Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Némán álldogáltam odakint, azon elmélkedve, vajon mikor kellene indulni, hogy odaérjünk időben, és ne kelljen tovább idegeskednie mi is van az apjával.
Ha az enyémmel történne ilyesmi, bizony se szó se beszéd, ugranék csak azért, hogy láthassam minden rendben van vele, s nincs akkora baj, mint azt gondoltam.
Egyik lábamról másikra állva támasztottam a falat, mikor nyílt az ajtó, s egy telefont nyomtak a kezembe.
Velem akar beszélni.  
Tulajdonképpen nyilvánvaló volt ki is lehet a vonal túlsó végén, szóval nem kérdezősködve fogtam a készüléket, s indultam el valamerre a folyosón.
-Ne rójunk felesleges köröket Jason. Mond hogy vagy! És ne gyere azzal, hogy minden rendben.- hangom nem volt ingerült, sem pedig számonkérő. Egyszerűen tudni akartam az igazságot.
-Jól vagyok Joe! Tényleg. Itt vagyok a fiamnál, és az unokámnál. Minden rendben. -sóhaj hallatszott a másik oldalon, én meg megálltam a folyosó végén, az ablakpárkányt támasztva, figyelve a kinti havas tájat.
-Gyűlésen...
-Voltam. Ne aggodalmaskodj! Joe ...nem akarom, hogy idejöjjön. -fújtatva forgattam körbe szemeimet, megszorítottam orrnyergem.
-Nem maradhatok a végtelenségig. A héten fuvarom lesz Kairoba. Ő meg ha menni akar, nem fogom visszatartani. Szeret téged.  
A vonal túlsó végén csend támadt, csak a háttérzajokat hallottam, s tudtam, nincs rossz helyen. Sosem gondolnám, hogy ártana azzal, hogy oda került kis időre a fiához, s reménykedtem benne, ezzel csak a saját javát fogja szolgálni, s tovább űzheti azon az úton, mi arra sarkallja, feladjon a szenvedélyével, és normális életet élhessen a feleségével, és gyermekeivel.
-Jó, de nem fogok hazamenni vele. Dee sem akarja.-a háttérből unokája hangja hallatszott, miként hívja játszani az öreget. Elmosolyodtam miközben indultam visszafelé.
-Nem hinném, hogy kötelezne rá Jason. Azt nektek kell eldönteni. Szerintem sokat használna neki is, ha látná, jól kijöttök a fiaddal... és neked is. - elhallgattam, miközben megtorpantam. - Miatta meg ne aggódj. Nem falta fel a sznob csőcselék!
Jason felnevetett, aztán valamit a háttérben kérdezőnek válaszolt, aztán torkot köszörülve folytatta.
-Most mennem kell Joe! Nem kell jönnie! De...ahmm... ha így nyugszik meg...
-Így fog! - még el sem köszöntem, de már bontotta a vonalat, szóval visszaballagtam a készülékkel a szobába, és visszaadtam a tulajdonosának.
Végig néztem rajtuk, ha még mindig ugyan úgy üldögéltek, ha nem, akkor is őket figyeltem, majd széttártam, s visszaejtettem karjaimat testem mellé.
-Azt mondja, ha megnyugtat, hogy megnézed mi van vele, akkor menj és nézd meg, de nem fog eljönni veled. - zsebembe ejtettem kezeim, miközben a szekrénynek támaszkodva keresztbe tettem lábaim egymás elött, s úgy figyeltem a szőke hercegnőt, kinek lefelé biggyedt a szája, ám nem szólt semmit, csak láttam rajta, mennyire nem szeretné, hogy elmenjünk innen, lévén, hogy ők hamarosan utaznak vissza Francia honba, hogy rendbe tegyék az újonnan szerzett borászatot, és Margaret folytathassa az iskolát..  

Miután átadtam a telefont újra visszamentem a szobába, becsuktam magam mögött az ajtót, majd letelepedtem az ágyra a kislánnyal együtt. Kíváncsian fürkésztem őt, miközben elmémben újra magától elkezdett íródni egy pro és kontra lista.
- Ne légy szomorú, minden rendben lesz és attól még, ha most el is megyek, nem jelenti azt, hogy máskor netalán nem látjuk még a másikat, vagy beszélhetünk is néha. – próbáltam kicsit felvidítani őt, miközben gyengéden megsimogattam a hátát és a fejét, de ő csak megrázta a fejét és továbbra is úgy csüngött rajtam, mint egy kismajom. Nem értettem, hogy mivel is nyertem meg őt ennyire, de imádni való kislány volt.  
Amikor Joe visszajött a szobában, akkor amennyire tudtam az ölemben ücsörgő kislánytól elvettem a telefont, majd az éjjeliszekrényre tettem, majd újra neki dőltem az ágytámlának, hogy valamennyire kényelmes legyen a helyzet. Marg ekkor döntött úgy, hogy kicsit megmozdul és a másik oldalra fordítja a fejét, hogy most már lássa a bácsikáját is.
Csendesen hallgattam azt, amit Joe mondott.
- Nem hoztam volna el, ha nem kér erre meg a bátyám. – hangom halkan csendült, hiszen ez volt az igazság. Én csak azt szerettem volna, ha minden rendben van apával, és ha ez a baleset segíthet abban, hogy kicsit közelebb hozza őt a fiával, akkor nem én fogom ebben megakadályozni a sorsot. Dee biztosan szívesen főz az apósára, Zo meg imádja a nagypapáját és biztosan örül annak, hogy most kicsit több időt tölthet el a nagyszüleivel.
Elvettem az egyik kezemet Marg hátáról és kisimítottam pár tincset az arcomból.
- Akkor menjünk ma haza, de ha gondolod, akkor még pár órát maradhatunk. Hallhatóan tényleg jól van és biztos vagyok abban, hogy a családod is örülne annak, ha nem sebtében lépnél le, egy hercegnő biztosan örülne. – Margaret feltehetőleg mindig kicsit szomorúan nézett rá – én nem láttam rá az arcára-, de aztán bólintott. Joe-ra pillantottam és kíváncsian fürkésztem őt, hogy vajon ő mit gondol erről. Tekintve nekem fogalmam sem volt arról, hogy pár óra még belefér, vagy akkor már nem szívesen repülne.
Bármennyire is szívesen maradtam volna, tudtam jól, hogy újra és újra aggódnék apámért, arról meg nem is beszélve, hogy örökre nem rejtőzhetek itt el. Előbb vagy utóbb szembe kell nézni azzal, ami itt elkezdett kibontakozni köztünk és azzal, hogy a „valóéletben” miként is fog ez működni, tűnjön ez bármennyire is rémisztőnek hirtelen.
Ha Joe belement, hogy pár órát még maradhatunk, akkor utána nyomtam egy puszit a kislány feje búbjára, aztán kicsit távolabb toltam magamtól, miután lefelejtettem az ölelő karjait magamról.
- Nyertem neked pár órát. Használd ki jól. – játékosan az orrára koppintottam, mire elmosolyodott, majd közelebb hajolva puszit nyomot az arcomra és megölelt, a fülembe suttogta, hogy köszönöm. Aztán lemászott az ölemből, az ágyról és oda ment Joe bácsikájához, hogy édesen rámosolyogjon és megkérdezze azt, hogy még fog-e vele játszani, mielőtt elmenne.
Mosolyogva figyeltem őket, majd fejben már elkezdtem végiggondolni azt, hogy mit is kell becsomagolni, de valójában nem sok saját cuccom volt.




öltözet

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Hazatérni nem olyan egyszerű mint azt az ember alapjáraton gondolná. Akadnak pillanatok, mikor az ember úgyérzi, nem is szeretné látni a másikat, aztán még is mikor elérkezik a pillanat, s felcsendül a találkozás öröme, akkor bizony távozni sem akaródzik egy pillanatra sem.
Meglehet, hasonló érzéseket tápláltam magam is. Távozni is, és maradni is akartam, nem visszatérni a valóságba, hol minden sokkal másabb volt, mint azt az ember eredetileg gondolná.
-Rendben! - a szekrényhez lépve szedtem össze egy helyre az öltönyöm, hogy bepakolhassam őket egy táskába, aztán a kislányra pillantottam.
Beleegyeztem a maradásba, s Margaret örömét látva, úgy éreztem, nagyon is helyesen döntöttem. Elhatároztam, hogy játszok még vele egy keveset, mit meg is beszéltünk, s egy kellemes kinti program mellett döntöttünk.
Kedvemre valónak is lehetne nevezni, ám a vállam sok mindenben akadályozott, de egyetlen panasz sem hagyta el ajkaimat, inkább csak a pillanatnak éltem, s eldöntöttem, majd ráérek odahaza nyalogatni a sebeimet a négy fal között, ahol senki sem látja a szenvedésem.
Úgy röpke két óra játék után, Margaret összefagyott, így bementünk a konyhába, ahol kapott egy forró kakaót, tejszínhabbal, s mellé némi kekszet, mit mártogathatott is bele ha akart.
Ha Bells velünk tartott, akkor hármasban élveztük ki azt a néhány órát, ha nem, nos az esetben csak Marg és én üldögéltünk a konyhában egy ideig, míg Anya nem csatlakozott hozzánk, s avattam be távozásunkba.
Szomorú képpel konstatálta, hogy ennyit kapott belőlem, de így is jobban járt, mintha mindjárt az első adandó alkalommal felhúztam volna a nyúlcipőt.
Anya távozása után, ki sietve ment ki a virágai közé, hogy hozzon valami apróságot Bluebell számára, az említett nőre emeltem pillantásom, majd szólaltam meg.
-A napokban vár rám egy fuvar. Szóval a szerdai órát nem tudjuk megtartani, ha csak nem választasz másik oktatót magadnak arra az időpontra. - beleittam kakaómba, kicsit kavartam rajta, s folytattam. - Kairo-ba megyünk.
Margaret arca felragyogott, hisz tudta, elkönyvelhet magának egy csodás hógömböt, mit hozni szoktam neki ilyenkor, vagy épp postán eljuttatni a számára, ha épp találok valami szépet, amiről az eszembe jutott.
Szerettem az ilyen utazásokat, hisz rengeteg új dolgot láthattam, tapasztalhattam, mint mikor a rezervátumba vittem azt az elefántot, bár arról a kalandról jobb ha nem beszélek Bells-nek, hisz Kat is eléggé kiakadt rajta, és épp elég volt egyszer végighallgatni a litániákat.
-Lassan indulni kellene. Apa beszél a pilótával, hogy vigyen haza minket.
Már elengedtem, hogy én reptessem haza minket. Tulajdonképpen jól esett az egész féltés, óva intés, mit irántam mutattak, hisz már egy jó ideje elfogadtam, legyek akármekkora, akármennyi idős, nekik akkor is a kicsi fiúk maradok, ki mindennél többet jelent a számukra, s ha belegebedek, ezen változtatni sem lehet.
No nem mintha bármikor is akarnék. Egyszerüen csak ki kell élveznem azt, amíg vannak, és nem hanyagolni őket tovább, mint ahogy eddig tettem.

Nem mentem ki velük a szabadba, hagytam hadd töltsenek egy kis időt együtt, addig én is összeszedtem a cuccaimat, mármint a kölcsön kapott cuccokat. Az ablakból mosolyogva figyeltem őket pár percig, ha rájuk láthattam, aztán folytattam a pakolást, bár nem értettem minek. Biztosan akad szobalányuk, aki rendbe szedi a dolgokat, de akkor is úgy éreztem, hogy le kell foglalnom magam. Még nem igazán akartam teljesen szembe nézni azzal, hogy hamarosan vissza kell térni a normál kerékvágásba, végül aztán leültem az ágyra, elővettem a telefonomat és megnéztem az e-maileket, üzeneteket amik azóta érkeztek, hogy elindultunk erre a helyre, hiszen azóta nem is igazán figyeltem semmire se, csak egy-két hívásra.
Amikor Margaret szólt, hogy készül a kakaó és a keksz is, amin nekem is részt kell vennem, felkeltem és kezét fogva sétáltunk vissza a konyhába. Helyet foglaltam mellette, ahol már várta őt a bögre kakaó sok tejszínhabbal és a keksz is ki lett neki készítve. Boldogan látott neki, miközben én is kértem egyet.
- Látod, mondtam hogy neki is készíts. Ennek senki se tud ellenállni. – ennyit mondott kuncogva Joe-ra nézve, aztán hamarosan már tejszínhab diszitette a nóziját, ahogyan beleivott a kakaóba.  
Miután Helen megtudta, hogy távozni fogunk és esetleg megkérdezte azt, hogy miért, akkor könnyedén feleltem neki és köszönettel fogadtam a jó kívánságait. Hiába próbáltam meggyőzni arról, hogy nem kell adnia semmit se, így is hálás vagyok amiért vendégül láttak, de úgy tűnt, hogy hajthatatlan és amilyen hirtelen feltűnt, olyan hirtelen hagyott is magunkra.
- Ha netalán így akar lerázni az oktató, akkor van egy rossz hírem, hogy nem fog menni. – játékosan csendült a hangom, és ha esetleg Joe arcára is került egy kis tejszínhab, akkor letöröltem az ujjammal. Beleittam a kakaómba, majd megtöröltem a számat. – Azért jó tudni, hogy előlem nem a szomszéd városba menekül a férfi, hanem egy totál másik földrészre. Azt hiszem, különlegesnek érezhetem magam. – próbáltam komoly arccal előadni, mint aki tényleg így gondolja, de aztán elkuncogtam magam és az íriszeimben is megcsillant a játékosság, mert tényleg nem gondoltam komolyan. Inkább csak húzni akartam őt és reméltem, hogy ő se fogja komolyan venni.
Szavaira bólintottam.
- Én készen vagyok, mert igazából magamon kívül nem sok mindent hoztam. – ha megittuk a kakaót, akkor utána felőlem mehettünk is.
Amikor eljött az ideje, akkor elbúcsúztam Joe családjától és megköszöntem a szívélyes vendéglátást. Viszonoztam az öleléseket és a puszikat is, Joe anyukájától kapott ajándékot pedig megköszöntem, hiszen gyönyörű volt és nagyon jól esett, hogy ennyire kedvesek voltak velem. Még engem is meglepett az, hogy mennyire másként alakult minden, mint amire számítottam, amikor felmerült az, hogy eljöjjek.  
Bármennyire is nem akartam visszacsöppenni a hétköznapokba, már nem húzhattam tovább és csak remélhettem azt, hogy nem fog minden szertefoszlani, amint magunk mögött hagyjuk ezt a házat.




öltözet

Bluebell & Joe

A little celebration never killed anyone...

Igaza volt. Persze mindenképpen készült volna még egy adag belőle, csak hogy megihassa valaki, ám hogy elrohant Bluebell-ért, így már bizonyos volt, ki is fogja kapni a következő adagot.
Mire visszaérkeztek, már ott várta őket a kakaó, s hozzá a keksz, mi ilyenkor járni szokott mellé. Ízes fűszeres, pont amilyennek egy keksznek lennie kellett.
Nem akartam lerázni, egyszerűen csak fontosabbnak éreztem a gép átnézését, tisztítását, mint sem, hogy a következő hír rólam az legyen, hogy lezuhantam valahol az óceán felett, s ott leltem halálom.
-Akár a világ végére is babám, hogyha az kell hozzá, hogy munkát kapjon… de lehetek olyan mint egy bumeráng. - mosolyt villantottam két korty kakaó között, s előlátó módon, a sajátomra nem tettem tejszínhabot.
A búcsú nem volt egyszerű.
Apa megkért, fontoljam át az ajánlatot, és ne dobjam egyből a kukába mindazt, mit tartogathat még nekem az élet, hol ott tudta, mennyire megsinylettem a legutóbbi kudarcok sorozatát, mihez még hozzá társult egy csinos poszttrauma is, ám nem hangoztattam, nem kezdtem újabb vitát. Helyette inkább megöleltem, puszit nyomtam homlokára, s mivel anya elkísért minket a reptérre, így tőle ott búcsúztam el.
A repülőút zökkenőmentesen zajlott, s közben volt alkalmam gondolkodni keveset, bemenni a pilótafülkébe, kicsit beszélgetni a fickóval, hogy aztán hátul foglaljam el a nekem szánt helyet, végiggondolva, hogy miként alakultak a dolgaink, mi játéknak indult, valami teljesen másba csapjon át.
Olyanba, amit tagadni sem lehetne. Olyat, ami örökre beleivódik az ember tudatába, s többet nem moshatod le, még akkor sem ha akarnád.
Persze úgy éreztem, nem akarom lemosni. Nem akarom, hogy elmúljon, mi ott történt. Tudatában akartam lenni mindannak, mi végbement kettőnk között, s végleg szívembe zárni talán.
Ott volt a helye, hisz segített túllendülni azon a bánaton, mi addig körbevett, s fogságban tartott.
Miután megnéztem, hogy van Jason, odakint csókkal búcsúztam Bells-től, s hazafelé vettem az irányt.
Természetesen se a ruhát, se a hozzá való kiegészítőket nem kértem vissza. Az hozzá tartozott. Illett hozzá az a kékség, s meglehet egyszer majd még szüksége lesz rá.