Just You and Me
   

“in the interrogation room”

Egészen nyugis napnak tűnt a mai, végre lecsengtek a különösebbnél különösebb nyomozások, ahogy a csapatépítő tréning rémségeit is már több hete magam mögött tudhattam, bár az emlék még mindig kísért. Azóta és a nem kicsit megrázó para ügyeim után megsokszorozódott a pszichiáternél töltött órák száma és noha senkinek nem beszéltem róla, de titokban nyugtatót kezdtem szedni, amit egy gyógyszerész barátom szerez be nekem, hogy ne legyen nyoma hivatalosan. Mindig a táskámban tartom, mert tudom, abban még Killian sem kotorászik.
Tudom, nem szép dolog eltitkolni, de muszáj megőriznem a renomémat és a mentális stabilitásom. Épp elég, hogy pszichiáter kell, ha kiderül, hogy még gyógyszert is szedek, főleg Joseph beleegyezése nélkül, akkor az mélységesen megalázó lenne, ráadásul rontana a megítélésemen is, ahogy Killian is biztos mérges lenne, a doktor pedig csalódott és ki tudja mit reagálna rá. Lehet szankciókat, vagy lemondana rólam.
A nyugodt napnak egy telefonhívás, majd még több telefonhívás vetett véget, ugyanis egy teleshoppos cég alkalmazottai sorra kezdték tárcsázni a rendőrséget, hogy egy Dommiel P. Lloyd nevű kollégájuk gyilkosságot követett el a munkahelyükön. A részleteket lejegyeztem, majd intettem Rupertnek, a társamnak, kinek őrmester volt még a rangja, hogy indulás.
- Lucy, küldjön egy kocsit a Lafayette St 45-be és értesítse a helyszínelőket. Gyilkosság történt.
A helyszínre mentünk egy szolgálati kocsival, majd leparkoltunk. Nem sokra rá egy másik rendőr autó is megjelent, benne két járőrrel. Elővettük a pisztolyainkat, majd behatoltunk az épületbe. Noha az elmondások szerint a férfi fegyvertelen volt, ettől függetlenül így volt szakszerű és a pisztolyok jelenléte fogja biztosítani azt is, hogy ne akarjon ellenünk fellépni.
A konyha felé haladva meg is találtuk az elhunytat, Rupert és az egyik járőr ott maradt, hogy biztosítsák a helyszínt a helyszínelők kiérkezéséig, majd én és a másik járőr elkezdtük átfésülni az épületet a lehetséges elkövető után. Utána néztem a nyilvántartásban, pontosan tudom, hogy kit kell keresnem, amennyiben még itt tartózkodik az épületben. Az egyik irodában meg is találtuk őt. Véres ruha, véres kezek, de földöntúli nyugalom ült benne, miközben egy online játékot játszott. Elég zavarba ejtő helyzet volt, de ez nem változtatott a tényeken.
A fegyvert rá szegeztük, majd megszólítottam.
- Dommiel P. Lloyd, ezennel letartóztatom Kit Jones meggyilkolásának alapos vádjával. Jogában áll hallgatni és ügyvédet fogadni, amennyiben nincs ügyvédje, az állam kirendel egyet, amennyiben igényt tart rá. Minden, amit mondd, felhasználható ön ellen a bíróságon.
Álljon fel és forduljon meg, a kezeit tegye hátra és álljon arccal a fal elé! - utasítottam, majd ha eleget tett az utasításnak a rendőr odament és megbilincselte, majd mikor a helyszínelők megérkeztek szakszerűen hajszál mintát vettek tőle, ujjnyomot, cipő nyomot, mintát a vérből a cipőjén és a kezein, majd mivel mi is a helyszínen jártunk, tőlünk is vettek hajszál, ujjnyom és cipőnyom mintát. Ez volt az eljárás. A helyszínelő, aki a mintát vette felcímkézte, dátumozta, majd szignálta a mintatároló edényeket, tasakokat, utána kivezettük a fiút a rendőrautóhoz, amivel a helyszínre érkeztem, majd Rupert is kijött, miután őt letudták. Beültettem hátra Domit, az őrmester pedig beült mellé, én pedig a volán mögé, hogy egyenesen a központba vihessük őt, ahol a kihallgatóba vezettük.
Leültem vele szemben, majd magam elé vettem egy jegyzet füzetet, ugyanakkor bekapcsoltam a diktafont is, hogy rögzíthessük a beszélgetést.
- Mr. Lloyd... a mai napon több bejelentés is érkezett szemtanúktól, hogy ön gyilkosságot követett el. Ezt a ruháján és kezein lévő vér is igazolja, melyek minden bizonnyal Kit Jonestól származnak. A helyszínelők nemsokára vélhetően az ön ujjlenyomatait fogják felfedezni a gyilkosság helyszínén, a gyilkos fegyveren is.
Mesélje el mi történt és miért követte el a tettet? Mert ön követte el. Jól mondom?
   

öltözet

zene

helyszín

Prince of Nightmares

Nem sokkal azután, hogy Mariot benyelte az első zöld alagút, már el is felejtettem, hogy az ujjaim köze a köztük lévő vértől ragad, és a körmöm is attól néz ki úgy, mintha a földet kaparásztam volna. Nem volt hangos a játék, sőt tulajdonképpen fel sem vettem a fülesem, de úgy lekötött a játék, hogy fel sem tűnt már, ahogy kiürült a hely, ahogy az sem, mikor a síri csendet felváltotta a belépő rendőrök nesze. Javában a hercegnőt próbáltam menteni, mikor felszólítottak, bár őszintén szólva, annyira odakoncentráltam, hogy a giga teknős ne tudjon leokádni, hogy a nevemen kívül semmi mást nem értettem meg a szövegelésből. Csak akkor tudtam figyelmet szentelni a mögöttem lévőkre, mikor az a genyó megölt. Dehogy kezdem újra!
Mindenféle nyugtalanság nélkül féllábbal löktem el magam a talajtól, hogy a szék feléjük forgasson és rájuk mosolyoghassak kíváncsian, kérdőn.
- Arccal a fal felé? - kérdek vissza kételkedő fejjel. - De miért kellene a falat néznem? Anélkül nem tudják rátenni az elkövetőre a bilincset? Vagy mindannyian a falat fogjuk nézni és barkóbázunk kinek a kezére tegyük a bilincset? - kuncogtam el magam elvigyorodva az elképzelésen. Mekkora játék volna már!
Az érett komolyság legkisebb jelét sem adva - mert az nagyon nem én volnék - pillogtam rájuk, hogy mi legyen. Nagy eséllyel nekik fogy el előbb a türelmük, mert én nem nagyon akaródzom felkelni a székből, hogy aztán kitekerjék a kezem. Szóval vagy egyikük vagy másikuk, de biztos eleget tesz az elhangzottaknak. Persze húzom a szám és morgok egy kicsit, de most mit problémázzak? Kocsikázni meg szeretek. Mondjuk nem hátra bilincselt kézzel, de annyi baj legyen. Ráadásul élvezettel és kíváncsian néztem az előtte lévő műsort, aminek ráadásul nem csak szemtanúja lehettem, de szereplője is. Eddig csak sorozatokban láttam ilyesmit, bár ott valahogy gyorsabbnak is tűnt.
- Király... - vigyorgom totál megadva magam a gyermeki lelkesedésnek, ahogy beülök a zsaru kocsiba, amibe max ovisként ültem utoljára. Mondjuk... akkor előre. - A sipákszórót nem kapcsolják be? - kérdem hátul az ülések közepén csücsülve mosolyogva, miközben olykor feléjük, olykor kifelé nézek. Nem jut eszembe akkor ott a sziréna szó, de gondolom tudják mire gondolok.
Kicsit sem bántott vagy éreztem megalázónak, ahogy végig vonultunk a rendőri folyosón be abba a bizonyos kihallgató terembe, amit szintén úgy csodáltam eleinte, mint egy gyerek, mikor először lépi át a vidámpark kapuját. A bilincs ugyan még mindig kényelmetlen volt, de gondoltam majd csak leveszik. Szinte meg sem várom, míg befejezi, már a szavába kell, hogy vágjak. Nem azért, mert nem érdekel, amit mond, vagy túl lassan beszélne. Hanem, mert túl sok kérdésem van és túl sok minden érdekel, ami itt van és zajlik, és egyszerűen nem tudom magamban tartani.
- Meg se kínálnak itallal? Automatás kávéval, vagy palackozott vízzel? - kérdem gyermeteg mosollyal, miközben hol rá, hol a teret kémlelem. Izgága vagyok, még szinte két perc sem telt, hogy leültettek, de már hintázom a székkel, és ficergek és mocorgok, mert nem tudok nyugton maradni. Annyira nem, hogy igazából a feltett kérdésemre sem várom meg a választ, szinte rögtön újra megszólalok, persze az ő által feltett kérdések válasza nélkül. - Minden nyomozó öltönyt visel és oldalra fésüli a haját? - kérdem, s rá két másodperc múlva némileg gyanakvó pillantással folytatom. - Mit is mondott, hogy hívják? - hunyorgok felé, majd el is mosolyodom. - Az ott igazi? Mármint olyan, mint a tévékben? - pattanok fel a helyemről, mielőtt szóra nyitná száját és közelebb lépek ahhoz az üveghez, ami csak a másik felén átlátszó. Gondolom. Nem tudom. Rá lehellek, aztán oda is nyomom képem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem kamu, de át tényleg nem látok rajta. - Király... - állapítom meg, majd el is lököm magam a tükörtől és tovább mászkálok a teremben. Nem ittam energia italt, ma még csak egyet reggel, de anélkül is ilyen vagyok. A volt dokim szerint adhd-s vagyok, írt is fel valamit, de sose szedtem be.
Most még azt sem zavart, hogyha orra bukom, a kezeim sem tudom magam elé tenni.
- Szokott Máriózni? Az utolsó előtti pályán mindig meghalok... sose sikerült még kivinnem a régi fajtát. Az újat már milliószor. - felelem és őszintén már meg sem tudnám mondani, hogyha tett is fel kérdést, mi volt az. - Egyszer ketchupot nyomtam a müzlire. De nem volt olyan rossz. - rántottam rá vállat. - Munka után bementem volna a Mekibe. Most plüss DC babákat lehet kapni. - mászkeráltam föl-alá, még a sarkokat is megnézegetve.
- Ahh, most de jól esne egy kindertojás... - sóhajtottam fel, mire végre ledobtam magam a székbe vissza. - Pisilnem kell.

öltözék: x zene: Insane helyszín: NYPD

   

     Just You and Me
   

“in the interrogation room”

Egyikünk sem volt hajlandó vitába szállni és magyarázkodni neki, hogy miért, egyszerűen csak megbilincseltem és már vezettem is el. A helyszínelők levették rólunk a szokásos mintákat, ahogy Domiról is, hogy ezzel igazolva legyen, hogy a helyszínelés során jelen voltunk és ha egyéb máshol az épületben megtalálnák a nyomainkat, akkor legyen mivel összevetni és igazolni, hogy mikor jártunk ott.
Ugyan a fényhíd be volt kapcsolva, a hanghatást most nem tettem mellé, hiszen nem siettünk tetthelyre, nem voltunk időhöz kötve és nem állt érdekünkben megszegni a KRESZ-t sem.
- A szirénát csak akkor kapcsolom be, ha a közlekedési szabályokat meg kell szegnem, vagy ha nagyon sietünk. Most nem sietünk, senki sincs életveszélyben és nem sértek szabályokat sem.
A rendőrségre érve a kihallgató szobába vittem, de egyelőre még rajta hagytam a bilincset. Előbb meg akartam ismerni és fel akartam mérni, hogy jelenthet-e ránk bármi veszélyt a jelenléte. Ez a nyikhaj gyerek egyedül megölt egy nála jóval magasabb és erősebb embert egy pohárral. Nem veszélytelen, én pedig nem kockáztathattam saját és társam testi épségét azzal, hogy felelőtlenül leveszem a bilincset valakiről, aki talán még a hangrögzítővel is képes lenne megölni minket egy óvatlan pillanatban.
- Ha hozok kávét, mi a garancia, hogy nem töri össze a csészét és vágja el vele a torkom? - kérdeztem vissza belebeszélve a következő kérdésébe. Természetesen ha hoznék is neki bármi ilyet, akkor is papír pohárba hoznám, amivel nem tud senkiben sem kárt tenni. Ez amúgy is előírás. A kihallgatóba nem hozhatunk be sem üveg, sem kerámia, sem porcelán étkészleteket, mivel azt fegyverként lehet ellenünk felhasználni.
- Dr. Horatio Rex Sinclair felügyelő - mutatkoztam be neki illendő módon, titulussal és ranggal együtt. - És az elegánsabb, magára valamit is adó nyomozók igen. De nem vagyunk egyformák - feleltem, ám mikor felállt és a kihallgató terem üvegfalához rohant "bohóckodni" felszökött a szemöldököm és valamicskét tikkelt a szemem is a baromkodására. Ezt senki sem gondolhatja komolyan. Mit művel ez a hülye gyerek?
- Mr. Lloyd, kérem, üljön vissza a helyére! - szóltam rá, de kénytelen voltam tovább hallgatni a baromságait a Marioról és a müzliéről, amitől szabályosan hányingerem lett. - Nem, nem játszom. Nem vagyok már gyerek. Most pedig üljön vissza, itt én kérdezek, ez a rendőrség! - szólaltam meg újra, majd mikor közölte, hogy pisilnie kell mélyet sóhajtottam, hogy nyugalmat tudjak magamra erőltetni. Olybá tűnt Dommiel tudatában sincs a tetteinek, se annak következményeinek és mindent csak egy jó mókának fog fel, ami körülötte történik. Ezt nem tudtam értelmezni, nem tudtam hová tenni. Ilyet elképesztően ritkán látni és az eddig szolgálatban töltött éveim alatt még sosem találkoztam hasonló jelenséggel. Vajon mi zajlik le ilyenkor a fejében? Milyen mentális rendellenesség lehet, ami ilyenné teszi az embereket? Ez nem sima pszichopataság, hiszen a pszichopaták tudatában vannak a tetteiknek és következményeiknek, csak éppen nem érdekli őket. Infantilis, nem is kicsit.
- Jó - mondtam gorombán, de még viszonylag nyugodtan és kinyitottam a kihallgatót, majd elvezettem őt a mosdóig, amit a hozzá hasonlóaknak tartottunk fenn. Miután bement, becsuktam az ajtót, majd kinyitottam a rácsos falat rajta, ami akkora volt, hogy az emberek kezei kényelmesen átférjenek rajta.
- Mutassa a kezeit - kértem és mikor mutatta őket, levettem róla a bilincset és hagytam, hogy intézze a dolgát, mikor pedig végzet...
- Mutassa a kezeit - mondtam és mikor átnyújtotta őket rátettem újra a bilincset és mikor kijött, visszavezettem a kihallgatóba, hogy folytassam a kihallgatását.
   

öltözet

zene

helyszín

Prince of Nightmares

Az út nem volt hosszú, és a kifelé nézelődés sem volt túl izgalmas, amire pedig akartam, megkaptam a választ. Az más kérdés, hogy mire megkaptam már rég nem is foglalkoztatott. Ami pedig a kihallgatószobát illeti, volt annyira érdekes, hogy ezernyi kérdés foganjon meg a fejemben. Hagytam, hogy feltegye a maga kérdéseit, de mire eljutottam volna a válaszig, már jobban lekötött ez vagy az. Sőt, már akkor, mikor kérdezett. Amíg beszél, én az asztalon lévő méretes kütyüt. Milyen sok gombja van... Vajon az a szélső mire való? És az ott? Nem is biztos, hogy gomb.
- Mi? A sorozatokban papír pohárban adják... Áh, akkor nem is kell... Ezt a szégyent... - húzom el nem kicsit csalódottan szám, fejem csóválva, de megállás nélkül nézelődöm és bámészkodom, néha rá is nézek. Az, hogy kikerülöm a kérdést, legalább is azon részét, ami igazán érdekli nem mindig szándékos. Otthon is ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam. Emlékszem kicsiként sokat is fájt miatta az állkapcsom, mert, ha nem figyeltem a szüleimre vagy a dadára, mindig elkapták az arcom, hogy rájuk és csak rájuk figyeljek, és olykor olyan erősen fogták, hogy bár a fejem sem tudtam eltekerni, fájt is azért.
- Doktor? - kérdek vissza meglepettségtől megemelkedett szemöldökkel. - Király... és milyen doktor...? Nőgyógyász? Plasztikai sebész? Olyan feje van... - vigyorodom el, de oly módon, hogy azt is nehéz eldönteni, hogy most bókolni akarok vagy gúnyolódni. A fonalat felveszem, csak nehéz odafigyelnem s időben reagálnom.
- Dohányoznak is. Maga is? Egyedül köti meg a nyakkendőjét, vagy a felesége csinálja maga helyett? - soroztam tovább a kérdésekkel az említett ruhadarab felé bökve állammal, végig tök kedvesen mosolyogva. De azért figyelek én...
- Várjon... azt mondta Rex... és felügyelő? - lehetetlen lett volna rejtegetnem vigyorom, pedig alsó ajkamba is bele harapok. - Mi az, magát a szülei egy kutyáról nevezték el? Ennyire állatbarátok? Őket meg biztos Susie és Tekergőnek hívták, nem? Szeretem a Disneyt... - sóhajtom, de már magam sem tudván, hogy miből és hová jutok, a miértekről nem is beszélve. Mire reakcióig jutnánk ,már fel is pattanok a helyemről, hogy megvizsgáljam közelről is a tükrös üvegablakot. Menő, bár így egy oldalról, annyira nem izgi.
- Miért hív Miszternek? Van ám keresztnevem is... - járom körbe őt és közben bámészkodom. Jé, az ott egy kamera? Bele is vigyorgok. - Miért ne inkább úgy mondja, hogy Dommiel, ülj le a seggedre! - mélyítem el a hangom, ahogy apám mondogatta nekem régebben.
- Maga sem tűnik Hubertnek... vagy... már nem is tudom. Inkább olyan Robert vagy Lucas képe van. Lucas... ez tetszik. Hívhatom Lucasnak? - kérdem, idővel a kamera bámulásával is felhagyva. Az már az elején feltűnt, hogy Lucasnak nincs gyereke, mert gőze sincs róla, hogyan közelítsen. Nem mintha én az volnék... de ha igaza van a Márióval kapcsolatosan.
- Öltél már embert, Lucas? Engem biztos lelőnél... Látszik a kiskutya szemeiden. Vicces nem? Rex is vagy meg kiskutya is... - nevetem el magam rövid időre, függetlenül attól, hogy engedélyt kaptam e vagy sem, az új keresztnevét használva. Szigorú kijelentésére viszont összevonom szemöldökeim értetlenkedésemben.
- Tudom, hogy ez a rendőrség, és látom. Te elfelejtetted felvenni a szemüveged? Jobb is, biztos nem állna jól... - rázom fejem, mire végül csak leteszem a hátsóm. - Nyugi, Lucas, csak poénkodom... nem kell egyből gorombáskodni... - szólok rá, mert láthatóan minden ok nélkül kezdi türelmét veszteni. Mint sokan mások. Manapság tényleg sok az elmebajos. De mire rátérhetnénk bármire is, kibököm, hogy pisilnom kell. De lehet kakilni is... Még nem tudom. Mindenesetre nem vonakodik elkísérni a wcre, s mivel, hogy kéz nélkül nem megy a fütyi tartása, ezért engedelmesen átdugom a kezem azon a valamin, hogy levehesse a bilincset. Majd még át is nézek rajta.
- Aztán ne hagyd, hogy más is bedugdossa a dolgait... - viccelődöm, de végül tényleg könnyítek magamon, miközben a kutyás, nyomozós sorozat zenéjét fütyülöm. A dolgom végeztével pedig ismételten bilincsben kísér vissza. Sóhajtva dobtam le magam ismét abba az unalmas székbe, és egyből el is kezdtem hintázni kicsit.
- Meddig fog ez tartani? - húzom félre a szám, mert ez így nem túl szórakoztató. - Kérhetek egy forrócsokit? Fehércsokisat. Van itt olyan? - kíváncsiskodom. - Háát... ez így nem lesz túl jó. Maga nem valami jó beszélgetőpartner... Lucas.. - csóválom fejem egy lemondó sóhaj közben. - Mi lenne, ha felelsz vagy merszeznénk? Az izgalmasabb és bármit kérdezhetünk a másiktól.

öltözék: x zene: Insane helyszín: NYPD

   

     Just You and Me
   

“in the interrogation room”

- Nem, nem orvosdoktor vagyok - feleltem és éreztem, hogy egy idegszálam megfeszül, amik közölte, hogy nőgyógyász fejem van. - Igazságügyi írásszakértő és művészetpszichológiai doktorátusom van. Az én doktorátusom abból áll, hogy írott és nyomtatott szövegeket elemzek, fotókat, festményeket és más alkotásokat analizálok. És mielőtt még megkérdi, hogy mit keresek itt akkor, és nem egy rendelőben, mert tudom, hogy meg fogja kérdezni, épp ezért már most elmondom, hogy azért, mert a képességeimet sokkal jobban tudom hasznosítani nyomozóként, mint orvosként - szögeztem el.
- Nem vagyok házas és nem dohányzom, a nyakkendőmet pedig magamnak szoktam kötni, igen -feleltem, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Miért válaszolok ezekre az istenverte kérdéseire, holott itt nekem kéne kérdeznem. Ez kész elmebaj.
Mikor a nevemmel és a szüleim neveivel viccelődött nyugalmat erőszakoltam magamra és nem is válaszoltam rá, mintha meg sem hallottam volna. Végül is... ő is így tett, amikor én kérdeztem.
Figyeltem, amint körbe jár engem és beszél, beszél. Most meg akar félemlíteni? Vagy mi? Egy ütésből lecsapom, ha kell és még bűntudatom sem lesz. Ennyire hiperaktív?
- Mert én nem az apja vagyok! - morogtam. - És mert igyekszem tisztelettudó lenni, ami láthatóan magából hiányzik. Szóval üljön vissza! - szóltam rá most már keményebben. Fogalmam sincs mi vitte rá, hogy a nevekkel kezdjen szórakozni, de kezdtem egyre türelmetlenebb lenni.
- Nem, nem hívhat Lucasnak - néztem rá, majd összenéztünk Ruperttel. Mind a ketten arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a srác nem normális és nincs realitás érzéke sem. Tudatában sincs a helyzetének, ami nagy hiba.
- Öltem -feleltem és egész közel jártam hozzá, hogy újra megtegyem! Viszket az ujjam a ravaszon. Kezd kihozni a sodromból. Vajon ez a célja? Jól érzi, hogy simán lelőném, de sajnos nem tehetem meg. Egész árulkodó a tekintetem, tudom, de ezek szerint viszont ez az alak jó emberismerő és sikeresen olvas a nonverbális jelekből. Vagyis intelligens, csak a jelleme csapnivaló és infantilis.
Beszólt, kutyának nevezett és még feleselt is nekem. Neveletlen kölyök. Egyértelmű, hogy hiába az intelligencia, megragadt gyermeki szinten a jelleme, a viselkedése és a gondolkodás módja. Ehhez pedig agresszívitás és beszámíthatatlanság is társul.  Kétségtelenül irritáló ember volt, de igyekeztem nem engedni a haragomnak, igyekeztem tudatosítani magamban, hogy beteg, hogy egy vélhetően fejlődési rendellenességben szenved, tehát nem tehet róla, nem szándékosan ilyen.
Elvittem pisilni, majd visszatértünk a kihallgató terembe.
- Nem. Nincs forró csoki, főleg nem fehér csokis. De egy kávét tudok hozni - feleltem, noha nem szívesen hoztam neki, mert így is pörgött, ellenben nem vonhattam meg tőle az ivás lehetőségét, ráadásul ment a hangszalagra való rögzítés is, így nekem is vigyáznom kellett miként beszélek és miket mondok, hiszen ezt a felvételt nem csak ellen, hanem ellenem is fel lehet használni.
- Maga sem az, Dommiel. Tudja miért? Mert önző. Ez itt az én munkahelyem, mégis maga akar itt játékokat kitalálni és csak maga kérdezget. Ez nem szép dolog. Most hadd kérdezzek én is.
Miért ölte meg Kit Jonest?
   

öltözet

zene

helyszín

Prince of Nightmares

Érdekelt a válasza, de közben nehéz volt száz százalékosan oda figyelnem, így jobbára a sűrű bólogatások közepette, és a gyakori nézelődés végett úgy tűnhetett, mintha nem is figyelnék. Pedig de. Érdekesnek is hangzott, bár továbbra sem értem, miért nem történésznek ment el, ott szerintem több hasznát veszi ezeknek, de üsse kő, akkor nem nőgyógyász. Mikor pedig megelőlegezte pimasz módon, hogy rákérdezzek másra is, elvigyorodva hallgattam, ahogy még rosszallóan fel is hozta. De igaza van, úgy is megkérdeztem volna.
- Nagy kár... pedig a dohányzástól sokkal lazábbnak tűnne... - felelem szélesre húzva szám, nem éppen mosolyogva, csak közölve a tényeket. Mások tényeit, mert én nem hiszem, hogy attól lenne valaki laza. Én is kipróbáltam és nem jött be. Ellenben a buborékfújással.
Gőzöm sincs mi ütött belé, de mintha minden mondattal egyre idegesebb volna, hol ott csak beszélgetünk. Itt végülis azt kell, nem? Miért ennyire ideges? Biztos a mellette ülő okozza, akiknek eddig légvételét sem lehetett hallani. Ez tényleg elég idegesítő. El is sandítok felé a választ hallgatva, járva körbe az asztalt és őket. Még nem találtuk meg a közös hangot, de nem baj, hiszen még nem is ismerjük egymást. A felemelt hangja azért elért a tudatomig, és ha vágtam is egy kisebb grimaszt, illetve annyira nem is örültem a helyzetnek, azért letettem a seggem.
- Jól van, na... - jegyeztem meg halkan, ajkaim fogaimhoz préselve, mert az egy másodpercnél tovább tartó nyugton maradás nem az én stílusom. Viszont ülve nem sokat tudok mocorogni, szóval, valamit kezdenem kell a helyzettel. Biztos előnyben érezte magát valamiért, vagy erőfölényben, mert onnantól, hogy egyszer szótfogadtam, már közölte is a további szabályokat. Remek, most már Lucasnak sem hívhatom... De legalább ő is válaszolt.
- Ne máár, komolyan? - hüledeztem elvigyorodva, szintem égtem a lelkesedéstől, ahogy közelebb hajolva az asztal szélének döntve felsőtestem pillogtam rá. Mintha én nem tettem volna... De egy szavam se lehet, mert pisilni is elmehettem. Mondjuk én sem vagyok hülye, tudom, hogy a hangfelvétel oda-vissza is üthet. Nem véletlen nincs már jó és rossz zsaru módszer. Bár az is biztos, hogy nem voltunk egy szinten, legalábbis egészen más gondolatok fogantak meg fejünkben. Bennem fel sem merült, hogy sértegetésnek veszi, amiket mondok, mégha csak poénból is, pedig ennek felvilágosításában lehet rádöbbentem volna, hogy nem a mellette ülő néma bob miatt olyan nyugtalan. Viszont forró csokit azt nem kaptam.
- Nem, az nem jó... keserű és undorító íze van... - grimaszoltam undoromba, ahogy felidéztem az ízét. Mert, hogy feltételezem itt nem olyan kávéra gondoltak, mint, amit a Starbucksban kapni, s amit mindenféle finomsággal tele nyomnak.
Próbáltam én izgalmasabbá tenni a dolgot, de Lucas Rex nagyon ellenszenves volt velem. Sőt... mintha még sértegetni is próbált volna. Rosszul is esett... Az ott meg az én munkahelyem volt - mert mostmár biztos csak volt - mégis azt kellett tennem, amit ők mondtak.
- Nem vagyok önző... - motyogom, szinte csak suttogom magam elé, picit lejjebb hajtott fejjel duzzogó szomorkodással. Egy pár pillanat erejéig nem is reagáltam kérdésére, csak morcosan és szomorúan pillogtam magam elé, hogy már megint én lettem a rossz. Jó, hát megöltem egy embert... na és, ki nem? Ő is ölt már, az előbb mondta.
- Kit egy seggfej volt... - néztem fel rá közölve a nem meglepetést okozó, száraz tényeket. Lehet, hogy ő nem ismerte, de jó néhányan egyetértenének velem ebben. - Hálás lehetne a világ, hogy megszabadítottam egy ilyen féregtől. - mosolyodtam el, mert én büszke vagyok magamra, hogy végre megléptem a dolgot, noha előtte elég sokat tomboltam otthon helyette. Mennyi, mennyi időt és energiát megspóroltam volna, ha korábban verem agyon.
- Én gazdag vagyok. És tudja mit szeretnek a csórók a gazdagokban? A pénzüket. Kit is ilyen volt... - tettem hozzá, de az agyam szerencse kereke hamar tovább forgott, így nagyjából eddig bírtam koncentrálni a lényegre. - Ahh... nagyon szoros ez a bilincs, nem lehetne inkább levenni?

öltözék: x zene: Insane helyszín: NYPD

   - Nem, én ebben nem hiszek - feleltem, hiszen nem hinném, hogy pont a dohányzástól tűnnék majd lazábbnak, de ki tudja, lehet igaza van. Nem fogom kipróbálni. Igaz, Killianhez hasonlóan én is néha napján leszívok egy-egy szálat, ebben hasonlítunk, de nem sokat, csak egy keveset nagy ritkán és nem, nem éreztem magam tőle soha lazábbnak.
Még ha elsőre úgy is tűnhetett, hogy nem akarok neki forró csokit hozni, tényleg nem azért nem kapott tőlem, mert nem akarnék neki adni, hanem mert nincs. Kávé van és te.
- És a te sem jó? Zöld és fekete is van - tettem neki a rend és tisztaság kedvéért még egy ajánlatot, hátha arra kap, ha pedig nem, az sem baj. Én mindent megtettem, ami tőlünk telt, panaszra nem lehet oka.
- Én ki megyek neki a sarki boltba, ha nagyon kell neki az a forró csoki - mondta Rupert, mire felé sandítottam és sóhajtottam.
- De iparkodjon - mondtam, Rupert pedig tovább állt a forró csoki ügyében, így ketten maradtunk.
Rupert távozása után félig-meddig tudatosan, de megsértettem Dommielt, noha ez szükséges volt, hiszen fel kellett hívnom a figyelmét a tényekre, hogy már pedig önző. Úgy tűnt használt, mert utána már sokkal készségesebben válaszolt a kérdéseimre, hogy "lerúgtam" a magas lóról, amin eddig ült. Utána már sokkal jobban odakoncentrált, arra, amiért ide került.
- Lehet, hogy vannak, akik hálásak, de a törvény sajnos nem így gondolkodik. Persze, vannak, akik hálát kapnak egy gyilkosságért. Az ember, aki a bírósági ítélet után beadja a méreginjekciót, vagy meghúzza a kart a villamosszék túloldalán... ők kapnak hálát, mert megöltek valakit, aki megölt nyolc gyereket. De az az ember a kötelességét teljesítette és jogi úton kapott rá engedélyt, felhatalmazást, nem önként ölt meg valakit, főleg egy ártatlan. Bár Kit a maga szemében nem volt ártatlan, vélhetően ártott magának valamilyen formában, de ez még nem jogosította fel magát, hogy agyonverje. Nem ölhetünk csak úgy, mert valaki antipatikus. Tudja, a világ nagyon sötét hely lenne, ha minden ember úgy gondolkodna, mint maga. Annyi biztos, nem lenne túlnépesedés. Tudni kell különbséget tenni a törvényes és a törvénytelen emberölés között - feleltem, de láttam, Domi feje már máshol jár és újra bepróbálkozik.
- Nem. Nemsokára úgyis jön magáért a rabszállító autó.
Rupert visszatért a forró csokival, így a bilincset levettem egyik kezéről, de a bilincset hozzá kapcsoltam az asztalon lévő vasrúdhoz, hogy ne tudjon szökni, se támadni, max egy kézzel kalimpálni. Nem tudhattuk mikor jön rá egy katt és akar majd bennünk is kárt tenni.
- Tessék - tette le elé Rupert az italt.
- Régóta tervezte, vagy hirtelen felindulásból ölte meg? - tettem fel a kérdést, hiszen ez sorsdöntő lehet majd, mikor a bíróság ítéletet hoz.
   
   

Prince of Nightmares

A maga dolga. - vonok vállat aprókat bólogatva, nem is pazarolva rá több időt, hisz én is csak azt továbbítottam, amit nekem mondogattak. Én se dohányzom, még is lazának tűnök. Jó ez így, nem?
Ellenben az ital választékkal már korán sem voltam ilyen elégedett. Se forró fehér csoki, se forró csoki... Még is miféle automatái vannak. Száj húzva, nem rejtegetve csalódottságom dőlök hátra a székben. Nem mintha az automata felszereltsége az ő hibájuk volna, de azért most pont olyan érzésem van, hogy amíg én tartottam itt kiselőadást mindenféléről, legalább izgalmasan teltek a perceink. Most meg bármit kérdezek, mindenre nem a válasz. Ez elég elkeserítő. Mintha csak azt a dagadt dadát hallanám. Labdázhatok? Nem. Ehetem villával a levest? Nem. Kapok esti mesét? Nem. Van egyáltalán értelme az életének, ha mindenre csak nemleges választ ad?
Persze próbálkozik, de azért lássuk be a tea és a forró csoki egyáltalán nem ugyanaz. Teát csak a nyanyák isznak. Maximum a gyöngyös vagy valamivel felturbózott teát fogadnám el, de tekintve a szegényes opciókat, hááát, nem hiszem, hogy akad. Ezúttal én is nemleges választ adok, bár inkább sóhajtós elszomorodásomban, semmint mérgemben, s közben fejem csóválva kezdem el nézegetni inkább az asztalt. 
Már kezdem én is megunni az egészet, mikor a gyanúsan néma fickóról kiderül, hogy tud beszélni. Ráadásul nem is butaságokat! Meglepődve pillogtam, hol egyikre, hol másikra míg zajlott a beszélgetés köztük. Egy egészen jól hangzó téma. Néha még én is bólogattam rá. Hűha! Micsoda kiszolgálás! Vajon utána kapok egy kitöltendő kérdőívet, mennyire voltam elégedett velük? Majdnem el is felejtem hozzátenni, ahogy felkel a helyéről, hogy volna itt még valami.
- Egy Kinder tojást is kérek! Köszi! - kiáltom utána még mielőtt becsukódna az ajtó. Az ital mellé pont jól jön egy kis rágcsálnivaló. Ráadásul kettő az egyben, mert ott a játék. Valamire több élet kedvem lett, de nem sokkal. Pláne, hogy Lucas szerint önző vagyok. Tudom, hogy nem vagyok az, még is szarul esik, hogy úgy ítél meg, hogy nem is ismer.
- Egy gyerekgyilkost megölni a rácsok mögött is képesek lehetnek meghálálni, annak, aki tette. Mindegy, hogy törvénytelen a dolog... - helyesbítettem, de kezdtem élvezni a beszélgetést, a témát. - A világ akkor lenne szép hely, ha mindenki úgy gondolkodna, mint én. - javítom ki újfent, s meg is indoklom. - Gyilkosság gyilkosság hátán, bárki, aki bűnt követett el, halálra ítéltetett, míg a végén nem maradnak, csak azok, akik mindvégig csak békét akartak, s ezáltal senkinek sem ártottak. Hát nem ez volna a maguk célja is? - billentettem oldalra fejem elmosolyodva, megint kicsit kukacoskodva.
- Szerintem maga csak fél... Fél, hogyha másként gondolkodna megvetnék, hogy esetleg elvesztené a munkáját, pedig idővel.. főleg egy ilyen helyen befogja látni, hogy az ölés nem csak egy rossz irány, egy elítélt gondolat. Hanem sokszor a túlélés egyetlen kulcsa, egy pont a kínzások mondata végére, vagy egy válasz a kérdésre. Egy nap maga is belátja majd... akkor, amikor már késő lesz. Amikor egy olyan gyilkosság mérgezi a lelkét, amihez nem köthető önvédelem, pusztán az elme szabadon engedése. Csak a határokat nehéz átlépni... - vonok rá vállat végül, hiszen kell a löket, pláne, ha olyan karót nyelt Lucas vagyunk, mint ő. Utána viszont az egész élete megváltozik. Az izgalmas téma végeztével ugyanakkor elég hamar tovább libbentem másra, mielőtt az is unalmassá válna. Pontosabban a bilincs szorosságára. Már épp tettem volna hozzá, hogy én aztán tuti nem megyek börtönbe, mikor visszatért a jómadár és magával együtt hozta a finomságokat is. Hála égnek, élet mentő volt már! Ha volt nála kindertojás is, akkor azt is magamhoz vettem, de elsősorban a fehér forró csokiba kortyoltam bele. Mit nekem, hogy jó forró, néhány nagy korty pont belefért.
- Áh! - nyaltam le felső ajkaimról a fehér csoki bajuszt. - Kösz, cimbi, legalább szomjan már nem halok... - mosolyogtam, aztán, ha volt csoki, neki álltam kibontogatni. Közben pedig félig meddig figyeltem Lucasra is. Már ha kellene, se tudnám felidézni mi volt az igazi neve, pedig tudom, hogy még poénkodtam is rajta.
- Őőő... hááát... máár... nem tudom... - válaszoltam, bár sokat nem adtam az ügyhöz. Közben pedig a csoki felét bemajszolva, nekiálltam össze építeni az első ránézésre kis autót. Dehát nehéz volt, mert valahogy nem láttam át a dolgokat benne, mit mihez kell rakni. A papír meg dedósoknak van, én aztán biztos nem arról fogom nézni. Ha nem kaptam csokit, nyilván mindezek nélkül, csak a fehér csokis pohárkámmal babráltam, de hasznosabb válasszal akkor sem szolgáltam.
Közben megérkezett anya is, aki nem félt a tárcája mélyére nyúlni, hogy mielőbb letudja a problémákat. Nem először szegek szabályt, bár először öltem embert... nyilvánosan. De jók az ügyvédjeink, ráadásul gazdagok is vagyunk. Lényegében már most meg van beszélve mindenkivel, hogy Kit volt a hibás, én csupán önvédelemből tettem, amit tettem. Számos, hamis panaszt is fel tudnak mutatni ellene és satöbbi. Persze attól még a kötelező köröket le kell majd futnom, de amennyire csak lehet, lerövidítik a dolgot.

öltözék: x zene: Insane helyszín: NYPD

   Magasba szaladtak a szemöldökeim, mikor meghallottam, hogy mit állít. Még csak az hiányozna, hogy mindenki úgy gondolkodjon, mint ez a flepnis. Megindokolta és lássuk be, elég tébolyult elképzelései voltak.
- Nos, a kegyeleti szolgálat minden esetre szép bevételre tenne szert, ha ez mind megvalósulna - nyugtáztam ennyivel, hogy lezárjam a témát, mielőtt még olyat mondanék, amit később megbánnék.
- A túlélés kulcsa, igen, a dzsungelben a vadállatok között biztosan, de én nem egy kicsinyét féltő tigris vagyok, sem egy élelemre vadászó gepárd. De biztos vagyok benne, ha a dzsungelben lenne KFC, a gepárd is inkább ott venne egy csirkeszárnyas kosarat, mintsem egy őz kölykét ölje meg. De biztos vagyok benne, hogy én nem fogok idáig süllyedni, hiszen mindig van másik út. Ha valaki megtámad, nem kell feltétlen fejbe lőni, lehet lábon is, vagy vállon. Szóval erről ennyit. Nem hiszem, hogy a gyilkosság annyira szükséges lépés.
Hamarosan Rupert is visszatért a forró csokival és a kinder tojással, én pedig kaptam egy telefont, hogy beszélni szeretnének velem.
- Most mennem kell, de még visszajövök - mondtam, majd távoztam a szobából. A felettesem irodájában egy ügyvéd várt Gordon mellett, amit pedig közöltek velem... nos ott akkor nyugalmat erőltettem magamra, de biztos voltam benne, hogy ha hazaérek, akkor ordibálni fogok Killiannel. Nem úgy. Csak valahol mégis csak ki kell adnom magamból a feszültséget. A felettesemmel nem ordibálhatok, a hangfelvevő mellett nem ordibálhatok olyanokat, amiket épp gondolok, a folyosón sem, mert az negatív képet festene rólam mások előtt, szóval marad az otthon, vagy a hazafelé a kocsiban.
Mikor visszatértem a kihallgatóba rövidre zártam a beszélgetést, de már a parkolóban a kocsim felé menet szidtam a jó eget is. Mocskos egy világban élünk, ahol a pénznek hála futni hagyunk egy flepnis gyilkost. Beültem a volán mögé, majd elhajtottam, mit sem tudva róla, hogy közben milyen ördögi lépések vannak készülőben.
A parkoló másik végében ugyanis a Lloydékat az autónál egy másik elmebeteg várta. Mr. Braxton a kocsinak dőlve várt és egy pakli kártyát kevergetett, emlegetett (I-II) nem kis ügyességgel. Mikor meglátta Dommieléket közeledni vigyori képével feléjük fordult.
- Ááá, hát itt vagy! Drága fiam! - nevetett. Az anyukára nézett, majd Domira. - Wigeon Nuthatch vagyok a Wigeon cirkusz igazgatója! Nagyon örvendek! - nyújtott kezet, majd ha kezet fogtak vele, akkor vagy Dom, vagy az anyja kezében, de ott maradt a keze, ugyanis egy kamu kéz volt, ami levehetős volt. Az igazi keze a zakójába húzva volt takarva. Jót nevetett is, majd átadott egy kamu névjegykártyát. Oké, ha a cirkuszra rákeresnének a neten, találnának egy hamis weboldalt, de na. Ez mind csak kamu. - Kedves, fiam, mit szólnál egy nagyszerű álláslehetőséghez egy világhíres cirkuszban? Megtaníthatlak színvonalas bűvésztrükkökre, a komédia művészetére, az előadó művészet rejtelmeire és mindenre, amitől valaki kiváló cirkuszi vezető lehet! Megtaníthatlak hogyan kell lebegtetni a lapokat és aztán elégetni őket pusztán a tekintetünkkel, miközben a tenyerünk felett lebeg... - demonstrálta is a trükköt, majd vállaira veregetett. - Na mit szólsz, ehhez a soha vissza nem téri egyszeri és nagyszerű lehetőséghez?!!?!?! Leszel a cirkuszom új nagy tehetsége? - kérdezte és végig heves és lelkes volt, mint valami igazi vérbeli marketinges, aki el akarja adni az év legnagyszerűbb innovációját.
   
   

Prince of Nightmares

Lucas egy roppant unalmas ember. Nem ő tehet róla, mert láthatóan igyekszik, még is szinte porcikájában van, hogy untassa az embert a folytonos ellentmondásával. Az ilyen emberek égnek ki a legkorábban majd kerülne diliházba, noha addigra már csak vegetálni lesznek képesek, mint egy szobanövény. De legalább kaptam fehércsokis forró csokit és kindertojást, aminek a játék része sajnos nem lett össze szerelve, és úgy maradt ott a kihallgatószobában. Nem csak azért, mert hülye voltam hozzá, hanem, mert anyám gyorsabb volt, mint azok, akik bilincsben és narancs ruhában szándékoztak elvinni... akárhova.
Apát talán nem érdekelné, a médiát meg eltudná csitítani, de anya sosem kockáztat, azért a hírnév és pénz jó, ha kitart minél tovább. Azt hittétek szeretetből teszi? Ugyan... Ha szeretne, el se jutottunk volna idáig, nem? Vajon Lucast szerették a szülei? Vagy hozzám hasonlóan unalmasnak tartották? Jófiúként, mosolygósan hagyom el az őrsöt anyám oldalán, aki még azelőtt a kezembe nyomott egy snickers szeletet, mielőtt még elindultunk volna kifelé. Azt majszolva ugyanis nehéz hülyeségeket mondani. Gondoltam még odaintek majd Lucasnak, ne érezze rosszul magát, mert a világ, mint mindig, most is pénzzel irányítható, nem pedig törvényeivel, de azaz igazság, hogy Lucassal aznap már nem találkoztunk. Ellenben odakint valaki egészen mással...
Megérződik a szöges ellentét viselkedésünkben anyámmal, mert míg ő már-már szikrákat szórva tekintetével, lenéző ábrázattal figyelte a fickót, amiért egyáltalán hozzáért a kocsinkhoz, addig én a kártya trükkjeit figyeltem vigyorogva, nem kevesebb elkápráztatással, miközben a csoki utolsó falatjait tömtem a számba. Annyira lekötött a mutatvány, hogy tán még a megszólításomra sem pillantottam fel, ha csak fel nem hagyott a trükközéssel közben.
Nyújtottam volna én a kezem, de anya láthatóan nem támogatta, hogy ennél is több időt töltsünk a fickó társaságában, ráadásul a rendőrség előtt, ahol bárki megláthatja. Szóval ellökve kezem, rázott kezet a fickóval, be sem mutatkozva, ellenben először elszörnyedve pillantva le a közben ruha ujjától elváló kézre, majd unott ábrázattal pillogva az illetőre, Mr. Nuthatchra. Én jót nevettem rajta, de ha igazi is lett volna is.
- Kedves tudomisénakárki - szólította meg már most türelmetlenül az amúgy sem túl barátságos anyám a másikat. - éppenséggel nem érünk rá a maga bohóckodására. Van épp elég dolgunk. Szóval, ha nem bánja... - hessentett egyet-kettőt anya, noha én töretlen jókedvvel és érdeklődéssel hallgattam a dolgot, amiről hamar kiderült, hogy egy izgi, pont nekem való állás ajánlat. Hát engem le vett a lábamról.
- Király, naná! - vigyorgom, mint tejbetök, szélnek eresztve közben a csokis papírt. - Most rögtön? - kérdeztem, mert ami azt illeti, éppenséggel ráérek. Sőt tekintve, hogy most minden bizonnyal elbocsájtottak már, örökké ráérek. Anya szemeit forgatja, de amennyiben az igazgató igenleges válasszal áll elő, nem akadályoz tovább minket, mert tudja, hogy most úgy is egy újabb hülyeségben veszek részt, aztán majd csak haza találok, szóval odébb is áll, beszállva a kocsiba.

öltözék: x zene: Insane helyszín: NYPD