék pedig újra kezdődött közöttünk, amikor megláttam a tettetett mérges arcát, akkor elnevettem magam és mosolyogva fürkésztem őt. – Ne aggódj, tudom melyik az én térfelem. – játékosan orrára koppintottam, hogy nem kell aggódnia, semmi olyat nem terveztem már. Én is fáradt voltam, nem csak ő. Amikor rövid ideig ott fogott, akkor nem mozdultam, majd amikor ajkával nyakamra tévedt, akkor libabőrös lettem és jól eső bizsergés járta át a lelkemet és a testemet is. Amint sikerült a saját helyemre bemászni és elhelyezkedni, akkor magunkra húztam a takarót. Úgy simultam ölelésébe, mintha mindig is odatartoztam volna és nem fenyegetett volna semmi se, mintha csak ott biztonságban lehetnék minden zűrös gondolattól, amik így soha nem találhatnak rám. – Jó éjszakát. – behunytam a szememet, kezem kezére siklott, miközben ő gyengéden simogatott és végül az álmok mezejére tévedtem.
Mikor reggel felébredtem, akkor arcom mellkasán pihent a párnám helyett, karjával viszont pontosan úgy ölelt magához, mint ahogyan este álomra hajtottuk a fejünket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak az egészet álmodtam. Karjai között ébredeztem, miközben szép lassan ráébredtem arra is, hogy ez nem álom, hanem a valóság. Szívem újra nagyot dobbant és boldogság áradt szét a lelkemben. Féltem attól, ha megmozdulok, akkor talán minden szerte fog foszlani, én pedig azt nem akartam. Végül aztán még is óvatosan megfogtam a karját és arrébb raktam, hogy ki tudjak bújni az ágyból, mert a természet hívó szavát már többé nem hagyhattam figyelmen kívül. Ügyeltem arra, hogy nehogy felébresszem, apró puszit nyomtam arcára, aztán nesztelenül próbáltam magam mögött hagyni a szobát.
Megmostam az arcomat, fogat mostam, majd ujjaimmal kicsit megigazítottam a hajamat is, de nem igazán érdekelt, hogy mennyire kócos a fejem. Aztán lassan visszamentem a szobába és az ajtófélfának dőlve mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy az alszik. Boldogság járt, de aztán a félelem a szárnyát megrebegtette, amivel elérte azt, hogy megmutassa magát, hogy ő még mindig itt van. Mi van akkor, ha ő megbánta ami történt köztünk? Nagyon nyeltem, aztán kipillantottam az ablakon, amikor is megláttam, hogy mindent fehérség borit, ez pedig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet és ne engedjek teret a félelemnek és kételynek, ami el akart rontani mindent.
Lábujjhegyen osontam az ablakhoz, mert továbbra se akartam felébreszteni, majd kicsit előre dőltem, hogy jobban kilássak, mire a póló kicsit feljebb csúszott, de még így is takart mindent, amit kellett.  Mosolyogva figyeltem, ahogy a hó meghódította magának a tájat. Imádtam a havat, gyerekkoromtól kezdve. Hóangyalt csinálni, elvetődni benne, hó csatázni és szánkózni, vagy csak hóembert építeni. Szerencsére Zooey érkezésével társat kaptam a mókázáshoz, mert ő pontosan annyira imádja, mint nagynénije.
Ha pedig közben Joe felébredt, akkor mosolyogva fordultam felé, amennyiben még mindig az ágyban volt, ha pedig mögém sétált és átkarolt, akkor egyszerűen belesimultam az ölelésébe, de mind két esetben ugyanazzal köszöntöttem őt.
- Jó reggelt álomszuszék. – viszont nem mozdultam el az ablaktól, onnan fürkésztem őt, ha az ágyban maradt.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Majdnem elég tág fogalom volt, hisz lényegében teljesen kicsinált. Végelett pár dolognak, mit nem akartam, de ezt az életet dobta a gép, s ezzel kellett boldogulnom, ám akkor és ott nem igen akartam ilyesmivel foglalkozni, s elrontani a remek hangulatot olyan gondolatokkal, melyek csak elrontanák a kedvem, s ez által talán az övét is.
Még is inkább elmosolyodtam.
-Repülök. Csak nem úgy, ahogy azt elképzeltem. - kicsit keserédes lett mosolyom, s a plafont fürkésztem. Tulajdonképpen választ sem vártam szavaimra. Nem akartam beszélni róla, ám jött a következő kérdés, én meg valamiért őszinteségi rohamot kaphattam, vagy egyszerűen csak kikívánkozott, szóval válaszoltam.
-Bárki félne egy ilyen után. A poszttrauma nem kis dolog, de túl vagyok rajta. - no ez persze kis füllentés volt, de nem akartam, hogy aggodalmaskodjon. Aztán persze kibújt a szög a zsákból, s beszólt egy cseppet, mire megcsiklandoztam, s aztán hagytam ott az ágyban.
Nem gondoltam, hogy elejteném, hisz nem béna voltam, csak egyszerűen szar volt a vállam, ami nem abban nyilvánult meg, hogy nem tudok megemelni semmit sem. Igaz egy ideje már nem jártam vele tornára, de még is úgy gondoltam, tökéletesen megfelel ez az állapot, ahol vagyok. Nem akartam újabb műtétet sem, pedig emlékeimben tisztán égett, Kat mennyire megakart győzni arról, hogy ismételtessem meg, hogy tökéletes legyen, és ne okozzon fájdalmat olykor. Én meg… nos én meg makacs voltam.
Persze szereztem neki hajszárítót a zuhanyzós kalandot követően, s be is vittem, így nem kellett nedves hajjal előkerülnie.
Piszkálódva jegyeztem meg, ha akarja használhatjuk azt a párnafalat, mit elsőre eltervezett, ám közösen elvetettük ennek gondolatát, s hamarosan már egymás mellett, majd pedig ő a karjaimban pihent.
Rég volt, hogy utoljára végigaludtam volna egy éjszakát, úgy, hogy ne került volna elő egy rémes álom, vagy épp a zuhanás rémképei, hogy aztán hideg verejtékben úszva ébredjek fel. Meglehet, legjobb pihenését tudhattam magaménak.
Nem tudtam mennyi lehetett az idő, vagy éppen mikor is kelt ki mellőlem, de mikor kinyitottam szemeim, s ő nem volt mellettem, karom fejem alá csúsztatva figyeltem miképpen álldogál az ablak előtt, még akkor is a pólómban, mi kacéran villantotta elő combjait, s mosoly suhant át arcomon, miközben kikeltem a helyemről, mögé lépve karoltam át, csókot hintettem nyakára, majd kipillantottam az ablakon.
-Neked is! - szelíd mosoly ült képemen, miközben a havas tájat fürkésztem. - Csak ideért a hó.
Végigszaladt fejemben, hogy meglehet nem is engedik felszállni a gépeket ilyen idővel, és lehet be kell vállalni vonattal azt a három órás utat, ami még mindig rövidebb lenne, mint autóval eljutni New Yorkig.
-Kell szereznünk neked valami ruhát… így megfagynál odakint… - dörmögtem, miközben talán kicsit jobban szemügyre vettem a tájat, aztán elléptem tőle, s bementem a fürdőbe, hogy elintézzem a reggeli rutinom, majd még mindig pizsiben léptem ki onnan, s előszedtem egy köntöst, mit felé aztán bárhol is volt a szobában odavittem neki.
-Éhes vagy? Hozzak valamit, vagy kockáztatsz, és letipegsz a konyhába? - mosoly szélesedett ki arcomon.
Tudtam, a vendégek nagy része már elhagyta a házat, s elindultak hazafelé, de akadt még pár közülük, kik hosszabb időre érkeztek, köztük a testvéreim is.
Ha úgy döntött, hogy odalent szeretne reggelizni, akkor a szekrényből vettem elő neki némi ruhát, ami persze hatalmas lesz majd rá, de mégsem egy száll semmiben kell leballagnia.
Kapott egy inget, melegítőnadrágot, mit természetesen tudott magára állítani a derékkötőnek köszönhetően, s ha kellett, még papucsot is tudtam adni neki.
Ám ha nem akart lemenni, akkor egymagam ballagtam le a konyhába, s némi idővel később, egy táskával karomon, s egy jól megrakott tálcával,  s kávéval tértem vissza hozzá.
-Mit szeretnél csinálni? Vagy azonnal indulnál haza? - letettem a tálcát az ágyra, majd leszedtem karomról a táskát is. - Neked küldik! Ha jól tudom, farmer, póló, pulóver van benne...meglepődsz, de Helen küldi!

Miután elvégeztem a reggeli teendőket, rövid időre rajta felejtettem a pillantásomat az ajtófélfának dőlve. Mosolyogva fürkésztem őt, miközben a bennem lakozó félelem úgy döntött, hogy eleget volt már a háttérben és ideje megmutatnia magát. Szerencsére viszont sikerült idejében visszalöknöm az árnyékba, mielőtt még túlzottan meghódította volna elmémet és a lelkemet mindent elrontva. Nem akartam arra gondolni, hogy vajon hova is vezet mindaz, ami tegnap történt, nem akartam agyalni azon, hogy hiba volt, vagy sem az, amit tettünk. Egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot, hagyni azt, hogy rövid időre boldog lehessek és majd eldől, hogy mi is lesz.
Mosolyogva fürkésztem az érintetlen havas tájat, hiszen megannyi régi emlék bevillant és legszívesebben úgy rohantam volna ki, mint egy kisgyerek, aki erre várt már régóta. De most csak távolról figyeltem, a kellemes emlékek között elveszve egészen addig, amíg meg nem éreztem a közelségét. Amikor karja derekamra siklott, hogy átöleljen, akkor könnyedén simultam hozzá, mintha mindennapos lenne ez közöttünk. Amikor ajkaival rátalált a nyakamra, akkor lehunytam a szememet és elvesztem abban a kellemes bizsergető érzésben, amit életre hívott. Kicsit oldalra fordultam, és ha nem volt ellenére, akkor röpke csókkal köszöntöttem őt, aztán visszadőltem a mellkasának. Kezem kezére siklott és gyengéden cirógattam meg az alkarját ujjaimmal, miközben mind a ketten kifelé nézelődtünk.
- Igen, gyönyörű lett a vidék. – kicsit ábrándosan csendült a hangom, mert tényleg elvesztem az elénk táruló gyönyörű tájban. Amikor viszont arra terelte a szót, hogy ruhát kellene szerezni nekem, akkor rápillantottam.  
- Amiatt se lenne rossz, de nem utolsó sorban, ha nem gond, akkor nem szeretnék így mutatkozni a családod előtt is.  – nem csak arról volt szó, hogy kint hideg van, hanem előbb vagy utóbb el kell hagynunk a szobát is. Nah, meg valamiben haza is kellene mennünk. Figyeltem, ahogy elhagyja a szobát, hogy a fürdőbe sétáljon, mire visszafordultam az ablakhoz, hogy figyeljem azt, ahogyan a hópelyhek szálltak, mert ismét rákezdte a havazást.
- Ha nem gond, akkor inkább maradnék. – elvettem tőle a köntöst, de nem bújtam bele, mert nem állt szándékomban sehova se menni. Jelenleg még nem, mert nem akartam még egyik családtaggal se találkozni, ahogyan kérdésekre se válaszolni. Jobb volt még itt rejtőzni és nem szembe nézni azzal, hogy netalán milyen változást indított el a tegnap este. Vagy milyen kérdésekkel rohamoznának meg engem, minket…
Miután ő lement reggelit szerezni, még egy ideig az ablaknál ácsorogtam, aztán odasétáltam a könyvespolchoz és levettem az egyiket. Azzal bújtam vissza az ágyba és hagytam, hogy a történet szép lassan beszippantson, miközben várakozom rá. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig lehetett távol, amikor viszont belépett a szobába, akkor felpillantottam rá és elmosolyodtam.
Kérdésére meglepettség költözött az arcomra.
- Ha jól rémlik, akkor egy tó ígéretével érted el azt, hogy itt maradjak estére, így még lógsz nekem egy sétával, vagy a havazás megijeszt? – nem gondoltam komolyan azt, hogy egy kis hó az útjában állhatna. Hangom is játékosan csendült, hiszen nem csak a tónak köszönhetően maradtam itt estére. Végül a táskára siklott a pillantásom, mire felvontam az egyik szemöldökömet, amikor kiderült, hogy mi is van benne és kiküldte. – Nem hittem volna, hogy önként megosztja velem a ruháit.  – nem akartam bunkózni, de egyértelmű volt, hogy nem igazán kedvel. Én se voltam túlzottan kedves vele tegnap, de nem én kezdtem az egészet, hanem ő. Én csak arra reagáltam, ahogyan ő velem viselkedett, pedig semmi rosszat se tettem. – Ha netalán látnád, akkor mond meg neki, hogy köszönöm.
Leraktam a táskát az ágymellé, mert majd reggeli után ráérek felöltözni. Előre hajoltam miután a könyvet leraktam az éjjeliszekrényre, hogy a tálcát kicsit közelebb húzzam.
- Egy hadseregnek készítetted, vagy akad majd még egy vendégünk, akiről elfelejtettél szólni? – mert bőven akadt étel a tálcán és ezt ketten biztosan nem fogjuk megenni, vagyis ki tudja, hogy nála mi a normális mennyiség. Eligazgattam a párnát a hátam mögött, elvettem az egyik kávésbögrét, hogy belekortyoljak, aztán pedig elkezdtem megreggelizni.
- Te inkább már mennél haza? Miattam nem kell maradnunk, ha mára volt valami terved odahaza, hiszen úgy rémlik nem szoktál eddig maradni. – nem akartam feltartani és lehet nem készült azzal, hogy itt tölti az estét és mára szervezett valamit, de szívesen megnéztem volna a birtok többi részét is, ahogyan a tavat is. Biztosan remekül illett ehhez a házhoz és most, hogy mindent hó borított. Inkább kiélveztem volna itt a havat, mintsem majd koszos és bűzös városban, már ha egyáltalán New Yorkban is járt Holle anyó.
Két falat között megütögettem magam mellett a helyet, ha továbbra se ült le az ágyra vagy nem kezdett el enni ő is. Közben pedig kérdőn néztem rá, hogy valami gond van-e?
- Hogy aludtál? – rápillantottam két falat között, majd újra elvesztem az ízkavalkádban, miközben őt fürkésztem és a válaszát hallgattam.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Csodálatos volt, ahogy a hó belepte a tájat, és egyre vastagabb rétegettt képzett rajta. Csókját nem utasítottam vissza, viszonoztam is azt, majd tovább fürkésztem a messzeséget, s eszembe jutott, mennyire szép ilyenkor errefelé a vidék.
Nem akartam, hogy megfázzon, vagy éppen rosszul érezze magát, vagy épp ismét abban a ruhakölteményben kelljen mutatkoznia, mint előző napon.
Szavaira bólintottam, majd miután elvette a köntöst, már magára is hagytam.
Nem volt olyan egyszerű dolgom, mint ahogy azt én elképzeltem magamnak, hisz rengeteg kérdésre kellett felelnem, s megbeszélnem anyámmal, hogy bizony mik is lesznek a terveim a nap elkövetkezendő részében, azonban, hogy mikor óhajtok távozni, nem esett szó.
Alaposan megpakolva tértem vissza hozzá, s tettem le a kaját, és a táskát az ágyra, majd válaszára megpróbáltam komoly képet vágni, ami lássuk be, nem igen jött össze.
-Csak egy tóval? - mosolygás időszaka volt ez, kezdtem egyre inkább érezni. Megdörgöltem az állam, mintha nagyon gondolkodnom kellene, haza szeretnék e menni, vagy inkább itt maradni, és megmutatni neki a tavat, és a birtok azon részeit, mit még be lehetett járni. - Sosem ijesztett meg egy kis hó. -míg ő letelepedett, hogy egyen, addig én odaléptem a szekrényhez, s kitártam az ajtaját, s bólintottam, mintegy jelezve, én magam sem hittem, hogy valaha Helen ilyesmit fog tenni, bár nyilvánvaló volt, hogy nem önként tette.
-Nem, csak nem tudtam mit ennél. - vállam felett emeltem rá tekintetem, miközben kiszedtem pár holmit a szekrényből, majd karomra hajtva azokat mentem a fürdő felé.
-Megígértem, hogy megmutatom a tavat, és tartozok egy sétával. - megálltam még egy ideig az ajtóban, aztán bementem, magamra hajtottam az ajtót, de tisztán értettem minden szavát, közben pedig öltözködtem, s rendbe szedtem szakállam, már csak azért is, hogy anyám még egyszer ne jegyezhesse meg mennyire csapzott vagyok.
-Nem szoktam, de nincs különösebb tervem mostanra, így marad a séta amit egy gyönyörű nőnek ígértem. - közben összepréseltem ajkam, s alatta igazgattam, hogy normálisan mutasson a szakállam, aztán távolabb lépve szemléltem az eredményt. Frázisokkal jobb lett, szóval elkönyveltem, hogy kész vagyok ezzel a szakasszal, majd öltözni kezdtem.
Hogy a kíváncsiság hajtott e előre, vagy egyszerűen csak a nosztalgia, arra nem akartam volna válaszolni.
-Meglepően jól! Hónapok óta nem aludtam ilyen nyugodtan. - válaszoltam, majd futólag az ajtó felé pillantottam.- Te? Jól aludtál?
Elvégeztem az utolsó simításokat, aztán mondhatni teljes harci díszben léptem ki a szobába.
A régi egyenruhámat vettem fel, s abban álltam meg előtte, zsebembe ejtett kezekkel.
Első pillanatban nem szóltam semmit, csak beléptem a teljes alakos tükör elé, s ott szemléltem meg magam. Sóhaj szakadt ki mellkasomból, s a némaság körbe ölelte a teret, miközben eszembe jutott a múlt, mi nem is járt olyan messze, aztán ha figyelt, elsőre a tükrön keresztül néztem rá, majd szembefordulva vele, tártam szét karjaim, felvettem a zsebében lévő pilótaszemüveget, s széttártam karjaim.
-Még passzol! - nem híztam meg a hét év alatt, s nem is lettem kisebb sem. - A tegnapi beszélgetés elgondolkodtatott egy cseppet. Lehet igazad van, és mennem kellene… de – vettem egy nagy levegőt, s levettem a szemüveget, letéve a szekrényre, fejet ingatva, azonban nem kezdtem el kibújni az egyenruhámból. Nosztalgiának jó volt...

Láttam, hogy próbál komoly lenni, de aztán a mosolya elárulta, mire kicsit oldalra billentettem a fejemet és mutatóujjamat ajkam elé tettem, mint aki nagyon gondolkozik a válaszon.
- Igazad van, ha jól rémlik, akkor felmerült a korcsolyázás lehetősége is, ha befagyott eléggé a tó. – pimasz mosoly jelent meg az arcomon, hiszen mind a ketten tudtuk azt, hogy végül miért is maradtam. Miatta. Játékosság könnyedén ment közöttünk, amit szemmel láthatóan mind a ketten élveztünk, aminek köszönhetően szinte folyamatosan mosolyogtunk. Semmi kétségem se volt afelől, hogy egy kis hó nem tudja megijeszteni, őszintén szólva fogalmam sem volt arról, hogy létezik-e olyan dolog, ami képes lenne frászt hozni rá. Nem figyeltem, hogy mit is vesz ki a szekrényből, inkább a tálcának szenteltem a figyelmemet és próbáltam kitalálni, hogy mit is egyek, mert nagy volt a választék.
- Nem vagyok válogatós, szinte majdnem mindent megeszek, így nem kellett volna ennyire elkényeztetned. – őszintén csendült a hangom, mert tényleg ez túlzás volt, de jól esett, hogy próbált a kedvemben járni. Ezt pedig könnyedén leolvashatta az arckifejezésemből.
Elvesztem az engem fürkésző kékségben, majd bólintottam szavaira. Meg akartam adni neki a lehetőséget arra, hogy kibújjon a dolog alól, hiszen nem akarom, hogy olyat tegyen, amit nem akar, de szerencsére úgy tűnt, hogy még maradni fogunk. Míg ő fürdőben volt, addig én kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és elkezdtem megreggelizni.
Amikor megszólalt, akkor az ajtó felé pillantottam, de még mindig bent volt, viszont szavai melegséget csempésztek a lelkembe és a szívem újra hevesen dobbant egy pillanat erejéig.
- Ezt örömmel hallja az emlegetett nő, hogy a sármos kísérője nem gondolta meg magát. – miután lenyeltem a falatot, csak akkor szólaltam meg, utána pedig ittam a kávéból, amibe raktam egy kis cukrot, meg tejet is, mert én úgy szerettem. Szavak, amik játékosan csendültek, de még is bőven akadt benne igazság, még ha ez még teljesen nem is tudatosult bennem. Az ösztönöm továbbra is könnyedén sodort  magával, aminek köszönhetően legalább most nem estem még abba a hibába, hogy mindent túlagyaljak és túlaggódjak.
- Ezt örömmel hallom. – természetesen jól esett ezt hallani, mert reméltem, hogy ez részben nekem is köszönhető volt, még ha nem is tudtam, hogy mi miatt nem aludt egyébként jól az elmúlt időben. – Fantasztikusan. – ez tényleg így volt, még ha soha nem is volt gondom az alvással, de sokkal békésebben és boldogabban ébredtem, mint mostanában.
Amikor kilépett, akkor felé pillantottam, majd elkerekedett a szemem és szám is kicsit tátva maradt. A kezemben lévő falat félúton megállt a tálca és a szám között, miközben hatalmasokat pislogtam. Követtem őt a pillantásommal, ahogy a tükör elé sétált, de hirtelen megszólalni se tudtam, mert teljesen megbabonázott. Ajkamba haraptam, de nem mondtam semmit se, mert úgy éreztem egyik szóval se lehetne leírni, hogy miként is fest abban a ruhában. Eddig se volt gond a magabiztosságával, de valahogy most még is úgy tűnt, mintha sokkal magabiztosabb lenne, mintha tényleg ráöntötték volna ezt a ruhát és még vonzóbbnak hatott, mint eddig bármikor. Bár fogalmam sem volt arról, hogy miként lehetséges ez. Amikor találkozott a pillantásunk, akkor könnyedén kiolvashatta belőle, hogy milyen hatással is volt rám így látni őt.
Amikor megfordult és felvette még a napszemüveget is, akkor elkuncogtam magam és fülig ért a szám. Pontosan úgy festett, mint a filmekben, főleg, ha még mellé egy pimasz, csibészes mosolyt is megejtett. Arcomról meg könnyedén leolvashatta most is, hogy milyen hatással van rám.
- Joe, ha így folytatod, akkor gondban leszek. – komolyan csendült a hangom, és az ajkamat harapdáltam, hiszen alapból is vonzó és sármos férfi volt, az egyenruhában pedig még inkább azzá vált. A kaja már percekkel korábban visszahullott a tálcára, mert már egyáltalán nem tűnt annyira csábítónak, mintsem más valaki a szobában. Aztán, ahogy ő komorabb lett, úgy tűnt el arcomról a mosolyom. Szívem sajdult bele abba, ahogyan a mondandója végén cselekedett. Lassan felálltam, kicsit lejjebb húztam a pólót és odasétáltam hozzá. Kezem arcára siklott, és ha kellett akkor magam felé fordítottam az arcát, hogy a pillantásunk találkozzon.
- Elhiszem, hogy ijesztőnek tűnik, talán félsz is attól, hogy megint elutasítanak, de… - egyik kezem mellkasára siklott, a szíve fölé. – de ez te vagy Joe. Láttam, hogy miként sétáltál végig az egyenruhádban, mintha teljesen másabb ember lennél, mintha végre visszakaptad volna azt a részedet, amit régóta elvesztettél. Ahogy ott álltál a tükörrel szemben... – nem találtam a megfelelő szót, de talán értette, hogy mire is gondolhatok. mellkasáról elvettem a kezemet és megfogtam a kezét, míg másik kezem továbbra is az arcán pihent. – Ha tényleg erre vágysz, ha önmagadért tennéd és nem másokért, akkor merj nagyot álmodni. Lehet nem jön össze, de ha meg se próbálod, akkor esélyed se lesz győzni. Lehet nem régóta ismerjük egymást, de azt már most tudom, hogy egy igazi harcos lakozik benned, akit nehéz eltántorítani attól, amit igazán akar.  – gyengéden megsimogattam az arcát. Pillantásomat övébe fúrtam. – Nem kell egyedül végig csinálnod, ha nem akarod. – láthatta, hogy nem viccelek. Fogalmam sem volt arról, hogy merre is sodor minket az, amire tegnap este ráléptünk, de nem fogom magára hagyni ebben a csatában. Ha kell, akkor bátorítani fogom, vagy ha kell védőháló leszek, mert netalán elutasítják ismét. Gyengéden kicsit megszorítottam a kezét is, hogy biztosítsam arról, hogy komolyan gondoltam mindazt, amit mondtam. Itt az ideje annak, hogy ne csak mindig ő támogasson másokat, ne csak mindig ő álljon mások mellé, hanem végre valaki ő mellé álljon és ő ezt elfogadja. Mindenkinek szüksége van olykor segítségre és védőhálóra.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Ühüm… korcsolya… végül is, miért ne… megpróbálom megbeszélni a fickóval… hátha sikerül meggyőzni! - elnevettem magam. Nehezen bírtam ki eddig is. Kedveltem a társaságát, főleg, mikor nem dobálózott cipőkkel, és az este óta, valahogy úgy gondoltam, akár még jól is kijöhetünk egymással.
Közben ott álldogáltam a szekrénynél, ő pedig a kaját szemezgett, már mikor épp nem engem fürkészett.
Aztán egy idő után bementem átöltözni. Hogy a kíváncsiság volt e mi előre hajtott, vagy egyszerűen csak amiatt tettem, mert hiányzott, és ezt az érzést domborította elő belőlem a látványa, nem pedig a rossz érzést, hogy legszívesebben elégetném az egészet, mert úgy is csak csalódás lenne, hisz az ajánlat sem örökre szólt, talán csak arra az estére, mit már elmulasztottam.
Egósimogató volt megjegyzése, s szavai nyomán benedvesítettem ajkaim. Jóleső érzés. Mindenkinek jár egy kis egocirógatás azt hiszem, s meglehet rég nem volt részem benne, hisz az utóbbi időben Kat-el inkább csak veszekedtünk, s szép lassan minden megváltozott, ám ezt a gondolatmenetet inkább elhessegettem mikor kisétáltam a szobába, egyenruhában, magabiztosan, s persze ott volt az a bizonyos mosoly is a képemen miközben felé fordultam. Pimaszul, hanyagul, pont úgy, ahogy annak ott volt a helye az elmúlt órákban is.
-Miért lennél gondban? - végignéztem magamon. - Ez csak egy egyenruha… - megvontam a vállam, hisz számomra nem volt több. Jó persze, volt ez azért páncél is, mi nem engedte, hogy sérüljön a lélek, mi előhozta a régi szép időket. Azt az időszakot, mikor még… aztán elhessegettem a gondolatokat, s készen álltam arra, hogy fordítsak az egész szövegelésen, mikor odalépett hozzám, maga felé fordította tekintetem, én pedig előbb ajkát, majd barnáit fürkésztem, míg ő beszélt hozzám.
Zsebembe ejtettem kezem, majd lehajtottam fejem, s cipőm fixíroztam egy ideig, aztán felemeltem újfent tekintetem.
-Kockáztattam. Háromszor is. Hatalmas pofon volt. Nem gyávaság, inkább csak elővigyázatosság Bells. De tudod, azért köszönöm! - megsimítottam arcát, majd megöleltem. Nem adtam csókot, nem cirógattam, csak hosszan megöleltem, s nem engedtem el jó darabig.
Azt pedig, hogy mennyire hiányzott már azaz érzés, hogy az egyenruha még is hogyan simul testemre, s kölcsönöz egyfajta magabiztosságot, inkább megtartottam magamnak, majd kibontakoztam az ölelésből, megtámasztva magam a mögöttem lévő asztalon, s magam előtt keresztbe fontam lábaim, ajkat nedvesítettem.
-A pofa akivel itt voltál, azt üzeni, hogy öltözz, mert ha elolvad a jég, nem lesz esélyed korcsolyázni szépségem! - pimasz mosoly suhant át arcomon, miközben ellökve magam az asztaltól csókot loptam, s már indultam is a fürdő felé, ha csak útközben meg nem állított, mert az esetben ottmaradtam a közelében még egy darabig.
Ha hagyott kimenni, akkor szépen visszaakasztottam az összes holmit az akasztóra, majd felvettem egy farmert, pólót, pulóvert, s úgy léptem ki onnan, telepedve le az ágyra, hogy zoknit húzzak, s mikor megvoltam vele, az egyenruhára pillantottam, mit odaakasztottam a szekrény ajtajára. Még csak érlelődött bennem a gondolat, hogy talán magammal kellene vinnem. Magammal vinni, hogyha egyszer talán meggyőzöm magam, az ismételt próbálkozásra, akkor legyen miben mennem, ám most még elég kevés esélyt láttam rá.
-Szóval szépségem! Mivel kezdenéd? Séta a tóhoz, korcsolyázás, aztán az üvegház, anyámmal, vagy fordítva… bár tudom, hogy a virágok jobban vonzanak, és csak azért maradtál, hogy láthasd az összes csodát odabent. - pimasz mosolyom ismét odakerült képemre, miközben felkeltem, s a tálcáról elloptam egy falat kaját abból, amit meghagyott, majd beleittam a kávéba is, mit magamnak hoztam.

- Mert ez nem csak egy egyenruha, sokkal magabiztosabbnak látszol benne és az előbbi jelenet is, de szerintem ezt te is pontosan tudod. – hangom kedvesen csendült, hiszen lehet bohóckodott, de mind a ketten tudtuk, hogy a ruha olykor igenis öltözteti az embert és megváltoztathatja kicsit a viselkedésünket.
Hamarosan viszont már előtte álltam és próbáltam meggyőzni arról, hogy harcoljon az álmaiért, még ha tudtam ez nem lesz egyszerű, vagy csak a szokásos fog megtörténni, hogy kitart a saját álláspontja mellett és a másik fogadja el azt, hogy őt nem lehet kibillenteni belőle. Amikor elhúzta a kezét, hogy zsebre rakja, akkor a másik kezemet is elvettem az arcáról. Nem léptem hátrébb akkor se, amikor lesütötte a pillantását és a cipőjét fixírozta, hiszen ez is csak azt bizonyította, hogy egy kisebb harc dúl benne emiatt. Szeretnék neki segíteni, de magam sem tudom, hogy miként tehetném.
Szomorúan pillantottam rá, amikor megkaptam a válaszát és megingattam a fejemet is. Szerettem volna azt mondani, hogy de azóta sok idő eltelt, azóta sok mindent tett le ő is az asztalra, de éreztem, hogy felesleges lenne, így inkább nem tettem. Az ölelése viszonzásra lelt, nem löktem el magamtól, csak gyengéden megsimogattam a hátát is, hogy tudja nincs egyedül. Esélyesen bölcsebb lett volna hallgatnom, hagyni hadd bújjon el az ölelésembe, de nem ment. Hangom halkan csendült, mondhatni a mellkasának suttogtam. – Ezt mondanád apámnak is, vagy bárkinek a gyűlésen, azok közül, akik elbuknak újra és újra? Hogy inkább ne is próbálkozzanak elővigyázatosságból, mert bármikor megint meginoghatnak, elbukhatnak? – talán nem volt fair felhoznom ezt, lehet ki is fog akadni, de reméltem, hogy nem. Érezhető volt a hanglejtésemből is, hogy nem akarok vitát szítani és nem akarom az ebet a karóhoz se kötni, csak azt szeretném, ha elgondolkozna. – Hiába buknak el, akkor is felállnak, mert vannak mellettük olyanok, akik nem hagyják őket akkor se magukra, amikor elesnek. Talán nem az eséstől félsz, hanem inkább a győzelemtől, mert tényleg szeretnéd visszakapni az álmodat, de akkor a mostani életed is merőben megváltozna. Emiatt pedig talán a változástól is félsz, nem csak az elutasítástól. – hangom óvatosan és halkan csendül, ha nem lökött el magától, akkor továbbra is ölelésembe zártam őt. Ez után viszont már nem mondtam semmit se, mert felesleges lett volna. És igazán választ se vártam tőle mindarra, amit mondtam. Azt viszont reméltem, hogy azért átgondolja a hallottakat és nem egyből azzal fog jönni, hogy de az más és társai, mert nem az. Mindenkinek az életében vannak harcok, amik bukással és győzelemmel is zárulhatnak.
Összefontam a karomat magam előtt, amikor ő az asztalnak dőlt és őt fürkésztem. Aggódalom továbbra is ott ült az íriszeimben, a mosolyát látva és a szavait hallva halovány mosoly kúszott arcomra. Nem tudtam olyan könnyedén átkeveredni most a bolondozásba, mint máskor.
Bólintással feleltem a szavaira, a csókja viszonzásra lelt, amikor viszont elsétált mellettem, akkor a kezéért nyúltam, ha az ölelésünkkor nem robbant ki vita. Nem fordultam utána és hangom is halkan csendült. – Csak gondold át, kérlek. – ennyit mondtam ebben az esetben. Nem fogom erőltetni, de örültem volna annak, ha nem zárkózik kapásból falak mögé, ha nem is most, de netalán később átgondolja mindazt, amit mondtam neki. Ezt neki kell eldöntenie, nem dönthet más helyette. Ezt én is tudtam. Mi csak annyit tehetünk, hogy ott állunk majd mellette és elfogadjunk a döntését, támogatjuk őt benne.
Amikor távozott a fürdőbe, akkor egy sóhaj szaladt ki ajkaim között, majd a hajamat fülem mögé simítottam. Aztán visszasétáltam az ágyhoz, kinyitottam a táskát, hogy szemügyre vegyem milyen ruhákat is kaptam. Mire Joe visszatért a szobába, addigra én is felöltöztem, majd váltottam őt a fürdőben, hogy kicsit még jobban rendbe szedjem magam. Miután végeztem visszasétáltam a szobába, de már nyoma se volt a korábbi komorságnak.
- Mindenképpen, hiszen a virágok vették el az eszemet az este folyamán is, nem pedig egy galád úriember, aki bejutatott oda minket. – természetesen ugrattam és a jól ismert mosolyom ismét ott bujkált az arcomon. – Ilyen sorrendben tökéletes lesz. – aztán játékosan a kezemre pillantottam, mintha lenne órám. – Ha gondolod, még akad 5 percem a szoros napirendben, hogy rendesen egyél. – közben pedig megittam a maradék kávémat, ha pedig nem akart enni, akkor az ajtóhoz sétáltam, hogy ott bevárjam. Fogalmam sem volt róla, hogy merre is kéne menni, majd ha odasétált, akkor mosolyogva felnéztem rá. – Vagy talán lehet az üvegházat inkább faházra cserélném, hiszen azt nem láttam belülről. – bár nem akartam megbántani az anyukáját se, ha ő mindenképpen szeretné nekem megmutatni az üvegházat vagy segítségre van tényleg szüksége az egyik növényhez. Egyszerűen csak gondoltam, ha még maradtak vendégek, akkor biztosan elfoglalt lehet, hiszen még is csak ők a házigazdák. Még sietve loptam egy csókot, aztán hagytam hadd vezessen merre is kell mennünk.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Egyenruha, mi azt mutatja, milyen a rangod, mennyi mindent értél el, s hová jutszhatsz még. Egy egyenruha, mely magabiztosságot kölcsönöz. Egyenruha, amely akár a nyomorba is képes dönteni. Bevonulsz, majd tartasz azoktól, kik egyenruhát hordanak, kik tiszti rangot hordanak.
Tartasz, s igyekszel megfelelni az elvárásoknak, hogy folyamatosan fejlődhess. Aztán tovább lépsz, feljebb kerülsz, és a végén már téged rettegnek, tisztelnek, de talán szeretnek is.
Egy páncél mely elrejti az alatta lévő embert.
Elrejti, keménynek mutatja, ám ha egyszer lekerül, előkerül az ember a kemény burok alatt, ki lehet rengetegszer összetőrt már. Darabokban hever, ám ha felkerűl a páncél, minden megoldásra talál.
Kik nem voltak ilyen helyzetben, nem érthetik mennyire nehéz felvenni, s mennyire nehéz levetkezni. Mennyire kell arra összpontosítani, ne zuhanj össze a felelősség alatt.
Szavaira csendben maradtam. Nem szóltam, hisz nem akartam vitatkozni. Nem attól tartottam, hogy vitába keveredünk, sokkal inkàbb azért, hogy igaza lehet. Igaza, hisz meglehet megfogom bánni, ha nem teszek semmit, s hogy valóban más ember leszek benne.
Nem szóltam, csak hallgattam őt. Nem volt igaza. Nem hittem, hogy igaza lehet.
-Az két külön dolog Bells nem keverheted a kettőt. De sosem mondanám, hogy adják fel. Sosem mondanám, hogy nem fog sikerülni.-morogtam az orrom alatt, szinte alig hallhatóan.
Nem mondtam, de igaza volt. A változás tartott vissza, meg aztán nem akartam feláldozni azt sem, amit addig elértem, s persze ott lappangott az is, hogy nem magamtól értem el. Alám tennék, s nem különböznék azoktól a ficsúroktól, kiket messze akartam kerűlni.
Szóval veszekedés helyett inkább elvicceltem a dolgot, csókot loptam, s mentem öltözni.
Átgondolni... Meglehet, átgondolom majd. Meglehet álarcot rántok, és végigcsinálom. Meglehet csendben maradok, és élem addigi életem, ám miután kiléptem, s felakaszottam ruhámat, megpillantva őt, tudtam, nem akarom még elhagyni ezt az "álomvilágot" maradni akartam, s csak később foglalkozni a világ gondjaival.
-Azok a fránya virágok ellopják az első helyet!- könnyedén nevettem el magam, aztán mosollyá szelidűlt,míg őt figyeltem.
-Rendben! Akkor tó, korcsolyázás, már ha tudsz... De azt nem dobálhatod...csak mondom!- jegyeztem meg komisz gyerek módjára, ölelve át hátulról, még egy falat után.- aztán jöhetnek a virágok, és anyám... A pasast meg...ha gondolod meglelheted egy fa tövében, vagy a faházban...- kinyitottam az ajtót miután elengedtem.-Majd szólj miként döntöttél. Nem akartam enni, de a kávémat természetesen vittem magammal, abba kortyoltam bele, míg haladtam a folyosón.
-Csizma, és vastag kabát is vár rád odalent! Nem fogsz megfagyni a hidegben.- kezem nyujtottam, mit ha elfogadott ujjaim övéi közé kulcsolva vezettem végig, hogy aztán odalent elengedhessem, míg kabátot, és cipőt húztunk.
Odakint aztán megálltam, felvettem egy adag havat, gombócot gyúrtam belőle, majd egyik kezemből másikba passzolgattam, aztán gondoltam egyet, s megdobtam vele, majd gyorsan zsebre tettem kezem, s fütyörészve haladtam tovább a hóban, mint aki nem épp az elöbb tett rossz fát a tűzre.

Szavaira csak lemondóan sóhajtottam, de nem feleltem már. Felesleges lett volna, mert van, amikor hallgatni jobb és ez pontosan ez a pillanat volt. Nem akartam vitát, nem akartam mindent elrontani, illetve azt is tudtam, ha erősködnék, ő annál jobban magára rántaná a falakat, hogy véletlenül se hatolhasson át az elképzelésétől eltérő vélemény.  Így maradt a reménykedés, ha nem is most, talán idővel emlékezni fog arra, amit mondtam és elgondolkodik az egészen. Reméltem, hogy olyan döntést fog meghozni, aminek köszönhetően boldog lesz hosszútávon.
Mind a ketten inkább az öltözést választottuk a veszekedés helyett, ami akár már félsikernek is volt nevezhető, hiszen eddig könnyedén keveredett forgószél a szócsatáinkból, de úgy tűnt, mind a ketten inkább a békességre vágyunk és nem akarjuk veszni hagyni ezt, ami itt kibontakozott. A valóság majd megvár minket, ha kitesszük a lábunkat erről a helyről, ami akár egy mesebeli kastélynak is beillett volna. Lehet nem sokat láttam még a házból, de amit igen, az magával ragadó és gyönyörű volt.  
Hamarosan pedig visszatért a bolondozás, ami az elmúlt órákat, az ittlétünket eléggé meghatározta. Talán tényleg olyan volt ez a hely, mint egy mesebeli kastély, ahol mindig történnek valami csoda. Magam sem tudtam, de az biztos, hogy a mosolya és a bolondozása is hatással volt rám. Régóta nem nevettem és mosolyogtam ennyit, mint mellette az elmúlt kevesebb, mint egy napban.
Ártatlanul megrántottam a vállaimat, miközben mosolyogva figyeltem. Talán nem véletlen, hogy a nevemet is egy virágról kaptam.
Aztán az újabb megszólalására tetetett morcos fejet vágtam és elnevettem magam. – Nem vagyok őrült nőszemély, aki csak úgy mindent a másikhoz vág. Felmértem a kárt, amit okozhattam volna, de kicsi volt a kockázat. És különben is annak köszönhetően életemben először repültem, ami varázslatos volt, még ha eleinte nagyon féltem is, de szerencsére akadt, aki megnyugtasson és megmutassa a repülésben rejlő varázslatot. – eleinte játékosan csendült a hangom, majd pedig boldogan csendült, mert ez volt az igazság, miközben ő hátulról átölelt. Tényleg nagyon élveztem a repülést, még ha azért kicsit továbbra is félek, de majd elmúlik. – Ezt már soha nem fogom lemosni magamról, igaz? – miért is hittem volna, hogy könnyedén elfelejti miként is dobtam meg cipővel alig egy napja. – Egyébként meg remek korcsolyázó vagyok, a szüleim nem nagyon engedhették meg maguknak, így kreatív voltam és belógtam, majd sikeresen meggyőztem az egyik ott dolgozót, hogy ennek ellenére is a szárnyai alá vegyen. – nem voltam minta gyerek, mármint csak részben. A jegyeimmel soha nem volt gond, de azzal igen, hogy ide-oda beszöktem, mert én részese akartam lenni a dolgoknak, de apám szenvedélye miatt ez nem mindig volt kivitelezhető.  Így találékony lettem és letértem kicsit a helyes útról. - Rendben, majd megpróbálok hamar megszökni, mielőtt még Olaf lenne abból az emberből. – tekintve, hogy úgy tűnt, hogy a havazás nem fog hamar abbamaradni. Szavaira bólintottam, hogy szólni fogok mindenképpen, de előbb nézzük meg a tavat és azt, hogy alkalmas-e korcsolyázásra vagy nem.
- Szuper, akkor most nem kell csónakban eveznem és köszönöm, hogy gondoltál erre is. – utaltam a tegnap estére, amikor kerített nekem egy bakancsot a faházból. Amikor kezét nyújtotta, akkor belecsúsztattam az enyémet, hogy az ujjaink aztán összekulcsoljuk. Kíváncsian fürkésztem a festményeket, és fényképeket, vagy a tárgyakat, amik mellett elhaladtunk. Az viszont meglepett, hogy sikerült mindenkit elkerülnünk. Egyáltalán nem bántam ezt, csak nem erre számítottam.
Sietve öltöztem fel, majd arcomon hatalmas mosollyal léptem ki a fehérségbe, amibe még senki se kezdett ösvényt kialakítani, így teljesen érintetlen volt. Körbeforogtam, majd kezemmel a hó tetejét érintettem meg. Arcomat az ég felé emeltem és hagytam, hogy az arcomba hulljon a hó, amikor is egy hógolyó eltalált. Sietve pillantottam Joe felé, aki persze úgy tett, mintha ártatlan lenne.
- Hééé, nem szép dolog lesből támadni. – azzal a lendülettel sietve gyúrtam én is egy hógolyót, hogy megdobjam vele, majd jöhetett a következő is, miközben próbáltam utolérni őt. Nevetés és hangos kiabálások, amik hócsatával járnak könnyedén bontakozott ki, ha benne volt a mókában. A hó könnyedén képes még a felnőttekből is gyereket csinálni.  Olykor igyekeztem fedezéket lelni egy-egy hógolyó elől, vagy lesből támadni, így amikor sikerült a háta mögé kerülnöm, akkor próbáltam a lehető leghalkabban megközelíteni, amit a frissen hullott hó ropogása kicsit nehézkessé tette, de amikor elég közel jutottam, akkor a hátára ugrottam, mint aki így akarná megnyerni a hócsatát. Bár nem hittem volna, hogy tényleg sikerülhet így hóba dönteni magunkat, de pillanatokon belül vélhetően megcsúszott és együtt zúgtunk bele a fehérségbe. Nevetés szakadt ki mellkasomból, aztán aggódva pillantottam felé és a nevetésem is elhalt, amennyiben nem hallottam meg a nevetését.
- Jól vagy? - tényleg érdekelt, mert nem szerettem volna, ha miattam sérült volna meg. Ha ő nem pillantott le rám, akkor én mozdultam úgy, hogy fölé hajoljak és újra elvesztem a kékségben, ha pedig egyértelmű volt, hogy nem lett baja, akkor játékosan egy kis havat masszíroztam az arcába, nem az egészet beborítva, csak egy kis részen . – Nos, azt hiszem nyertem. A lovag földre került, a tündér pedig győzött.  - mosolyom és a hangom is elárulta, hogy csak bolondozom, a szavaimmal pedig a tegnap estét idéztem meg, amit az unokahúga mondott rá és rám. Aztán közelebb hajoltam és megcsókoltam, mintha csak ez lenne a vereségért a „vígaszdíj”, ha pedig nem tartott ott magánál, akkor kicsit arrébb gurultam és felpillantottam az égre, miközben a hó továbbra is szállingózott. Aztán pedig hóangyalt csináltam és nem érdekelt az se, hogy mennyire ázik át idővel a ruha.
- Imádom a telet, főleg, ha havazik. Ha tudtam, akkor mindig kint maradtam addig, amíg már a fogam is egymásnak koccant, az ujjaim pedig lefagytak. – mosolyogva meséltem az emléket, aztán megkerestem őt a pillantássommal, hiszen örökké se maradhatunk fekve a hóban, mintha csak a világ legpuhább matracában feküdnénk.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Nem volt őrűlt, csak indulatos? Lehet ez lenne a megfelelő kifejezés irányában. Egy nőszemély, aki hamarabb cselekszik, mintsem gondolkodna, aztán vagy megbánja vagy nem.
Aki az ember agyára képes menni pillanatok alatt, majd a...de kitudja miként alakult volna, ha nem jövünk ide. Ha nem akar hős lenni, aki megvéd a meggondolatlan cselekedetektől. Lehet akkor már gyűlölném saját magam az alkohol mámor ellenére is, és talàn haza sem akarnék keveredni, hogy szembenézzek a kudarcommal. Azonban itt volt. Segített, én pedig hálás voltam.
Csendben hallgattam szavait,bigyesztettem ajkamon, mormogtam, egy laza ühüm szerüséget, felvontam a szemöldököm, de még nem engedtem el.
-Vázák között azért nem próbálkoznák...-nem bírtam megállni vigyorgás nélkül, persze ezt aközben mondtam míg beszélt, ám mikor a repülés részéhez ért, elhallgattam, puszit nyomtam arcára.-Örülök, hogy az a marha vigyázott rád odafent!-elvicceltem, ám nagyon is komolyan gondoltam. Mindig szerettem a pozitív visszajelzéseket. Azt, ha elégedettek voltak azzal, amit adni tudtam.
-Soha!Ahhoz túl friss az élmény...- kacsintottam, miközben kiléptem mögüle, s rápillantottam. Szép emlék lehetett, annak ellenére, amin keresztül mehetett.
Ha belegondoltam, hogy hány alkalommal okoztam csalódást a gyerekeimnek, hogy hányszor ültem otthon részegen, vagy épp egy kocsmában. Micsoda gyerekkor lehetett azaz időszak a szàmukra.
Martinnal könnyebb, ő még egész kicsi volt akkor, de én helyette is emlékszem.
Elhessegettem a komor gondolatokat, hisz nem annak volt itt az ideje.
Aztán felvázoltam hol leszek fellelgető, ha a virágokat választaná.
Az Olaf dolgon elsőre meglepődtem, hisz nem tudtam hová tenni a dolgot, majd eszembe jutott miről is van szó.
-A pasas nem olyan hülye, hogy addig várjon odakint míg hóember lesz belőle!-megvontam a vállam,s közben míg haladtunk kifelé, megemlítettem, hogy lesz meleg holmija.
Nem replikáztam meg szavait, csak mosolyogtam egyet, miközben olyan útvonalon vezettem, hol általában a háziak, és a cselédek járnak, kik valamiért elkerülték a folyosókat, bár nyilván még a konyhában, vagy annak környékén tengették az időt.
Odakint aztán sapkát húztam fejemre, majd míg figyeltem hogy élvezi a havat, komisz gondolat született fejemben, s megdobtam. Nem is vàrtam el, hogy szó nélkül hagyta. A hó olyan dolog volt, amit dobálhatott. Főleg ha még friss, és ropogós.
Persze nem hagytam viszonzás nélkül a dolgot. Jókedvű lettem újfent, s a nevetés, a bekapott hógolyók, teljesen kitisztították a fejem.
Hagytam, hogy a hátamra ugorjon, aztán megpróbáltam talpon maradni, de sikeresen megcsúsztam, miközben próbáltam úgy tartani nehogy leessen.
Az utolsó pillanatban tettem ki karom, ezzel tompítva az esést. Vállam nyekkent egyet, mert miért is ne azt a karom kellett kitennem, de mmivel volt már ennél rémesebb is, így nem panaszkodtam.
Egy ideig nem mozdultam, majd átfordultam a hátamra, és az eget fürkésztem, majd a barnáit.
-Megmaradok!-bólintottam, s mikor fölémhajolt, közelebb vonva loptam csókot, s egy darabig el sem engedtem.-Elsöprő győzelmet aratott!-miután odébb gördűlt, megnyomkodtam vállám, majd felültem, s úgy figyeltem őt, miképpen készít hóangyalt,s megmosolyogtam a pillanatot.
Felkelve leporoltam magam, aztán nyujtottam kezem, hogy segítsek felkelni neki onnan.
-Na gyere te hótündér! Vár a tó!
Remélhetőleg volt olyan hideg, hogy korcsolyázni is lehessen. Ha nem, nos az esetben egy kellemes sétát tehetünk a környékén.
Minden esetre ha végre talpon volt, leporoltam a hátát, közelebb vonva magamhoz vesztem el pillantásában, aztán átkarolva a derekát indultam vele tovább a hó borította parkon.
Gyerekként gyakran képzeltem, hogy más helyen járok, hisz nem akartam a hatalmas elvárások között élni. Nem akartam olyan lenni mint Ed, és Helenre sem akartam hasonlítani. Főleg nem apámra.
De még is rá kellett jönnöm, most sehol máshol nem lennék szívesebben, mint itt...vele az oldalamon, ám ezt megtartottam magamnak.
Közben ha akart beszêlgethettünk, de a hóban való csendes andalgás sem zavart.
Odaérve a tóhoz, emlékek ezrei értek utol.
-Gyerekként sokat úsztunk benne... Itt tanultunk meg. Aztán mikor a szüleink biztosra vették készen állunk, elvittek hajókázni. Vitorláztunk, én nem rajongtam érte. De nem ellenkeztem. Nagyapám mindig mondta, ha csendben tűrsz, és megtanulod, hamarabb szabadulsz. És tudod mit? Igaza volt. -közben elengedtem, majd közelebb sétáltam, aztán rà álltam a jégre. Kicsit beljebb sétálva még ugráltam is.
Biztonságosnak látszott, szóval széttártam karjaim, s visszasétáltam hozzá.
-Gyere!- odavezettem egy bódéhoz, hol a szerszámokat tárolták, majd kinyitva léptem be, s kerítettem elő a korcsolyákat.
-Ez Helené volt...ha jól tippelek ugyan akkora a lábatok.- átadtam, majd előkerestem az enyémet, s eszembe jutott, mennyire hamar nőttem fel, s milyen sok marhaságból maradtam ki, ám egy pillanatig sem bántam.
-Szóval akkor egy profival van dolgom?- csibészes mosoly került a helyére, miközben ha készen volt, leléphettünk a jégre.-Messzire ne menj!

Amikor a vázákat említette, akkor elnevettem magam, majd játékosan kicsit megingattam a fejemet, már amennyire lehetséges volt ez. Puszijára elmosolyodtam, majd kezem az engem ölelő karjára siklott. – Én is. – tényleg örültem, mert minden alakulhatott volna másképpen is, ha ő akkor nem lett volna annyira figyelmes és megértő.
Játékosan belebokszoltam a vállába, amikor azt mondta, hogy soha, aztán újra elmosolyodtam. – Legalább sikerült olyat tennem, amit nem könnyedén felejtesz el. Ezt akár vehetem megtiszteltetésnek, hogy sikerült meglepetést okoznom. – igaz, azóta tettünk már mást is, ami miatt talán nem könnyedén fog tudni kiverni a fejéből, vagy ki tudja. Lehet gyerekesnek, vagy őrültnek hathat cipővel hátba dobni valakit, viszont tekintve, hogy ő is miként viccelődött vele, így még kevésbé bántam az egészet.  
Hamarosan viszont már kint voltunk a kertben, ahol pillanatok alatt változott meg minden és kezdetét vette a hócsata. Örültem annak, hogy benne volt a mókában. A nevetésem, egy-egy kisebb sikkantás pedig könnyedén töltötte meg élettel az amúgy kihalt kertet. Hamarosan pedig a hátára ugrottam, ami elsőre nem tűnt akkora őrültségnek, mintsem pár másodperccel később, amikor megcsúszott és együtt terültünk el a földön. A boldogság tetőtől talpig átjárt, olyan volt, mintha ezen a helyen semmi rossz se történhetne, mert ha fekete felhőként meg is jelent egy-egy gondolat hamar sikerült elkergetni, mielőtt még bármit is elronthatott volna.
Mosolyogva pillantottam le rá, a csókja pedig könnyedén lelt viszonzásra. Kesztyűs kezemmel kicsit megcirógattam az arcát, lesöpörtem róla a havat, ami miattam került oda.  Egy darabig még elvesztem az engem fürkésző titokkal teli tengerre emlékeztető szempárban, aztán amikor elengedett arrébb másztam és a hátamra feküdtem, idővel pedig hóangyalt csináltam. Boldog voltam és úgy éreztem, hogy mellette önmagam lehetek. A bolondozásuk pedig valahogy mindig partnerre lelt a másikban, még akkor is ha netalán gyerekesnek tűnt volna az egész másnak.
Kezemet nyújtottam felé és amikor felhúzott, akkor megköszöntem. Megráztam magam, hogy lerázzam magamról a havat, majd a kezemmel is kicsit lesöpörtem, hogy a ruhám ne ázzon el annyira könnyedén. Ahogy ő, úgy én is lesöpörtem a hátáról a havat, mert nem akartam azt se, hogy netalán amiatt fázzon meg, mert elázott, csak nem szólna. A keze a derekamra siklott és úgy vont közelebb, majd az én kezem is a derekára siklott és úgy sétáltam mellette. Néha kinyújtottam a másik kezemet, hogy megérintsek egy-egy ágat, mire a hó lehullott róluk, de nem szólaltam meg. Csak élveztem a csendet, a hó ropogását a talpunk alatt és a közelségét, az andalgást.
A történet amit elmesélt egyszerre tűnt vidámnak, hiszen biztosan sok remek emléke köthető ehhez a helyhez, vagy a testvéreihez, akikkel sok közös percet tölthettek itt, de aztán a vége… az minden volt,  csak nem vidám. – Sajnálom, hogy erre tanítottak. – tényleg így gondoltam, mert szerintem nem helyes. A szüleinek látniuk kellett volna, hogy ő nem szeret vitorlázni, nem kellett volna kötelezővé tenni neki, hanem figyelembe vehették volna azt is, hogy mi teszi boldoggá a fiúkat. S lehet két külön világban nőtünk fel, de egyértelmű volt, hogy egyikünk gyerekkora se volt felhőtlen, mind a kettőnknek meg voltak a maga nehézségei.
Aztán aggódalom ült ki az arcomra, amikor rélépett a tóra. Még levegőt is benntartottam, pláne amikor ugrált is párat, mert a féltem attól, hogy hamarosan megnyílik alatta a jég és elnyeli őt a tó, ahogyan a szírének tették a hajósokkal a régi történetekben. Hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból, amikor biztonságosan visszasétált hozzám.
Követtem a bódéhoz, elvettem tőle a korcsolyát. Belebújtam és megmozgattam benne a lábamat. – Tökéletes. –
Hamarosan pedig a már a jégen voltunk, kicsit meginogtam és tettem pár bizonytalan lépést, mintha korábban túloztam volna. – Csak nem félsz, hogy a tó ura le akarna rántani, hogy elragadjon tőled? – persze csak ugrattam, aztán egyszerűen hagytam, hogy a korcsolyázás magával ragadjon és az emlékek megelevenedjenek. Sebesen siklottam a jégen, a mozgásom légies volt, egy két pörgés is tettem, majd kicsit távolabb megálltam tőle. Boldogságtól ragyogott az arcomon, aztán könnyedén visszasiklottam hozzá. Közvetlenül előtte álltam meg és kezem mellkasán pihentettem. – Nem hiszem, hogy profi lennék, de van egy-két trükk a tarsolyomban, amit a bátyám bánatára előszeretettel tanítok meg unokahúgomnak. – mert ennek is megvan a maga veszélye és persze hogy aggódik a lányáért. Én se tennék másként, de attól még azt se akarom, hogy a félelem miatt sok minden jóból kimaradjon.
Megfogtam Joe kezét, ha hagyta vagy nem előzött meg benne, hogy együtt korcsolyázzunk, mint megannyi korcsolyapályán teszik a párok, csak itt nem kellett attól tartani, hogy valaki belénk jön vagy fellök.
- Sokat korcsolyáztál gyerekként? – kíváncsian csendült a hangom, mert szerettem volna többet megtudni róla. Közben olykor kinyújtottam a másik kezemet, mintha csak a szálldogáló hópelyheket akarnám megfogni.
Ha volt kedve, akkor beszélgethettünk közben, de ha nem, akkor nem bombáztam kérdésekkel, csak élveztem a siklást a jégen, vagy a bolondozást, ha újra arra terelt volna minket az élet szeszélyes szellője.
Idővel aztán még is megtörtem a csendet, ha még korcsolyáztunk, akkor közben, ha pedig leültünk kicsit pihenni, szünetet tartani, akkor pedig akkor. Megigazítottam a sapkámat és kisimítottam az arcomba hulló tincseket. Arcom kipirosodott a hidegnek és korcsolyázásnak köszönhetően.
- Joe, köszönöm. – boldogság nem csak a hangomból volt érezhető, hanem könnyedén leolvasható volt az arcomról is. Mosollyal az arcomon pillantottam rá. – Mindent köszönök, régóta nem éreztem magam ennyire boldognak, szabadnak és jól. – ez volt az igazság, azt pedig remélhetőleg értette, hogy most nem csak a hócsatánkra, vagy a korcsolyázásra gondolok, hanem a tegnapra is. Az itt töltött időre értettem és kicsit azt kívántam, hogy ez bárcsak soha ne érne véget.