“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Az elmúlt pár napban nehezen vertem ki azt a sok megrázó dolgot a fejemből, amiket pár napja Ben mondott. Jöhetett bármelyik beteg, csinálhattam jóformán bármit, a története a mai napig itt visszhangzik a fejemben, és ha akarnám sem tudnám elfelejteni - pláne, hogy még többet fogok hallani róla, ha minden terv szerint alakul. Most már egy lépéssel közelebb érzem őt magamhoz, kezdem megérteni mit és miért csinál, miért próbálja annyira távol tartani magától az embereket és miért viselkedik ennyire bunkón alkalomadtán. Átérezni sosem fogom tudni a fájdalmát, de a magam módján segíthetek neki feldolgozni, a kérdéseire válaszokat keresni, és talán még az emberekbe vetett bizalmát is valamennyire sikerül visszaépíteni.

A tűzhely fölött állva összeborítom a szószt a tésztával, kavarok rajta párat, aztán a gyomrom jelzésére hagyatkozva elzárom a gázt, lehúzom a fazekat és megterítek az étkezőasztalon. Egy alátétre átrakom a fazekat, kiszedek egy adag tésztát, de a biztonság kedvéért hagyom hűlni egy kicsit, addig elpakolom a konyhában kreált csatateret. Némi rendezkedés, pakolászás, mosogatás után megkockáztatom, hogy szétégetem a nyelvem. Ahogy az első falatot bekapom, valaki kopogással jelez a bejárati ajtó túloldaláról. Antoniot már napok óta nem láttam, ő rögtön az első gondolatom. Aztán persze eszembe jut, hogy neki van kulcsa, semmi oka nem lenne kopogni, meg ha ő is lenne, a kopogás valószínűleg pillanatokon belül átmenne dörömbölésbe. Fájó szívvel megválok a villától, eltolom magam az asztaltól és még mindig az első falatot rágva, ízlelgetve lépek az ajtóhoz. Várok pár pillanatot, amíg legalább egyet tudok nyelni és nem úgy nézek ki, mint egy hörcsög, mielőtt megtudnám, ki áll a túloldalon. Mit sem sejtve nyitok ajtót és a meglepettség tökéletesen tükröződik az arcomon, amikor meglátom Bent. Elkerekedett szemekkel, szótlanul pillantok rá és még éppen igyekszem a maradék tésztát lenyelni.

- Ben, szia - köszönök végre egy hosszabb szünet után, amikor is végre sikerül felocsúdnom és összeszedni a gondolataimat. - Ne haragudj, nem számítottam rád - kérek elnézést az előbbi üresjáratért, aztán arrébb lépek és a kezemmel jelzem, hogy jöjjön beljebb, mégse a folyosón ácsorogjon, bármi is legyen a látogatásának oka. - Hogy vagy, hogy érzed magad? - kérdezem kíváncsian, hiszen a legutóbbi találkozásunk alkalmával kényes témákat feszegettünk, azóta pedig nem beszéltünk. Érdeke, mennyire sikerült megemésztenie, hogy egyáltalán beszélt valakivel a történtekről, amiket eddig nem osztott meg kívülállóval. - Nem vagy éhes esetleg? Pár perce lett kész a bolognai - mutatok beljebb lépve az étkezőasztalon még gőzölgő fazékra. Egy embernek egy ekkora adag legalább háromszorra elég. Arra számítottam, hogy Anto előbb-utóbb felbukkan, de ezt kezdem kétségbe vonni. Semmiből nem tart gyorsan megteríteni még egy személyre, ha Ben is megéhezne.

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Teljesen esélytelen lenne leplezni a meglepettségemet, úgyhogy meg se próbálom titkolni, mennyire nem számítottam a mai látogatására - a maira sem. Ez már nem az első alkalom, hogy a semmiből felbukkan a lakásomnál. Az előző alkalom mindenkiben mély nyomot hagyott, azt hiszem, most legalább a körülmények jóval nyugodtabbak. És annyira nem is alaptalan a látogatása, hiszen pár napja én ajánlottam fel neki, hogy keressen bármikor, ha kedve támadna kimozdulni otthonról. Úgyhogy lényegében örülök a látogatásának, mert ez talán azt jelenti, ha még ez az állapot nem is stabil részéről, de most jobban van, és valami miatt a kedve is úgy hozta, hogy felöltözzön és a magány helyett valami mást válasszon.

- Ugyan, semmi gond, gyere csak - beljebb invitálom, hogy a lakásban tudjuk folytatni a beszélgetést, mégse a folyosón ácsorogjunk. A kérdésemre adott válasza, mi szerint jól van, mosolyt csal az arcomra. Őszintén örülök neki, és el is hiszem, hogy jól érzi magát, mert cseppet sem hasonlít arra a Benre, akivel először találkoztam. Akkor el sem tudtam volna képzelni egy ilyen helyzetet, hogy valamikor a lakásomon fogunk beszélgetni, sőt, arra számítottam, hogy egy-két alkalomnál többször nem is látom. Hatalmasat fordult a kocka azóta, ami miatt nem csak ő érzi jól magát, hanem én is.

- Ennek örülök - mosolygok rá szélesen, ahogy őt is látom elmosolyodni. Tudom, hogy ez még változni fog, lesznek hullámvölgyek, rosszabb időszakok, amikor nem fog így mosolyogni, nem lesz jókedve, nem akar emberek közé menni, nem akar beszélgetni, sem meghallgatni másokat. De ez most egy jobb nap, és ennek szeretnék örülni. És azt hiszem, nem csak annak örülök, hogy jól érzi magát, hanem a látogatásának is. Nem kerüli el a figyelmem, mennyire óvatosan néz körbe, mintha felmérné a terepet. Valószínűleg a legutóbbi alkalommal nem a lakással volt elfoglalva, de az is átvillan az agyamon, hogy esetleg az Antonio jelenlétére utaló nyomokat keresheti.

- Nyugi, már napok óta nem láttam a bátyámat - legyintek jelezve, hogy emiatt most nem kell aggódnia. - Kétlem, hogy pont most bukkanna fel. - Még amikor a szüleinkkel laktunk, akkor is gyakran eltűnt egy-két hétre. Nem hallottunk róla, nem tudtuk, merre jár, aztán egyszer csak megjelent, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De mindegyik eltűnése tovább tartott pár napnál. Kétlem, hogy ez lesz az első kivételes eset, amikor két-három nap után felbukkan. Miután Ben elfogadja a meghívást, a szekrényből előbányászok még egy terítéket és kirakom az asztalra.

- Jól, köszönöm - válaszolok elégedetten mosolyogva és visszaülök a helyemre. Jelzek neki, hogy üljön le nyugodtan és a tésztaszedőt is úgy fordítom, hogy kényelmesen elérje. - És mi szél hozott erre? - kérdezem érdeklődve, miközben szed magának, mert csak van valami indoka. - Konkrét tervek, vagy bátor leszel és rám bízod magad? - Ha nincs ellenére, hogy emberek közé menjünk, ez esetben lenne is ötletem, és ott garantáltan kitartana a jókedve is még egy kicsit.

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Ben és a kiszámíthatatlanság eddig is kéz a kézben jártak, ahogy az egyszer fent és egyszer lent is. A vele tapasztalt végletek eddig ismeretlenek voltak nekem, és nem is gondoltam volna, hogy egyszer mindezt megtapasztalom. A váratlan események és kirohanások sorozata újabb fejezeteként már nem is kéne annyira meglepődnöm a mai látogatásán, de a reakciómból egyértelmű, mennyire nem számítottam ma rá. Reggel nem különösebb tervekkel vágtam bele a mai napba, amit a kényelmes itthoni nadrág, a kicsit elnyűtt póló és a laza, kócos copf is megerősít, úgyhogy az árral és az ismeretlennel együtt sodródva invitálom beljebb.  Ha most Antonio itt lenne, nem engedném be Bent ilyen nyugalommal. A múltkori eset bennem is mély nyomot hagyott, még akkor is, ha nem én sérültem fizikailag. Szerencsére most vajmi kevés esély van egy hasonló jelenetre, amiről biztosítom Bent is, amint látom, milyen óvatosan néz körül először. Azt hiszem, egy kicsit szórakoztató is ez az elővigyázatosság részéről, de nem indokolatlan. Meglepetten pillantok rá, ahogy poénkodni próbál, de továbbra is ott bujkál ajkaim szélén a mosoly, ami úgy tűnik, most levakarhatatlan.

- Lebuktam, már hetek óta gyakorlok, de élesben most próbáltam először. - Néha valóban jó lenne belelátni az emberek fejébe, Ben fejébe pedig aztán pláne. Még nagyon sok réteget kell lefejtenem róla, hogy azt mondhassam, ismerem őt, és még nagyon az elején járunk. De ha látnám a gondolatait, és nem csak annyiról tudnék, amit megoszt, hanem a nagyobb képet is látnám, akkor egy részem valószínűleg örülne a sok információnak, a másik felem viszont elborzadna a rengeteg fájdalom és szenvedés miatt, amin keresztül kellett mennie.

- Ó, szerintem ne siesd el - intem óva bármiféle meggondolatlanságtól, ami egy esetleges újabb verekedéshez vezetne. Hiába vezetné Bent a jó szándék, Antonio nehezen lát át a dühén. - Úgymond… haragtartó típus. - Próbálok finoman fogalmazni, de remélem ennyi is elég, és megfogadja a tanácsomat. Nem szeretném, ha a két tesztoszteronbomba megint egymásnak feszülne, sőt, Bennek van igaza, ezt idővel rendezni kéne valahogy. De a hangsúly azon van, hogy idővel.

Szúrós szemmel nézem, milyen keveset szed magának a tésztából, mert nem tudom eldönteni, hogy csak udvariasságból fogadta el alapból az ebédet, vagy attól fél, hogy rossz lesz. Sűrűket pislogva emelem a tekintetem a félig üres tányérjáról az arcára és mélyet sóhajtva próbálom kiverni a fejemből a gyerek adagot, amit magának szedett. Ezen sokat segít a szemeiben tükröződő csillogás, az őszinte mosolya és a hangjából kiszűrődő jókedv. Elmosolyodom, mert furcsa melegség jár át, ahogy őt nézem. Eszembe jut, mennyire más volt pár hete, milyen ellenséges és bunkó volt, pedig nem ártottam neki semmit - aztán pedig milyen gyorsan átfordult ez az ellenséges kapcsolat valami másba, amit még magam sem tudnék körülírni, hogy mi is ez valójában.

- Két éve itt vagy, de még nem láttad a várost? - kérdezem egy picit hitetlenkedve, bár ha belegondolok, mennyire zárkózott volt, annyira nem is tűnik valótlannak ez az állítás. - Ebben az esetben van egy jó hírem: a legjobb helyre jöttél - mosolygok rá sokatmondó pillantással, mintha valami rosszba tervezném belevinni. - De ne most kezdj fogyókúrázni, szükséged lesz az energiára. - Azért egy megjegyzést természetesen érdemel az a pár falat, amivel összekoszolta a tányért, bármennyire is elterelte róla a figyelmemet az arcára kiülő derű. És valamiért szöget üt a fejemben a gondolat, hogy szeretném még azt a mosolyt többet látni. - Mit szólnál a Central Parkban az állatkerthez? Még nincs turistaszezon, szerintem tömeg sem lesz így. - Érdeklődve vetem fel az ötletet, miközben feltekerek a villámra egy adag tésztát. Ha nem kedvére való az ötlet, szerencsére elég nagy a város, így valamit biztos találunk, ami még neki is tetszik.

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Ben hirtelen jött jókedve - legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján hirtelen jött - ragadós, és a mosolya engem is mosolygásra késztet a kezdeti meglepettség után. Tudom jól, hogy ezt a gyors javulást, a nagyívű változást, a felém és a világ felé való nyitást ilyen rövid időn belül nem szabad garantáltnak venni. A lelki és mentális problémák gyakran a bolondját járatják az emberekkel, nehéz kikecmeregni abból a gödörből, ami olyan hirtelen ránt magába, és még akkor is, ha sikerül valami kapaszkodót találni, könnyen visszazuhanhatunk.

Egy esetleges újabb találkozás lehetősége Antonioval nem olyan, amit siettetnék. Ismerem a bátyámat, és a forrófejű, hirtelen haragú, haragtartó csak néhány jelző, amivel nyomatékosítani lehet, mennyire nem ajánlatos egy incidens után a szeme elé kerülni. Mindig is a kelleténél hamarabb járt el a keze, mint bárki másnak, akit ismerek, hiába vezeti a családdal kapcsolatban szinte mindig jószándék. Ben békülési szándéka nem hatná meg, talán jobb lenne egyelőre jegelni a témát… ameddig csak lehet.

Az asztalnál ülve még a fejemben kavargó gondolatok sem tudnak árnyékot vetni a jó kedvemre. Ezidáig még nem tettem fel magamnak ezzel kapcsolatban kérdéseket, pedig már akkor el kellett volna ezen gondolkodnom, amikor a legutóbbi alkalommal a hasamban cikázó pillangók próbálták felhívni a figyelmem valamire. Igyekszem minden beteggel közvetlen lenni, mindenkinek úgy segíteni, ahogy a leginkább szüksége van rá, de ez más. Vele más. Felajánlottam a segítségem, mert már eleget szenvedett az elmúlt bő két évben, megérdemli, hogy jobban legyen, viszont lenne rá más mód, mintsem ebédre invitálni a lakásomban. Ezt nem tenném meg akárkivel. Ha a józan eszem nem lenne elég ahhoz, hogy bizonyos határokon belül maradjak, szerencsére ott vannak a szabályok, amiket a munkám miatt követnem kell - plusz Ben fejébe sem látok bele, így hála a jó égnek több tényező is megakadályoz abban, hogy belelássak ebbe a furcsa kapcsolatba valamit, ami nincs ott.

- Jobb - bólintok elismerően, miután látszólag szigorúan felmérem a tányérján kialakult helyzetet, de hamar elmosolyodom és csöndben, az első falatokat legyűrve hallgatom végig a kérdésemre adott válaszát. Az arcomra egyértelműen kiül a meglepetés, pedig nem kéne annyira csodálkoznom rajta, hogy Ben még nem látta a várost. Sem az állapota, sem a hangulata nem lökte abba az irányba. Logikusan végiggondolva nem túl váratlan fordulat ez tőle.

- Akkor talán épp ideje - válaszolom két falat között, és fel is vázolom neki, ami először eszembe jut. Ha tényleg ki akar mozdulni, nem pedig a négy fal között tengődne, akkor mindenképp a szabadba rángatnám ki kicsit, a városban pedig, ha nem a csatornabűzt akarja szagolni az ember, akkor viszonylag kevés hely jöhet szóba, de a legkézenfekvőbb, amiben csalódni nem lehet a Central Park, amit nem véletlen hívnak a város tüdejének, ráadásul olyan érzést kelt, mintha nem is New Yorkban, hanem valahol teljesen máshol lennénk. Nehéz elhinni, hogy a szomszédban a munkások éppen állványoznak fel egy hatalmas épületet, vagy a dugó miatt legfeljebb csak araszolni lehet az utakon. A park egy kis elszigetelt, elszeparált világ. Érdeklődve pillantok Benre Catherine neve hallatán. Párszor telefonon beszéltem már a nővel, de a szükségesnél tovább sosem húztunk el egy-egy hívást. A hangja alapján kedvesnek tűnt, olyannal, aki őszinte törődést mutat Ben felé.

- Ő is? - kérdezem a második szót megnyomva, miközben Ben arcát fürkészem. Nem is tudom pontosan, mit akarok ezzel kihúzni belőle, vagy éppen miért, de az hamar eljut a tudatomig, hogy a kelleténél tovább nézem őt néma csendben. Elfordítom a tekintetem először a lakás egy véletlenszerű pontját keresve, aztán vissza a tányéromhoz. Megköszörülöm a torkom és inkább témát váltok, mielőtt még túl mélyen belemászunk valamibe, ami változtatna a hangulatunkon. - Gondolkodtam a legutóbbi beszélgetésünk óta. Nem igazán szoktam a családomról beszélgetni másokkal, egy ideje viszont már érlelődik bennem a gondolat, igazából már évek óta sokszor elgondolkodtam rajta, de azt hiszem, mostanra sikerült eldöntenem végre, hogy meg akarom keresni az édesanyámat. - Félszeg mosollyal emelem rá ismét a tekintetem, miközben a villát tekergetem a tányéron. Jól esik elmondani ezt végre valakinek, mintha egy szikla gördülne le a vállamról. Csak miután elhadarom, azután eszmélek rá, hogy sem az idő, sem a helyszín, sem a körülmények, sem a személy nem a megfelelő. - Ne haragudj, nem kellett volna ezt így rád zúdítanom. - Elvégre ezek a kis találkozók azért vannak, hogy Ben problémáiról beszéljünk, azokra találjunk megoldást. Az ő lelkén szeretnék könnyíteni, nem a sajátomon. - Kérsz valamit inni? - kérdezem hirtelen, ismét elterelve a témát. Felállok a székről és a konyhaszekrényhez sétálok, kiveszek két poharat, ha igennel válaszolna. - Van mentes víz, almalé, gyömbér, kóla. Vagy esetleg egy kávé?

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Nem azért segítek neki, mert elvárnék bármit is cserébe. Szeretem, ha valakinek a hasznára válhatok, mert olyankor azt érzem, egy kicsit visszaadhatok abból a rengeteg jóból, amiből én is kaptam az évek alatt. Abból a sok jóból, amiből nem kaptam volna, ha hatéves koromban nem kerülök be abba a hatalmas családba, ahol olyan sokan számíthattunk egymásra és segítettük át egymást mindenen. Talán túlzás, de kötelességemnek érzem, hogy másoknak is adjak ebből a sok jóból. Ben az elmúlt években nem sok jót kapott az élettől, most viszont valamilyen formában lehetőségem van ezért kárpótolni.

Csöndben fürkészem Ben arcát, miközben a válaszára várok. Igazából fogalmam sincs, mit várok, és azt sem értem, miért csalódok egy pillanatra, amikor Hunter nevét említi másodikként. Próbálok semmi mögöttes jelentést belelátni, nem túlgondolni, de ezeknek a gondolataimnak én magam nem tudok gátat szabni, csak akkor sikerül elhessegetni őket, amikor kifejezi a háláját. Halványan elmosolyodom, ahogyan ő is, a tekintetem viszont tovább időzik rajta, miközben azon gondolkodom, hogy vajon ilyen lehetett-e Ben a balesete előtt, és ha igen, akkor mennyi idő lesz, amíg visszatalál magához?

Meglehet, Ben őszintesége miatt ered meg nekem is a szám ennyire és kezdek mesélni anyámról és a vele kapcsolatos terveimről. Természetesen csak azután kapcsolok, hogy talán kevesebbet kellett volna jártatnom a számat, vagy esetleg valami teljesen másról kellett volna beszélnem, nem egy ennyire személyes dologról, pláne nem olyanról, amit józan ésszel végiggondolva inkább a családommal, vagy legalább egy baráttal kéne megbeszélnem - mivel hogy fogalmam sincs, minek kéne felcímkéznem azt, ami köztünk van, ha egyáltalán lehet azt mondani, hogy köztünk van valami, bármi. Könnyű utólag okosnak lenni, úgyhogy inkább valami teljesen mással terelem el a témát. Ha már éppen eszünk, akkor miért is ne innánk mellé valamit? Kézenfekvőnek tűnik ezzel az egyszerű kérdéssel szőnyeg alá söpörni a korábbiakat. Valószínűleg akkor is megtorpannék mozdulat közben, ha nem ér hozzám olyan finoman, ahogy teszi - ez most csak hab a tortán. Már szinte el is felejtettem, amíg most ki nem mondta ismét, ahogyan ő fogalmazott múltkor: ahogy a fejében hív. Akkor is meglepő volt és most is az. Nem hiszem, hogy valaha képes lennék hozzászokni.

Zavarban vagyok, amit az arcomon leplezetlenül átsuhanó érzelmek tökéletesen tükröznek. Ennek fordítva kéne lennie, nekem kéne őt biztatni, hogy beszéljen az érzéseiről, hogy nyíljon meg, hogy mondja ki azt, ami a fejében jár. És ezt a pillanatnyi szerepcserét nem tudom, hogy kéne kezelnem. Ha más állna velem szemben, akkor nem lenne ezzel gond. Kedvesen mosolyognék, megköszönném, és talán még beszélnék is bővebben arról, ami már félig-meddig kibukott belőlem az előbb. De vele valahogy más. Nem tudom, miért, vagy csak nem akarom tudni, mert ha túl mélyre ásnék a válaszok között, valami olyat találnék, amit nem akarok látni. Ezt is jobb inkább a szőnyeg alá söpörni.

- Akkor víz vagy kávé? A többi mind cukros - bököm ki végül a hosszúra nyúlt csönd után. A megbánás azonnal eláraszt, amint kimondom ezt a két szánalmas mondatot, és nagyon szeretnék visszamenni az időben, hogy valami értelmesebbet mondjak. Valamit, aminek most van értelme, ami vezet valahová, nem pedig egy esetleges szakadékot képez. De nem tudom már visszaszívni, úgyhogy inkább megvárom a válaszát. Magamnak öntök egy kis vizet, mert a pulzusom már így is az egekben van, nincs szükségem se koffeinre, se cukorra, neki pedig azt, amit kér. Egy pillanatra elgondolkodva dőlök neki a derekammal a pultnak és kortyolok egyet a vizemből még mielőtt folytatnám az ebédet.

- Ben - megköszörülöm a torkom, mintha az előbbi korty vizet meg sem ittam volna. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire nehéz lesz ezt kimondanom neki. - Köszönöm. Az előbbit - utalok vissza arra a már majdnem szívhez szóló monológra, amit olyan szépen sikerült ignorálnom. Nem egyszerű ezen az oldalon lenni; amikor ő beszélt és én csak hallgattam, sokkal könnyebb volt. De így már talán van néminemű fogalmam arról, neki mennyire lehetett nehéz megnyílni legutóbb. - De maradjunk inkább nálad; hogy van a lábad? - szegezem neki a kérdést, amitől azonnal jobban érzem magam. A megszokott szerep, a megszokott felállás. Nem kerülte el a figyelmemet az előbb, ahogy megtámaszkodott a pulton, ami akár egy hétköznapi mozdulat is lehetne bárki más esetében. Ben sérülését ismerve egyből feltűnt, hogy nem az.

A rövid közjáték után visszaülök a helyemre végre befejezni az ebédet, hogy még ebben az évezredben el tudjunk indulni. Jóllakottan dőlök hátra az utolsó falat után és törlöm meg a számat.

- Remélem, ehető volt azért. - Ha egyedül lennék, ennyire nem csipkedném magam, inkább még ücsörögnék és ábrándoznék, most viszont pár pillanat múlva már állok is fel leszedni az asztalt. - Elpakolok, utána adj nekem öt percet és indulhatunk. - A tányérokat és az evőeszközöket csak berakosgatom a mosogatógépbe, aztán felegyenesedve Ben felé fordulok. - Vagy inkább tizet…? - pontosítok félig-meddig kérdezve inkább, mert nem szeretnék a türelmével játszani, de magamat ismerve közelebb leszünk a tízhez, mint az öthöz. - Addig érezd magad otthon. - Körbemutatok a lakáson, miközben visszalépek az asztalhoz a fazékért, amit aztán átrakok a konyhapultra.

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

A reakcióm több szempontból is helytelen, ezt tudom jól, már csak azért is, mert Ben amilyen zárkózott volt korábban, olyan hirtelen odaadással kezdett el nyitni felém - amit értékelnem kéne, hiszen pont ezt szerettem volna elérni. És értékelem is, csak talán nem számítottam rá ennyire hirtelen és ilyen körülmények között. Ha máshogy reagálnék. az nem lenne őszinte, megjátszani pedig nem akarom és nem is tudom magam. Az, hogy így fordult a kocka egy kicsit megijeszt, nem érzem magam annyira komfortosan, mint eddig, a magabiztosságom is elillan, ezzel együtt pedig én is visszahúzódom kicsit a csigaházamba. Félek, hogy ezzel pont az ellenkezőjét érem el, mint amiért dolgozunk. Ben kiszámíthatatlansága már annyi formában megmutatta magát. Akár ez a pillanat is megint ellökheti abba az irányba, amibe eddig is fejvesztve haladt. De ha saját magamról kell beszélnem, ha meg kell osztanom másokkal a legmélyebb gondolataimat, hajlamos vagyok leblokkolni. Talán, ha ezt is képes lennék szavakba önteni, most nem látnám Ben arcán a lelkesedést fakulni. Bólintok és kitöltök neki egy csészével a nem olyan rég lefőzött kávéból. Fogalmam sincs, hogy issza, ezért inkább előveszek mindent, amivel ízesítheti magának. Tudom, hogy illene mondanom valamit, némi magyarázattal szolgálni a korábbiakra, de abban a pillanatban, amikor végre ráveszem magam, nagyon száraznak érzem a torkom. Mintha a szavak nem akarnának jönni, mert egyszerűen nincs értelmük. Csak a hálámat tudom kifejezni neki; azért is, amit mondott és azért is, mert még mindig itt van.

- Nem, nem mentél messzire, csak… Megleptél, ennyi - mosolyodom el halványan és remélem, ezzel egy kicsit oldom a hangulatot, mert egyáltalán nem szeretném, ha Ben most ezért kényelmetlenül érezné magát. Hogy egy kicsit kényelmesebb vizekre evezzek és kicsit eltereljem a témát, inkább őt kérdezem a lába hogylétéről. Valószínűleg ez az utolsó, amiről most beszélni akar, de néhány pillanat alatt nem tudok jobbra gondolni. Már csak azért sem, mert még mindig az előzőek hatása alatt vagyok félig-meddig.

- Ennek örülök - mosolyodom el ismét, mert már az nagy dolog, ha nem ezen kattog előre. - De ha bármikor szükséged lenne egy kis pihenőre, akkor szólj, rendben? - A séta közben biztos eljön majd az a pont, amikor már nem tudja kizárni a fájdalmat, de akkor nem kell erőltetni, bármikor megállhatunk kicsit. Előttünk az egész délután - ha nem rontottam meg el mindent a válaszommal. A maradékot kicsit visszafogottabb hangulatban fejezzük be, de talán, ha végre nem leszünk bezárva a négy fal közé, ahol a kellemetlenség történt, fel tudunk oldódni. Most nekem is nagy szükségem van egy kis környezetváltozásra, úgyhogy gyorsan elpakolok és elvonulok a hálószobába átöltözni. Nagyjából tíz perc elteltével lépek ki a szobából és sietek vissza Benhez.

- Ugye nem itt ácsorogtál végig? - kérdezem egy nemleges válaszban reménykedve, miközben gyorsan felkapom a cipőmet és a táskámat az előszobából. Lekapcsolom a villanyokat és az ajtónyitást követően előre engedem Bent. Bezárom magunk mögött az ajtót, a sima zárat és a biztonságit is kettőre természetesen, aztán elindulok a folyosó végén lévő lift felé.

- Ben… - Kezdek bele, de mielőtt folytatnám, pár pillanat szünetet tartok, amíg sikerül végre összeszednem a gondolataimat. Közben a lift gombját is benyomom. - Az előbb rosszul reagáltam, mert nem szoktam hozzá, hogy a családomon kívül mással is beszéljek hasonló dolgokról. Nem számítottam erre tőled és leblokkoltam. Nem a te hibád, csak néha nekem sem könnyű. Bármikor meghallgatok bárkit és szívesen beszélgetek tényleg bármiről… De ha magamról vagy a családomról kell beszélnem… az már más. - A tekintetét most jobban kerülöm, mint eddig bármikor, csak a szemem sarkából figyelem és várok valamiféle reakciót. Szerettem volna tisztázni a dolgot, mert nem hagy nyugodni, hogy esetleg valami olyat mondtam vagy csináltam, ami árnyékot vetne az eddig kialakított kapcsolatunkra.

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Saját magamat is meglepem azzal, mennyire gyorsan bezárkózom. Eddig én voltam az, aki bátorította a másikat, én segítettem neki, hogy meg tudjon nyílni, hogy tudjon beszélni a problémáiról, a gondjairól, a történtekről. Próbáltam támaszt nyújtani neki és bebizonyítani, hogy nem kell félnie, velem nyugodtan beszélhet akármiről, bármiről, nálam jó helyen vannak a legszemélyesebb gondolatai is. A fordított helyzet viszont valami egészen mást hozott ki belőlem a megszokottnál. Én sem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen behúzom a kéziféket velem szemben, amikor rám kerül a sor, hogy pontosan ugyanazt tegyem, amit eddig ő tett. Eddig is sejtettem, mennyire nehéz lehet számára megosztani a saját belső világát, most viszont már nem csak sejtem, hanem tudom és meg is ijeszt. Nem akarok ennyire sebezhetőnek mutatkozni, márpedig, ha ilyenekről kezdek mesélni, akkor az egyenlő a sebezhetőséggel. Ez megijeszt, mert még nem érzem itt az idejét. Vagy az is lehet, hogy már itt az ideje, csak a saját korlátaimat kéne átugranom végre. Halványan elmosolyodom Ben szabadkozását hallva, de már inkább nem mondok semmit. Saját magamat hoztam ilyen helyzetbe, amikor megeredt a nyelvem, nem ő tehet a kialakult helyzetről.

Szinte felüdülés a lábáról beszélni és egy kicsit a szőnyeg alá söpörni az elmúlt pár percet. Ismerős vizekre evezünk, ahol jobban érzem magam. Látszólag neki sem kellemetlen a téma, és talán most először beszél ennyire könnyedén a lába állapotáról. Megnyugtató, hogy nem hoztam őt hasonlóan kellemetlen helyzetbe, mint amilyenbe én kerültem az előbb. Örülök a javulásának, főleg a hangulatát illetően, épp ezért szeretném ezt kihasználni. Nem tudom, mennyi ideig látom viszont a jókedvű, mosolygós Bent és mikor húzza fel maga köré a falakat ismét. Ilyen rövid idő alatt nem lehet ennyire gyökeres változást elérni, ezzel tisztában vagyok, de talán pont ezért szeretném ennyire kiaknázni a mai napot.

A hálószobában és fürdőszobában eltöltött tíz perc segít egy kicsit rendezni a gondolataimat, amit az asztalnál ülve, szüntelenül Bent látva elég nehéz volt. Ez a kis idő elég lenyugodni és újabb lendületet szerezni. Nem érzem jobban magam, nem hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben lenne, de legalább egy kicsit félre tudom tenni a kellemetlenségeket. Sokáig nem szeretnék itt időzni és a kelleténél jobban megváratni, úgyhogy amint összeszedem magam, vissza is megyek, indulásra készen.

Úgy érzem, tartozom némi magyarázattal. Volt időm végiggondolni, mit szeretnék és nem szeretnék megosztani vele egyelőre. Miközben a liftre várunk próbálok épkézláb indoklással szolgálni és valami értelmet adni a korábbi reakciómnak. Ahogy neki is, nekem is vannak gátlásaim, akkor is, ha azok elsőre nem egyértelműek vagy szembetűnőek. Szeretném ezt vele megértetni és szeretném, ha tudná, hogy semmi rosszat nem csinált vagy mondott. És ahogy neki is, nekem is idő, mire megnyílok. Nehéz most a szemeibe néznem, mert nem tudom, mennyire löktem el magamtól. Talán pont ezért is szeretném menteni a menthetőt. Szinte meg se hallom a szavait, mintha minden egész egyszerűen elnémulna körülöttem, amikor egy tincset finoman a fülem mögé tűz. A lábaim a földbe gyökereznek, amikor ujjával alig érezhetően végigsimít az arcomon a mozdulat közben. Megint kizökkent az egyensúlyomból, most viszont teljesen más érzések kavarognak bennem, mint a lakás falai között. Kellemes melegség járja át minden porcikámat, és csaknem áhítattal fürkészem arcának apró részleteit. Nem ez az első eset, amikor azt érzem, hatással van rám, de ilyen erős impulzus még nem ért mellette korábban. Levegőt is elfelejtek venni, miközben nézem őt. Tekintetem egy kósza pillanatra megpihen az ajkain. Nagyon erős érzések kerítenek hatalmukba, amiknek ha beadom a derekam, sokat kockáztatok. A szemeit keresem, mielőtt bármi meggondolatlanságot tennék. A kérdésére helyettem a lift csilingelő hangja és a nyíló ajtó válaszol. Szó nélkül elfordulhatnék, hiszen nem fog itt állni az örökkévalóságig, mégsem tudom elszakítani a pillantásom Benről. Az sem érdekelne, ha egész délután itt ácsorognánk egymással szemben, ezerszer elmenne a lift, nekünk meg folyton meg kéne nyomnunk a gombot.

- Igen - suttogok halkan és egy aprót bólintok. - Ha te még mindig szeretnél - teszem hozzá meghagyva neki a választás lehetőségét, mert én már egyáltalán nem vagyok benne biztos, mit is akarok.

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Nem ez az első alkalom, hogy valaki felkelti az érdeklődésem, de az utóbbi pár évben ilyen erős vonzalmat és kíváncsiságot nem éreztem. Nem csak fizikailag vonz mágnesként, hanem ő maga, az egész lénye, a falak mögé rejtett valódi személyisége, a története, a ritkán kimutatott kedvessége és törődése, és azok a dolgok, amik miatt sebezhetőnek gondolja magát.

Indulnunk kéne, a tétován töltött pillanatok viszont egyre csak nyúlnak és nyúlnak, amin a válaszom sem segít sokat. Az eszem azt súgja, még mielőtt bármi visszafordíthatatlan történik, lépjek be a liftbe, egy másik erő viszont mozdulatlanná dermeszt. Nem is tudom, pontosan milyen reakcióra vagy válaszra várok, talán csak szeretnék végre meggyőződni róla, hogy mi van kettőnk között. Jó lenne egyszer s mindenkorra tisztán látni, mert még mindig nagyon bizonytalan vagyok azt illetően, hogy én látok bele ebbe valamit, ami igazából nincs is ott, vagy az a bizonyos megfoghatatlan, körülírhatatlan valami valóban ott van. A bizonytalanságom abban a szent pillanatban oszlik szét, amikor Ben ujjai finoman végigszántják a bőrömet. Ahogy a tenyere a tarkómra téved és közelebb húz magához, a testem szinte ösztönösen reagál, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Habozás nélkül mozdulok felé, a kezeim pedig utat törnek maguknak és elindulnak felfelé végig a karjain, a vállán. Az egyik végül a mellkasán talál pihenőre, a másik tovább kóborol egészen az arcáig. A külvilágot, az összes zavaró tényezőt, az összes korábbi fenntartásomat, a következmények súlyát és a maradék józan eszemet a kukába hajítva, teljes mértékben a szívemre hallgatva viszonzom a meglepően szenvedélyes csókot, amiben ott van minden kimondatlan szó, kérdés és válasz. Mintha minden más megszűnne létezni, a világ elnémulna, minden és mindenki porszemnyi méretűre zsugorodna. Egy buborékban érzem magam, amiben csak mi ketten vagyunk, ami biztonságos és legalább egy ideig nem engedi be a valóságot. A buborékokkal az egyetlen probléma csak az, hogy nem tartanak örökké; kipukkannak, a való világ pedig hatalmas erővel csap arcon.

- Ben... - suttogom ajkaira a nevét halkan, homlokomat a homlokának támasztva, amikor végül próbálok levegőhöz jutni. A szemeimet csukva tartom, mert attól félek, ha kinyitom, akkor a valóság testet ölt. A pulzusom még mindig az egekben és fejben a fellegekben járok, de a buborék már nincs ott, nem véd meg a külvilágtól. Nem gondoltam a következményekre, amikor mozdulatlanul álltam tovább vele szemben ahelyett, hogy beléptem volna a liftbe. Felelőtlenül nem foglalkoztam azzal, milyen hatással lehet ránk, ha ezt meglépjük. Az előbb még erre vágytam, ez után a pillanat után sóvárogtam. Bíztam benne, hogy Ben is hasonlóan érez, de már annyiszor bebizonyosodott, hogy nem látok a fejébe, hogy fogadást nem tettem volna rá még a legkisebb összegben sem. Most viszont már nem az elszalasztott pillanat utáni űr miatt aggódok, hanem a következmények miatt. Nem szabadott volna ezt megtennünk. Utólag könnyű okosnak lenni, amikor már megtörtént a baj. - Ben... - lassan növelem egy kicsit a kettőnk közötti távolságot, két kezemmel közre fogom az arcát és mélyet sóhajtok. Nem tudom, mit mondhatnék; nem találom a szavakat, nem látom egyelőre sem a megoldást, sem a holnapot, sem egy észszerű kompromisszumot, ami beleférne a kettőnk között kialakult kapcsolatba. A hangomból sejtheti már, hogy ami most jön, az nem a boldog pillanatok egyike lesz. Más körülmények között ez a rengeteg kétség fel sem merült volna bennem, hiszen teljesen felesleges lenne bármi miatt is aggódni. Egy ideális világban ezután még több örömteli pillanatnak kéne következnie. De ez most így, ilyen formában nem helyes, ez minden tekintetben szembemegy a szabályokkal, amik idáig észrevétlenül keretet adtak a mindennapoknak. Eszembe se jutott, mi lenne, ha megszegném azokat, mert fel sem merült bennem, hogy egyszer ilyen vagy hasonló helyzetbe kerülök.

A kezeimet először a vállaira csúsztatom, aztán végig simítok mindkét karján, végül lemondóan ejtem magam mellé. Úgy érzem magam, mintha elvesztettem volna valamit, ami igazán az enyém sem lehetett. Szeretnék mondani valamit, de akárhányszor szóra nyitom a számat a szavak a torkomon akadnak. Nincs olyan magyarázat, ami elég jó vagy legalább elfogadható lenne. A kő kemény, rideg valóság nem fog ezen enyhíteni.

- Ez... - a számat tátva ingatom a fejem és feszülten túrok a hajamba. - Ez nem... Ez nem lehetséges, ez etikátlan, ez helytelen, ennek nem szabadott volna megtörténnie. Elveszíthetem az állásomat... - nyugtalanul kezdek fel s alá járkálni a folyosón, a kezeimet tördelem, közben folyamatosan azon gondolkodom, mi szolgálhatna megoldásként. Hirtelen megtorpanok és Ben felé fordulok. Eddig azzal voltam elfoglalva, én miért jöhetek ki rosszul ebből az egészből. Aki viszont a legkevésbé sem érdemli meg ezt és az igazi áldozata a történteknek, pont Ben. Ha hallgattam volna az eszemre, most nincs ez. Közelebb lépek hozzá és a kezéért nyúlok. Remélem, hogy nem húzódik el, de megértem és nincs jogom neki felróni, ha mégis.

- Hidd el, ha más lenne a helyzet... - kezdek bele elcsukló hangon, befejezni viszont már nem tudom, és remélem, nem is szükséges. Tudnia kell, hogy érzek és mit akarok, de meg kellett volna már húznunk sokkal korábban egy jól látható, éles határt. Fel sem fogom, hogy fajultunk idáig ilyen rövid idő alatt., egyszerűen nincs rá logikus magyarázat. Pont most, amikor végre belátom, hogy az eszemre kell hallgatnom, akkor hagy cserben a logika. - Ben... Én... - Egyszerre minden értelmetlennek tűnik; ahogy itt állunk a folyosón, mintha egy vesztes csata romjaira néznénk le, a délutáni terveink, amik most már abszolút irracionálisnak hatnak, a közös ebéd, az egymás lelkére ható beszélgetések. Miért nem lehet valami ennyire jó dolog sokkal egyszerűbb?

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Az elválás pillanat keserűséggel tölt el, mert a valóság túl nagy súllyal nehezedik rá a vállaimra szinte pillanatokon belül - és már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a valóságnak száz százalékban a kettőnk helyzetéhez van köze, nem pedig csak olyan, régi dolgok miatt blokkolt le az agyam részben, amikről már azt hittem, sikerül lezárnom magamban. Szépen felépíthettünk volna valamit, folytathattuk volna, amit elkezdtünk, és valami olyan kerekedhetett volna ki belőle, amit talán egyikünk sem képzelt volna, amikor először találkoztunk; amikor ő még szándékosan bunkó volt, én pedig semmit sem tudtam arról, milyen ember valójában. Most viszont már van némi fogalmam róla, már engedte látni a régi Bent, aki kedves, aki támogató, és akinek szüksége van segítségre, hogy a régi önmaga lehessen. Ezt a Bent kedvelem, ez az a Ben, akiről a nővéremnek is szívesen meséltem volna a továbbiakban, és most pont őt érzem egyre messzebb sodródni, ahogy az arcának változásait figyelem.

Lassan húzom vissza a kezeimet, attól tartva, hogy egy hirtelen mozdulattal még nagyobb kárt okozok, amikor ő indulatosan rántja el a sajátját. Talán igaza van, és egy kis távolság nem árt. Hátrálok egy-két lépést, hogy megadjam neki és a dühének a kellő teret. Nem akartam idáig eljutni, hiszen pár pillanatig a fellegekben jártam én is. Semmi nem létezett körülöttünk, semmi nem tűnt lehetetlennek, a való világ viszont hamar visszakúszott az elmémbe, hogy aztán megszólaltassa a vészcsengőt. Ha más helyzetben lennénk, egy pillanatig nem gyötörnének felesleges aggályok, mert most már pontosan tudom, mit szeretnék. Abban a pillanatban minden értelmet nyert, mindent más színben láttam. Nagyon hosszú ideje először érzem ezt valakivel, és nem szeretném elveszíteni azt, ami még igazán el sem kezdődött. De Ben arca jól tükrözi, mit érez, én pedig máris azt érzem, hogy részéről ennek nincs folytatása.

Tehetetlenül nézem, ahogy hátrálni kezd és végül a lépcső felé veszi az irányt, maga után hagyva azt a nyomasztó légkört, ami hirtelen ránk telepedett. Fojtogató érzés kerít hatalmába az egyre távolodó és lassan elhomályosodó alakját nézve, miközben még mindig mozdulatlanul állok. Igazságtalan a helyzet, egyikünkkel szemben sem fair, és ha tehetném, biztos visszaforgatnám az időt, hogy valami mást mondjak, valamit máshogy csináljak, hogy ezt elkerüljük. A lábaimba visszatér az élet, amikor Ben eltűnik a folyosó végén, és sietős léptekkel igyekszem utolérni, mielőtt még késő lenne.

- Ben - szólok utána távolból, de szinte biztosra veszem, hogy ez nem fogja meghatni. Nem tudom, hogyan tudnám maradásra bírni, és jelenleg azt is kétségbe vonom, hogy jó ötlet-e egyáltalán ilyen állapotban marasztalni, de a lelkiismeretem nem nyugodna, ha nem próbálnám legalább tisztázni vele a történteket. Könnyen utolérem a lépcsőn, és vele szembe fordulok az előtte lévő lépcsőfokon, az egyik kezemet szándékosan kettőnk közé emelve, hogy a mellkasához tudjam érinteni - pontosan ott, ahol az első alkalommal még véletlen értem hozzá. - Kérlek, ne menj el így. Beszéljük meg, vagy legalább hallgass végig. Ennek így semmi értelme.

“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”

Mindkettőnknek bőven van mit feldolgoznia és megérteni, a miérteket elemezni, de nem szeretném, ha Ben olyan gondolatokat gerjesztene saját magában az elvakult dühe hatására, amik köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Magamból indulok ki, mert én is hajlamos vagyok túlgondolni, ami valójában sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látszik. Már nem egyszer estem ebbe a hibába - és valószínűleg nem is utoljára -, de nem akarom, hogy Ben is hasonló hibába essen. Még időben utolérem, mielőtt az utcán hömpölgyő tömeg kellős közepén kéne ezt a beszélgetést lezárnunk, és szánt szándékkal érintem meg ott és úgy, ahol nem is olyan rég még senki nem tudta. Pont ez volt, ami elindította a lavinát, ami percekkel ezelőtt a nyakunkba zúdult, és abban reménykedem, ha szavakkal nem is, legalább ezzel tudok rá hatni. Egy darabig csodálkozva, ellágyulva figyelem, ahogy tenyere a kézfejemre csúszik, a törékeny idillt viszont Ben indulatoktól fűtött hangja azonnal elmossa.

- Mert nem akarom, hogy ilyen állapotban menj el. - Szinte kérlelően pillantok rá, amíg el nem ereszti a kezem. Abban a pillanatban jövök rá, ha ennek nem volt rá különösebb hatása, akkor semminek sem lesz. Próbálhatok ész érveket felhozni, mondhatok jóformán bármi, mind teljesen hasztalan lenne most. De ha meg se próbálom, ha csak elengedem minden erőfeszítés nélkül, annak bele sem merek gondolni, milyen következményei lehetnek. A szavai hatalmas erővel csapnak arcon, és ha az volt a szándéka, hogy bűntudatot keltsen bennem, akkor sikerült elérnie. Most én szeretnék hátat fordítani neki, faképnél hagyni, hadd dühöngje ki magát, de a fejemben cikázó gondolatok egyre csak azt súgják, hogy hiába próbáltam meg mindent - nem csak itt és most, hanem a kórházban is -, az nem volt elég.

- Sajnálom, igazad van. Nincs mit megbeszélnünk. - Nagyot nyelek, hogy visszatartsam a könnyeimet, és ellépek előle, visszafelé szedve a lépcsőfokokat. El szerettem volna mondani neki, hogy kedvelem, jobban, mint amennyire szabadna, de vannak szabályok, amiket követnem kell - és mindkettőnk érdekében tenném, hiszen már annyi gyógytornásztól szabadult meg az évek során, akiknél még csak hajlandóságot sem igen mutatott, hogy tegyen a gyógyulása érdekében, amióta az állapota stagnál. A gyógyulását kellett volna szem előtt tartanunk, nem szabadott volna annál tovább mennünk kézzelfogható eredmények hiányában. Szerettem volna, ha tudja, nem ellökni akartam az előbb, hanem visszahelyezni a fókuszt arra, amire valóban szükség van. De az ész érveknek és a logikának már nincs helye kettőnk között, azt abban a pillanatban hagytuk magunk mögött, amikor utat engedtünk az eddig is ott pislákoló vágyaknak. És talán igaza van, nem csak a logika vesztette értelmét, hanem ezt az egészet el kéne felejteni, már ha ez lehetséges.