Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Valóban sikerült olyat tennie, mit nem fogok elfelejteni. Dobáltak már meg dolgokkal, de cipő nem igen volt közöttük. Kaptam már tányért, vázát, az utóbbi időben talán még egy bögre is repült felém, ám meglehet nem is bántam az egészet, hisz kibújtak dolgok a zsákból, minek előbb vagy utóbb elő kellett kerülnie.
A gondolatot elhessegettem, s csak rá akartam figyelni, mi odakint a hóban tökéletesen sikerült.
Nem érdekelt, hogy megláthat valaki, vagy épp mit gondolnának rólam. Mással ugyan úgy elbolondoznék a hóban, s lehet a testvéreim is megdobálnám játékosan pár hógolyóval, és ha Helen nem is, de Ed viszonozná, és együtt bolondoznánk, ám már nem kerülne a végére pontnak egy közös sörözés, ami meglehet hiányzott is egy kicsit, főleg, hogy ismét a közelben volt, szóval akartam arra is időt szakítani, hogy beszélgessek vele egy keveset majd.
Figyeltem a nőt, ki nem is olyan rég még karjaimban hevert, s milyen boldognak látszott, s gondolataim pillanatok alatt kalandoztak el, majd keltem fel, s segítettem neki is, hogy aztán mehessünk a tóhoz.
Csendben andalogtunk, mint valami párocska, s közben finoman öleltem derekát, figyelve a tájat, az apró nyomokat, a madáretetők környékén kiszóródott magokat, s közben a hó továbbra is szórta pelyheit, békével töltve el mindent.
-Nincs mit sajnálni rajta. Gyermeki kínlódás volt csupán.
A tónál aztán leellenőriztem elég vastag e a jég, s meglehet azon sem akadtam volna ki, ha beszakad alattam, hisz akkor én voltam a hülye, amiért ugráltam rajta, aztán szerencsére a korcsolya a számításomnak megfelelően tökéletesen passzolt a lábára, szóval mehetett a tavon való siklás.
-Talán egy cseppet bánnám! - jelentettem ki, s közben elmosolyodva csúsztam pár hosszt én magam is, de nem voltam annyira lelkes mint ő. Jó napot akartam szerezni számára, s meglehet én magam csak az emlékek miatt húztam fel a korcsolyámat, s hogy megnézzem, tudok e még egyáltalán, s mivel nem estem sem a hátsómra, sem arccal nem tompítottam a jeget, így biztos voltam benne, hogy bizony még emlékszem egy két dologra ezzel kapcsolatban.
-Csak egy-kettő? - hagytam, hogy megfogja a kezem, aztán vele siklottam. - Az iskolában a hokicsapat tagja voltam pár évig. Aztán másfelé sodort az élet. - jegyeztem meg, majd végiggondoltam, hogy az alap kérdésre is felelhessek rendesen. - Télen minden évben. Ed tanított meg korizni. Sokat bohóckodtunk, de inkább ütőket ragadtunk, játszottunk. - magyaráztam, aztán csendben siklottam tovább mellette, majd mikor kattant egyet a térdem, s keztem úgy érezni, olyan vagyok, mint egy öregember, hát kisiklottam a fészerszerű tárolóhoz, letelepedtem annak szélére, s én kibújtam a koriból.
Mikor csatlakozott hozzám, ráemeltem kékjeim.
Nem számítottam arra, hogy bármit is megfog köszönni nekem, hisz nem éreztem tartozna ilyesmivel. Nem vártam el.
Előre dűlve támaszkodtam meg térdeimen, s úgy emeltem rá pillantásom.
Ahhoz képest, hogy elsőre el sem akart jönni, és morgott talán még az előkészületek miatt is, szépen megváltozott a véleménye, s örültem neki.
-Nem tartozol köszönettel. - megingattam a fejem. - Hálás vagyok, hogy eljöttél velem, és elviselsz. - nem bírtam sokáig mosolygás nélkül, s közelebb hajoltam hozzá ,s ha engedte, vagy behozta a távolságot, megcsókoltam, ha nem, akkor csak meglöktem a vállát óvatosan vállammal.
-Mit gondolsz… készen állsz a virágokra? Vagy fagyoskodnál egy kicsit? - felkeltem, zsebre tettem kezem, körbepillantottam. -Vagy a faházat néznéd meg tüzetesebben? Bár ott is hideg lesz. - tettem hozzá, hisz nem szereltünk bele régen fűtést, bár hogy az idők múlásával mit tettek azzal a kis búvóhellyel, azt nem tudtam volna megmondani.
Ha akart még csúszni párat, hagytam neki, miközben támasztottam a korlátot, s őt figyeltem. Mintha csak lényem egy részét ejtené rabul, s egyre inkább éreztem, nem akarok elmenni innen, és visszacseppenni a valóságba. Ha ott volt mellettem, vagy visszajött, még egy darabig figyeltem a tavat, a havat, s úgy szólaltam meg, s ha esetleg mellém támaszkodott, átkaroltam.
-Nem is vagy olyan idegesítő, mint elsőre hittem. - jegyeztem meg játékosan, széles mosollyal képemen. Nem akartam túl komoly dolgokra gondolni, s azzal visszarántani magam a valóságba. Még egy kicsit „fiatal” akartam lenni. Még egy kicsit szertelen, s nem azon agyalni, milyen lesz a holnap. Benedvesítettem alsó ajkam, majd ha közben nem csapkodott meg, akkor elléptem tőle, kezem nyújtva felé, hogy akkor induljunk meg lassan visszafelé.

Válaszán elmosolyodtam és ismerős melegség járta át a lényemet, miközben a szívem egy ütemet másként vert, mint amúgy szokott. Magabiztosan siklottam a jégen és örültem annak, hogy ismét tömegnyomor nélkül is részem lehet benne, hiszen New Yorkban mindig nagy a tömeg a jégpályán. Rövid időre még a szememet is lehunytam és az emlékeimben megjelenő mozdulatokat leutánoztam és baromira örültem, hogy egyiknek se lett segges a vége, mert olykor megesett az is. Aztán őt fürkésztem és egy pillanatra úgy tűnt, mintha ő annyira nem lenne elevenében. Könnyedén siklottam oda hozzá és az időben megállás se jelentett gondot.
- Nem kizárt, hogy van az több is, nem szoktam számolni. Csak hallgatok a megérzéseimre és az emlékeimre. – hajdanán azt mondta a tanár, hogy érezd a jeget és hagyd, hogy vezessen. Én pedig így tettem és bármennyiszer is csókoltam meg egykoron, annyiszor felálltam, újra és újra, míg nem egyre ügyesebb lettem. Meglepetten pillantottam rá. – Nem gondoltam volna, hogy hokiztál. – ez tényleg így volt, aztán csak bólintottam arra, amit mondott, hiszen biztosan sok remek mókában volt részük, ahogyan nekem és a bátyámnak is. Bármennyire is távolodott el most a családtól, attól még jó bátyám volt gyerekként és sok mindent köszönhetek neki. Talán emiatt se tudok igazán haragudni rá, amiért most meg úgy viselkedik, ahogy.
Figyeltem, ahogy leül, de én még siklottam pár kört és csak később csatlakoztam hozzá. Leültem mellé, de nem bújtam még a korcsolyából, mert a jég továbbra is vonzott.
Nem bántam meg, hogy kimondtam amit éreztem, hiszen miért is kellene bánni azt, ha boldognak érezzük magunknak? Tisztán rémlett, hogy még mi volt a véleményem, amikor rávett arra, hogy eljöjjek ide, de aztán minden szép lassan megváltozott és egyre jobban éreztem magam. A boldogság pedig könnyedén szorított minden kételyt, zűrzavaros gondolatot a háttérbe.
Mosolyogva fürkésztem őt, majd lopva a jég felé pillantottam, aztán újra elvesztem a kékjében.
- Nincs mit köszönöd, mert nem vagy annyira elviselhetetlen, mint elsőre gondolná az ember… - őszintén csendült a hangom, miután ő közelebb hajolt, én is így tettem, amikor pedig ajkunk újra egymásra talált, akkor nem húzódtam el. Hagytam, hogy a pillanat magával rántson és a boldogság újabb virágot hozzon a lelkembe.
- Még maradnék, ha nem gond. – aztán újra tavat fürkésztem, de nem mozdultam meg egyből. – Menjünk elsőre az üvegházba, aztán majd meglátjuk. Talán egy kis melegedés jót fog tenni és nappal is szívesen megnézném. – ha nem tartott ott valamivel, akkor hamarosan felálltam, hogy visszamenjek a jégre és hagyjam, hogy a fejem kiürüljön. Könnyedén siklottam most is a jégen, miközben néha egy-egy mutatványt is megengedtem magamnak. Itt volt rá lehetőségem és helyem is. Az utolsónál viszont megakadt a korcsolyám pengéje a jégben és elestem. Fájdalom átjárt, így felszisszentem, de aztán csak alig hallhatóan elnevettem magam.  Biztos voltam abban, hogy pár foltom lesz az esésnek köszönhetően, de nem érdekelt. Csekély ár volt érte. Végül egyszerűen hátamra dőltem a jégen, mintha csak csatát vesztettem volna, de sietve mutattam fel a hüvelykujjamat, hogy jól vagyok, mielőtt netalán ide akarna rohanni. A hideg egyre inkább kezdett átjárni, így lassan megmozdultam és hátam mögött hagytam a tavat, hogy mellé telepedve visszavegyem a cipőmet.
Csendesen ücsörögtem mellette, miközben ő a tájat fürkészte. Kezem az ölemben pihent, amikor pedig átkarolt, akkor elmosolyodtam és fejemet a vállának döntöttem, az egyik kezem meg ösztönösen combjára tettem. A táj mesébe illő volt, a békesség meg amit éreztem olyan volt, mintha csak azt sugallta volna, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. De még nem igazán éretettem, hogy miként is lehet ilyen hatással rám, miként lehet ennyire otthonos egy ölelés, vagy egy érintés, egy lopott csók vagy pillantás, de most nem is akartam semmit se megfejteni. Csak úszni akartam az árral, amíg a valóság nem csap arcon, mert megunja, hogy vakon akarok létezni.
Régebben hallottam, amikor apám egyszer azt mondta anyámnak, hogy ne aggódjon, mert egyszer jön majd egy olyan ember, aki úgy jut áll a kicsi Bells falain, hogy észre se veszi. Talán igaza volt, még ha ezt jelenleg nehezen is tudtam volna beismerni magamnak.
Szavain jóízűen nevettem, majd elvettem a fejemet a válláról, hogy rá tudjak nézni. – Ez igazán hízelgő, csak aztán nehogy megbánd. – majd nyomtam egy puszit a hideg arcára, amikor pedig felállt, akkor én is úgy tettem. Megfogtam a kezét és úgy sétáltam mellette, de ahogy idefelé, úgy most se törtem meg a csendet. Kíváncsian fürkésztem a házat, hiszen nappal még nem láttam. Méltóságteljes és hatalmat sugárzott, amikor pedig megláttam az üvegházat, akkor ismét elmosolyodtam. Az ajtót kinyitottam / kinyitotta, akkor bekukucskáltam, de senki se volt bent, így beléptem köszönés nélkül. Felpillantottam a tetőre, amin vastagon állt a hó, miközben itt lent megannyi növény létezett, akik ha tudtak volna sikítanának, ha éreznék a kinti hideget. Lassan sétáltam befelé, mintha csak először látnám őket, megérintettem most is egy-egy növényt, aztán a hintára siklott a pillantásom. Arra a hintára, ahol valami megváltozott, ahol a játék és a valóság kezdett összemosódni. Lassan odasétáltam és leültem rá. Nem löktem el egyből magam, hanem kérdőn néztem rá és meglapogattam a helyet mellettem. Ha csatlakozott, akkor megvártam, ha nem, akkor egyedül kezdtem el hintázni. Lehúztam a kesztyűmet, majd levettem a sapkámat is, mert itt bent eléggé meleg volt. Lehúztam a kabátom cipzárját. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideje lehettünk már kint, de valahogy nem akartam visszasietni, mintha csak el akarnám nyújtani a pillanatot, amiben itt részünk lehet. Ha leült mellém, akkor idővel hátamra dőltem és a fejemet az ölébe raktam, a lábamat pedig felhúztam, mivel nem volt túlzottan nagy a hinta. Tudom, nem illik cipőt felrakni, de most nem érdekelt. Némán fürkésztem őt, mintha csak a föld fürkészné az égboltot.
Ha csak ő nem mondott vagy nem tett semmit se, akkor én is csak idővel szólaltam meg.
- Ha szeretnél, akkor nyugodtan menj. Biztosan a családod is örül, hogy tovább maradtál és szívesen töltenének veled egy kis időt. Nem akarlak elrabolni tőlük, innen meg még én is visszatalálok. – tényleg így volt, még ha minden egyes vele töltött perc túlzottan jól eső volt, mint aszály után az eső. Gyengéden megsimogattam az arcát, miközben mosolyogva fürkésztem őt. Pillantásom elveszett a kékségben, ami olykor ajkára tévedt.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

A megérzésekre való hallgatás csoda dolog tudott lenni. Egykor én is szerettem a megérzéseim, hisz mindig megsúgták mit is kell tennem, ám mostanában alaposan csőbe húztak, cserben hagytak a sötétségben, s  az elmúlt órákban, napban, pedig vakon tapogatóztam, józan gondolkodás nélkül, hagyatkozva a szabad akaratra.
-De bizony! - többet nem is fűztem hozzá, hisz annyira nem volt számottevő jelentősége az életemnek, meg aztán olyan régen volt már, hogy nyilván arra sem emlékeznék, hogyan is kell rendesen játszani, és meglehet elegem lenne az első esetleg eladott „labda” után, szóval inkább tova hessentettem a gondolatát is a múltnak.
Aztán megköszönte, hogy itt lehet, s én is hasonlóképpen tettem.
-Ez igazán hízelgő Ms. Muray! - nevettem el magam, s megingattam fejem.
Valóban hálás voltam, amiért csatlakozott hozzám, hisz meglehet egymagamban, vagy el sem jövök, ezzel pletyka alapot adva a népnek, vagy távozom idejekorán, jó szokásomhoz híven.
Míg bátyám szerette ezt az egészet, addig én a hátam közepére sem kívántam, legalábbis voltak olyan pillanatok, mikor semmi kedvem sem volt hozzá.
-Örülök, ha pozitív csalódást okozhattam! - ajkunk kis időre csókban forrt össze, s kezem arcára siklott, majd a csók után bólintással egyeztem bele, hogy maradhatunk egy keveset még, és elkönyveltem, miféle program nézett ki számunkra, vagy éppen csak neki.
Úgy éreztem, nem is lehetnék jobb helyen.
A rengeteg vacak után, mi a nyakamba szakadt az elmúlt napokban, igazán jólesett kiszakadni az ördögi valóságból, hogy aztán a pillanatnak élve szemlélhessem miképpen siklik a jégen, s élvezi a suhanást, én pedig mosolyogtam.  Mikor elesett, már készültem, hogy indulok, és összekaparom, mikor felmutatta a hüvelykujját, én pedig maradtam a helyemen, ott várva meg, míg felkászálódott, és kibújt a korcsolyából.
Tervben volt, hogy majd megszemlélem mekkora kárt okozott benne az esés, ám előtte inkább elbandukoltam vele, aztán az ajtót kinyitottam neki, majd mielőtt beléptem volna teljesen, ledobogtam lábamról a havat, levettem sapkámat, kabátomat, s felakasztottam egy akasztóra, s mikor a padra pillantottam, lélektükreimbe s lelkembe egyfajta furcsa régi érzés költözött, minek nem lenne ott helye. Mit eddig más ért csak el.
Megütögette maga mellett a padot, mire letelepedtem mellé, aztán feje ölembe került, s lepillantva rá simítottam ki haját arcából.
Míg ő ölemben pihent, addig hintáztattam magunkat, s tekintetem egy idő után elvándorolt a növények felé, hogy aztán elvesszek a gondolatok nélküli bambulásban, miből hangja rángatott vissza.
Felvontam szemöldököm, körbetekintettem, kicsit fészkelődtem, majd körbetekintve szólaltam meg.
-Figyelj… csak szólnod kell, hogy randid van a kertésszel! - mosoly bújkált szám sarkában, aztán közelebb hajolva csókoltam meg.
-Lesz még idő. Anya nem engedne el úgysem anélkül, hogy nem időztem kicsit velük is… de ha zavarok… - azzal úgy tettem, mit aki felszeretne kelni onnan, s ha ő is moccant, akkor ölembe vontam, mutatóujjammal fordítottam magam felé arcát, simítottam meg álla vonalát hüvelykujjammal. -Tudod gyönyörűm, meglehet az esetben cseppet morcos lennék, szóval nem hagylak itt a kertésznek. - jegyeztem meg, majd combjáról térdére siklott kezem. - Hogy van a térded? Jó nagyot estél a jégen. Gyógypuszit? - hangom egy árnyalattal mélyebb tónust kapott, miközben közelebb hajoltam, s még mindig hideg kezem pulóvere alá siklott hátánál, s oldalán állapodott meg.

Követtem Joe példáját és miután a havat kint hagytam magamról, utána én is felakasztottam a kabátomat, kabát ujjába begyűrtem a sapkámat, sálamat, zsebébe pedig a kesztyűt. Nem akartam semmit se elhagyni. Főleg, hogy nem az enyémek voltak. Kicsit ráleheltem a kezemre, mert még kesztyűben is kicsit átfagytam, valószínűleg az se tett jót, hogy még a jégen is feküdtem rövid ideig.
A virágok után a hintára siklott a pillantásom, mintha csak valami láthatatlan fény megbabonázott volna. Haloványan elmosolyodtam, majd az emlékek között átsétálva végül helyet foglaltam rajta. Miután csatlakozott ölébe hajtottam a fejemet és hagytam, hogy a hinta ringatása megpróbálja elcsendesíteni a szívem dallamát. Nem mozdultam meg akkor se, mikor a hajamat simította ki az arcomból. Hol a növényeket fürkésztem, hol pedig őt. És megint ugyanazt éreztem, mintha valami kimondatlan dologra keresném a választ, de miként is lelhetném meg a választ, ha magát a kérdést se ismertem igazán. Éreztem, hogy valami változik, folyamatosan terel ezen az ösvényen, ami eddig tele volt boldogsággal, vidámsággal és még megannyi más remek érzéssel is, de fogalmam sem volt arról, hogy mi is lesz a vége, vagy éppen milyen buktatója lehet.
A változás gyengéd szellőjét éreztem, még ha igazán nem is értettem, ahogyan azt se, hogy miként lehetséges az, hogy ennyire természetesnek hat a közelsége, vagy érintése. Fura volt és szokatlan, a gondolatok pedig tovább kuszálódtak, de inkább rájuk csaptam az ajtót, mert nem akartam az összegabalyodott érzésekkel vagy gondolatokkal most foglalkozni.  
Szavaira meglepettem pislogtam párat és kicsit tátogtam, mintha csak hal lennék. Erre a válaszra nem számítottam, főleg nem arra, hogy csípőből fog ilyet mondani. Csókját viszonoztam, viszont a szavakat ekkor még nem leltem, mert hiába tudtam viccel, akkor is eléggé meglepett vele. Biztos voltam benne, hogy ez őt mulattatnia fogja, hogy sikerült így kizökkentenie.
És a játéka még nem ért véget, amikor mocorogni kezdett, akkor én is megmozdultam, hiszen kicsit összezavart, de pillanatok alatt vont az ölébe, mire szívem újra nagyot dobbant. Kérdőn fürkésztem őt, majd amikor ujja arcomra tévedt, akkor pár pillanatra lehunytam a szememet és elvesztem az érzések garmadájában. Szavaira elnevettem magam és mosoly újra könnyedén jelent meg arcomon. – Nekem már beleszólásom nincs is? Ki tudja, lehet a kertészeket jobban csípem, mint a bajkeverőket. – természetesen csak ugrattam őt, a szavai pedig lelkemig hatoltak, ott befészkelte magát és éreztem, hogy a változás tovább folytatódik. Végül kicsit mocorogni kezdtem, mint aki inkább még is távozásra fogja egy ilyen piszok tréfa után, de helyette csak úgy fordultam, hogy teljesen szemben üljek vele az ölében. Lábaim két oldalt pihentek a combjai mellett a hintán.  – Szóval morcos lennél? – kicsit kihívóan pillantottam rá, majd közelebb hajoltam hozzá, de nem csókoltam meg. – Még kész szerencse, hogy a bajkeverők inkább az eseteim, mint a kertészek. – játékosság megbújt a hangomban, ahogyan az őszinteség is. A valóság és a játék újra érdekes egyveleget alkotott. Végül kicsit eltávolodtam tőle, hogy újra elveszek az engem fürkésző szempárban. Érezhetően mélyebb lett a hangja, amibe kellemesen megborzongtam és ajkamba haraptam – Ha tudom, hogy ez jár érte, akkor nagy eséllyel már hamarabb elesem. – pimasz mosoly suhant át arcomon, miközben hideg keze a pulcsim alá siklott. A pillanat hevében kicsit közelebb mozdultam mellkasa felé, el az érintése elől, mert hideg volt a keze, de nem állítottam meg, így végül mégis könnyedén pihenhetett meg az oldalamnál. - Azt hiszem máshol is megütöttem magam, nagyon fáj itt… itt… - ujjam először ajkamra siklott, majd le a nyakam vonalára, aztán egyre lejjebb a mellkasomon, miközben figyeltem arcának rezdülését, a kékségben megcsillanó érzéseket. Biztos voltam benne, hogy ő is jól ismeri ezt a kis trükköt, amibe a kérdése sodort minket, ha pedig megcsókolt, akkor hosszan és szenvedélyesen viszonoztam. Kezem először arcára siklott, onnan pedig nyakára, ha pedig idővel követte azt a vonalat, amin az ujjamat vezettem végig, akkor oldalra billentettem a fejemet, hogy könnyedén csókolhasson nyakamba, amivel egy szenvedélyes sóhajt váltott ki belőlem.
Ha közben a keze is elvándorolt, vagy ajkának játéka nem maradt abba, akkor szép lassan egyre inkább elvette a józanságomat. A mellkasom hevesen emelkedett, a pillantásom pedig ködössé vált. Hagytam, hogy elmerüljek az általa életre keltett vággyal teli tengerben. Aztán egyszer csak egy aprócska fény gyulladt a ködben, mint a világítótorony, amely segít a hajósoknak elkerülni az ütközést. – Joe…Joe… - alig érthetően tudtam csak kiejteni a nevét, mert még mindig kába voltam attól, amit velem művelt,  majd kezem arcára siklott és úgy fordítottam, hogy a pillantásunk találkozzon és elszakítsam ajkát bőrömtől, hátha akkor egy kis józanságot is lelek. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - nagyot nyeltem. – bárki bejöhet. – őt fürkésztem, majd mint aki saját magának akarna ellentmondani újra megcsókoltam őt. Talán tényleg így volt, gyenge voltam és elveszett a karjai között, de ez az elveszettség a kedvemre való volt, még akkor is, ha nem igazán értettem, hogy mivel volt képes mindig így hatnia rám és ennyire közel csalogatnia magához. Ez nem rám vallott, de mellette minden másabb volt, mint amiben eddig részem volt.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Nem tudom. Mondhatsz nemet a kertésznek! - mosolyogtam egyet. - Sosem tudhatom, hisz szereti a növényeket… bár a mi kertészünk lassan veri a hetvenet, szóval… - persze csak viccelődtem vele. Úgy gondoltam, sokkal jobb elviccelni a dolgokat, sem mint túlságosan komolyan venni mindazt, amit egyszer elénk sodor az élet.
-Meglehet, de csak egészen kicsit! - mutattam a kezemmel a mértékét, annak a kicsinek, s végül összepréseltem ajkaim, mintegy ezzel nyomatékosítva nemtetszésemet, ám nem tudtam mennyire voltam bajkeverő az elmúlt időszakban, hisz ha úgy nézzük egész rendes pasas vált belőlem, és a baj is messzire futott el tőlem, aztán beleült az ölembe, kétoldalt lábaival, mire felvontam a szemöldököm.
Mikor ugrott egyet hideg kezem érintésére, önkéntelenül mosolyodtam el, s ott is ragadt arcomon, miközben arcát fürkésztem, s vártam mit is akar kihozni az egészből.
-Egy gyógypuszi minden sebre jár. - megvontam a vállam, s figyeltem kezét, miközben végigmutatja, hová is kell abból a varázserejű pusziból.
Dobbantottam párat ujjaimmal oldalán, közben végigkövettem pillantásommal a vonalat, mit be kellene járnom.
Ismertem a kis játékot, s tudtam mi lenne a vége. Tudtam, miként végeznék, s lennénk esetleges áldozatai a fellobbanó vágynak, egy olyan helyen, hol nem kellene.
Nem mondom, hogy nem tetszett a gondolat, hogy nem vonzott az ötlet, mit önként kínált fel nekem, ám valamelyikünknek kellett némileg tisztán is gondolkodnia.
Végül ajkára leheltem csókot, majd egy aprót nyakára, aztán jobbommal simítottam meg arcát, s igyekeztem rávenni, hogy belenézzen a szemembe.
Rég nem volt ilyen hatással rám senki, s szívesen vesztem volna el testének domborulataiban, hogy aztán másnap, vagy kicsit később megbánhassuk tettünket. Szívem hevesen dobbant, mellkasom annak ütemében emelkedett, míg a vágytól izzó gondolatok elöntötték elmém, de még sem engedhettem át magam teljesen.
-Boszorkány… -dörmögtem, s ismét elvesztem ajkai érintésében, ám nem vittem tovább. Nem itt. Megbabonázott pillanatok alatt, s miközben nyaka és álla találkozásához érintettem ajkaim, kezem feljebb vándorolt, majd visszasiklott a derekára. - Ne most….ne itt…
Nehéz volt mindezt kimondani, s helyesen cselekedni, úgy ahogy az illem megkívánja, és nem utat engedni a szevedélynek, végül, mint a boxban a csengő, úgy talán ezt a helyzetet is megmentette egy dallam.
Előszedtem zsebemből a készüléket, vettem pár nagyobb levegőt, majd lehunytam a szemeim, ajkat nedvesítettem, levettem róla másik kezem, ám vágytól izzó pillantásomból tudhatta, nem lett volna ellenemre, bármennyire is ellenkezni próbáltam.
-Weaver… - szóltam bele végül, miután éreztem annyi erőt magamban, hogy tisztán tudjak beszélni. - Nem Eddy...hogy? Igeeen...jó de… - vettem egy nagyobb levegőt, miközben megsimítottam Bells arcát, márha még ott volt az ölemben. - Nem. Még itt vagyok. - összeszaladt szemöldökkel pillantottam az ölemben üldögélő boszorkányra, majd elkerekedtek szemeim, megkapartam szemöldököm, s elnevettem magam. - Velem igen, de… Eddy… gyertek…
nem tetszett a gondolat, de ez a beszélgetés épp elég volt ahhoz, hogy megölje a hangulatot.
A vonal bontása után zavartan dörgöltem meg tarkómat, és tettem le magam mellé a telefont.
-Sajnálom szépségem… - és valóban sajnáltam. -Tudod van itt egy növény, amit meg kellene nézned… a rosszfiút meg későbbre kell halasztanod, és másik helyre… - finoman kitettem az ölemből, ha még ott volt, de előtte loptam még egy csókot, aztán felkeltem onnan egy idő után. - Most nagyon utálom ezt az üvegházat… -mormogtam, miközben átkaroltam, s úgy indultam meg vele egy másik irányba, már ha készen állt rá. Szavaim nyomán lebiggyesztettem ajkam, de végeredményben jobb volt egy telefon, sem mint egy betoppanás, mi sokkal nehezebb helyzetet hozott volna maga után.

Egy pillanatra se engedtem el őt a pillantásommal, miközben a „gyógypuszi” került terítékre. Játék volt, vagyis részben talán az volt. Éreztem, hogy ujjai miként dobolnak oldalamon, de nem foglalkoztam vele, inkább tovább akartam kísérteni a sorsot. Ujjam lassan vándorolt tovább ajkamról, miközben egy pimasz kis mosolyra görbült az ajkam. Érdekelt, kíváncsi voltam, hogy milyen hatással tudok rá lenni. Vajon képes vagyok elvenni kicsit az eszét, vagy nem? Kicsit talán a határokat akartam feszegetni, feltérképezni, hogy mi is ez, ami köztünk zajlik. Ismerni azt, hogy képes lehetek-e arra, hogy szíve hevesebben dobbanjon, az íriszeiben pedig a vágy tüze lobbanjon fel.
Csókját viszonoztam, amikor pedig nyakamra tévedt, akkor hajába túrtam ujjaimmal, de ahogyan hátradőlt, úgy engedtem el én is őt. Fürkésztem őt, vártam, de nem mozdultam meg.
Arra pedig nem gondoltam közben, hogy vajon mi lenne a következménye ennek az egésznek. Nem érdekelt a jelenleg a jövő, ami miatt akár felelőttlennek is tűnhettem, de annyiszor aggódtam már a jövő miatt, hogy nem akartam emiatt lemaradni a jelen pillanatairól, most nem. Majd ráér később fájni a fejem, ha esetleg fog.  
Nem kerülte el figyelmemet, hogy hevesebben emelkedett a mellkasara, mire pimasz mosoly visszaköltözött arcomra, majd amikor a pillantásunk találkozott, akkor röpke pillanatra láttam a vágy szikráit is.  Játékosan felvontam a szemöldökömet, de nem mozdultam meg. Helyette játékosan az ujjaim mellkasára tévedtek és ott indultak el a felsőjén vándorútra.
Arra, hogy minek is nevezett elnevettem magam és egy édes, ártatlan mosollyal jutalmaztam meg, aminek könnyedén vetett véget csókjával, amikor pedig lejjebb siklott ajka nyakam-állam találkozásához, akkor lehunytam egy pillanatra a szememet, éreztem keze miként siklik feljebb, majd ahogyan a szavakat bőrömbe suttogta egy sóhaj szakadt ki a mellkasomból, miközben keze visszahullott a korábbi helyére. Érezhető volt, hogy nem kis önuralomra van szüksége, mielőtt viszont megkímélhettem volna, vagy tovább kísértettem volna, azelőtt a telefonja megszólalt. Kíváncsian pillantottam rá, ha kellett kicsit megemelkedtem, hogy elő tudja venni a telefonját, majd visszaültem az ölébe.
Láttam miként próbál visszatérni, hogy fel tudja venni a hívást, amikor pedig újra találkozott a pillantásunk, akkor szinte felperzselt vele, mire jól eső bizsergés járta át a lényemet, mert tudtam jól, hogy ezt én váltottam ki belőle. Aprót alsó ajkamba haraptam, de nem szólaltam meg, nem akartam megzavarni a hívásban.
Hamar kiderült, hogy a testvére keresi, amikor pedig közben arcomon simított végig, akkor elmosolyodtam, de nem tettem semmi olyat se, amivel megnehezíthettem volna a dolgát, hogy „tiszta” fejjel tudjon beszélni a telefonba. Nem voltam én se szemét, meg amúgy is eleget kísértettem már őt. Kicsit felvontam a szemöldökömet a nevetését hallva, hiszen én csak őt hallottam, a másik felet nem, majd hamarosan kiderült, hogy társaságunk érkezik.
Már éppen felálltam volna, amikor még csókot lopott tőlem, amit viszonoztam, aztán egyszerűen felálltam, nem kellett arrébb raknia. – Majd talán máskor és máshol – játékosan meglapogattam a mellkasát, mosollyal az arcomon pillantottam rá, hiszen láttam rajta, hogy mennyire harc dúlt benne korábban, aztán pár lépéssel távolabb álltam meg tőle, hogy adjak neki időt, hogy összeszedje magát. Nekem is szükségem volt egy kis levegőre, mert lehet meleg volt itt bent, de ott, ahol az előbb ketten ültünk olyan volt, mintha valaki feltekerte volna a fűtést. Kezdett egyre forróbbá válni, mert a játékom nem csak rá, hanem rám is hatással volt a reakcióinak köszönhetően, ez pedig ő is láthatta korábban az íriszeimben megcsillanó szikrákban. Hajamba túrtam és fülem mögé simítottam egy tincset, amikor pedig felkelt és odasétált hozzám, akkor mosolyogva pillantottam rá, majd haját kicsit megigazítottam az ujjaimmal. Szavaira kuncogtam és nem húzódtam el akkor se, amikor átkarolt, hogy megmutassa hol is várnak ránk. – Ki fogod bírni nagyfiú. – játékosan kicsit meglöktem őt a csípőmmel, hiszen az előbb is bizonyította már, hogy ha nehezen is, de képes az önuralomra. Bár talán még egy vagy két perc és elszakadt volna nála is a cérna.
- Látod anyám, mondtam, hogy a rossz pénz nem vész el és nem kell ide kutatócsapat, hogy megleld őket a hóban. – Eddy jókedvűen szólalt meg, amint meglátott minket. Kezét zsebébe ejtette, majd kihívóan fürkészte az öccsét. Én csak aprót sóhajtottam, majd viszonoztam az édesanyjuk üdvözölését, aki aztán a fiához lépet, hogy őt is megölelgesse. Mosolyogva figyeltem őket, miközben Joe bátya játékosan körbepillantott a helységben, mintha kifejezetten keresne valamit.
- Tényleg, el is felejtettem, hogy szuperálnak a múltkoriban beszerelt kamerák? Beváltak, kiderült, hogy kidézsmálja meg az egyik növényedet, anyám? – testvérére kacsintott és fütyörészni kezdett, mire én lefagytam és Joe kezére siklott a kezem és megszorítottam. Nagyon reméltem, hogy viccel, de úgy tett, mintha a növények érdekesebbek lennének, így tőle biztosan nem fogunk választ kapni. Sőt, a mosolya elárulta, hogy rohadt jól szórakozik és talán megkapja az áhított botrányát is. Helen pedig nem felelt, mert pont a fia kérdésekor nyílt az ajtó, hogy Margaret is besétáljon. A szívem hevesen dobbant és lopva Joe-ra néztem, arcomról pedig könnyedén leolvashatta, hogy a pánik kerülget. Az pedig, hogy neki mi is járt a fejében, reméltem azt is meg tudom rápillantva.  
- Miről beszélsz Edward? Megmondtam, hogy ide nem kell kamera, ha madarakat vagy növényeket akarsz nézni, akkor leülsz arra a hintára és csöndben maradsz. – végül szerencsére megszólalt Joe anyukája, mielőtt teljesen eluralkodott volna a pánik rajtam és a szorításom is lazább lett a válaszát követően, aztán előbukkant a hercegnő.
- Szia Joe bácsi! – azzal oda is rohant hozzá, hogy megölelje és felkapja őt Joe. Ha így tett, akkor hatalmas puszit kapott az unokahúgából. – Szia Blue! - Aztán felém hajolt, hogy engem is megöleljen és puszit adjon nekem is . – Azt hittem már elmentetek és el se köszöntetek. – kicsit szomorkásan csendült a hangja, mire megsimogattam a pofiját és feltűnt, hogy a hajában ott a tőlem kapott hajtű, mire elmosolyodtam. - Aztán apa mondta, hogy még itt vagytok és nyugodtan jöhetek, hogy rávegyelek arra, hogy hóembert építs velem. Hideg van, de a friss levegő jót tesz. Anya is megengedte, hogy kicsit kijöjjek a hóba.  - vélhetően a lehető legédesebb mosolyával nézett Joe-ra, ha pedig megkapta a választ, akkor jelezte, hogy most már leteheti őt. Odafutott az apukájához, aki ráadta ismét a sapkát és elindultak kifelé.
- Szerzek répát, meg fazekat a fejére is. Kint várlak Joe bácsi, gyere gyorsan. – már ki is szaladt, mire az apja még hátra pillantott ránk.
- Bizony, siess. Nem illik a hölgyeket megváratni, és valóban a kinti idő képes bármit lehűteni. – felvonta a szemöldökét és jókedvűen ő is távozott.
Aprót sóhajtottam, miközben Helen csak legyintett, hogy ne is foglalkozzunk a másik fia szavaival, mint aki hozzá van szokva, hogy Ed olykor össze-visszabeszél, aztán pedig felénk fordult.  
- Remélem Ed nem csinált semmi hülyeséget, ha nem értek rá most, akkor beszélhetünk később is. – kedvesen csendült a hangja, mire én csak megingattam a fejemet, hogy egyáltalán nem zavartak meg semmit se. És próbáltam elrejteni a zavaromat, mert hirtelen újra fiatalnak éreztem magam, aki legszívesebben elillanna ebből a helyzetből.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Kegyetlenség jàtszani a férfi emberrel, aztán az események más mivolta végett parlagon hagyni. Gondolatban átkoztam azt a nyamvadt felefont, s magam, amiért felvettem, bár tudtam, hogy talán nem lesz jó vége ha elveszítjük a fejünket.
Boszorkány...boszorkányos nőszemély kit megismerhettem személyében. Egy olyan nő, aki levesz a lábadról, majd letaról, mint egy forgószél. Megbabonáz, és nem tisztul a kép.
Abbahagytuk, ő csendben hallgatta végig jókislányként a telefonhívást, majd egyszerűen felkelt, megveregetve mellkasom, de nem tettem szóvá szavait, csak elötte loptam csókot, mit meglehet nem kellett volna, ám még is oly' egyszerűnek éreztem visszakanyarodni oda, ahol addig jártunk.
Máskor és máshol...valóban ezt akartam, ám még is ott üvöltott bennem egy hang, hogy hibát követtem el.
Kis idővel később, mikor magam mellé vontam, megbillentett oldalával, s olyat mondott, mivel nevetésre késztetett.
-Boszorkány!-jegyeztem meg mintegy mellékesen, majd felharsant bátyám hangja, én meg egy suhanc tizenévesnek éreztem magam, kit épp rajta kaptak.
Oly könnyeden ment a váltás, s léptem elengeve Bells derekát anyám felé,hogy megölelhessem, puszit nyomjak arcára, majd vessek egy szúrós pillantást fivéremre.
-Megigértem, higy maradok.-vontam meg a vállam, majd balom zsebembe ejtettem.-Mellesleg ilyen idővel nem köthetek el egy gépet sem.-anya meglapogatta mellkasom vidám mosollyal arcát, aztán visszaléptem Bells mellé, s fixíroztam egy ideig a plafont, hol a rengeteg hó miatt, nem lehetett kilátni.
Edward következő szavaira felszökött a szemöldököm. Kamera?
A pimasz kis boszorkány keze pedig megragadta az enyémet, s ennél több nem is kellett ahhoz, hogy bátyám arcára diadalittas mosoly költözzön, ám anyánk elrontotta a kis játékát, majd arrafelé pillantottam, hol az említett pad állt, s szívem dobbant egy hatalmasat.
-Javíthatatlan vagy Ed! -morogtam az orrom alatt, majd léptek zaja törte meg a szerintem hangos szívdobbanásoktól vízhangzó teret, s Margaret robogott felém boldogan repülve karjaimba, én pedig oly könnyen kaptam fel, sajgó vállam ellenére is, hogy boldogan ölelte át nyakam.
Viszonoztam a kapott puszit, majd hagytam, had üdvözölje Bluebell-t is.
-Ugyan Hercegnőm! Többet nem követem el azt a hibát!-hallgattam az apró kis történetet, aztán egy gyors pillantást vetettem ártatlanúl vállat vonó bátyámra, ki rosszabb volt bizonyos alkalmakkor mint egy gyerek, majd ismét a karomban tartott kislányra.
-Ki nem hagynám!- letettem.-Szeretek hóembert építeni!-mellészúrtam még ezt is, csak hogy mosolyogjon tovább, majd lelkesen elment a hóemberhez valókért, én meg még maradni akartam egy keveset, ám Marg szavai sürgetőek voltak, ahogy Ed replikája is, kinek kijárna egy alapos megcsapkodás.
-Edward-ot bízd rám anya! Virágozzatok! -odahajolva hozzá puszit nyomtam arcára, Bluebell mellett elhaladva derekán suhant végig kezem, majd felvettem a kabátom, sapkám, aztán készítettem egy hógolyót, s fejen dobtam vele drága piszkálódó testvérem, majd hamarosan rémesebb hócsata bontakozott ki, mint gyermekkorunkban.
Jó érzés volt odakint ismét kicsit gyereknek lenni. Elhinni, hogy a világ szép lehet, és az a nő odabent még biztosan tartogat meglepetést a számomra.
Végűl elterűltünkva hóban, s pont akkor érkezett vissza Margaret is, s csípőre tett kézzel, a maga nyolc évével, olyan szigorú pillantást vetett ránk amilyet csak tudott.
-Most összeugráltátok! Apa...rosszak vagytok!-lemondóan sóhajtott, én meg elnevettem magam, majd dobtam némi havat bátyámra, ki viszonozta ezen szívességem, majd felkászálódva indultunk meg egy olyan helyre, kicsit távolabb, mit nem rontottunk el, s kezdtünk bele a hóember építésbe, s közben mintha Ed lenyelte volna a nyelvét, nem érdekelte más, csak a hóember, s én magam is partner voltam ebben.
Marg boldogan görgette a hatalmas hógolyót, mit együtt emeltünk a helyére, s végül megkaphatta azt a bizonyos orrot, kalapot, és még egy sál is kerűlt mosolygó fejét tartó nyakára, aztán csípőre tett kézzel szemlélte az alkotást, míg mi apjával tovább ötleteltünk, s építeni kezdtünk egy hóvárat.
Az idő gyorsan szaladt, hamarosan teljesen összefagyva, ám töretlen lelkesedéssel és Margaret instrukcióival készítettük a várat, mi igaz nem lett tökéletes, de arra épp megfelelő volt, hogy visszazökkenjek a megfelelő kerékvágásba.
Aztán végezve visszaballagtunk a házhoz, kértünk egy-egy bögre forrócsokit, s azzal ültünk ki a lépcsőre beszélgetve.
Elmondta, hogy szeretnének egy testvért Marg mellé, s hogy remélhetőleg hamarosan sikerrel járnak, s persze szó került arról is, hogy mennyire nem tartja jó gondolatnal, hogy elfogadjam azt az ajánlatot, mit apánk kobulizott a számomra, s némi megnyugvással töltötte el, mikor megtudta, nemet mondtam.
Az idő múlásával, mivel nem jöttek, visszaballagtam az üvegházhoz, majd mentem a hangok után, hogy meglessem, vajon melyik növény környékén vesztek el.
-Kéz csók a hölgyeknek!-megálltam a közelükben, karbafont karokkal, keresztbetett lábakkal, figyelve ténykedéseiket.

Egy pillanatra tényleg átjárt a pánik, hogy Edward nem hülyéskedik, de aztán szerencsére Helen nem hagyta sokáig, hogy a fia diadalittasan örüljön annak, hogy miként is sétáltam bele a csapdájába. Elengedtem Joe kezét és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire szívesen megdobálnám hógolyóval, hogy lehűtse magát.
Marg könnyedén vonta magára mindenki figyelmét, hiszen egy ennyire édes és tündéri kislányt nehezen lehetett volna figyelmen kívül hagyni. Mosolyogva hallgattam őket, aztán figyeltem, hogy milyen lelkesen szalad el a hóembervalókért. Szerencsére az apja is követte pillanatok alatt, de azért még persze eleresztett egy megjegyzést. Megforgattam a szememet, de nem mozdultam meg, csak Joe édesanyára figyeltem.
Hamarosan Joe is távozott, mikor keze derekamon simított végig, akkor elmosolyodtam és a szívem hevesen dobbant, aztán pedig kettesben maradtam Helennel. Kíváncsian hallgattam, amikor a virágról kezdett el beszélni, gyengéden megérintette a kezemet is, majd mutatta az utat, hogy hol is van a beteg. Közelebb léptem az asztalhoz, hogy szemügyre vegyem, aztán a nőre pillantottam.
Egy pillanatra elgondolkodtam a kérdésén, de aztán könnyedén jött a válasz is, hiszen tényleg jól éreztem magam itt és nem volt okom panaszra se. Még a valóság se kólintott teljesen fejbe, így nem volt miért aggodalmaskodnom se. Majd talán később.  Rövid időre a partira terelődött a beszélgetés, miközben én továbbra is a növényt vizsgáltam, aztán szép lassan kezdett összeállni a fejemben, hogy mi lehet az egyik gond. Szerencsére a többi növényre nem jelentett veszélyt. A beszélgetés könnyed volt és hálás voltam, amiért nem faggatott rólam vagy Joe-ról, vagy arról, hogy mi is van köztünk, mert őszintén fogalmam sem lett volna, hogy mit is felelhetnék rá. Meséltem neki a boltomról, érintőlegesen a családom is szóba került, hogy igen, van nekem is testvérem és a szüleim is élnek még, viszont szerencsére csak a felszínt érintettük.
Miután elmondtam neki, hogy mi is lenne a teendő és elmondta, hogy melyik szekrényben mit találok én el is kezdtem a növény kúráját elkészíteni, amikor is megakadt a pillantásom egy ritka virágon. Annak köszönhetően, hogy eddig milyen kedves volt velem könnyedén kérdeztem rá, hogy honnan is van és mit érdemes tudni róla, hamar beigazolódott a gyanúm, hogy az a virág is hamarosan az enyészeté lenne annak köszönhetően, hogy nem megfelelő rajta a föld. Gyakran estek ebbe a hibába az emberek és az árusok is, nem is értettem, hogy miként lehetséges ez.
- Nem tudom, hogy tudjátok-e már, de sajnos nem kaptunk engedélyt arra, hogy ma felszálljatok, így csak vonattal tudtok hazamenni, mert lehet korlátozni fogják a légiforgalmat is. – hangja barátságosan csendült. – Bár azt se lehet tudni, hogy azok meddig fognak járni vagy nem lesz-e fennakadás. Nyugodtan maradhattok még, hogy nehogy véletlen a vonaton ragadjatok a semmi közepén. – kicsit úgy tűnt, hogy remény csillan az íriszeiben, mire elmosolyodtam.
- Ez nem rajtam múlik, hanem Joe-n, hogy maradunk-e vagy nem. – a történtek után se gondoltam azt, hogy túlzottan befolyásolni tudnám azt, hogy mennyi ideig is szeretne maradni. Aztán inkább folytattam a gyógyítást, miközben a beszélgetés is másabb témára terelődött. Szóba került a birtok, ahogyan a tó is. Miután a megfelelő koktélt elkészült az első betegnek le is ápoltam, majd elmondtam, hogy mire kellene figyelni és azt is javasoltam neki, hogy inkább a lakásban tartsa, mert itt túlzottan meleg van számára. Tavasszal pedig nyugodtan kirakhatja az ablakpárkányra, vagy ki is ültetheti és jól fogja érezni magát. A következő két hétben pedig heti 3x kell ezzel a leveleit és virágait befújni. Felderült az arca és közben azt is megtudtam, hogy a férjétől kapta a házassági évfordulóra ezt a növényt, ezért is volt szomorú, amikor hanyatlásnak indult.
Joe pont akkor érkezett vissza, amikor a másik növénynek kezdtem neki. Kiemeltem a cserépből és szemügyre vettem a gyökereit. Lassan elkezdtem kiszabadítani a földből őket.
- Bells-nek varázskezei vannak. Úgy tűnik a növény megmarad, ahogy apád se tud tőlem megszabadulni. – utóbbit nevetve ejtette ki, hiszen abból amit mesélt az jött le, hogy nagyon is szeretik egymást a férjével, így nincs ok az aggódalomra. Én csak jót mosolyogtam azon, amit mondott, majd rájuk pillantottam, amikor az édesanyja beavatta abba, amit nekem is mondott, hogy mi a helyzet a közlekedéssel.
- Joe, nem kell most döntened, csak gondolt át. Jó? – megsimogatta a fia karját, mintha abban reménykedne, ha megtiltja neki, hogy a pillanat hevében döntsön, akkor talán maradásra tudja bírni. Szívet melengető volt, hogy mennyire is szeretné, ha a fia kicsit tovább maradna.  
- Bells, nem haragszol meg, ha magadra hagyunk? Kicsit beszélgetnék a fiammal, ha már most úgy döntött, hogy nem köt útilaput a talpára. – látszott rajta, hogy nagyon szereti a fiát és talán a legnagyobb ajándék számára nem az volt, hogy Joe eljött a partira, hanem az, hogy maradt is.
- Természetesen nem, ha végeztem akkor megyek én is. – innen ismertem én is a járást, ha pedig Joe-val találkozott a pillantásunk, akkor elmosolyodtam és kacsintottam egyet. És még játékosan a hüvelykujjamat is felmutattam, hogy biztosan minden rendben lesz. Aztán kisimítottam földes kezemmel egy tincset az arcomból és fel se tűnt, hogy közben arcomat is sikerült kicsit összekenni.
Miután végeztem az átültetéssel és mindent a helyére pakoltam, megmostam a kezemet és én is visszamentem a házba. Alig bújtam ki a cipőből és pakoltam le a cuccaimat Marg meg is jelent és magával húzott a nappaliban, ahol majdnem mindenki ott volt. Leültem és mellém mászott, aztán Ed megtörte a csendet.
- Hallottuk, hogy milyen varázslatos kezed van. – felvontam a szemöldökömet, miközben ő egy pimasz mosolyt villantott, mire a felesége oldalba bökte. – Most mi van? Nem én mondtam, anyánk mesélte, hogy milyen varázslatosan megmentette az apától kapott virágot. – úgy csendült a hangja, mint aki nem lenne tisztában azzal, hogy a hanglejtésének köszönhetően mennyire is félreérthető volt amit mondott.
- Tényleg, mielőtt elfelejteném, anyám üzeni, hogy mivel lekéstétek az ebédet a nagy hóban való elmerülésben. – és már készült is arra, hogy elkapja a párja kezét, amikor újra oldalba akarta bökni. - Nyugodtan menj a konyhába és egyél, ha éhes lennél. Remélhetőleg, ott is találsz fogadnak való fogást. – ha a pillantásommal ölni lehetett volna, akkor most már biztosan halott lenne. Bosszantott a gyerekes élcelődésé, mintha nem is felnőtt lenne. Vajon régebben is így viselkedett az öccsével, vagy ezt csak a mostani helyzet szülte? Amikor pedig Helen, a testvére megköszörülte a torkát, akkor sietve pillantottam abba az irányba és már éppen meg akart volna szólalni, amikor is Ed vonásai megfeszültek és megingatta a fejét, hogy ne tegye. Mintha csak pontosan tudta volna, hogy az totálisan katasztrófához is vezethetne.
Sietve kértem elnézést, elindultam a konyhafelé, ahova a kishercegnő is jönni akart, hogy még több süteményt egyen, de a szülei nem engedték neki. Lemondóan ballagott vissza a játékaihoz, amivel még pár pillanattal korábban együtt játszottunk, vagyis ecsetelte nekem, hogy ki kicsoda és mit is kell tudni róluk. Miután szereztem ételt és meg is melegedett leültem a konyhában található egyik székre, s gondolataimban elmerülve kezdtem el enni. Ha időközben megjelent Joe, akkor csak felé nyújtottam egy villát, ha nem hozott saját kaját, hogy tudjon ő is enni a tányéromról, hiszen bőven volt rajta étel. A mosolyom pedig automatikusan megjelent, ami úgy tűnt, hogy a puszta közelségével képes előidézni, a keszekusza gondolatok pedig hirtelen csillapodni kezdek, mintha csak megkegyelmeztek volna, hogy még élvezhessem kicsit ezt, bármi is volt ez.
- Látom, túlélted a kínvallatást. – persze csak ugrattam, mert egyáltalán nem gondoltam azt, hogy az édesanyjával való beszélgetés felért volna egy kínvallatással. Ahhoz túlzottan is csupaszív nőnek ismertem meg.
- És hogy döntöttél? Kockáztatunk és zötyögünk órákat vonaton, vagy kivárunk? – tényleg érdekelt, hogy miként is döntött. Majd újabb dinófalatka fejét haraptam le és bekaptam mellé még egy sült krumplit is. Nem érdekelt, hogy vélhetően tegnapról maradt meg, és amúgy gyerekeknek szánták. Szeretem és finom volt.  

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Figyeltem miképpen kezeli a növényt, s karba font karokkal álltam ott egy ideje, mire észrevették, hogy ott vagyok. Gyerekként gyakran figyeltem anyámat, miképpen babrál a növényeivel, de mindig rá kellett jönnöm, hogy nekem nem lenne hozzájuk annyi türelmem mint neki. Valahogy nem bírnék annyit bíbelődni velük, ám egy roncs hidroplane-t simán elbabrálok akár hónapokig is, mert annak van foganatja.
Az ilyenre mondaná anyám, hogy annak is akad, csak éppen jobb az illata, és nem olajtól bűzlik.
-Azok… - bólintottam, s közben rosszfiús mosoly siklott át képemen, s talán mázlim volt, hogy anya el volt foglalva azzal, hogy Bells munkáját figyelje, én meg közelebb mentem hozzájuk, s zsebre vágott kezekkel álltam meg velük szemben, ismét a műveletnek szentelve némi figyelmet, no meg anya szavainak.
Sóhajtottam, aztán bólintottam egyet, miután jelezte, hogy nem kaptunk felszállási engedélyt. Valahogy sejtettem, hogy az lesz belőle. Jó persze megfordult a vonat gondolata a fejemben, ám nem igen akartam foglalkozni vele.
-Rendben! - bólintottam, majd hagytam had simítsa meg az arcom, aztán belém karolt, én pedig hagytam neki.
Valóban végig kellett gondolnom az egészet, s be kellett vallanom magamban, nem igen akartam három órát zötykölődni a vonaton, vagy akár ott ragadni egy egész estére is, egy emberekkel teli helyen, hol a magán élet semmit sem jelentene.
Vetettem egy pillantást rá, mosolyogtam, majd egy kacsintással reagáltam le a mozdulatot, s sétára indultam anyámmal, kivel sok mindenről beszélgettünk, s végül a tóparton ültünk le egy padra.
Beszélgettünk a fiaimról, arról, hogy mennyire elrohant az idő, és hogy lassan már Dun sem lesz különb mint én magam, hisz annyira akarta követni a nyomom.
Beszélgettünk a válásról, és arról, hogy Martin mennyire hiányzik, s milyen jó lett volna, ha eljöhet velem, és az anyja nem akarja megtiltani, hogy a közelemben legyen.
Beszélgettünk arról, hogy talán egyszer meglátogat majd, és beszél Kat-el arról, hogy engedje többet hozzám a fiam, hisz nem rontanám el.
Aztán kibukott belőlem a beszélgetés során az is, hogy mennyire magam alatt voltam mindezek miatt, s hogyha Bells nincs, akkor meglehet már rég mindent a kukáztam volna, és utálnám magam.
Majd Ő feltett egy olyan kérdést, amire nem tudtam mit válaszolni, ám anyám számára minden nyilvánvalónak látszott.
Egyszerű kérdés volt. „Tetszik neked? Vidámabb vagy fiam.” Az ember pedig nem beszél olyasmiről az anyjával, amit még önmaga sem ért, pláne nem akkor, amikor magyarázatot sem talált rá, szóval eltereltem a témát, s visszaballagtunk a házba, ahol aztán ő ment a dolgára, s én még beugrottam apához is, s vele is lefolytattunk egyfajta beszélgetést, s lelkemre kötötte, hogy mindenképpen szóljak, miképpen döntök, én pedig a szavamat adtam, aztán felhívtam Jason-t, s megkérdeztem mi ujság vele, milyen volt a napja, és ő persze hosszú ódákat zengett a napjáról, arról, milyen könyvet talált, s hogy legközelebb odaszeretné majd adni, s persze rákérdezett a lányára is., én meg elmondtam, hogy csak holnap tudunk menni, mert a havazás miatt nem szállhatnak fel a gépek.
Sokmindenről szó esett még, majd elindultam a konyha felé, hisz az a pár falat, mit még reggel haraptam, nem fedezte az energia igényem, így a konyha felé tartottam, s útközben szereztem egy cupcake-et, rá egy gyertyát, s úgy léptem be a cselédbejárón át a konyhába, hol Bells és az asztal elé léptem, majd feltettem a gyertyás süteményt az asztalra a nő elé, majd előszedtem egy gyufát, meggyujtottam, s elé toltam.
Tudtam, hogy már elmúlt, de még is úgy éreztem, meg kellett tennem.
-Tudom nem most van…. De…. Ne felejts el kívánni… -kedves mosoly ült ki arcomra, s  vártam vajon mit fog tenni.

Pont sikerült akkor felnéznem Joe-ra, amikor válaszolt Helen szavaira és elegendő volt meglátnom a rosszfiús mosolyát, ahhoz, hogy egy kicsit elpiruljak és a szívem újra a megszokottól eltérően dobbanjon. Nem voltam az a pirulós fajta, de neki még ezt is sikerült elérnie. Kicsit megingattam a fejemet, hogy lehet ennyire piszok, amikor itt áll mellettem az anyukája, aki szerencsére a növényt tanulmányozta és nem minket. Sietve pillantottam le én is és most csöppet se bántam, hogy a hajam eltakarja az arcomat.
Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy direkt csinálta és ez volt a „bosszúja” a korábbi játszadozásomra.
Hamarosan egyedül maradtam, amit egyáltalán nem bántam.  Szerettem a növények „társaságát” és amúgy is eléggé koncentrálnom kellett ahhoz, hogy nehogy véletlen kárt tegyek a növénygyökérzetében.
Miután végeztem és visszamentem a házba újra megízlelhettem, hogy milyen Ed gyerekes viselkedése, ugyanakkor hálás voltam, amiért nem hagyta, hogy a testvére netalán újra belendüljön és tényleg világgá akarjak futni. Én se kerestem azóta a nő társaságát, hogy a partin szépen egymásnak feszültünk, de nem is éreztem úgy, hogy kellene. Nem gondoltam volna azt, hogy hamar megkedvel vagy csak egy kicsit is nyitni fog felém. Én pedig semmit se akartam erőltetni. Mielőtt még magukra hagytam volna megköszöntem neki a ruhát, mire csak bólintott.
A konyhában újra kicsit egyedül lehettem távol Ed ugratásaitól, megjegyzéseitől és attól a vihartól is, amibe Joe olykor sodort engem.  A csend eleinte jóleső volt, miközben a dinók fejeit, vagy éppen végtagjait nyisszantottam le a villámmal, mintha csak valami gyerek lennék. Igazán nem tudatosult bennem, hogy mit is művelek, egyszerűen csak az ébredező káosz vezette a tetteimet. Az a káosz, ami az egyre elhúzódó csend jelenlétében kezdett megjelenni.
A káosz, ami ezernyi kérdést hozott magával, de én egyikkel se akartam most farkasszemet nézni.
Én csak szerettem volna élvezni a következő órákat is és boldog lenni. Kicsit hagyni, hogy a felhőtlen öröm átjárjon, még akkor is, ha fentállt a veszélye, hogy újra a mélybe fogok zuhanni, ha egyszer újra a valóság gőzerővel átszáguld rajtam.
Lassan kifújtam a levegőt.
Rossz dolog, hogy nem akarok elfutni és boldog vagyok?
Egyáltalán nem éreztem rossznak, még ha esetleg kellett volna is.
Akkor pedig miért féltem attól, hogy egyszer magam mögött kell hagyni ezt a házat?
Össze voltam zavarodva és én meg se próbáltam jelenleg igazán meglelni a gombolyag elejét, hogy ki tudjam fejteni és szépen feltekerni azt, miután sikerült rendeznem a bennem dúló érzéseket, gondolatokat.
Inkább csak újra a tengerre akartam bízni magam, hogy arra sodorjon, amerre jónak látja. Aztán majd meglátom, hogy mi is lesz…
Hallottam a közeledőlépteket, de csak akkor pillantottam fel, amikor a látómezőmben becsúszott egy cupcake. Kíváncsian pillantottam Joe-ra, mert nem értettem és akkor se, amikor megnyújtotta, hiszen tegnap már elfújta a gyertyákat és nem gondoltam olyannak, aki hirtelen még is kívánni szeretne.
- Igen, úgy két héttel elkéstél vele. – zavarom könnyedén leolvasható volt az arcomról, ahogyan őt fürkésztem, mert fogalmam sem volt, hogy honnan tudta meg mikor is van a születésnapom. Én azzal indítom az évet. – Kívánjak? Úgy rémlik, hogy te ebben nem hiszel. – mosollyal az arcomon fürkésztem, majd lehunytam a szemem pár pillanatra, mint aki nagyon koncentrál arra, hogy mit is kívánjon. Sok mindent kívánhattam volna, de aztán mosollyal az arcomon előre dőltem és elfújtam. Bármit kívánhattam volna, de egyetlen gondolat átjutott a harsogó tömegen és győzelemre vitte a suttogását, amit én egyáltalán nem bántam. Tiszta szívemből kívántam és reméltem, hogy teljesülni fog: „Legyen igazán boldog az élete, mert megérdemli és sok jó dolog történjen vele az elkövetkező időben. Váljanak valóra az álmai.”
Talán ostobaság volt, de ha már ő nem kívánt, akkor én kívántam helyette is. Megérdemelte, hogy  végre vele is megannyi jó történjen minden rossz nélkül, hiszen ő is megannyi jót tett már másokkal.
Elvesztem ismét a kékjében, amikor újra találkozott a pillantásunk.
- Nem árulhatom el mit kívántam, mert különben nem fog teljesülni. – én pedig szerettem volna hinni abban, hogy tényleg teljesülni fog. Fürkésztem őt és szerettem volna megtudni, hogy mi jár a fejében, de aztán a hasam tudtomra adta, hogy még mindig várja a kaját. Kuncogtam a morgást hallva, majd lepillantottam a tányérra. – Csatlakozol? Bár gyertyafényes uzsonnát nem tudok ígérni, maximum ha újra meggyújtjuk a gyertyát. – bolondozva csendült a hangom, ha pedig hozott magának is ételt, akkor megvártam, amikor pedig leült, akkor közelebb hajoltam hozzá és puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm. – mosollyal az arcomon pillantottam rá, mert nagyon is jól esett, hogy gondolt rám. Apró gesztus volt, de még is szívet melengető és újra éreztem a változás szelét, még ha továbbra se igazán értettem, hogy mit művel mélyen legbelül a lelkemben.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Rég beszélgettem már anyámmal, rég mondtam el neki bármit is, s miközben ecseteltem neki egy két dolgot, olyan is felszínre jött, amit meglehet nem is gondoltam át. Kibukott belőlem, mint mikor valakinek a képébe vágod az első gondolatot, mi szöget ütött a fejedben, s ott marad kimondva, mint valami kipukkaszthatatlan buborék.
Abban a pillanatban talán el is hallgattam egy pillanatra, s végig gondoltam a dolgokat, de racionális választ nem találtam rá.
Anyám még is akkor és ott simított végig arcomon, majd nem sokkal később tovább tereltek az események, a beszélgetések, de tiszta gondolatok eltűntek, s végigpörgettem fejemben az eseményeket, azt, hogy miért tettem mindent.
Akkor sem kaptam észhez, mikor a konyhában voltam a gyertyás süteménnyel, s figyeltem Bells-t.
-Igen, de  most… - a süteményre mutattam, s vártam, hogy elfújja. - Igen… de te igen. - mosolyogtam, s mikor elfújta, már épp kérdezni akartam mit kívánt, mikor leintett, hogy nem fogja elmondani.
Arra csak vállat vontam, eloroztam egy darab húst a tányérjáról, s számba tettem. Megrágtam, aztán a hűtőből előszedtem némi kaját, majd némi melegítés után tettem le magam mellé, s úgy toltam a tényért, hogy ő is hozzáférhessen.
-Nem kell! Jó ez így! - azzal tovább ettem, majd mikor puszit kaptam, újabb mosoly suhant arcomon keresztül, de valahogy nem akartam enni többet.
Megdörgöltem tarkómat, sóhajtottam, aztán jelentőségteljes pillantást intéztem felé.
-Szóval… te kis boszorkány… az égiek, vagy anyám, vagy nevezd ahogy akarod, elintézték, hogy maradjunk. Nincs kedvem a vonaton, vagy épp az autópályán rostokolni, a hóban. -újra megdörgöltem tarkóm, félszeg mosolyt villantottam. - Apáddal már beszéltem. Azt mondják ne aggódj a bolt miatt, kézben tart anyád mindent, ő meg rendesen viselkedik.
Elhallgattam, s bele is burkolóztam. Lehet zavarban voltam, ám nem volt szokásom.
Még is rá kellett jönnöm, valami eszeveszetten megváltozott, s egyre jobban körvonalazódik, hogy a változás úton van, vagy pedig már be is csengetett, de vagyok olyan vak, hogy ne vegyek észre belőle semmit sem, vagy tagadjam mindazt, ami oly természetesen hatott.
Felé fordulva, fürkésztem arcvonásait, majd összevontam szemöldököm néhány pillanatra, majd közelebb hajoltam hozzá, s letöröltem egy maszatot az arcáról.
-Mi ez az egész? Úgy érzem, direkt játszol velem szépségem, és a végén elveszed az eszem. Arra gondoltam, van még egy hely amit nem láttál! - felkeltem, s talán utolsó mondatom terelés volt. Egy terelés, ami elodázta a komoly dolgokat, miközben elkezdtem kigombolni ingem, majd kibújva belőle vállamra vetettem, s egy pólóban haladtam tovább, megállva az ajtóban.
-Tudsz úszni szépségem?- hangomban némi játékosság csendült fel, miközben az ajtó nyitva állt, én meg ott támaszkodtam egy darabig, s ha nem jött, akkor visszalépve kaptam karjaimba, s indultam meg vele kifelé, átvíve őt a küszöbön, majd odakint letettem, kézen fogva csókot hintettem ajkára, majd úgy vezettem el egy olyan helyre, hol még nem járt.
-Minden rendes nagy házban akad egy… - kitártam az ajtót, majd ismét megszólaltam. - Egy medence! - mosolyom kiszélesedett, miközben széttártam karjaim,s mosolyom kiszélesedett, aztán kibújtam a pólómból is, s úgy álltam vele szemben, miközben egyre közelebb mentem, kezem derekára csúsztattam.
-A szekrényben akad fürdőruha, de ha te nem jössz, majd én...úszom egyedül. Egyszer azt mondták, jót tesz, és segít ellazítani a vállam. - magyaráztam, majd bementem az öltözőbe, hol előszedtem egy rövidnadrágot, és abban sétáltam ki a medence széléhez, majd ugortam egy fejest, s a víz alatt úsztam el egy darabig, aztán feljöttem a felszínre, s utána kutattam tekintetemmel.
Ha nem találtam, elkönyveltem magamban, hogy nem akar úszni, és inkább elment valamerre, s magamra maradtam, szóval tovább úsztam, ezúttal a hátamon, egy teljes hosszt, majd visszafelé ismét a víz alatt.
Ám ha csak átöltözni ment el, akkor is úsztam tovább, majd lehunyt szemmel ejtőztem kicsit a medence szélébe kapaszkodva, fejem ráhajtva a járólapra, s lehunytam szemeim.
Ha nem öltözött át, csak letelepedett a medencéhez, akkor hozzá úsztam oda, s kinyomtam magam a vízből, hogy csókot lopjak.
-Mit szeretnél csinálni? Sok lehetőség van… lovagolni? - csibészes mosoly ült ki arcomra, egy csipetnyi rosszfiús éllel. Ám valóban volt egy istálló is a birtokon, néhány lóval.

Nem zavart, hogy a tányéromról vett el húst, de annak örültem volna, ha normálisan eszik, hiszen reggelizni se reggelizett, csak pár falatot. Miközben ő melegítette a sajátját, addig én tovább falatoztam, de még így is bőven akadt olyan dolog rajta, amiből vehetett, ha akart. Elmosolyodtam, amikor úgy rakta le a tányérját, hogy én is tudja lopni az övéről, aztán jött a puszi, aminek köszönhetően úgy tűnt, mintha kizökkentettem volna.
Nem értettem, hogy mi történhetett, és ha eddig nem volt semmi se zavaros, akkor most már kezdett az lenni. Figyeltem a reakcióit kicsit aggódva, majd csendesen hallgattam azt, amit mondott, végül elnevettem magam, amikor boszorkánynak hívott ismét. – Egy dolgot ennyi idő alatt is megtanultam, ha te valahol nem akarnál igazán maradni, akkor nem maradnál.– hangom komolyan csendült, mert bármi is intézte így, hogy még egy napot itt töltünk, azért akadt lehetőség a szökésre is. Majd arra, amit még mondott felvontam az egyik szemöldökömet és csak pislogni tudtam. – Te felhívtad őket és elintéztél mindent a hátam mögött… - hangom eléggé meglepetten csendült és tényleg kezdtem összezavarodni, de érezhető volt, hogy nem haragszom rá, csak váratlanul ért. Tudtam jól, hogy a szüleimmel jóban van, főleg apámmal, de ez még engem is meglepett és kicsit meg is mosolyogtatott. – Ez tudod, kicsit úgy hangzik, mintha engedélyt kértél volna ahhoz, hogy még itt tarts. – játékosan csendült a hangom, és nem teljesen gondoltam komolyan, de a csend, amibe burkolódzott megijesztett és azt hiszem, így akartam oldani kicsit a helyzetet. Visszahozni az ismerős bolondozást közénk, ami már egészen megszokottá vált az elmúlt időben és oly jól eső volt a lelkemnek.
Szerettem volna tudni, hogy mi jár a fejében, miért viselkedik úgy, mint aki zavarban van, vagy nem is tudom mi lett volna a legjobb szó, de még nem láttam ilyennek, mint ahogyan most ott ült. Ha sokáig nem szólalt meg, akkor egyik kezem arcára siklott és gyengéden megsimogattam, mintha csak így szerettem volna tudatni vele, hogy bármiről is van szó, itt vagyok, nincs egyedül.
Nem mondtam semmit se, csak fürkésztem őt, amikor pedig a pillantásunk találkozott, akkor reméltem, hogy kicsivel okosabb lehetek, de nem így lett. Fogalmam sem volt arról, hogy mit szúrhatott ki és miért is szaladt össze a szemöldöke, de aztán amikor arcomhoz ért és letörölte a maszatot, legalább erre a rejtélyre fényderült, még ha a viselkedésében beállt változás továbbra is rejtély maradt előttem, vagy csak nem hallottam meg a szívem vagy a lelkem suttogását.
Szavaira elmosolyodtam és már éppen feleltem volna, amikor teljesen más irányba terelte a beszélgetést. Olyan volt, mint egy szélvész, aki maga se tudja, hogy mit is akar mondani, vagy tudná, de aztán inkább satu fékezik és irányt vált. – Ahh, szóval miattam vagy megzavarodva? – újfent meglepetten csendült a hangom, szívem hangosan dobbant és nem mondom azt, hogy nem volt hízelgő ezt hallani, bár nem teljesen értettem, hogy mivel is váltottam ezt ki nála. Igaz, játszadoztam vele pár órája még az üvegházban, húzgáltam az oroszlánbajuszát, de az nem most volt. S amikor elváltunk, akkor nem úgy tűnt, mint akit ennyire sikerült volna megszédítenem, mint most ahogy itt állt előttem, vagyis már az ajtóban. Az inge már a kezében volt és engem nézett onnan.
- Igen. – hirtelen csak ennyit tudtam kibökni, mert tényleg úgy éreztem magam, mintha egy totálisan másik Joe lett volna, viszont a figyelmemet nem kerülte el, hogy megint azt mondta „szépségem”. A szívem minden egyes alkalommal amikor így hívott nagyot dobbant és az ismerős boldogság szétáradt az ereimben, miközben a változás szikrái újra szikrázni kezdtek, de attól még tényleg úgy éreztem, hogy valamiről lemaradtam. Nem értettem, hogy mi hozhatta ezt a hatalmas változást Joe viselkedésébe. – Szerintem inkább enned kéne… - gyenge próbálkozás volt, de egyre inkább összezavart a tetteivel és szavaival, majd mielőtt még bármi mást mondhattam volna máris felkapott és vitt magával. Miután lerakott ösztönösen viszonoztam a csókot és ez legalább ismerősen hatott. Kezét fogva sétáltam mellette. – Joe, minden rendben van? – egy biztos volt, hogy nem ivott, de még is úgy viselkedett, mint aki megrészegült. Hangom pedig kicsit aggódva csendült.
Aztán elérkeztünk a medencéhez és a jól ismert mosoly visszaköltözött arcára, ami mosolyt csalt az én arcomra is, de még mindig nem igazán tudtam, hogy ki is ez a férfi aki előttem áll. Annyira felszabadultnak tűnt, mint aki éppen most lelt volna rá a szárnyaira. Bár ebben nem voltam biztos, inkább csak egy halk hang suttogta a lelkem mélyéről.  
Mellkasom egyre hevesebben emelkedett, miközben a szívem zakatolni kezdett, miután megvált a pólójától és közeledett felém. Amikor keze derekamra siklott, akkor az aggodalom pillanatok alatt tovareppent, és boldogság költözött a helyére.  Érintése nyomán jól eső bizsergés járta át a testemet. Elvesztem újra a kékségben, miközben a szemében a csillogás mintha megváltozott volna, de még mindig úgy éreztem, hogy egy megfejhetetlen rejtély áll előttem.
Mire észbe kaphattam volna már el is ment. Lassan kifújtam a levegőt és összefontam a karomat magam előtt. Amikor pedig a medencébe vette magát, akkor hátraarcot csináltam és elsiettem az öltöző felé.
A szívem még mindig hevesen dobogott, miközben a változás szele ott kavargott a belsőmben, majd kilestem, hogy kicsit figyeljem őt. Aztán a falnak dőltem és próbáltam rendezni a gondolataimat. Próbáltam visszajátszani az eseményeket, de nem jutottam előrébb, talán csak abban, hogy tényleg úgy tűnt, mintha felszabadultabb lenne és engedett volna a boldogság madarának.
A kívánságok teljesülhetnek ennyire hamar?  
Nem tudom, de aztán inkább szemügyre vettem a fürdőruhákat és egy halványkékre esett a választásom. Megnéztem magam a tükörben, aztán lassú léptekkel indultam meg a medence felé, hogy leüljek mellé, vagyis az a hely mellé, ahol a fejét pihentette. Kezem óvatosan siklott a fejére és megsimogattam, hajába túrtam, majd arcára tévedt a kezem. Ha pedig rám pillantott, akkor mosolyogva fürkésztem őt, de nem ugrottam be mellé a vízbe. Lábaim a vízbe lógtak, ha pedig odajött és két oldalamnál megtámaszkodott, amikor ő kiemelkedett, én előrébb hajoltam és a csókja viszonzásra lelt, kezem arcára siklott és elvesztem a pillanatban, miközben a szívem az egyre inkább kezdett emlékezni arra a dalra, ami még pár napja teljesen elfeledett volt.
A kérdésére jóízűen elnevettem magam, főleg, amikor megláttam a rosszfiús, csibészes mosolyát. A mosolya képes volt tüzet szítani a lelkemben, ezáltal pedig elkezdte életre hívni mindazt, amit sok-sok évvel ezelőtt eltemettem magamban.  
- Hmm, csábítóan hangzik, de azt mondják az édességet se szabad befalni egyszerre, hanem ki kell élvezni. Talán egy kis mértékletesség nem árthat meg, nem gondolod? – pimasz mosoly kúszott az arcomra és nem eresztettem őt el a kicsit kihívó pillantásommal. – Inkább ki szeretném élvezni minden egyes pillanatot és valamit hagyni kell holnapra is, ha még egy napot itt leszünk. S még csak most bújtam ebbe is bele, máris vegyem le?  – azzal magamra mutattam és a fürdőruhára, ami csak annyit takart, amennyi elvárható egy ilyen darabtól. Benedvesítettem az ajkamat és szavaim mellé egy ártatlan mosolyt is kapott, mintha nem direkt játszadoznék vele.  Ha elég távol volt, akkor a lábammal fröcsköltem le őt, ha közel, akkor kicsit előrébb hajoltam és a kezemmel fröcsköltem le. Őt fürkésztem és elmémben az ő hangján visszhangzott egy kérdés. „Mi ez az egész?”  nem sokkal korábban kérdezte ezt, pontosan ugyanazt, amit már én is megannyiszor feltettem magamnak, de még mindig nem leltem rá a választ. Vajon ő is érzi azt, amit én? Vagy ő másra értette? Gondolataimba kicsit elmerültem, így nem tűnt fel, hogy ismét közelebb jött.   Ennek köszönhetően pedig teljesen váratlanuk ért, ahogyan pillanatok alatt körém fonta egyik karját és berántott magával a vízbe. Egy kisebb sikkantás szakadt ki ajkaim között, mielőtt elmerültem volna, majd miután a felszínre úsztam lefröcsköltem őt.
- Galád. – nevetve ejtettem ki a szót, de a mosolyom nem tűnt el. Ha megpróbált elkapni, akkor játékosan odébb úsztam és úgy tettem, mint aki menekül előle, amikor pedig beért, akkor elnevettem magam és hagytam, hogy esetleg közelebb vonjon magához. Kezem arcára siklott ebben az esetben és megcsókoltam őt. – Boldogabbnak tűnsz. – szavakat ajkai felett suttogtam, majd a barnám rövid időre újra elveszett a kékjében. Nem gondolkodtam azon, amit mondtam, hanem egyszerűen csak az ösztöneimre hagyatkoztam és arra, amit a szívem diktált. S csak remélni tudtam, hogy nem tévedek.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Meglehet maradni akarok… - jelentettem ki, megvonva egy pillanatra vállam, aztán tettem pár falatot a számba, s elmeséltem, hogy felhívtam a szüleit, bár lehet nem kellett volna megemlítenem.
-A félreértés elkerülése végett, a boltot anyád rendezte el, semmi közöm hozzá. - felvontam szemöldököm, megvontam a vállam, s elgondolkodó képet vágva állt meg kezem a következő mozdulatban, miközben hümmentettem, s végiggondoltam az egészet, majd mikor rájöttem, hogy ha nagyon szigorúan vesszük, igaza volt, egy Ooh hagyta el ajkaim, aztán megdörgöltem a tarkóm, hisz eredetileg semmi engedélykérés nem szerepelt a terveim között.
-Most így végiggondolva, meglehet ezt tettem, de nem volt szándékomban, de ha elérem vele a célt, és maradsz, meglehet nem lennék elégedetlen.
Többet nem is fűztem hozzá, csak melegítettem magamnak is egy kevés kaját, ám sokat nem ettem meg belőle. Lehet még azt sem gondoltam végig mit végül kimondtam, s feltettem az engem foglalkoztató kérdést, mi egyre kevésbé hagyott nyugodtan, majd tereltem a témát is, hogy  ne kelljen tovább ilyen kérdésekkel foglalatoskodnom.
Épp elég volt egyszer rákérdeznem arra, hogy tisztában legyek pár aprósággal, vagy még távolabb kerüljek tőle.
Aztán jöhetett az úszás, mire igent mondott, így hamarosan már a medencénél voltunk. Illetve én magam már benne, s úsztam pár hosszt, míg ő eltűnt az öltözőben.
Addig én alámerültem, csináltam egy kézenállást a vízben, pusztán a móka kedvéért, majd kicsit megpihentem a medence szélénél, s ő mellém telepedett. Ujjaival hajamba túrt, én kinyitottam szemeim, aztán egy darabig fürkésztem, majd mellette kétoldalt derekánál megtámaszkodva nyomtam ki magam, s megcsókoltam, s rákérdeztem mihez lenne kedve, mire újabb mosollyal díjaztam válaszát.
-Szóval mértékletesség...igyekszek úgy tenni, de nem ígérhetek semmit sem. - próbáltam komoly képet vágni hozzá, és nem továbbgondolni semmit sem, ám nem jártam olyan sikerrel, mint hogy azt az ember remélni merné.
Mikor megemlítette, hogy már is le kellene vennie az az apró valamit amit magára vett, sokatmondó pillantást vetettem felé, miközben combján cimítottam végig, s azt hittem, már már csókot kapok, mikor közelebb hajolt, ám helyette lefröcskölt, mire belevetettem magam a vízbe, merülve alá, hogy aztán közel hozzá jöjjek fel,   kapva el, majd vonva be a vízbe, hogy minketten alámerüljünk, majd feljöjjünk a felszínre, aztán lefröcskölt, én meg újra a víz alá kerültem, hogy aztán megpróbáljam elkapni, hogy aztán karjaimba véve beledobhassam a vízbe.
Játszottunk, s úgy éreztem magam, mint egy gyerek, ki megtalálta a legtökéletesebb játszópartnert a világon, ám mikor utolértem, ahelyett, hogy beledobtam volna a vízbe, közelebb vontam magamhoz, hogy aztán elvesszek barnáiban, majd ajka érintésében.
-Boldog vagyok. De ki nem lenne boldog egy ilyen nő közelében?- duruzsoltam, miközben ha lehetett közelebb vontam magamhoz, hogy aztán combjainál tartsam meg őt egy ideig, aztán elvesztem ajkai érintésében, majd nyakának vonalán, s lassan kezdtem közelebb sétálni vele a medence széléhez, majd az ajtó nyílása törte meg a pillanatnyi csendet, s egy labda csobbanása közvetlen mellettünk.
Én elengedtem őt, s ha esetleg távolabb került, kaptam fel a labdát, majd dobtam vissza oda,ahonnan érkezett.
-Mindig ilyenkor kicsi a ház… nem igaz testvér? - kaján vigyor ült a képén, miközben Marg lelkesen integetve állt meg a medence mellett, derekán úszógumijával, hisz még az úszást gyakorolni kellene, de idővel biztosan sikerrel jár majd, és olyan lesz, akár egy kacsa.
Az érkező megjegyzésre nem ejtettem szót, helyette vágtam egy grimaszt, majd a medence széléhez úsztam, hogy aztán Marg a karjaimba ugorjon.
Pillanatok múlva nyílt az ajtó, s sógornőm lépett be, miközben rosszallóan megcsapkodta Ed karját.
-Viselkedj!
Rá kellett jönnöm, hogy valóban kicsinek éreztem a házat, s jobban örültem volna a lovarda nyugalmának, hisz tudtam, Eddy utál lovagolni, és még Margaretet sem akarta a közelükbe engedni, nem hogy a feleségét.
Marg vidáman úszott közelebb Bells-hez, én meg figyeltem bátyámat, miképpen ugrikbe a vízbe, majd érkezik fel mellettem, aztán azzal a lendülettel nyomtam is vissza.
Játék volt csupán, egész addig, míg Deb sikkantása nem csendült fel, hisz sikerült alaposan lefröcskölnünk, s elsőre nem esett neki olyan jól a víz hűvös érintése, de nem kértünk bocsánatot, csak egyszerre pillantottunk rá, miközben megálltunk a mozdulatban, hogy lenyomjuk a másikat, akár csak gyerekkorunkban.
-Mint két gyerek!! - leült a medence szélére, felénk rúgta a vízet, s abban a pillanatban Eddy magamra hagyva úszott oda nejéhez, míg engem Marg talált meg, hogy mi lenne ha cicásat játszanánk, s nekem kellene lennem a macskának, ő meg majd Bluebell-el dobálja a labdát. Nekem meg nem volt szívem nemet mondani.

Szavaira elmosolyodtam és habozás nélkül érkezett a válaszom, igazán végig se gondoltam, hogy mit mondok, de így legalább nem volt időm arra, hogy visszakozzak, vagy ne azt mondjam, amit igazából gondolok, érzek.
- Szívesen maradok. Jól érzem magam és a társaság is igazán kedvemre való. S ott van még az is, hogy nem láttam mindent, vagy az is lehet, hogy a lovag szeretne visszavágót, mert talán nem tudja könnyedén elfogadni a vereséget a tündértől. – tényleg szívesen maradtam volna még akár pár napot is, mert nagyon jól éreztem magam és régóta nem éreztem magam annyira boldognak, mint ezen a helyen, ahogyan régóta nem is kapcsolódtam úgy ki, mint itt. Az utóbbival pedig természetesen a hócsatánkra értettem, és ha akkor Marg szavait használtam, akkor most miért is tettem volna másként? Mosoly pedig végig könnyedén leolvasható volt az arcomról.
Hamarosan pedig már a medencénél voltunk, ott ücsörögtem a szélén, miközben őt figyeltem és újra visszatért a korábbi jókedv közénk. Válaszára elnevettem magam és kicsit megingattam a fejemet, arcomról pedig könnyedén leolvashatta, hogy hasonló válaszra számítottam.
Pillantásának köszönhetően újra egyre hevesebben kezdett verni a szívem, az érintése pedig jólesően perzselt, miközben a vágy szikrái ismét pislákolni kezdtek. Figyeltem őt, miközben alsó ajkamba haraptam, aztán szép lassan közelebb hajoltam hozzá, de csók helyett csak fröcskölést kapott, mintha csak most ez lenne a megmentő, mint legutóbb a hívás. Nehéz volt a közelében nem elveszteni szép lassan a józanságot, hiszen vonzott magához, mintha csak valami féle mágnes lenne és semmi aggódni valóm nem lenne a holnap miatt. Pedig fogalmam sem volt arról, ha elmerülök újra és újra a kékségben, akkor vajon a hullámok végül merre is fognak sodorni, de még se akartam elmenekülni.  Egyszerűen csak hagytam, hogy a hullámok ide-oda ringassanak, aztán majd egy nap kiderül, hogy sikerül-e partot érnem, vagy örökre elnyel a mélység, mint hajdanán. A gondolataimból végül ő rántott ki azzal, ahogyan a vízbe rántott. Miután a felszínre kerültünk lefröcsköltem, mire ő újra eltűnt, én pedig próbáltam távolabb úszni tőle, de könnyedén elkapott, hogy aztán a vízbe dobjon egy kisebb sikítás és nevetés kíséretében. A bolondozás újra utat tört magának és én ezt egyáltalán nem bántam, mert lelkemnek kedves volt ez a felhőtlen öröm, ami átjárt közben. Idő múlásával szép lassan a móka átadta helyét a szenvedély gyengéd hullámának, ami újra kicsit közelebb sodort minket. Szavainak köszönhetőn szívem hevesebben dobbant, a lelkem pedig újra éledezni kezdett, miközben elvesztem az engem fürkésző kékségben és arcomra volt írva, hogy a szavai mennyire is simogatták a lelkemet.
- Örülök, hogy részben nekem köszönhető a boldogságod, viszont ez talán csak annak köszönhető, hogy én is boldog vagyok neked köszönhetően. – anyám mindig azt mondta, hogy az az igazi boldogság, amikor már nem csak azt mondjuk, hogy én boldog vagyok, vagy ő boldog, hanem már a két boldogság összefonódik igazán és egymást táplálja. Talán erre értette, amit most érzek, de igazán magam sem tudom. Keze combomra siklott, ajkunk pedig újra egymásra talált, kezemet pedig nyakara köré fontam, tarkóját simogattam, amikor pedig nyakamra siklott, akkor sóhaj szaladt ki ajkaim között, de mielőtt még igazán elvesztünk volna a pillanatban az ajtó kinyílt és pillanatok alatt egy labda landolt mellettünk, amit léptek követtek.
Kíváncsian pillantottam Ed felé, miután Joe elengedett és egy kisebb távolság lett köztünk, csak felvontam a szemöldökömet a nyitányra és ennél többet most nem kapott. Nem értettem, hogy lehetséges az, hogy ennyire hatodik érzéke ahhoz, hogy mindig a lehető „legjobbkor” toppanjon be, vagy csak rohadt nagy mázlija van, hogy mindig ráérez a dologra.
Megtámaszkodtam a medence szélénél és figyeltem, milyen lelkesedéssel ugrik Joe karjaiba Marg. Hamarosan pedig már felém úszott a hercegnő, mire újra elmosolyodtam. Hangja betöltötte a helységet, miközben megmutatta a hercegnős fürdőruháját, amit megdicsértem és az újabb hajfonatát is, ami szintén hercegnőhöz méltó volt.  Aztán pedig a fiúk belekezdtek a „szokásos” játékba, mire kicsit odébb vittem Margaretet is, hogy nehogy véletlen nekünk jöjjenek és baj legyen belőle.
- A fiúk olyan buták. – kisebb sóhajjal nyugtázta Joe és Ed közötti játékot Marg. Én pedig elnevettem magam a kislány észrevételén. Talán néha tényleg így volt és nagyon gyerekesek tudtak lenni. – Egyértelmű, hogy kinek kell nyernie, hát a lovagnak. – határozottan közölte a véleményét és úgy nézet rám, hogy nem érted miért mondom? Én pedig csak felvontam a szemöldökömet, mert nem értettem mire is gondol.  
- Tényleg? És miért is? – meg miért nem két lovagot mondott? Amikor nem felelt, akkor játékosan megcsiklandoztam, mire nevetni kezdett, mert érdekelt, hogy mire is gondolhatott. Végül hatalmas őzike szemekkel néztem rá, mire még inkább nevetni kezdett és kicsit lefröcskölt, ennek köszönhetően játékosan egy nagyon picit távolabb úsztam tőle, aztán az ujjával közelebb intett, mintha csak meggondolta volna magát és megosztja velem a titkát.
- Blue, tényleg nem érted? Ez pont olyan, mint a mesékben a lovagnak még el kell nyernie a szíve hölgyének a kegyét, de a királynak nem kell, hiszen ott van mellette már a királynő és a hercegnő is. Neki csak meg kell védelmeznie őket. – szavai megleptek, de lopva Joe-ra pillantottam. Aztán újra megcsiklandoztam, mintha csak ezzel akarnám távolra űzni mindazt, amit mondott és fogalmam sem volt arról, hogy ezt netalán más is hallotta, vagy sikerült úgy mondania, hogy csak én halljam. Csiklandozásnak köszönhetően játékosan elkezdett menekülni, én pedig úgy tettem, mint aki nagyon el akarná kapni, mielőtt viszont „beérhettem” volna mind a ketten megálltunk, amikor az édesanyja sikkantott, de szerencsére nem volt gond.
- Nem is tudtam, hogy egy hercegnő lehet mesemondó is, ez még egy tündérnek is újdonság. – puszit nyomtam az arcára, hamarosan pedig már cicásat akart játszani. Én pedig könnyedén mentem bele a mókába, mire ő is kicsit távolabb úszott és kezdődhetett a labdázás. Idővel felvetettem azt is, hogy változzon a cica személye, hogy ne mindig Joe-nak kelljen ugrálni a labdáért. Ha pedig úgy tűnt, kezdi megunni a játékot Marg, akkor felvetettem a vízibalett ötletét, vagy azt, hogy párat ugorhatunk a medence széléről is, persze futás nélkül. Nem szerettem volna, ha bármi baja esik, vagy bármilyen mókára vevő voltam, hiszen érezhető volt, hogy mennyire is élvezi a velünk töltött időt, én pedig nem akartam kedvét szegni.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Játszottunk. Igyekeztem eleget tenni mindannak, aminek kellett, s meglehet jobban járnék, ha bizonyos esetekben képes lennék ellent mondani, és nem belemenni a játékokba, hisz Eddy hajlamos volt elfelejteni, hogy a vállam nem a régi, s olykor megesik, hogy egy-egy mozdulat erősebbre sikeredett, mint amilyennek lennie kellene.
Persze Ed hamar magamra hagyott, így esélyt adva arra, hogy Margaret megtalálhasson, és játékra invitáljon, hisz olyan keveset találkoztunk az elmúlt időszakban, lévén, hogy ők több időt töltöttek Francia honban, s én magam sem voltam a leggyakrabb vendég anyáménknál.
Mindig volt valami elfoglaltságom, aminek elég nehéz volt nemet mondani, hisz a munkám volt az egyik szenvedélyem, meg aztán a gyűlést sem hagyhattam csak úgy el. Jack nyilván lenyelne miatta keresztben.
Míg Margaret dobálózott a labdával, én úgy tettem, mint aki nem tudja elkapni a labdát, ő nagyokat kacagott, miközben belevetettem magam a medencébe, s merültem el, akár egy darab fa.
Szerencsére hamar megunta, én meg kiúsztam a partra, hisz a vízi balett egy pillanatra sem érdekelt.
Kiültem Deb mellé, s lábam lógatva beszélgettünk hármasban, s olykor odatévedt tekintetem arra a komisz boszorkányra, s nem egyszer rajta felejtettem a szemem.
Deb sokatselytő mosollyal érintette meg vállamat, majd Ed-re pillantott.
-Ne haragudj rá. Hajlamos a feledékenységre. De tudod sose rossz szándékkal cselekszik.
-Olykor úgy érzem, direkt teszi.
-Öcsém!! Senki se mondta, hogy elhagyd a szobád! - nyelve töltve rántott be a vízbe, aztán kicsit ismét játszottunk, majd felvetette az ötletet, mi lenne ha átmennénk, és kosaraznánk kicsit, mire persze nem mondhattam nemet.
Még odaúsztam Bells-hez, elmondtam neki merre leszek, s hogy maradjon bátran, és ha esetleg jönni szeretne, Deb, és Marg ismeri az utat.
Elmentünk átöltözni, majd kedélyes csevegéssel ballagtunk át egy másik terembe. Hatalmas ház, hatalmas termekkel, tele hatalmas lehetőségekkel. Én meg nem voltam semmi jónak sem az elrontója, s szívesen játszottam a testvéremmel.
Kosárra játszottunk, ám nem úgy, mint fiatalabb korunkban, hogy egy üveg jófajta Gin lett volna a nyeremény. Tisztában volt vele, hogy évek óta nem ittam, s hogy mennyire a béka valaga alá kerültem, s talán ő volt az egyetlen, aki próbált kiállni mellettem, és megakadályozni, hogy akkor befagyasszák a számláim egy részét.
A gondolatok hamarosan eluralkodtak, figyelemtelenebb lettem mint voltam, akár csak Eddy, s míg játszottunk, ő próbált lefogni, s olyan sikeresen elkapta karom, hogy vállam hatalmasat roppant, ám akkor még nem álltam meg, ám Ed sem torpant meg, hisz nem látta jelét annak, mennyire kellemetlen volt az a mozzanat, aztán mikor eldobtam a labdát a kosárba, megakadtam a mozdulattal, s vállamhoz kaptam karom, mire rögtön odalépett, s érdeklődött megmaradok e.
Én meg, mint egy makacs öszvér, tovább folytattam, s a végén egyre jobban belejöttünk.
Mindent megadtam volna azért, ha folyamatosan jelen lett volna az életemben, bár azt is tudtam, hogy előbb vagy utóbb egymás agyára mennénk, és a távolság mindig használ nekünk.
Ha időközben megérkeztek a lányok, vagy épp csatlakoztak, akkor elkaphatták miként rohanunk egymás mellett, majd egyszerre borulunk a földre, s mivel az esést vállammal tompítottam, az ismét reccsent egyet, s a felkelés, nos elég nehézkesen ment.
Kékjeim fájdalmasan csillantak meg, miközben Ed felsegített, s közben igyekeztem keménynek látszani, hisz nem akartam senkire sem a frászt hozni.
Ha egyedül voltunk, akkor Ed kicsit jobban aggodalmaskodott, ám én erősködtem, hogy semmi bajom.
A lábam tökéletesen elvolt, a vállam meg, nos majd helyrejön!
Ha a lányok nem voltak ott, akkor visszamentünk hozzájuk a medencéhez, hol nem olyan fürgén, letelepedtem a medence szélére, s már cipő nélkül lógattam be lábam a vízbe, s dörgöltem meg vállamat, Deb pedig Ed felpüffedt szemöldökét nyomkodta meg, majd megingatta fejét.
-Csodássan néztek ki mind a ketten! Többet nem játszhattok együtt!! -jegyezte meg, én pedig elnevettem magam.
-Hogy vagytok hableányok? - mosolyodtam el, s a két vizicsibét fürkésztem.
Ha eljöttek elénk, s esetleg szemtanúi voltak esésünknek, akkor sem viselkedtünk másként, csak Eddy nem aggodalmaskodott azon, hogy lehet összetört, s hátunkon fetrengve nagy levegőket véve bámultuk a plafont, míg én vállamra ejtettem épp kezem.

Örültem annak, hogy Margaret ennyire barátságos és tündéri kislány volt, hiszen alakulhattak volna úgy is a dolgok, hogy ő csak messziről kerülget, de helyette úgy viselkedett, mintha régi barátok lennénk és nem pedig új ismerősök. Könnyedén varázsolt el a gyermeki ártatlansággal és miután azt a „mesét” elmondta nekem, kezdtem úgy érezni, hogy bőven hasonlít az apjára és felnőttként még bajban lesznek az emberek, ha tényleg megörökli apja élcelődéseit, élesnyelvét.
Együtt nevettem Joe játékos eldőlésein és elsüllyedésein, hiszen egyértelmű volt, hogy csak színészkedik, de Marg majd kicsattant az örömtől és a nevetésétől zenget az „uszoda”. A végén még a nyelvét is kiöltötte Joe bácsira, hogy milyen ügyetlen macska volt és kicsit le is fröcskölte, aztán pedig kettesben maradtunk, kicsit távol a többiektől, de nem úgy tűnt, mint akit ez zavarna. Inkább csak érdeklődve figyelte a vízibalettet, amit mutattam neki. Nem voltam profi, inkább csak játszadozás volt részemről is és néha játékosan elkaptam a lábait is, hogy közelebb húzzam magamhoz. Segítettem neki, amikor ő is próbálta leutánozni a mozdulatokat, ami néha igazán viccesre sikeredtek és kuncogásra adtak okot.
Aztán egyszer csak nagy csobbanásra lettünk figyelmesek és a fiúk újra kezdték a gyermeteg játékot, mire Marg csak az arcára tette a kezét „Jaj, ne már megint.” arckifejezéssel. Próbáltam elrejteni a nevetésemet előle, de annyira édes volt. Nagyon emlékeztetett Zo-ra, amikor ennyi idős volt és a szülei akár csak egy puszit váltottak, akkor is képes volt így reagálni rá.
Kíváncsian pillantottam, amikor odajött Joe és csak bólintottam arra, amit mondott és csak annyit mondtam neki, hogy vigyázzon magára. Nem felejtettem el azt, amit mesélt a térdével és a vállával kapcsolatban, s ott már a víz se fogja tompítani a „játékukat”, mint itt.
Egyszer megkérdeztem Margaretet, hogy szeretne e az apja után menni, de azt mondta, hogy unalmas nézni őket és ez sokkal izgalmasabb. Aztán arra kért, hogy még mutassak neki pár trükköt, aminek eleget tettem és néha kicsit úszásra is tanítottam, hogy hamarosan már a karperecei nélkül is csobbanhasson és jobban menjen majd neki a balett. Pont mire visszaértek a fiúk, addigra gondoltam azt, hogy ideje lenne kimenni a vízből, mert Marg keze már teljesen kiázott és kicsit mintha reszketni is kezdett volna.
- Versenyezzünk, vagy kirakjalak a partra? – néztem rá mosolyogva, mire elgondolkodott és azt mondta, hogy másszunk ki a vízből. Kisegítettem őt, aztán én is kimásztam. Kézen fogva indultunk el a többiek felé, de aztán egyszer csak kihúzta a kezét és játékosan meglökött, mire én belementem a mókába és visszaestem a vízbe. Jóízűen nevetett, aztán ő is beugrott a vízbe, majd a nyakamba kapaszkodott és puszit nyomott az arcomra.
- Gyere Törpilla, ideje menned, vagy betegen hogy fogsz még hóembert építeni, vagy táncolni? – orrunkat összedörgöltük és adtam én is neki egy puszit, aztán vele együtt úsztam oda a többiekhez.
- Fantasztikusan. Blue sok új trükköt tanított. Bárcsak egész héten itt lennétek, akkor tudnánk még hóembert építeni, lehetne egy hóember családom, ahogyan úszni is lehetne még. Apával néha uncsi és még balettozni se tud.  – drámaian sóhajtott egyet és közben ott vacogott rajtam csüngve, mire aztán sietve apja felé tereltem, hogy ő ki tudja szedni, Deb pedig sietve csavarta bele egy törölközőbe. Közben pedig nem kerülte el a figyelmemet a fiúk sérülései se, de még nem tettem szóvá.
- Na gyere tökmag, majd holnap megmutatom, hogy én is tudok vizibalettozni és még jobban is, mint Bells. – felvontam a szemöldökömet és próbáltam nem túlzottan kuncogni, mert biztos voltam abban, hogy sok vicces pillanatot szülne, ha Ed belendülne. Ugyanakkor ebben a pillanatban sietve felállt a lányával a kezében és forgott vele párat, mire Marg elkezdett nevetni, de továbbra is vacogott.
- Apa, ő nem Bells, hanem Blue, mint Joe bácsi szeme. – dorgálta meg az apját, miután abbamaradt a tánc. Ed hümmögött egy sort és látszott rajta, hogy próbálja visszatartani az epés megjegyzését, én pedig kicsit csodálkozva pillantottam a huncutság felé, mert fogalmam sem volt arról, hogy ezért hív így. Látszott, hogy Deb is próbál nem túlzottan kuncogni.  Aztán a férje ránézett és a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse.
- Legyetek jók, aztán vacsorát nem elfelejteni. A rendes étkezés nagyon is fontos. – Deb játékosan tarkón cirógatta Eddyt és bocsánat kérően nézett felénk, aztán hamarosan magunkra is hagytak.    
- Látom jól szórakoztatok. – persze, hogy Ed sérülésére gondoltam, mert az eléggé szembe tűnő volt. –  Te is megsérültél? – kicsit aggódva csendült a hangom, aztán elmosolyodtam, de még mindig a vízben voltam. – Mit is mondtál ma nekem? Ah, már rémlik: „Egy gyógypuszi minden sebre jár.”  - hamiskás mosollyal pillantottam rá, aztán hátamra dőltem és rövid ideig a plafont bámultam a víz felszínén lebegve. A gondolataim kicsit elkalandoztak, aztán ismét megszólaltam, ahogyan eszembe jutottak a hercegnő szavai. Vajon a Blue dolgot apjától hallotta? Bár úgy tűnt, hogy Edet is meglepte a lánya szavai, így nem tudtam kinézni belőle, hogy ő tanította volna neki. A gyerekek amúgy is leleményesek tudnak lenni.
- Ma hallottam egy érdekes mesét az első „mecsetek közben”, miután azt is megtudtam, hogy a fiúk olyan buták tudnak lenni. – hangom játékosan csendült és ismét közelebb úsztam a medenceszéléhez és a kezemet a szélére fektettem, a fejemet pedig kezemre döntöttem és onnan fürkésztem Joe-t. – A mesélőnek eléggé határozott véleménye volt arról, hogy a lovag fog győzni. Állítása szerint ez a mesékben is meg van írva, hiszen a lovagnak még el kell nyernie a szíve hölgyének a kegyét, de a királynak nem kell, mivel ott van már mellette a királynő és a hercegnő is. Neki csak meg kell védelmeznie őket. – közben végig őt fürkésztem, hogy vajon miként is fog erre reagálni. Az pedig valószínűleg neki is egyértelmű volt, hogy ki is mesélhette nekem.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

A játék van amikor nem játék, s van mikor egyre inkább azt érzi az ember, ideje lenne abbahagyni, de valami még is egyre inkább űzi előre, és nem képez megállást.
Cselekedni kell. Megtenni az első lépéseket, majd a következőt, s a végső esetben pedig ott ülsz, egy medence szélén, belül kiáltoznak az érzékeid, hogy nem lesz ez így jó, de te magad még is csendben tűrsz, mert megtanították, hogy csendben kell szenvedni.
Jó persze én is mondhatnám, hogy nem kell ezt tovább folytatni, vagy épp bele sem kezdeni, de vagyok olyan marha, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, vannak dolgok, amiben már nem vagyok ugyan olyan.
Mosolyogva hallgattam Marg beszámolóját, s mosolyom kiszélesedett, hisz még annak ellenére sem akart kijönni onnan, hogy teljesen átfázott már.
-Apád tényleg tud elképesztően unalmas lenni  hercegnőm! - nevettem el magam, majd kedves mosolyt villantottam testvérem felé, ki meglapogatta vállamat.
Mindig is jó testvérek voltunk. Legalábbis én úgy éreztem.
Figyeltem miképpen szedi ki a vízből kislányát, aztán a megjegyzésére ismét nevethetnékem támadt, hisz mikor legutóbb hasonlót kísérelt meg pár pohárka után, majdnem ottmaradt a medencében, s inkább röhejes volt, sem mint látványos, de ezt megtartottam magamnak.
Marg szavai hallatán futólag az említett hölgyeményre pillantottam, s rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nekem nem jutott az eszembe eddig, s nem is akartam ilyesfajta párhuzamot vonni a dolgok között. Ám a gyerekek sok mindenre képesek.
Néha olyan dolgokat is meglátnak, ami nin...vagy ami csak halvány derengést sejtet maga köré.
-Akkor egyél némi zöldséget is Eddy!! - vetettem még oda, s mivel Deb megfogta karját, így nem tudta megmutatni középső ujját, szóval ketten maradtunk, én pedig azon kaptam magam, hogy a vizet fürkészem, miközben lassan csillagokat szórt a szemem, ám egy árva hangot sem hallattam ez ügyben.
-Kosaraztunk… estünk párat. - jegyeztem meg, őt figyelve, s elgondolkodtam rajta, hogy nem fáradt el teljesen a vízben való pancsolástól, hisz Marg biztos rajta lógott egész idő alatt, hisz játékban partnerre talált. Anyja annyira nem volt érdekes a számára, hisz a medencébe nem mehetett be, így maradt a „tavi tündér”
-Jár igen. De vigyázni kell kitől hallja az ember! Ha egy nagydarab szőrös pasas mondja a tusolóban, jobb ha távozik az ember! - jegyeztem meg poénkodva, bár be kellett látnom, kissé meredekre sikeredett, hisz ilyesmiben sosem volt, s nem is akartam, hogy részem legyen.
Figyeltem miképpen fekszik fel a vízre, s finoman emelkednek ki domborulatai a vízből, majd megszólalt, s újra rá emeltem tekintetem.
-Nekem mondod?! Mekkora bunkók, hogy elmennek vizicsatázni, és a lányokat meg kihagyják! - még meg is ingattam a fejem.
Szavai elgondolkodtattak némi időre, s egy pillanatra lehajtottam fejem, s lábaim figyeltem. A király védelmez...vigyáz a királynőjére, és a gyermekeire. Háza minden népére. Én nem cselekedtem valami fényesen, vagy a királynőm gondolta azt, hogy nem tettem meg eléggé, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy boldog, és biztonságos életünk legyen.
A sok távolmaradás, a rengeteg munka, a repkedés, és végül fiúnk döntése.
Titkon bíztam benne, lovagnak talán jobb leszek, hisz szívek elnyerésében meglehet még jó is lehetek. Meglehet képes lennék arra, mit rég nem tettem. Szívet rabul ejteni, majd védelmezni, és megtenni mindent azért, hogy boldog legyen.
-Margaret képzelete igen gazdag. Sokszor tud olyanokat is meglátni, ami másnak éppen csak nem szúrja ki a szemét. - megvontam vállam, aztán rájöttem, nem kellett volna. - A fától az erdőt tipikus esete. - tettem még hozzá, majd ha olyan közel volt, akkor finoman megsimítottam arcát.
-Ami nyilvánvaló, olykor sokkal nehezebb észrevenni, pedig lehet épp kiszúrja az ember szemét. Legalább is anya mindig ezt szokta mondani. - megkapartam államat, majd lassan felkeltem a medence mellől, ám nem volt olyan fitt a mozgásom, mint azt szerettem volna, de az izomlázra még mindig ráfoghattam mindent.
-Én most megyek letusolok… -azzal bementem a mozsdóba, lekaptam magamról felsőmet, ami enyhén szólva is túlzás volt, de megtettem, majd kibújva maradék holmimból, beálltam a kellemesen meleg vízsugár alá, megtámasztva tenyerem a csempén, fejem előre hajtva, hagyva, hogy a víz végigfolyjon hátamon, csöpögjön le államról. Megdörgöltem vállam, lehunyt szemekkel, s úgy maradtam egy ideig.
Ha be is jött, a fülemben zubogó víz hangjától semmit sem hallottam, s hamarosan sampont tettem fejemre, hajat mostam, majd átdörgöltem testem, s újfent megtámaszkodtam a vízsugár alatt, úgy, hogy vállamra zúdulhasson a nagyobb vízsugár, annak ellenére, hogy tudtam, nem lesz jobb.

Csendesen figyeltem a közöttük zajló beszélgetést, mimikát és rezdüléseket. Megmosolyogtatott és a régi időkre emlékeztetett, amikor még a bátyám családjával gyakran szerveztünk közösprogramokat. Zooey hasonlóan rajtam csüngött, mint Margaret tette, amikor még ilyen kicsi volt. Aztán ahogyan egyre nagyobb lett, úgy ritkultak a közös programok, vagyis csak a testvéremmel és a feleségével, mert szerencsére Zo továbbra is kíváncsi a nagynénijére. Én pedig örömmel voltam ott neki, ha szüksége volt egy barátra, vagy csak hallgatóságra.  
Aggódalom csillant az íriszeimben, amikor azt mondta, hogy estek párat.
- Megsérültél valahol? – újra megkérdeztem, de egyáltalán nem volt ingerült a hangom, inkább csak az aggódást volt érzékelhető belőle. Nem vágytam arra, hogy eljátssza a férfias macsóságot, hogy nekik soha semmijük se fáj. Tényleg érdekelt, hogy jól van-e és attól egy férfi se lesz gyenge, ha néha beismerik, hogy ők se törhetetlenek.
A poénjára hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, és úgy néztem rá, mint aki nem akar hinni a fülének. Komolyan, most teljesen úgy hangzott, mint amit eddig a testvérétől szoktam meg. Lehet a fejét is beütötte az egyik esés közben, ki tudja. Végül lemondóan sóhajtottam egyet, amiért ezt is poénra vette.
A medence szélére tettem a karomat és ráhajtottam a fejemet, úgy figyeltem őt, miközben a lábammal még mindig a vízben lubickoltam.
- Nem minden csata való hölgyeknek. – csak ennyit feleltem, hiszen Marg biztosan nem bánta azt, hogy kimaradtunk belőle, ahogyan én se. Ő inkább arra értette, hogy a fiúk miért szeretnek „csatázni” és amúgy is, a véleménye szerint már előre eldőlt meccs volt, még ha ezt a felnőttek nem is tudták.
Miután elmeséltem a nekem mondott mesét, titkot kíváncsian fürkésztem Joe-t, de nem szólaltam meg és nem is nyúltam felé. Látszott, hogy elmerült a gondolataiba és valamit megkavart elméjében vagy akár máshol. Talán lehet inkább hallgatnom kellett volna, nem is kellett volna elmondanom. Magam sem tudom igazán miért tettem, hiszen csak egy édes kisgyerek fantáziája volt az egész, azt hiszem, de még is valami miatt szöget ütött a fejemben és bármennyire is akartam távolra hessegetni nem tudtam megtenni.
- A gyerekek sok mindent meglátnak, mert a képzeletük még nincs megtépázva és hisznek a csodákban is. – én legalábbis ezt gondoltam. Igaz, saját gyerekem nem volt, de Zo kicsit olyan volt, ahogyan én számára olyan voltam, mint egy pótanya. – Lehet. – csak ennyit feleltem arra, hogy fától az erdőt. Sok minden kavargott bennem, amire még nem igazán találtam választ, vagy a miértjét, amikor viszont megsimította az arcomat, akkor elmosolyodtam és pár pillanatra elvesztem az engem fürkésző kékségben.
Az újabb szavaira nem feleltem, mert nem tudtam volna mit mondani. Ezt én is sokszor hallottam már a szüleimtől, ahogyan más emberektől is. Figyeltem ahogy felkelt, látszott rajta, hogy nincs teljesen jól, mire az aggódás újra átjárt, de már nem kérdeztem rá ismét, hogy minden rendben van-e vele, ha a korábbi kérdésre ismét nem kaptam választ.
- Rendben. – még rövid ideig maradtam a vízben, lehunytam a szememet és hagytam, hogy a gondolataim, mint prédára váró keselyűk körözzenek, hogy szép lassan mindent még inkább megkavarjanak, ahogy belém marnak, hogy esélyem se legyen előlük elrejtőzni.
Végül én is kimásztam a vízből és lassú léptekkel elindultam az öltöző felé, majd a tusolóhoz érve megtorpantam. Haboztam, aztán beléptem és hamarosan megláttam őt a vízsugár alatt. Úgy tűnt, hogy a gondolatai magukkal rántották, s nem értettem azt se, hogy miért is aggódom érte annyira. Majdnem közelebb léptem és megérintettem őt, de az utolsó pillanatban aztán még is meggondoltam magam és a kezem visszaesett a testem mellé. Érdekelt, hogy mi van vele, mert míg a vidámság hozott minket erre a helyre, most valahogy úgy éreztem ennél messzebbre nem is szállhatott volna a boldogság madara. Nem értettem, hogy mitől változott meg ennyire, de inkább megfutamodtam, mintsem utána járjak a rejtélynek.
Kettővel arrébb lévő zuhanyzóba álltam be, hogy lemossam magamról a klóros vizet és a hajamat is megmostam. Ha nem akadt társaságom, akkor idővel egy törölközőt csavartam magam köré és turbánt csináltam a hajam köré, aztán elindultam a tükrös rész felé, hogy megtöröljem a hajamat és megfésüljem, ha találtam fésűt, ha nem, akkor csak elkezdtem megszárítani.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Nem feleltem pontosan, hisz nem voltam egy nebáncs virág. Oh ha tudná, hány meg hány alkalommal zúztam már össze magam, de minden pillanatban inkább csendben szenvedtem, mert nem kellett a sajnálat. Nem akartam, hogy legyen valaki, aki azt hiszi mennyire gyenge vagyok. Nem akartam.
Abban azonban egyetértettem, hogy a gyermeki képzeletnek nincs határa. Megértettem, hogy ők többet látnak oda a dolgokba, olyat is ami nincs, vagy épp olyat, ami a felnőttek számára láthatatlannak bizonyult, hisz a felnőttek mindent képesek túlkomplikálni. A gyermeki ártatlanság ugyebár.
Sokkal több szót nem is szenteltem ennek az egésznek, hanem elballagtam, majd elmentem zuhanyozni. Kimosni hajamból mind a klórt, mind az izzadságot, s persze tiszta gondolatokat is akartam keresni magamban.
Szeretném azt mondani, hogy nem ébresztett bennem gondolatokat Margaret meséje, de hazugságokra nem akarnék alapozni.
Míg elvoltam foglalva vállam masszírozásával, s fülemben a vízsugár hangja dobogott, fel se tűnt, hogy már nem voltam egyedül odabent.
Némi idővel később, elzártam a vizet, nem is igen néztem körbe, csak kisétáltam , magam köré tekertem a törölközőt, s mikor megpillantottam Bells-t a tükör előtt, mögé léptem, s átkaroltam derekánál, állam vállára fektetve, pillanatokra lehunyva szemem, majd kékjeim tükörképe barnáira függesztettem.
-Mond csak… mennyi gyógypuszid van?- pillanatnyi szünetet tartva pillantottam újra rá, miután elengedtem, s magam felé fordítottam. - Mert szerintem az összesre szükségem lesz! - fájdalmas képet vágtam, s már éreztem, hogy lesz pár kisebb nehézségem ami a lépcsőket illeti, de ezt az információt megtartottam magamnak.
Végeredményben ilyen az, mikor az ember fia megsérült, és csak részben tudták megoldani a gondokat az orvosok, annak ellenére is, hogy a legjobb team lett összekaparva a feladatra.
Igaz nem panaszkodhatok, hisz nem kellett amputálni a karom, s rendesen a helyére tették.
Napi szinten kellene tornáztatnom, de kimerül minden annyiban, hogy az alkatrészeket mozgatom, dolgozok, s néha nyomok pár fekvőtámaszt, vagy elmegyek futni. Súlyok emelgetésében annyira nem voltam már menő, de igyekeztem fitten tartani magam, s nem úgy érezni, hogy olyan vagyok, mint egy rokkant vénember.
-Minden rendben szépségem? - kérdeztem, miközben megsimítottam arcát, s rajta tartottam szemeim.
Furcsa volt, milyen hamar volt rám ilyen hatással, s az egész csak játéknak indult. Megtévesztés, s meglehet a saját dugánkba dőltünk bele.
Ha engedte, hát távolabb léptem, majd beálltam mellé, s úgy szemléltem meg vállam, mozdítva egyet rajta, s meg is nyomkodtam, hátha azzal jobb lesz, de csak egy fájdalmas grimasz sikeredett kikerekedni arcomra, s megtámasztottam magam a pulton egy pillanatra, aztán mintha mi sem történt volna fordultam felé, nekidülve a pultnak, s törölközőjénél fogva közelebb vontam magamhoz.
-Lenne kedved itt maradni még pár napig… most hogy kikértelek hazúrról? -dörmögtem, elmerülve lélektükreiben. - Csak hogy megfejthessük mi ez az egész…

Amikor meghallottam a közeledő lépteket, nem fordultam meg és továbbra is inkább a hajamnak szenteltem a figyelmemet. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha az lenne a legnagyobb problémám, hogy kiszedjem belőle a gubancot, mintsem a keselyűként köröző gondolataimnak szenteljem a figyelmemet.
Nem igazán értettem, hogy mi is zajlik közöttünk, mert míg biztos lehettem abban, hogy ez csak színjáték, addig minden annyira könnyűnek tűnt, de aztán szép lassan az események magukkal sodortak és valahol elmosódott a határ valóság és a játék között, a józanság és a részegség között, mert mellette néha pontosan ezt éreztem, hogy megrészegültem, a szívem pedig olyan dallamot játszott, amit hosszú ideje nem. Ez pedig megrémisztett, mert míg néha azt éreztem, hogy közel van, addig máskor azt, mintha egyszerűen csak képzeletem szüleménye lett volna és ennél távolabb nem is lehetne tőlem. A bizonytalanság, az érzelmek kavalkádja pedig egyre inkább ott loholt a sarkamban, hiába akartam elfutni előlük, egyre nehezebben tudtam kizárni őket. Főleg olyankor volt nehéz, amikor a boldogság és a bolondozás nem rántott teljesen magával.  
Elmosolyodtam, amikor átkarolt, hiába volt káosz a lelkemben, akkor is ilyen hatással volt rám a közelsége. Figyeltem őt, de nem szólaltam meg, akkor se, amikor rövid időre lehunyta a szemét, csak kezem siklott kezére, aztán kicsit oldalra fordultam, ha tudtam és nyomtam egy puszit az arcára.
Kérdésére kicsit felvontam a szemöldökömet, hiszen nem olyan régen úgy tűnt nem annyira vevő a dologra, de mielőtt válaszolhattam volna már szembe fordított magával és ismét megszólalt. Aggódás suhant át arcomon, amikor megláttam a fájdalmas ábrázatját, de nem feleltem egyből. – Talán annyi, amennyi kell vagy ami elegendő ahhoz, hogy kicsit enyhítse a fájdalmamat és elvonja róla a figyelmedet. – miközben beszéltem őt fürkésztem, de most nyoma se volt játékosságnak a hangomban. Komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Szerettem volna segíteni neki, de úgy nehéz, ha nem avat be abba, hogy mi is fáj, vagy mi a gond és tartottam attól, hogy minél tovább makacs ilyen téren, annál nagyobb eséllyel akár komolyabb baja is lehet, mert ő se veszi komolyan a teste figyelmeztetését.
Kérdésére aprót az ajkamba haraptam, mert hazugság lett volna azt állítani, hogy minden rendben van. Semmi se volt rendben, kezdve azzal, hogy nem értettem, hogy miként lehetett ilyen hatással rám a közelsége és miként volt képes ekkora káoszt okozni a felszín alatt. Lehunytam a szememet, amikor arcomon simított végig és próbáltam meglelni a szavakat a zűrzavar szélén álldogálva.   Ajkaim elváltak egymástól, de aztán sietve csuktam be a számat, nem jött ki egyetlen hang se, miközben az engem fürkésző kékségben elvesztem újra, meg újra, mintha csak először látnám, és először babonázna meg. Megköszörültem a torkomat. – Joe…. – kezdtem volna bele, de a többi szó bent rekedt, nem tudtam hangosan kimondani azt, amit még magamnak se igazán akartam elmormogni. Végül megingattam inkább csak a fejemet, hogy nincs semmi gond és elmosolyodtam, mintha nem egyre nagyobb cunami közeledne felém, ami bármikor beboríthat, és ki tudja, hova fog sodorni, épségben ki fogok-e jutni.
Figyeltem miként lép kicsit távolabb, hamarosan arra is fény derült, hogy a vállával lehet gond. Aggódva fürkésztem őt, de nem léptem közelebb, csak csípőmmel nekidőltem a pultnak, ami a tükrök alatt futott végig a falon. Mintha azzal, hogy nézem, a lelkemben dúló szökőár is elkerülhető lenne, amivel nem akarok szembe nézni. Alig, hogy újra találkozott a pillantásunk, máris értem nyúlt és közelebb húzott, mire sietve fogtam rá a törölközőre, mielőtt még a kezében maradna.
- Szívesen maradok. – mosoly kúszott az arcomra, aztán el is illant annak köszönhetően, ahogyan folytatta. Ez akartam én is kérdezni, hogy „mi ez az egész”, de én még pár perccel korábban nem tudtam szavakba önteni. Lesütöttem a pillantásomat, ajkamat kezdtem el harapdálni, majd újra ráemeltem barnáimat. – Az jó lenne, mert kezdem úgy érezni, hogy már nem sokáig tudok elfutni attól a zűrzavartól, amit életre hívtál és talán nélküled soha nem is fogom tudni eloszlatni. – hangom alig hallhatóan csendült és az utolsó pár szónál kicsit meg is remegett, hiszen ijesztő volt kimondani azt, hogy miatta van az egész káosz a lelkemben. Most néztem először ezzel igazán farkasszemet is, azt meg hogy miként is tudom vele eloszlatni, az még a jövő zenéje volt, hiszen sok féleképpen végződhet ez az egész. Arról nem is beszélve, hogy ennyire a lelkemet ezer éve nem kuszálta össze egyetlen férfi se, mint neki sikerült pár óra, nap leforgása alatt.
Ha még mindig a derekamon pihent a keze, akkor karján simítottam végig és őt fürkésztem közben.
- Mennyi időre gondoltál, vagy majd meglátjuk? – kíváncsian fürkésztem, hiszen azt már tudtam, hogy ő is érzi azt, hogy valami változik, de arról fogalmam sem volt, hogy vajon benne mekkora lehet a káosz vagy éppen milyen gondolatok, érzések emésztik őt.  
Aztán közelebb léptem hozzá és csókot hintettem a vállára, mintha csak a korábban emlegetett gyógypuszit váltanám be, de nem folytattam a dolgot, csak felnéztem rá.
- Megmasszírozzam vagy van valami krémed rá? – aggódva csendült a hangom és próbáltam kizárni azt, hogy milyen hatással is van rám az, hogy újra ennyire közel áll hozzám, vagy miként is lesz ezek után. Miként fogjuk meglelni az utat a káoszban anélkül, hogy netalán felemésszen minket.  

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

A fájdalom enyhítésére szednem kellene pár bogyót, ellenőrzésekre járnom, amit eléggé elhanyagoltam, de most is csak a bátyámmal való játszadozás volt mindennek a kiváltója, s tudtam, csak egy kicsit kell pihentetnem a vállam, és újra tökéletes lesz minden, s meglehet ezért is találtam ki, hogy maradnunk kellene, mert otthon biztos nem töltenék pihenéssel egy apró pillanatot sem.
-Helyes! Kelleni fog. - elmosolyodtam újfent, s persze reméltem, hogy fogok tudni majd pihenni egy keveset, én nem kell bevennem abból az utálatos bogyóból, mit direkt az ilyen alkalmak miatt kaptam.
Bár meglehet az egy hátráltató tényező volt, hogy nem is hoztam el magammal, szóval marad majd a borogatás, mit eszközölni is fogok, s meglehet apának akad idehaza fagyasztóspraye is.
Végül kicsit játékosra vettem a figurát, s igyekeztem olyannak lenni, amilyennek lennem kellett, és nem azon agyalni, mi lesz majd így odahaza, és egyéb apróságokon.
Meglehet annyira már nem is stresszeltem a dolgokon, hogy kimondtam ami fejemben rohant végig, s őrületbe kergette elmémet, mint valami tüzes boszorkány.
Mikor azt mondta, szívesen marad, villantottam egy széles mosolyt, s elégedettség öntötte el szívem, s persze kibuktak belőlem a szavak, ám azt a részét nem említettem meg, hogy odahaza nem pihennék egy percet sem.
-Miért akarnál elfutni? A múlt miatt? - lepillantottam kezemre, aztán vissza őrá. - Mi van, ha nem akarnék elfutni? Mi van ha ez így jó, ahogy van?
Mire észbe kaptam, már ki is mondtam kérdéseim, s visszaszívásra nem volt lehetőségem, ám azt nem tudtam, vajon akarnám e visszaszívni, vagy hagynám ugyan úgy kimondva a levegőben lebegni.
-Pár nap. Kettő három. - megvontam vállam, de rá kellett jönnöm, ez továbbra sem volt olyan jó ötlet. A maszírozás kérdésére megingattam fejem. - Nem. Csak rosszabb lenne, de – elléptem tőle, felvettem alsóm, s nadrágom, majd pólómmal kezemben léptem oda hozzá. - Ezt segíthetnél felvenni. - átgondolva, mire is kértem ezt a szépséget, beleharaptam alsó ajkamba.
-Az első alkalom, hogy ilyenre kértem egy nőt… - mosolyom továbbra is ott játszott képemen, s elkapott egyfajta csibészes élt.
Ha közben segített, hálás voltam érte, majd eligazgattam aztán magamon, s hálapuszit nyomtam puha ajkaira.
Ha közben ő is öltözni akart, hát hagytam neki, addig kimentem, s odakint a medence mellett vártam meg, hogy aztán ha kiérkezett, elindulhassunk kifelé.
-Éhes vagy? Szeretnél enni valamit? - kérdeztem átkarolva, némi hátsó szándékkal, hisz ha elmegyünk enni, addig sem kell felszenvednem magam a lépcsőn.

- Részben igen, és talán amiatt is, amit a nővéred mondott.– őt fürkésztem, miközben a szavak elhagyták az ajkamat és hangom még mindig egészen halkan csendült. Nem gondolkoztam a válaszon, csak kimondtam azt, amit jelenleg éreztem. - Magam miatt, nem miattad ütött szöget a fejemben az, amit mondott.  – pár pillanattal később ismét megszólaltam, mielőtt még félreértené és azt hinné, hogy kinézem belőle a dolgot, mert nem így volt. Nem benne kételkedtem, hanem magamban, hogy nem lehetek elég jó, hiszen hajdanán se voltam elég jó, vagyis gyakran erre a következtetésre jutottam, amikor a múlton agyaltam. S talán igaza van a nővérének is, hogy „búfelejtőnek” beillenék, de többnek nem. Lesütöttem a pillantásomat a kezünkre, benedvesítettem az ajkamat, miközben úgy éreztem, hogy a káosz a fejemben szép lassan meg fog őrjíteni, ahogy elveszítettem egyre inkább felettük az önkontrollt és mindent egyszerre kellene megértenem. – Szeretném, ha így lenne és kicsit talán olyan is lenne, mintha a lottó főnyereményt nyerném meg. – szavaim őszintén csendültek. Szeretném hinni azt, hogy ő nem akar elfutni, hogy ez jó is lehet és talán végre minden darabja az életemnek a helyére kerülhet. Hogy a boldogság még nekem is kijárhat, még akkor is, ha olyan hirtelen csöppent bele az életemben, amire esélyem se volt felkészülni és igazán még megérteni se tudtam.
Bólintással feleltem arra, hogy majd mennyi időre gondolt és előre tudtam, hogy beszélnem kell majd az unokahúgommal is, hogy nem fog tudni átugrani. Figyeltem, ahogyan öltözni kezdett, a hajamba túrtam és a gondolataim még mindig belülről szép lassan szétcincáltak, mintha csak a kedvenc lakomájuk az én lelkem és szívem lenne.  Amikor pólóval elém állt, akkor kérdőn felhúztam az egyik szemöldökömet a szavaira pedig elmosolyodtam. Nem is tudom mi volt meglepőbb, az hogy segítséget kért, vagy az, hogy mit is kért. Elvettem tőle a pólót, majd elnevettem magam az újabb megjegyzésére.
- Milyen megtisztelő, ha nem is lehettem abban első, hogy levegyek rólad egy felsőt, abban legalább igen, hogy feladjam rád. – játékosan csendült a hangom és közben segítettem neki belebújni a pólójába. A csibészes mosolyát egy édes mosollyal viszonoztam.
Ő kiment, én pedig felöltöztem, majd mielőtt még kimentem volna egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben és mély levegőt vettem, amit lassan kifújtam.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz, vagy milyen utat is fogok bejárni, de maradni akartam és rájönni, s nem hagyni, hogy a félelem tévútra vigyen.
Kezemmel végigsimítottam a pulcsimon, nadrágomon, mintha keresném a hibát benne, aztán elindultam utána.
- Igen, mert valaki nem hagyta, hogy befejezzem az uzsonna-ebédet, ami már inkább vacsorának fog beilleni. – játékosan kicsit meglöktem a csípőmmel, miközben átkarolt és elindultunk. – De szerintem te éhesebb lehetsz, mint én, hiszen egész nap nem ettél. – komoran csendült a hangom. Lassan sétáltam mellette és hagytam, hogy a boldogság is szép lassan visszakússzon a lelkembe a káosz mellé.
- Hol szeretnél enni, a többiekkel, vagy inkább megint a konyhában bújunk el, mint valami suhancok? – mert lassan talán tényleg itt volt az ideje annak, hogy mindenki vacsorához készüljön. Nem tudom, hogy mennyi időt is tölthettünk el a medencénél, de pár órát biztosan.
Ha a konyha volt nyerő, akkor felajánlottam neki azt is, hogy nyugodtan üljön le, majd szerzek én kaját, miután elárulta azt is, hogy mihez lenne kedve. Miután megmelegítettem / elkészítettem a kaját letettem elé a tányért és evőeszközt, ha kellett az is hozzá, csak utána készítettem magamnak vacsorát, hogy aztán mellette foglaljak helyet.

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-És szerinted az a mérvadó, amit a nővérem mond? - vontam össze a szemöldököm, aztán megingattam a fejem, finoman emeltem fel állát, hogy szemeibe nézhessek. -Azt gondolod lelépnék, és magadra hagynálak? Vinnék magammal mindent? - megcirógattam arcát, s egy pillanatra lágy mosoly költözött arcomra, majd eltűnt onnan, hisz magam sem tudtam, hogy keveredtem el egészen eddig.
Nem tudtam, miért jöttem erre az útra, de valahogy nem fontoltam meg mit is mondok. Őszinte akartam lenni vele.
-Sose futamodtam meg semmi elől sem. A kérdés az, akarjuk e… - felváltva mutattam kettőnkre. - Ezt… ezt az egészet, ami elkezdődött…
nem tudtam, hogy a hely miatt volt e, vagy tényleg ennyire magával ragadott a személyisége, s az, ahogyan irántam viseltetett. Jóleső érzés volt, hogy számíthattam rá, és segített átvészelni az elmúlt pillanatokat. Hálás voltam érte.
Aztán megkértem segítsen felvenni a pólómat, s mikor megjegyzésemre ismét ott bujkált a játékosság hangjában, így mosolyom is előbátorkodott, s úgy húztam kicsit közelebb magamhoz csókot lopva, már ha hagyta. Ha nem akkor maradt a mosoly.
Végül kimentem, s a medence mellett vártam meg gondolataimba temetkezve, s még akkor sem gondoltam szavaim hibának. Nem hittem, hogy hiba volt rákérdezni az egész mikéntjére, hogy aztán minden kikörvonalazódjon közöttünk, s tisztán láthassak, hisz az utóbbi időben nem érdekelt más, csak barna szemei, pillantása, érintése, s hogy mindig közel tudjam magamhoz.
Ki hitte volna, hogy eljutunk erre a pontra, s nem karjuk majd megölni egymást a nap végére.
Derült égből villámcsapás volt ez a vonzalom, s ott ékeskedett a kérdés, vajon akkor is meglesz e majd, hogyha elhagyjuk Washingtont.
Mikor meglökött csípőjével, megtámasztottam magam, hogy ne boruljunk fel, s megvontam vállam, ami ismét fájdalmasan nyilallt bele, s égető érzés sugárzott lefelé gerincem mentén.
-Mondhattál volna nemet is. - ismét mosolyt villantottam, s kicsit közelebb fogtam magamhoz. Nem nehezedtem rá, csak fogtam derekánál, hogy aztán kimenjünk onnan, s utunk tovább haladhasson.
-A konyha tökéletes lesz. - bólintottam, majd bólintottam, s letelepedtem az egyik székre, s lepillantottam lábamra.
Igaz a nadrág miatt nem láttam térdem, de éreztem, hogy másnapra elég nehézkes lesz majd a mozgás, s lehet már most is elég nehéz lesz felmászni vele a lépcső tetejére.
-Rég voltam suhanc… talán egy kicsit lehetünk azok. - megtámasztottam magam alkaromon, az asztal lapján, miközben figyeltem miképpen szedi elő a kaját, mintha mindig is itt élt volna, s tette be melegíteni azt.
Jóleső melegség költözött lelkembe, s kezdtem egyre jobban érteni mire is gondolhatott Marg, s azt is, hogy mit jelent az a bizonyos fa, és az erdő esete. Tisztán láttam, s meglehet egy cseppet megrémisztett az egész.
Felkelve helyemről vettem el egy rongyot, szedtem elő némi jégkockát, csavartam bele, hogy aztán pólóm alatt a vállamhoz foghassam. Libabőrös lettem a hideg érintésétől, de még is jólesett hűvössége.
-Mihez lenne kedved evés után? - kérdeztem két falat között.

Hagytam, hogy az államnál fogva a fejemet úgy fordítsa, hogy a pillantásunk újra találkozhasson. Csendesen hallgattam mindazt, amit mondott és hirtelen úgy éreztem magam, mintha sokkal fiatalabb lennék és bizonytalan, de ahogy mondani szokták olykor a kor és a tapasztalat nem számít, mert hozhat olyan dolgokat az élet, amire nem vagyunk felkészülve. S ez teljesmértékben olyan volt.
Nemlegesen megingattam a fejemet. – Nem, nem gondolom ezt, de attól még bennem van az, hogy mi van akkor, ha én nem vagyok elég és te erre ráébredsz egy szép napon. – óvatosan csendült a hangom, mert ez volt az igazság. Hiába telt el majdnem két évtized, akkor is egy örök bizonytalanságot hagyott magammal kapcsolatban az a suttyó, akivel majdnem összekötöttem az életemet. Olyan kételyeket, ami az összes kapcsolatomat beárnyékolta. Az őszintesége pedig őszinteséget szült. Nem nyavalyogni akartam, de talán jobb, ha tud róla, ha egyszer elfutnék, akkor miért is tenném. Hiszen eddig mindig elfutottam, de az is igaz, hogy Joe volt az egyetlen azóta, aki igazán hatással volt rám.  
Hallgattam amit mond, láttam miként mutat hol magára és hol rám, mire egy halovány mosoly megjelent az arcomon és igenlően bólintottam, miközben az íriszeimben a remény csillogófénye megjelent. Szerettem volna, ha rájövünk arra, hogy mi is ez, ahogyan azt is szerettem volna, ha nem futamodunk meg az első akadálynál és tényleg létezhet olyan, hogy mi. Az utolsó szónál, amikor ezt beismertem magamnak, akkor a szívem újra nagyot dobbant.
Amikor rákerült a póló és közelebb húzott, hogy csókot lopjon, akkor szívem újra nagyot dobbant, miközben viszonzásra lelt a tette. Mintha csak megpecsételtük volna szavak helyett tettel az elhatározásunkat, hogy utána járunk bármi is ez és nem fordítunk neki hátat, nem teszünk úgy többé, mintha nem éreznénk a változás szelét.
Hamarosan én is csatlakoztam hozzá, viszont az meglepett, hogy miként támaszkodott meg, hiszen nem löktem meg annyira. A pillantásom automatikusan a térdére siklott, hiszen eddig csak a vállára derült fény. Gyanakodva pillantottam rá, de nem kérdeztem rá. Hagytam, hadd legyen most önfejű és had játssza továbbra is azt, mintha nem lenne komolyabb baja.
Boldogan sétáltam mellette, de olykor a lábára siklott a pillantásom, mintha csak meg akarnék arról győződni, hogy nincs baj és teljesen normálisan sétál. Persze, ezt igyekeztem leplezni és nem túlfeltűnően bámulni.
- Pont arról vagy híres, akinek csak úgy nemet lehet mondani. Azt hiszem már párszor megpróbáltam… - és mindig kudarcot vallottam. Persze, ez nézőpont kérdése, általában tényleg ő nyerte meg a csatáinkat, mert én voltam az, aki lelépett, mint egy durcás kisgyerek, aki veszített. – Amúgy meg örülök, hogy nem mondtam nemet. Hihetetlen volt az elmúlt pár óra is, ahogyan az egész nap. Köszönöm. – őszintén csendült a hangom, mosoly ott bujkált az arcomon. Az utolsó szónál pedig ha tudtam, akkor adtam neki egy csókot / puszit.
Szavaira elmosolyodtam, mert lehet korban tényleg nem tartoztunk már a suhancok közé, de talán a tetteink olykor nagyon is. A gondolatnak köszönhetően kicsit jobban elmosolyodtam, miközben a kajával foglalatoskodtam, majd hamarosan már elé is került. Láttam, hogy miként veszi ki a jeget és teszi a vállára, mire az aggódás újra erőre kapott, de az agyára se akartam menni, így csendben maradtam.
Kérdésén elgondolkodtam, miközben megrágtam egy falatot. Egyértelmű volt, hogy nincs jól, így semmi séta nem jöhetett szóba, meg amúgy én is elfáradtam már.
- Azt hiszem, beérem valami nyugis programmal, mint az idősek. Elég mozgalmas napunk volt és neked is jót fog tenni szerintem egy kis pihenés. – lopva pillantottam rá, majd ha azt láttam, hogy nem eszik, mert inkább a vállát jegeli, akkor sietve nyújtottam felé egy falatot  minden kérdés nélkül és reméltem, hogy végre normálisan enni fog. – Nézhetünk is valamit, kártyázhatunk, társasozhatunk, vagy akár beszélgethetünk is. – soroltam fel pár ötletet, majd kérdőn pillantottam rá. – És neked mihez lenne kedved? – érdekelt, hogy ő mire gondolt, hiszen nem csak az számított, hogy én mire vágyom, hanem az is, hogy ő mire vágyik. Mosolyogva fürkésztem őt, miközben bevillant az, amit Joe mondott még korábban. Néha nem a fától nem látjuk az erdőt, hanem inkább a saját vakságunk miatt. Én legalábbis jelenleg így éreztem magam, ahogyan szép lassan és óvatosan kezdtem teret engedni a káoszban lappangó érzéseimnek. Saját magamat tettem azzal vakká, hogy túlzottan féltem az igazságtól, ami még mindig eléggé zavaros volt, de legalább már egy részét szép lassan kezdtem megérteni és talán elfogadni is.  

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

-Ha ennyire előreszaladsz, akkor mi értelme van bárminek is? Akkor mi értelme a rengeteg virágnak, hisz egyszer úgy is vége az életüknek. Elszáradnak, betegséget kapnak. -sóhajtottam. - Ha arra vársz, hogy megtörténjen amitől félsz, lemaradsz rengeteg mindenről. Néha zuhanni kell, hogy megtanulj repülni… - elcsendesedtem, hisz valóban így gondoltam.
Nem kellemes ha csalódik, vagy épp sérülés éri az embert, de ha sosem tesz semmit, és mindig a biztonságos kuckójában üldögél, akkor sosem fog előre jutni. Akkor mindig csak itt ülne az ember egy helyben, s nem menne semmire.
Belegondoltam abba is, hogyha akkor nem állok talpra, és nem határozom el, hogy márpedig én ezt akarom csinálni, akkor lehet már belefulladtam volna az alkoholba, vagy az önmarcangolásba, azt meg nem engedhetem meg magamnak.
Hamarosan már a konyha felé haladtunk, hogy együnk végre valamit.  Megingattam fejem szavaira, s igyekeztem ártatlan képet vágni, hogy én ugyan olyat sosem tennék, bár tény és való, szerettem, ha a dolgok úgy mennek, ahogyan én magam elképzeltem.
Szerettem, hogyha megmondok valamit, és minden abban az irányban mozdul el. Meglehet ez egyfajta főnöki beállítottság volt, vagy sokkal inkább apám behatása csupán.
-Én is! - hagytam, had adjon egy puszit, s egyenes háttal haladtam tovább mellette, mint aki megnyerte a lottó főnyereményét.
Azt azonban nem gondoltam, hogy szerelmes lennék. Egyszerűen csak vonzott, mint egeret a sajt, mit kint felejtettek az asztalon.
Persze végigfutott a fejemben, hogyha nem jött volna el velem, ha egymagam teszem meg ezt az utat, akkor vajon miképpen cselekednénk? Vajon minden maradna a saját medrében, s én továbbra is egy idegesítő alak lennék a szemében, ahogy ő is egy kiállhatatlan hárpia képében tetszelegne?
A konyhában aztán megkaptam a kaját, jeget tettem a vállamra, s úgy helyezkedtem, hogy z ne eshessen le onnan, és nyugodtan tudjak enni, mi persze egy ideig sikerült is, aztán felszökött a szemöldököm, végignéztem magamon, felkeltem a székről, letettem a jéggel teli rongyot az asztalra, majd visszaültem, miközben megtámaszkodtam a tányérom mellett.
-Mint az idősek? -meglepődtem, ám nem éreztem sértettséget, egyszerűen csak nem számítottam arra, hogy egyszer majd ilyen hasonlatot fog használni.
Oké, nem voltam mai darab, de minden esetre benedvesítettem alsó ajkam.
-Tudod… nem vagyok hozzászokva ilyen programokhoz. Henyélni, és nem tenni semmit, de… - grimaszoltam, visszatettem vállamra a jeget, elrágtam egy darab húst, majd elgondolkodva túrtam odébb villámmal egy falatot. - De jó… legyen. Pihenjünk. - ettem még egy falatot, aztán félretoltam a tányéromat.
Felkelve egy kicsit megnyújtóztattam magam, hátha jobb lesz majd, de valahogy nem úgy alakultak a mozdulatok mint akartam, s be kellett látnom, valóban olyan voltam abban a pillanatban mint egy öregember, kinek valóban fájt minden porcikája.
-Jó… legyen… beadom a derekam! Másszuk meg azt a lépcsőhalmot! - csaptam össze a tenyerem, hogy aztán elkotorjam a maradékom. Megvártam míg befejezi, s csak aztán indultam el vele a lépcső felé, hogy felmehessünk a szobámba...szobánkba.
Persze kicsit meglepődtem, hogy ilyen jól fogadta az egészet, és nem akart már is világgá szaladni azért, mert kimondtam, azt, mit eddig elhallgattunk mindketten.