outfit | music

Anyám tudta, hogy mennyire nem vagyok most toppon és a munka is sok, tudta, hogy nem kell köteleznie a születésnapjára. Még mondta is, hogy ha nem akarok ne jöjjek el, sokan lesznek és majd ünneplünk négyesben. Tudtam kire értette a negyedik szerepet, hiszek Kie minden egyes születésnapján ott volna, amióta jóban voltunk, de már ez nagyon nincsen így. Egyetlen egy éjszaka képes volt felforgatni egy élet barátságát egy jól bejáratott kapcsolatot, amiből sosem akartunk kiszakadni, és itt vagyunk. Hogy a munkába menekültem, Katyvel szakítottam, egyszerűen nem bírtam elviselni a megcsalás érzését, mert megtettem és elmondtam neki. Meg sem lepődött, csak nevetett, de nem nem lepődött meg. Ennyire érezhető lehetett már ez? Én sosem éreztem, vagy lehet csak elrejtettem, mert tudtam pontosan ezt történne.
Nem dönthettem ennélfogva a privát buliba, most kivételesen hetek óta letettem a tollat korán délután, hogy korán anyám kedvenc virágát szerezzem be, már régen nem volt elvárt, hogy nagy ajándékot hozzak neki, spt már szinte éreztem a rosszalló tekintetet ha csomaggal állítottam haza hozzájuk. A virág mindig jó, el tudja ültetni és nevelgetni tudja, olyan szép nagyra, mint engem is tett, ahogy szokta mondani.
Már mindenki előtt ott voltam a családi házban, tele volt minden lufival, és sütikkel, apám imádta anyámat és ilyenkor mindent megtett. hogy anyu újra fiatalnak és szabadnak, és a legboldogabbnak lássa. Erre az egy napra talán még jobban kitett magáért, bár anyu ezt sosem várta el. Tudtam, hogy annak ellenére, hogy a négyes lefújva a mostani ünneplés miatt Ő itt lesz és találkoznom kell vele. Anyuék nem tudják, nem tudtam elmondani neki, pedig őszinte szoktam lenni mindig ha kérdeznek, most csak legyintettem, hogy azért nem találkoztunk, mert sok a munka nekem is és neki is. Micsoda hazugság, egyszerűen csak olyanok vagyunk, mint a kamaszok és képesek vagyunk mindent rontani. Anyám meg akarná javítani, apu inkább csak leülne velem inni egy pohár whiskyt, hogy elmagyarázza milyen az igazi szerelem. Igen tőle erről tanulhatnék, de azt hiszem tudom, csak még nem tudtam megélni, de tudtam milyen lehet, láttam egész életemben láttam és az igazat megvallva hiányoltam is.
- Szerintem ez Kiara lesz! - tapsikol egyet anya örömében és még mielőtt meglátnám a kert felé indulok, ahol a már jó időben egy kt ember kint sütkérezik a tavaszi napsütésben. Félek, vagy inkább rettegek milyen lesz életünkben először megjátszani, hogy jól vagyunk, egymásnak és anyuéknak. Mert most nem ronthatjuk el a napot és tudom, hogy összetörnénk ezzel az egésszel anyut és azt nem tehetjük, nem csak ma, de ma határozottan nem.
- Landon! - hallom anyu hangját, ahogy hív, még valamit hozzátesz, de nem annyira hallok, igyekszem elvegyülni, beszélgetni az emberekkel, és tökéletes fia lenni a születésnaposnak, miközben a torkomban dobog a szívem, holott ez már nem az első ilyen ünnepségünk együtt. - Minden rendben? Itt van Kiara a konyhába küldtem sütizni. - mosolyog rám és tovább megy, de előtte érezhetően a konyha felé lökte a kezem, apró jelzések, amik neki természetesek, nekem mégis most olyan nagyon direkt hat. Veszek egy mély levegőt és megteszem, amit meg kell, pedig azt érzem nem vagyok rá képes.
- Szia! Anyu mondta, hogy itt vagy. - megyek be a konyhába, mintha mi sem történt volna aznap este de a szokásos ölelés elmarad, ami árulkodó lehet annak aki ismer minket. A testartásunk mint két kamasznak olyan merev és kimért, minden mozdulat. Nem mérem végig, pontosan tudom melyik ruha van rajta láttam már rajta egyszer, amikor vette és hirtelen eszembe jut mit váltott ki belőlem és inkább a kezembe veszek egy sütit. - Azt te csináltad? - bökök rá egy ismeretlen sütire, hiszen majdnem mindet végig kóstoltam már amiket apu hozatott és messziről is felismerem mit tud alkotni ez a lány. Na meg kell egy beszédtéma, amivel oldhatom a talán oldhatatlan feszültséget.

outfit | music

Ha menekülök a legjobb barátom elől az már régen nem jó, és most azt teszem. Anyám kimondja a nevét és máris kint találom magam az udvaron messze a bejárattól, ahol éppen bejönni készül. Nem fog feltűnni most senkinek, sokan vannak és mindenkivel kell kommunikálni, engem arra tanítottak, hogy a vendégekkel kedvesnek kell lennem és ebbe menekülök, vagyis próbálok egészen addig, ameddig anyu hangját meg nem hallom és nem küld be a konyhába. Nem mondom, hogy olyan olyan könnyen teszem meg, nehezen lépkedek befelé mély levegőt véve, de bemegyek és észre is veszem őt. Köszönök neki, ő még rám sem néz csak köszön, akkor végülis minden elromlott ez egy tökéletes jel arra, hogy tudjam, hogy ennek a barátságnak talán annyi. Meg lehet javítani talán nekünk menne, de nagyon nehéz lenne ezzel tovább élni, hogy ott van egy frusztráltság és tudjuk, amit tudunk, amit akarunk, de nem tehetjük meg. Én már szingli vagyok, ő róla nem tudok semmit újfent, neki máshogy megy az egész pasizás, mint nekem a kapcsolatok, ő máshogy áll hozzá. Ezért sem lennénk mi jók ketten. Ezek a gondolatok tökéletesen lenyugtatják az agyam nagyjából 5 percre, mindig, amikor elmondom magamnak.
A levegő szinte kellemetlen, mindenki kint van a levegőn vagy a nappaliban szivaroznak, apám nagy mániája, anyám annyira nem szereti, de ilyenkor meg van engedve. Lehet nekem is ott kellene lennem, hogy egy kicsit kiengedjem a gőzt, de helyette csak felteszek egy kérdést, amire tudom a  választ, mert lehet, hogy ezzel akarom oldani a nem is tudom mi ez ami itt leült körénk. A válaszaiban is érzem, hogy semmi kedve ehhez, nem tudom én vagyok ez az oka, hogy megbántottam, de én is megbántva érzem magam, mert semmibe vette az érzéseimet és azt is, hogy nekem van valakim, vagyis volt.
Amikor közli, hogy jobb ha megy esküszöm megkönnyebbülök, mert nem tudok vele mit kezdeni. Ez elszomorít, de talán nem kellene most egy ideig találkoznunk, az lenne a legjobb. Amint elindul én a pult felé fordulok és elveszek egy sütit, de egy nagy zaj megzavar, és a szavai, amire azonnal felé fordulok. Reflexből hajolok le, hogy segítsek neki összeszedni a sütiket, van belőle annyi, hogy fel sem fog tűnni senkinek, ahogy az sem, hogy mi történik itt. Nagy a hangzavar és szól a zene, gyorsan összeszedjük és kidobjuk, nem fog senkinek sem hiányozni.
- Nem gond, hozom a szemetest. - mondom neki monoton hangom, mert most mintha egy kicsit máshogy érezném magam, de közrejátszik, hogy most ő sem annyira merev, mert a sebezhetősége egy kicsit mintha megnyitná felém, és én nem tudok vele mit kezdeni.
Leteszem a szemetest és belepakolom a dolgokat, kiveszem a kezéből a tálcát és összeér a kezünk, amire ösztönösen nézek rá, de azonnal el is kapom a kezem is és a tekintetemet is róla és beleöntöm a dolgokat a kukába, úgysem eszi azokat már meg senki. Felegyenesedek és mivel tudom, hogy nem tudnék én lenni az aki ennyi ideig magában tartja ami belül feszíti felé nyújtom a kezem. Nem tudom, hogy békülési szándék e vagy csak rendes vagyok, még én sem tudom eldönteni. Azt sem tudom, hogy összevesztünk e egyáltalán, csak elment, és be sem fejeztük.
- Akkor ez már ilyen lesz ugye? - el akarok indulni kifele, ahova ő tartott korábban, miután rendbe tettük elég gyorsan a konyhát, de nem tudok, hanem felé fordulok, mert szükségem van a magyarázatra. Teljesen józan vagyok, kocsival jöttem és nem terveztem inni, szóval éppen itt lenne az ideje tisztázni és nem húzni még hetekig, hogy aztán minden szó nélkül engedjük el ezt az egészet. Mondjuk ki, hogy ez így nem fog menni, akkor könnyebben meg fogok tudni válni ettől az egésztől, de ahhoz beszélni kell és nem egy szavakkal kommunikálni, és tudom, hogy ez most nekünk életünkben először nagyon nehezen megy egymással. - Beszélek anyuékkal és akkor nem kell minden ilyen szarságra eljönnöd, látom mennyire nem megy, és én sem akarom ezt érezni, nem akarok menekülni előled, ahányszor tudom, hogy jössz, mert nem akarok tartani attól, hogy kellemetlen lesz. - nem tudom hányadán áll, de ha ennek ennyi, akkor nem akarom, hogy magát hibáztassa, mert én is szerepet játszottam benne, de egyikünknek sem kell rosszul éreznie magát, vagyis egy ideig az lesz, de aztán talán valamikor majd ha később találkozunk már nem fog ennyire fájni.

outfit | music

Minden találkozásunk előtti időszak várakozással telt, és vártuk, hogy lássuk egymást én legalábbis biztos és azt is tudom az öleléséből, amit akkor adott, amikor újra látott, hogy ő is várta a találkozást, mindegy mikor volt az utolsó. Két nappal előtte vagy két héttel. Most nem volt ölelés, nem volt még csak egy gyors pillantásnál sem több egymásra, ami olyan árulkodó lehetne bárkinek ha látott volna minket, de szerencsére csak magunk voltunk. Anyám szíve megszakadna ha ezt látná és ma nem akarom, hogy rosszul érezze magát, ma azt akarom, hogy mindenki az ő kedvében járjon és én is ezt fogom tenni.
Milyen könnyű lenne minden ha azon az estén azt mondom neki, hogy nem érek rá és Katyvel megyek el randizni, egy igazán egyzserű szón múlt az egész én én mégis az ellentétét mondtam és lemondtam egy viszonylag fontosnak hitt randit, hogy vele legyek és megtegyük, amit nagyon nem kellett volna. Itt van az eredménye, mert bármennyire is volt olyan jó és olyan felemelő, mint amilyen elrontott mindent kettőnk között, ami érezhető, amikor ketten vagyunk a konyhában. Nem is nézek rá, ő is csak rám rám pislant, de nem úgy, mint eddig, inkább, mint két idegen, akik most találkoztak először és igyekeznek valamivel elütni a kínos csöndet.
Aztán a csöndből hirtelen zaj lesz és nem tudom csak úgy nézni, ahogy egyedül szedi össze a kínos szituációnk maradékait, mert tudom, hogy ez az én hibám is volt. Lehajolok, hogy segítsek neki és a szemetesbe dobáljuk gyorsan a lehullott kaját. Nem akarok hozzáérni, egy véletlen egybeesés, hogy mégis sikerült, ami újabb pillanatot eredményez, amivel nem tudunk mit kezdeni. Csak pislogunk, mint két kiscica, akik nem tudják mit kellene kezdeni az adott helyzettel, vagyis de gyorsan elengedni azt, hogy menjen tovább az élet.
Segítek neki felkelni, mégsem hagyhatom ott lent, ilyen ruhában, már csak a belső énem sem engedné, hiába haragszom rá, vagyis arra akik lettünk együtt. Amikor a kezemet fogja egészen közel áll hozzám, muszáj megszólalnom, egyszerűen csak le akarom tudni ezt az egészet, vagy így vagy úgy, mert a mostani helyzet tarthatatlan és nem tudjuk kezelni ezt tisztán látszik.
- Nem tudok bocsánatot kérni, egyszerűen nem megy, mert hiába voltam ittas, akkor is tudom, hogy bántott az egész, minden amit tettem és amit nem tettem, vagy inkább amit tennem kellett volna. - már nem teszem hozzá, hogy a legnagyobb hiba volt, hogy nem mentem utána, amikor elment, de akkor nem éreztem, hogy ez lenne a helyes, másnap már tudtam, de mit mondtam volna neki. Valószínűleg ez így a legjobb, ha most egy kicsit különválunk nem? Akkor lesz ideje mindenkinek átgondolnia a dolgokat, mit hogyan akarunk, egyáltalán akarjuk ezt folytatni ami előtte volt, vagy inkább tudjuk majd?
- Nem akarok menekülni, és ezt hiszem anyuéknek is tartozunk ennyivel, nemtudok nekik hazudni, rá fognak jönni és szeretném előbb tisztázni, mielőtt nekik is összetöröm a szívüket. - mert tudom, hogy az övével és Katy-ével is ezt tettem, amit sosem akartam, olyan ember lett belőlem, akire nem vagyok büszke egy kicsit sem.
Nem tudja, hogy Katy már nincs velem, elmondanám neki, de ahogy kiejti a száján, a csajom szót, szinte kiráz a hideg, és mégis tudom, hogy mennyire fontos vagyok neki, mert a féltékenység még sosem látott formája halastik ki egyetlen egy szóból, és ez mosolyt csal az arcomra, még ha nem is akarom. A kezemet elengedve lépek hátra, hiszen észre sem vettem, hogy nem engedtem el, olyan természetes volt, hogy ott van előttem.
- Mint látod egyedül vagyok itt, nem tudom boldog e vagy sem. - vonom meg a vállam egyszerűen nem mondva ezzel többet, mert nem érzem, hogy neki magyarázkodnom kellene, főleg, hogy ennyire ellenszenves az egész barátnő dologgal. Azt hiszem tudom miért, pontosan azért, amiért nekem is rosszul esik, amikor más pasikról beszél vagyis legutóbb éreztem, azt a nagyon szar érzést, belülről feszített és egyszerűen utáltam. De nem lehetek önző, nem vagyunk együtt, és neki sem kellene így viszonyulnia ahhoz, aki majd egyszer talán végleg megmarad az oldalamon, már ha lesz olyan.
A szája ugyan azt sugallja, hogy elfogadná, ha komolyan kellene egy kis mosolyszünet és távolság nekünk, de látom a szemében, hogy nem így van. Pedig én tényleg készen lennék beszélni anyuékkal, hogy hagyjuk egy kicsit, hogy mindenhova hívjuk el Kiet, de vajon ez lenne tényleg a legjobb megoldás. Egyszerűen nem tudom mit kellene ebben a helyzetben tenni és ő sem, csak vagyunk, mint két bolond, akik várják a megoldást, de nem is egymástól nem is maguktól, inkább a külvilágtól, mert a tanácstalanság ilyen magasan még sosem állt a fejükbe bele. Aztán, mint valami isteni szikra jelenik meg anyu, mosolyogva és fog kézen minket.
- Lehet egy nagy kérésem? - indul el a velünk a garázs felé, ami már alapból nem sejtet semmi jót, mert akkor valamiben mesterkedik. Olyanok ők, mintha most élnék a következő kamaszkorukat, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyenesen a gumimatracok feliratú dobozhoz visz minket és azzal a bájos mosolyával néz ránk. - Tudom, hogy nem éppen ehhez vagytok öltözve, de már kezd egy kicsit elegem lenni, a folyton komolyba vágott partiktól, öregszem és azt hiszem ez a legjobb módja, hogy ezt még sokáig titkoljam. - olyan huncut mosoly húzódik az arcra, hogy nem tudok nem elmosolyodni rajta és bólintok. Ha anyu medencés bulit akar legyen, akkor azt kap, nekem nem esik nehezemre felfújni párat, de amint ad mindkettőnknek egy puszit és ott hagy a garázs magányában engem és Kiet azért egy kicsit összeszorul a gyomrom.
- Holnap beszélek vele, ha nem szeretnél nem kell maradni én felfújom neki ezeket. - igen ezeket a kínos szituációkat csak úgy tudjuk beszüntetni, ha elmondjuk mindenkinek jelenleg hányadán állunk, csak előbb nekünk is rá kellene jönni ugye.

outfit | music

A legtöbb ember álma, hogy szeretve legyen és szeressen, és mi eldobjuk, mert egyszerűen félünk. Vagyis nem tudom, ő pontosan mit érzek, utálatot, minden olyan nő iránt, akik megfordultak az ágyamban? De az már nem féltékenység lenne? Mert azt hiszem akkor ez már régen több lett volna, mint barátság, és már régen el kellett volna beszélgetnünk. De nem tettük, egyszerűen a szőnyeg alá söpörtük a dolgokat, amikor most olyan magasan íveltek fel, hogy nem tudjuk kezelni őket. Ennyi volt, még ha azonnal is a segítségére sietek, és nem tudom elengedni a kezét, miután már stabilan áll is érzem, hogy már egyáltalán nem olyan, mint bármikor máskor. Erősen megmozgatott bennünk valamit az az éjszaka és olyan módon, hogy már csak a fájdalom maradt utána, pedig maradhatott volna más is, ha kezelni tudjuk. De nem tudtuk, én hisztis kislányként csattantam fel és ő elrohant, ez nem megoldás, de mivel ez a helyzet új mindenki a maga igazáért áll ki, és így a bocsánatkérés is olyan makacs módon marad el mindkét részről, hogy lehet örökre így maradunk már.
- Nem? - kérdezem, de nem fejezem be, inkább nem akarok vele összeveszni, hiszen olyan módon beszélt Katy-ről, ami még engem is meglepett, szinte lehordott, amiért nem akartam tovább menni, pedig tudta, hogy barátnőm, aki amúgy is nagyon zabos volt ránk. Persze ezek lehet csak nekem estek szörnyen és én túloztam el, egy külső szemlélő talán nem vette volna ennyire véresen komolyan, amit mondott, de azok az érzések, a hangulat aztán az utána lévő lelkiismeret furdalás, nem kívánom senkinek. - Pedig kellett volna Kiara, nézd meg hova juttatott minket. - felelem neki azonnal, miszerint ő nem bánta meg. Én nagyon, mert ha választanom kellene a mostani helyzet és a csókok előtti helyzet között, azt hiszem egyértelmű, amit vissza akarok hozni, de már lehetetlen.
- Nem teszed könnyebbé az amúgy is szar helyzetet, szerintem így lesz a legjobb. - bólintok, mintha magamat is meg akarnám győzni, hogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha egyszerűen csak nem engedem a közelembe azt a lányt, akit eddig mindenkinél jobban szerettem.
Jobb, ha tisztázom, hogy nem lesz akivel ma összebalhézhat, és talán többet nem is kell, hogy fájjon ilyen miatta feje, nem hinném, hogy lesz alkalma bármelyik barátnőmet megismerni, bár most egy ideig jobban szeretném ezt a témát jegelni az életemben, azt hiszem nem vagyok benne túl sikeres, sem érzelmileg, sem sehogy. Nem akarok ránézni, amikor közlöm, hogy nincs itt Katy, de nem mondok többet, mégis mintha a hangja megváltozna, és megint elkezd közeledni, nem fizikailag egyszerűen a szavai megint olyanok, amikre az én lelkem is enyhülne, ha nem jönne be anyu, hogy elraboljon minket és segítséget kérjen. Azt hiszem a legjobbkor jött, jobb ha nem megyünk bele semmi másba, mint ami eddig is volt a konyhában, kell az a távolság, jobban, mint hittem. Elég tőle egy két olyan szó, amitől tudom, hogy lehet ebben több, és azt hiszem ott elveszteném önmagam, de ez nem lehet. Bár ennél jobban nem tudjuk elcseszni a kettőnk kapcsolatát.
Anyámon látszik, a sok pezsgő, de nem teszem szóvá, mert néha józanul is tök gyerek tud lenni, amit imádok benne. Hát legyen, akkor felfújom nekik az összes matracot, hogy a részeges banda tovább tudják folytatni a vízben a bulit, ami szerintem elég későig fog fajulni, de én támogatom őket.
Megint kettesben maradunk, ami mégjobban nyomja az agyam és nem vágyom másra, minthogy egyedül legyek, vagy ő ne legyen itt. Nem akarok ránézni félek, hogy ha többet időzik rajta a tekintetem folytatódik az a bizonyos éjszaka és lehet abból jó nem sülne ki. Most is nehezen nézek a szemébe, hát még utána. Ez nem történhet meg!
Az mondjuk jó, hogy távolodik, egy székre, de végig érzem magamon a tekintetét, és én egyre jobban kezdem kerülni azt. Előveszek egy rózsaszín flamingót, amint vagy négy ember kényelmesen elfér, de cserébe a medence negyedét el is foglalja, ami nem hasznos, de nyáron roppant kényelmes és jó rajta aludni. A pumpával kezdem el fújni, akkor hagyom abba, amikor megszólal. Felém fordulok, de nem közeledek.
- Mert nem akarom, hogy itt legyél érted? - fakad ki belőlem, tőlem egyáltalán nem megszokott módon. - Nem akarom hallani a hangod, és nem akarok emlékezni arra az estére. Minden tönkrement és én azt akarom bár sosem történt volna meg. De te arra emlékeztetsz, hogy elvesztettem a legjobb barátom, hogy elvesztettem önmagam és olyan ember lettem, aki képes volt megcsalni valakit. És tudod mi ebben a legrosszabb, hogy minden percét élveztem. Ez ami a legjobban bánt, és lehet igazad van, te nem tettél semmit, egyszerűen csak túlságosan is előjött az az énem, aki mindig is legbelül bujkált és nem bírom elviselni őt. - a félig felfújt matracra ülök, és ránézek. Tudom, hogy mennyire bántják majd a szavaim mégis kimondtam őket, sosem voltak egymás előtt titkaink, és hiába van ez az egész szar köztünk, most sem tudom elrejteni azt ami bennem van, előtte nem, ami még nehezebbé teszi az egész helyzetünket.

outfit | music

Megint ott vagyunk ahol azon az estén, nem tudunk beszélni és hiába mondja, hogy felnőtt módjára kellene kezelnünk ez nem olyan dolog, amire van sablon viselkedés és be tudjuk azt játszani magunkon. Ez összetettebb és igazából mi sem tudjuk, hogy hányadán állunk saját magunkkal szemben, nemhogy kimondani ezeket a dolgokat. Megbeszélni meg főleg nem, anyám is éppen betoppan, ami talán segítség talán nem. Már éppen léptem volna Kie közeléből, amikor még egy olyan feladatot kapunk, ami arra hajt minket, hogy kettesben legyünk. Még ez az egy nap és utána ennek véget vetek, egyszerűen a belső fisztráltásom bánja, egyre jobban nyom a korábban törtétek súlya és nem tudom hova tenni amit érzek és amit tettem. Nem én voltam, de a piára fogni bármit is gyávaság lenne és nem is igaz. Hazudni sosem hazudtam ennek a lánynak és nem most akarom elkezdeni, még akkor sem ha egyszerűen meglenni sem tudunk egymás mellett, ő többet akar, ezt megmondta én nem tudom mit akarok és a tanácstalanság kiborít.
A munkába temetkezek és nekiesek a gumiknak, amit anyám kért, mielőtt visszajön megnézni, hogy haladunk és a két kamasz azt sem tudja mit tegyen egy légtérben, mert most ezek vagyunk mi. De aztán kiszakad belőlem, egyszerűen el kell mondanom neki, hogy mi zajlik bennem, jobb ha megtudja, minthogy elrejtem magamban, akkor talán egyszer fog fájni mindenkinek és nem állandóan. Nem tudom, hogy jobb lesz e a szavaimtól, talán csak olaj a tűzre, de ebbe bele sem gondolok, amikor elkezdek beszélni.
Nem akarok ránézni, mégis megteszem, nem akarom látni mennyire fájnak neki a szavaim és mit okozok neki, mert anélkül is tudom. Annyira szeretném magamhoz ölelni és azt mondani, hogy minden rendbe lesz, de akkor magamat köpném szemen és nem akarom ezt tenni. Nem akarok egy olyan kapcsolatban létezni, ami ilyen alapokon áll, őszinte ember vagyok és becsületes és még akkor sem vagyok képes ezeket elveszteni, amikor itt van előttem egy lehetőség, amire mindig is vártam titkon. Hülye vagyok és az akkor tudatosul bennem tisztán, amikor feláll és megszólal. Ahogy elviharzik én csak sután ülök a helyemen és apám hangját hallom meg, aki hangosan magyaráz valamit az egyik kocsijával kapcsolatban, ami éppen mellettünk pihen a garázsban. Amikor észrevesz azonnal megáll és megváltozik az arca.
- Összevesztetek? - tudja, hogyne tudná olyan jól ismer minket, mint a tenyerét, ők jó szülők, mindent tudnak rólam és Kieről is, ők tényleg a második családja és én ezt vettem el tőle és magamtól, azt a lányt, aki mindig mellettem volt, amikor elindítottam a cégemet, és amikor azt hittem nem fog rendesen menni, támogatott és én eldobtam, mert képes vagyok egy rossz emléknek betudni, ami életem egyik legjobb estéje lehetett volna, ha éppen akkor szingli lettem volna. - Állj fel arról a szarról édes fiam és menj utána, a hülye is látja, hogy mi folyik itt, és ha anyád megneszeli akkor ő fog utána menni és abból esküvő lesz holnap. - húzza fel a szemöldökét és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen. Felállok, de állok előtte, mint egy fadarab, mert nem akarok Kie után menni, jobb, hogy elmegy, nem akarom később is megbántani és tudom, hogy megfogom. Nem akarom, hogy jobban fájjon neki, de apám kilök a garázsajtón és ellentmondást nem tűrő arccal néz rám.
- Baszki! Jó! - mondom neki megforgatva a szemem, mert előre félek ebből még mit tudunk kihozni. Bemegyek a házba, de már nem találom sehol, pedig a ruhája mindenhol feltűnik, de most persze olyan gyorsan lelécelt, hogy már ennyi volt. talán jobb is így, nem akarom bolygatni az így sem szép kapcsolatunkat.
A nappaliban állok és a bejárati ajtót bámulok, nem hinném, hogy jó társaság lennék ma anyáméknak, felköszöntöm és inkább gyorsan le is lépek valamire hivatkozva amit elhisz, apuval inkább nem akarok ma találkozni már.
Beülök a kocsiba, de nem tudok elindulni, egyszerűen nem megy, de itt maradni sem akarok, életemben először lehet a lehető legrosszabbat tettem, azzal, amivel a legjobbat akartam.

outfit | music

Megtehettem volna, hogy ma még nem űzöm el, hogy anyámat boldoggá tegyem, de akkor áltattam volna magamat is és őt is, hogy ez menni fog. Meg tudunk maradni egymás mellett és nem történik semmi olyan, ami kellemetlen lenne. Na persze, csak az történt, még az is furcsa volt, ahogy egymás mellett álltunk, ahogy anyám kivezetett minket a garázsba, mint két idegent és ebből neki semmi nem tűnt fel. De akkor is ez nekem nem ment volna, még akkor sem ha tudom, hogy ezzel mennyi ember szívét töröm össze, nem ilyen vagyok és ezt a körülöttem élők, mind tudják.
Amikor ott maradok egyedül a matracon ülve tá kellene jönnöm, hogy amit érzek nem jó, de nem tudom miből fakad, abból, hogy elment és itthagyott egyedül, vagy abból, amiket mondtam neki. Nyilván mindegyik bánt, de ezzel nehezen tudok dűlőre jutni, utána mennék, de nem teszem, egészen addig ameddig apám hangja meg nem üti a fülem és majdnem hogy kirugdos a garázsból. De már nem látom Kie-t, már valószínűleg elment. Fogalmam sincs mikor hagyott ott, óráknak tűnt, de lehet csak percek voltak, annyi idő alatt már bárhol járhat, a taxban, vagy a tömegközlekedésen és én nem tudok utána menni, pedig akartam, de azt hiszem nem volt elég akaraterőm hozzá.
Végül úgy döntök nem futok utána, így lesz a legjobb, most fájni fog, de elmúlik, mert minden seb begyógyul utána meg majd éljük tovább az életünket, neki most indul be az élete lesz ami elterelje a figyelmét és én is majd gondoskodom magamról. Tudom, hogy ez menni fog, el kell határozni, de ezt olyan nehéz.
A kocsiban ülve el akarok indulni, haza, vagy csak magamtól fura módon inni egy bárba, vagy hazamenni és lezuhanyozni és belevetni magam a munkába, az majd tereli a figyelmem. De amint elindul a kocsi, nem hazafelé megyek vele, hanem egy már jól ismert helyre, az egyre közeledő tengerillat felé, ami már szinte jóérzést is adhatna ha nem tépne legbelül valami olyan nagyon vadul.
Csak ki akarok kapcsolni, csak el akarom engedni és ez a hely nem a legjobb rá, mert annyi emlék jön fel, miközben egyre közelebb érek, hogy már azt érzem, hogy saját magamat akarom kínozni, és nagyon sikeresen csinálom.
Leparkolom a kocsit és kiszállok, nem megyek közelebb, csak a kocsinak támaszkodva nézem a napot a tengerbe tükrözve és próbálom megérteni magam, de nem sikerül. Ezt nem jól csináltam és ezt tudom, de azt hiszem ez most kettőnkön ment el, más világ vagyunk mi Kie-vel, két olyan ember, akiknek más a világlátása, mégis hogyan lehetne ez együtt tökéletes? Mondjuk eddig is az volt, és soha nem kérdőjeleztük meg, ezidáig.
A gondolataimból egy ismerős hang zökkent ki és automatikusan indulok el felé, mintha tudnám, hogy muszáj. Meglátom a csillogós ruháját és ahogy húzódik el a csávótól, aki annak ellenére, hogy erős ellenállásba ütközik megy felé a kezével, ami nem tetszik. Azonnal odalépek és elkapom a karját, nem akarom az agressz-v énem kihozni, de ilyenkor senki nem parancsol még az én fejemnek sem. - Süket vagy? Húzz el! - olyan hirtelen teremtem ott, hogy azt sem tudta hirtelen merre induljon, azonnal hátat fordítva ment el, mint akit kilőttek, én meg ránéztem a lányra. - Jól vagy? - arcom aggódik, nem tudom takargatni, hogy mennyire nem szeretem, amikor vele bánnak így és lehet gyanezt kellett volna tennem Katy-vel szemben is, és nem tettem, ami részben okozta a mostani helyzetet.
Leülök mellé, tisztes távolságban tőle és magam elé bámulok. - Ha most azt kérem felejtsd el amiket mondtam akkor meg tudnád tenni? - még mindig nem nézek rá, mert fogalmam sincs mit akarok. Menekülni akartam előle és mindig a sors összehoz minket, valamilyen módon, ami nem véletlen, de nekünk ki kellene használni így vagy úgy és eddig rosszul tettük. Bár abban nem vagyok biztos, hogy nekünk együtt kell lenni, de külön egyszerűen elviselhetetlen.
- Apu azt mondta, hogy mindenki látja mi folyik itt, azt hiszem csak én nem. - óvatosan bánok a szavakkal és talán egy kicsit sután is, nem tudom mit szeretnék vele mondani, de már nem bírom a csendet.

outfit | music

Nem tudom, hogy miként fogom ezt átvészelni, nem voltunk még ennyire távol, érzelmileg és azt hiszem ezentúl fizikailag is. Mennyire jó volt, hogy bármi volt csak felhívtam, rosszabb napom volt este boroztunk egyet az erkélyen és ezek mind olyan természetesen hatottak, hogy a kocsiban ülve egyszerűen végigsöpörnek rajtam az emlékek, amiktől csak egyre rosszabbul és rosszabbul érzem magam, mert a hiánya fáj. De félek, hogy bármi lépést tennénk a mi felé, az csak nehezebb lenne és nem biztos, hogy értelmes dolgot tudnánk kihozni belőle.
Nem véletlenül indultam el oda, ahova mentem, tudtam, hogy ez kelleni fog az elengedéshez, már ha ez egyáltalán lehetséges lesz valaha is, hiszen évek óta itt vagyunk egymásnak ezt nem tudom el lehet e valaha felejteni.
A helyhez közeledve egyre nehezebben veszem a levegőt, mégis kiszállok, de nem megyek messze. A kocsi oldalára dőlök és igyekszem magamba szívni mindazt, ami eddig történt velünk. Talán apámnak igaza van és anyám is régóta sejtett valamit. Sokszor voltak megjegyzések, de olyan ártalmatlannak tűntek, mert mi sem gondoltunk bele semmit, nem hittük, hogy ebből lehet több. Én nem, mert a Kie szavai a fülemben csengenek, ő benne lenne a többe, de én nem hiszem,hogy készen állnék úgy nézni rá,még akkor nem ha éreztem amit aznap este tettünk. Minden porcikám akarta a folytatást, és mégis az agyam még olyan ittas állapotban is megálljt tudott parancsolni.
Az Ő hangja zavarja meg az agymenésem, amibe már megint beleagyaltam mindent, olyat is, amit talán már nem kellene. Nem akarok elindulni, az igazat megvallva fogalmam sem volt mit kellene neki mondanom, de reflexszerűen indulok el felé, és még szerencse,mert éppen olyan szituációban van, amiből lehet ki tudná húzni magát,  de ránézve olyan sebezhető,hogy nem biztos, hogy menne ez neki.
Nem kell sokat magyarázni az embernek, szerencsére hamar elmegy, és utána itt vagyok megkérdezem, hogy jól van e de a válasz annyira nyilvánvaló. Nem akarok ránézni, olyan nehezemre esik, de közben meg megteszem és összetör,  ahogy látom őt sírni ésa legrosszabb, hogy miattam teszi, én törtem őt össze és ezt nem tudom,  hogy van e értelme tovább cincálni. Ahelyett, hogy otthagynám leülök mellé, és megszólalok, tényleg sajnálom ami most köztünk van, de  ahogy megkérdezem már rá is vágja, hogy ezt nem lehet visszacsinálni. Annyira zsigerből jöttek akkor azok a szavak, és most nem tudom, hogy bánom e vagy csak az fáj igazán, hogy így kell látnom miatta.
Annyira flegma velem, nem az a Kie akit én megismertem, ezt az oldalát még sosem láttam, így nem tudok vele mit kezdeni, amikor feláll utánanézek és aztán gúnyos megjegyzésére én is felállok, de nem megyek mellé.
- Azt akarod mondani,  hogy ez ennyire nyilvánvaló lett volna. Én meg azt hittem mindent megbeszélünk és ezek szerint benned ez az egész már rég ott bujkált. - nem akarok kiakadni megint, de ha ennyire nyilvánvaló volt ez, akkor miért nem beszéltünk róla hamarabb. De komolyan nem tudom, én lehet pasiból vagyok, de ő, mint nő ezeket sokkal jobban érzi. Mi mindent meg tudtunk beszélni, mindent, de ezek szerint ezt nem és már nem is kell ezzel foglalkoznunk, hiszen elég egyszerűen lekezeltük, kicsit sem értetten és nem éppen felnőttesen.
- Nem miattad jöttem ide, csak meghallottalak, egyszerűen kellett egy kis friss levegő. - nem folytattam, hogy mi az oka annak, hogy pont itt kötöttem ki mert ezt tudja. Ez a hely nekünk a nyugalom volt, ahol csend honol és soha egy ember nem fordul meg itt. Kicsit odébb már nagyobb az élet és pont ez az oka annak, hogy ide már nem téved senki, csak egy két hajléktalan, de általában őket elég könnyen el lehet zavarni,ha kelletlenül közeledni akarnak, mint az előbb.
Az, hogy nem voltam kedves vele ez igaz, de ha nem mondom ki azokat, akkor most mégrosszabbul érezném magam, nem hiszem, hogy hibáztam, vagyis abban nem. A hiba az volt, hogy hagytam magam és beleestem egy olyan csapdába, amiből már nem enged ki a szívem.
- Igen mert ez nekem olyan nagyon könnyű volt. Szerinted nekem milyen téged sírni látni, tudni, hogy miattam érzed szarul magad és nem tudok ellene tenni semmit, mert amit te szeretnél egyszerűen lehetetlen. - lehet, most kellene majd elindulnom, itthagyni, hogy a beszélgetést és az egészet ennyivel zárjuk. Minek is tovább forgatni a kést egymás szívében.
- Nem kellene itt lennem. - hátat fordítok neki és lassan elindulok a kocsim felé, életem legnehezebb elválása volt ez, látva, hogy sír és nem ölelhetem magamhoz, nem mondhatom neki azt, hogy minden rendben lesz, mert egy hazugság lenne. Bizonytalan minden én magam is, és nem tudok neki semmi jót mondani, megoldást keresünk, de annyira bénák vagyunk, hogy ennek hiányában csak bántjuk egymást.

outfit | music

Nekem sem segít azzal, hogy ugyanolyan bizonytalan a szavakkal amennyire én, és a tudat, hogy sírt miattam sírt nem segít. Azt hiszem ez egyre nehezebb lesz, az ittlétem, nem hogy segít nekünk, hanem sokkal inkább csak hátráltatja az egész kimenetelét annak amiből még talán egy könnyed búcsú is kerekedhetett volna.
De fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy vajon én ezt nem láttam? Sosem volt bennem egy olyan szikra, ami azért a csókért epekedett? Hülye lennék rávágni, még magamnak is, hogy nem, mert valószínűleg volt ilyen, de elnyomtam olyan mélyen, hogy nem is gondoltam, hogy valaha ez felszínre tör. És most ellenkezek neki, ellenállók és nem akarom a közelembe engedni, mintha valami rossz lenne, egy démon vagy nem is tudom mi. Utálom ezeket az érzéseket, és közben azt érzem Kiet nem tudnám utálni, de amit iránta érzek azt igen. Bonyolult ez az egész, de nem ma fogjuk kibogozni és lehet egyedül maradok vele.
- Úgy látszik mégis, azt hittem egyszerűen ráfogom a piára, de józanabbul nem is gondolkodhattam volna. - miért is mondtam ki hangosan ezeket? De hiszen úgyis tudja, hogy mit érzek, hiába a gúnyosnak tervezett hanglejtése, hiába a próbálkozás, hogy távolodjunk el egymástól, nem fog menni, még ha ilyen könnyen képesek vagyunk el is lökni a másikat.
Amikor felém fordul és felteszi a kért kérdést először csak nézem őt tanácstalanul, mert válaszolni nem tudnék rá. Egyszerűen csak azt érzem, hogy ami ebből kiülhet sosem lesz az igazi, vagyis pont attól félek talán, hogy mindent elsöprő lesz, de ennek jónak kellene lennie, talán igaza van annyira hülye vagyok. Annyira kell Ő nekem, mint a levegő minden embernek, vagy a víz és ettől akarok most elszakadni. Nyitnám a szám, hogy választ adjak, hogy lehet én gondoltam félre és nem a lehetetlen dolgokat kell keresni hanem a megoldást, de folytatja a megannyi kérdést, amire fogalmam sincs, hogy válaszolnom kellene e, leginkább nem, de mégis megteszem.
- A legjobb barátom vagy Kiara, akit sosem akartam elveszíteni, és ami történt lehet nem is Katy miatt volt olyan ijesztő, hanem, hogy mi tettük meg. Nem akarok felelni a kérdéseidre, egyszerűen nem hiszem, hogy ezek olyan dolgok, amiket most meg tudunk beszélni, de talán jobb is. - túrok bele a hajamba idegesen. - Tovább akartam menni, el sem hiszed mennyire. - az arcomon már látszódik minden fájdalom, már nem tudom takargatni, de egy valamit talán nem tudok kimondani hangosan, hogy nem Katy volt az oka, hanem a saját félelmem, hogy mi lesz ha ez nem működik és nem több, mint egy szex, akkor nehezebb lesz a szemébe néznem, még a mostaninál is.
Engem túlságosan is olyan fiúnak neveltek, aki megbecsüli a partnerét és nem lett volna tisztességes és nem is volt, hogy úgy akartam belemenni abba az estébe, hogy közben nem voltam önmagam egyáltalán nem.
Olyan dühös rám és én is annak érzem magam, de nincsen indokom, csak a fájdalmam, ami benne is lángol messze állok tőle de ide érzem. Azt hiszem csak bólintok neki, de a kép itt teljesen megszakad, az agyamat elborítja valami, félelem, csalódottság, elveszettség, és elindulok. Még utánam kiált valamit, de nem nézek hátra, azt hiszem a könnyem is elindult, de még a kocsiban letörlöm és elindulok hazafele.
Fogalmam sincs miért nem mondtam neki aznap éjjel, hogy másként akarom csinálni, rendesen és nem egyből úgy ahogy ő tervezte. Talán el kellett volna mondanom, neki a szakítást, amint megtörtént és megbeszélni, minden annyival más lenne most, de ezen már kár szomorkodni.