A kezemben szorongattam a gépet, ahogyan végül összeeszkábáltam a megmaradt apróimból a belépő árát, és miután zsebrevágtam a tárcámat, beléptem a kis botanikus kertbe, ahol rengeteg fotót csináltam, amikor éppen időm engedte. Gondolok itt arra, hogy néha napján azért nekem is ki kellett adnia Hudsonnak az éves szabadságot, még ha mondhatni jelenleg szó szerint a munkámnak is éltem. Mert tényleg én voltam az egyetlen olyan dolgozó, akinek kifejezett igényei nem voltak, és akár a szabadnapomon is képes voltam bemenni a bárba, hogy pultozzak egy teljes éjszakán keresztül, mindegy mennyire voltam fáradt... Mert más dolgom amúgy sem volt.
Nem tudom hányszor mondta el nekem, hogy menjek már el valahova nyaralni, vagy valami, amire én csak vigyorogva rángattam a vállam. Ő maga is tudja, hogy azért annyira jól nem állok anyagilag, hogy ilyesmiket megengedhessek magamnak, holott anno ha kedvem lett volna, fél Európát körbeutazhattam volna apám pénzén. Most már inkább vágnám le mind a két kezem, minthogy bármit összeszedjek a fatertól. Talán szép és édes álom, de reménykedem abban, hoy egyszer majd tudok adni neki egy jó leckét az életre nézve, de még sajnos nem vagyok olyan helyzetben, hogy ilyeneken gondolkozzam. Először inkább azt kéne kitalálnom, hogy hogyan szedjem ki a karmai közül az öcsémet... Mert pontosan tudom, hogy mennyire védtelen szerencsétlen jelenleg úgy, hogy mind a két bátyja egy másik kontinensen van. Legalábbis ha Heo Yi-nek lehet hinni, akkor nyugatra indult, hogy beteljesítse az álmait... Gyakorlatilag pedig én sem vagyok biztos abban, hogy mi történt. Mindenesetre az tutit, hogy a kissrác nincsen jó kezekben egyedül Kínában, de egyelőre még esélyem sem volt átgondolni azt, hogy hogyan rángassam magam mellé... Főleg, hogy telefonon felhívni is maximum havonta egyszer merem, nehogy lebukjunk. Az egyetlen szerencsém, hogy az a gyerek egy angyal, és egyáltalán nem akad ki annak a tényén, hogy nem láthat, mi több... Talán az egyetlen ember, aki képes volt megérteni az indítékomat, és nem nézne teljesen idiótának, amiért eljöttem onnan.
Amint beléptem a helyre, éreztem, hogy valahogy magával ragadott a természet varázsa, mert hirtelen mintha az összes baljós gondolatom egyszerűen csak köddé vált volna, nem tudtam másokra figyelni, csak a virágzó kis bokrokra, és a hatalmas, erős fákra, amiknek nagyon érdekesen fonódott az ég felé a törzsük. Összességében volt egy kedvenc fám, ami már napok óta foglalt volt, pedig mondhatni majdnem minden évben megörökítettem a gépemmel amióta itt vagyok, különböző évszakok és események során. Kifejezetten sajnáltam szegényt, amikor ráaggattak mindenféle papírmadzsagot, és gusztustalanul ízléstelen zsinegeket, mert éppen volt valami ünnepség, aminek a tiszteletére természetesen a botanikus kertnek hülyét kellett csinálnia a legidősebb, legbölcsebb, legeredetibb fájukból. Valahol viszont iszonyatosan jó volt nevetni szerencsétlenen, hiszen csak arra tudtam gondolni, hogy az ő élete még az enyémnél is elbaszottabb. Még csak nem is tehet az ellen, hogy idiótát csináljanak belőle az emberek, rugdossák, letépik a leveleit, letörik az ágait, és mindezt tűrnie kell... Ha velem meg valaki hasonlót próbálna meg, annak nemes egyszerűséggel eltörném az orrát.
A fa elé leguggolva kezdtem el végigpörgetni az eddig készített képeket, miközben folyamatosan azon agyaltam, hogy lassan vennem kéne majd egy új memóriakártyát, mert a képeimmel tele lett ez is, laptopom pedig nem volt, amin tárolhattam volna őket. Igazából nem is nagyon szoktam őket visszanézegetni, inkább csak maga a tevékenység kapcsol ki, hogy a szabad levegőn vagyok, és megfigyelek olyan pici apró, gyönyörű dolgokat, amikkel az emberek rend szerint nem foglalkoznak, lazán elmennek mellettük.
Az egyik fotón viszont végül megakadt a pillantásom, mivel soha nem szoktam embereket belefényképezni a tájakba, talán pont azért nem, mert magam sem vagyok kifejezetten a kedvelőjük, amúgy meg rohadtul sérteném a személyiségi jogokat, ha megtenném, szóval így inkább offoltam azt, hogy random alakokat fotózgatok. Viszont a pár hete készített képen ott volt egy szőke lány, aki nagyjából velem egyidősnek tűnt, aztán lehet, hogy fullra mellélőttem ezzel, de igazából nem is volt lényeg. Alapvetően a kép koncepciója tetszett, de mégsem voltam biztos abban, hogy megtarthatom, meg egyáltalán nem is tudom miért kellett volna egy idegen lányról képeket tárolnom. Tény és való amúgy, hogy egy kifejezetten szép darab – úristen milyen hímsoviniszta faszkalap szöveg ez – de ettől függetlenül nem kifejezetten vágytam jelenleg barátnőre, vagy hasonlóra, és ha szexelni akartam, arra mindig találtam megfelelő partnert. Soha nem voltam az a típus, aki megismerkedett valakiért egy menetért, túl sok bonyodalommal és hazugsággal járna a dolog.
Viszont amikor letettem a kamerát, és ismét a fára emeltem a pillantásom, valami elbaszott sorsszerű dolog miatt észrevettem, hogy a lányka megint ott ücsörög. Egy pillanatra azt hittem, hogy káprázik a szemem, szóval még pár pillanatig ingattam a fejem a gépem és a fűben ülő személy között, aztán végül magam sem tudom miért, de a lábaim szinte maguktól indultak felé, és úgy guggoltam oda mellé, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Szia – dobtam le végül mellé a seggem, mert kezdett kifejezetten kényelmetlenné válni a póz, amit felvettem – Történt egy kis baleset pár hete köztünk.
Nem tudtam megállni, hogy egy cinkos mosolyt ne eresszek meg felé, és bár folytatni akartam, hirtelen realizáltam, hogy a kimondott szavaim talán viccesebb helyzetet vonnának maguk után, ha most itt a nyelvembe harapnék, és megvárnám a reakcióját. Szóval csak egy hanyag kézmozdulattal simítottam ki a mogyoróbarna tincseimet a szememből, aztán lazán megtámasztottam a kezem az egyik felhúzott térdemen és úgy fürkésztem az arcát, miközben azon gondolkoztam, hogy mennyire kibaszottul magányos lehetek, ha már egy ilyen helyzetből próbálok beszélgetést kicsikarni.

A következő ígérem sokkal jobb lesz     || 883 ||ruha

Kifejezetten jó kedvemben lehettem ma, ami számomra is nagy rejtély volt egészen addig a pillanatig, amíg meg nem pillantottam a fa tövében üldögélő lánykát, akit tényleg full véletlenül fotóztam bele az egyik képembe. Tény és való, hogy nem vagyok egy degenerált, de ettől függetlenül képtelen voltam gond nélkül felidézni azt, hogy mégis mi az istent műveltem abban az időben, amit a gépem jelzett a kép készüléseként. Az már másik kérdés, hogy nem vettem észre egy embert a fotón, de valószínűleg szemüveg, és lencse nélkül követtem el a fotót, és kifejezetten fáradt is lehettem... Igen, ez utóbbi mindent megmagyarázna, és azt is igazolná, hogy miért nem volt nálam semmi látást elősegítő dolog. Mindenesetre nagyon ironikusnak találtam, hogy kifejezetten irtóztam az emberek fotózásától – egyrészt a személyiségi jogok megsértése miatt – mégis rákerült valaki a fotóra. Talán mindezt ő sosem tudta volna meg, de egyszer az életben korrekt akartam lenni valakihez, ezért is döntöttem el, hogy meg fogom kérdezni, hogy töröljem-e, vagy felajánlom, hogy nekiadom a fotót, hogy feltegye az instagramra, ha úgy van... Vagy mi a pöcsöm. Nagyjából 17 éves korom óta nem foglalkoztam a social media-val, Kínában amúgy is a Weibo futott, nem az ilyen nemzetközi szarok, szóval innentől kezdve elég egyértelmű volt, hogy mai fejjel már egyáltalán nem élek hasonlókkal, ami miatt úgy érzem magam, mintha valami ősember lennék. Mindegy is ez az egész, a készségességem bizonyította már, hogy kibaszottul vidám vagyok ma, emiatt pedig végül nagyon kényelmesen foglaltam helyet mellette, sőt mi több még vigyorogtam is rá, ami főleg nem volt szokásom. Tény és való, hogy kifejezetten szép lánynak tűnt, de nekem a szőkék nem voltak az eseteim, ők mindig Tae Oh számára voltak különlegesek. Ezen nem kifejezetten lepődtem meg soha, minden második ázsiainak szépek a fehérbőrű, világos hajú és szemű kis porcelánbabák, mert nagyon más, mint amihez mi hozzászoktunk. Személy szerint én inkább a latinákat és a Sistarból Borát preferálom, de ez már megint más tészta, attól függetlenül még nekem is van szemem.
Amint köszönt nekem, csak még szélesebb lett a mosolyom, megvillantva ezzel a tökéletes fogsoromat, de épp csak egy picit húztam fel az ajkaimat, miközben megtámaszkodtam a térdeimen. Le merem fogadni, hogy emmellett cinkosan csillogtak a szemeim is, de mindebbe bele se akartam gondolni, mert rögtön hányni akartam saját magamtól. Régen sem voltam kifejezetten kedves, szóval szerettem volna úgy gondolni erre az egész helyzetre, hogy csak mulatok az értetlenségén, az pedig nem szép dolog... Ergo gonosz vagyok vele.
- Ezek szerint határozottan felejteni való arcom van – bólintottam neki, miközben elhúztam a számat. Én magam sem voltam biztos abban, hogy most csipkelődök-e vele, mert azzal igazából tisztában voltam, hogy jól nézek ki. Nem Tae Oh fajtájában persze, de azért elég magas vagyok, szélesek a vállaim, erős mellkasom van, jó a fenekem is... És a testem nem egy hatalmas nagy rönk, szépen keskenyedik a csípőm, és a felsőtestem határozottan rövid a lábaimhoz képest. A munkától és a rakodástól meg is vagyok combosodva, szóval a testem határozottan jónak nevezhető, és bár az arcom nem egy tipikus ázsiaiét idézi ez tény, viszont minden kis tökéletlensége ellenére szerintem teljesen okés. Gondolok itt arra, hogy csak az egyik szemhéjam dupla, a fogaim kisebbek, mint sok emberé, és úgy nézek ki, mint aki téli álomra készül, amiért egy kicsit pufibb vagyok a többieknél, de ettől függetlenül szerintem kifejezetten szexi a pillantásom és egyenesebb meg piszébb orrom van, mint a legtöbb embernek. Elég sokan nem is hitték el nekem, hogy eredeti, de ez már részletkérdés.
- Mire gondolsz? – döntöttem végül kicsit oldalra a fejem, hogy jobban rálássak az arcára, mert tényleg érdekelt, hogy miféle dolgok járhatnak a fejében – Ha elmesélsz egyet a tippjeid közül, hogy vajon honnan ismerhetlek, akkor én is adok neked némi segítséget. Egyelőre legyen elég annyi, hogy egy bűntényt próbálok megelőzni.
Magam sem tudom, hogy pontosan mi ez a sejtelmesség, de amennyi dolgot titkoltam el egész életemben mások elől, talán már zsigerből rébuszokban beszélek mindenkivel. Bevallom, hogy ez kibaszottul idegesítő lehet, de ettől függetlenül képtelen vagyok elhagyni a dolgot... Talán jó gyakorlatot nyújt a mindennapokban, hiszen Tae Oh-nál ténylegesen lényeges, hogy véletlenül se köpjem el a betegségem. Biztos vagyok benne, hogy ha tudna a hemofíliáról, akkor a kómából képes lenne felkelni, hogy két pofont lekenjen, amiért az egész vese dolgot felhoztam neki.
- Na jó – esett meg végül a szívem rajta, és úgy döntöttem még egy kis segítséget adok neki – Nem vagyok szexuális ragadozó. Mellesleg nem is kifejezetten vagy a típusom, szóval ilyen téren megnyugodhatsz. Csak mert tudom, hogy minden csaj perverznek gondolja a férfiak zömét.
Mondjuk azt nem állítom, hogy nincsenek furcsa szokásaim egy-egy numera közben, de nem kifejezetten tartom magam szexfüggőnek. Talán fiatal felnőtt révén nyilvánvaló tény, hogy inkább vágyok testiségre, mint párkapcsolatra – ha a saját szavaimmal élhetek, akkor csak szimplán kangörcsösnek hívnám magam – de ez nem jelenti azt, hogy hetente mással akarnék ágyba bújni. Túlságosan féltem a kényes kis farkamat ahhoz, hogy hasonlóra vetemedjek, és inkább vagyok a ritkább egész estés menetek híve, mint a mindennapos félórás légyottoké.

A következő ígérem sokkal jobb lesz     || 819 ||ruha

Talán nem szép dolog másokkal szórakozni, de úgy éreztem, hogy mióta Tae Ohval elástuk a csatabárdot, hogy egy picit mintha... Mintha élnék. Kifejezetten régen tapasztaltam már hasonlót, szóval szerettem volna kiélvezni ezt a helyzetet. Sok minden nem változtott, de egy picit mintha színesebbnek láttam volna a világot, és a csőlátásom is eltűnt. Hirtelen már nem tűnt hülyeségnek az, hogy valakihez csak úgy odamenjek, és elkezdjem szopatni... Pedig ez minden volt, csak normális nem. Jogosan merülne fel a velem kapcsolatban a szőkeség fejében, hogy nem vagyok teljesen komplett és nincs életem... Ami amúgy még mindig nincsen, de dolgozom rajta, még ha elbaszott módon is.
Magam sem tudom, hogy miért, de kifejezetten szórakoztatott a nőszemély. Viszont egy kicsit kezdtem megijedni attól, hogy ő nem annyira díjazza majd a humorérzékemet, vagy pedig ha majd mégis megteszi, azt egy hatalmas pofonnal fogja. Talán valahol mondjuk meg is érdemelném a dolgot, elvégre magam sem tudom, hogy pontosan mivel poénkodok most az orra előtt, de ettől függetlenül még szórakoztató a helyzet. A többit meg hát... Majd kibírom. Kaptam már olyan maflásokat, hogy a lábam nem érte tőlük a földet, szóval pont nem egy kis szöszi angyalka kenne a földhöz... Bár az Evelyn nevű nőszemély után lehet, hogy meglepődnék később.
- Nincs túl emlékezetes arcom – vontam meg a vállam, bár ez nem volt teljesen igaz, mert azért nem is voltam olyan, mint a legtöbb ázsiai srác. Mármint a sztereotípiákat pont nem erősítettem a magam 187 centijével, 88 kilójával, és az arcom sem feltétlenül hasonlított se a tévében mutogatott idolokéra, se a kissé csúnyácska, általánosított képre, ami egy ázsiairól él az emberben. Persze ez is csak egy dolog, ettől függetlenül lehet, hogy full beleolvad a fejem a tömegbe, elvégre csak egy vagyok a sok ember közül ugyanúgy, mint mások... És atya ég, szinte hallom, ahogyan a 17 éves korombeli énem visít ettől a bullshit „maradjunk píszik” szövegtől.
- Fogalmam sincs ki az a Charlie, de állítom neked, hogy egyetlen ilyen nevű embert sem ismerek. Kivéve akkor ha a Két pasi meg egy kicsi című sorozatból a fazon számít... Legalábbis azt hiszem, hogy őt Charlie-nak hívják, de nem vagyok benne teljesen biztos. Bárki is legyen a te herceged, nekem sok közöm nincs hozzá. – Adtam egy kissé kimerítő választ a kérdésére, illetve igazából az első kérdését figyelmen kívül hagytam jó darabig, és csak egy csibészes vigyorral meredtem rá. Magam sem tudom, hogy mikor folytattam utoljára ennyire random társalgást valakivel, ennyire semmilyen szituációban, de most egy picit mintha... Kikapcsolta volna az agyamat, és ennek örültem Titkon talán még hálás is voltam a lánykának, de ezt szerintem soha életemben nem fogom neki megmondani.
- A bűntény meg, nos... – meglóbáltam a szeme előtt a gépem, és azon agyaltam, hogy ezt mégis hogy a fenébe adjam elő úgy, hogy lehetőleg ne nézzen zaklatónak – Szóval az a helyzet, hogy a kedvenc fámat elfoglaltad pár hete pont úgy, ahogyan ma is tetted, én pedig ezt véletlenül megörökítettem. Nem mintha sok látszana benne rólad, de úgy érzem, hogy az a fair ha megmutatom és megkérdezem, hogy mi a fenét csináljak vele.
Mert amúgy szívesen felajánlottam volna, mit tudom én instagram képnek neki, ha arról van szó, jogdíj és megjelölés nélkül – amúgy sem használom a saját fiókomat, nagyjából tíz képet tölthettem fel rá, mindig inkább a Weibo-n voltam aktív, mert Kínában az volt az elterjedtebb.
Mindenesetre ez a helyzettől teljesen független volt, szóval inkább csak az orra alá nyomtam a gépet, és megmutattam a fotót. azért látszott rajta, hogy ő nem kifejezetten ő volt a célpontom, amikor ezt a képet lőttem, de ettől függetlenül tartottam tőle, hogy most rögtön szétver rajtam valamit mondván, hogy nem elég, hogy perverz vagyok, még fel is vágok ezzel.
- De, amint mondtam, nem fogok én ezzel visszaélni... Nem töltögetem fel sehova, ha szeretnéd, itt az orrod előtt törlöm ki. Tényleg csak visszapörgettem a korábbi képeimet, és megtaláltam ezt, aztán valami csoda folytán itt teremtél előttem, és gondoltam rákérdezek, hogy mit kezdjek ezzel. Esküszöm, hogy semmi gusztustalant nem csináltam rá... Nem is jönnek be a szőke csajok, azok a legjobb barátom zsánerei, de azt hiszem eleget magyarázkodtam ahhoz, hogy hihess nekem.
Itt már kevésbé volt vicces a helyzet. Pontosan tudtam, hogy amint elmondom az igazat, már másképp fogunk állni egymáshoz. Talán sikeresen tartottam a pókerarcom, de ettől függetlenül éreztem, ahogyan a fülem egy kicsit ég, mert a szituáció teljesen hát... Nincs is arra jó szó, hogy mennyire kínos lett, amint kinyögtem, hogy miről van szó. Kicsit húzni akartam még az agyát, de látszott rajta és ki is jelentette, hogy ő erre mennyire nem vevő, szóval talán jobb volt így.
- Amúgy Cameron vagyok – nyögtem be teljesen random – Csakhogy ha legközelebb látsz esetleg valahova tudj kötni.
Egy hajszálon múlt gyakorlatilag az, hogy nem rontottam el a nevem. Bár a helyzetemben van olyan egyáltalán, hogy elrontom a nevem? Csak mert tény és való, hogy Yan Tao néven hoztak világra, aminek a jelentése kifejezetten gáz – gondolom anyám ezzel akart kompenzálni, hogy ha esetleg ronda lennék... Mert igazából a jóképű jelentést hordozza magában a nevem, és így akkor sem lehetnék lényegében ronda, ha három fejem és öt szám lenne egy testre fabrikálva – de ettől függetlenül itt már jó ideje Cameronként tengettem a mindennapjaim, és arról is elfeledkeztem, hogy milyen, ha valaki így szólít. Egészen addig a pillanatig, amíg nem találkoztam újra Tae Oh-val.
- És téged hogy hívnak? – kérdeztem vissza végül, aztán elhelyezkedtem a fa tövébe, és az égre pillantottam – Már ha egyáltalán el akarod árulni. Ha nem, akkor mondjuk megfejthetjük, hogy milyen alakja van annak a felhőnek ott. Ha már amúgy is elfoglaltad a kedvenc fámat.
Az egyik kezemet lazán a fejem mögé tettem, és a másikkal mutattam rá a hatalmas pacára. Amint az ölembe ejtettem a karomat, oldalra is fordultam, hogy megereszthessek felé egy kis, barátságos mosolyt, miközben azért imádkoztam, hogy ne nézzen pszichopatának.

A következő ígérem sokkal jobb lesz     || 959 ||ruha

Talán magam sem gondoltam át teljesen a módszereket, de valahogy el kellett kezdenem a szánalmas kis életemet normális mederbe terelni, mert én is éreztem, hogy mennyire... Nem haladok előre sok mindennel. Túl sok minden történt körülöttem és talán pont ez a lányka lesz a pont, ahol mindezt fel tudom dolgozni, hiszen amikor dolgoztam csak arra koncentráltam, hogy az rendben legyen, amikor meg szabadidőm volt, egyszerűen a szőnyeg alá söpörtem a saját nyűgjeimet, de egy idő után már csak azt vettem észre, hogy az egész életem ott figyel a szőnyeg alól. Először keresett meg Tae Oh apja azzal, hogy amúgy a fia kibaszottul meg fog halni és tegyek valamit. Utólag belegondolva ez valahol rohadt undorító dolog volt tőle, mert az egyetlen ember, akiben megbíztam világ életemben az ő volt... Ő tudott egyedül a betegségemről a családomon kívül, és ennek ellenére odajött könyörögni, hogy mentsem meg a fiát. Valahol persze meg tudom érteni a kétségbeesését, de ezzel csak az orrom alá dörgölte, hogy mennyire hasztalan és értéktelen jelenleg az életem, és hirtelen azokat a szavait is megkérdőjeleztem, hogy tényleg fiaként tekintett-e rám azokban az években, amikor még náluk laktam. Aztán hirtelen megjelent kisebbik Kim barátunk is, akivel hát nem igazán tudtunk egy nevezőre térni, utána találkoztam Bree-vel, alá ex menyasszony, és ez volt a pont, amikor éreztem, hogy egy kicsit sok lesz a régi ismerőseimből... De a sors nem volt rest, mert rögtön a nyakamra küldött egy idióta picsát, aki minden körülmények között ki akar szedni belőlem valamit, és még Hudsonnak sem jelezhetem, hogy likvidálni kéne – nem mintha megtenném – mert sajnos ahhoz túl fontos. Felvették Lexit is akivel szintén nem tudok mit kezdeni, és hirtelen odaszegődött az álatalam csak Jessicának gúnyolt srác a pultba, hogy lelkiismeret furdalás nélkül idegesítsen órákon át...
Szóval mindez végül szerencsétlen lányon csapódott le, akinél talán egy kicsit túlságosan is elhúztam a kis játékomat, és ez természetesen csak utólag tudatosult bennem, amikor ezt a bizonyos Charlie srácot vagy ki az istent elkezdte emlegetni nekem. Akkor gondoltam rá, hogy talán van egy zaklatója, vagy pasija, aki veri... És bár a Tae Ohval való találkozás határozottan jót tett a lelkemnek, de ettől függetlenül is az volt az első gondolatom, hogy bárki is legyen ez a Charlie boy, én ebbe nem fogok belemászni. Mivel nem ismerem a csajt, teljesen felesleges hősködnöm, meg amúgy sem menne túl sokra velem. Ha tényleg annyira állat a srác, amint amennyire a hangjából kihallottam a pánikot, akkor mind a kettőnknek az lesz a jobb, hogy ha kimaradok az ügyből, mert egyrészt van nekem is elég bajom, másrészt neki sem hiányzik egy jókora tasli után, hogy még velem rohangáljon kórházba.
- Akkor csak ne ismerd – vontam meg a vállam – Lépj le. Sokszor segít.
Persze nekem ebben kifejezetten van tapasztalatom, mert már három országból sikeresen leléptem. Kínában lényegében csak a testvéreim és a nagyapám miatt szerettem lenni, nem volt túl sok barátom. A japánok szabálykövetése szimplán nem nekem való, holott nálam háklisabb ember kevés van, de ott mégis... Lekorlátozva éreztem magam. Dél-Korea... Nos, ott jó volt, csak éppen elbasztuk az egészet, és megint dobbantottam. Épp ezért sem akarok családot meg hasonló bullshit dolgokkal foglalkozni. Magam sem voltam biztos abban, hogy nem lépnék le az első problémánál.
- Csak úriember akartam lenni! – szabadkoztam rögtön – Mert ezzel sértem a személyiségi jogaidat. Gondoltam, hogy jóarc leszek és idejövök megkérdezni, viszont hogyan nézett volna ki, ha a nyakadba zúdítom az egészet és egy levegővel ledarálom, hogy mi a szitu? Nem hazudtam egyetlen szóval sem, tényleg egy probléma a törvények megsértése, és én nem az a fajta ember vagyok, aki ilyet tesz.
Ja persze... Csak éppen a maffiának dolgozom... De azon kívül tényleg nem nagyon huligánkodok néhány verekedésen kívül, de az ennyi idősen is belefér még, nem? Mindezt pedig jobbnak láttam nem megemlíteni neki, mert a végén lehet, hogy tényleg rám hívná a rendőröket.
- Ha gondolod átküldöm neked – vigyorodtam el végül, majd mivel nagyon belemelegedtem, folytattam is – Lehetne ez az új profilképed... Tudod, amolyan sejtelmes csajszinak tűnsz rajta, akiből árad az intelligencia. Biztos vagyok benne, hogy özönleni fognak a perverz faszok, és majd nagyon sokan írogatnak neked... Ha gondolod átküldök egy képet magamról is, hogy le tudd őket koptatni.
És ez volt az a pillanat, amikor magam sem tudtam elképzelni, hogy mégis mi a fenéért csinálom azt, amit. Szegény aztán semmit sem tehet arról, hogy velem rohadtul kicseszett az élet, és ezt talán tiszteleben kéne tartani, de valahogy... Most nem volt kedvem hozzá.
- Tekintve, hogy nem ismersz, lehetnék talán perverz zaklató is... Viszont a megelőzés híve vagyok, és nem szeretném, hogy azokkal a pici kezekkel kettéhasítsad a hátamat – itt villantottam rá először a mélybarna pillantásomat, a kezem pedig automatikusan lendült is, hogy a füle mögé tűrhessek egy kósza tincset. Valamit tud. Másokhoz nem érek hozzá ennyire könnyen, mert én sem szeretem ha velem teszik engedély nélkül – Amúgy nagyon szép lány vagy. Csak emlékeztetsz valakire, aki hasonló típusú, mint te, ezért régen eldöntöttem, hogy nem kezdek szőke kékszemű hercegnőkkel. De ez nem jelenti azt, hogy nem látom a nyilvánvalót, csak tartom magam az elveimhez.
Nem bírtam elnyomni a vigyorom, és azt is csak utólag vettem észre, hogy kacsintottam egyet rá. Csodás. Pont most oltottam be szerencsétlent kb. aztán nekiálltam flörtölni vele. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még benyomtam egy keserű megjegyzést, ami miatt éreztem, hogy lesz egy komoly beszélgetésünk Bree-ről. Pedig tragikus sztorink nincs, szimplán nem akartam feleségül venni egy olyan nőt, aki iránt nem éreztem semmit. És eléggé mély nyomot hagyott bennem, hogy csak azért, mert jó családból való és meseszép – mert tényleg olyan, mint egy hercegnő, te jó ég – rám akarják tukmálni, illetve engem rá... A betegségemet természetesen nem mondták el neki, én pedig nem akarom, hogy valaki akarata ellenére próbáljon pesztrálni, vagy hülyén kezelje ezt az egészet.
- Nyugi, már hozzászoktam, hogy utálnak az emberek. Ez megkönnyíti azt is, hogy én is utálhassak mindenkit magam körül – közöltem vele vigyorogva, full derűs hangon a mondandómat. Talán ebből arra gondolhat, hogy viccelek, ami részben igaz is, de azért... Hát nem vagyok egy nagy emberkedvelő valaki.
- Legalább ennyi – vigyorodtam el, aztán bólintottam – Örvendek Violet. Ellenben veled. Talán ezek után le sem tudsz majd vakarni magadról.
Nem tudtam elfojtani az arcomra költöző kis cinkos vigyort, és most először, hosszú idő után azt éreztem, hogy végre valakivel mintha megtaláltam volna a közös hangot, és ez örömmel töltött el. Mert a helyzet maga elég random volt, de ettől függetlenül kényelmes is... Nem kellett gondolkoznom, vagy szerepet játszanom, nem kellett titkolnom semmit, mert az sem volt biztos, hogy a lánnyal valaha újra találkozom, ez pedig olyan szinten ki tudta kapcsolni az állandóan pörgő agyamat, hogy... Hirtelen azt éreztem, hogy ha holnap is itt találnám, akkor is idejönnék hozzá. Annyi lenne a különbség, hogy kényszerítő tényező nélkül csinálnám ezt.
- Miért ne beszélgethetnénk felhőkről? – pillantottam rá – Kezdetnek megteszi, nem? A felhők jobb téma, mint az időjárás, azokról tényleg lehet beszélgetni.
Legalábbis ha már úgy néz ki, hogy ugyanaz a kedvenc fánk, nincs jogom elküldeni innen őt. Elfogadtam, hogy meg kell osztoznunk rajta, én pedig felállni nem fogok, ó nem én! Nekem kell a fám a lelki békémhez, és mellé még kaptam őt is... Azt hiszem nincs panaszra okom.
Először nem mondtam semmit, csak figyelmesen végighallgattam azt, amit ő magyarázott nekem és éreztem, ahogyan minden pillanatban csak szélesedik a vigyorom, a végére meg egy halk kis kacaj is kiszaladt a számon, ahogy derűs pillantással ránéztem.
- Szerintem te titokban imádod a felhőket, csak féltél, hogy cikinek tartalak majd, ha lebuksz ezzel. Micsoda kis képmutató vagy – persze arra figyeltem, hogy a szót olyan hangsúlyozással mondjam, hogy ne bántsam meg vele. Jó ég, mióta érdekel, hogy kit bántok meg, vagy kit nem?
- Amúgy tudtam róla... A suliban anno tanultuk. Egy banya volt a biosztanárunk, aztán még általánosban beleverte a fejünkbe a latin megfelelőjüket is. Szóval a maradék kilenc, azok ezek: cirrus, cirrocumulus, cirrostratus, altocumulus, altostratus, nimbostratus, stratocumulus, cumulonimbus.
Nem szándékoztam ezt tovább ragozni neki, mert valószínűleg, ha erről az egyről ilyen kimerítő leírást tudott adni, nyilvánvalóan tisztában volt a maradék kilencnek a nevével is. Viszont... én egy kicsit másképp láttam alakra, ahogyan felnéztem.
- Látom a pillangót, amiről beszélsz... De nekem inkább tűnik egy folyónak, ami két partot választ ketté. Ha jobban megnézed középen a lepke testét, láthatod, hogy nem teljesen szabályos. A fejénél van a folyó kanyar része, és a szárnyai két oldalt adják a part részt. Láttam már egyszer hasonlót, és van is erről egy sztorim.
Az ujjaimmal mutattam neki az irányokat, hogy merre nézzen ahhoz, hogy a saját látásmódomban is észrevegye a kicsit rejtett képeket. Igazából én sem láttam meg először ezt, még nagyjából hét éves koromban mutatta Xia papa, miközben kint ültünk a kertünkben. Picit be is haraptam az alsó ajkam, ahogyan eszembe jutott az a bizonyos nap, amikor megmutatta nekem a felhőt, és hirtelen nem tudtam nem arra gondolni, hogy talán most is a papám mutatja ezt nekem, hogy visszataláljak magamhoz? És emiatt egyetlen pillanatra nagyon szomorú lettem.

A következő ígérem sokkal jobb lesz     || 1 476 ||ruha