Nagyon szeretek a Columbiára járni, hiszen itt van egy csomó olyan ember, akiknek hasonló az érdeklődési köre, így találtam barátokat, még az én túlzsúfolt életemben is. Meg általuk ismertem meg Olivert, a barátomat, akivel már majdnem egy éve együtt vagyunk. Bár ő most erre a hétre hazautazott New Jerseybe. Arról nem is beszélve, hogy olyan szakon vagyok, ami szorosan kapcsolódik ahhoz, ami mindig is érdekelt, a természethez, a biológiához. Már a suli felénél tartok és még nem bántam meg, hogy beiratkoztam. Lényegében a fő tárgyaim mind olyanok, ami nagyon érdekelnek, és lehetőség van egy csomó olyan tárgy felvételére is, ami igaz, hogy nem kapcsolódik szakmailag szorosan tárgyaimhoz, de mindig is érdekelt és még hasznos is az életben, ez pedig például a pszichológia.
Már annyi jót hallottam erről a tárgyról és tanárról is, hogy már második félév óta próbálom felvenni, de eddig még nem jött össze, mert vagy betelt a létszám, vagy olyan órával ütközött, amire kötelező volt bejárni, azon kívül a túl késői órák sem a legideálisabbak számomra, mert esténként és hétvégenet egy kávézóban vagyok pincérnő. De ebben a félévben végre minden ideálisnak látszott, hogy felvegyem a pszichológiát. Mondom, csak látszott. Miután sikeresen felvettem a tárgyat, és már eltelt az első három hét, átraktak egy tömbösített gyakorlati órát, ami éppen a választott tárgyammal ütközik. Mivel ez nem kapcsolódik szervesen a tanulmányaimmal, így normál esetben le kellene adnom, de már lezárult a tárgyfelvételi időszak, és e nélkül a féléves kreditjeim sem lennének meg, tehát minden képen buknám a félévet, amit nem engedhetek meg magamnak.
Szerencsére a pszichológia tanárom megtalálta a megoldást, hogy az elmaradt öt órát pótoljam. Azt mondta, hogy ebben félévben lesz egy tömbösített előadás, amin ha ott leszek, és szerzek igazolást az előadóktól, hogy tényleg ott voltam, akkor beszámítja ezeket is, így nem bukom a tárgyat. Valamint megígérte, hogy beszél a szervezővel, hogy az előadók biztosan igazolják az ottlétemet. Ezen a lehetőségen gondolkodás nélkül kaptam is, így már jó előre lebeszéltem a munkahelyen is a dolgot, hogy ezen a napon nem tudok majd bemenni.
Egy órával a kezdés előtt már a helyszínen voltam, hogy beszélni tudjak a szervezővel és néhány, már ott lévő előadóval, akik biztosítottak arról, hogy segítenek, és igazolni fogják az előadásokon való részvételemet, ha a befejezés után odamegyek aláírásért.
A fennmaradó időben pedig körbenéztem az épületben, mert már korábban jártam erre, de nem régen volt egy kis felújítás, és meg akartam nézni, hogy mi változott. Bár annyira nem sok minden, csak nyitottak egy új átjárót két folyosó között, hogy ne kelljen a fél épületet megkerülni, hogy a fal másik végén lévő részbe jussunk. Valamint felújították az ebédlőt, ami így már egészen hangulatos lett.
Az előadásul szolgáló terem egész nagy, így próbálok lehetőleg nem hátra kerülni, hogy az előadók is lássanak, hogy nem csak az óra végére estem be, hanem ott voltam. Ezen múlhat az egész félévem, meg mint mondtam, érdekel is a téma, de túl elsőre sem szeretnék ülni, mert, ha valami demonstrálós dolgot akarnak csinálni, mindig az első és a szélső sorok a „célpontok”. Ezért én inkább egy kicsit hátrébb és a falhoz közel foglalok helyet, hogy védve legyek.
Tök kényelmesen üldögélek már egy ideje, és várom, hogy kezdődjön az óra. Már megint sikerült túlpörögnöm a dolgot, és indokolatlanul túl hamar érkeztem. Bár még ez is jobb, mintha valami fennakadás miatt úgy indítok, hogy kések. De már kezdem elunni magam, amikor egy, körülbelül velem egyidős lány lép hozzám, és a mellettem lévő üres hely felől érdeklődik. - Szia! Persze, nyugodtan ülj le - mosolygok rá kedvesen, és arrébb rakom a táskámat, hogy ki tudja húzni kényelmesen a széket. Jól bezsúfolták ezt a termet mit ne mondjak. De örülök, hogy lesz valaki, akivel a szünetekben tudok majd beszélgetni, és nem leszek teljesen egyedül. Főleg, hogy úgy látom, elég normális hozzáállásúnak is tűnik, vagyis nem egy rendbontó típusú hallgató, mint például az az iskolai csoport ott a másik oldalon.
- Flor vagyok, innen Washingtonból - válaszolok hozzá hasonlóan, széles mosollyal az arcomon. Majd megvárom, amíg elhelyezkedik, és felméri a terepet. Nem ismerek innen senkit igazából, csak néhányan ismerősek az iskolai pszichológia óráról akik, mint vendég jelentek meg egy-egy alkalommal, majd a tanárral együtt távoztak. Gondolom az ő ismerősie, munkatásai.
- Hát nálam ez egy kicsit bonyolultabb - mosolyodom el a dolgon -, mert csak, mint válaszható tárgyat vettem fel a fősulin, de bekavartak, és most ez amolyan pótlás, hogy ne bukjam a teljes félévet - válaszolok kedvesen. - De ettől függetlenül érdekel is, csak valószínűleg e nélkül a kavar nélkül, nem jöttem volna, vagy legalább is nem az egész előadás sorozatra - mosolygok rá. - De akkor jól gondolom, hogy Te majd később ebben a szakmában szeretnél elhelyezkedni? - kérdezek rá én is a dologra, mert a kérdésének a stílusából csak erre tudok következtetni. Az évek alatt megtanultam odafigyelni a részletekre, mert néha nagyon sok múlt azon, hogy jól dolgozom-e fel a környezetemből érkező impulzusokat. A pszichológia tanulásával abban bízok, hogy azt, amit megtanultam eddig ösztönösen kezelni, lereagálni, azt ez után tudatosan is érteni fogom, hogy mi miért történik.

Kerülöm a rázós, bajos és veszélyes emberek társaságát, mert bőven sok kijutott az ilyenekből eddigi életem során. Bár azt is be kell vallanom, legalább magamnak, hogy volt idő, amikor én is azokat a bizonyos határokat feszegettem, még amikor az árvaházban voltam. Utána mivel megjártam a mostohacsaládomnál a poklot, rájöttem, hogy hova vezethet az, amit régen olyan vagánynak gondoltam, és nagyon nem tetszett. Bár amikor megszöktem tőlük, utána azért rákényszerültem, hogy ne a törvény jó oldalán álljak, bár hozzá kell tenni azt az enyhítő körülményt, hogy fiatalkorúként, minden támogatás, segítség nélkül egyedül boldogulni, sőt menekülni nem épp egyszerű, és így azért mindenki rákényszerül, hogy kaját lopjon vagy magánterületre hatoljon be alvás céljából. Egy dologra viszont megtanítottak ezek az élethelyzetek, olvasni az emberek arcáról, mozdulataiból, gesztusaiból, hogy ne kerüljek (még nagyobb) bajba. Persze mindezek ellenére én is átverhető vagyok, mert ez nem egy egzakt tudomány.
Mégis, ebből a lányból csak a jóságot és a kedvességet tudom kinézni, így nagyon örülök, hogy ő fog mellettem ülni a mai nap jó részében. - Igazán nincs mit - mosolygok rá kedvesen. Ez nem egy mozi, ahol foglalás van, ráadásul, ha ilyen messziről jött, akkor biztos, hogy érdekli a téma, tehát nem valószínű, hogy érdektelenségből kifolyólag végig csacsogná az előadásokat.
- Azért az utazásnak is meg van a maga hangulata - nézek rá kedvesen, hátha megvilágítom a dolgot egy pozitívabb oldalról. - Én például szeretek utazás közben vagy a tájban gyönyörködni vagy olvasni, vagy zenét hallgatni, bár olyan is volt, hogy mind a hármat egyszerre csináltam - nevetgélek egy kicsi az emlék hatására. Azt már nem említem, hogy ilyen utakra azért elég ritkán kerül sor most már ez én életemben. A suli nagyon drága, így dolgoznom is illik (nem telepedhetek teljesen Tíora, ha már egyszer örökbe fogadott -, mint valami kivert kiskutyát) így szabadidőm se nagyon van utazgatni.
- A tanár jegyzete megvan, amiből tanít az órákon, így a tudás meg lesz, csak az óraszám nem, ami kötelező a félévhez. Meg sajnos egy választható tantárgyat csak egyszer lehet felvenni, így ezt már bebuktam - húzom el a számat egy kicsit. - Nem csodálom, tényleg nagyon érdekes témák szoktak felmerülni, meg ezek általában hasznosak is tudnak lenni, ha nem is most, akkor a későbbiekben - bár most inkább az olyanokra gondolok elsősorban, aki nem hivatásszerűen kell tudnia ezeket, közben azért mosolygok, mert nem akarom, hogy azt higgye, elrontotta a kedvemet. Próbálok arra gondolni, hogy valószínűleg, így még valamivel jobban is jártam, mert itt - talán - jobban bele tudunk majd menni olyan részletekbe, mint egy iskolai órán, már csak az időtartam miatt is. - Esetleg tudsz most példát mondani ilyenre? - kérdezek rá a dologra. Maximum, majd később, a következő szünetben kitárgyaljuk.
Figyelmesen hallgatom, ahogy arról mesél mik a tervei, és meg kell állapítanom magamban, hogy jó volt a megérzésem, tényleg ebben a szakmában készül elhelyezkedni a későbbiekben. - …megéri - fejezem be egy kicsit kérdő hangsúllyal - kedves mosollyal - a mondatát, már csak azért, hogy biztos legyek benne, és ő se úgy érezze, én szeretnék meghatározni valamit az Ő életében. - Szerencsések azok, akik nem csalódnak a választásukban - szerencsére én is ezt a tábort erősítem. Van néhány ismerősöm, aki beiratkozott, majd egy-két félév múlva otthagyta a sulit, mert nagyon nem az volt, mint amire számított. - Ha nem számít tolakodónak, akkor megkérdezhetem, hogy mi motivált, hogy ezt a szakot választottad? - érdeklődök kíváncsian, de persze nem szeretnék olyan dologba belemászni, ami nem tartozik rám, így megadom azt a lehetőséget is neki, hogy ne kelljen válaszolnia. Az ilyen szakoknál nem ritka, hogy valami személyes tragédia a választás oka, amit nem biztos, hogy szívesen idegenek orrára kötnek.
A következő kérdésén én is lenevetem magam, mert tényleg elég viccesen hangzik, ráadásul, ha nem szólja el magát a kérdésével, akkor valószínűleg én is így kérdeztem volna rá a dologra. Bármennyire is kisgyerekeknek szokták ezt a kérdést feltenni ebben a formában, akkor is ez a legegyértelműbb megfogalmazás. Ha belegondolunk akkor végül is, nem véletlen, hogy így kérdezik meg a kicsiket, nekik mindig a legegyszerűbb módon teszik fel a kérdéseket, és meg sem próbálják túlbonyolítani. Ezért sem feltétlen értem, hogy néhány tanár a fogalmaknál miért ragaszkodik annyira szakzsargonhoz, főleg, ha pont az lenne a cél, hogy a diák megértse azt a bizonyos dolgot. - Környezetmérnök leszek - és egy kicsit rájátszva a dologra, szándékosan olyan büszkeséggel és öntudattal mondom, mint ahogy a gyerekek szokták úgy válaszolok a második kérdésére először. - A fő tárgyaim lényegében a biológia, fizika és a kémia, vagy az ezekre épülő, ezeket alkalmazó tárgyak - válaszolom meg végül az első kérdését is. Világ életemben reál beállítottságú voltam, így ezek nem állnak tőlem olyan távol, bár a kémiával azért néha meggyűlik a bajom.

Néha még saját magam is belezavarodok kusza gondolataimba és érzéseimbe. Mert valahol tudom, hogy egyelőre nagyobb biztonságban nem is lehetnék, mint most vagyok, hiszen az FBI legjobbjai figyelnek rám, és szinte családtagjuknak tekintenek. De akkor is mindig bennem van, hogy legyenek bármennyire is felkészültek, körültekintőek és előrelátóak, akkor is kijátszható még az ő figyelmük is, főleg, hogy az enyém egy lezárt ügy, de tudjuk: az ördög sosem alszik, és a mostohacsaládom tagjai még a börtönből is képes ártani másoknak, ha akarnak. Ezért valahol mindig próbálok óvatos lenni és nem túl sok infót kiadni. Mindezek ellenére most Belle-lel valahogy nyíltabb vagyok, mint általában az idegenekkel. Remélem nem lesz belőle baj, később sem.
- Én nem igazán szoktam repülni, de ott tényleg nincs sok látni való - értek egyet vele, viszont, ha tényleg csak az előadás miatt jött, akkor valóban ez volt a legegyszerűbb, hiszen így nem kellett a szállással bíbelődnie. Erről viszont eszembe jut, hogy nem is tudom, meddig marad. - Mennyi időre jöttél DC-be? - kérdezek rá kedvesen. Sok látni való van itt, lehet, érdemes lenne egy kicsit több időt maradnia, feltéve, ha nincs holnap órája vagy bármi más, ami hazaszólítja.
Figyelmesen hallgatom a példát, amit mesél, mert tényleg nagyon érdekes. - Valóban érdekes és sajnálatos is - majd egy kicsit a gondolataimba mélyedek. - Személy szerint még nem találkoztam ilyen emberrel, de a filmekben valahogy mindig úgy van, hogy van egy az alap személyiségével teljesen ellentétes személyisége is, aki általában ellenkező nemű is, de, hogy a valóságban ez mennyire kirívó vagy átlagos, azt nem tudom. Mondjuk ennek a betegségnek - nézek rá kicsit kérdőn, mert nem teljesen vagyok benne biztos, hogy a megfelelő megnevezést találtam meg - elképzelésem sincs mi a kiváltó oka, vagyis, hogy valamilyen testi, szervi rendellenesség, vagy kizárólag a körülmények váltják ki - gondolkozok hangosan is, és amolyan kérdő pillantással nézek rá, hogy, ha tud, akkor nyugodtan válaszolhat is, mert érdekel. Tényleg érdekese ezek a dolgok, és remélem, mindenről egyre többet fogok megtudni, még úgy is, hogy csak „hobbi” szinten érdeklődök.
Kedvesen elmosolyodok, amikor arról beszél, hogy rosszul érintené, ha évek múlva jönne rá, hogy mégsem ezt akarja csinálni. - Szerintem, ha régóta ez érdekel, és nem kizárólag csalódásból fog állni később a munkád, akkor nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Persze az más kérdés, hogy időszakosan esetleg kiábrándulsz vagy megunod, de akkor egy hosszabb pihenő után, úgy is vissza fogsz vágyni a pszichológiához - bíztatom kicsit, mert ezt én tényleg így gondolom. Ha valaki nem hirtelen elhatározással teszi le egy szakma mellett a voksát, akkor nem olyan könnyű „elüldözni” onnan, és bízom benne, hogy velem is így lesz a saját választásommal, és Belle is a sajátjával.
Magyarázatát hallva egyre jobban meg vagyok győzve róla, hogy nem csak úgy random választotta ezt a szakmát, hivatást, hanem az alapja érdekli, tehát én kevés valószínűségét látom annak, hogy később váltani szeretne. - Üüüm, - húzom el a számat egy kicsit - nem feltétlen, mert ezt az válogathatja, hogy milyen nyomozó vagy, mert például, ha valaki az FBI fehérgallérosainál nyomoz, nem hiszem, hogy túl gyakran lát durva sérüléseket - gondolkozok el az indokain, de teljesen megértem, mert már én is láttam, hallottam elég brutális „sérüléseket”, amik miatt érthető, hogy nem kíván ilyenekkel foglalkozni. Belle-ből pedig tényleg nem nézem ki, hogy ezeket bírná gyomorral, bár általában megszokják a látványt és a szagokat az ezzel foglalkozók. - De ez egy teljesen jó és nyomós indok - nézek rá kedvesen. - Remélem, tényleg megtalálod a számításaidat.
Ahogy válaszolok a szakommal kapcsolatos kérdésére látom, hogy eléggé megdöbbent. Mondjuk tény, hogy ezeket általában nem szokták szeretni főleg a nők, de hozzám tényleg közelebb áll, mint például az irodalom. Amikor viszont ki is fejti, hogy mennyire nehéznek látja akaratomon kívül fel is nevetek egy kicsit, de remélem, nem bántom meg vele. - Nekem meg az a sok, orvosi dolog tűnik nehéznek, amit Te tanulsz, szerintem megtanulhatatlan, olyan mélységig - fejtem ki kicsit a nézeteimet. Ahogy viszont a pszichológia utáni érdeklődésem miértjét keresgéli, rájövök, hogy ez egy tényleg jó indok, de nálam mennyire nem ez áll a háttérben, de nem akarom elárulni neki a valódi indokaimat. - Igen, a későbbiekben nagyon jól fog jönni, ha tudok majd az emberekkel bánni - és meghagyom ebben a tudatban. Nem kell tudnia, hogy ez nálam egyfajta önvédelmi mechanizmus, hogy a felismerjem, ha valaki tényleg ártani akar nekem, vagy éppen ellenkezőek a szándékai, és nyugodtan lehetek mellette őszinte és nyitott. Már amennyire én nyitott tudok még lenni.
Megértően mosolygok rá, amikor rákérdez, hogy mivel is fogok később foglalkozni. - Egyáltalán nem tűnsz hülyének - nyugtatom meg -, mert nagyon sokan nem tudják. Lényegében a természetes és mesterséges környezet elemeit próbáljuk meg megvédeni az emberi hatásoktól - magyarázom meg, hogy mit is takar pontosan az, hogy valaki „környezetmérnök”.
Már éppen nyitnám a számat, hogy rákérdezzek, hogy mennyi van még a tanulmányaiból, és hogy utána van-e már valami kilátásban számára munka szempontjából, amikor belép az első előadó. Az egész terem elcsendesedik köztük velünk együtt, én meg, amikor észreveszem, hogy engem keres a tekintetével, egy apró intéssel jelzem felé, hogy itt vagyok, amit ő egy kicsi bólintással nyugtáz. Ezt követően bemutatkozik és vázolja az előadása témáját, egyelőre csak nagyvonalakban.

Valahol örömmel tölt el, hogy érdeklődik Washington iránt, de ha csak most határozza el, hogy maradna akkor valószínűleg nincs még hol megszállnia, aminél azért nem tudom eldönteni, hogy akkor most talán fel kellene ajánlanom, hogy jöjjön hozzám. Normál esetben ez nem nagydolog, de én határozottan nem tartozom a normál kategóriába. Meg amúgy is azt terveztem, hogy ha most úgy is egyedül maradtam a hétre, akkor vissza is költözök ideiglenesen Tíohoz. Nem szeretek egyedül lenni egy lakásban, és ott érzem magam a legnagyobb biztonságban. - Ha meg tudod oldani, akkor szerintem mindenképpen érdemes szétnézned egy kicsit. Nagyon sok látnivaló van, és biztos van, amit már régóta szeretnél megnézni - bíztatom egy kicsit mindenek ellenére. Azt viszont így fejből nem merném kijelenteni, hogy holnap mi van beütemezve a napirendembe. Az enyémet képtelenség határidőnapló nélkül fejben tartani, suli, munkahely, magánórák… Amikor így végigfuttatom magamban a dolgokat, mindig elcsodálkozok, hogy Oliver hogy nem szakított még velem. De, ha Belle rákérdez, biztos meg tudom oldani, hogy maradjon időm kicsit körbekalauzolni őt D.C-ben.
A skizofrénia számomra egy kicsit megfoghatatlan jelenség, de éppen ezért hallgatom annyira figyelmesen, amit mond. - Én néha inkább a félelmetest mondanám - szólok közbe, amikor egy kicsit a gondolataiba mélyed, és közben elhúzom a számat, ahogy egy-egy lehetséges elmezavar következményére gondolok. Ahogy tovább folytatja a téma elemzését, kicsit kezdek megijedni, mert tudom, hogy nekem is sok traumatikus dolgon kellett már átesnem, és nem egy-két dolgot söpörtem a szőnyeg alá, ami időről időre visszaköszön, de akkor se nagyon tudok róla beszélni. Legalább is részletesen kibeszélve magamból biztos, hogy nem, inkább csak úgy tényként közölve, kicsit ferdítve a valóságon, ami mindössze annyit takar, hogy például „a szüleimet öt éves koromban veszítettem el”, de arról már hallgatok, hogy én találtam meg őket. - Mondjuk - ez teljesen privát vélemény, és egyáltalán nincs szakmai alapja, de - szögezem le gyorsan a dolgot - én úgy gondolom, hogy biztos kell lennie valami örökletes hajlamnak, vagy szervi dolognak lennie, ahogy Te is mondtad, mert nagyon sok embernek vannak elfojtott érzelmei, emlékei, de szerintem jóval kevesebben vannak, akik skizofréniások - elmélkedek hangosan az előbb hallottakon. Ha ez elegendő lenne ehhez a betegséghez, akkor szerintem rajtam már régen kijött volna, vagy akkor jó eséllyel később veszélyeztetett leszek, amibe még belegondolni is hátborzongató.
Már éppen azon kezdek el agyalni, hogyan tudnám elterelni a témát, és ezzel a figyelmemet is, amikor Belle megoldja helyettem. Ahogy a hangja visszahoz a gondolataimból, szinte azonnal rosszallóan is nézek rá, amikor azt feltételezi, hogy untat, de mivel folytatja is egyből a megkezdett gondolatot, így csak nonverbálisan üzenem meg neki, hogy „ne hülyéskedj, egyáltalán nem untatsz”, és bízom benne, hogy nem érti félre, miért néztem rá egy kicsit „csúnyán”. - Hogy mi van? - akarok ki ezen a fóbián, és amikor el kezd nevetni, akkor én is önkéntelenül vele tartok. Tudom, hogy ez mennyire ronda dolog, de ez olyan különleges, hogy teljesen felkészületlenül ér. Ráadásul tudom magamról, hogy nekem is van jó néhány félelmem, amitől akár még pánikrohamot is képes vagyok kapni, ha túl hírtelen tör rám. - A hátterét tudod? - kérdezek rá. - Hogy miért alakult ki ez a betegség? - nekem ez egy nagyon újfajta fóbiának tűnik, így kíváncsi vagyok, hogy mi állhat ennek a hátterében.
Ahogy tovább boncolgatjuk a „rossz szakmát választottam” témát elgondolkozok a kérdésén. Az első órán a pszichológia tanárom azt mondta, hogy az egy normális reakció, ha az emberek elzárkóznak a betegektől, legyen az fizikai vagy mentális, de a pszichológusok pont a betegekkel foglakoznak, hiszen majdnem orvosok. Abba viszont hamar bele lehet fáradni, ha mindig betegekkel találkozik valaki napi több órán keresztül, ráadásul neki úgy kell foglalkozni velük, hogy emberként lássa őket és be ként bánjon velük. Ő nem teheti meg, hogy például letakarja az arcát egy műtét során, mint egy sebész. - Nem tudom - bizonytalanodok el egy kicsit -, de ha megtalálod megoldást, hogy néha hosszabb szabadságokra menj, ahol ezeket a pácienseket át tudod adni másnak arra az időszakra, és ki tudsz időről időre kapcsolódni, akkor nem hiszem, hogy akár hosszú távon is belefáradnál. Mint mindenben, ebben is meg kell találni az egyensúlyt, hogy ne csak a betegeid körül forogjon a világ. Illetve gondolom, itt is megvan a szakosodás, hogy ki mivel foglalkozik, így érdemes olyat választani, ami hozzád a legközelebb áll. Legalább is én így gondolom - próbálok valami okosat mondani, de nem biztos, hogy sikerül. Néha csak a szám jár, és olyan hülyeségek jönnek ki rajta, aminek köze sincs a valósághoz.
- Nekem van olyan ismerősöm, aki a bűnmegelőzésnél dolgozik - de jó, már megint ködösítek, jut el a tudatomig, hiszen most Tíoról és a kollégáiról beszélek, akik az FBI-nál dolgoznak - és nem mondta soha, hogy neki vagy bármelyik munkatársának lett volna ilyen gondja, vagy lehet nem is gondoltak ilyenekre, amikor elkezdték. Bár hallottam olyanról is, hogy valaki az után hagyta ott, hogy premier plánba mutattak nekik boncolást, hogy prezentálják élőben is, hogy például egy mellkas lövés milyen sérüléseket okozhat. Ehhez elhivatottság kell, és szerintem, nem szabad úgy érezni, hogy már az elején van olyan dolog, ami visszatart, mert akkor később talán még csak rosszabb lenne - adok hangot hosszabban is a meglátásomnak.
- Valóban ez az egyik legnehezebb, mert lényegében úgy kell döntened, hogy nem látsz bele, hogy mit is választottál pontosan, de lehet, egy egész életen keresztül nem fogsz tudni váltani - értek egyet vele. - Viszont én most úgy érzem, megtaláltam, amit szívesen csinálnék életem végéig, meg ez egy eléggé szerteágazó szakma, ahol könnyebb átmenni egy másik területre, mint mondjuk egy tanárnál, ahol specializálódnak néhány tárgyra - osztom meg vele a saját szakmám lehetőségeit.
- Ez teljesen így van. Lehetetlen minden teljes részletességgel megtanulni. Vagy legalább is nagyon kevés az olyan ember, aki mindenhez ért, hiszen akkor mondhatni, polihisztor, ami azért elég ritka - mosolyodok el. - Persze, hogy van, a kémiai laborról tudom, hogy sose fogom szeretni, mert nagyon nehezen megy a fejembe az a sok vegyi reakció, meg a képletei, egyenletei - és még bele is borzongok, amikor eszembe jut, hogy minden héten írunk ebből dolgozatot.
- Nem gond, szívesen elmagyarázom - mosolygok rá kedvesen, mert egy laikusnak, ez nem kell, hogy feltétlen egyértelmű legyen. - Ezt inkább úgy kell elképzelni, hogy olyan, mint a természetvédelmet, csak ez annyival több, hogy mi - gondolok itt most a többi környezetmérnökre - védjük az épületeket és egyéb építményeket is. Az emberek önmaguk legnagyobb ellenségei. - Már nyitnám a számat, hogy tovább magyarázzam, amikor elkezdődik az előadás. - Majd később folytatom, ha még érdekel - súgom oda neki halkan, mert szívesen beszélek erről, ha valakit érdekel a téma, de nem most az előadáson. Szünetben viszont nincs akadálya a dolognak.

Látom Belle arcán, hogy hajlik arra, hogy ha már itt van, akkor meg is nézi a várost. Ha már eljött ide tényleg érdemes szét is néznie. - Örülök, hogy így gondolod - mosolygok rá kedvesen. A körbevezetés és a hol alvás témát meg van még időnk kigondolni és átbeszélni, hiszen majdnem egész nap itt leszünk.
Figyelmesen hallgatom, ahogy a gyilkosok pszichológiájáról beszél, és van benne ráció, ezt el kell ismernem. Ez a téma nálam mindig kettős érzelmeket kelt, mert alapvetően nagyon rossz dolognak tartom, ha valaki elveszi egy másik ember életét, ráadásul pont egy - de lehet több - ilyen ember miatt lettem én is árva, és ezért kerültem árvaházba, majd nevelő szülőkhöz, ahol még a mások által szörnyűnek tartott árvaházat is visszasírtam éjjelente. De ott van Tío, aki mesterlövész volt régen és még most is előfordul, hogy munka közben le kell lőnie valakit ön vagy más ártatlan védelme érdekében; és hiába tudom, hogy ölt már embert, e miatt képtelen vagyok tőle félni vagy elítélni, sőt, mellette érzem magam a legnagyobb biztonságban. És amit még soha senkinek sem mondtam el, hogy sokkal jobb helynek tartanám a világot és végre félelem nélkül élhetnék, ha a mostohaszüleimet és a mostohabátyámat megölnék a börtönben, ahova egyébként én vallomásom juttatta őket. Bár ezeket a gondolatokat, ebben a formában nem kell senki másnak tudnia rajtam kívül. Viszont kíváncsi vagyok Belle véleményre ebben a témában. - Mondjuk ez a gyilkosos téma azért elég érdekes, ha más oldalról nézzük egy kicsit a dolgokat - vezetem fel a gondolatmenetemet enyhén bizonytalanul. - Mert ha belegondolunk, akkor - most eltekintve a kegyetlenséggel elkövetett emberölésektől -, ha például valaki hirtelen felindulásból elkövet egy gyilkosságot, akkor őt bíróság elé állítják és felelnie kell tetteiért, de ott vannak a katonák, akiket meg pont arra képez ki az állam, hogy emberek tucatjait öljék meg. És nekik nem kell felelni a tetteikért. Ez azért érdekes, mert valahol talán mind a két csoportnál - utalok most a két külön példára - valami másabb, mint a „normál embereknél”, mert addig senki sem jelentheti ki száz százalékosan, hogy ő tudna embert ölni, amíg oda nem kerül. Tehát valami hasonlóságnak kell lennie az olyanok között, akik „hivatalból ölnek” és azok között, akik „csak úgy megölnek valakit” - teszem idézőjelbe a megfelelő részeket. - Vagy rosszul gondolom? - kérdezek rá bizonytalanul, mindenáron fenntartva azt a látszatot, hogy ezt csak most jutott eszembe, de eddig ezen még sosem gondolkodtam el.
A skizofrénia még mindig rémiszt, mert elegek nekem a saját, meglévő problémáim, így ilyet végképp nem szeretnék beszerezni. - Hát nem tudom - gondolkodok el az indokain - azért én bízom benne, hogy kell hozzá hajlam is, mert lehet, hogy ha nagyrészt elegendő a környezet, akkor megeshet, idővel egyre több lesz a skizofrén - húzom el számat. - De ezt majd a téma kutatói megoldják - nézek rá egy kicsit kihívóan, hátha ő is köztük lesz, és egy kicsit nem törődöm stílusba - én ehhez nagyon kicsi vagyok - vigyorodok el a végén - egy kicsit össze is húzva magam játékosan, hogy semmiképp ne vegye le rólam, hogy veszélyeztetettnek érzem magam.
Az újabb fóbiánál kiteljesedik a jókedvünk, mert ezek szerint vannak nagyon furcsa fóbiák is, mint ez a mogyoróvajas. - Mondjuk, én azt furcsállom, hogy konkrétan a mogyoróvaj váltja ki, és nem mondjuk egy - gondolkozok el egy kicsit - a… csokikrém - tűnődök, de a vidámságom nem lankad egy kicsit sem. Jó, hogy most már nem az előző komoly dolgok vannak előtérben. - Egyébként egyszer mintha olvastam volna egy olyanról, hogy valaki fél attól, hogy ki kell nyitnia a szemét. Az milyen gáz lehet már - akadok ki én is egy olyan fóbián, amiről még nagyon régen olvastam, de eddig erről meg is felejtkeztem.
Meglepődök, amikor hálálkodni kezd a tanácsomért, és egy kicsit zavarba is jövök tőle. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki hálás legyen nekem valamiért. Az egyetlen, akitől úgymond kezdem megszokni az Tío, tőle már a dicséretet is kezdem megtanulni úgy elfogadni, hogy nem kezdek el gondolkozni azon, hogy „ezt most komolyan mondja és gondolja, vagy csak át akar verni”. De az még nagyon idegen számomra, ha idegenektől tapasztalom ezt. Ha tanácsot adok, általában sértésnek veszik, és azt hiszik, hogy mások dolgába ütöm az orrom, vagy, hogy okoskodok. - Igazán semmiség, örülök, hogy segíthettem - mondom neki egy kicsit félszegen.
- Ne is legyen, mert az régen rossz lenne - reagálok egyből arra, hogy mindenki szembesüljön egy brutális gyilkossággal. - De szerintem ezt csak úgy lehet megtudni, ha valóban ott van egy holttest mellett, mert a képzelet nem adja vissza a látványt, a szagokat meg pláne nem - borzongok meg akaratlanul is egy kicsit. Nekem egy életre az orromba ivódott a vér fémes szaga, még öt éves koromban, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. És akkor még az elmondások alapján ez egy nagyon kis dolog, mert egy több napos holttest vagy egy vízi hulla mellett, a vérszag illatos virágnak tűnik. De szerencsére erről nincs tapasztalatom.
- Úgy legyen - bólintok rá széles és kedves mosollyal. Tíz-húsz év még nagyon messze van, de még ilyen távlatban sem tudom nagyon elképzelni, hogy ne a környezettel, természettel foglalkozzak. És szerintem valahol Belle is így van a pszichológiával.
- Én egyelőre arra hajtok, hogy meglegyenek az ilyen tárgyaim, utána biztosan olyan helyet fogok keresni, ahol nincs kémiai labor - mosolyodok el már csak attól a gondolattól is, hogy ha vége a sulinak, talán örökre leszámolhatok a kémiával. - És neked melyik az a tárgy, amit szívesen kitörölnél a kötelező tárgyaid közül, ha lehetne? - kérdezem kíváncsian.
Belle-nek még sikerül egy rövidke mondatot hozzáfűznie az utolsó témához mielőtt elkezdődne az első előadás. Ekkor viszont mind a ketten teljes figyelmünket az előadónak szenteljük. Tényleg nagyon érdekes dolgokról beszél, amikre az óráim keretében biztosan nem lett volna lehetőségünk kitérni, így bőszen jegyzetelek is, hogy szükség esetén később fel tudjam eleveníteni.
Elég hosszú volt így egyben ez a majdnem két és fél óra, de ezt már csak akkor érzem, amikor befejeződik, mert minden tagon elgémberedett így ültömben. Nekem viszont még szereznem kell tőle egy igazolást, hogy tényleg megjelentem az előadáson, így fel is állok, és a tanáromtól kapott kisfüzettel a kezemben megindulok a már pakoló előadóhoz. - Mindjárt visszajövök - szólok kedvesen Belle-hez, és kimászok belülről. Az aláírást lényegében egy szó nélkül megkapom, amit azért hálásan megköszönök, majd visszatérek padtársamhoz.
- Itt is vagyok - jelentem be a nyilvánvalót. - És most mit legyen ebben a fél órában, amíg a következő előadás elkezdődik? - kérdezem kedvesen. - Egyébként érdekel még az, amiről az előadás előtt beszéltünk? - érdeklődök kedvesen - hogy hogyan is kapcsolódik a mesterséges környezet a dologhoz? - egészítem ki, ha esetleg azt látnám, hogy már elvesztette fonalat az előadás ideje alatt, de persze erőltetni sem akarom. - Vagy sikerült megválaszolnom a kérdéseidet? - mosolyodok el lágyan.

- Na, ez egy tök jó kérdés - reagálok már elviccelve a dolgokat, mert valahol érzem, hogy ezt ő sem gondolja komolyan, bár kétségtelen, hogy talán valahol ez lenne a megoldás, de lehet, hogy akkor csak egy rakás képzett, őrült gyilkost szabadítanánk a világra. Magam sem tudom eldönteni. - Mondjuk ez igaz - értek egyet a sok, mentális sérüléssel hazatérő katonára tett eszmefuttatásával. Valóban több ilyen jellegű panaszt hallani, mint a gyilkosok között. - Mondjuk ez a pszichológia terület is nagyon érdekes dolgokat rejthet magában - gondolkozok el hangosan. - Kíváncsi lennék egy ilyen tanulmányra - jegyzem meg érdeklődve.
- Szerencsére, és reméljük, egyszer meg fogjuk előzni a betegségeket, és amikorra feltűnik, szinte azonnal tudjuk is rá a gyógymódot - mondom bizakodóan, bár tudom, hogy ez, amolyan Utópia.
- Én még elképzelni sem akarom, milyen lehet, ha valaki nem meri kinyitni soha a szemét - borzongok meg, mert azért valahol mégis csak belegondolok a dologba futólag. - Egyébként régebben is ennyi fóbia volt csak nem tudtak róla, vagy ez valami új keletű dolog? - kérdezem kíváncsian, hátha tud válaszolni, mert én nem tudom elképzelni, hogy mondjuk a nagyszüleink vagy a dédszülein idejében ennyi fóbiás lett volna. Vagy ez csak a mai, modern, elhidegült világ következménye, ahol az emberek nem teremtenek személyes kapcsolatokat?
- Teljesen megértem - mosolyodok el, amikor elárulja, inkább kihagyná, hogy már oszlásnak indult holttesttel kerüljön kapcsolatba. A szagokat meg lehet szokni hosszú távon, mert sok ismerősöm van, akit már annyira nem zavar. Bár mintha egyszer azt olvastam volna, hogy az erős szagok pusztítják a szagló receptorokat a szervezet védelme érdekében.
A kémiára tett megjegyzésén viszont én is elnevetem magam. Nem is emlékszem, hogy mikor nevettem ennyit egyszerre, mint most Belle-lel, pedig még csak most ismertem meg. Persze ezzel nem arra célzok, hogy nem szoktam nevetni a párommal, vagy a haverokkal, de őket már ismerem egy jó ideje. Az idegenek viszont nálam nagyon más kategória, mert nagyon nehezen nyílok meg nekik. Na, nem mintha most annyira nagyon nyíltan beszélnék önmagamról, de most nem ülök csendes megfigyelőként, mint általában.
- Örülj neki, mert nagyon rossz lehet, ha több az a tárgy, amit nem szeretsz, főleg, ha a célhoz azokon át vezet az út. És az anatómiában mit nem szeretsz? - kérdezem kedvesen érdeklődve.

Amikor begyűjtöm az első aláírást és visszatérek a padunkhoz, Belle felvet egy ötletet, amit csak támogatni tudok. - Ez egy nagyon jó ötlet, de inkább a büfét rohamozzuk meg, mert az automatás kávét csak végszüksége esetében tudom meginni - jegyzem meg őszintén. Mivel az előttünk lévő padból már kivonultak, így én onnan kezdem összeszedni a cuccaimat, hogy ne akadályozzuk egymást fölöslegesen.
- Hát ez nagyon sok mindentől függ, például, hogy hol fogok elhelyezkedni, ott is, hogy milyen beosztásban. Lehet, hogy különböző méréseket fogok végezni, ami kapcsolódhat vagy egy új környezetkímélő eljárás, technológia kifejlesztéséhez, vagy a már meglévő problémához tartozóan egy mentesítő javaslat elkészítéséhez, de akár hatósági mérésekhez is. Viszont lehet, hogy „csak” egy olyan cégnél fogok dolgozni, ahol a mindennapokban kell olyan intézkedéseket tenni, hogy a cégnél folyó munkálatok egyáltalán vagy csak minimálisan terheljék a környezetet. Tehát a lehetőségek elég széles skálán mozognak, legalább is elméleti szinten, az meg, hogy a valóságban mennyire van kereslet erre, az meg a jövő zenéje - válaszolok a büfébe menet, ahova időközben meg is érkezünk, ha Belle is egyetért a büfével. - Meghívlak - ajánlom fel visszautasíthatatlanul, miközben előhalászom a pénztárcámat a táskám zsebéből. - Tudod már, hogy mit szeretnél majd kérni? - érdeklődök kedvesen, bár még nem mi következünk a sorban. Válasza után visszaterelem a szót az ő foglalkozására, úgy érzem rólam már túl sokat beszéltünk. - Tudod már esetleg, hogy a pszichológiában melyik terület az, ami igazán érdekel, vagy, hogy melyik részen dolgoznál a legszívesebben? - kíváncsi vagyok, hogy mit mond. Engem sok minden érdekel belőle, de hogy melyikkel foglalkoznék részletesebben, azt nem biztos, hogy meg tudnám mondani, de lehet, hogy még azt sem, hogy a saját szakmámon belül melyik terület érdekel a legjobban. Leszámítva persze a kémiát, amit, majd ha megtehetek, kerülni fogok.

Részben egyet értek vele, hogy mindig vannak előjelek, amiket sokszor nem vesznek észre az emberek, de van olyan is, hogy minden hiába, mert aki észreveszi, az nem tehet semmit. Én sem tehettem semmi a mostohacsaládom tettei ellen, amíg velük éltem, utána léptem, de a mai napig nem tudom, hogy jó döntést hoztam-e. Valahol biztos, hogy igen, mert börtönbe jutottak, de lehet, hogy sokak életét veszélyeztetem ezzel a lépésemmel, és most nem magamról beszélek, hanem azokról, akik segítettek nekem, akiknek én segítettem, de lehet, hogy azoknak is, akik csak ismernek most, a múltban vagy a jövőben. Én pedig még ezzel a - történtek után eltelt - néhány évvel a hátam mögött sem tudom, hogy azzal segítek többet másoknak, ha elmondom mi történt vagy hallgatok, de egyelőre a második szerint élek, a boldog tudatlanságot pártolva, így most is hallgatok a fejemben kavargó gondolatokról. - Én nem hiszem, hogy feltétlen szakembernek kellene lenni, hogy felismerjük a személyiség zavarokat, szerintem elég lenne, ha ezt kötelezően tanítanák az iskolában, mármint a pszichológiai alapokat, de úgy veszem észre, hogy ezek még mindig, amolyan tabuszerű témák, amiről nem szabad beszélni - osztom meg vele álláspontomat, és a tekintetemmel kérdezem meg, hogy ő hogyan látja. Most félek túl sokat beszélni ebben a témában, nehogy elszóljam magam a múltammal kapcsolatban. Egyébként pedig narcisztikus személyiségek pedig pont olyan képességekkel bírnak, ami magasra juttatják őket a társadalmi ranglétrán, így a saját védelmük érdekében, az ilyen jellegű tudást próbálják minél kisebb körben szórni. Bár az is lehet, hogy ezt csak én látom ilyen sötéten, de ha megnézzük a történelem nagy személyeit, elég gyakori az ilyen betegségben szenvedő köztük.
- Valószínűleg - gondolok bele az elhangzottakba. Ebből a szempontból még nem gondoltam végig a dolgokat, de tényleg lehet benne valami.
Kedvesen elmosolyodva hallgatom, hogy lényegében nem is az anatómiával van a baja, hanem túlzott részletességgel. - Ha nem is szervesen kapcsolódik a pszichológiához, az életben hasznát fogod még venni, szerintem. Ez a tudás már a tiéd, ezt nem fogják elvenni tőled, max. fakulni fog, de gondolj bele: mennyivel előrébb leszel majd egy orvosi vizsgálat során, ahol a dokik latinnal tömik a fejed? - kérdezem költőien, és már meg is válaszolom a saját kérdésemet. - Neked nem fog kelleni orvosi lexikon, vagy internet, hogy tudd mi a bajod, mint a legtöbb embernek, amikor a leleteit nézi. Téged ezzel a tudással nehezebben fognak félrevezetni a dokik, mert tudni fogod, hogy miről van szó, illetve egy enyhe dolog kilométer hosszú latin nevétől nem fogsz fejvesztett pánikban kitörni, azt gondolván, hogy valami halálos betegséged van - ecsetelem ennek a tárgynak az előnyeit, hátha kedvet tudok neki csinálni hozzá; hogy eltűnjenek az ellenérzései.

- Szerencsére - mosolygok lelkesen. A változatosság előnyös, hiszen mondhatni, ezzel a sulival olyan alapot kapok, ami lehetőséget nyújt, hogy ha kell minimális rátanulással több lábon álljak.
Szélesen elvigyorodok felháborodásán - Ne aggódj, hosszú még a nap - nyugtatom meg azonnal. A kávé általában nekem létszükség kérdése, mert nem nagyon van lazításom, így a munka, tanulás, otthoni teendők a pihenés rovására mennek, tehát kell valami, ami lendületben tart napi átlag tizennyolc-tizenkilenc órában.
- Ezt könnyű lesz megjegyeznem, mert általában én is így iszom, csak én édesítővel - mosolygok rá. - Köszönöm kedves vagy, de nekem még nincs étvágyam. Otthon ettem, ebédelni meg később szoktam - utasítom vissza ajánlatát -, de ígérem, hogy a következő szünetben esedékes kávémra meghívhatsz - mondom neki azonnal megnyugtatásképpen, mielőtt talán azt hiszi, hogy adósom maradna. A kávé létszüksége, az evések viszont ki-kimaradoznak, ha nem figyelek.
- A rendőrségi pszichológus az ugye a rendőrökkel foglalkozik? - kérdezek rá bizonytalanul, mert nem vagyok biztos benne, hogy ez most az ott tevékenykedő két pszichológiai ág közül az „elfogókkal” vagy az elfogottakkal foglalkozik. Az egyiknek a neve most az istennek sem akar az eszembe jutni, és így valószínűleg nagy hülyeséget is sikerült kérdeznem, de nem érzem annyira nagy bajnak. - És, ha kamaszokkal, akkor iskolai kereteken belül vagy azon kívül? - érdeklődök kíváncsian. Mindegyiknek meg vannak a maga előnyei és hátrányai, de ez igaz a rendőrségi pszichológiai pályára is, de kíváncsi vagyok, hogy ő milyen indokok alapján választ, így egyelőre nem mondok semmit erről, csak ha esetleg rákérdez, hogy mit gondolok.
Közben sorra is kerülünk, így elfordulok Belle-től egy kicsit. - Jó napot! - köszönök kedvesen a büfésnek. - Két kávét szeretnék kérni tejjel, ebből az egyiket cukorral, a másikat édesítővel, ha van - teszem hozzá, mert innen nem látom, hogy lenne.
- Jó napot! Persze, van édesítőnk is - válaszol kedvesen.
- Köszönöm - mondom, amikor elém rakja a dobozkát, valamint a poharat, amiben az egységnyi adagokba csomagolt cukrot tartja.
- Azonnal adom a kávékat is - fordul el tőlünk a gép irányába, hogy elindítsa azt. - Még valamit adhatok? - kérdezi kedvesen.
- Ezt külön fizetném, de szeretnénk kérni még… - hagyom nyitva a mondatot és Belle-re nézek, hogy részemről nyugodtan mondhatja, hogy mit szeretne pontosan kérni. Közben rögzítésre is kerül a kasszagépben a két kávé összege, amit a kijelző felénk eső részéről leolvasva, már veszek is elő a zsebemből, majd a pultra helyezem. Néhány adagnyi kávéra valót mindig kézközelben tartok, hogy akkor is hozzájussak az élénkítőhöz, ha nagyon kevés időm van. A sok rohanás, és időhiány miatt általában próbálok fejben előrébb járni néhány lépéssel, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok.

Örülök, hogy egyetért velem abban, hogy az alapokat tanítani kéne, az viszont meglep, hogy a pszichológiát egyesek ennyire lebecsülik. Az ilyen felfogású személyek szerintem teljesen védtelenek az őket érő pszichológiai támadások ellen, ami nap, mint nap ér minket, hiszen a média, a kereskedelem az mind-mind a pszichológiára alapoz, és nagyon sikeresen működnek. - Ezzel mondjuk megleptél - nézek rá csodálkozóan. - Én még ilyen személlyel nem találkoztam, de nem irigylem őket, mert akkor ők nagyon könnyen befolyásolhatóak is, legalább is véleményem szerint. - Ha nem tudja valaki, hogy milyen támadás érheti, akkor felkészülni sem tud rá, tehát teljesen kiszolgáltatott lesz. A kereskedelemben az egyik ilyen támadás, az akciók, mert ha valaki megnézné az akció előtt hetekben az árat, majd alatta és végül utána, az rájöhet, hogy korábban sokkal olcsóbban is hozzá lehetett jutni a termékhez. Valamint sokan úgy vannak vele, hogy „megveszem, mert most akciós, utána meg majd lesz vele valami”, de lehet sose lesz rá szüksége, tehát fölösleges pénzkidobás volt.
Az anatómiatanulásra vonatkozó véleményét figyelmesen hallgatom továbbra is. - Megértem, az időhiány miatt, olyan sok érdekes és hasznos dologról maradunk le, mert mindig van valami fontosabb, amin sok múlik, ha nem tesszük meg, utána a többire már gyakran nem marad erő és idő - gondolok bele jobban a dologba, majd visszamosolygok rá. Sajnos nálam is gyakran előfordul, hogy csak úgy bedobálom a fejembe az anyagot, hogy vizsgára meglegyen, majd hiába jegyzem fel, hogy „ennek meg ennek jobban utána járok” sosem lesz belőle semmi, mert addigra már mást kell csinálnom, tanulnom. Ez az állandó feszítet tempó rengeteg hasznos tudástól és egyéb lehetőségtől fosztja meg az embereket, ami valahol szűrnyű. Állandóan rohanunk, kapkodunk, és nem jutunk előrébb. Az itteniek el sem tudják képzelni milyen jó San Juanban, ott nincs ez az állandó rohanás, ott minden nyugodtabb, az embereknek van idejük egymásra, és sokkal kiegyensúlyozottabbak is. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy amióta itt vagyok, én is átvettem ezt a kapkodást és rohanást. Hiányzik San Juan! De tudom, hogy nem mehetek vissza, legalább is élni semmi szín alatt, meg ha mégis visszamennék, akkor Tío, aki mára az egész családommá vált, és az itteni életem hiányozna.
A büfé sorában állva úgy tűnik sikerült megnyugtatnom, hogy nem marad le semmiről, ha most én fizetek, lesz még alkalma meghívni. - Megegyeztünk - mondom neki a megállapodásunkat lezárandóan.
Figyelmesen hallgatom, hogy mivel is foglalkozik egy rendőrségi pszichológus, és akkor kezd körvonalazódni, hogy ilyen az FBI-nál is van, és kötelező jelleggel kell is hozzá járniuk, hiszen általános felméréseken is rész kell venniük bizonyos időközönként. Csak ők „dili-dokinak” hívják, Mr. Moore-t, akihez ők járnak, és Mr. Mitchellt is, akit bizonyos esetekben a bűnözők miatt kell hívniuk. - Oh, értem - mondom megvilágosodásom jeleként. - Meg ott lesznek a rendszeres pszichológia felmérések is, amit általában nem szoktak szeretni - jár el a szám meggondolatlanul. Bár az nem is biztos, hogy olyan nagy titok, hogy van olyan ismerősöm, aki a rendfenntartóknál dolgozik. - Igen, náluk is olyasmi, mint a katonáknál, csak szerencsére náluk nem olyan gyakori, hogy el kell venniük egy életet - utalok vissza korábbi beszélgetésünkre. - A rendőröknél, még ha jogos is, nincs annyira felfokozott érzelmi állapot, mint egy háborúban, és nem is készülnek általában úgy, hogy „ők most lelőnek valakit”. Így egy ilyen után mindig jönnek a kérdések és az agyalás, hogy biztos jól tettem-e, meg hogy ki várhatja haza - gondolom végig a dolgot hangosan is; és egy kicsit el is szomorodok, mert, ha Tío nem is mondja soha, hogy mi volt bent, észre szoktam venni, ha ilyen történik, mert akkor még az átlagosnál is szótlanabb lesz.
- Igen, valóban így van. Szörnyű kimondani, de a gyógyulás útjába gyakran anyagi okok állnak, csak kérdés, hogy iskolai kereteken belül, mennyire mer valaki segítséget kérni, hiszen az mégis egy zárt közösség, ahol sokan látnak sok mindent - utalok arra, hogy lehet, hogy egy gyerek nem megy le a pszichológushoz, ha az osztályban érik a sérelmek, mert fél, ha meglátják, még inkább bántani fogják. Vagy ha otthon, akkor meg attól fél, hogy a tanár elmondja a szülőnek, aminek szintén következményei lehetnek, hogy „kiteregeti a szennyest”.
- Biztos, hogy nem kérsz semmit? - kérdezek rá megerősítésként. - Egy csokit vagy valamilyen kekszet? - érdeklődök, hogy háta meggondolja magát. - Csak miattam ne éhezz fölöslegesen - mondom neki kedvesen. Ha viszont tényleg nem kér semmit, akkor zárom is a számlát.
A feltett kérdése váratlanul ér egy picit, mert ez nálam egy kicsit bonyolult, de pár pillanat gondolkozás után válaszolok is rá. - Engem valahogy mindig a természet és a környezet vonzott igazán, ahol a biológia van a központban. Illetve a pszichológusnak meg kell tanulni a saját védelme érdekében egy kis távolságot tartani a pácienseitől - mondom bizonytalanul, enyhe kérdő hangsúllyal az utolsó szót megerősítést várva -, amire én nem valószínű, hogy képes lennék. Utána lehet, hogy nekem is ilyen foglalkozásra kellene járnom - mondom nevetősen, hogy elvegyem a dolog élét. Ez teljesen igaz, csak nem ez a teljes igazság, mert részben pénzem se lett volna rá, a pszichológia jóval költségesebb az én szakomnál, illetve részben meg én is sérült vagyok, és egy tapasztalt pszichológus, akik tanítottak volna nap, mint nap, könnyen kiszúrhatta volna ezt. Nekem régebben el kellett beszélgetnem egy pszichológussal, mert ez feltétele volt annak, hogy beszámíthatónak tartsák a vallomásom a mostohacsaládom ellen. Ott sok mindent elmondtam, ami az ügyhöz kapcsolódót, de sok minden el is hallgattam, de végig próbáltam úgy beszélni, hogy ne akarjanak kezeltetni. Nem igazán jött össze, de beszámíthatónak tartottak, és csak javaslat volt, hogy majd járjak pszichológushoz, de nem mentem el. Már az az egy megbeszélés is soknak tűnt, amikor előadta, hogy megért, tudja min mentem keresztül. A könyvből szerzett tudást össze sem lehet azzal hasonlítani, amikor valaki a saját bőrén tapasztalja a dolgokat. Ha átéli, amit én, akkor majd elmondhatja, mit kell tennem, hogy jobban érezzem magam, addig nem. Nekem Tío segített a legtöbbet, mert ő sokat tapasztalt abból, amin én is keresztülmentem, az ő tanácsai segítettek, meg az, hogy mellettem volt, de ez akkor még koránt sem volt biztos, amikor tárgyalások tartottak. Ha egyedül vagy, minden támasz és segítség nélkül, akkor máshogy kell megbirkóznod a nehézségekkel, és a pszichológus nem tudta, hogy rám elméletben az várt volna, hogy amikor betöltöm a tizennyolcat, újra egyedül maradjak a világban. De erről persze Belle-nek nem kell tudnia, erről senkinek sem kell tudnia.

Nem tudom pontosan, milyen lehet neki, ha a saját szakmáját degradálják le ennyire, de azt tudom, hogy amikor az enyémet hagyják figyelmen kívül, én mindig nagyon dühös leszek. Tehát elképzelésem halványan azért van róla. Meglep, hogy ezt mondja, mert ebből arra következtetek, hogy nem vallásos, amit én kifejezetten pártolok, de nem is akarok ezen rossz tapasztalataimba belegondolni. - Nem akarok hülyeséget mondani, de talán Marx hívta „A nép ópiumának”, de bárki legyen is, aki így hívta, én úgy gondolom, hogy igaza volt. Ha ésszel használjuk egy hozzáértő személy ajánlásával és felügyeletével gyógyít, ha menekülésre, akkor butít és öl, mint az ópium, amit használhatnak életmentőként, de lehet belőle gyilkos eszköz is. Viszont én úgy gondolom, hogy a kettő közötti párhuzamnak itt vége is szakad - fejtem ki véleményemet. Kár, hogy az emberek hajlamosak átesni a ló túlsó oldalára, és inkább hisznek olyanoknak, akik csak a saját hasznukra használják a tudásukat. Néha ahhoz kell a legtöbb erő, hogy meglássuk a helyes utat, és azon maradjuk, még ha az lassabb is, mint egy másik. Egy pszichológusnak talán még az is nehézséget jelent, hogy elnyerje valaki bizalmát. Az enyémet sosem tudták elnyerni, így velem szemben tehetetlenek a szakemberek, de nekem - már - van támaszom, és remélem, hogy Ő is ezt gondolja rólam.
- Az élet egyik nagy kérdése? - vigyorodok el. - Ki találta ki, hogy időre kell minden megcsinálni és a többiek miért nem verték agyon? - folytatom a gondolatmenetemet. Ez valahol a modern kor hozománya, a kapitalista, javak felhalmozásán alapuló társadalom velejárója. Egy déli, mediterrán országban ez egyáltalán nem így van, de ide kerülve az ottani emberek egy része is átveszi ezt, mint ahogy én is.
Egy rendőr általában látja az arcát annak, akit lelő, egy katona viszont az esetek nagy részében nem, így teljesen máshogy élik meg a dolgot. Ráadásul az itteni rendfenntartók gyakran nagyon sok mindent tudnak a személy hátteréről, ami emberivé teszi őket, és bármennyire is gyűlölik az „agykurkászokat” szükséges, hogy kiszűrjék őket, mielőtt ők is törvényen kívülivé válnak. - Régen a hóhérokat is bíróság elé állították egy-egy kivégzés után, csak felmentették őket - jut eszembe azon kevés történelmi dolgok egyike, ami megragadt a fejemben. - Tehát valahol nagyon mélyen jogos a kételyük, de nekik általában az a céljuk, hogy a világ biztonságosabb legyen. - Azt már nem teszem hozzá, hogy sajnálatos módon, akik ebben a szakmában vannak néha nagyon alul fizetettek, és attól kattannak be, ha látják, hogy bűnözésből mennyivel jobban lehet élni. Hogy egy díler, aki emberek tucatjait öli meg, köztük gyerekeket is, azok olyan fényűző körülmények között élnek, ahogy ők sosem fognak.
- Figyelj, én úgy látom, hogy talán Te lehetsz az elsőszámú védőfal, már ha ezt a pályát választod, aki meg tudja mutatni a gyerekeknek, serdülőknek, hogy ennek a dolognak milyen fontos szerepe lehet az életben, és hogy az ilyeneket nem támadni, hanem éppen ellenkezőleg, segíteni kell. Persze koránt sem állítom, hogy ez könnyű lesz, de a megfelelő módszer kiválasztásával semmi sem lehetetlen - bíztatom, hogy nehogy még az előtt a visszalépést fontolgassa, hogy ténylegesen belevágna. A megfelelő módszer kiválasztása már bonyolultabb, hiszen például egy olyan gyerek számára, akinek a szülei mindent megadnak, és semmiért nem vonják felelősségre, és egy álomvilágban nő fel, elég nehéz elmagyarázni, hogy bizony vannak olyanok, akiknek néha a napi létszükségleti dolgok is nehezen jutnak ki, és erről nagyon gyakran nem is ők vagy a szülők tehetnek.
- Rendben - nevetem el magam - akkor nem is erőltetem tovább - majd a büféshez fordulok - Akkor most ennyi lesz - nézek rá kedvesen.
- Hát mondjuk így például egy rendőri szerven belül nem túl egyszerű - húzom el számat. - Bár ez attól is függ, hogy az adott helyen hány pszichológus dolgozik, mert ha több, akkor biztos át lehet adni az illető kezelését másnak - gondolkozok hangosan. Persze ezt szervezete és vezetősége is válogatja, bár ebből a szempontból talán a magánszektor jobb, mert ott könnyebben tudnak ajánlani mást maguk helyett.
A fájdalmas múltam emlékei közül Belle rángat vissza a valóságba, amiért hálás hálásan nézek rá, de hogy ez ne legyen egyértelmű, így a mondandójára válaszolok egy megnyugtató szusszanással. - Jaj, de jó, hogy itt vagy velem, nélküled biztos óra végéig elkávézgatnék itt. Egészségedre! - érintem a poharamat az övéhez, és belekortyolok én is. Majd elindulunk a terem felé, de meg is torpanok. - A következő óra hol is lesz? - kérdezem bizonytalanul, mert nem mindegyik előadást tartják ugyan ott, csak azt nem tudom, hogy a teremcsere most lesz vagy ez után.

A vallásra tett megjegyzésem úgy látom, tényleg tetszik neki, bár mintha egy kis aggodalom is beárnyékolná az arcát. És annak ellenére, hogy nem tudom, min jár pontosan az esze, valóban okot adhat az aggodalomra ez a hasonlat, hiszen ez sokaknak menekülési útvonal, amit egyesek gátlástalanul ki is használnak.
Az ezt követő témát sikerül olyan köntösbe csomagolnunk, hogy mind a kettőnkből nevetést vált ki, és megjegyzésére csak helyeslően bólogatok. Mennyivel jobb lenne, ha nem kellene dolgozni vagy legalább is ne kellene mindent feszített tempóban csinálni. Annyi kellemes dologtól veszi el az ember idejét, hogy abba még belegondolni is szörnyű. Az embernek nincs ideje kikapcsolódni, pihenni, feltöltődni, mert az egész életét egy soha véget nem érő mókuskerékben tölti, ahonnan nincs kiszállás.
- Igazából nem tudom, hogy a katonák mennyire tudják, hogy mire vállalkoznak - gondolkozok el a dolgon. - Elképzelni, hogy mi vár rád, mondjuk a közel-keleten - kapok elő egy helyet, ahol még mindig háborúk dúlnak -, mint átélni, hogy a bajtársadat éppen egy bomba robbantja fel, akár néhány méterrel tőled, nem egészen ugyan az - jut eszembe az a történet, ami a napokban hallottam, amikor Tíohoz mentem be a munkahelyére. - Ráadásul katonának általában tizenévesen állnak az emberek, amikor még sokan csak a kalandot látják, de nem is biztos, hogy tisztában vannak, hogy a valóságban mit is vállalnak. - Azt már nem is merem megjegyezni, hogy a toborzók szándékosan azt a korosztályt célozzák meg, akik még fiatal korukból kifolyólag nem gondolkoznak logikusan. Sajnos a háború is bizonyos személyeknek nagyon jó üzlet, és egy elképesztően hatalmas üzletággá nőtte ki magát, de akik a legjobban járnak ezzel, pont ők azok, akik soha nem voltak háborúnak még a közelében sem.
- Talán az egyik legnehezebb feladat - értek egyet Bellel. Fáradhatatlanul mutatni az utat, és erőt adni másoknak úgy, hogy neked is maradjon, nagyon nehéz, mert nem csak az van hatással a másikra, akik segít, hanem fordítva is. - A fejlődés elengedhetetlen összetevője - mosolyodok el. Ha mindent megkapnánk azonnal, ahogy kigondoljuk vagy kiejtjük a szánkon, akkor teljesen elpuhulnánk, és hosszabb távon visszafejlődnénk, és végül is ez az evolúció alapja is, aki nem küzd, az lemarad és elpusztul.
- Mondjuk ezt megértem, ismered minden gondját-baját, belelátsz a fejébe lényegében már a kezdetektől. És utána? Hol marad a megismerkedés izgalma? - kérdezem költőien, és vele nevetek én is, még akkor is, ha igazából végig komoly témákról beszélünk, jól érzem magam. Belle egy nagyon vidám lány, és ez hatással van rám is. Ritkán van olyan személy mellettem, akivel így tudok beszélni, hogy legyen bármi terítéken, akkor is el tudja úgy kanyarítani a témát, hogy nevetés legyen a vége. Több ilyen ember kellene.
- Akkor erre iszunk - emelem meg egy kicsit a poharamat, majd kortyolok bele a feketémbe. A következő órára irányuló kérdésemre ő is segítséget kér a programfüzettől. - Így most már biztosan - mosolygok rá. Ritkán tévedek el, de így, hogy tudjuk az irányt, meg szerintem képtelenség is lenne, arról nem is beszélve, hogy szerintem egyikünk sem egy elveszett teremtés, tehát nem lehet gond egy terem megtalálása, csak tudnunk kell mit is keresünk.
- Végül is tényleg majdnem olyan - értek egyet ezzel. - És minden új iskolát mennyivel másképpen élünk meg, ahogy növünk… - gondolok bele, és én is elmosolyodom. Én igazából másokon látom, hogy mennyire máshogy élik meg az új környezetet, ahogy nőnek. Nekem túl korán engedték el a kezemet, és kellett egyedül boldogulnom, így viszonylag korán tanultam meg kezelni olyan helyzeteket, amikkel mások csak középiskola után szembesülnek egyedül, a szüleik nélkül. Belle kedvét viszont nem akarom elvenni a saját keserű gondolataimmal, ezért másokból indulok ki. - Azok a boldog gyermekévek - gondolok így azokra a történetekre, amiket a barátaim szoktak mesélni.
Közben megtaláljuk a termet, ahol egyelőre még bőven van ülőhely, ami azt jelenti, időben érkeztünk, és az előadó sincs még az asztalánál. - Hová szeretnél ülni? - fordulok Belle-hez, ezzel jelezve, hogy én teljesen rábízom magam. A mai előadásokhoz való hozzáállásunk úgy is hasonlónak tűnik, még ha a motivációnk bizonyos helyeken el is tér egymástól.

- Szerintem gyakran pont erre játszanak, mert senki nem jelentkezne, vagy nagyon kevesen, ha tudnák a dolog árnyoldalát is - nézem a dolgot a negatív oldalról, bár lehet, hogy nem is negatív csak realista? - Elképesztően sok pénz van a hadügyben, és mindent megtesznek, hogy ez meg is maradjon - fűzöm hozzá szomorúan. - Talán ezért is utópia a világbéke - csúszik ki a számon. - Egy filmben pedig bármennyire is valósághű és alapszik igaz történeten, akkor sem tudja visszaadni azt, ha személyesen éled át, vagy ha szemtől szemben beszélsz egy olyannal, aki túlélt egy ilyet - személyes beszámolókat a saját füleddel hallani, teljesen más, mint mások által elmesélve, mert ott látod az arcát, hallod a fájdalmat a hangjában, ami általában mindenkit sokkal jobban megérint, mint azt képzeli bárki is elsőre. Vagy már csak egy olyan anyával beszélni, aki ahhoz hasonlót élt át, mint a „Ryan közlegény megmentése” című filmben az édesanya, az is nagyon meg tudja törni az emberek nagy részét.
Belle karrierjének a lehetőségeinek taglalásánál azért már sokkal felszabadultabbak vagyunk, mint az előző témánál, főleg ahogy azt ecseteli, milyen előnyei lennének, ha a rend őreivel dolgozna, és ott találná meg élete párját. - Kész haszon lenne mind a kettőtöknek - nevetek vele én is, mert bármennyire is komolytalan a dolog, tényleg sok előnye lenne, ha innen nézzük.
Az óvodás kor tényleg az egyik legszebb még, ha akkor nem is feltétlen ezt érezzük. Nekem szinte csak abból az időből vannak emlékeim a szüleimről, mert a három éves korom előtt történtekből inkább csak benyomásaim vannak, amik egyre inkább fakulnak az idővel. Az egyetlen kézzel fogható tárgy az a nyaklánc és medál, amiben a szüleim képe van, és amit azóta ki sem vettem a nyakamból. Az összes többi fotó és tárgy már régen elveszett, vagy az árvaházba kerülésemkor elvették vagy azóta tűnt el. - Kár, hogy nem forgathatjuk vissza az időt oda - szomorodok el jobban a kelleténél, de azért remélem, hogy Bellenek ez nem tűnik fel. Nem tudnám értelmesen megmagyarázni az okot, főleg anélkül, hogy ne kellene beszélnem róla.
A teremben teljesen elfogadható indokokat sorol fel, amikkel nem tudok vitatkozni. - Rendben, de ha nem baj kívülre ülnék, hogy el tudjam kapni a profot az aláírásért - jegyzem meg mosolyogva. Most valahogy nincs kedvem átmászni rajta, ha szünet van és/vagy az óra végén. A négyszemélyes padok pedig ez elkerülhetetlen, ha valaki középre szorul, így inkább most előre látó vagyok.
- Gondolom nekik kötelező ez az előadás - gondolkozok el hangosan, ahogy követem a tekintettemmel Belle pillantását. - Lehet, ez valami büntetés nekik, mert nem úgy néznek ki, mint akik önszántukból jöttek - jegyzem meg arra utalva, hogy ez végül is nem kötelező óra, hanem egy olyan előadássorozat, ami bizonyos iskolákban lehetőség az órák pótlására, mint ahogy nekem is. Én ráadásul néha vonzom az ilyeneket, bár azt is hozzá kell tenni, hogy néha vannak köztük egészen normálisak is, csak ki kell őket szakítani a környezetükből, hogy megmutassák a valódi arcukat, és ne haverok által elvárt „macsót” alakítsák, ahogy itt hívják őket.
- Mármint ebben az iskolában vagy itt DC-ben? - kérdezek rá mérnöki mivoltomat nem meghazudtolva, hiszen nem valószínű, hogy más is megkérdezné rajtam kívül. Bár az is igaz, hogy az én szempontból valahol jogos a kérdés, mert én itt viszonylag ritkán fordulok meg, mert eddigi főiskolás éveim alatt csak egy félévben volt itt néhány kihelyezett óra, amíg nálunk a labor használhatatlan volt a felújítás miatt. Konkrétan szétszedték az egészet, és átépítették azt a részt, hogy kényelmesebben el lehessen férni, mellékesen modernebb felszerelést is kaptunk. Ez a dolog pedig még nem került szóba Belle-el.

Amióta az eszemet tudom, sosem voltam híve a háborúknak, és mégis úgy hozta a sors, hogy az életemben a legfontosabb személy számára, Tío számára, valahol ez a legfontosabb, hiszen ő (is) katona. Pontosabban már leszerelt, de a mai napig látszik rajta, hogy valaha az volt. Ebből kifolyólag viszont a háborúellenes világnézetemet sosem osztottam meg vele, és soha nem is tervezem. Most talán ezért is esik ennyire jól, hogy ezt kibeszélhetem Belle-lel. Ő is pontosan úgy látja a helyzetet, vagy legalább is nagyon hasonlóan, mint én. - Talán mégsem annyira köztudott - fűzöm hozzá szomorúan. - Itt Amerikában valahogy sokkal többen pártolják a hadászatot, és elég széles körben már egészen kicsi kortól kezdve azt sulykolják a gyerekekbe, hogy ez mennyire hősies és hazafias dolog, így később ezt amolyan szükséges és jó dolognak képzelik - húzom el én is a számat. - Egyszer hallottam, bár már nem emlékszem, hogy hol és kitől, de úgy gondolom igaza volt, amikor azt állította, hogy az amerikaiak hőskomplexusban szenvednek, ezért hal meg itt több rendőr, tűzoltó és mentős, mint más országokban. Talán ezért van az is, hogy itt talán kicsit nagyobb hangsúlyt tudnak fektetni a harcokra - gondolkozok el hangosan. Az meg fel sem tűnik, hogy most úgy beszéltem, mint egy kívülálló, aki nem itt nőtt fel, és nem részese az itteni gondolkodásnak. Egyébként ez igaz is, de általában próbálom ezt nem felszínre hozni, annak ellenére, hogy nem szégyellem puerto ricói származásom. Viszont néha úgy éreztem, hogy ezzel támadási felületet hagyhatok magamon, ráadásul akár még olyan emberek előtt is „felfedhetem” magam, akik előtt nagyon nem kellene. Viszont most úgy érzem, hogy Belle-ben ilyen szempontból teljesen megbízhatok, mert semmilyen szempontból nem akar ártani nekem.
Belle jövőbeli munkájában is nagyon sok lehetőség van, és mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya, amiknél néha csak a nézőpont határozza meg, hogy melyik kategóriába is kerül. - Hajrá! - mondom nevetve. - De azért ne csak a rendőrségen nézz szét, hanem a többi bűnüldöző hivatalnál is - kacsintok rá cinkosan. - Az egyiknél több a jó pasi, mint a másiknál - sugallom azt, hogy legyen az a rendőrség, a FBI a NCIS vagy bármelyik ilyen egység, mindenhol vannak edzett egyenruhások, akiknél kell a pszichológiai felmérés időnként.
Helyeslően bólogatok, amikor arra tér ki, hogy milyen jó lenne egy idő-visszaforgató óra. Bár lehet, én megragadnék a három és öt éves korom között, és mindig visszatekerném oda az órát, hogy örökre a szüleim mellett maradjak. Amikor viszont megemlíti ezt az újabb szindrómát csodálkozva nézek rá. - Ilyen tényleg létezik? - kérdezem hitetlenkedve.
Hálásan mosolygok rá, amikor előre megy a teremben a padoknál, úgy hogy én kerüljek kívülre. Ciki lenne, ha azért maradnék le az aláírásról, mert nincs elég időm kimászni középről, és akkor valószínűleg a félévemtől is búcsúzhatnék.
- De legalább megpróbálhatnák elhitetni másokkal, hogy mégis érdekli őket - húzom el egy kicsit a számat. - Bár lehet, úgy vannak vele, hogy itt úgy is olyanok ülnek leginkább, akik belelátnak mások fejébe, és simán olvasnak az arcvonásokról, így fölösleges megerőltetniük magukat - gondolkodok kicsit kicsavartan. Viszont az mekkora sikerélmény lehetne már nekik, ha mégis sikerülne ilyen embereket megtéveszteni, bár ezt nem mondom ki hangosan. Ha bejön a prof, akkor talán elhallgatnak, bár itt remélhetőleg nem lesz olyan zavaró, mint a közelükben.
- Az egyetemen kívül annyira nem ismerek korombelieket - kezdek bele elgondolkozva. - Ott meg nem hiszem, hogy annyira másabbak lennének, mint a környező városokban vagy államokban. A nagy átlag ugyan úgy bulizik és hülyül, mint bármely más egyeteme - mondom mosolyogva. - Viszont onnan kikerülve talán többen maradnak olyan pályán, ahol nagyobb a felelősség és az elvárás, mint máshol. Viszont annyira nincs összehasonlítási alapom - utalok arra, hogy nem nagyon mozdulok ki a városból. - Viszont itt is lehet olyan pasit találni, aki fiatal kora és a bulizásai ellenére felelősségteljes - gondolok itt Oliverre, a barátomra, bár a többi barátom, barátnőm is felelősségteljes, és ha bulizunk is, hiszen általában egy ember mindig józan marad, ha nem is feltétlen a szó hagyományos értelmében, de nem igazán fordul elő, hogy mindenki egyszerre veszíti el az ítélő képességét. - És nálatok? - kérdezek vissza. - Várjunk csak - állok meg egy pillanatra. - Még nem is mondtad, hogy honnan jöttél - nézek rá csodálkozó és kíváncsi szemekkel. Azt tudom, hogy hosszú volt az út, amíg D.C.-be ért, és csak kizárólag ezért az előadás-sorozatért jött, de azt még nem mondta, hogy melyik városból.