Nem voltam büszke arra, ahogyan zártam a találkozásomat Joe-val, de ennek ellenére se írtam neki egy bocsánatkérő üzenetet az elmúlt napokban. Sokat segített és örültem annak, hogy volt kivel beszélgetnem olyan dolgokról is, amiket általában saját magammal szoktam megbeszélni vagy senkivel, de ennek ellenére se éreztem azt, hogy olyan nagyot hibáztam volna. Egyszerűen csak őszinte voltam és igazán az se érdekelt, hogy mit gondolhat ezek után rólam. Ő továbbra is csak egy idegen volt és már elég évtized áll mögöttem ahhoz, hogy tudjam azt, hogy ne érdekeljen egyáltalán az, hogy vadidegenek mit is gondolnak rólam. Hiába volt olykor fárasztó meló a családunkra vigyázni és egyben tartani a lehetőségekhez mérten, attól még mindig fontosak lesznek számomra és soha nem tudnám azt elviselni, ha bármi bajuk esne. Ezzel pedig jobb, ha ő is tisztában van, és ennek tudatában tudjon dönteni arról, hogy mit is nem mond el.
Szerencsére Blossom bliss teljesen lefoglalt, vagy az hogy anya mellett legyek addig, amíg apát haza nem engedték a kórházból, ami tegnap előtt meg is történt. Apa továbbra se mondta el az igazat arról, hogy miként is szerezte a sérüléseket, így pedig maradt az aggódás, viszont annyit sikerült megtudnom, hogy Joe tényleg meglátogatta és jót beszélgettek, a sütemény is isteni volt. Ennek örültem, annak már kevésbé, hogy azóta se hallottam a férfi felől. Tegnap már majdnem ráírtam, de aztán elvetettem, majd ma reggel az is eszembe jutott, hogy hiába várok arra, hogy ő keressen, hiszen semmit se tud rólam. Csak a nevemet és azt, hogy ki az apám.
Viszont reggel óta nem nagyon volt megállás az üzletben se, mert egy nagyobb rendelésre kellett befejeznünk a csokrokat, utána pedig egyedül maradtam, mert a beosztottamnak az egyetemre kellett rohannia.  A reggeli hajtás óta most először volt időm kicsit szusszanni, de most is inkább egy reggel behozott eléggé meggyötört virágnak szenteltem a figyelmemet és úgy voltam vele, hogy majd este küldök Joe-nak egy sms-t. Hátha meggondolta magát és beavat abba, ha valami fontosat tudott meg.
- Látom, téged is meggyötört az élet, de ne aggódj. Pár nap és újra megtalálod majd a benned rejlő erőt és szebben fogsz ragyogni, mint előtte bármikor. – mindig beszéltem a növényekhez, amit egyesek furának találtak, de számomra természetes volt. A zene kellemesen szólt a háttérben, miközben a jobb oldali helységben voltam és próbáltam rájönni, hogy azon kívül, hogy elfelejtették locsolni még mi is történhetett szerencsétlen növénnyel. Könnyedén cseverésztem úgy, mintha csak a másik fél tudna válaszolni, amikor is meghallottam a csengőt, ami jelezte hogy valaki besétált az üzletbe.
- Pillanat és ott vagyok. – sietve szólaltam meg, de ha nem akar várni az illető vagy csak nézelődni szeretett volna, akkor simán át tudott sétálni abba a helységbe is ahol én tartózkodtam, hiszen ott is voltak még olyan növények, amiket meg tudnak csodálni vagy éppen venni. A gyógyításra váró virágok egy külön kis részen voltak a helységben, de csak akkor kerültek elzárásra a többi növénytől, ha úgy ítéltem meg, hogy veszélyt jelent rájuk. Ilyenkor mindig karanténba kerültek.  
- Miben segíthetek? – könnyedén jött a jól megszokott kérdés, de még nem néztem a férfira, helyette megváltam a kesztyűmtől, megigazítottam a virágokkal tűzdelt hajamat, majd csak ez után emeltem rá a pillantásomat és meglepetten konstatáltam, hogy ki is áll velem szemben. Fogalmam sem volt arról, hogy céltudatosan sétált be az üzletembe, vagy véletlen az egész.
- Szia Joe. – a meglepettség könnyedén leolvasható volt az arcomról, és nem szegeztem neki újabb kérdést, hiszen korábban már megtettem. Reméltem hamarosan meg tudom, hogy mi járatban van itt.  


öltözet & haj

Sok mindenkire számítottam, de rá nem. Igazából még az is megfordult a fejemben, hogy annak köszönhetően amit mondtam legutóbb már soha többé nem fog szóba állni velem, akár még az sms-re se fog válaszolni, ha eljutottam volna oda, hogy írjak neki. Ezért is lepett meg annyira, amikor vele találtam magam szemben. Először azt hittem, hogy véletlen és netalán virágot szeretne venni valakinek, de hamar eloszlatta ezt az elképzelésemet.  Amikor ő közelebb lépett, én nem mozdultam, csak kíváncsian és meglepetten néztem rá, mintha szavak nélkül akarnám megtudni miért is toppant be az üzletembe.
- Ha jól rémlik, akkor legutóbb azt mondtad, hogy nem valószínű, hogy be fogsz tudni avatni, valami titoktartás és mentor dologra hivatkozva. – jól rémlett még az a beszélgetés és az is, hogy mivel tudott felhúzni. Összefontam a karomat magam előtt és türelmesen vártam, hogy vajon mit akar megosztani velem, mert sok mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ennyire beszédes lenne.
Azzal tisztában voltam, hogy járt nála, de arról fogalmam sem volt, hogy segítséget kért vagy éppen miről is beszélgettek. Kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, amikor azt ecsetelte, hogy apa segítséget kért tőle, de nem szólaltam meg, csak bólintottam. Nem akartam kizökkenteni a beszédből, ha már úgy tűnt beszédes kedvében van. Minél többet szerettem volna megtudni és remélhetőleg még van egy kis időm, mielőtt netalán meggondolná magát és inkább a hallgatás mellett döntene.
- Igen, mesélte hogy jártál nála és nagyon örült, hogy nem felejtetted el. – hangom semlegesen csendült, mert nem igazán tudtam hova tenni még ezt a társalgást vagy azt, hogy hányadán is állunk a legutóbbi búcsút követően. Ő még közelebb lépet, mire legszívesebben hátráltam volna. Nem azért mert féltem tőle, egyszerűen csak nem szerettem, ha az emberek túlzottan közel állnak meg hozzám. Szerettem bizonyos távolságot fenntartani, de most ennek ellenére se hátráltam meg, mert attól tartottam, hogy azzal kizökkenteném, vagy csak félreértené a dolgot.
- Annak ellenére is ez a véleményed, hogy több mint 40 éve képtelen leállni a szerencsejátékkal? – kicsit hitetlenkedve csendült a hangom, de nem akartam akadékoskodni, egyszerűen csal képtelenségnek tűnt, hogy egy kis beszélgetés segíthet rajta, de végül megadóan emeltem magam elé a karomat. – Te tudod, én ehhez nem értek, csak fura. Egy dolog számít, hogy ő végre jobban legyen és ne kelljen attól rettegni folyamat, hogy újra eljátssza minden vagyonukat. – ennyiben hagytam  a dolgot, majd elléptem tőle és a pulthoz sétáltam aminek neki dőltem, miközben azon gondolkodtam, amit előtte mondott.
- Szóval, ha megtalálom ezt a Mr Hegan fickót, akkor valószínűleg tőle megtudhatom azt is, hogy apa mennyivel tartozik és mi a legkésőbbi határidő mire törleszteni kéne. Akkor remélhetőleg nagy gond nem lesz.  – kimondva talán könnyűnek tűnt, de nehezen tudom elhinni azt, hogy ezek a fickók csak úgy hirdetnék magukat és olykor nem próbálnák meghúzni magukat, mert esélyesen a rendőrség is szeretné őket elkapni, nem? Tényleg, ők miért nem tesznek semmit se? – Véletlen nem tudod, hogy merre találom? – ártatlan mosolyt is kapott a kérdés mellé, hiszen egyértelmű volt, hogy mit akarok. Meg akarom keresni, hogy elbeszélgessek vele még akkor is, ha ő maga az ördög. Csak nem bántana, ha fizetni akarok. Én azt akarom, hogy hagyja békén az apámat vagy a családomat, ő meg a pénzét. Mind a ketten nyernénk. – Van még valami amit tudsz? – kérdőn pillantottam rá, majd az egyik virágot kivettem a hajamból és elkezdtem az ujjaimmal babrálni, miközben újra a gondolataimba merültem.
- Miért gondoltad meg magad? Múltkor eléggé határozottnak tűntél, hogy nem fogsz beavatni, most meg úgy dalolsz, mint aki igazságszérumot ivott, vagy netalán szélütést kaptál, hívjam a mentőket? – érdekelt, hogy mi változott a legutóbbihoz képest, miért gondolta meg magát, hogy mégis jobb ha tudok róla.


öltözet & haj

Mosolya kicsit meglepett, de nem tettem szóvá. Szerintem egyedül akkor láttam őt mosolyogni, ha apám került szóba és ez most se volt másképpen. Egyáltalán szokott mosolyogni? Eddig nekem olyannak tűnt, mint aki folyamatosan haragszik a világra és róla mintázták volna a morcos medvéket a mesékben. Lehet ő maga az életre kelt Ebenezer Scrooge, csak ő nem egyedül a karácsonyt, hanem magát az életet is utálja, de a véleményemet egyelőre megtartottam magamnak.
- Szerintem a bizalommal eddig se volt gond, de ahogy mondani szokták, olykor a világ összes aranya se lenne elegendő egyes embereknek. – kicsit megrántottam a vállaimat, mert ha apám számára nem elegendő az a bizalom és támogatást, amit tőlünk kapott meg, akkor nem tudok mit tenni. Ha a gyűlésen lévő emberektől szívesebben elfogadja, vagy nagyobb hatással van rá, akkor legyen. Egy dolog számított, hogy végre jobban legyen, és ne kelljen állandóan aggódni érte.  Azt pedig próbáltam nem kimutatni, hogy azért kicsit rosszul esik, hogy apámnak jobban kell idegenek bizalma, mint az enyém vagy anyáé.
- Sejtettem, hogy nem teadélutánra mennék és nem is hívna meg fagylaltozni. – természetesen kicsit gúnyosan csendült a hangom, majd sóhajtottam egyet. – Csak nem féltesz? – játékosan csendült a hangom, miközben édes mosolyt villantottam rá, mert egyértelmű volt, hogy csak szórakozom vele. Egyáltalán nem vártam választ.
Pillantása egy háborgó tengerre emlékeztetett, de vajon miért? Milyen háborút vívott önmagával, ami kihatással volt mindenre, vagy tévednék és csak beképzelem azt? Álltam a pillantását és összefontam a karomat magam előtt.
- Mikor is csöppentünk bele valami fura mesébe? Ott szokott ilyen lenni, hogy adok is, meg nem is. Valamit elárulsz, de aztán meg hirtelen némasági fogadalmat teszel. – kérdőn néztem rá és kicsit felvontam az egyik szemöldökömet is, mert tényleg érdekelt, hogy miért imádja játszani ezt az idegesítő játékot. Akkor ne avasson be, ha nem akarja elmondani teljes egészében a dolgokat, még is mit kezdjek a félinformációkkal? – Jó tudni, hogy beismered, hogy milyen is vagy. Másrészről meg tévedsz. Nincs semmilyen tudományom ilyen téren, így biztos nem akadékoskodnék. – Nem voltam harcos amazon, apám soha nem tanított meg verekedni, az jött magától az iskolában, de aztán felnőttem és békésebb életet választottam. Nem tudtam verekedni, valószínűleg hamarabb esne kár bennem, mint az ellenfélben.  – Egyébként meg mit érdekel, hogy mi lesz velem? Nem úgy tűnsz, mint akit ténylegesen érdekel, vagy azért a színjáték, ha bajom esne, azért ne legyen lelkiismeret-furdalásod miatta? Hogy azt tud mondani magadnak, hogy te próbáltál hatni rám, így ne emésszen fel a bűntudat?  – komolyan csendült a hangom és érezhette, hogy nem fogok tágítani addig ettől, amíg nem felel rá. Makacs teremtés tudok lenni, ahogy ő is. Két dudád egy csárdában meg nehezen fér meg, ahogy mondani szokták.
- Tényleg, el is felejtettem, hogy már most is annyira zaklattalak, hogy biztos a telefonod öngyilkos lett a sok üzenettől, amit kaptál az elmúlt pár napban. – cinikusan csendült a hangom és megforgattam a szememet, hiszen hiába telt el pár nap a legutolsó találkozásunk óta, akkor se kerestem őt. Pont ma határoztam el azt, hogy talán írok neki, de estig még vagy hússzor meggondolhattam volna magam, viszont még a feltételezés is sértő volt. Főleg, hogy ő keresett fel engem, nem pedig fordítva történt meg ez a találkozó. Szóval igazán végiggondolhatná azt, hogy mit is mond, mielőtt kiejti a szavakat a száján.
Bosszúsan fújtattam egyet, amikor láttam a távolodó alakját, majd kérdőn felvontam a szemöldökömet, amikor mégis megtorpant az ajtótól pár lépésre.
- Honnan volt rá pénze? Neki nincs pénze, a számlájukról meg nem vett le pénzt. – komoran csendült a hangom, miközben kicsit gyanakodva fürkésztem a férfit. Vajon hazudik? – Nem fogok érte menni, ha nem akarja. Nem a nevelőtisztje vagyok, hanem a lánya. – szúrósan pillantottam a férfira, majd amikor elindult ismét kifelé, akkor sóhajtottam és még az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Sietve ellöktem magam a pulttól, de a kapkodásnak az lett a vége, hogy megbotlottam és neki zuhantam, de erre talán tényleg megállt. Megdörzsöltem kicsit a homlokomat, majd próbáltam a higgadtságomat visszanyerni miután az egyensúlyomat újra megleltem.
- Pénzt nem fogadsz el, akkor esetleg virágot a sok segítségért? Biztosan akad olyan, aki örülne neki, vagy ha mindenki virág gyűlölő a környezettedben, akkor meghívlak egy ebédre, hátha közben legalább te barátságot kötsz valamelyik itteni virággal.  – ez pedig egyértelművé tette, hogy nem étterembe akarom meghívni, de rendelhetünk valamit, amit itt fogunk megenni. Ennie még neki is kell. Mielőtt viszont a nyelvemre haraphattam volna ismét megszólaltam. - Például vannak gyönyörű tüskés kaktuszaim. Szerintem hamar barátságot kötnétek, utána meg versenyezhetnétek azon, hogy melyikötök a szúrósabb.



öltözet & haj

- Eltemetem a béka feneke alá? Te még is miről beszélsz!? Ha így lenne, akkor én is azt tenném, amit a bátyám és hátat fordítanék neki! – hangom dühösen csendült, a szemem szikrákat szórt, mert mégis honnan jön ez az arrogáns tuskó, hogy ezt mondja? Fogalma sincs arról, hogy min mentem keresztül az apámnak köszönhetően és lehet olykor kicsit rezgett a léc, ami a bizalmat illeti, de mindig is bíztam benne és reméltem. Nincs joga ezt mondania!
- Igen, nagyon sok éve és sok mindent köszönhetek nekik. – ennél többet viszont nem óhajtottam neki elárulni a múltamról. Nem tartozott rá, hogy anno miként mentett meg a sötétségtől és a reménytelenségtől ez az üzlet a virágjaival és tulajdonosával együtt. Nem kerüli el a figyelmemet az se, hogy mondana valamit, de aztán elharapja a szavakat. Követtem a pillantását és láttam, hogy min akadt meg a pillantása. Vajon milyen emléket csalt elő?
De aztán hamar el is terelődött erről a beszélgetés és nem állt szándékomban faggatni se. Idegenek voltunk, akik egy véletlen eseménysorozatnak köszönhetően találkoztak és semmi több.
Széttártam a karomat és hitetlenkedve elnevettem magam a válaszát hallva, kicsit még a fejemet is megráztam nemlegesen. – Persze, ez is csak rólad szól. Miért is hittem azt, hogy nem egy kődarab lakozik a mellkasodban, amit maximum néhány cuki és elesett nagypapa tud összetörni, hogy feltárja alatta az érző szívet. – elvesztettem az önkontrolt és talán nem kellett volna ezt mondanom, de az őszinteség általában mindig magával hozza ezt, hogy nem mindig tudok lakatot tenni a számra vagy megválogatni azt, hogy mit is mondok ki. Emiatt meg gyakran rohadtul fáj utána a fejem, ahogy ebben a pillanatban is. Egyáltalán nem voltam büszke magamra, hogy ezt mondtam, de visszaszívni már késő lett volna és a mentegetőzésbe se kezdtem.
- Sajnálnám elpazarolni rád ilyen téren a cserepeket, így nem kell emiatt aggódnod. – hangom negédesen csendült és még a szemeimet is megforgattam. Nem voltam az a dobálózó típus, pláne nem szegény virágokkal játszanék ilyen csatát, ahogyan a cserepeimet is sajnálnám ily módon tönkre tenni.
Kérdésére felvontam a szemöldökömet és kivételesen haboztam, hogy vajon tényleg válaszoljak-e rá vagy inkább ne és akkor mindenki jobban jár. Álltam a pillantását, de végül úgy döntöttem, hogy sokat már nem ronthatok a kialakult helyzeten, így miért ne. Magára vessen, ő kérdezte. – Olyan vagy, mint egy vén morgós medve, aki haragszik mindenre és mindenkire, miközben valójában csak önmagával van gondja. Tudod, kicsit talán emlékeztetsz Mr. Scrooge-ra is. – hangom higgadtan csendült, miközben folyamat őt fürkésztem. Tudtam jól, hogy az őszinteség rohadt szar érzés tud lenni, de olykor jót is tesz az embernek. Afelől meg kétségem se volt, hogy vélhetően hasonlóan kedves véleménye lehet rólam is, csak engem jelenleg nem igazán érdekel az, hogy mit is gondol rólam, mert ő csak egy idegen volt. Idegenek véleményére meg nem nagyon szoktam adni, mert ők semennyire se ismernek.
Talán hagynom kellett volna, hogy elsétáljon, nem kellett volna utána mennem, de valami nem hagyott nyugodni és úgy döntöttem, hogy a kezdődő háború ellenére is utána rohanok. Láttam azt, hogy megállt az utcán. Láttam azt, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, aminek köszönhetően egyre inkább kezdtem pocsékul érezni magam, hogy valószínűleg én is csak rontottam mindenen pedig nem akartam.
Megszólaltam, de elegendő volt hallanom az első pár szót, amivel felelt és máris megbántam azt, hogy úgy fogalmaztam. Könnyedén zavarba jöttem, miközben egyik lábamról  a másikra helyeztem át a testsúlyomat. Lesütöttem a pillantásomat és figyeltem, hogy miként hátrál, de ahelyett, hogy elengedtem volna egy aprócska hang megszólalt a lelkem legrejtettebb zugában. Melegség szétterjedt a lelkemben, ahogyan Jen nagyi szavai elmémbe kúsztak. Sietve léptem előre, és ha kivételesen nem volt zsebre téve a keze, akkor megfogtam azt, hogy ismét megállítsam őt. Pár pillanat után viszont el is engedtem, mert rájöttem, hogy eléggé furán hathatott és azt se akartam, hogy félreértse.
- Sajnálom én is, de talán nem mindent. Egyértelmű, hogy valami szép lassan felemészt. Ismerem ezt a nézést, láttam ezt az ürességet megannyiszor és azt is tudom, hogy idővel csak még rosszabb lesz. – hangom óvatosan csendült és kicsit lassan is beszéltem, mert nem volt könnyű még ennyire se megnyílni előtte, egy idegen előtt. De amikor régebben tükörbe néztem, akkor egy hasonló szempár nézet velem farkasszemet. – Némelyik kaktusz szúr, de ugyanakkor hoznak virágot is. Attól még, hogy valami szúrós, nem jelenti azt, hogy nincs benne szépség vagy gyengédség. – megköszörültem kicsit a torkomat, majd tovább beszéltem.-  Néha nem az a megoldás, hogy a magányt választjuk, mert azt hisszük nekünk kell megoldani a dolgokat. Néha pont egy idegen segítsége kell, amit eleinte nem ismerünk be, mert azzal azt hisszük, hogy a kudarcunkat ismernék be, pedig neked pont hogy tudod kéne nem így van. Néha pont egy idegen képes rávilágítani a dolgokra, vagy csak kizökkenteni a jól megszokott életünkből és pont arra van szükségünk olykor. – hiszen akik hozzájuk járnak, azok is idegenektől kérnek segítséget, idegenek támogatását kapják ahhoz, hogy tiszták tudjanak maradni. Azzal pedig amit mondtam, egyáltalán nem arra akartam célozni, hogy én lennék ez az idegen, mert kötve hiszem, de egykoron nekem is egy idegen segített, Jen nagyi. Ő felforgatta a világomat, még ha eleinte próbáltam is ellökni magamtól, de neki köszönhetem az életemet és azt, hogy még itt vagyok. – Nem akarok harcolni és nem is parancsolhatok rád, hogy már pedig itt maradsz. – kicsit elmosolyodtam ezen a felvetésen, mert elég viccesen festene, ha megpróbálkoznék vele. Sóhajtottam egyet és sietve kinyújtottam a kezemet, mint aki kezet akar vele fogni, mintha csak most találkoznánk először. – Örülök a találkozásnak, Bluebell Muray vagyok. – bátorító mosolyt villantottam rá és türelmesen vártam, hogy mit fog erre lépni. Ha inkább elsétált, akkor már nem mentem utána, de talán egyszer tényleg egy kaktusz fogja várni az irodájában.  


öltözet & haj

Valóban nem ismertem őt, de annak köszönhetően amilyennek eddig mutatta magát, abból pontosan olyannak gondoltam, mint amilyennek lefestettem. Lehet ez csak az álarc volt, vagy a pillanatnyi élet hozta magával ezt az oldalát és valójában teljesen másabb ember, de mindenkit csak az alapján tudunk megítélni, amilyennek megismerjük őket. Pontosan ezzel a viselkedésével hozta ki belőlem a kevésbé megnyerő énemet, ahogy mondani szokták amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten is. Ennek köszönhetően bent ragadtunk egy örvényben, ami szép lassan csak még rosszabbá tett mindent.
Nem kerülte el a figyelmemet a mosolya, de nem igazán tudtam hova tenni és amilyen váratlanul megjelent, pontosan olyan gyorsan el is tűnt az arcáról. Nem hittem volna, hogy tényleg képes mosolyogni, de azért örültem annak, hogy a szavaimmal ezt is el tudtam érni. Kicsit büszke voltam magamra, hogy nem újabb bombák záporoztak a fejünkre annak köszönhetően, amit mondtam.
Talán hagynom kellett volna elmenni, nem kellett volna újból megállítanom őt, de képtelen lettem volna hagyni azt, hogy elsétáljon. Bármennyire nem ismeretem és bármennyire is nem illett beleütni az orromat abba, hogy min is megy keresztül, akkor se hagyhattam magára. Úgy éreztem, hogy ezzel tartozom az világegyetemnek is és ott volt az is, hogy az apámnak fontos volt, nem akartam, hogy elveszítse őt. Talán kicsit apa úgy tekintett rá, mintha csak a fia lenne, ha már a valódi fia hátat fordított neki.
Nem igazán agyaltam azon, hogy mit kéne mondanom, nem készültem világmegváltó beszédre, egyszerűen csak azt mondtam, amit a szívem diktált. Komolyan gondoltam minden egyes szót, amit mondtam, és ahogy a pillantásunk találkozott, tényleg úgy éreztem, mintha a régi önmagamat látnám a pillantásában. Vajon őt mi törhette ennyire össze? Miért teszi ezt az élet a jó emberekkel? Hiszen biztosan mindennek ellenére a felszín alatt jó ember lehet, mert ha nem lenne így, akkor nem foglalkozna olyan elveszett lélekkel, mint amilyen az apám és a hozzá hasonlóak. Vagy tévednék?
Szavaira kicsit hitetlenkedve megráztam a fejemet és haloványan elmosolyodtam, de nem feleltem. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy még ekkor is képes volt visszájára fordítani a dolgot és touchét adnia. Végül megadóan széttártam a kezeimet, mert igaza volt. Néha pont egy idegenre van szükségünk, mert ők nem csak másként tekintenek ránk, hanem másként is bánnak velünk, mint a szeretteink.
Reménykedtem, hogy kicsit talán ki tudom majd őt billenteni ebből a helyzetből, amibe keveredett, de úgy éreztem csúfos kudarcot vallottam, viszont ennek nem mutattam jelét. Csak álltam ott és figyeltem őt, minden szomorúság, keserű érzést mélyen elnyomtam magamban, mintha csak egy cigaretta csikket nyomtam volna el.
Mosolyát viszonoztam egy halovány és barátságos mosollyal. – Kíváncsian várom azt a találkozást. – őszintén csendült a hangom, mert valami tagadhatatlanul megváltozott. Meglepő fordulatot vett ez a találkozást, mert egy részem igen is tudni akarta azt, hogy milyen lehet, ha nem ennyire morgós, a másik részem segíteni akart neki, de azt túlzás lett volna kijelenteni, hogy bármiféle módon is kezdtem volna kötődni felé. Ő továbbra is csak egy idegen volt, de talán azért akartam neki segíteni, mert egykoron rajtam is segített valaki és vissza akartam adni azt a jót, amit én is kaptam az élettől, vagy ki tudja mi vezérelt pontosan. A lélek túlzottan bonyolult és egy élet is kevés lehet ahhoz, hogy megfejtsük.
- Rendben, köszönöm a tanácsot. – csak ennyit feleltem, mert időben sikerült a nyelvemre harapni, hogy ő rendben lesz, de veled mi lesz Joe? – Viszlát Joe! – aprót biccentettem, majd haboztam, nem tudtam visszamenni egyből az üzletbe. Figyeltem a távolodó alakját és még talán hallhatta azt, amit mondtam. – Ha magadért nem tudod megtenni, akkor értük tarts ki. – csak ennyit suttogtam a köztünk lévő távolságba, mert nem tudtam, hogy függő volt-e vagy másként keveredett erre a helyre, de azt tudtam, hogy ilyenkor mennyire csábító tud lenni az alkohol. Olyanokká válnak az üvegek, mintha szírének lennének. Ők akarnak a legjobb barátaink lenni és a legjobb orvosságnak is eladnák magukat. Ismertem az érzést, de szerencsére soha nem volt elég erős a dallamuk ahhoz, hogy akárcsak egy kortya is rávegyenek abban az időben. Végül visszamentem az üzletbe és próbáltam a munkámra összpontosítani. Délután pedig egymást követték a vevők, akiket barátságos mosollyal szolgáltam ki, mintha minden rendben lenne, pedig mélyen legbelül ezernyi gondolat cikázott elmémben, a lelkemben vihar dúlt és hosszú idő óta először nem igazán tudtam, hogy miként leszek képes lecsillapítani a háborgó tengert, ahova a vele való találkozás sodort.

öltözet & haj