Izgatottan, temérdek kíváncsisággal és némi türelmetlenséggel ülök be egy taxiba, miután sikeresen átestem a kicsekkoláson és már nincs más dolgom, mint, hogy eljussak a megadott címre. Időben érkeztem -belekalkuláltam az esetleges késést vagy bármi más fennakadást-, így még van bő másfél órám az előadásig. A mai előadásra nyertem a jegyet. Na nem rádiós játékon vagy újságban vagy ilyesmi: fogadáson. Az egyik haverom viszont vette, mert odáig van azért a professzorért, aki ma azon lesz, hogy mindenkit, akit érdekel a pszichológia, és legfőképpen a különböző személyiségi zavarok, lenyűgözzön. Tekintve, hogy én még mindig tanulok, ártani nem árthat, ha részt veszek egy ilyenen, sőt. Alkalmam lehet összefutni pár szakmabelivel, kicsit ismerkedni, ezáltal a jövőm alapköveit lepakolgatni, mert mindig jól jöhet egy kezdőnek, ha van pár neves ismerőse. A hatalmas építményhez érve kisebb fennakadás vár, már, ha azt, hogy alig tudom megtalálni a termet, ahol majd mindez meg lesz tartva, annak lehet nevezni. Fél óra kóválygás, kérdezősködés és idegeskedés után végül sikerül megtalálnom a helyszínt, így végül már semmi más dolgom nincs, mint szerezni magamnak innivalót, elvonulni esetleg mosdóba, majd feltárni elmémet, hogy nyugodtan beszippanthassa a tudást. A hátsóm lepakolásának helyét gondosan választom ki, még pedig a következő szempontok szerint: elkerülöm a hülyegyerek csoportot, akik minden bizonnyal kötelezően vannak itt valami iskolai szervezés miatt; elkerülni az öreg szakikat, akik mást se csinálnának, mint sutyorogva kommentálnák nekem az egész előadást; nem túl távolra ülni, hogy azért lássak is valamit a fazonból, mert utálok leghátul ülni. Úgy alapból utálok a háttérből leskelődni, mert egyáltalán nem az a fajta vagyok, aki ne lenne egy hangyányit törtető vagy nevezzünk inkább strébernek. A lány, aki mellett végül kinézem a helyet, körülbelül velem egy idős lehet és elsőre igen szimpatikus, így tekintve, hogy még mindig van húsz perc kezdésig, bemutatkozok és talán még beszélgethetünk is így egy keveset. -Szia! Bocsi, szabad ez a hely?- mutatok a mellette lévő székre, de mivel se névkártya, se táska, se semmi nincs rajta, gyanítom, hogy szabad és engedni fogja, hogy leüljek. Ha így történik, akkor barátságos mosollyal felé fordulok és a kezemet nyújtom. -Belle vagyok egyébként, Manhattanből.- vigyorgok rá, mert utólag rájövök, hogy ez elég hülyén hangzott, majd miközben megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni, körbe pillantok a termen. Nem tudom, hogy megérkezett-e már mindenki, vagy esetleg aki helybéli, az még csak ezután jön, de már most rengetegen vagyunk. Ebből is látszik, milyen sokakat érdekel a pszichológia, pedig azt a tábort is rengeteg ember erősíti, akik úgy gondolják, hogy hülyeség. Egyáltalán nem az. -Tanulod te is a szakmát vagy, csak szimplán érdekel?- érdeklődök finoman, de persze nem akarok én tolakodó lenni vagy ilyesmi, csak szeretem, ha megismerem azt az embert, aki majd, hogy nem egész nap mellettem fog ücsörögni, hiszen egy elég hosszú előadásról lesz szó, ahol több neves professzor is megjelenik majd. Ha már valakit mellém sodor a sors, talán jobb kicsit megismerni, nem? Az is lehet, hogy lesz még dolgunk egymással vagy épp ez a rövidke idő alatt is tanulhatok tőle valamit, vagy épp ő tőlem. Hiszem, hogy sosem véletlen, ha valakivel összefutunk, mivel igen sok minden játszik közre ahhoz, hogy adott időben, adott helyen mindketten ott legyünk. Legalábbis, néha jó azt hinni, hogy valaki vagy valami gondoskodik arról, hogy az életünk arra haladjon, amerre célszerű éppen. Nem véletlenül nyertem el végül azt a jegyet egy hülye ivós játékban Brodytól. Vagy igen? Ez sosem fog kiderülni, de épp ez a jó benne.
Nagyon szeretek a Columbiára járni, hiszen itt van egy csomó olyan ember, akiknek hasonló az érdeklődési köre, így találtam barátokat, még az én túlzsúfolt életemben is. Meg általuk ismertem meg Olivert, a barátomat, akivel már majdnem egy éve együtt vagyunk. Bár ő most erre a hétre hazautazott New Jerseybe. Arról nem is beszélve, hogy olyan szakon vagyok, ami szorosan kapcsolódik ahhoz, ami mindig is érdekelt, a természethez, a biológiához. Már a suli felénél tartok és még nem bántam meg, hogy beiratkoztam. Lényegében a fő tárgyaim mind olyanok, ami nagyon érdekelnek, és lehetőség van egy csomó olyan tárgy felvételére is, ami igaz, hogy nem kapcsolódik szakmailag szorosan tárgyaimhoz, de mindig is érdekelt és még hasznos is az életben, ez pedig például a pszichológia. Már annyi jót hallottam erről a tárgyról és tanárról is, hogy már második félév óta próbálom felvenni, de eddig még nem jött össze, mert vagy betelt a létszám, vagy olyan órával ütközött, amire kötelező volt bejárni, azon kívül a túl késői órák sem a legideálisabbak számomra, mert esténként és hétvégenet egy kávézóban vagyok pincérnő. De ebben a félévben végre minden ideálisnak látszott, hogy felvegyem a pszichológiát. Mondom, csak látszott. Miután sikeresen felvettem a tárgyat, és már eltelt az első három hét, átraktak egy tömbösített gyakorlati órát, ami éppen a választott tárgyammal ütközik. Mivel ez nem kapcsolódik szervesen a tanulmányaimmal, így normál esetben le kellene adnom, de már lezárult a tárgyfelvételi időszak, és e nélkül a féléves kreditjeim sem lennének meg, tehát minden képen buknám a félévet, amit nem engedhetek meg magamnak. Szerencsére a pszichológia tanárom megtalálta a megoldást, hogy az elmaradt öt órát pótoljam. Azt mondta, hogy ebben félévben lesz egy tömbösített előadás, amin ha ott leszek, és szerzek igazolást az előadóktól, hogy tényleg ott voltam, akkor beszámítja ezeket is, így nem bukom a tárgyat. Valamint megígérte, hogy beszél a szervezővel, hogy az előadók biztosan igazolják az ottlétemet. Ezen a lehetőségen gondolkodás nélkül kaptam is, így már jó előre lebeszéltem a munkahelyen is a dolgot, hogy ezen a napon nem tudok majd bemenni. Egy órával a kezdés előtt már a helyszínen voltam, hogy beszélni tudjak a szervezővel és néhány, már ott lévő előadóval, akik biztosítottak arról, hogy segítenek, és igazolni fogják az előadásokon való részvételemet, ha a befejezés után odamegyek aláírásért. A fennmaradó időben pedig körbenéztem az épületben, mert már korábban jártam erre, de nem régen volt egy kis felújítás, és meg akartam nézni, hogy mi változott. Bár annyira nem sok minden, csak nyitottak egy új átjárót két folyosó között, hogy ne kelljen a fél épületet megkerülni, hogy a fal másik végén lévő részbe jussunk. Valamint felújították az ebédlőt, ami így már egészen hangulatos lett. Az előadásul szolgáló terem egész nagy, így próbálok lehetőleg nem hátra kerülni, hogy az előadók is lássanak, hogy nem csak az óra végére estem be, hanem ott voltam. Ezen múlhat az egész félévem, meg mint mondtam, érdekel is a téma, de túl elsőre sem szeretnék ülni, mert, ha valami demonstrálós dolgot akarnak csinálni, mindig az első és a szélső sorok a „célpontok”. Ezért én inkább egy kicsit hátrébb és a falhoz közel foglalok helyet, hogy védve legyek. Tök kényelmesen üldögélek már egy ideje, és várom, hogy kezdődjön az óra. Már megint sikerült túlpörögnöm a dolgot, és indokolatlanul túl hamar érkeztem. Bár még ez is jobb, mintha valami fennakadás miatt úgy indítok, hogy kések. De már kezdem elunni magam, amikor egy, körülbelül velem egyidős lány lép hozzám, és a mellettem lévő üres hely felől érdeklődik. - Szia! Persze, nyugodtan ülj le - mosolygok rá kedvesen, és arrébb rakom a táskámat, hogy ki tudja húzni kényelmesen a széket. Jól bezsúfolták ezt a termet mit ne mondjak. De örülök, hogy lesz valaki, akivel a szünetekben tudok majd beszélgetni, és nem leszek teljesen egyedül. Főleg, hogy úgy látom, elég normális hozzáállásúnak is tűnik, vagyis nem egy rendbontó típusú hallgató, mint például az az iskolai csoport ott a másik oldalon. - Flor vagyok, innen Washingtonból - válaszolok hozzá hasonlóan, széles mosollyal az arcomon. Majd megvárom, amíg elhelyezkedik, és felméri a terepet. Nem ismerek innen senkit igazából, csak néhányan ismerősek az iskolai pszichológia óráról akik, mint vendég jelentek meg egy-egy alkalommal, majd a tanárral együtt távoztak. Gondolom az ő ismerősie, munkatásai. - Hát nálam ez egy kicsit bonyolultabb - mosolyodom el a dolgon -, mert csak, mint válaszható tárgyat vettem fel a fősulin, de bekavartak, és most ez amolyan pótlás, hogy ne bukjam a teljes félévet - válaszolok kedvesen. - De ettől függetlenül érdekel is, csak valószínűleg e nélkül a kavar nélkül, nem jöttem volna, vagy legalább is nem az egész előadás sorozatra - mosolygok rá. - De akkor jól gondolom, hogy Te majd később ebben a szakmában szeretnél elhelyezkedni? - kérdezek rá én is a dologra, mert a kérdésének a stílusából csak erre tudok következtetni. Az évek alatt megtanultam odafigyelni a részletekre, mert néha nagyon sok múlt azon, hogy jól dolgozom-e fel a környezetemből érkező impulzusokat. A pszichológia tanulásával abban bízok, hogy azt, amit megtanultam eddig ösztönösen kezelni, lereagálni, azt ez után tudatosan is érteni fogom, hogy mi miért történik.
Általában már első pillantásra meg szoktam érezni, hogy érdemes-e valakivel szóba állnom -persze van, amikor benézem a dolgot-, és úgy tűnik, hogy most sem tévedtem nagyon. A lány, aki mellett helyet foglalok aranyosnak tűnik, közvetlennek és legalább annyira izgatottnak, mint én. Akit csak egy picit is érdekel a pszichológia, az ma biztos, hogy itt van, ha meg tudta oldani, hogy eljöjjön. Remek előadások lesznek és tudom, hogy a jövőben sok hasznát fogom venni ennek a napnak, tehát biztos, hogy soha nem fogom megbánni, hogy eljöttem még akkor sem, ha utaznom kellett miatta. Megszoktam, hogy általában mindent el tudok intézni otthon, New Yorkban -hiszen olyan, mint a világ közepe-, mégis olykor előfordul, hogy valami miatt mennem kell. Na nem, mintha bánnám az ilyesmit, mert legalább világot is látok a tanulás mellett, mint ahogy világot láttam akkor is, amikor vállaltam, hogy az első szemesztert Párizsban töltöm. Azt mondjuk már rengetegszer megbántam, mert nem csak tanulás, hanem szívtörés is lett belőle, de talán, még azzal is szereztem életre szóló tapasztalatokat. Most már tudom, hogy úgy, mint akkor, nem szabad csinálni. -Köszi szépen.- hálálkodok, ahogy lehuppanok a szabad helyre, majd be is mutatkozok a lánynak, aki ugyanolyan formában, mint én tettem, szintén bemutatkozik. Már, csak azért is vicces, ahogy mondtam, mert kicsit a régi időket idézi, mikor valaki azt mondta, hogy Jean Pierre vagyok Monteriggioniból vagy épp a Monteriggioni-i Jean Pierre vagyok. Szóval, úgy hatott az a mondat, mintha valami nemesi címerrel megáldott csemete lennék. Na de ez most nem lényeges, szokásom hülyét csinálni magamból. -De jó neked. Nem kellett annyit utaznod.- vigyorodok el, bár az sem kizárt, hogy -amennyiben egy picit is hasonlít az itteni közlekedés New Yorkhoz-, hogy legalább annyit zötykölődött idáig, mint amíg az én repülőutam tartott. Sokszor jóval egyszerűbb légvonalban menni még egy közeli városba is, mint vonattal vagy metróval. Ha már mellé ültem úgy döntök, hogy talán meg is tudhatnék róla pár dolgot, így első dolgom megkérdezni, hogy a suli miatt van-e itt, vagy csak szimplán kíváncsiskodó, de hamar kiderül, hogy számára igen fontos a részvétel. -Értem. Azért remélem, hogy később sikerül felvenned ezt a tárgyat is, mert borzasztóan érdekes. Egyszerűen imádom. Mindig tanulhat valami újat az ember, ráadásul vannak igen elgondolkodtató esetek is, amikről a professzorunk szokott beszélni, úgyhogy én teljesen beleszerettem a pszichológiába.- ecsetelem teljesen felpörögve, de aztán figyelmeztetem magam, hogy talán nem kellene úgy csivitelnem, mint valami dilis tyúk, mert szegénykém még megijed. Így viszont már sejtheti, mennyire örülök, hogy el tudtam jönni. Legalább annyira, mint ő, hiszen neki elég sok minden áll akkor most ezen és a többi előadáson. -Igen. Remélhetőleg, sikerül majd szép lassan felevickélnem azon a hosszú lépcsőn, hiszen még rengeteget kell tanulnom, hogy praktizálhassak majd egyszer valamikor, de tudom, hogy ezt szeretném, szóval...- tárom szét karjaimat, hiszen ilyen esetben nincs más teendője az embernek, mint kitartani és megpróbálni a maximumot nyújtani ahhoz, hogy végül elérhesse a céljait. Legalábbis, én így állok hozzá. Ez a cél adott erőt ahhoz, hogy kiheverjem Ewant meg azt, ahogy utána viselkedtem, mert nem picit elszaladt velem a ló. Végül, ahogy elhatároztam magam, sikerült elérnem, hogy semmi más ne érdekeljen jobban, mint a pszichológia. Teszek én a nagy szerelmekre, a pasikra, a bulikra és minden másra. Épp eleget kaptam már belőlük, szóval most már jöhet a jövőm tervezgetése. -És egyébként mi a fő tárgyad? Kérdezhetném úgy is: mi leszel, ha nagy leszel?- nevetem el magam, miközben felteszem ezt a bugyuta kérdést, amit általában még az óvodában szoktak az emberek hallani, de hát, hogyan máshogy kérdezzem meg, hogy mi a végső célja? Szerintem, ennél egyszerűbb módja nincsen.
Kerülöm a rázós, bajos és veszélyes emberek társaságát, mert bőven sok kijutott az ilyenekből eddigi életem során. Bár azt is be kell vallanom, legalább magamnak, hogy volt idő, amikor én is azokat a bizonyos határokat feszegettem, még amikor az árvaházban voltam. Utána mivel megjártam a mostohacsaládomnál a poklot, rájöttem, hogy hova vezethet az, amit régen olyan vagánynak gondoltam, és nagyon nem tetszett. Bár amikor megszöktem tőlük, utána azért rákényszerültem, hogy ne a törvény jó oldalán álljak, bár hozzá kell tenni azt az enyhítő körülményt, hogy fiatalkorúként, minden támogatás, segítség nélkül egyedül boldogulni, sőt menekülni nem épp egyszerű, és így azért mindenki rákényszerül, hogy kaját lopjon vagy magánterületre hatoljon be alvás céljából. Egy dologra viszont megtanítottak ezek az élethelyzetek, olvasni az emberek arcáról, mozdulataiból, gesztusaiból, hogy ne kerüljek (még nagyobb) bajba. Persze mindezek ellenére én is átverhető vagyok, mert ez nem egy egzakt tudomány. Mégis, ebből a lányból csak a jóságot és a kedvességet tudom kinézni, így nagyon örülök, hogy ő fog mellettem ülni a mai nap jó részében. - Igazán nincs mit - mosolygok rá kedvesen. Ez nem egy mozi, ahol foglalás van, ráadásul, ha ilyen messziről jött, akkor biztos, hogy érdekli a téma, tehát nem valószínű, hogy érdektelenségből kifolyólag végig csacsogná az előadásokat. - Azért az utazásnak is meg van a maga hangulata - nézek rá kedvesen, hátha megvilágítom a dolgot egy pozitívabb oldalról. - Én például szeretek utazás közben vagy a tájban gyönyörködni vagy olvasni, vagy zenét hallgatni, bár olyan is volt, hogy mind a hármat egyszerre csináltam - nevetgélek egy kicsi az emlék hatására. Azt már nem említem, hogy ilyen utakra azért elég ritkán kerül sor most már ez én életemben. A suli nagyon drága, így dolgoznom is illik (nem telepedhetek teljesen Tíora, ha már egyszer örökbe fogadott -, mint valami kivert kiskutyát) így szabadidőm se nagyon van utazgatni. - A tanár jegyzete megvan, amiből tanít az órákon, így a tudás meg lesz, csak az óraszám nem, ami kötelező a félévhez. Meg sajnos egy választható tantárgyat csak egyszer lehet felvenni, így ezt már bebuktam - húzom el a számat egy kicsit. - Nem csodálom, tényleg nagyon érdekes témák szoktak felmerülni, meg ezek általában hasznosak is tudnak lenni, ha nem is most, akkor a későbbiekben - bár most inkább az olyanokra gondolok elsősorban, aki nem hivatásszerűen kell tudnia ezeket, közben azért mosolygok, mert nem akarom, hogy azt higgye, elrontotta a kedvemet. Próbálok arra gondolni, hogy valószínűleg, így még valamivel jobban is jártam, mert itt - talán - jobban bele tudunk majd menni olyan részletekbe, mint egy iskolai órán, már csak az időtartam miatt is. - Esetleg tudsz most példát mondani ilyenre? - kérdezek rá a dologra. Maximum, majd később, a következő szünetben kitárgyaljuk. Figyelmesen hallgatom, ahogy arról mesél mik a tervei, és meg kell állapítanom magamban, hogy jó volt a megérzésem, tényleg ebben a szakmában készül elhelyezkedni a későbbiekben. - …megéri - fejezem be egy kicsit kérdő hangsúllyal - kedves mosollyal - a mondatát, már csak azért, hogy biztos legyek benne, és ő se úgy érezze, én szeretnék meghatározni valamit az Ő életében. - Szerencsések azok, akik nem csalódnak a választásukban - szerencsére én is ezt a tábort erősítem. Van néhány ismerősöm, aki beiratkozott, majd egy-két félév múlva otthagyta a sulit, mert nagyon nem az volt, mint amire számított. - Ha nem számít tolakodónak, akkor megkérdezhetem, hogy mi motivált, hogy ezt a szakot választottad? - érdeklődök kíváncsian, de persze nem szeretnék olyan dologba belemászni, ami nem tartozik rám, így megadom azt a lehetőséget is neki, hogy ne kelljen válaszolnia. Az ilyen szakoknál nem ritka, hogy valami személyes tragédia a választás oka, amit nem biztos, hogy szívesen idegenek orrára kötnek. A következő kérdésén én is lenevetem magam, mert tényleg elég viccesen hangzik, ráadásul, ha nem szólja el magát a kérdésével, akkor valószínűleg én is így kérdeztem volna rá a dologra. Bármennyire is kisgyerekeknek szokták ezt a kérdést feltenni ebben a formában, akkor is ez a legegyértelműbb megfogalmazás. Ha belegondolunk akkor végül is, nem véletlen, hogy így kérdezik meg a kicsiket, nekik mindig a legegyszerűbb módon teszik fel a kérdéseket, és meg sem próbálják túlbonyolítani. Ezért sem feltétlen értem, hogy néhány tanár a fogalmaknál miért ragaszkodik annyira szakzsargonhoz, főleg, ha pont az lenne a cél, hogy a diák megértse azt a bizonyos dolgot. - Környezetmérnök leszek - és egy kicsit rájátszva a dologra, szándékosan olyan büszkeséggel és öntudattal mondom, mint ahogy a gyerekek szokták úgy válaszolok a második kérdésére először. - A fő tárgyaim lényegében a biológia, fizika és a kémia, vagy az ezekre épülő, ezeket alkalmazó tárgyak - válaszolom meg végül az első kérdését is. Világ életemben reál beállítottságú voltam, így ezek nem állnak tőlem olyan távol, bár a kémiával azért néha meggyűlik a bajom.
Vannak olyan emberek, akiknek a közelében az ember feszeng, vagy épp fogalma sincs, hogy miről kezdjen beszélni, hogy megtörje a csendet, de Flor egyáltalán nem ilyennek bizonyul, mert pillanatok alatt kialakul a laza, oldott hangulat. Aranyos lánynak tűnik, aki valószínűleg reggeltől estig ragyog és olyan, mint egy energiabomba. -Igen. Én is a zenével szoktam lekötni magam meg azzal, hogy bámészkodok de egy repülőről nem sok mindent látni, csak fel és leszálláskor ugye, de most ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.- mosolygok rá, miközben vállat vonok, hiszen sokszor a kényelmes szempontok közül választanunk kell, melyik a fontosabb. Gyorsan akarunk odaérni a célállomásra, vagy gyönyörű panorámát akarunk? Hát én most a gyorsaságot választottam bár, ha alaposabban végig gondolom, megtehettem volna azt is, hogy már tegnap este ide utazok és maximum megszállok egy estére valamelyik hotelban. Minden esetre nem akartam túlbonyolítani az egészet, nehogy az legyen a vége, hogy mégis csak elkések valami oknál fogva. -Sajnos, nem mindig könnyű összehozni az órákat. Sajnálom, hogy végül mégse sikerül megoldani, de talán, az ilyen előadások majd kárpótolnak. Hidd el, ha nem kötelezően ülsz valahol, sokkal jobban ragad rád minden.- legyintek egyet mosolyogva, de tény, hogy egy ilyen nap azért nem feltétlenül kárpótolja az embert és az se biztos, hogy vigasztalja, amit mondtam, de más pozitívumot nem nagyon tudok mondani. Ha most nem sikerült megoldani, valóban bukta az egész, viszont órákon kívül úgy és annyit foglalkozik a pszichológiával, amennyit csak akar. -Például mesélt egy pasiról, aki skizofrén volt. Négy személyiséget alkotott magának és abból az egyik egy Wendy nevű nő volt. Mondjuk, egy percig sem irigylem a férfit, és sajnálatos, ami vele történt, de igen izgalmas is hallgatni egy ilyen történetet.- próbálom rövidre fogni a sztorit, hiszen már csak percek kérdése, hogy kezdjünk én pedig Isten őrizz, hogy megzavarjam bármivel is az eladást. Akármennyire erőlködnék de tudnék okosabbat mondani azoknál, akik ma itt lesznek. -Legalábbis nagyon remélem, hiszen elég pocsék lenne tíz év múlva rádöbbenni, hogy nem is ezt akarom végül, nem?- nevetem el magam, de valójában sokszor eszembe jut ez a lehetőség. Egyes tanulmányok szerint az ember jelleme hét évente változik, tehát könnyen lehetne, hogy egy nap majd arra ébredek, hogy a franc se akar ezzel foglalkozni és inkább... mit tudom én mit csinálnék. Minden esetre remélem, hogy nem jön el az a nap, mert az azt jelentené, hogy az egész addigi munkám semmit nem ér. Valószínűleg nem is érdekelne, hogy már nem azt akarom igazán. Úgy döntenék, hogy "most már csináld és kész". A kérdése hallatán egy pillanatra elgondolkozok, hogy vajon elmondjam-e neki, vagy fenn áll a lehetősége, hogy totál idiótának fog nézni, de úgy döntök, hogy végtére is mindegy. Az enyémnél furcsább okok miatt is képesek az emberek orientálódni. -Tudod, mindig is imádtam kivesézni dolgokat. Megpróbálni megérteni ki, mit, miért csinál és miért úgy, ahogy. Az első gondolatom az volt, hogy nyomozó leszek, de miután rájöttem egy osztálytársam sérülésének köszönhetően, hogy nem feltétlenül bírom a durva sebeket, jobbnak tűnt ez a verzió. Nem is értem, miért nem jutott eszembe rögtön elsőre.- válaszolom őszintén, mert valóban ez az, ami miatt végül úgy döntöttem, hogy ez lesz számomra a tökéletes feladat. Meghallgatni mások baját, megpróbálni feltenni a helyes kérdéseket, míg végül talán rádöbbennek, mi is a megoldás. Ahogy én is rákérdezek, mit is tanul és készségesen válaszol egy jó röhögés után, elkerekednek a szemeim. Azt hittem, az enyémnél brutálabb szak nincs, de azért az övé sem piskóta. Főleg, hogy épp azon tárgyak kellenek hozzá, amit mások messziről elkerülnek, hacsak nem imádják épp azokat. -Ejha. És én még azt hittem, hogy a pszichológia kemény, de most, ha belegondolok... te nyertél. Ráadásul meg tudom érteni azt is, hogy érdekel a pszichológia, mert nagy valószínűséggel egyszer majd sok-sok emberekkel kell dolgoznod, ott pedig jól jöhet az ilyesmi.- gondolkozok hangosan, miután végig gondolom, mi mindent is rejthet az, amit mond, de végül jobbnak látom, ha rákérdezek. -Oké. Lehet hülyének tűnök majd, de mit is csinál egy környezetmérnök?- vigyorgok rá, miközben csak remélni tudom, hogy nem fogja sértésnek venni, ha nem igazán tudok erről sok mindent.
Néha még saját magam is belezavarodok kusza gondolataimba és érzéseimbe. Mert valahol tudom, hogy egyelőre nagyobb biztonságban nem is lehetnék, mint most vagyok, hiszen az FBI legjobbjai figyelnek rám, és szinte családtagjuknak tekintenek. De akkor is mindig bennem van, hogy legyenek bármennyire is felkészültek, körültekintőek és előrelátóak, akkor is kijátszható még az ő figyelmük is, főleg, hogy az enyém egy lezárt ügy, de tudjuk: az ördög sosem alszik, és a mostohacsaládom tagjai még a börtönből is képes ártani másoknak, ha akarnak. Ezért valahol mindig próbálok óvatos lenni és nem túl sok infót kiadni. Mindezek ellenére most Belle-lel valahogy nyíltabb vagyok, mint általában az idegenekkel. Remélem nem lesz belőle baj, később sem. - Én nem igazán szoktam repülni, de ott tényleg nincs sok látni való - értek egyet vele, viszont, ha tényleg csak az előadás miatt jött, akkor valóban ez volt a legegyszerűbb, hiszen így nem kellett a szállással bíbelődnie. Erről viszont eszembe jut, hogy nem is tudom, meddig marad. - Mennyi időre jöttél DC-be? - kérdezek rá kedvesen. Sok látni való van itt, lehet, érdemes lenne egy kicsit több időt maradnia, feltéve, ha nincs holnap órája vagy bármi más, ami hazaszólítja. Figyelmesen hallgatom a példát, amit mesél, mert tényleg nagyon érdekes. - Valóban érdekes és sajnálatos is - majd egy kicsit a gondolataimba mélyedek. - Személy szerint még nem találkoztam ilyen emberrel, de a filmekben valahogy mindig úgy van, hogy van egy az alap személyiségével teljesen ellentétes személyisége is, aki általában ellenkező nemű is, de, hogy a valóságban ez mennyire kirívó vagy átlagos, azt nem tudom. Mondjuk ennek a betegségnek - nézek rá kicsit kérdőn, mert nem teljesen vagyok benne biztos, hogy a megfelelő megnevezést találtam meg - elképzelésem sincs mi a kiváltó oka, vagyis, hogy valamilyen testi, szervi rendellenesség, vagy kizárólag a körülmények váltják ki - gondolkozok hangosan is, és amolyan kérdő pillantással nézek rá, hogy, ha tud, akkor nyugodtan válaszolhat is, mert érdekel. Tényleg érdekese ezek a dolgok, és remélem, mindenről egyre többet fogok megtudni, még úgy is, hogy csak „hobbi” szinten érdeklődök. Kedvesen elmosolyodok, amikor arról beszél, hogy rosszul érintené, ha évek múlva jönne rá, hogy mégsem ezt akarja csinálni. - Szerintem, ha régóta ez érdekel, és nem kizárólag csalódásból fog állni később a munkád, akkor nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Persze az más kérdés, hogy időszakosan esetleg kiábrándulsz vagy megunod, de akkor egy hosszabb pihenő után, úgy is vissza fogsz vágyni a pszichológiához - bíztatom kicsit, mert ezt én tényleg így gondolom. Ha valaki nem hirtelen elhatározással teszi le egy szakma mellett a voksát, akkor nem olyan könnyű „elüldözni” onnan, és bízom benne, hogy velem is így lesz a saját választásommal, és Belle is a sajátjával. Magyarázatát hallva egyre jobban meg vagyok győzve róla, hogy nem csak úgy random választotta ezt a szakmát, hivatást, hanem az alapja érdekli, tehát én kevés valószínűségét látom annak, hogy később váltani szeretne. - Üüüm, - húzom el a számat egy kicsit - nem feltétlen, mert ezt az válogathatja, hogy milyen nyomozó vagy, mert például, ha valaki az FBI fehérgallérosainál nyomoz, nem hiszem, hogy túl gyakran lát durva sérüléseket - gondolkozok el az indokain, de teljesen megértem, mert már én is láttam, hallottam elég brutális „sérüléseket”, amik miatt érthető, hogy nem kíván ilyenekkel foglalkozni. Belle-ből pedig tényleg nem nézem ki, hogy ezeket bírná gyomorral, bár általában megszokják a látványt és a szagokat az ezzel foglalkozók. - De ez egy teljesen jó és nyomós indok - nézek rá kedvesen. - Remélem, tényleg megtalálod a számításaidat. Ahogy válaszolok a szakommal kapcsolatos kérdésére látom, hogy eléggé megdöbbent. Mondjuk tény, hogy ezeket általában nem szokták szeretni főleg a nők, de hozzám tényleg közelebb áll, mint például az irodalom. Amikor viszont ki is fejti, hogy mennyire nehéznek látja akaratomon kívül fel is nevetek egy kicsit, de remélem, nem bántom meg vele. - Nekem meg az a sok, orvosi dolog tűnik nehéznek, amit Te tanulsz, szerintem megtanulhatatlan, olyan mélységig - fejtem ki kicsit a nézeteimet. Ahogy viszont a pszichológia utáni érdeklődésem miértjét keresgéli, rájövök, hogy ez egy tényleg jó indok, de nálam mennyire nem ez áll a háttérben, de nem akarom elárulni neki a valódi indokaimat. - Igen, a későbbiekben nagyon jól fog jönni, ha tudok majd az emberekkel bánni - és meghagyom ebben a tudatban. Nem kell tudnia, hogy ez nálam egyfajta önvédelmi mechanizmus, hogy a felismerjem, ha valaki tényleg ártani akar nekem, vagy éppen ellenkezőek a szándékai, és nyugodtan lehetek mellette őszinte és nyitott. Már amennyire én nyitott tudok még lenni. Megértően mosolygok rá, amikor rákérdez, hogy mivel is fogok később foglalkozni. - Egyáltalán nem tűnsz hülyének - nyugtatom meg -, mert nagyon sokan nem tudják. Lényegében a természetes és mesterséges környezet elemeit próbáljuk meg megvédeni az emberi hatásoktól - magyarázom meg, hogy mit is takar pontosan az, hogy valaki „környezetmérnök”. Már éppen nyitnám a számat, hogy rákérdezzek, hogy mennyi van még a tanulmányaiból, és hogy utána van-e már valami kilátásban számára munka szempontjából, amikor belép az első előadó. Az egész terem elcsendesedik köztük velünk együtt, én meg, amikor észreveszem, hogy engem keres a tekintetével, egy apró intéssel jelzem felé, hogy itt vagyok, amit ő egy kicsi bólintással nyugtáz. Ezt követően bemutatkozik és vázolja az előadása témáját, egyelőre csak nagyvonalakban.
Nem is sejtettem volna, hogy rögtön egy ilyen szimpi csajjal fogok összefutni, de hálát adok az égnek, hogy így történt. Lényegesen jobb társaság, mintha valami nyálcsorgató barom lenne, aki ahelyett, hogy hallgatná majd az előadás, itt udvarolna nekem egész nap. Mert volt már hasonló incidens, csak aztán egy szünet alkalmával gyorsan leráztam a tagot. Nem is értettem, hogy gondolhatja valaki, hogy pasizni jön ide az ember lánya. Na jó, azért volt már olyan eset, amikor szívesen legeltettem valakin a szememet, de akkor is igyekeztem az előadásokra figyelni. -Elvileg, csak mára, de megfordult a fejemben, hogy talán maradhatnék még egy napot, ha már ide jöttem, hogy lássak is valamit a városból.- mosolyodok el, mert lehet, hogy így már társaságom is lenne. Egyedül nem sok kedvem lenne fel-alá járkálni a városban, de Florral már inkább mennék. Biztosan körbe tudna vezetni, persze csak akkor, ha van ideje. Ezt majd később megérdeklődöm tőle, minden esetre. - Igazából a legtöbb esetben inkább azonos nemű személyiséget formál valaki, aki valóban szöges ellentéte annak, aki valójában, de a súlyos eseteknél több személyiség is előfordul és igen, más nem is lehet. Furcsa, mikre képes az emberi elme.- ámuldozok, már pusztán attól is, hogy csak beszélünk róla, mert annyira furcsa dolgokat tanulhat és tudhat meg az ember, hogy sokszor nekem is napokba telik felfogni. Bámulatos és néha ijesztő, miféle dolgokra képesek egyesek bizonyos személyiség torzulásoknak köszönhetően. -Jelenleg is folytatnak kutató munkákat ezzel kapcsolatban, de leginkább az elfolytott érzelmeken alapszik. Ezért is van, hogy szöges ellentéte az alap személyiségnek a létrehozott személyiség, mert míg az egyik nem mer sok helyzetben kiállni magáért vagy épp, megtenni valamit, addig a másik cseppet sem fogja vissza magát. Sokszor olyasmire vezetik ezt vissza, hogy történik valakinél egy dolog, amit hatalmas traumaként vagy teljesen felfoghatatlan, feldolgozhatatlan dologként él meg, így azzal óvja az elméjét, hogy a szőnyeg alá söpri, aztán létre jöhet egy másik személyiség, aki elbír ezzel a feladattal. Igazából, elég zagyva az egész számomra még most is, és én inkább abban hiszek, hogy ehhez vagy szervi elváltozás, vagy hajlam kell. Nem tudom.- vonok végül vállat, mert tényleg nem tudok biztosat mondani, csak azt, amit én tanultam vagy gondolok. Minden esetre, az összes ilyen dolog közül ez a legérdekesebb, de ne hagyjuk ki persze a fóbiásokat sem. Őrület, miféle dolgoktól tudnak az emberek rettegni. - De, hogy röhögjünk is egy kicsit, még mielőtt halálra untatlak, tudtad, hogy van olyan fóbia, amikor az illető attól retteg, hogy a mogyoróvaj a szájpadlására tapad?- nevetem el magam, mert ez számomra végképp röhejes. Amikor olvastam róla is röhögő görcsöt kaptam, ami mondjuk részemről durva, mert, ha pszichológusnak készülök meg kell tanulnom nem röhögni az ilyen dolgokon, de addig még van pár évem, hogy megtanuljam ezt visszatartani, nem? Addig simán röhöghetek az ilyen furcsaságokon. - Igen, de mi van, ha abba fáradok majd bele, hogy mások nyűgjeit hallgatom? Végtére is, olyannak kell lennem majd, mint egy lelki szemetesláda.- filózok el a gondolaton, mert valójában ezt csinálja egy pszichológus. Vannak komoly esetek, igen. De van, amikor csak azért kell meghallgatnom valakit, mert épp elviselhetetlen, magányos vagy, mert nincs jobb dolga. Mondjuk pénz beszél, tehát, nekem az lesz majd a lényeg, hogy megfizessék a fáradalmaimat, de akkor is. Sok gazdag embernek mániája, hogy minden apró nyűg miatt szaladnak a pszichológushoz -mint például a szüleim-, aki jó pénzért úgy tesz, mintha érdekelné a sok jelentéktelen baromság, végül elmormog valami tanácsfélét és ágyő. -Nem tudom. Ha már FBI-os lennék, gyilkossági ügyekkel foglalkoznék, csak jobb lenne hullák nélkül. Terepen nyomozni, kérdezősködni, ilyesmi... az nagyon tetszene, de az is igaz, amit szoktak mondani, hogy idővel hozzászokik az ember. Nem tudom. Sose mertem belevágni.- rázom a fejem undorodva, jelezvén, hogy bizony nem akarok én olyan sok hullát nézegetni, de sajnos ahhoz a szakmához ez is jár. - Én is remélem, de azt is, hogy neked is sikerül megtalálni azt, amit szívesen csinálnál életed végéig. Szerintem, egy ember életében ez a legnehezebb feladat.- morfondírozok, mert nem minden esetben van az, hogy apa orvos volt és akkor én is az leszek, vagy hasonlók, hanem van olyan is, mikor a gyerek tudja, hogy az ő nem akar lenni, de azt nem tudja, hogy akkor mégis mi? Ezzel szemben elvárják, hogy egy gyerek tisztában legyen már tíz évesen azzal, hogy mit szeretne majd csinálni, holott addig még többször is változik a személyiségünk, tehát lehet, hogy pár év múlva már nem is úgy látja majd az egészet. Nehéz döntés, és elég sok olyan szakma van, amire nem igaz, hogy sosincs késő elkezdeni. Van, amit tényleg kiskorunktól kell művelni, hogy egyáltalán esélyünk legyen elhelyezkedni azon a pályán, mint például a balett és társai. -Lehetetlen mindent tudni, ez biztos. Nem is létezik olyan ember szerintem. Mindenkinek kell néha kicsit puskázni, vagy épp nem véletlenül van, hogy sok ágra még szakosodni is kell, mert ez az egész... felrobbanna a fejem tőle, ha mindent tudni akarnék. De ez minden téren igaz, nem? Biztos van a te leendő szakmádban is olyasmi, amit nehezen lehet megtanulni.- próbálok kicsit rátérni az ő szakmájára, mert nekem már annyit járt a szám, hogy szerintem hamarosan el fog innen menekülni szegény, de nem tehetek róla. Imádok ilyesmiről beszélgetni, másképp ugye nem lennék itt. De ez nem azt jelenti, hogy az egész napot ezzel kellene tölteni vagy épp, hogy egy magánbeszélgetésbe is csak erről lehet szó, tehát, most jöjjön csak Flor ismertetője arról, ő mit fog csinálni. - De, ha mesterséges környezetről van szó, akkor viszont muszáj, hogy legyen egy kis emberi hatás, nem? Márpedig, az emberi hatásoknak valahogy mindig meg van a maguk jó és rossz oldaluk is. Vagy bocs, ha olyasmit kérdezek, ami egyébként tök egyértelmű, mert még mindig nem tudom elképzelni, mi lehet ennek a lényege.- kuncogok saját magamon, mert míg a pszichológia simán tapad rám, úgy tűnik, hogy más témák nem nagyon. A Flor által említett dolog számomra, még mindig teljesen kínai. Leginkább amiatt, amit meg is kérdeztem tőle, de tény, hogy a környezetünket nem árt védeni, csak épp sokszor talán épp azzal károsítjuk, ha túlbuzgón védjük. Rengetegszer van példa arra, hogy amit az ember uralni, terelgetni akar, az végül úgyis utat tör magának. A természet általában tudja jól, hogy mire, hogyan reagáljon, hiszen sok mindenhez alkalmazkodott az évmilliók során. Az is lehet persze, hogy nélkülünk vannak olyan dolgok, amikhez már nem tudna úgy alkalmazkodni. Fogalmam sincs, ez már nem az én pályám.
Valahol örömmel tölt el, hogy érdeklődik Washington iránt, de ha csak most határozza el, hogy maradna akkor valószínűleg nincs még hol megszállnia, aminél azért nem tudom eldönteni, hogy akkor most talán fel kellene ajánlanom, hogy jöjjön hozzám. Normál esetben ez nem nagydolog, de én határozottan nem tartozom a normál kategóriába. Meg amúgy is azt terveztem, hogy ha most úgy is egyedül maradtam a hétre, akkor vissza is költözök ideiglenesen Tíohoz. Nem szeretek egyedül lenni egy lakásban, és ott érzem magam a legnagyobb biztonságban. - Ha meg tudod oldani, akkor szerintem mindenképpen érdemes szétnézned egy kicsit. Nagyon sok látnivaló van, és biztos van, amit már régóta szeretnél megnézni - bíztatom egy kicsit mindenek ellenére. Azt viszont így fejből nem merném kijelenteni, hogy holnap mi van beütemezve a napirendembe. Az enyémet képtelenség határidőnapló nélkül fejben tartani, suli, munkahely, magánórák… Amikor így végigfuttatom magamban a dolgokat, mindig elcsodálkozok, hogy Oliver hogy nem szakított még velem. De, ha Belle rákérdez, biztos meg tudom oldani, hogy maradjon időm kicsit körbekalauzolni őt D.C-ben. A skizofrénia számomra egy kicsit megfoghatatlan jelenség, de éppen ezért hallgatom annyira figyelmesen, amit mond. - Én néha inkább a félelmetest mondanám - szólok közbe, amikor egy kicsit a gondolataiba mélyed, és közben elhúzom a számat, ahogy egy-egy lehetséges elmezavar következményére gondolok. Ahogy tovább folytatja a téma elemzését, kicsit kezdek megijedni, mert tudom, hogy nekem is sok traumatikus dolgon kellett már átesnem, és nem egy-két dolgot söpörtem a szőnyeg alá, ami időről időre visszaköszön, de akkor se nagyon tudok róla beszélni. Legalább is részletesen kibeszélve magamból biztos, hogy nem, inkább csak úgy tényként közölve, kicsit ferdítve a valóságon, ami mindössze annyit takar, hogy például „a szüleimet öt éves koromban veszítettem el”, de arról már hallgatok, hogy én találtam meg őket. - Mondjuk - ez teljesen privát vélemény, és egyáltalán nincs szakmai alapja, de - szögezem le gyorsan a dolgot - én úgy gondolom, hogy biztos kell lennie valami örökletes hajlamnak, vagy szervi dolognak lennie, ahogy Te is mondtad, mert nagyon sok embernek vannak elfojtott érzelmei, emlékei, de szerintem jóval kevesebben vannak, akik skizofréniások - elmélkedek hangosan az előbb hallottakon. Ha ez elegendő lenne ehhez a betegséghez, akkor szerintem rajtam már régen kijött volna, vagy akkor jó eséllyel később veszélyeztetett leszek, amibe még belegondolni is hátborzongató. Már éppen azon kezdek el agyalni, hogyan tudnám elterelni a témát, és ezzel a figyelmemet is, amikor Belle megoldja helyettem. Ahogy a hangja visszahoz a gondolataimból, szinte azonnal rosszallóan is nézek rá, amikor azt feltételezi, hogy untat, de mivel folytatja is egyből a megkezdett gondolatot, így csak nonverbálisan üzenem meg neki, hogy „ne hülyéskedj, egyáltalán nem untatsz”, és bízom benne, hogy nem érti félre, miért néztem rá egy kicsit „csúnyán”. - Hogy mi van? - akarok ki ezen a fóbián, és amikor el kezd nevetni, akkor én is önkéntelenül vele tartok. Tudom, hogy ez mennyire ronda dolog, de ez olyan különleges, hogy teljesen felkészületlenül ér. Ráadásul tudom magamról, hogy nekem is van jó néhány félelmem, amitől akár még pánikrohamot is képes vagyok kapni, ha túl hírtelen tör rám. - A hátterét tudod? - kérdezek rá. - Hogy miért alakult ki ez a betegség? - nekem ez egy nagyon újfajta fóbiának tűnik, így kíváncsi vagyok, hogy mi állhat ennek a hátterében. Ahogy tovább boncolgatjuk a „rossz szakmát választottam” témát elgondolkozok a kérdésén. Az első órán a pszichológia tanárom azt mondta, hogy az egy normális reakció, ha az emberek elzárkóznak a betegektől, legyen az fizikai vagy mentális, de a pszichológusok pont a betegekkel foglakoznak, hiszen majdnem orvosok. Abba viszont hamar bele lehet fáradni, ha mindig betegekkel találkozik valaki napi több órán keresztül, ráadásul neki úgy kell foglalkozni velük, hogy emberként lássa őket és be ként bánjon velük. Ő nem teheti meg, hogy például letakarja az arcát egy műtét során, mint egy sebész. - Nem tudom - bizonytalanodok el egy kicsit -, de ha megtalálod megoldást, hogy néha hosszabb szabadságokra menj, ahol ezeket a pácienseket át tudod adni másnak arra az időszakra, és ki tudsz időről időre kapcsolódni, akkor nem hiszem, hogy akár hosszú távon is belefáradnál. Mint mindenben, ebben is meg kell találni az egyensúlyt, hogy ne csak a betegeid körül forogjon a világ. Illetve gondolom, itt is megvan a szakosodás, hogy ki mivel foglalkozik, így érdemes olyat választani, ami hozzád a legközelebb áll. Legalább is én így gondolom - próbálok valami okosat mondani, de nem biztos, hogy sikerül. Néha csak a szám jár, és olyan hülyeségek jönnek ki rajta, aminek köze sincs a valósághoz. - Nekem van olyan ismerősöm, aki a bűnmegelőzésnél dolgozik - de jó, már megint ködösítek, jut el a tudatomig, hiszen most Tíoról és a kollégáiról beszélek, akik az FBI-nál dolgoznak - és nem mondta soha, hogy neki vagy bármelyik munkatársának lett volna ilyen gondja, vagy lehet nem is gondoltak ilyenekre, amikor elkezdték. Bár hallottam olyanról is, hogy valaki az után hagyta ott, hogy premier plánba mutattak nekik boncolást, hogy prezentálják élőben is, hogy például egy mellkas lövés milyen sérüléseket okozhat. Ehhez elhivatottság kell, és szerintem, nem szabad úgy érezni, hogy már az elején van olyan dolog, ami visszatart, mert akkor később talán még csak rosszabb lenne - adok hangot hosszabban is a meglátásomnak. - Valóban ez az egyik legnehezebb, mert lényegében úgy kell döntened, hogy nem látsz bele, hogy mit is választottál pontosan, de lehet, egy egész életen keresztül nem fogsz tudni váltani - értek egyet vele. - Viszont én most úgy érzem, megtaláltam, amit szívesen csinálnék életem végéig, meg ez egy eléggé szerteágazó szakma, ahol könnyebb átmenni egy másik területre, mint mondjuk egy tanárnál, ahol specializálódnak néhány tárgyra - osztom meg vele a saját szakmám lehetőségeit. - Ez teljesen így van. Lehetetlen minden teljes részletességgel megtanulni. Vagy legalább is nagyon kevés az olyan ember, aki mindenhez ért, hiszen akkor mondhatni, polihisztor, ami azért elég ritka - mosolyodok el. - Persze, hogy van, a kémiai laborról tudom, hogy sose fogom szeretni, mert nagyon nehezen megy a fejembe az a sok vegyi reakció, meg a képletei, egyenletei - és még bele is borzongok, amikor eszembe jut, hogy minden héten írunk ebből dolgozatot. - Nem gond, szívesen elmagyarázom - mosolygok rá kedvesen, mert egy laikusnak, ez nem kell, hogy feltétlen egyértelmű legyen. - Ezt inkább úgy kell elképzelni, hogy olyan, mint a természetvédelmet, csak ez annyival több, hogy mi - gondolok itt most a többi környezetmérnökre - védjük az épületeket és egyéb építményeket is. Az emberek önmaguk legnagyobb ellenségei. - Már nyitnám a számat, hogy tovább magyarázzam, amikor elkezdődik az előadás. - Majd később folytatom, ha még érdekel - súgom oda neki halkan, mert szívesen beszélek erről, ha valakit érdekel a téma, de nem most az előadáson. Szünetben viszont nincs akadálya a dolognak.
Elgondolkodva bólogatok Flor szavaira, mert valóban, ha már egyszer itt vagyok, nem ártana körbe néznem. Tényleg az lesz a legjobb, ha itt maradok ma este és kihasználom a lehetőséget, hiszen ki tudja, mikor jövök erre majd megint? -Igen. Azt hiszem, igazad van!- mosolyodok el, majd egészen elmélyedünk a pszichológiáról való beszélgetésben. Még azon is eltöprengek, hogy vajon miért is sodorhatta a sors Flort az utamba, de a tanácsait hallva, már rá is jövök a válaszra. Remek dolgokat mond és lehet, hogy később, ha visszagondolok majd erre a beszélgetésre, sokat fog majd segíteni minden tippje. -Az biztos, hogy van köztük elég rémes, aggasztó és félelmetes eset is. Nem véletlenül vetnek pszichológiai teszt alá minden gyilkost, hiszen azok alapján, talán jobban képesek vagyunk megérteni, mi megy végbe az elméjükbe, na meg persze nem maradhat el az sem, hogy a múltjukat is elemezgessük.- folytatom nagy bölcsen, hiszen jómagam is nem egy könyvet elolvastam, ami például az angliai hasfelmetsző életéről szólt, vagy ilyen-olyan gyilkosok gyerekkoráról, mert sokszor épp azok a körülmények okozzák, hogy valakinek olyannyira eltorzul a valóságképe, hogy egy igazi szörnyeteggé válik. Sokat lehet azokból a könyvekből tanulni, többek között azt is, hogy ne neveljünk gyereket, mert, ha elkövetjük azokat a hibákat, akkor nagy valószínűséggel sorozatgyilkos lesz belőle. Mondjuk, a legtöbb esetben már ezeknek a személyeknek a családjában se normális emberek voltak, hiszen van olyan, aki sátánizmusra nevelte a gyerekeit és a saját lányaitól lettek ... unokái(?), szóval vannak igen morbid esetek, amikor elgondolkozik az ember, hogy ez mégis, hogy a jó büdös francba lehet? - Igen. Biztosan kell hozzá hajlam is, de talán sok apró tényező egyvelege inkább. Ha a szülők is idióták, vagy épp a közvetlen környezet nem megfelelő, akármi megtörténhet. Ha pedig, alapból van rá hajlam, akkor máris kész a skizofrén.- lehet, hogy ez most így túl egyszerűen hangzik, de valójában ennyi elég ehhez a folyamathoz. Mondjuk, én még mindig azt mondom, hogy sok mindent még így se tudunk az egészről, a legtöbb professzor, csak tippelget vagy a saját tapasztalatai alapján határozza meg a folyamatot. -Fogalmam sincs, de jót röhögtem rajta. Biztosan azzal köthető össze, hogy az van, akinek elég kellemetlen érzés, aztán tovább fajul ez fóbiává. Nem tudom.- találgatok még mindig nevetve, ahogy szóba jön a kedvenc fóbiám, aminek egyébként van valami konkrét neve is, csak épp képtelen voltam megjegyezni. -Azt hiszem, hiányzott nekem ez a beszélgetés és örülök, hogy valaki olyan mellé sikerült leülnöm, aki ilyen jó tanácsokkal tud ellátni. Ha így csinálom majd, biztosan nem fog elmenni a kedvem a pszichológuskodástól.- lesek rá hálásan, hiszen nem véletlenül mondják, hogy sokszor jó, ha az ember egy teljesen kívülálló embert kérdez meg bizonyos dolgokról, mert az talán tud jó tanácsot adni. Most is így történt, mert Flor ezek szerint sokkal jobban átlátja a dolgokat így, hogy nem egy konkrét résztvevője az egésznek. Bár, még csak most ismertem meg, mégis sok okos dolgot hallhattam tőle. Tényleg mázlim van. -Nos, igen. Talán, ha valaki ilyesmi pályára készül, még idő előtt szembesítenie kell magát valami hasonló dologgal vagy nem is tudom, hogy derülhet ki, hogy bírja-e valaki ezt, vagy sem. Nem mindenkinek van hála az égnek lehetősége, hogy lásson egy brutális gyilkosságot. Érdekes idegzet kell oda is...- jegyzem meg kelletlenül és tényleg, le a kalappal az összes nyomozó, rendőr vagy hasonló szerv tagjai előtt, mert olyan kemény idegzetük van, ami sokaknak nem. Van, aki már a halott nagypapa láttán is életre szóló sokkot kap, de van, aki olyan lazán áll az egészhez, hogy végül elmegy boncmesternek vagy ilyesminek. Érdekes, mennyire mások tudunk lenni. -Örülök, hogy így érzed és igazad van. Sok szakmánál van lehetőség az átképzésre vagy a továbbképzésre, amivel fel lehet kicsit frissíteni az életünket. Talán, majd nekem is és neked is jól fog jönni később ez a kiskapu. Mondjuk, úgy tíz-húsz év múlva.- vigyorgok rá, hiszen e tekintetben mindketten úgy tűnünk, tudjuk jól, hogy mit szeretnénk és szerencsénk van, mert a későbbiekben még mindig van milliónyi lehetőség. Én is nyugodtan lehetek majd gyermekpszichológus, mehetek akár rendőrségre is dolgozni kriminálpszichológus vagy a zsaruk ellenőrzése miatt, tehát van lehetőség bőven. -A kémiával én se voltam soha kibékülve, de ugye van, aki meg teljesen odáig van érte. Mindent nem szerethet az ember, az valóban érdekes lenne. Elég szerintem neked is, ha valamennyire elsajátítod, aztán lehet, hogy olyan ágon fogsz dolgozni, ahol nem is neked kell ilyenekkel foglalkozni.- teszem azt alapít egy ilyen szervezetet, vagy épp ő lesz a szóvivő vagy akármi, és akkor nem feltétlenül neki kell majd végig gondolnia, hogy milyen kémiai folyamatok is mehetnek végbe itt meg ott. Ki lehet kerülni azokat a dolgokat, amiket nem feltétlenül szeretünk, mert mindenki tisztában van vele, hogy senki sem szuper mindenből. -Ez maximálisan igaz.- sikerül ennyit hozzáfűznöm az emberiségről mondott megjegyzéséhez, mert aztán kezdődik az előadás, így arra, hogy majd folytatjuk, már csak mosolyogva bólintok, figyelmem pedig azonnal az előadóra terelődik. Szinte iszom a professzor szavait, aki több témát is érintőlegesen említ, mintha csak a felvezetőjét hallanánk egy pár majd jóval részletesebb előadásnak és, ahogy sejtettem, valóban bemutat nekünk végül egy idős profot, aki már egészen belemélyül a témákba. Az agyam teljesen eltávolodik a külvilágtól és minden idegszálammal az előadásra koncentrálok, hiszen nagyon sok olyasmit tanulhatok majd itt, amit később hasznosíthatok.
Látom Belle arcán, hogy hajlik arra, hogy ha már itt van, akkor meg is nézi a várost. Ha már eljött ide tényleg érdemes szét is néznie. - Örülök, hogy így gondolod - mosolygok rá kedvesen. A körbevezetés és a hol alvás témát meg van még időnk kigondolni és átbeszélni, hiszen majdnem egész nap itt leszünk. Figyelmesen hallgatom, ahogy a gyilkosok pszichológiájáról beszél, és van benne ráció, ezt el kell ismernem. Ez a téma nálam mindig kettős érzelmeket kelt, mert alapvetően nagyon rossz dolognak tartom, ha valaki elveszi egy másik ember életét, ráadásul pont egy - de lehet több - ilyen ember miatt lettem én is árva, és ezért kerültem árvaházba, majd nevelő szülőkhöz, ahol még a mások által szörnyűnek tartott árvaházat is visszasírtam éjjelente. De ott van Tío, aki mesterlövész volt régen és még most is előfordul, hogy munka közben le kell lőnie valakit ön vagy más ártatlan védelme érdekében; és hiába tudom, hogy ölt már embert, e miatt képtelen vagyok tőle félni vagy elítélni, sőt, mellette érzem magam a legnagyobb biztonságban. És amit még soha senkinek sem mondtam el, hogy sokkal jobb helynek tartanám a világot és végre félelem nélkül élhetnék, ha a mostohaszüleimet és a mostohabátyámat megölnék a börtönben, ahova egyébként én vallomásom juttatta őket. Bár ezeket a gondolatokat, ebben a formában nem kell senki másnak tudnia rajtam kívül. Viszont kíváncsi vagyok Belle véleményre ebben a témában. - Mondjuk ez a gyilkosos téma azért elég érdekes, ha más oldalról nézzük egy kicsit a dolgokat - vezetem fel a gondolatmenetemet enyhén bizonytalanul. - Mert ha belegondolunk, akkor - most eltekintve a kegyetlenséggel elkövetett emberölésektől -, ha például valaki hirtelen felindulásból elkövet egy gyilkosságot, akkor őt bíróság elé állítják és felelnie kell tetteiért, de ott vannak a katonák, akiket meg pont arra képez ki az állam, hogy emberek tucatjait öljék meg. És nekik nem kell felelni a tetteikért. Ez azért érdekes, mert valahol talán mind a két csoportnál - utalok most a két külön példára - valami másabb, mint a „normál embereknél”, mert addig senki sem jelentheti ki száz százalékosan, hogy ő tudna embert ölni, amíg oda nem kerül. Tehát valami hasonlóságnak kell lennie az olyanok között, akik „hivatalból ölnek” és azok között, akik „csak úgy megölnek valakit” - teszem idézőjelbe a megfelelő részeket. - Vagy rosszul gondolom? - kérdezek rá bizonytalanul, mindenáron fenntartva azt a látszatot, hogy ezt csak most jutott eszembe, de eddig ezen még sosem gondolkodtam el. A skizofrénia még mindig rémiszt, mert elegek nekem a saját, meglévő problémáim, így ilyet végképp nem szeretnék beszerezni. - Hát nem tudom - gondolkodok el az indokain - azért én bízom benne, hogy kell hozzá hajlam is, mert lehet, hogy ha nagyrészt elegendő a környezet, akkor megeshet, idővel egyre több lesz a skizofrén - húzom el számat. - De ezt majd a téma kutatói megoldják - nézek rá egy kicsit kihívóan, hátha ő is köztük lesz, és egy kicsit nem törődöm stílusba - én ehhez nagyon kicsi vagyok - vigyorodok el a végén - egy kicsit össze is húzva magam játékosan, hogy semmiképp ne vegye le rólam, hogy veszélyeztetettnek érzem magam. Az újabb fóbiánál kiteljesedik a jókedvünk, mert ezek szerint vannak nagyon furcsa fóbiák is, mint ez a mogyoróvajas. - Mondjuk, én azt furcsállom, hogy konkrétan a mogyoróvaj váltja ki, és nem mondjuk egy - gondolkozok el egy kicsit - a… csokikrém - tűnődök, de a vidámságom nem lankad egy kicsit sem. Jó, hogy most már nem az előző komoly dolgok vannak előtérben. - Egyébként egyszer mintha olvastam volna egy olyanról, hogy valaki fél attól, hogy ki kell nyitnia a szemét. Az milyen gáz lehet már - akadok ki én is egy olyan fóbián, amiről még nagyon régen olvastam, de eddig erről meg is felejtkeztem. Meglepődök, amikor hálálkodni kezd a tanácsomért, és egy kicsit zavarba is jövök tőle. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki hálás legyen nekem valamiért. Az egyetlen, akitől úgymond kezdem megszokni az Tío, tőle már a dicséretet is kezdem megtanulni úgy elfogadni, hogy nem kezdek el gondolkozni azon, hogy „ezt most komolyan mondja és gondolja, vagy csak át akar verni”. De az még nagyon idegen számomra, ha idegenektől tapasztalom ezt. Ha tanácsot adok, általában sértésnek veszik, és azt hiszik, hogy mások dolgába ütöm az orrom, vagy, hogy okoskodok. - Igazán semmiség, örülök, hogy segíthettem - mondom neki egy kicsit félszegen. - Ne is legyen, mert az régen rossz lenne - reagálok egyből arra, hogy mindenki szembesüljön egy brutális gyilkossággal. - De szerintem ezt csak úgy lehet megtudni, ha valóban ott van egy holttest mellett, mert a képzelet nem adja vissza a látványt, a szagokat meg pláne nem - borzongok meg akaratlanul is egy kicsit. Nekem egy életre az orromba ivódott a vér fémes szaga, még öt éves koromban, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. És akkor még az elmondások alapján ez egy nagyon kis dolog, mert egy több napos holttest vagy egy vízi hulla mellett, a vérszag illatos virágnak tűnik. De szerencsére erről nincs tapasztalatom. - Úgy legyen - bólintok rá széles és kedves mosollyal. Tíz-húsz év még nagyon messze van, de még ilyen távlatban sem tudom nagyon elképzelni, hogy ne a környezettel, természettel foglalkozzak. És szerintem valahol Belle is így van a pszichológiával. - Én egyelőre arra hajtok, hogy meglegyenek az ilyen tárgyaim, utána biztosan olyan helyet fogok keresni, ahol nincs kémiai labor - mosolyodok el már csak attól a gondolattól is, hogy ha vége a sulinak, talán örökre leszámolhatok a kémiával. - És neked melyik az a tárgy, amit szívesen kitörölnél a kötelező tárgyaid közül, ha lehetne? - kérdezem kíváncsian. Belle-nek még sikerül egy rövidke mondatot hozzáfűznie az utolsó témához mielőtt elkezdődne az első előadás. Ekkor viszont mind a ketten teljes figyelmünket az előadónak szenteljük. Tényleg nagyon érdekes dolgokról beszél, amikre az óráim keretében biztosan nem lett volna lehetőségünk kitérni, így bőszen jegyzetelek is, hogy szükség esetén később fel tudjam eleveníteni. Elég hosszú volt így egyben ez a majdnem két és fél óra, de ezt már csak akkor érzem, amikor befejeződik, mert minden tagon elgémberedett így ültömben. Nekem viszont még szereznem kell tőle egy igazolást, hogy tényleg megjelentem az előadáson, így fel is állok, és a tanáromtól kapott kisfüzettel a kezemben megindulok a már pakoló előadóhoz. - Mindjárt visszajövök - szólok kedvesen Belle-hez, és kimászok belülről. Az aláírást lényegében egy szó nélkül megkapom, amit azért hálásan megköszönök, majd visszatérek padtársamhoz. - Itt is vagyok - jelentem be a nyilvánvalót. - És most mit legyen ebben a fél órában, amíg a következő előadás elkezdődik? - kérdezem kedvesen. - Egyébként érdekel még az, amiről az előadás előtt beszéltünk? - érdeklődök kedvesen - hogy hogyan is kapcsolódik a mesterséges környezet a dologhoz? - egészítem ki, ha esetleg azt látnám, hogy már elvesztette fonalat az előadás ideje alatt, de persze erőltetni sem akarom. - Vagy sikerült megválaszolnom a kérdéseidet? - mosolyodok el lágyan.
-Nem is értem, miért nem viszik a gyilkosokat katonának.- mélázok el szavai hallatán, de persze egyértelmű, hogy ez azért nem történik meg, mert a gyilkosok nem arról híresek, hogy fegyelmezni tudják magukat, nem beszélve a parancsok teljesítéséről. Az viszont az árnyoldala az egésznek, hogy soknem katona meg nem bírja idegileg, kikészül, depresszós lesz vagy épp poszttraumatikus stressz szindrómája lesz. Furcsa dolog ez. Akinek gyilkolnia kell bele betegszik, aki meg gyilkolni fog sokszor már előtte beteg és amiatt teszi. -Nem feltétlenül. A katona lelkiismeretét terheli még az is, hogy parancsra öl, bár lehet olyan is van, akinek épp ez teszi könnyebbé, hogy feldolgozza az élményt, de sokan meg belebetegednek. Más és más módon dolgozzák fel az emberek azt, amit tesznek. Attól függ, mit hisznek és milyen erősen. Az Afganisztánban harcolók például szentül meg voltak győződve, hogy a hazájuk és a családjuk biztonsága a tét, ez pedig biztosan nagy löket volt, hogy meghúzzák a ravaszt. Nem tudom...- vonok vállat végül, mert nem volt még alkalmam ebben a témában elmerülni, de idővel biztos lesz majd alkalmam hozzá. Alig várom, mert így sok kérdésemre kaphatok majd választ. -Hát ehhez én is. Idővel biztos kiderül, mi áll a háttérben, hiszen folyamatosan fejlődik az orvostudomány.- mosolyodok el, mert ez elég bíztató. Idővel, talán tényleg lesz mindenre válaszunk, még olyan kérdésekre is, amire azt hittük, sosem lesz. Bár gyanítom, azt az időt mi már neü fogjuk megélni, de még az unokáink se. -Fogalmam sincs. Ennyi erővel lehetne csípősség fóbia is, de ez a szemkinyitós tényleg nagy szívás.- nevetem elel magam és elképzelem, hogy valaki rettegve ébred reggel. Van, aki meg akkor kattan be, ha sötétben kell lennie. Ki érti ezt? Tényleg nagyon mások vagyunk mi, emberek. -Fúj, ne is mondd. Már egy döglött állat szagától kész vagyok, nem még egy hulláétól. Biztos meg lehet szokni, de én inkább kihagyom.- rázom a fejem undorodó arccal, ahogy csak elképzelek egy felpuffadt, pár hete rothadó, vagy éppen egy, a vízből kiemelt hullát. Nem bírnám, az biztos. -Meg is tudlak érteni, hogy kerülöd a kémiát. Szerintem minden értelmes ember ezt teszi.- nevetek, de persze csak viccelek, hiszen kellenek olyanok is, akik azt szeretik. Ha nem lenne minden ember más, akkor egy csomó munka lenne, amit nem csinálna szívesen senki, mert nem érdekelné. Így viszont a legdurvább melókra is mindig van ember, mert van, akinek az álmai munkája, ami másoknak maga a rémálom. -Hála az égnek, nem nagyon van ilyesmi. A kötelező tárgyaimat mindet szeretem de, ha mondanom kellene egyet, amivel tele a hócipőm, az az anatómia lenne.- válaszolok őszintén, mert bár az anatómia is érdekel, csak épp, mikor a latin dolgokat kell megtanulgatni, azthogy picit feleslegesnek érzem. Végtére is nem sebésznek készülök, szóval rohadtul nem érdekel a csontok neve. Itt azonban megszakad a beszélgetés, mert kezdetét veszi az előadás, így mindketten annak szenteljük a figyelmünket majd, amikor véget ér, Flor szerez magának egy aláírást, amit én mosolyogva figyelek. Érdeklődve lesek rá mikor visszatér, majd elgondolkozok a kérdésen, mit is csináljunk a szünetben. Sok ötletem azon kívül, hogy esetleg együnk és kávézzunk egyet, nem nagyon van, szóval fel is vetem ezt. -Szerintem keressünk egy kávé automatát vagy büfét, közben pedig mesélj még, kíváncsian hallgatlak. Például, milyen részt is fogsz te ebben vállalni?- kérdezem miközben, ha egyetért az ötlettel, fel is állok és elindulok keresni valami kávét áruló helyet.
- Na, ez egy tök jó kérdés - reagálok már elviccelve a dolgokat, mert valahol érzem, hogy ezt ő sem gondolja komolyan, bár kétségtelen, hogy talán valahol ez lenne a megoldás, de lehet, hogy akkor csak egy rakás képzett, őrült gyilkost szabadítanánk a világra. Magam sem tudom eldönteni. - Mondjuk ez igaz - értek egyet a sok, mentális sérüléssel hazatérő katonára tett eszmefuttatásával. Valóban több ilyen jellegű panaszt hallani, mint a gyilkosok között. - Mondjuk ez a pszichológia terület is nagyon érdekes dolgokat rejthet magában - gondolkozok el hangosan. - Kíváncsi lennék egy ilyen tanulmányra - jegyzem meg érdeklődve. - Szerencsére, és reméljük, egyszer meg fogjuk előzni a betegségeket, és amikorra feltűnik, szinte azonnal tudjuk is rá a gyógymódot - mondom bizakodóan, bár tudom, hogy ez, amolyan Utópia. - Én még elképzelni sem akarom, milyen lehet, ha valaki nem meri kinyitni soha a szemét - borzongok meg, mert azért valahol mégis csak belegondolok a dologba futólag. - Egyébként régebben is ennyi fóbia volt csak nem tudtak róla, vagy ez valami új keletű dolog? - kérdezem kíváncsian, hátha tud válaszolni, mert én nem tudom elképzelni, hogy mondjuk a nagyszüleink vagy a dédszülein idejében ennyi fóbiás lett volna. Vagy ez csak a mai, modern, elhidegült világ következménye, ahol az emberek nem teremtenek személyes kapcsolatokat? - Teljesen megértem - mosolyodok el, amikor elárulja, inkább kihagyná, hogy már oszlásnak indult holttesttel kerüljön kapcsolatba. A szagokat meg lehet szokni hosszú távon, mert sok ismerősöm van, akit már annyira nem zavar. Bár mintha egyszer azt olvastam volna, hogy az erős szagok pusztítják a szagló receptorokat a szervezet védelme érdekében. A kémiára tett megjegyzésén viszont én is elnevetem magam. Nem is emlékszem, hogy mikor nevettem ennyit egyszerre, mint most Belle-lel, pedig még csak most ismertem meg. Persze ezzel nem arra célzok, hogy nem szoktam nevetni a párommal, vagy a haverokkal, de őket már ismerem egy jó ideje. Az idegenek viszont nálam nagyon más kategória, mert nagyon nehezen nyílok meg nekik. Na, nem mintha most annyira nagyon nyíltan beszélnék önmagamról, de most nem ülök csendes megfigyelőként, mint általában. - Örülj neki, mert nagyon rossz lehet, ha több az a tárgy, amit nem szeretsz, főleg, ha a célhoz azokon át vezet az út. És az anatómiában mit nem szeretsz? - kérdezem kedvesen érdeklődve.
Amikor begyűjtöm az első aláírást és visszatérek a padunkhoz, Belle felvet egy ötletet, amit csak támogatni tudok. - Ez egy nagyon jó ötlet, de inkább a büfét rohamozzuk meg, mert az automatás kávét csak végszüksége esetében tudom meginni - jegyzem meg őszintén. Mivel az előttünk lévő padból már kivonultak, így én onnan kezdem összeszedni a cuccaimat, hogy ne akadályozzuk egymást fölöslegesen. - Hát ez nagyon sok mindentől függ, például, hogy hol fogok elhelyezkedni, ott is, hogy milyen beosztásban. Lehet, hogy különböző méréseket fogok végezni, ami kapcsolódhat vagy egy új környezetkímélő eljárás, technológia kifejlesztéséhez, vagy a már meglévő problémához tartozóan egy mentesítő javaslat elkészítéséhez, de akár hatósági mérésekhez is. Viszont lehet, hogy „csak” egy olyan cégnél fogok dolgozni, ahol a mindennapokban kell olyan intézkedéseket tenni, hogy a cégnél folyó munkálatok egyáltalán vagy csak minimálisan terheljék a környezetet. Tehát a lehetőségek elég széles skálán mozognak, legalább is elméleti szinten, az meg, hogy a valóságban mennyire van kereslet erre, az meg a jövő zenéje - válaszolok a büfébe menet, ahova időközben meg is érkezünk, ha Belle is egyetért a büfével. - Meghívlak - ajánlom fel visszautasíthatatlanul, miközben előhalászom a pénztárcámat a táskám zsebéből. - Tudod már, hogy mit szeretnél majd kérni? - érdeklődök kedvesen, bár még nem mi következünk a sorban. Válasza után visszaterelem a szót az ő foglalkozására, úgy érzem rólam már túl sokat beszéltünk. - Tudod már esetleg, hogy a pszichológiában melyik terület az, ami igazán érdekel, vagy, hogy melyik részen dolgoznál a legszívesebben? - kíváncsi vagyok, hogy mit mond. Engem sok minden érdekel belőle, de hogy melyikkel foglalkoznék részletesebben, azt nem biztos, hogy meg tudnám mondani, de lehet, hogy még azt sem, hogy a saját szakmámon belül melyik terület érdekel a legjobban. Leszámítva persze a kémiát, amit, majd ha megtehetek, kerülni fogok.
Azoknak, akik hivatalból kényszerülnek arra, hogy gyilkoljanak, valahogy mindig meggyűlik a bajuk a lelkiismeretükkel. Gondoltam rá anno, hogy akár a rendőrségi pszichológus vonal felé is kanyarodhatnék -ebből mondjuk még nem telt el egy perc sem-, hiszen nekik is meggyűlik a bajuk sokszor az elméjükkel. Némelyik még akkor is ostorozza magát, ha egy közismert gyilkost lőtt le. Furcsa, hogy egyes emberek természetesnek veszik, hogy ölnek, míg mások akkor is kibuknak, ha ezt önvédelemből teszik. -Na igen. Bár sokszor vannak előjelek, csak épp nem ismerjük fel őket, hiszen nem mindenki képzett szakember. Bizonyos személyiségi jegyek hajlamossá tesznek a gyilkolásra, vegyük például a nárcisztikus személyiségzavart. Elég könnyen felismerhető, csak sokan nem tudják beazonosítani és elég sok esetben a gyilkosaink ilyenek.- azaz, egy olyan személyiségzavar, ahol az én kép teljesen elferdül. Az illető meg van róla győződve, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok, ő megtehet bármit és igyekszik olyan nyájas lenni másokkal -főlebb a gyengébb, sérült jellemekkel-, hogy azok önként is a "szolgálójává" válnak. Ha nem kapja meg, amit akar, jöhet a lelki bántalmazás, zsarolás és bármilyen más eszköz. Gátlástalan, senki más nem érdekli és mindig önző célok vezérlik. Igazság szerint, manapság ez az egész világra jellemző lehetne... -Nem tudom. Szerintem ez olyasmi, mint a Biblia szerinti tudás fája dolog. Minél okosabbak vagyunk, egyenesen arányos hülyülünk is. Túl sokat agyalunk, stresszelünk, meg akarunk felelni bizonyos elvárásoknak, hülye szabályokkal határoljuk be saját magunkat és stb... biztos, hogy ez is közre játszik.- vonok vállat, ahogy elgondolkozok a kérdésen, de mivel neves professzorok de tudnának erre értelmes választ adni, így én sem. Elmélkedni, filozofálgatni lehet ezeken a kérdéseken, de biztosat nem tudhatunk. Korcsosulunk is bizonyos értelemben és tuti, hogy ez is közre játszik. -Igazából az anatómia is érdekel, csak feleslegesnek tartom, mikor orvosi szinten meg kell tanulnunk mindent. Akár válthatnék pályát is, mert latinul tanuljuk a csontok, szervek neveit olyab alapossággal, ami szerintem felesleges. Mármint egygyorsba pszichológusnak. Sokszor úgy érzem, felesleges időpocsékolás, de végül is kedvelem az anatómiát is, mert érdekes. - mondom el őszintén a véleményem, hiszen sokszor tényleg drága tanuló időt von meg tőlem, mire megjegyzem azt a sok hülye latin szót, amit a büdös életbe nem fogok használni pszichológusként.
Örülök, hogy egyetértünk a kávézásban, de mikor megemlíti a büfét, felcsillan a szemem. Nem voltam biztos benne, hogy ilyenkor is nyitva van a büfé, de valóban jobb lehet az a kávé, mint a béna automatás verzió. Miközben elindulunk uticélunk felé, megkérem, hogy meséljen még arról, mit is foglal magában az, amit tanul, mert nem akarok elmélkedni rajta, hogy aztán téves következtetések által ítéljem meg. Sokkal jobb, ha ő mesél, amire figyelek is. -Viszont így legalább tényleg lesz lehetőséged más és más posztot betölteni, ha netán megunnád az egyiket.- mosolygok rá, ahogy végig hallgatom és rádöbbenek, hogy valóban elég sok ágazata van ennek a környezetvédelmes dolognak. Ehhez viszont biztos, hogy kellőképp elhivatottnak kell lennie az embernek, mert akkor jönnek az új és remek ötletek. -Nemár. Én akartalak meghívni...- sandítok rá, hiszen alapból én hoztam fel a kávés ötletet és nem azért, hogy meghívjon. -Csak sima kávét két cukorral és tejjel. Nem szoktam nagyon különleges dolgokat kérni.- vigyorgok, miközben elővakarom én is a tárcámat, hiszen kaját is fogok venni, de azt már tuti, hogy én állom majd és esetleg én meg szendvicsre hívom meg. -Egyezzünk meg. Te kéred a kávékat én pedig meghívlak egy szendvicsre vagy nem tudom, enni szeretnél-e valamit.- kérdezem udvariasan, majd amíg várakozunk a kérdésén gondolkozok el pár pillanatra. -Nos, gondoltam rá, hogy kamaszokkal foglalkoznék, de arra is, hogy rendőrségi pszichológus legyek. Még nem tudom pontosan.- a kriminál pszichológus ágat mondjuk kihagynám, mert szerintem ép ésszel nem lehet bírni, ha az ember hosszú távon elmebeteg gyilkosokkal beszélget. Nem bírnám hallgatni, hogy kit miért és hogyan ölt meg.
Részben egyet értek vele, hogy mindig vannak előjelek, amiket sokszor nem vesznek észre az emberek, de van olyan is, hogy minden hiába, mert aki észreveszi, az nem tehet semmit. Én sem tehettem semmi a mostohacsaládom tettei ellen, amíg velük éltem, utána léptem, de a mai napig nem tudom, hogy jó döntést hoztam-e. Valahol biztos, hogy igen, mert börtönbe jutottak, de lehet, hogy sokak életét veszélyeztetem ezzel a lépésemmel, és most nem magamról beszélek, hanem azokról, akik segítettek nekem, akiknek én segítettem, de lehet, hogy azoknak is, akik csak ismernek most, a múltban vagy a jövőben. Én pedig még ezzel a - történtek után eltelt - néhány évvel a hátam mögött sem tudom, hogy azzal segítek többet másoknak, ha elmondom mi történt vagy hallgatok, de egyelőre a második szerint élek, a boldog tudatlanságot pártolva, így most is hallgatok a fejemben kavargó gondolatokról. - Én nem hiszem, hogy feltétlen szakembernek kellene lenni, hogy felismerjük a személyiség zavarokat, szerintem elég lenne, ha ezt kötelezően tanítanák az iskolában, mármint a pszichológiai alapokat, de úgy veszem észre, hogy ezek még mindig, amolyan tabuszerű témák, amiről nem szabad beszélni - osztom meg vele álláspontomat, és a tekintetemmel kérdezem meg, hogy ő hogyan látja. Most félek túl sokat beszélni ebben a témában, nehogy elszóljam magam a múltammal kapcsolatban. Egyébként pedig narcisztikus személyiségek pedig pont olyan képességekkel bírnak, ami magasra juttatják őket a társadalmi ranglétrán, így a saját védelmük érdekében, az ilyen jellegű tudást próbálják minél kisebb körben szórni. Bár az is lehet, hogy ezt csak én látom ilyen sötéten, de ha megnézzük a történelem nagy személyeit, elég gyakori az ilyen betegségben szenvedő köztük. - Valószínűleg - gondolok bele az elhangzottakba. Ebből a szempontból még nem gondoltam végig a dolgokat, de tényleg lehet benne valami. Kedvesen elmosolyodva hallgatom, hogy lényegében nem is az anatómiával van a baja, hanem túlzott részletességgel. - Ha nem is szervesen kapcsolódik a pszichológiához, az életben hasznát fogod még venni, szerintem. Ez a tudás már a tiéd, ezt nem fogják elvenni tőled, max. fakulni fog, de gondolj bele: mennyivel előrébb leszel majd egy orvosi vizsgálat során, ahol a dokik latinnal tömik a fejed? - kérdezem költőien, és már meg is válaszolom a saját kérdésemet. - Neked nem fog kelleni orvosi lexikon, vagy internet, hogy tudd mi a bajod, mint a legtöbb embernek, amikor a leleteit nézi. Téged ezzel a tudással nehezebben fognak félrevezetni a dokik, mert tudni fogod, hogy miről van szó, illetve egy enyhe dolog kilométer hosszú latin nevétől nem fogsz fejvesztett pánikban kitörni, azt gondolván, hogy valami halálos betegséged van - ecsetelem ennek a tárgynak az előnyeit, hátha kedvet tudok neki csinálni hozzá; hogy eltűnjenek az ellenérzései.
- Szerencsére - mosolygok lelkesen. A változatosság előnyös, hiszen mondhatni, ezzel a sulival olyan alapot kapok, ami lehetőséget nyújt, hogy ha kell minimális rátanulással több lábon álljak. Szélesen elvigyorodok felháborodásán - Ne aggódj, hosszú még a nap - nyugtatom meg azonnal. A kávé általában nekem létszükség kérdése, mert nem nagyon van lazításom, így a munka, tanulás, otthoni teendők a pihenés rovására mennek, tehát kell valami, ami lendületben tart napi átlag tizennyolc-tizenkilenc órában. - Ezt könnyű lesz megjegyeznem, mert általában én is így iszom, csak én édesítővel - mosolygok rá. - Köszönöm kedves vagy, de nekem még nincs étvágyam. Otthon ettem, ebédelni meg később szoktam - utasítom vissza ajánlatát -, de ígérem, hogy a következő szünetben esedékes kávémra meghívhatsz - mondom neki azonnal megnyugtatásképpen, mielőtt talán azt hiszi, hogy adósom maradna. A kávé létszüksége, az evések viszont ki-kimaradoznak, ha nem figyelek. - A rendőrségi pszichológus az ugye a rendőrökkel foglalkozik? - kérdezek rá bizonytalanul, mert nem vagyok biztos benne, hogy ez most az ott tevékenykedő két pszichológiai ág közül az „elfogókkal” vagy az elfogottakkal foglalkozik. Az egyiknek a neve most az istennek sem akar az eszembe jutni, és így valószínűleg nagy hülyeséget is sikerült kérdeznem, de nem érzem annyira nagy bajnak. - És, ha kamaszokkal, akkor iskolai kereteken belül vagy azon kívül? - érdeklődök kíváncsian. Mindegyiknek meg vannak a maga előnyei és hátrányai, de ez igaz a rendőrségi pszichológiai pályára is, de kíváncsi vagyok, hogy ő milyen indokok alapján választ, így egyelőre nem mondok semmit erről, csak ha esetleg rákérdez, hogy mit gondolok. Közben sorra is kerülünk, így elfordulok Belle-től egy kicsit. - Jó napot! - köszönök kedvesen a büfésnek. - Két kávét szeretnék kérni tejjel, ebből az egyiket cukorral, a másikat édesítővel, ha van - teszem hozzá, mert innen nem látom, hogy lenne. - Jó napot! Persze, van édesítőnk is - válaszol kedvesen. - Köszönöm - mondom, amikor elém rakja a dobozkát, valamint a poharat, amiben az egységnyi adagokba csomagolt cukrot tartja. - Azonnal adom a kávékat is - fordul el tőlünk a gép irányába, hogy elindítsa azt. - Még valamit adhatok? - kérdezi kedvesen. - Ezt külön fizetném, de szeretnénk kérni még… - hagyom nyitva a mondatot és Belle-re nézek, hogy részemről nyugodtan mondhatja, hogy mit szeretne pontosan kérni. Közben rögzítésre is kerül a kasszagépben a két kávé összege, amit a kijelző felénk eső részéről leolvasva, már veszek is elő a zsebemből, majd a pultra helyezem. Néhány adagnyi kávéra valót mindig kézközelben tartok, hogy akkor is hozzájussak az élénkítőhöz, ha nagyon kevés időm van. A sok rohanás, és időhiány miatt általában próbálok fejben előrébb járni néhány lépéssel, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok.
Egyetértően bólogatok, ahogy elmondja a véleményét, mert teljes mértékig egyetértek vele. Legalább alap dolgokat tanítani kellene az iskolákban, mert úgy legalább sokan értenék, mit képesek okozni egy-egy mondattal vagy cselekedettel. Vegyük példának a csúfolást és kiközösítést. Elképzelni nem tudják a kis szemetek, hogy egy életre tönkre tehetnek valakit, vagy ami a legrosszabb, addig szekálnak egy fiatalt, amíg az az öngyilkosságot látja már csak kiútnak. Nem értik, hogy teljesen tönkre teszik a másikat lelkileg és, ha túl is éli az iskolát, önbizalomhiányos, önértékelés zavaros és zárkózott emberré válhat. -Igen, szerintem is tanítani kellene, csak sok ember a mai napig szemfényvesztésnek nevezi vagy épp egy kaptafa alá veszi az okkultizmussal, holott ez szimplán az embereken és azok reakcióin alapszik. Megfigyelések nagyrészt.- tipikus példája, mikor a tudatlan ember okosnak képzeli magát, emiatt zsigerből taszítja azt, amit nem tud, hogy ne derüljön fény a gyengeségére. Tovább terelődik a téma az általam kevésbé kedvelt tantárgyakra, ami konkrétan nálam az anatómia, abból is leginkább a sok latin maszlag, ami bár hasznos, nekem sokszor mégis időpocsékolásnak tűnik. -Tudom, persze, hogy ettől bajom nem lehet és kevesebb sem leszek, de mikor alapból van pár száz oldalnyi tananyag abból, ami a legfontosabb meg mellette az, ami kevésbé fontos, akkor elég utálatos tud lenni a helyzet.- vigyorodok el, hiszen általában én is azokban a helyzetekben szidom az anyját annak, aki kitalálta, hogy nekem anatómiát kell tanulnom. Nyugodtabb helyzetekben viszont, még érdekel is. Végül aztán az előadás után -amit ámuldozva hallgatok- a büfét vesszük célba és, bár úgy tervezem, hogy én hívom meg Flort, ha már én akartam kávét keríteni, megelőz és közli, hogy ő fizet, de megnyugtat, hogy a következő kör az enyém lesz. -Rendben. Akkor a következő szünetben én rendelem a kávét és eszünk is valamit.- bólintok mosolyogva, mert minek is hadakoznék tovább. Ez végül is egy kedves gesztus akárhogy is nézzük, így inkább hálásan elfogadom. -Igen. Ha valamelyik rendőr komoly traumán esik át vagy épp le kell lőnie valakit, mert nincs más választása, az meg tudja őket viselni és akkor el kell járnia pszichológushoz, hogy bizonyosan fel tudja dolgozni azt, ami történt. Akár bűnözőről van szó akár nem, elvenni egy életet komoly trauma.- igyekszem röviden és érthetően vázolni, mi is ott a feladat, ami igen szimpatikus pálya nekem. Mivel mással hálálhatnám meg jobban rendőreinknek, hogy védenek minket? Más kérdés, hogy ott én is durva dolgokat kellene megemésszek, de azt hiszem, talán menne. -Inkább iskolai keretek között. Az állami munkahely és legalább nem csak olyan diákokkal foglalkoznék, akik tudnak fizelni a kezelésért. Sokszor az anyagi akadályok fogják vissza az embereket a segítség kéréstől.- húzom el kissé a számat, mert ugyan megértem, hogy a pszichológus is élni akar valamiből meg kell is, de némelyik olyan áron dolgozik, főleg, ha elismert szakember, hogy csak a tehetősebbek látogathatják. Mikor sorra kerülünk hagyom Flort beszélni, végül, ahogy rám pillant, hogy valószínűleg kérünk majd még valamit, megrázom a fejem. -Majd kajálunk együtt a következő szünetben. Addig én se halok éhen.- nevetem el magam, majd odébb húzódok, amíg a kávékat várjuk és hirtelen megfogalmazódik bennem egy kérdés. -Ha ennyire érdekel a pszichológia, miért nem próbáltad meg azt? Vagy annyira nem érdekelt, győzött a környezet a pro és kontra listán?- kérdezem kíváncsian, miközben vállammal a büfé ablakának dőlök és érdeklődve figyelem Flort. Ha érdekel valakit valami, akkor mindig nagyobb huzalma van hozzá. Biztos vagyok benne, hogy simán ment volna neki is, hiszen alapból úgy tűnik a beszélgetésünk után, hogy van érzéke is hozzá. Átlátja a dolgokat, észre veszi az összefüggéseket és egész jól is logikázik. Biztosan jó szakember válhatott volna belőle, ha ezt választja.
Örülök, hogy egyetért velem abban, hogy az alapokat tanítani kéne, az viszont meglep, hogy a pszichológiát egyesek ennyire lebecsülik. Az ilyen felfogású személyek szerintem teljesen védtelenek az őket érő pszichológiai támadások ellen, ami nap, mint nap ér minket, hiszen a média, a kereskedelem az mind-mind a pszichológiára alapoz, és nagyon sikeresen működnek. - Ezzel mondjuk megleptél - nézek rá csodálkozóan. - Én még ilyen személlyel nem találkoztam, de nem irigylem őket, mert akkor ők nagyon könnyen befolyásolhatóak is, legalább is véleményem szerint. - Ha nem tudja valaki, hogy milyen támadás érheti, akkor felkészülni sem tud rá, tehát teljesen kiszolgáltatott lesz. A kereskedelemben az egyik ilyen támadás, az akciók, mert ha valaki megnézné az akció előtt hetekben az árat, majd alatta és végül utána, az rájöhet, hogy korábban sokkal olcsóbban is hozzá lehetett jutni a termékhez. Valamint sokan úgy vannak vele, hogy „megveszem, mert most akciós, utána meg majd lesz vele valami”, de lehet sose lesz rá szüksége, tehát fölösleges pénzkidobás volt. Az anatómiatanulásra vonatkozó véleményét figyelmesen hallgatom továbbra is. - Megértem, az időhiány miatt, olyan sok érdekes és hasznos dologról maradunk le, mert mindig van valami fontosabb, amin sok múlik, ha nem tesszük meg, utána a többire már gyakran nem marad erő és idő - gondolok bele jobban a dologba, majd visszamosolygok rá. Sajnos nálam is gyakran előfordul, hogy csak úgy bedobálom a fejembe az anyagot, hogy vizsgára meglegyen, majd hiába jegyzem fel, hogy „ennek meg ennek jobban utána járok” sosem lesz belőle semmi, mert addigra már mást kell csinálnom, tanulnom. Ez az állandó feszítet tempó rengeteg hasznos tudástól és egyéb lehetőségtől fosztja meg az embereket, ami valahol szűrnyű. Állandóan rohanunk, kapkodunk, és nem jutunk előrébb. Az itteniek el sem tudják képzelni milyen jó San Juanban, ott nincs ez az állandó rohanás, ott minden nyugodtabb, az embereknek van idejük egymásra, és sokkal kiegyensúlyozottabbak is. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy amióta itt vagyok, én is átvettem ezt a kapkodást és rohanást. Hiányzik San Juan! De tudom, hogy nem mehetek vissza, legalább is élni semmi szín alatt, meg ha mégis visszamennék, akkor Tío, aki mára az egész családommá vált, és az itteni életem hiányozna. A büfé sorában állva úgy tűnik sikerült megnyugtatnom, hogy nem marad le semmiről, ha most én fizetek, lesz még alkalma meghívni. - Megegyeztünk - mondom neki a megállapodásunkat lezárandóan. Figyelmesen hallgatom, hogy mivel is foglalkozik egy rendőrségi pszichológus, és akkor kezd körvonalazódni, hogy ilyen az FBI-nál is van, és kötelező jelleggel kell is hozzá járniuk, hiszen általános felméréseken is rész kell venniük bizonyos időközönként. Csak ők „dili-dokinak” hívják, Mr. Moore-t, akihez ők járnak, és Mr. Mitchellt is, akit bizonyos esetekben a bűnözők miatt kell hívniuk. - Oh, értem - mondom megvilágosodásom jeleként. - Meg ott lesznek a rendszeres pszichológia felmérések is, amit általában nem szoktak szeretni - jár el a szám meggondolatlanul. Bár az nem is biztos, hogy olyan nagy titok, hogy van olyan ismerősöm, aki a rendfenntartóknál dolgozik. - Igen, náluk is olyasmi, mint a katonáknál, csak szerencsére náluk nem olyan gyakori, hogy el kell venniük egy életet - utalok vissza korábbi beszélgetésünkre. - A rendőröknél, még ha jogos is, nincs annyira felfokozott érzelmi állapot, mint egy háborúban, és nem is készülnek általában úgy, hogy „ők most lelőnek valakit”. Így egy ilyen után mindig jönnek a kérdések és az agyalás, hogy biztos jól tettem-e, meg hogy ki várhatja haza - gondolom végig a dolgot hangosan is; és egy kicsit el is szomorodok, mert, ha Tío nem is mondja soha, hogy mi volt bent, észre szoktam venni, ha ilyen történik, mert akkor még az átlagosnál is szótlanabb lesz. - Igen, valóban így van. Szörnyű kimondani, de a gyógyulás útjába gyakran anyagi okok állnak, csak kérdés, hogy iskolai kereteken belül, mennyire mer valaki segítséget kérni, hiszen az mégis egy zárt közösség, ahol sokan látnak sok mindent - utalok arra, hogy lehet, hogy egy gyerek nem megy le a pszichológushoz, ha az osztályban érik a sérelmek, mert fél, ha meglátják, még inkább bántani fogják. Vagy ha otthon, akkor meg attól fél, hogy a tanár elmondja a szülőnek, aminek szintén következményei lehetnek, hogy „kiteregeti a szennyest”. - Biztos, hogy nem kérsz semmit? - kérdezek rá megerősítésként. - Egy csokit vagy valamilyen kekszet? - érdeklődök, hogy háta meggondolja magát. - Csak miattam ne éhezz fölöslegesen - mondom neki kedvesen. Ha viszont tényleg nem kér semmit, akkor zárom is a számlát. A feltett kérdése váratlanul ér egy picit, mert ez nálam egy kicsit bonyolult, de pár pillanat gondolkozás után válaszolok is rá. - Engem valahogy mindig a természet és a környezet vonzott igazán, ahol a biológia van a központban. Illetve a pszichológusnak meg kell tanulni a saját védelme érdekében egy kis távolságot tartani a pácienseitől - mondom bizonytalanul, enyhe kérdő hangsúllyal az utolsó szót megerősítést várva -, amire én nem valószínű, hogy képes lennék. Utána lehet, hogy nekem is ilyen foglalkozásra kellene járnom - mondom nevetősen, hogy elvegyem a dolog élét. Ez teljesen igaz, csak nem ez a teljes igazság, mert részben pénzem se lett volna rá, a pszichológia jóval költségesebb az én szakomnál, illetve részben meg én is sérült vagyok, és egy tapasztalt pszichológus, akik tanítottak volna nap, mint nap, könnyen kiszúrhatta volna ezt. Nekem régebben el kellett beszélgetnem egy pszichológussal, mert ez feltétele volt annak, hogy beszámíthatónak tartsák a vallomásom a mostohacsaládom ellen. Ott sok mindent elmondtam, ami az ügyhöz kapcsolódót, de sok minden el is hallgattam, de végig próbáltam úgy beszélni, hogy ne akarjanak kezeltetni. Nem igazán jött össze, de beszámíthatónak tartottak, és csak javaslat volt, hogy majd járjak pszichológushoz, de nem mentem el. Már az az egy megbeszélés is soknak tűnt, amikor előadta, hogy megért, tudja min mentem keresztül. A könyvből szerzett tudást össze sem lehet azzal hasonlítani, amikor valaki a saját bőrén tapasztalja a dolgokat. Ha átéli, amit én, akkor majd elmondhatja, mit kell tennem, hogy jobban érezzem magam, addig nem. Nekem Tío segített a legtöbbet, mert ő sokat tapasztalt abból, amin én is keresztülmentem, az ő tanácsai segítettek, meg az, hogy mellettem volt, de ez akkor még koránt sem volt biztos, amikor tárgyalások tartottak. Ha egyedül vagy, minden támasz és segítség nélkül, akkor máshogy kell megbirkóznod a nehézségekkel, és a pszichológus nem tudta, hogy rám elméletben az várt volna, hogy amikor betöltöm a tizennyolcat, újra egyedül maradjak a világban. De erről persze Belle-nek nem kell tudnia, erről senkinek sem kell tudnia.
Nem is kellemes élmény olyasvalakivel találkozni, aki azt állítja rólad, hogy boszorkány vagy, a sátánnal szövetkeztél és egyéb nyalánkságok. Vannak olyan fanatikus... idióták, akik egy pszichológiával foglalkozó személyre ezt mondják, mert ő szerintük te nem csinálsz egyebet, mint megtéveszted őket, a fülükbe suttogsz, mint az ördög. Hála az égnek ilyen emberrel még, csak egyszer találkoztam és így is nehéz volt megállnom, hogy ne röhögjem képen vagy épp ne rúgjam szét az illető seggét. - Igen. Szegényeket könnyen lehet befolyásolni, de azt hiszem, a vallások nagy része ezen alapszik.- jegyzem meg kis grimasszal az arcomon és bár tény, hogy az embernek mindig kell valami kapaszkodó, valami remény, hogy valaki őriz minket fentről vagy, hogy nem csak úgy lézengünk itt a bolygón, hanem egy nagyobb terv részesei vagyunk, azért vannak olyanok, akik ezt az elgondolást már túlzásba viszik. -Ne is mondd. Pocsékabb reggeleimen fennhangon szoktam átkozni azt, aki anno kitalálta, hogy órához igazítsunk mindent.- nevetem el magam, hiszen ez általában olyankor fordul elő, mikor legszívesebben aludnék még vagy három órát, de nem lehet, mert sietnem kell vagy épp, amikor nagy kapkodásban vagyok. Szerintem az embereket ez nyírja ki; a sok idegeskedés, kakodás, rohanás. Már, aki ilyen típus, mert vannak azok a laza fajta emberek, akik tesznek magasról mindenre és soha nem sietnek sehova, mert úgy vannak vele, hogy csak rosszabb, ha kapkodnak. Lehet, hogy nekik is igazuk van. Ha már késésben van az ember, akkor már nem teljesen mindegy? Aztán szóba kerül az az ágazata a pszichológiának, ami még érdekelne is talán, hogy rendőrökkel foglalkozzak. Ahogy röviden vázolom a feladatot, Flornak úgy tűnik, kezd ismerős lenni a téma. -Igen! Mentálisan is edzésben kell tartani őket, ugyanúgy, mint fizikailag.- bólogatok nagy egyetértőn, hiszen valóban vannak időszakos felmérések, amivel ki tudják szűrni, ha valakinek esetleg kezd az agyára menni a munka. Azt hiszem, ez minden szakmában fontos lenne, mert bárkinek, bármikor adódhat olyan helyzet az életében, amikor jól jönne valaki, aki meghallgatja és tanácsot ad neki. Ilyenkor általában sokkal könnyebb egy olyan embernek beszélni, aki nem feltétlenül ismer jól minket vagy az adott helyzetet és így pártatlanul tud véleményt mondani. Ez lenne a pszichológus lényege, és persze az, hogy átlátja a dolgokat. -Igen. Kioltani egy ember életét semmiképp sem lehet könnyen feldolgozható dolog és biztosan elgondolkozik rajta az ember, hogy akkor most mivel is jobb, mint egy gyilkos.- fűzöm még hozzá kelletlen ábrázattal, hiszen Isten őrizzen, hogy valaha is olyasmi helyzetbe kerüljek, ahol ilyen döntést kellene hoznom vagy utána ezen kelljen agyalnom. Végül kilyukadunk annál a témánál, ami már jó ideje foglalkoztatja az elmémet, hogy iskolás gyerekeknek segíthetnék talán és persze, amit Flor mond, az nagyon közre játszik, de ennek ellenére valószínű, hogy ezt fogom megpróbálni, ha egyszer végzek. -Igen, sajnos elég sokszor megbélyegzik azt, aki szakember segítségét kéri. Rávarrják, hogy biztosan dilis, holott lehet, hogy épp azt szeretné megelőzni a szakember, hogy valakinek komolyabb mentális problémája legyen. Minden esetre, csak remélni tudom, hogy amennyiben erre a pályára lépek, tudok majd segíteni pár fiatalnak.- bár azzal én nem sok mindent tudok kezdeni, ha a többi gyerek idióta és nem értik, hogy ez egy jó dolog. Azt hiszem, ha oda is kerül a sor, hogy ezt csináljam, mindenképp meglátogatom néha az összes osztályt és, ha más nem, majd azzal megpróbálom őket magamhoz csábítani, hogy kedves leszek és jó fej. Már az sokat számít egy gyereknek, ha van a közelben egy olyan felnőtt, aki nem szedi le a fejüket minden apró hibáért, hanem inkább őszintén megbeszéli velük. Sokszor azért nem beszélnek senkivel, mert nincs ilyen személy a közelben. Anyuci letépné a fejét, apuci örök szobafogságra ítélné és satöbbi. -Dehogy éhezek! Nyugi, tökéletes lesz nekem, ha csak a következő szünetben eszek.- nevetem el magam, hiszen kifejezetten éhesnek nem mondanám magam. Inkább csak a megszokás miatt van, hogy ilyen időtájt ennem kellene valamit, de tekintve, hogy éhség nem gyötör, ez akár el is maradhat. -Nos, igen. Az nagyon fontos, hogy ne kezdjünk érzelmeket vinni a dologba. Se belezúgni, se túlzottan kötődni nem ajánlott a pácienshez, mert abból hatalmas nagy galibák lehetnek. Leginkább ettől tartok én is, hiszen mi van, ha életem szerelme mondjuk épp így pottyanna az ölembe, hogy zsaruként besétál hozzám? Elég gáz helyzet lenne, de el kell tudnunk vonatkoztatni ettől és ellenállni.- pedig az egyenruhás pasik alapból szexik tudnak lenni és tényleg mi van, ha épp valaki olyat ismernék meg egy-egy elbeszélgetésen, aki totálisan pont az esetem? Mondjuk ennyivel biztonságosabb középiskolás vagy épp egyetemista gyerekekkel foglalkozni, mert mire oda jutok, épp annyi idős leszek, hogy eszem ágába se jusson érzelmeket táplálni egy húsz éves kölyök irányába. Legalábbis nagyon remélem, hogy ennyire nem vagyok idióta. Flor egy pillanatig mintha teljesen elkalandozna, de eszem ágában sincs megzavarni. Fogalmam sincs, mi minden juthatott eszébe arról, amiről beszéltünk, de azt tudom, hogy meglehetősen rossz, mikor az ember elmereng esetleg a saját kérdésein és talán épp választ találna rájuk, erre jön valami marha és megzavarja. Az órára pillantva viszont rájövök, hogy muszáj lesz visszarángatnom a valóságba. -Azt hiszem, perceken belül folytatódik az előadás. Talán jobb lenne, ha visszamennénk, nem?- szólok hozzá óvatosan, nehogy a frászt hozzam rá, közben a már megkapott kávémat felmarkolom és Flor felé emelem afféle köszöntés és köszönésképp, majd bele is kortyolok a forró nedűbe. Elképesztő, milyen jól tud esni az embernek egy nyamvadt korty kávé. Mintha valami isteni eledel lenne vagy nem is tudom mi.
Nem tudom pontosan, milyen lehet neki, ha a saját szakmáját degradálják le ennyire, de azt tudom, hogy amikor az enyémet hagyják figyelmen kívül, én mindig nagyon dühös leszek. Tehát elképzelésem halványan azért van róla. Meglep, hogy ezt mondja, mert ebből arra következtetek, hogy nem vallásos, amit én kifejezetten pártolok, de nem is akarok ezen rossz tapasztalataimba belegondolni. - Nem akarok hülyeséget mondani, de talán Marx hívta „A nép ópiumának”, de bárki legyen is, aki így hívta, én úgy gondolom, hogy igaza volt. Ha ésszel használjuk egy hozzáértő személy ajánlásával és felügyeletével gyógyít, ha menekülésre, akkor butít és öl, mint az ópium, amit használhatnak életmentőként, de lehet belőle gyilkos eszköz is. Viszont én úgy gondolom, hogy a kettő közötti párhuzamnak itt vége is szakad - fejtem ki véleményemet. Kár, hogy az emberek hajlamosak átesni a ló túlsó oldalára, és inkább hisznek olyanoknak, akik csak a saját hasznukra használják a tudásukat. Néha ahhoz kell a legtöbb erő, hogy meglássuk a helyes utat, és azon maradjuk, még ha az lassabb is, mint egy másik. Egy pszichológusnak talán még az is nehézséget jelent, hogy elnyerje valaki bizalmát. Az enyémet sosem tudták elnyerni, így velem szemben tehetetlenek a szakemberek, de nekem - már - van támaszom, és remélem, hogy Ő is ezt gondolja rólam. - Az élet egyik nagy kérdése? - vigyorodok el. - Ki találta ki, hogy időre kell minden megcsinálni és a többiek miért nem verték agyon? - folytatom a gondolatmenetemet. Ez valahol a modern kor hozománya, a kapitalista, javak felhalmozásán alapuló társadalom velejárója. Egy déli, mediterrán országban ez egyáltalán nem így van, de ide kerülve az ottani emberek egy része is átveszi ezt, mint ahogy én is. Egy rendőr általában látja az arcát annak, akit lelő, egy katona viszont az esetek nagy részében nem, így teljesen máshogy élik meg a dolgot. Ráadásul az itteni rendfenntartók gyakran nagyon sok mindent tudnak a személy hátteréről, ami emberivé teszi őket, és bármennyire is gyűlölik az „agykurkászokat” szükséges, hogy kiszűrjék őket, mielőtt ők is törvényen kívülivé válnak. - Régen a hóhérokat is bíróság elé állították egy-egy kivégzés után, csak felmentették őket - jut eszembe azon kevés történelmi dolgok egyike, ami megragadt a fejemben. - Tehát valahol nagyon mélyen jogos a kételyük, de nekik általában az a céljuk, hogy a világ biztonságosabb legyen. - Azt már nem teszem hozzá, hogy sajnálatos módon, akik ebben a szakmában vannak néha nagyon alul fizetettek, és attól kattannak be, ha látják, hogy bűnözésből mennyivel jobban lehet élni. Hogy egy díler, aki emberek tucatjait öli meg, köztük gyerekeket is, azok olyan fényűző körülmények között élnek, ahogy ők sosem fognak. - Figyelj, én úgy látom, hogy talán Te lehetsz az elsőszámú védőfal, már ha ezt a pályát választod, aki meg tudja mutatni a gyerekeknek, serdülőknek, hogy ennek a dolognak milyen fontos szerepe lehet az életben, és hogy az ilyeneket nem támadni, hanem éppen ellenkezőleg, segíteni kell. Persze koránt sem állítom, hogy ez könnyű lesz, de a megfelelő módszer kiválasztásával semmi sem lehetetlen - bíztatom, hogy nehogy még az előtt a visszalépést fontolgassa, hogy ténylegesen belevágna. A megfelelő módszer kiválasztása már bonyolultabb, hiszen például egy olyan gyerek számára, akinek a szülei mindent megadnak, és semmiért nem vonják felelősségre, és egy álomvilágban nő fel, elég nehéz elmagyarázni, hogy bizony vannak olyanok, akiknek néha a napi létszükségleti dolgok is nehezen jutnak ki, és erről nagyon gyakran nem is ők vagy a szülők tehetnek. - Rendben - nevetem el magam - akkor nem is erőltetem tovább - majd a büféshez fordulok - Akkor most ennyi lesz - nézek rá kedvesen. - Hát mondjuk így például egy rendőri szerven belül nem túl egyszerű - húzom el számat. - Bár ez attól is függ, hogy az adott helyen hány pszichológus dolgozik, mert ha több, akkor biztos át lehet adni az illető kezelését másnak - gondolkozok hangosan. Persze ezt szervezete és vezetősége is válogatja, bár ebből a szempontból talán a magánszektor jobb, mert ott könnyebben tudnak ajánlani mást maguk helyett. A fájdalmas múltam emlékei közül Belle rángat vissza a valóságba, amiért hálás hálásan nézek rá, de hogy ez ne legyen egyértelmű, így a mondandójára válaszolok egy megnyugtató szusszanással. - Jaj, de jó, hogy itt vagy velem, nélküled biztos óra végéig elkávézgatnék itt. Egészségedre! - érintem a poharamat az övéhez, és belekortyolok én is. Majd elindulunk a terem felé, de meg is torpanok. - A következő óra hol is lesz? - kérdezem bizonytalanul, mert nem mindegyik előadást tartják ugyan ott, csak azt nem tudom, hogy a teremcsere most lesz vagy ez után.
-A nép ópiuma. Ez tetszik.- jegyzem meg elgondolkodva, bár igazság szerint ez nem feltétlenül jó dolog. Szerintem minden olyan elmélet, ami tömegeket képes megmozgatni csodás, ám ugyanakkor baromi veszélyes is. Ahogy Flor is mondja, tényleg olyan mint az ópium. Lehet jó és rossz célokra is használni és sajnos manapság amilyen kapitalista világot élünk, inkább az utóbbi fordul elő sűrűbben. -Na de tényleg! Miért nem? És ugyanez a helyzet a munkával is.- nevetek önfeledten, mert valóban, néha napján eszembe jut, hogy milyen csodás is lenne milliomosként tengetni a napjaimat egy távoli szigeten, amit valószínűleg egy idő után borzalmasan megunnék, de olykor-olykor mégis jó lenne. Sőt. Sokszor boldoggá tenne már az is, ha csak kinyomhatnám simán a telefonomat, amikor csörög az ébresztő és henyélhetnék még pár órácskát. De az élet nem erről szól. Van idő, van munka és vannak idióta emberek is. Nincs mit tenni. Hóhérok. Érdekes téma ez is, hiszen mivel is jobb az az ember, aki kivégez egy gyilkost? Semmivel. Csak épp az illető egy olyan személyt végez ki, akit a társadalom elítél, mert képtelen az együttélés szabályai szerint élni, ezáltal a hóhér máris fel van ruházva a joggal, hogy gyilkoljon és ezért senki az ég világon nem fog csúnyán nézni rá. -Ettől függetlenül idővel semmivel sem érzik jobbnak magukat annál, mint akit el kellene kapniuk. Végtére is, nem azért lesznek rendőrök, hogy öljenek. Elkapni akarják a rossz fiúkat, megbüntetni és esetleg segíteni nekik, hogy újra beilleszkedhessenek később a társadalomba, ha mutatnak rá hajlandóságot. De gyilkolni... szerintem azt egyik se akar. Ezzel szemben a katona nagyon jól tudja, hogy azért megy háborúba, hogy öljön. Na nem, mintha azt könnyebb lenne egy ember értékrendjébe besúvasztani.- húzom el kissé a számat, hiszen akár elvárt és elfogadott dolog náluk a gyilkolás, akár nem, akkor sem könny ezzel együtt élni. Főleg, ha véletlenül egy ártatlant sikerül veszélybe sodorni és elvenni az életét, nem csak rossz fiúkat. -Na de példát mutatni és erőt adni se egyszerű feladat. Megint más felnőttekkel foglalkozni, és megint már fiatalokkal, akik még formálódnak és csiszolódnak. Komoly kihívás, de mit is ér az élet kihívások nélkül, nem?- mosolyodom el, mintha magamat akarnám épp bíztatgatni, hogy bizony sima ügy lenne az nekem és megoldanám könnyedén, de még én is hajlamos vagyok berezelni. Az viszont, ha izgul az ember sosem rossz. Az csak azt jelenti, hogy valamit igyekszik a legjobban csinálni és ennek érdekében mindent meg akar tenni, amit csak tehet. Mint, ahogy én is fogom csinálni, ha oda kerül esetleg a sor. -Köszönjük szépen!- szólok oda a büfésnek, majd a téma a páciens-doki kapcsolat felé terelődik, ami lássuk be, elég meredek élethelyzeteket képes szülni. Remélem, soha nem kerülök ilyen helyzetbe, mint amit vázoltam is röviden Flornak, bár abban is van valami, amit mond. -Igazad van. Biztos van egy őrsön több doki is, bár ettől függetlenül nem szeretném egyik jövendőbeli páciensemet sem.- kuncogok halkan, mert azért nem szeretném, ha a fél épület az én kacagásomat visszhangozná, de teljesen visszafogni se akarom magam. Ilyen vagyok. Szeretek viccelődni, nevetni meg még inkább, hiszen annál jobb gyógyszer nem igazán van a világon. Látom közben Floron, hogy közben egy kisebb kirándulára indul az elméjében és ki tudja, mi minden látható azon a kiránduláson. Annyira tolakodó nem akarok lenni, hogy rákérdezzek, így inkább csak megpróbálom visszahozni a jelenbe. Na nem, mintha sértene vagy zavarna, ha eltöprengne, mert nem vagyok olyan ember, aki ilyesmin berágna, csak épp lassan kezdődik a következő előadás, így meg is kérdezem, nem-e lenne jobb visszamenni. Meglepetésemre azonban, inkább arra tér ki, mennyire jó, hogy itt vagyok, mert másképp itt mélázott volna óra végéig. Tényleg ennyire elmerült volna a gondolataiban? -Na, legalább elmondhatom magamról, hogy ma is tettem valami hasznoat.- koccintom poharam az övének gyengéd mosollyal az arcomon, majd bele is kortyolok a kávémba, miközben elindulunk a következő terem felé. Bár őszintén szólva, csak akkor jut eszembe, hogy fogalmam sincs, hova is kellene mennünk, mikor Flor rákérdez. Az viszont beugrik, hogy kaptunk elvileg egy papírt még a bejáratnál. -Várj csak... azt hiszem, a papíron rajta van.- veszem is elő gyorsan, hogy aztán sietve átfussam és megkeressem, hova kellene mennünk.-Ha minden igaz a másodikon lesz a folyosó végén balra az a terem, ahol a következő előadást tartják. Majdcsak megtaláljuk a többieket, nem?- mutatom meg neki is a papírt, hátha rosszul nézem a dolgot és épp most vezetem magunkat félre, de annyira már csak nem lehetek hülye. -Tiszta olyan ez az egész, mintha most lenne az első napom a suliban. Új arcok, ismeretlen iskola... izgatottság, hogy vajon bírnak-e majd a többiek. Újra gyereknek érzem magam.- nevetgélek, ahogy elindulunk, miközben eszembe is jutnak a gimis éveim, majd az első év az egyetemen. Ott is meg volt ugyanez az érzés, csak azzal a különbséggel, hogy akkor már igen csak felnőtt -elvileg- az ember, így jobban veszi az ilyen akadályokat. Gimibe menet még ijedt kisgyerekek vagyunk, akik mindentől berezelnek. Legalábbis, a legtöbbünk szerintem az.
A vallásra tett megjegyzésem úgy látom, tényleg tetszik neki, bár mintha egy kis aggodalom is beárnyékolná az arcát. És annak ellenére, hogy nem tudom, min jár pontosan az esze, valóban okot adhat az aggodalomra ez a hasonlat, hiszen ez sokaknak menekülési útvonal, amit egyesek gátlástalanul ki is használnak. Az ezt követő témát sikerül olyan köntösbe csomagolnunk, hogy mind a kettőnkből nevetést vált ki, és megjegyzésére csak helyeslően bólogatok. Mennyivel jobb lenne, ha nem kellene dolgozni vagy legalább is ne kellene mindent feszített tempóban csinálni. Annyi kellemes dologtól veszi el az ember idejét, hogy abba még belegondolni is szörnyű. Az embernek nincs ideje kikapcsolódni, pihenni, feltöltődni, mert az egész életét egy soha véget nem érő mókuskerékben tölti, ahonnan nincs kiszállás. - Igazából nem tudom, hogy a katonák mennyire tudják, hogy mire vállalkoznak - gondolkozok el a dolgon. - Elképzelni, hogy mi vár rád, mondjuk a közel-keleten - kapok elő egy helyet, ahol még mindig háborúk dúlnak -, mint átélni, hogy a bajtársadat éppen egy bomba robbantja fel, akár néhány méterrel tőled, nem egészen ugyan az - jut eszembe az a történet, ami a napokban hallottam, amikor Tíohoz mentem be a munkahelyére. - Ráadásul katonának általában tizenévesen állnak az emberek, amikor még sokan csak a kalandot látják, de nem is biztos, hogy tisztában vannak, hogy a valóságban mit is vállalnak. - Azt már nem is merem megjegyezni, hogy a toborzók szándékosan azt a korosztályt célozzák meg, akik még fiatal korukból kifolyólag nem gondolkoznak logikusan. Sajnos a háború is bizonyos személyeknek nagyon jó üzlet, és egy elképesztően hatalmas üzletággá nőtte ki magát, de akik a legjobban járnak ezzel, pont ők azok, akik soha nem voltak háborúnak még a közelében sem. - Talán az egyik legnehezebb feladat - értek egyet Bellel. Fáradhatatlanul mutatni az utat, és erőt adni másoknak úgy, hogy neked is maradjon, nagyon nehéz, mert nem csak az van hatással a másikra, akik segít, hanem fordítva is. - A fejlődés elengedhetetlen összetevője - mosolyodok el. Ha mindent megkapnánk azonnal, ahogy kigondoljuk vagy kiejtjük a szánkon, akkor teljesen elpuhulnánk, és hosszabb távon visszafejlődnénk, és végül is ez az evolúció alapja is, aki nem küzd, az lemarad és elpusztul. - Mondjuk ezt megértem, ismered minden gondját-baját, belelátsz a fejébe lényegében már a kezdetektől. És utána? Hol marad a megismerkedés izgalma? - kérdezem költőien, és vele nevetek én is, még akkor is, ha igazából végig komoly témákról beszélünk, jól érzem magam. Belle egy nagyon vidám lány, és ez hatással van rám is. Ritkán van olyan személy mellettem, akivel így tudok beszélni, hogy legyen bármi terítéken, akkor is el tudja úgy kanyarítani a témát, hogy nevetés legyen a vége. Több ilyen ember kellene. - Akkor erre iszunk - emelem meg egy kicsit a poharamat, majd kortyolok bele a feketémbe. A következő órára irányuló kérdésemre ő is segítséget kér a programfüzettől. - Így most már biztosan - mosolygok rá. Ritkán tévedek el, de így, hogy tudjuk az irányt, meg szerintem képtelenség is lenne, arról nem is beszélve, hogy szerintem egyikünk sem egy elveszett teremtés, tehát nem lehet gond egy terem megtalálása, csak tudnunk kell mit is keresünk. - Végül is tényleg majdnem olyan - értek egyet ezzel. - És minden új iskolát mennyivel másképpen élünk meg, ahogy növünk… - gondolok bele, és én is elmosolyodom. Én igazából másokon látom, hogy mennyire máshogy élik meg az új környezetet, ahogy nőnek. Nekem túl korán engedték el a kezemet, és kellett egyedül boldogulnom, így viszonylag korán tanultam meg kezelni olyan helyzeteket, amikkel mások csak középiskola után szembesülnek egyedül, a szüleik nélkül. Belle kedvét viszont nem akarom elvenni a saját keserű gondolataimmal, ezért másokból indulok ki. - Azok a boldog gyermekévek - gondolok így azokra a történetekre, amiket a barátaim szoktak mesélni. Közben megtaláljuk a termet, ahol egyelőre még bőven van ülőhely, ami azt jelenti, időben érkeztünk, és az előadó sincs még az asztalánál. - Hová szeretnél ülni? - fordulok Belle-hez, ezzel jelezve, hogy én teljesen rábízom magam. A mai előadásokhoz való hozzáállásunk úgy is hasonlónak tűnik, még ha a motivációnk bizonyos helyeken el is tér egymástól.
Párszor már én is elmerengtem azon egy-egy film láttán, ami katonákról szólt, hogy vajon milyen lehet tényleg, igazából ott lenni egy ilyen helyen? Ahol mást se lát az ember, mint szenvedést, vért és halált. Eltekintve attól, hogy éppen ki hal meg, mindenképp borzalmas élmény lehet ennyi gyilkolást látni de valóban, ha az ember a társát veszíti el, aki a hónapok során baráttá vagy testvérré válik, még rosszabb lehet. Semmiképp sem lehet könnyű feldolgozni és talán épp ez az oka annak, hogy a legtöbb ember, aki hazatér a harcokból, totál lelkisérült lesz, vagy ami még rosszabb, hogy örökre fizikai sérülése is marad. A háború örökre megváltoztatja. -Igen. Ez a legrosszabb, hogy a sorozásnál, amikor remek ösztöndíjat meg hasonló nyalánkságokat ígérnek a fiataloknak, nem közlik velük a dolog nehézségeit és azt, hogy soha többé nem lesznek már ugyanazok az emberek. Fiatalok, akik bohók és fogalmuk sincs arról, hogy mire vállalkoznak, mert a játékokból meg a filmekből indulnak ki. A legdurvább film sem szemléltei szerintem annyira a háború sötétségeit, mint kellene.- csóválom a fejem szomorúan, mert, ha csak egy anya szerepébe beleélem magam, hogy milyen érzés lehet, amikor a gyereke közli, hogy lelép a háborúba és nem tudni, hogy visszatér-e valaha, megszakad a szívem. Talán, ez is az én feladataim közé tartozna, ha mondjuk egy gimiben vagy egy egyetemen lennék végül tanácsadó. Felnyitni a fiatalok szemét, hogy sok minden nem épp úgy van, mint a filmekben és, hogy akármennyire is szeretnénk, a rossz dolgok megtörténnek velünk, nekünk pedig nincs más választásunk, mint elfogadni ezt. Sokan már attól megtörnek, ha a nagyszülőt vagy a szülőt elveszítik, pedig a halál az élet velejárója. Igen, talán az lenne a legjobb, ha a kamaszokat próbálnám meg támogatni, mert akárhogy is nézzük, az egy igen nehéz időszaka minden ember életének. -Na hát ez az. Utána maximum csak az maradna, hogy ő is megismerhessen engem, mert én már tényleg mindenről tudok. Viszont, én nyernék otthonra egy saját rendőrt, az illetőnek pedig nem kellene fizetnie a pszichológusért.- viccelem el végül a témát, ami immár a rendőrségi pszichológusokról szól, mert ez a másik ág, ami még érdekelne a kamaszokon kívül. Nehéz eldönteni, hogy ezzel a szakmával mire is specializálódjon az ember, még akkor is, ha a későbbiekben továbbképzésekkel és tanfolyamokkal nyugodtan átképezheti magát az ember. Az se jó, ha valaki ugrál egyik melóból a másikba, mert így sosem fog tudni befejezni semmit. A finom kávé után szembesülünk azzal, hogy konkrétan fogalmunk sincs, hol is lesz a következő előadás, ami a lehető legjobban bizonyítja, milyen kellemesen elcsevegtünk a büfében. Teljesen meg is feledkeztünk az egészről és még szerencse, hogy a szervezők gondoltak a feledékeny emberekre is, mert összeírták nekünk, hogy mikor melyik terembe kell menni. Gondolatban megköszöntem ezt annak a személynek, aki vesződött a papír megtervezésével, majd elindultunk immár totálisan céltudatosan. -Igen. Néha szívesen visszamennék egészen az óvodáig, ahol más dolgom sem volt, mint játszani meg aludni.- nevetem el magam és bár nem sok emlékem van abból a koromból, azt azért tudom, hogy jó volt gyereknek lenni. Igazából az iskolát is szerettem és szeretem a mai napig, de mostanra már tudom, hogy hülyeség volt olyan izgatottan a felnőtt kort várni, mert a tizennyolcadik szülinap után úgy elrepülnek az évek, hogy azon veszi észre magát az ember, hogy lassan el kellene kezdeni az életét komolyan rendezgetni, mert mindjárt mehet nyugdíjba. Na jó, azért ennyire nem, de sokáig úgy érzi az ember, hogy "még fiatal vagyok, tökre ráérek", aztán kiderül, hogy dehogy. A terembe érve Flor lám bízza a döntést, hogy hova is telepedjünk le, én pedig a régi tapasztalataimra hagyatkozok. -Nos, legelőre nem szerettem soha ülni, mert akkor túlságosan a tanár szeme előtt voltam, leghátul viszont mindig azok ültek, akiket rohadtul nem érdekelt az óra és csak zavart, hogy egész idő alatt pusmognak.- vázolom röviden a logikát, minek köszönhetően végül megindulok a középső sorok felé. -Mindig az arany középutat választottam már régen is és szerintem most is ez lesz a legjobb.- pakolom le végül a cuccaimat mosolyogva, ahogy kiválasztom a megfelelő helyet, titokban pedig megjegyzem, hogy a következő teremváltásnál -ha lesz- rábízom majd Florra a döntést. -Látod? A srácok ott hátul például tuti, hogy rohadtul unják már most az egészet és szívesebben foglalkoznak bármi mással.- pillantok jóval mögénk, ahol öt srác ücsörög, akik minden bizonnyal valami alfahím-félék lehetnek a suliban, mert harsányak és jóképűek. Nem azok a "meghúzom magam egy sötét sarokban" típusok, ők pedig rend szerint inkább a csajozással foglalkoznak még órán is. -Jut eszembe. Milyenek az itteni pasik?- vigyorgok rá jókedvűen, mert ha van egy téma, ami még nem került szóba köztünk, azok a pasik. Mégis, miféle nők vagyunk mi, hogy a legfontosabb témát egész eddig elkerültük?
- Szerintem gyakran pont erre játszanak, mert senki nem jelentkezne, vagy nagyon kevesen, ha tudnák a dolog árnyoldalát is - nézem a dolgot a negatív oldalról, bár lehet, hogy nem is negatív csak realista? - Elképesztően sok pénz van a hadügyben, és mindent megtesznek, hogy ez meg is maradjon - fűzöm hozzá szomorúan. - Talán ezért is utópia a világbéke - csúszik ki a számon. - Egy filmben pedig bármennyire is valósághű és alapszik igaz történeten, akkor sem tudja visszaadni azt, ha személyesen éled át, vagy ha szemtől szemben beszélsz egy olyannal, aki túlélt egy ilyet - személyes beszámolókat a saját füleddel hallani, teljesen más, mint mások által elmesélve, mert ott látod az arcát, hallod a fájdalmat a hangjában, ami általában mindenkit sokkal jobban megérint, mint azt képzeli bárki is elsőre. Vagy már csak egy olyan anyával beszélni, aki ahhoz hasonlót élt át, mint a „Ryan közlegény megmentése” című filmben az édesanya, az is nagyon meg tudja törni az emberek nagy részét. Belle karrierjének a lehetőségeinek taglalásánál azért már sokkal felszabadultabbak vagyunk, mint az előző témánál, főleg ahogy azt ecseteli, milyen előnyei lennének, ha a rend őreivel dolgozna, és ott találná meg élete párját. - Kész haszon lenne mind a kettőtöknek - nevetek vele én is, mert bármennyire is komolytalan a dolog, tényleg sok előnye lenne, ha innen nézzük. Az óvodás kor tényleg az egyik legszebb még, ha akkor nem is feltétlen ezt érezzük. Nekem szinte csak abból az időből vannak emlékeim a szüleimről, mert a három éves korom előtt történtekből inkább csak benyomásaim vannak, amik egyre inkább fakulnak az idővel. Az egyetlen kézzel fogható tárgy az a nyaklánc és medál, amiben a szüleim képe van, és amit azóta ki sem vettem a nyakamból. Az összes többi fotó és tárgy már régen elveszett, vagy az árvaházba kerülésemkor elvették vagy azóta tűnt el. - Kár, hogy nem forgathatjuk vissza az időt oda - szomorodok el jobban a kelleténél, de azért remélem, hogy Bellenek ez nem tűnik fel. Nem tudnám értelmesen megmagyarázni az okot, főleg anélkül, hogy ne kellene beszélnem róla. A teremben teljesen elfogadható indokokat sorol fel, amikkel nem tudok vitatkozni. - Rendben, de ha nem baj kívülre ülnék, hogy el tudjam kapni a profot az aláírásért - jegyzem meg mosolyogva. Most valahogy nincs kedvem átmászni rajta, ha szünet van és/vagy az óra végén. A négyszemélyes padok pedig ez elkerülhetetlen, ha valaki középre szorul, így inkább most előre látó vagyok. - Gondolom nekik kötelező ez az előadás - gondolkozok el hangosan, ahogy követem a tekintettemmel Belle pillantását. - Lehet, ez valami büntetés nekik, mert nem úgy néznek ki, mint akik önszántukból jöttek - jegyzem meg arra utalva, hogy ez végül is nem kötelező óra, hanem egy olyan előadássorozat, ami bizonyos iskolákban lehetőség az órák pótlására, mint ahogy nekem is. Én ráadásul néha vonzom az ilyeneket, bár azt is hozzá kell tenni, hogy néha vannak köztük egészen normálisak is, csak ki kell őket szakítani a környezetükből, hogy megmutassák a valódi arcukat, és ne haverok által elvárt „macsót” alakítsák, ahogy itt hívják őket. - Mármint ebben az iskolában vagy itt DC-ben? - kérdezek rá mérnöki mivoltomat nem meghazudtolva, hiszen nem valószínű, hogy más is megkérdezné rajtam kívül. Bár az is igaz, hogy az én szempontból valahol jogos a kérdés, mert én itt viszonylag ritkán fordulok meg, mert eddigi főiskolás éveim alatt csak egy félévben volt itt néhány kihelyezett óra, amíg nálunk a labor használhatatlan volt a felújítás miatt. Konkrétan szétszedték az egészet, és átépítették azt a részt, hogy kényelmesebben el lehessen férni, mellékesen modernebb felszerelést is kaptunk. Ez a dolog pedig még nem került szóba Belle-el.
Egyetértően bólogatok, amikor azt kezdi pedzegetni, hogy milyen sok pénz van a hadügyben. Nem véletlenül van rengeteg összeesküvési elmélet szeptember 11. és az iraki háború kapcsán, de erről most nem akarok leállni vele filozofálgatni. Az viszont tény, hogy a kapitalista világ soha nem arról szól, hogy mindenkinek szép és jó élete legyen. Inkább arról, hogy az a bizonyos réteg, akinek jó dolga van mások szenvedése, halála vagy kínja árán, megtarthassa pozícióját és minél több pénzt zsebelhessen be. -A legszomorúbb, hogy ez köztudott és mégsem tudunk tenni ellene semmit. Amíg a hadügyben ennyi pénz van, addig sosem lesz senkinek érdeke, hogy ne legyenek háborúk. Sőt. Inkább gerjesztenek egy-két balhét, hogy meglegyen a pénzforrás továbbra is.- jegyzem meg némi fintorral arcomon a vele egyetértő véleményemet. A legrosszabb az egészben, hogy hiába figyelmeztetik a tudósok folyamatosan az embereket arról, hogy milyen veszélyes lenne a Földnek még egy atomháború, ettől függetlenül a sok nagyhatalom a mai napig tart ilyen fegyvereket és gyártja az újabbakat, mert attól érzik magukat nagymenőnek. Nevetséges az egész. Saját magunkat fogjuk kiirtani, ebben biztos vagyok. -Hát persze, hogy nem közelíti meg egy film se a valóságot. Akármilyen borzalmas jeleneteket is tesznek bele, semmi lehet ahhoz képest, amit ott átélhet az ember.- nem is irigylem a katonákat, főleg, mert olyan emberek helyett vívnak háborút, akik a kényelmes foteljükből, biztonságos helyről szemlélik az egészet. Egy ember szeszélye miatt több millióan meghalhatnak. A katonák csak parasztok a sakktáblán és ennyi. A jövőmre terelődik a szó, hogy pontosan mit is akarok majd csinálni, ha pszichológus leszek végül, de még magam sem tudom. Diákok vagy felnőttek? Esetleg rendőrök? Elég sok lehetőség és változat van a szakmában, nekem pedig más dolgom sincs, mint megtalálni azt, ami a leginkább testhezálló számomra. -Ugye? Megyek is és keresek magamnak egy lelkibeteg zsarut.- kuncogok, de igazából az egyenruhások mindig is tetszettek. Melyik nőnek ne jönnének be az egyenruhás pasik? Szerintem mindenki bukik titkon a zsarukra, tűzoltókra, katonákra vagy épp a tengerészekre. Annak köszönhetően végül, hogy jelenleg egy iskolában bandukolunk, természetesen szóba kerül a fiatalabb korunk, amikor még kis iskolások vagy épp óvodások voltunk. Azt hiszem, minden ember boldogan gondolhat vissza ezekre az időkre, hiszen nem sok felelősség terhelte a vállunkat. Másról se szólt az az időszak, mint gyereknek lenni. A szüleink védelme alatt álltunk és a fene se gondolt még olyan dolgokra, melyek a felnőtt kort megkeserítik valamicskét. -Igen. Néha jó lenne, ha mindenki kapna egy órát, amivel visszamehet az időben ugyanakkor, ha azt nézzük, ez az élet rendje. Felnövünk, a gondok megsokszorozódnak és a boldog gyermekéveknek vége szakad. Nem véletlenül létezik a Pán Péter szindróma.- azaz, amikor valaki betegesen leragad a gyermekkornál és nem hajlandó felnőtté válni. Megbújik a szülei szoknyája mögött -amiben általában a szülő is hibás, mert nem csak hagyja, de még támogatja is ezt-, felelősséget nem vállal semmiért és úgy általában, nem akar felnőni. A viselkedése pedig... mint egy gyereké. -Rendben. Begyűjtjük mindenképp azt az aláírást.- kacsintok rá vigyorogva és az ülések szélét célzom meg, azt is úgy, hogy Flor kerülhessen a sor legszélére. Meg tudom érteni, hogy, ha már itt van az előadáson, szeretne autogrammot szerezni az általa nagy becsben tartott előadóról. Miért is ne akarna az ember egy emléket erről a napról? -Igen. Vagy épp csak a jobb jegy reményében jelentek meg itt, mert épp a professzoruk adott rá lehetőséget. Az tuti biztos, hogy nem azért ül itt egyik se, mert nagyon érdekelné az előadás.- pillantok hátra némi szigorral, mert sosem értettem, ha már valaki hülye és az is akar maradni, miért kell a viselkedésével hátráltatnia azt, aki viszont tanulni szeretne? Legszívesebben hozzájuk vágnám a táskámat, hátha elhallgatnának, de tudom, hogy nem én vagyok a teremben az, akinek fegyelmezni kellene a többieket. Szóval, inkább nem is avatkozok bele. A középső részen, ahol mi helyet foglaltunk, annyira nem zavaró a viselkedésük, simán tudunk az előadásra koncentrálni. -Hát úgy is is.- ingatom a fejemet vigyorogva, mintha a két helyet egy-egy oldalra biccentéssel akarnám érzékeltetni.-Azt hiszem, minden városnak van egy sajátos mentalitása, szóval biztos van itt is. Mégis csak a jog és a politika fővárosa, ha úgy vesszük. Az ember azt hinné, hogy itt a pasik is sokkal komolyabbak és törtetőbbek.- fűzöm még hozzá mellékesen, majd kíváncsian Florra pislogok. Érdekel, hogy mit figyelt meg a pasik mentalitását illetően, de persze az is lehet, hogy a felvetésem téves, és itt is mindenki épp olyan idióta fiatal felnőttként, mint máshol. Mindazonáltal tényleg úgy érzem eddigi útjaim során, hogy sok függ attól, hol él az ember. Californiában például tuti, hogy jóval lazábbak az emberek, mint például itt. Meleg van, ott a tenger, a sok celeb... teljesen más életmód lehet.
Amióta az eszemet tudom, sosem voltam híve a háborúknak, és mégis úgy hozta a sors, hogy az életemben a legfontosabb személy számára, Tío számára, valahol ez a legfontosabb, hiszen ő (is) katona. Pontosabban már leszerelt, de a mai napig látszik rajta, hogy valaha az volt. Ebből kifolyólag viszont a háborúellenes világnézetemet sosem osztottam meg vele, és soha nem is tervezem. Most talán ezért is esik ennyire jól, hogy ezt kibeszélhetem Belle-lel. Ő is pontosan úgy látja a helyzetet, vagy legalább is nagyon hasonlóan, mint én. - Talán mégsem annyira köztudott - fűzöm hozzá szomorúan. - Itt Amerikában valahogy sokkal többen pártolják a hadászatot, és elég széles körben már egészen kicsi kortól kezdve azt sulykolják a gyerekekbe, hogy ez mennyire hősies és hazafias dolog, így később ezt amolyan szükséges és jó dolognak képzelik - húzom el én is a számat. - Egyszer hallottam, bár már nem emlékszem, hogy hol és kitől, de úgy gondolom igaza volt, amikor azt állította, hogy az amerikaiak hőskomplexusban szenvednek, ezért hal meg itt több rendőr, tűzoltó és mentős, mint más országokban. Talán ezért van az is, hogy itt talán kicsit nagyobb hangsúlyt tudnak fektetni a harcokra - gondolkozok el hangosan. Az meg fel sem tűnik, hogy most úgy beszéltem, mint egy kívülálló, aki nem itt nőtt fel, és nem részese az itteni gondolkodásnak. Egyébként ez igaz is, de általában próbálom ezt nem felszínre hozni, annak ellenére, hogy nem szégyellem puerto ricói származásom. Viszont néha úgy éreztem, hogy ezzel támadási felületet hagyhatok magamon, ráadásul akár még olyan emberek előtt is „felfedhetem” magam, akik előtt nagyon nem kellene. Viszont most úgy érzem, hogy Belle-ben ilyen szempontból teljesen megbízhatok, mert semmilyen szempontból nem akar ártani nekem. Belle jövőbeli munkájában is nagyon sok lehetőség van, és mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya, amiknél néha csak a nézőpont határozza meg, hogy melyik kategóriába is kerül. - Hajrá! - mondom nevetve. - De azért ne csak a rendőrségen nézz szét, hanem a többi bűnüldöző hivatalnál is - kacsintok rá cinkosan. - Az egyiknél több a jó pasi, mint a másiknál - sugallom azt, hogy legyen az a rendőrség, a FBI a NCIS vagy bármelyik ilyen egység, mindenhol vannak edzett egyenruhások, akiknél kell a pszichológiai felmérés időnként. Helyeslően bólogatok, amikor arra tér ki, hogy milyen jó lenne egy idő-visszaforgató óra. Bár lehet, én megragadnék a három és öt éves korom között, és mindig visszatekerném oda az órát, hogy örökre a szüleim mellett maradjak. Amikor viszont megemlíti ezt az újabb szindrómát csodálkozva nézek rá. - Ilyen tényleg létezik? - kérdezem hitetlenkedve. Hálásan mosolygok rá, amikor előre megy a teremben a padoknál, úgy hogy én kerüljek kívülre. Ciki lenne, ha azért maradnék le az aláírásról, mert nincs elég időm kimászni középről, és akkor valószínűleg a félévemtől is búcsúzhatnék. - De legalább megpróbálhatnák elhitetni másokkal, hogy mégis érdekli őket - húzom el egy kicsit a számat. - Bár lehet, úgy vannak vele, hogy itt úgy is olyanok ülnek leginkább, akik belelátnak mások fejébe, és simán olvasnak az arcvonásokról, így fölösleges megerőltetniük magukat - gondolkodok kicsit kicsavartan. Viszont az mekkora sikerélmény lehetne már nekik, ha mégis sikerülne ilyen embereket megtéveszteni, bár ezt nem mondom ki hangosan. Ha bejön a prof, akkor talán elhallgatnak, bár itt remélhetőleg nem lesz olyan zavaró, mint a közelükben. - Az egyetemen kívül annyira nem ismerek korombelieket - kezdek bele elgondolkozva. - Ott meg nem hiszem, hogy annyira másabbak lennének, mint a környező városokban vagy államokban. A nagy átlag ugyan úgy bulizik és hülyül, mint bármely más egyeteme - mondom mosolyogva. - Viszont onnan kikerülve talán többen maradnak olyan pályán, ahol nagyobb a felelősség és az elvárás, mint máshol. Viszont annyira nincs összehasonlítási alapom - utalok arra, hogy nem nagyon mozdulok ki a városból. - Viszont itt is lehet olyan pasit találni, aki fiatal kora és a bulizásai ellenére felelősségteljes - gondolok itt Oliverre, a barátomra, bár a többi barátom, barátnőm is felelősségteljes, és ha bulizunk is, hiszen általában egy ember mindig józan marad, ha nem is feltétlen a szó hagyományos értelmében, de nem igazán fordul elő, hogy mindenki egyszerre veszíti el az ítélő képességét. - És nálatok? - kérdezek vissza. - Várjunk csak - állok meg egy pillanatra. - Még nem is mondtad, hogy honnan jöttél - nézek rá csodálkozó és kíváncsi szemekkel. Azt tudom, hogy hosszú volt az út, amíg D.C.-be ért, és csak kizárólag ezért az előadás-sorozatért jött, de azt még nem mondta, hogy melyik városból.
Van abban valami, amit Flor mond, hiszen tényleg, alapvetően az amerikaiak életfelfogásában nagy szerepet vállal a haza, a hazafiasság és az ezekért zajló küzdelem. Bólogatással jelzem is, hogy egyetértek vele, hiszen valóban ezt tömik kiskorától az ember fejébe, hogy katonának lenni vagy valamelyik másik fontos szerv részének lenni mekkora nagy dicsőség. Azt már senki nem említi meg, hogy az a nyamvadt medál vagy kereszt, amit hősiességükért kapnak, nem fogja a harcok után felbukkanó mentális zavarokat és a lelkiismeretet gyógyítani. Lesheti az ember a keresztjeit, ha aludni sem tud vagy épp tükörbe nézni, mert a tettei kísértik. -Valóban. Ez ilyen nemzeti dolog és sokan, csak akkor döbbennek rá, hogy eszközei voltak egy óriási befektetésnek, mikor már késő. Ha belegondolok mennyien haltak már meg pusztán azért, hogy pár fejesnek jobb dolga legyen vagy épp verhesse a mellét büszkén, szomorú és dühös vagyok egyszerre. Pofátlanságnak tartom, hogy emberi életekkel játszanak, mintha csak egy sakk játszmáról lenne szó.- mondom keserűen és nem kerüli el figyelmemet Flor szomorúsága sem. Nem kérdezek rá, de van egy olyan érzésem, hogy személyes fájdalmak is fűzik a témához. Valamivel vidámabb témára terelődik végül a szó, pontosabban a jó pasikra, akik egyenruhában díszelegnek, amire valami érthetetlen módon a legtöbb nő bukik, köztük én is. Nincs szexibb egy egyenruhás pasinál, szóval lehet, hogy saját magammal szúrok majd ki, ha közéjük vetem majd magam. -Tiszta Kánaán. Szerintem jobban járok, ha maradok a diákoknál, ott legalább a tudat, hogy jóval idősebb vagyok náluk visszatart majd valamennyire.- kuncogok, de persze csak viccelődök. Nem hiszem, hogy valaha eszembe jutna, hogy kikezdjek majd egy leendő betegemmel, legyen az diák, rendőr, mentős vagy tűzoltó. Más szemmel tekint az ember valakire, akin segíteni akar, de persze vannak olyan esetek -hallott már mindenki ilyenről-, hogy áldozat és megmentője egymásba szeretnek. -Bizony, létezik.- bólogatok nagy bölcsen. -Leginkább férfi betegség, ami annyit jelent, hogy nem akar felnőni. El van anyucinál, élvezi a szülői gondoskodást és esze ágában sincs, hogy a saját lábára álljon. Általában komoly szerepet vállalnak ebben a szülők is, akik nem akarják elengedni a gyermeküket, de van, ahol a szülő nem tehet erről, de persze nem akarja elzavarni a saját gyerekét sem, szóval nehéz kezelni az ilyen helyzetet. A gyerkőc meg élvezi, hogy otthon lehet, nincs semmi felelőssége, nem akar megkomolyodni és önálló lenni. Ezért is lett Pán Péter szindróma a neve.- ismertetem kicsit a dolog lényegét, de ennél ez persze jóval összetettebb. Így viszont Flor már könnyedén felismerheti bárkiben az erre való hajlamosságot. Például, amikor randizol egy pasival, aki közli, hogy az anyjával él és nincs munkája, de semmi vész, mert anyucival szép az élet. -Maguknak köszönhetik, ha nem figyelnek, pedig ezek a dolgok még olyasvalakinek is érdekesek lehetnek, akit alapvetően nem érdekel a pszichológia túlzottan.- pillantok hátra a rosszalkodókra, akik biztos vagyok benne, hogy afféle menő gyerekek lehetnek a suliban. Lerí róluk, hogy el vannak szállva maguktól, hiszen másnak nem lenne annyi bőr a képén, hogy ezt műveljék. A pasikról kérdezem, amire a válasza cseppet sem lep meg. Általában én is ezt tapasztalom és gondolom, de természetesen vannak kivételek is néha. Csak rohadt nehéz megtalálni őket, így végül az ember feladja a keresést. -Na igen. Csak általában, aki véletlenül normális az már foglalt. Úgy tűnik, ez egy íratlan szabálya az univerzumnak.- kuncogok, hiszen ez a legkönnyebb. Ráfogni egy ilyen egyetemes szabályra, holott logikus, hogy aki normális, nem fog sokáig hoppon maradni. Valaki úgyis megszerzi magának. -New Yorkból jöttem. Hidd el, ott se különb a helyzet. Maximum annyival érdekesebb, hogy mindenféle nemzetiségű ember található.- kuncogok, ahogy eszembe jut, hogy tényleg annyiféle emberrel lehet ott összefutni, hogy az ember egy idő után úgy érzi, valami totál nemzetközi helyen él. -És ettől persze semmivel nem könnyebb a helyzet. Sőt. Szerintem minél több pasi közül válogathat az ember lánya, annál rosszabb. Sokkal könnyebb dolga lehet annak, aki egy kisvárosban él, ismer x mennyiségű hozzá korban illő pasit, akik közül már általános iskolában kiválaszt egyet és kész. Vagy fogalmam sincs, hogy lehet könnyebb ez a dolog...- mert hát a szerelemben én sem voltam eddig mázlista. Azt hiszem, ha őszinte akarnék lenni magamhoz, azt mondanám, hogy eddig csupán egyszer voltam igazán szerelmes és ahhoz is Párizsig kellett utaznom. És annak se lett jó vége. A mai napig nem értem mondjuk, hogy mi volt végül az oka annak, hogy Ewan szakított velem, de szerintem nem is fog már nagyon kiderülni.