“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Hazaérve le lett ültetve a kanapéra, és órákon keresztül jött a fejmosás azzal kapcsolatban, hogyan engedhette meg magának, hogy szó nélkül elmenjen inni, ráadásul tömegbe, ahol tudja Ben jól, hogy hamar baj lehet egyetlen érintésből is. Csendben hallgatta Katherine-t és Hunter-t, egészen sokáig nem is reagálva semmire, amit a fejéhez vágtak, mert hiába volt már késő este, a gondolatait a Napsugár töltötte ki teljes mértékben, illetve a keddi találkozó lehetősége, meg az a sok minden, amit felszínre hozhat ez az egész végül. Aztán úgy döntött, hogy beléjük fojtja a féltő szavakat azzal, hogy egyszer csak rájuk emelte a tekintetét, és elmondta, az új gyógytornásza hozzá tud érni mindenféle gond nélkül. Kissé felbolydult ettől az élet abban a hatalmas, Manhattan-i lakásban, ahol hárman élnek jelenleg, de ami Ben nevén van, mert többet ennél nem lehetett belőle kihúzni érdemben. Ők ketten csak arra tudtak számítani, hogy a keddi alkalom valóban jól sikerül majd, ezzel szorongást okozva Bennek, és egy ponton megbánta valójában, amiért annyira őszinte volt velük. Tudja viszont, hogy ez a lépés fontos annak érdekében, hogy idővel rendezni tudja az életében a viszonyokat. A remény most, amit érez helyreteszi annyira a fejét, hogy ne akarjon minden második szavával megbántani valakit, és ha vissza nem is vedlett a régi énjére ennyi idő alatt, a javulás és az irány, ahová talán haladni szeretne tökéletesen látható szabad szemmel is. A rendelőtől néhány utcányira kéri meg a sofőrt ezúttal, hogy tegye ki, mert még időben van, és mivel múltkor a szőke sétáltatni szerette volna, most megteszi ezt magától. Az elmúlt évben alig mozgott a tornákon kívül valamennyit, pedig Ben sportos alkat volt, szeretett túrázni, teniszezni, kosarazni, mindegy... a kreatív részeket az agyában mindig a mozgás indította el, úgyhogy érzi, változtatnia kell, de csak apró lépésekkel, amit mondjuk most ez a két sarok jelent New Yorkban. Az egyik sarkon egy apró virágos bódé mellett megy el, és már majdnem kikerül a látószögéből az egész, amikor megfagy, és toporog egy keveset egy helyben, mert van egy ötlete, de nem biztos, hogy az jó is valójában. Végül az ottani nénitől néhány frissen vágott szálvirágot elhoz, ami nincsen tökéletes csokorba rendezve, inkább csak szép, és ezzel indul el a kórház irányába. A rutin a szokásos; átöltözik, leül a folyosóra és vár, hogy a Napsugár a nevén szólítsa, és amikor ez megtörténik, ő megvárja, amíg Clara besétál a terembe, csak azután fogja meg a virágot, amit a mellette lévő székre tett le, és így biceg be utána, hogy amikor megfordul, az már a kezében legyen, ahogy csukja maga mögött az ajtót. - Ezt neked hoztam. - Teszi hozzá köszönés után, és nem a legkedvesebb a hangja, ahogy átnyújtja, nem azért, mert szándékosan bunkó akarna lenni, csak az még nem igazán megy neki, hogy a kedvességet tökéletesen meg és át is élje, csak az ötlet tűnt jónak, amikor elment a bódé mellett. - Békeajándéknak gondoltam, amiért elég sok fejtörést okoztam. - Próbálta a napokban a fejében mindenféleképpen csavargatni a történteket, hátha nem tűnik akkora parasztnak, mint ő látta magát, kevés sikerrel természetesen. Nem fogja pár szál virág rendbe tenni, amit eddig művelt, de az indíttatás erre ott van benne, még ha egyelőre csak nyikorog.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Volt időm bőven gondolkodni az estén, amikor a listámon következő név viselője nemes egyszerűséggel az éjszaka közepén, ittas állapotban bekopogott hozzám. Egy darabig próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak valami átverés, nem lehet komoly, ennyi idővel a balesete után nem lehetek nyolcmilliárdnál is több ember közül pont én az, akire szüksége van a gyógyuláshoz. Mégis mekkora erre az esély? Hosszas gondolkodás ellenére sem éreztem magam közelebb a megfejtéshez, vagy a helyes úthoz, amin el lehetne indulni, helyette inkább egyre csak ismételgettem a már meglévő kérdéseket, vagy újabbakkal találtam szemben magam. Természetesen Antonio abszolút kéretlen megjegyzései sem vesztek el az éterben, valahogy mindig megtalálta a módját, hogy nekem címezze azokat. Az esti fejmosás még kellemetlenül érintett, de másnap már ezt el tudtam engedni. Megígértem Bennek, hogy segíteni fogok neki, ez ellen pedig a bátyám sem tehet semmit. A teljes tanácstalanságot és a közeledő kedd miatti kétségbeesést oldva olvasással foglaltam el magam a köztes időben; ha nincs a kezemben az információ, amivel segíthetek neki, akkor valahogy meg kell azt szereznem. Rengeteg, nálam sokkal okosabb ember tanácsain, gondolatmenetein rágtam át magam, sőt, bő másfél órás keresés után a könyvtári kártyámat is sikerült előbányásznom, úgyhogy egy-két könyvet is elkezdtem átnyálazni, de többször is arra döbbentem rá, mennyire nem tudok róla semmit, konkrétan nem is ismerem, így viszont nehéz lesz neki segíteni.
A napi rutin a szokásos, a betegek egymást váltják, ki jobban, ki rosszabbul teljesít, ami az én szememben normális, az ő szemszögükből viszont egyenlő a katasztrófával. Ránézek a következő időpontra és névre, és különös érzés fog el; egy részem már várta, hogy itt tartsunk, de közben bennem van egy kis félsz is, hiszen nem tudom, mire számítsak. Az egyik percben lehet, hogy minden rendben lesz, a következőben pedig egyszerűen hátat fordít és elmegy, a kettő között meg a szokásos módon, sértegetve levezeti rajtam a frusztrációját. Úgy érzem, az ismeretlenbe ugrok fejest, amikor Bent szólítom, a már szinte megszokott ajtócsapkodás helyett viszont valami egészen másra kapom fel a fejem.
- Ó… - csodálkozom el őszintén a virág láttán, és amikor felfogom, hogy ezeket valóban nekem hozta, még jobban elkerekednek a szemeim. A levegőt is bent tartva figyelem a felém nyújtott ajándékot; hirtelen nem tudom, mit csináljak, vagy mit mondjak. Nyilvánvalóan tudom, mit illik ilyenkor mondani, de most egy hang sem jön ki belőlem. Lassan Benre emelem a tekintetem. A hangja korántsem tükrözi vissza a kedvességet, amit a gesztus mutat, most viszont még a hangjában megbúvó nemtörődömség sem hat meg. - Igazán nem kellett volna - rebegem halkan, mert most többre nem futja. Érzem, ahogy az arcom egyre forróbb lesz a szokatlan kedvesség miatt. Lassan elveszem a virágokat, és közben azon gondolkodom, hogy vajon mikor volt utoljára, hogy valaki virágot adott volna nekem - nőnap és születésnap kivételével. - Mindjárt jövök, vízbe teszem őket. - Mielőtt bármi bajuk esne, elsietek a legközelebbi pihenőbe, kereset egy poharat, ami elég nagy vázának, engedek bele egy kis vizet és már igyekszem is vissza Benhez. Legalábbis fejben igyekszem, mert a lépéseim, ahogy a korábbi mozdulataim is, még mindig lassúak. Ezzel az apró gesztussal teljesen kizökkentett abból a mókuskerékből, amiben eddig voltam, és elveszítettem a lendületet, ami eddig olyan magabiztosan hajtott. Nem kéne ennyire falhoz vágnia pár szál virágnak, és túl sokat sem kéne belelátnom. Ez csak a békejobb a korábbiakért, semmi több. Mert lássuk be, valóban okozott már eddig is bőven fejfájást, ahogy ő mondta. De talán most tiszta lappal indíthatunk, mert többé-kevésbé tisztában vagyunk mivel állunk szemben, remélem. Visszaérve az asztalomra, jól látható helyre rakom le a virágokat, közben pedig próbálom átkapcsolni az agyam és a munkámra fókuszálni.
- Szóóóóóval, az a helyzet, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel - kezdek bele abba, amit már azelőtt mondani szerettem volna, mielőtt átmeneti üzemzavart okozott a fejemben. - Valami olyat próbáltam rád erőltetni, amit nem akartál, és nem is biztos, hogy most azonnal segítene. Nem vagyok pszichológus, bár… ez gondolom egyértelmű, viszont volt időm olvasgatni, és be kellett látnom, hogy ami valakinek jótanács, másnál nem biztos, hogy működik. Úgyhogy ne haragudj, nem kellett volna erőltetnem. - Habár a jóindulat vezérelt, kicsit mintha minden visszafelé sült volna el. Ezt szeretném a jövőben elkerülni, és inkább óvatosabban próbálkozom mással, mert Ben olyan, mint egy ketyegő bomba. Egy rossz mozdulat vagy szó és megvan a baj.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
A tekintetét a másik csodálkozása közepette megtartja magának, mert bár a gesztust valóban jó szándék, meg az eddigiek elsimítása ösztönözte, abba már nem gondolt bele, hogy a másik oldalról ezt reakció fogja követni. Gondolhatta volna, azok alapján, amit rövid idő alatt észrevett már a másikról, hogy nem lesz ez egy egyszerű köszönöm egy rövid vízbe rakással, hanem tarkítva a döbbenettel, amit okoz vele, és az egyebekkel, amiket már nem lát. Ezért vonja el a tekintetét, mert lehet, nem is akarja. Valószínűleg annyira régen okozott már bárkinek, bármilyen örömet, hogy már nem is emlékszik, milyen sokrétűek tudnak lenni az emberek; pedig ír róluk, szóval neki aztán hatványozottan kellene tudnia, hányféle reakció létezik akár egyetlen történésre is. Mindentől függetlenül rosszul nem érzi magát, csak nehezen fogadja be, ami történik, hiszen el van veszve a katyvaszban, amit a teljes káosza tetejére sikerült közösen tenniük, úgyhogy talán nem csoda, hogy feszélyezve érzi magát. - De kellett volna. - Mondja csendesen, ahogy egy pontot a falon fixálva le sem veszi onnan a tekintetét, és inkább mondja ezt magának morogva, mint mondjuk a másiknak, aki valószínűleg nem is hallotta, mert már megy is, hogy vízbe tegye a virágot. Katherine mindig azt mondta régen, amikor még beszélgettek hasonlókról, hogy ha virágot adunk valakinek, onnan tudni, mennyire örül neki és tartja majd becsben, hogy az átvétel után mi történik. Ha azonnal vízbe kerül, akkor őszinte az öröm, ha valahova csak leteszik, és később kerül vízbe, akkor annyira nem fontos. Kár volt most erre gondolnia, mert nem tud vele mit kezdeni. Egészen elbambul, mire Clara visszaér, és éppen amikor beszélni kezd, a sötétbarna szempárja megtalálja a másik kékjeit. Érdekes, hogy az elhangzottakat már nem viseli annyira rosszul, mondjuk nem feltétlenül ért velük egyet, de először bele kell túrnia a hajába, hogy húzza az időt, míg megtalálja a szavakat magának. - Tudod, hogy ez nem egészen fair így. - Leginkább saját magával szemben, Ben pedig leengedi a fejétől a kezét, hogy az szinte essen, mintha semmilyen izmával nem tett volna a mozdulatért, csak engedte. - Fogalmad sincs, mivel állsz szemben. Szóval értékelem a bocsánatkérést, de azzal még mindig én tartozom. - Nem csak az estéért, amit okozott - amit utólag átgondolva egyáltalán nem ért, hogy mégis mi vette rá, hogy odamenjen -, de az azt megelőző néhány alkalomért is, hiszen a viselkedése tudja, hogy elfogadhatatlan, csak tenni ellene nem sikerül az esetek többségében. - Talán egy tiszta lap segítene. - Nyújtja hirtelen a kezét a másik felé, hogy kezet rázzanak, ha ő is benne van a dologban, mert észreveszi, hogy semmit nem fognak haladni, ha egyfolytában saját magukat rágják. Nyilván Ben sokkal több mindenben hibás, de valóban nem a legjobb gombjait nyomogatta azzal a Napsugár, hogy mindenáron segíteni akart ott, ahol ez a férfi még nem állt rá készen.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Nem számítok semmiféle meglepetésre, vagy akárcsak kedves szavakra tőle, már önmagában annak is örülök, hogy eljött. Habár megígérte, voltak vele kétségeim, és több ízben a vészforgatókönyvön járt az agyam, arra az esetre, ha ma nem találkoznánk, megnyugtató a tudat, hogy betartotta az ígéretét. A virág csak hab a tortán, amitől hirtelen szóhoz sem jutok. Nehezen préselek ki magamból bármit is, de igyekszem az államat a padlóról minél gyorsabban felkapargatni, mielőtt még nagyon kínos lenne a helyzet. Sikerült egy ilyen kis aprósággal zavarba hoznia, amire az egyetlen megoldásnak azt látom, ha minél gyorsabban egy kis távolságot húzok kettőnk közé. Erre tökéletes alkalom, amíg gyorsan vízbe rakom a virágokat, addig is nyerek magamnak annyi időt, hogy össze tudjam szedni magam.
Úgy érzem, tartozok egy bocsánatkéréssel felé, hiszen átléptem egy határt, amit nem kellett volna. Nyilvánvalóan nem én vagyok az első, aki szembesítette vele, hogy másféle segítségre is szüksége lenne, amivel nem csak a testét gyógyítják, hanem a lelkét is, ami jelenleg darabokra törve hever valahol, de én erőltettem múltkor annyira, hogy a végén egyszerűen kisétált innen. Azt hiszem, akkor még nem sikerült megértenem, miféle segítséget vár el tőlem, pontosan talán még ő sem tudta, és igazából most is még a félhomályban tapogatózom, de ahhoz, hogy készen álljon megtenni azt a szükséges lépést, addig valahogy el kéne jutni, nem lehet mindent előtte egyszerűen átugrani. Amikor fejben sikerül nagyjából visszatérnem és kicsit elvonni a figyelmem a virágokról, egyenesen a szemébe mondom, miben hibáztam. Ha kimondom, nekem is könnyebb lesz továbblépni és nem arra koncentrálni, hogy mi volt, hanem arra, hogy mi lesz és mi lehet.
- Nincs miért bocsánatot kérned… - ingatom a fejem lassan, de a mondat végét inkább elharapom. Nem kell bocsánatot kérnie, mert beteg. Akárhonnan is nézzük, ez tény, de nem akarom kimondani, mert félek, azzal ismét löknék rajta egy hasonlóan nagyot, mint múltkor. Koncentrálnom kell, hogy ne mondjak ki mindent azonnal mellette, ami eszembe jut, és nem azért, mert nem akarok vele őszinte lenni, csak… szeretném elkerülni a kellemetlen helyzeteket. Remélem, egyszer eljutunk arra a pontra, hogy nem kell minden szavamat átgondolni mellette, bár ha ez meg is történik, még elég messze van.
- Rendben. - Kis habozás után elfogadom a felém nyújtott kezet. Furcsa, kicsit abszurd érzés is ez, de így hátha tényleg magunk mögött tudhatjuk, ami eddig történt, és koncentrálhatunk arra, ami előttünk van. Én is könnyebben tudok működni, ha nem rágódom valamin, amit már amúgy sem tudok megváltoztatni. - Akkor már csak két kérdésem van. Az egyik: mennyire gyakran hagyod el a lakásodat? A másik pedig: ugye szereted a bagelt? - Igazából teljesen mindegy, mit válaszol, kicsit ki szeretném rángatni ebből a közegből, és éhes is vagyok, szóval akár tetszik, akár nem, az lesz, amit már fejben elhatároztam. És ha már kevésbé látom rajta ezt az egykedvűséget, akkor felteszem neki a harmadik kérdésemet, ami napok óta motoszkál a fejemben.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Nem történt vele ennyire élő dolog azóta, hogy összeveszett volna az első gyógytornászával, hiszen onnantól kezdve elzárta szinte magát a külvilágtól, az érzésektől, mindenkitől, aki valaha számított neki, és csak Katherine és Hunter kitartásán múlt, hogy az államokba tudták hozni, hogy kitisztuljon a feje némileg. Lehet ők sem számítottak a hatásra, amit majd mindez kivált, és ő csak még inkább bezárkózott, megtagadva magától szinte a lehetőséget bármiféle javulásra. Viccnek is elég rossz, amit néhány elfogyasztott gyógytornász után az egész gyógyulásáról gondolt, most pedig szinte máshogy dobog a szíve is a másik közelében. Hogy ez pontosan mit jelent, nem tudná megmondani, lehet nem is akarná, csak azt tudja, hogy kicsit gyorsabb az egész, mint amire a lelke fel tudna alapvetően készülni; Clara reakciója furcsán érinti, de ezúttal nem feltétlenül azért, mert zavaró lenne, hanem azért, mert tökéletesen jól érti, és nem az az első reakciója vissza, hogy taplóként viselkedve el akarja nyomni a másik örömét. Hallgat inkább csak, de ez nem feltétlenül rossz dolog az ő állapotára való tekintettel, sőt, az első lépések egyike a lelkének befoltozása érdekében. Ingatja a fejét a szavakra, jelezve, hogy nem fogadja el őket, bármilyen napsugaras kedvesség szülte őket. Ben nincsen jól, de ebben a pár napban ha valamit, akkor azt rendbe tette a fejében, hogy nem lehet már olyan a szőkével, mint eddig volt. A kitartása még most is meglepi, a türelme még inkább, és egészen odáig jutott a gondolataival, ahol felfedezte, ő ezt nem is feltétlenül érdemli meg, úgyhogy a bocsánatkérések hada, amit majd visszafogottan adagol a másiknak a legkevesebb, amit megtehet. Többet most egyébként sem tudna, hiszen mindez nem jelenti azt, hogy a régi lenne, csak valami olyasmit, hogy szeretne meggyógyulni. A kettő majd idővel találkozik, de ettől érzi, még nagyon messze van, és amíg eljut odáig, nem szeretné elveszíteni a Napsugarat. - Attól én még szeretnék. - Teljesen porosnak érzi magát annak a terén, ahogy ki kellene magát eredményesen fejeznie, pedig ebből élt a baleset előtti pillanatig, illetve most is így tesz, csak éppen újdonságot nem sikerült piacra dobnia az elmúlt években. Valahol reménykedik abban, hogy ha így mondja, akkor a szőke is el tudja tőle fogadni, és találnak egyfajta aranyközéputat, ahol meg tudják egymást érteni. Bentől ez hatalmas változást jelent a pozitív irányba, viszont reméli, hogy senki nem éli ebbe bele magát, és tisztában van a környezetében mindenki azzal, mennyire labilis, és milyen könnyedén eshet vissza oda, ahonnan most elindult. Összeszalad a két szemöldöke, jelezve, hogy gyanakvóan tekint az elhangzottakra, aztán kisimulnak a vonásai, mielőtt válaszolna, mégis meg tudja tartani a morcos jellegét, még a nyugodtnak tűnő arca ellenére is. - Évek óta most mozdultam ki először. - Céloz arra a remek alkalomra, amihez a másiknak is volt szerencséje, és emiatt elvonja megint a tekintetét egy pillanatra, mintha elgondolkozna a Clara ki sem mondott felajánlásán. Mert úgy hiszi, érti, hová fog ez kilyukadni. - Ha nincs nagy tömeg, szerintem meg tudom oldani. - Hiába, hogy a másik társaságában már nem kell rohamok miatt feszengenie, ez a nagyvilágban nincsen így. Ben sosem volt az az író, akinek fejébe szállt a siker meg az elismerés, a sofőr azóta áll rendelkezésére, hogy problémás a városban eljutnia egyik pontról a másikra pánik nélkül, a szó szoros értelmében. De oda tud figyelni, ha nagyon akar, és némileg hajtja a kíváncsiság a másik módszere után, még ha ez nem is látszik rajta annyira, mint talán kellene. - Megeszek mindent. - Válaszolhatott volna picit lelkesebben is, így az egyetértése a Napsugár terve iránt csak egy bólintásban jelentkezik igazán, meg a tekintetében, amit ezúttal nem vont el a másikról, hanem ami kíváncsian maradt a szőkén, hátha megtudja tőle, mi is pontosan az evésen kívül, amit eltervezett mára.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
- Hát… Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor bocsánatkérés elfogadva - mosolygok rá, és a korábbi zavartságomnak már nem sok nyoma látszik.A helyét szép lassan kezdi átvenni a szokásos jókedv, amiből az a gyanúm, most sem fog sok Benre ragadni, ahogyan eddig sem. Nem véletlen szeretném kirángatni ebből a közegből első körben; ennyi idő után is ezt a kórház szagot érezni betegként már szerintem számomra is nyomasztó lenne. Mert ha nem itt dolgozik az ember, és ennek ellenére kell ilyen sokáig ismerősként visszajönnie egy olyan helyre, ahol minden tele van betegekkel, mivel így vagy úgy, de ő maga is beteg, az mindent, csak pozitív érzést nem kelt.. Ha kicsit más környezetben leszünk, talán egy stresszfaktorral kevesebb éri, könnyebben megnyílik és nem megy fel benne a pumpa olyan gyorsan, ahogy azt eddig megszokhattam. Egy kis napsütéses, madárcsicsergős szünet távol a négy faltól mindenkire jó hatással kell legyen.
Ha meg kéne tippelnem, azt mondanám, a legtöbb idejét a lakásában tölti, mert ott érzi magát biztonságban; nem kell emberekkel találkoznia, érintkeznie meg pláne. Ott be tud zárkózni a saját világába, nem éri sok inger egyszerre, viszonylag kevés olyan dolog történhet, ami felzaklatja, vagy váratlanul érné. Egy részem megérti, bár azt pontosan nem tudhatom, mit érez legbelül. Nem egy forgalmas helyre, a legnagyobb tömeg közepére szeretném ma elrángatni, ahol akarva-akaratlanul összeütköznek az emberek a nap minden szakában a hatalmas forgalomban. A hatalmas tömeget én sem szeretem, de a szabad ég alatt eltölteni egy kis időt, egy nyugodt, viszonylag csöndes helyen, és mégsem bezárva lenni valahova engem személy szerint ki tud kapcsolni, meg tud nyugtatni, és abban reménykedem, hogy Ben is egy kicsit el tudja engedni majd mindazt, ami a hétköznapokban nyomasztja.
- Irigyellek érte, én nagyon válogatós vagyok - húzom el a számat az igazat megvallva. Ha kiskoromban nem hagyják, hogy annyit válogassak, akkor talán most sem lenne ennyire rövid a “szeretem lista”. - Nem terveztem messzire menni, csak egy pár perc séta. Itt van a szomszédban a City Hall Park. Nem túl forgalmas, de cserébe szép - magyarázom végre, hova gondoltam menni, miközben visszalépek az asztalomhoz a táskámért. - És ott lehet kapni a város legjobb bagel-ét keddenként. Mehetünk? - kérdezem már útra készen, de nem akarok addig elindulni, amíg ő azt nem mondja. - Ha mégse kéne a segítségem, akkor… - mutatok körbe színpadiasan a helyiségen, ahol a már számára is ismerős eszközök tömkelege várja, hogy használatba vegyék őket. Ha mindennek ellenére Ben mégis inkább maradna, nem fogom erőltetni a szabad ég alatti sétát és beszélgetést. Arra már rájöttem, hogy nála ez nagyon hamar ellentétes hatást ér el, és most azt érzem, végre elindulhatunk valamerre. Nem akarok azonnal száznyolcvan fokos fordulatot venni, mert megint valami olyat szajkóztam, amit ő abszolút nem akart. Az ő tempójában fogunk csinálni csak azt, amire készen áll. Furcsa felelősséget érzek most már iránta, ami miatt muszáj óvatosabbnak lennem és mindent kétszer átgondolnom. Az ő esetében már az is nagy szó, hogy segítséget kért, még véletlen sem akarom ellökni magamtól valami butaság miatt.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Valamiért, az ég sem tudja pontosan miért, de sóhajtania kell, miközben a mélybarna szempár, amivel rendelkezik, a másikat figyeli, talán vizsgálja is. Régebben nem volt ennyire elemző típus, nem szorult rá arra, hogy vonásokból és gesztusokból akarjon válaszokat találni magának, de ez egy remek eszköz lett az elmúlt két év során, amikor is úgy érezte, máshogyan nem képes jutni az emberekkel maga körül szinte semmire. A kommunikációja igencsak csökötté vált, a szókészleszte elmondhatja, hogy megcsappant a régihez képest, és amíg azelőtt erélyes, szinte markáns kézmozdulatokkal tálalta a mondandóját, főleg, ha valamilyen gondolatmenetet akart az elméjéből a valóságba manifesztálni, mostanában sokszor kissé apatikus, ami a mozgását lomhává és nemtörődömmé teszi. Kezd valami visszatérni a testébe abból, ami régen volt, mert most nem azért figyeli ennyire a másikat, hogy válaszokhoz jusson fel sem tett kérdéseket illetően. Most egyszerűen csak kíváncsi a tervére, a jövőjükre, ha lehet erről bármilyen formában akár csak említést is tenni, meg a gyógyulására, amiről úgy gondolja, ennél a szőkénél lehet. Nagyon régen volt már, hogy ennek az érzésnek hagyta, hogy csak átjárja, ő pedig megélje bármiféle szkeptikus gondolat nélkül, ami az előtte álló hátsó szándékait igyekezett kideríteni. Clara csontjaiba nem született rossz, amiért akár irigyelhetné is, ha egy része nem tartaná néha kicsit soknak és közvetlennek. Tudja, ez a mostani Ben problémája, és, hogy a régi, ha valaha visszatér a másiknak hála, nem fog ezzel foglalkozni. - Nem sok választásom volt. - Ben szülei meghaltak, amikor még kiskorú volt, így a gyámság az apja bátyjához került. Az "öreg" szinte semmit nem adott hozzá, hogy érdemben fejlődjön, az étkezését pedig az iskolára bízta, aztán meg Benre, amikor néha napokat töltött egyedül a lakásban, amivel, ha ő nem foglalkozott volna, akkor a nagybátyja sem, ebben egészen biztos volt. Vállat von finoman a szavaihoz, mert ő az életének ezen részét régen elengedte, és nem hibáztatja a nagybátyját sem. Ettek, amit tudtak meg ami volt. - Mehetünk. - Ő maga sem tudja eldönteni, minek szól az a halvány mosoly, amit a tarkója megvakarása közben odaenged a vonásaira. Izgatottnak nem érzi magát, de a kíváncsisága kezd érdekes méreteket ölteni, olyanokat, amiket régen könnyedén kezelt volna, de most szétfeszíti a mellkasát az érzés, ő pedig már csak menne. Ennél a helynél úgyis minden jobb, de ezt nem teszi már hozzá, mert amilyen érzékeny a Napsugár, még magára venné. Szétnéz a teremben, amit Clara gesztusai indikálnak, aztán rázni kezdi a fejét szinte majdnem nevetve, hiszen kevés dolog tudná rávenni arra, hogy valóban ezt részesítse bármilyen meredek ötlettel szemben előnyben. - Meg még nem őrültem. - Jegyzi meg, de a hangjából ezúttal kiérződik, hogy most valóban viccelni próbál, nem sértegetni a másikat, hiszen sem oka, sem indítéka. Felveszi csak a vállára a hátitáskáját, de átöltözni nem fog, legalább kényelmesebb lesz a séta, amit nem lesz annyira egyszerű, mint mondjuk a másik gondolta. Éppen ezért megtorpan egy pillanatra, és keresi a szőke szemeit. - Nem vagyok valami gyors séta közben. - És elvonja a szemét, mielőtt a másik válaszolna, mintha közben már nem menne a szemkontaktus tartása. Ő csak felkészítette őt arra, ami következik, nehogy megint megdöbbenjen, mint a virágok miatt tette, mert ezeket még nem kezeli jól Ben sajnos.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Az ilyen napok gyakran emlékeztetnek arra, miért választottam ezt a pályát. Egyrészt az anyám miatt, másrészt mert az tesz igazán boldoggá, ha segíteni tudok másoknak, illetve kicsit azt is érzem, hogy kötelességem visszaadni azt, amit én kaptam évekkel ezelőtt. Ha nekem nem segítenek, ha nem rángatnak ki abból a közegből, és nem ott növök fel, ahol, ha nem kapom meg azt a támogatást, amit minden nap éreztettek velem, amióta csak hazavittek, talán sosem lennék most itt. Az életet, ha segíteni tudok, és mások életét jobbá teszem. Engem is ez indított el azon az úton régen, ami idáig vezetett. És azt hiszem, másban annyira nem is vagyok jó. Ezzel, hogy a mindennapokban beteg embereken segíthetek, kicsit visszaadok másoknak abból, amit én kaptam; türelmet, megértést, támogatást, néhány kedves szót. Ben viszont sokkal nagyobb fejtörő, mint eddig bárki, aki a segítségemre szorult volna az egyébként sem túl hosszú karrierem során, de talán pont ezért is akarom annyira megadni neki azokat a válaszokat, amiket keres.
Az arcán megbúvó halvány mosoly engem is mosolygásra késztet. Talán még nem is láttam így, eddig leginkább a komor arcát mutatta, de ami igazán jó kedvvel áraszt el, nem is maga a mosoly, hanem hogy őszintének tűnik. Ezután nekem is mehetnékem van, legszívesebben csak egyszerűen itthagynék mindent, és robognék is a park felé. Fejben már a fák között, a szökőkút mellett sétálok, magamba szívok egy kis D vitamint, és hallgatom a madarakat.
- Igen, ezt gondoltam - nevetem el magam a megjegyzésén. Eddig sem állt hozzá túl lelkesen a gyakorlatokhoz, most, hogy van lehetősége másként eltölteni az ittlétet, miért is most változna ez? Amikor Ben indulás előtt megtorpan, érzékelem a változást a hangulatában. Egy pillanatra én is megállok, mielőtt szembe fordulnék vele. Nem szeretném, ha ez feszélyezné, vagy emiatt rosszul érezné magát. Ma elsősorban nem a testi gyógyulása miatt szerettem volna annyira, ha eljönne. Megígértem neki, hogy segítek odabent is kiutat találni a káoszból, legalábbis megpróbálok és megteszek minden tőlem telhetőt - ezzel szeretnék ma foglalkozni, nem a lábával.
- Nem gond, nem sietünk sehova. Tudok alkalmazkodni. - Halványan elmosolyodom és közben a tekintetét keresem. - Ne erre koncentrálj, nem véletlen szeretnék elmenni most innen. - Magam miatt nem ejteném meg ezt a kitérőt, ez most csakis Ben gyógyulása miatt lett beiktatva. Ha kell, lassan megyünk, az ő tempójában, nekem nem esik nehezemre hozzá igazodni. - Menjünk - bökök a fejemmel az ajtó felé, miközben ellépek tőle. Kiengedem magam előtt, az ajtót bezárom, párszor lenyomom a kilincset, hogy biztosan zárva van-e a terem, aztán az utat mutatva indulok meg a kijárat felé, ahonnan a leghamarabb elérünk a kórház melletti parkba.
Idegesen tördelem a kezeimet séta közben, a tekintetem közben a cipőm orrára függesztem, mintha lenne ott bármi érdekes. Már egy ideje motoszkál bennem ez a kérdés, és nem is értem, miért vagyok ideges, hiszen valószínűleg butaság, és az sem biztos, hogy érdemben válaszol majd, de valamiért mégis furcsa érzés kerülget, mielőtt végül szóra nyitom a számat.
- Figyelj… A múltkor… - Általában nem esik ennyire nehezemre összeszedni a gondolataimat és értelmes mondatokká formálni azokat, most viszont küzdök a szavakkal és azok értelmével. - Amikor elköszöntél, mondtál valamit, amit nem igazán értettem. - Mintha tartanék a válaszától, csak egy pillanatra emelem rá a tekintetem, aztán ismét magam elé meredve folytatom egy mély levegő után. - Napsugár…? Az éjszaka majdnem kellős közepe volt, és a nap határozottan nem sütött. - Zavaromban a hajamat a fülem mögé simítom mindkét oldalon. Nem tudnám megmagyarázni, miért érzem ennyire kínosnak ezt a beszélgetést, viszont muszáj volt kiadnom magamból, mert napok óta azon jár az eszem, mire gondolhatott. Akkor nem volt lehetőségem rákérdezni, de ma nem akartam elszalasztani az alkalmat.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Sosem törekedett tökéletességre az életében, mert régebben tudta, ilyesmi nem létezik, hiszen ahogyan a világ működik, nem is létezhet. A balesete után tudat alatt rájött, mennyire egyszerű elengedi a tökéletességet, amikor látszólag minden rendben, és nincsen az apró részletekre szüksége, és hogy azok pontosan passzoljanak egymáshoz. Ahogy azonban hiányosságokat kellett a mindennapokba beillesztenie, elkezdték zavarni a tökéletlenségek, sőt, dühíti mai napig, amikor valamire látványosan nem képes, kifejezetten olyanok előtt, akik el is várnának tőle valamit. A szőke nem úgy várja el tőle sem a javulást, sem a tenni akarást, ahogy az Ben fejében jelenleg létezik, még sem tud elvonatkoztatni most attól, hogyan fogja őket lassítani a járása, hiszen abban is bőven van kivetnivaló, és gondolkozik így annak ellenére, hogy még soha és senki nem említette meg a bicegését egyetlen rossz szóval sem. Kifújja a levegőt az orrán, amikor biztatni próbálja őt a másik, és ha el nem is tudja engedni teljes egészében, azért próbál majd a továbbiakban nem ügyet csinálni belőle. Most nincsen a szervezetében alkohol, hogy tompán elnyomja benne ezeket a szorongásokat, mert azon az éjjel nem érdekelte egyáltalán, miben szenved hiányt, és mit lát ebből a Napsugár. A kérdése viszont, amikor már egy ideje sétálnak meglepi annyira, hogy ne ezen járjon a továbbiakban az agya, hanem azon, hogyan kellene ezt a kérdést megválaszolnia. Először az jut eszébe, hogy semmilyen körülmények között nem vallja be, mit jelent a fejében a Napsugár, mert ahhoz le kellene engednie a falait, be kellene engednie a másikat a gondolatai közé, erre pedig talán még nincsen készen. Nyitja is a száját, miután megfogalmazódik benne a hazugság, aztán rá kell jönnie, hogy semmi újat nem várhat sem magától, sem kettejüktől, ha ugyanazokat a régi, rejtőzködésre használt eszközöket veti be ismét. Szóval sóhajt egy nagyot, mert nem tudja, mit fog hozzá szólni a másik. - Így hívlak a fejemben. - Meg mások előtt is, de ezt nem teszi hozzá, hiszen Hunter és Katherine amúgy is a Napsugár oldalán állnak, úgyhogy kettejük előtt sosem lehetett kifejezetten negatív a megszólítás. Most már Ben fejében sem az. - Mert olyan vagy. És ez nagyon idegesített az első néhány találkozó alkalmával. - Nem gondolta, hogy ma ilyenekre fog sor kerülni kettejük között, főleg, mert megígérte magának, hogy nem fogja bántani őt többet lelkileg, hiszen tett már pontosan eleget annak érdekében, hogy bárki más már régen elküldte volna akármilyen éghajlatra, de messze innen. Clara vagy nagyon különleges, vagy túlságosan naiv, és ezt még nem volt sem ideje, sem lehetősége mélyebben átgondolni. - Túl kedves voltál hozzám, legalábbis sokkal kedvesebb, mint amit valaha megérdemeltem tőled. Szóval innen a becenév. - Mondjuk lehet annak nem is igazán lehetne nevezni, mert az ajkait a lány előtt eddig kétszer, ha elhagyta a kifejezés, de ahogy látja, bőven elég volt az az egy is, amit a kettőből hallott, hogy a következő találkozásnál már rákérdezzen.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Próbálom kicsit elviccelni a helyzetet, bár elég kínosan érzem magam. Leginkább azért, mert nem tudom, mennyire kéne közvetlennek vagy távolságtartónak lennem vele, pláne az említett este után, aminek egy momentumára a kérdés is vonatkozik. Mivel még nem ismerjük annyira egymást, viszont az már egyértelmű, hogy ő nem annyira közvetlen, mint a legtöbb ember, akivel eddig dolgom volt, igyekszem tiszteletben tartani a határait, de nehéz ennyire tudatosan másként viselkedni, mint ahogy az természetesen jönne. Inkább óvatkosan puhatolózom, de ha nem szeretne válaszolni, nem fogom erőltetni, megértem, ha a kapcsolatunkat - ha annak lehet ezt nevezni egyáltalán a maga abszurd módján - tartóztatná az ilyen személyes beszélgetésektől. Ha így érez, akkor viszont bajban leszek, hogy fogok neki segíteni, mert ahhoz, hogy bármiféle haladást vagy javulást érjünk el, szükség lesz erre. Továbbra is csak a földet nézem, magam elé bámulok és kerülöm a tekintetét, így nem látom, milyen arc társul a sóhajhoz. Attól tartok, megint sikerült valami olyat mondanom, ami miatt menekülőre fogja, és gyorsan vége lesz a mai alkalomnak is. Elkönyvelem magamban az újabb kudarcot, de utána velős búcsú helyett meglepő válasszal szembesít. Megtorpanok és végre ránézek. Furcsa érzéseket vált ki belőlem, amit mondott. Örülnöm kéne, mert ez végül is egy jó dolog, de inkább aggódom, mert nem akarom, hogy csalódjon, ha mégsem tudok neki segíteni minden erőfeszítés és próbálkozás ellenére.
- Oh… - lehelem magam elé még mindig letaglózva a hallottak után. Kell néhány pillanat, mire összeszedem magam és tovább haladok mellett a park felé. Ilyen őszinteségre nem számítottam, és arra sem, hogy nekem bármi közöm lesz ehhez a Napsugár dologhoz.
- Túl kedves? Miért lettem volna túl kedves? - Nem kezeltem máshogy egy pillanatig sem, mint bármelyik másik beteget. Mindenkihez ugyanúgy állok hozzá, legyen bármilyen kedves vagy kedvetlen, nem teszek köztük különbséget. Talán ez hiba, és jobban kéne a rezgéseikhez alkalazkodnom, de hiszem, hogy bárkire sikerülhet jó hatással lenni egy kis odaadással. - Miért ne érdemelted volna meg? Mindenki megérdemli a kedvességet. Nehéz időszakon mész át, úgyhogy pláne megérdemled. De nem is tudtam, hogy már beceneveknél tartunk - kuncogok halkan, és próbálom oldani a hangulatot már csak saját magam miatt is, hogy ne a szavain kattogjak. Ha nem rángatom ki magam valahogy abból a pillanatból, akkor megint csak azon fog járni az eszem, hogy muszáj segítenem neki, mert ha cserben hagyom, ki tudja, mekkora károkat okozok.
Mivel a park a kórház mellett van szinte, pár perc alatt átérünk. A napnak ennek a szakában nem olyan forgalmas, inkább csak szállingóznak az emberek, leginkább azok, akik a városházára sietnek, vagy csak az utat akarják levágni a metróhoz. A szökőkúttal szemben egy üres padra mutatok, ahova le tudunk ülni. Mélyet sóhajtok, és mielőtt még bármi másra elterelődne a téma, Ben felé fordulok. Elvileg a gyógyulása lenne a célunk, úgyhogy ideje azzal foglalkozni.
- Nézd, nem vagyok pszichológus, sem semmi ilyesmi, de megpróbálok segíteni. Volt egy kis időm olvasgatni, és… semmit nem tudok rólad. Ahhoz, hogy el tudjunk egyáltalán indulni valamerre, meg kell osztanod velem dolgokat. Nem egyszer olvastm a kartonodat, de az nem Te vagy, nem az érzéseid, nem a gondolataid, nekem pedig pont ezekre van szükségem. Mielőtt bármit is mondanál: tudom, hogy ez nem egyszerű, és nem fogok semmi olyat csinálni, amit nem szeretnél. Ha most még nem állsz rá készen, akkor megpróbáljuk később. Mindent úgy lesz, ahogy te szeretnéd, de tudnod kell, hogy ez csak akkor fog működni, ha ezt így el tudod fogadni. - Nem várok tőle azonnal választ, mert nem kis dologra kérem. De vannak dolgok, amiket ki kell mondani, hogy át tudjuk törni a gátakat. Nem lesz elég a felszínt kapargatni. - Gondold át, addig hozom a város legjobb bagel-ét, ha már beígértem. - A park sarkában lévő bódé felé mutatok, ahol már ismerősként fogom köszönteni a férfit, akinek sosem tudom megjegyezni a nevét, és elég nehéz megérteni, amit mond, de mindig nagyon mosolygós, ha valaki megáll nála pénzt költeni.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Ő sem ismeri még a szőkét annyira, hogy előre megmondhatná, mit fog szólni a szavaihoz, de némi elképzelése azért már van. Ennek ellenére döntést hoz tudatosan azt illetően, hogyan akarja megközelíteni a jövőben azt az érdekes párost, amivé váltak, és ha elkezdené kívülről vizsgálni magukat, valószínűleg gunyoros nevetésben törne ki tőle. De az a páncélja lenne, az a valaki, aki még mindig késztetést érez némileg arra, hogy elüldözze maga mellől a Napsugarat, és bár úgy tűnhet, a hirtelen őszinteség pontosan ezt a célt szolgálja, de nincsen így. Csak szeretne őszinte lenni, mert annyi éven át nyomta el magában az összes gondolatát, hogy felfrissíti némileg az, ha kiakadhatja magából. Talán érti már ezt, talán még nem, de az biztos, hogy egyelőre ez nem számít. A másik döbbentnek tűnik, de legalábbis meglepődik azon amit mond, Ben azonban nem teszi erre a reakcióra ugyanazt. Egy halvány mosoly mutatja, hogy erre számított igazából, hiszen aki valóban és szívből kedves, az nem érti, amikor nekiszegezik ugyanazt. - Ez miért olyan hihetetlen számodra? - Akár ő is meglepődhetett volna azon, mennyire nem érti a szőke, amit mondott, mikor teljesen nyilvánvaló minden apró része a megfogalmazásának. - Az emberi alaptermészet nem ilyen, mint a tiéd. Sokan támadnak, amikor őket is támadják, vagy elsétálnak, mert nincs elég erős páncéljuk. Amilyen érzékeny vagy, annyira kitartó, de ezt nagyon kevesen tették volna meg értem. - Lehet jó lábbal kelt ki reggel az ágyból, lehet a régi Ben kezd el beszélni belőle, fogalma sincsen, de a szavak áradnak belőle, mintha nem lenne már szűrő vagy páncél, pedig ez egy nagyon vékony jég, amin nem kellene trappolnia, most mégis megteszi, hiszen hálásnak érzi magát. Nem csak azért, mert annak kell lennie, hanem mert valóban az. - Szólj, ha túl gyorsan haladunk. - Fűzi hozzá, és halkan felnevet, mert idejét sem tudja már, mikor viccelődött utoljára. Ha most Hunter vagy Catherine látnák őt, rá sem ismernének, és azonnal a szőke nyakába ugranának, követelve a magyarázatot arra, hogyan sikerült ezt elérnie. Nem véletlen, amiért nem oszt meg velük mindent túlságosan részletesen, mert elég csalódást okozott már ahhoz, hogy ha ez csúfos véget ér, azok ketten is vele együtt csalódjanak, de főleg Benben megint. Megtorpanva hallgatja végül végig a másik beszédét, és neki egy leheletnyit megfeszülnek az arcizmai attól, amit kér tőle a másik. Egy dolog megosztania a gondolait a másikkal, rögtön más az, ha mesélnie kell az egészről, hiszen az akta nem beszél az exéről, a rémes kapcsolatukról, az elnyomásról és a félelemről sem. Ahogy azt sem említi, hogyan sikerült fának hajtania, teljesen éberen és józanul. Nem tud válaszolni, mielőtt Clara elindulna azért a méltán híres bagelért, úgyhogy magára marad néhány percig a gondolataival. Nem pánikol, mert változtatni akar, javulni ráadásul, és most, néhány év után végre látja maga előtt a lehetőséget, és talán a kiutat is. A gondolatai azonban még mindig pörögnek a fejében, amikor a másik visszaér, és úgy érzi, válaszolnia kell valamit. - Amit az előbb... - Kezd bele, de alig bírja megfogalmazni a gondolatait, annyi felé cikáznak. - A baleset csak hab a tortán, Clara. Biztos vagy te ebben? - Mert itt már nem az a kérdés, mit akar Ben, hanem az, biztos-e a dolgában a Napsugár. A szemei most először mintha aggodalomról árulkodnának, amit egyértelműen a másik iránt érez, hiszen bántotta már eleget. Tette mindezt úgy, hogy Clara csak az információk tizedrészével van tisztában.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Sokszor találom magam váratlan helyzetek kellős közepén, már csak a munkámból adódóan is, de a családomtól sem állt soha távol, hogy meglepetésszerűen álljon valaki elő nem várt tényekkel. Volt időm és alkalmam bőven hozzászokni az ilyen helyzetekhez, és azt gondolnám, már nem nagyon tud meghökkenteni úgy igazán semmi. Ehhez képest Bennek a mai nap folyamán már másodjára sikerül ezt elérnie.
- A szüleim mindig azt mondták, hogy kedvességgel sokkal többet elérhetünk, mint indulattal. Nyilván, ez nem mindenkinél működik - célzok itt burkoltan Antoniora, akiről mindent el lehetett volna mondani azon a bizonyos estén, csak azt nem, hogy kedvesen fogadta Bent. - De én tényleg elhiszem ezt. - És szeretném is, ha minden - vagy legalább legtöbb - esetben igaz lenne. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, ez nem igaz mindig. Nem lehet mindent kedvességgel elérni, amit csak szeretnénk, pláne nem a mai világban. Éppen ezért nem is szeretnék kimozdulni a komfortzónámból, amin kívül a jóakarat önmagában már nem elég. - Legalább tudod, hogy mire számíts. - Mármint tőlem. És most úgy látszik, már van is némi eredménye. Örülök, hogy végre viszonylag kötetlenül, kevésbé feszélyezve magamat, magunkat tudunk beszélgetni séta közben. Ezt félig-meddig elkönyvelem a környezetváltozásnak. Kicsit tartottam tőle, hogy fog reagálni rá, de már nem aggódom miatta.
- Neeeem, ezt egy szóval sem mondtam, csak meglepett. - Őszinte mosolyra húzódnak ajkaim, már csak amiatt is, mert végre nem csak puffogni és duzzogni hallom, hanem nevetni is. - Kár, hogy én nem vagyok ilyen kreatív, de ha eszembe jut valami, nem tartom magamban - kuncogok tovább halkan, kiélvezve a maradék kis időt, mielőtt felhozom azt, amiről ma valójában beszélni szeretnék vele. Már többször emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy kétszer átgondoljam a szavaimat Ben mellett, mielőtt megint ellökném, ahogy azt már sikerült. Most viszont kerek-perec kimondom, amit ki kell mondanom, hiszen így fair. Tudni kell, mire számítson, ha komolyan gondolja, és tőlem kér segítséget. Miután a tényeket és lehetőségeket rázúdítom, hagyok neki időt átgondolni, mit szeretne. Néhány perccel később ülök vissza mellé, a beígért bagellel és üdítővel. Természetesen kíváncsi vagyok, hogy még az előzőek fényében is szeretné-e, ha segítenék neki, és ha más ülne itt mellettem, azonnal rákérdeznék. De mivel tényleg nem akarok semmit sem erőltetni, és azt sem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát, meghagyom neki, hogy ő kezdeményezzen, ha késznek érzi magát. Összevont szemöldökkel fordulok felé, amikor arról akar megbizonyosodni, hogy én biztos vagyok-e ebben. Mintha ő akarna lehetőséget adni a visszavonulásra, amit őszintén nem értek.
- Biztos - bólintok határozottan, a szemeibe nézve. - Azt mondtam, segítek. Nem fogom meggondolni magam. - Komolyan beszélek, mert ha egyszer megígérek valamit, akkor ahhoz tartom magam. Nem mindig sikerül, de legalább megpróbálom. - De először is: baconös-sajtos, vagy pizzás-pepperónis-mozzarellás? - Magam elé emelve mutatom a két lehetőséget. - Egyszerű, nagyszerű, klasszikus, vagy egy kis extra? Illetve víz vagy Gatorade? - kicsit oldalra fordulok, hogy lássa a hónom alatt szorongatott palackokat. - Sose tudom, melyik milyen ízű, de a kék egész finom. - A választást rábízom, nekem ezek közül bármi megfelel, mielőtt sokkal fontosabb témákra evezünk, ha végül úgy dönt, hajlandó beszélni a történtekről.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Amikor a másik szülei szóba kerülnek, furcsa érzés járja át azzal kapcsolatban, milyen gondolatai kerekednek a témát illetően. Valami változás már biztosan történik Benben, hiszen megint viccelni készül, még akkor is, ha lehet korai, mert éppen csak pár napja annak, hogy rátörte az ajtót a szőkére és a testvérére szinte részegen. Viszont jelezheti ez akár mindkettejük számára azt is, hogy nem akar már páncél mögé bújni feltétlenül, hiszen az a Ben nem hozná szóba semmilyen körülmények között a gyengeségeit vagy a hibáit. Márpedig, legyen bármilyen pozitív az eredmény, hibának tekinti a szombat esti balhézását, meg azt, hogy megütötte a másik testvérét, hiszen ennél ezerszer jobb megoldások is léteznek az életben. Ennek kellett volna lennie az utolsónak valójában. - Azt hiszem akad egy testvér, akinek ezt nem sikerült elsajátítania. - Visszafogott mosollyal fordul a másikhoz, ahogy ezt kimondja, és halkan fel is nevet, és körbenéz maguk körül, felmérve azért, mennyi idegen van körülöttük, ők hogyan mozognak, hogy mindenképpen elkerülje őket, meg a bajt, amit akár csak véletlenül is okozni tudnak. - Nem tudom, hogy csinálod, de köszönöm. - Clara megtehette volna, hogy az első bunkó megjegyzése, ajtócsapkodása, vagy hazaviharzása után szépen megkéri, keressen másik szakembert, aki képes elviselni a szélsőségeit. Ha ez nem is, de Ben biztosan kiborult volna fordított esetben, ha vállalhatatlan állapotban teszik tönkre a szombat estéjét. Kivéve, ha törődik az adott illetővel. Nem csak a másik kérése miatt kúszik furcsaság a bőrére, amikor néhány percre magára marad, hanem ez is közrejátszik, hiszen örül a jelenlegi helyzetnek, mégsem tudja feltétlenül elhelyezni a megfelelő dobozban. Muszáj rendszereznie a gondolatait, sokkal jobban, mint előtte szükséges volt, mert könnyebben és gyorsabban robban, amikor a káosz közepére helyez valaki olyasmit, amit nem tud az adott pillanatban elviselni. Kifejezetten rendezett gondolatokkal érkezett ma ide, de most eszébe jutnak azok a részletek, amikre egyikük sem kérdezett még rá, ennek pedig megvan az oka, úgy gondolja. Megint csak érdekesen érzi magát, amiért a szőke annyira biztos a dolgában; ezt akarta hallani, közben meg egyszerűbb lenne sokkal, ha nem ezt hallja, mert a történet önmagában szomorú és dühítő, a részletektől viszont olyanná válik, mint egy lidérces álom, amibe nem akarja a Napsugarat belelökni, mert ott nincsen napfény, csak sötétség. - Baconos-sajtos és a getorade. - Úgy mondja ki egyébként, hogy nem is figyel a lehetőségekre, vagy arra, hogy ő mit kívánna jelenleg, csak a gondolataira tud koncentrálni, meg arra, hogy ez egy következő szint, amire évek óta senkivel nem volt képes, sőt. Destruktívvá vált, mind a kapcsolataiban, mind az életének a minőségében, ezt pedig nem egyszerű elhagyni, főleg, ha valakiben annyi düh van, mint Benben. Félő, hogy előjön belőle ez, ha az exe szóba kerül, és rengeteg munkája van abban, hogy kordában tartsa a félelem szülte indulatait. - Volt arról bármi gondolatod, hogy miért mentem neki a fának? - Talán, ha a másik oldalt, vagy a Napsugár gondolatmenetét hallja először, könnyebben tér rá azokra a részekre, amik igazán megtépázták a lelkét. Lehet, rossz a megközelítés, de azt egyelőre nem látja maguk előtt, hogy csak úgy kimondja a lényeget, inkább belefoglalná egy beszélgetésbe, és így lehet Clara is könnyebben emészti majd meg a hallottakat.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Régebben nem hoztam szóba senki előtt ennyire könnyedén a családomat. Évekig próbáltam kerülni a témát, valahogy úgy lavírozni a beszélgetésekben, hogy ne kelljen részletekbe belemenni. Ha valaki kérdezte, csak annyit mondtam, igen, vannak testvéreim, de a részleteket megtartottam magamnak. Tudtam, hogy nem olyan a családunk, mint bármelyik másik, mi másként működünk, másként nőttünk fel, mint a legtöbb gyerek. Egy családi fotó alapján minden eszébe juthat valakinek, csak az nem, hogy összetartozunk. Nem csak korban különbözünk annyira egymástól, hanem mindenben, amiben csak lehet; bőrszín, hajszín, szemszín, az ismert vagy ismeretlen hátterünk, biológiai szülők kiléte. Kellemetlen volt erről beszélnem, mert nem akartam más lenni, mint a többiek. Aztán valami változott, ma meg már egyáltalán nem érdekel, ki mit gondol. Sokat köszönhetek a családomnak, lényegében mindent, és büszke vagyok rá, hogy ilyen körülmények között nőttem fel. Ez a büszkeség olykor-olykor megcsappan egy olyan helyzetben, amit Anto is okozott nemrég.
- Hát igen - sóhajtok mélyet és elhúzom a számat, miközben szinte látom magam előtt, ahogy a két tesztoszteronbomba egymásnak feszült. - Nem vagyunk egyformák - vonok vállat végül. Ennél nem is lehetnénk jobban egymás ellentétei.
- Nincs mit megköszönnöd. - Nem ő az első beteg, akivel kezdeti nehézségeim adódtak, persze ilyen mértékű még senkivel nem fordult elő. De eszem ágában nem állt egy pillanatig sem elküldeni vagy hátat fordítani neki. Épp az ellenkezőjére számítottam tudván, hány gyógytornász tud már maga mögött. Amikor első alkalommal kiviharzott, nem gondoltam volna, hogy látni fogom még. Aztán lett egy következő és egy következő alkalom. Ma meg már egész máshol tartunk. Nem akarom ezt egyelőre természetesnek venni, mert már megmutatta, mennyire szeszélyes tud lenni, milyen gyorsan változik a hangulata egyik pillanatról a másikra, de kifejezetten örülök és élvezem ezt a rövidtávú nyugalmat.
Egyikünknek sem lesz könnyű, ha tényleg belevágunk ebbe. Én nem tudom, mire számítsak, neki pedig meg kell nyílnia. Mivel fogalmam sincs, mivel állok szemben, mit fog megosztani, ha megoszt egyáltalán valamit, és nem vagyok benne biztos, hogy helyesen fogok reagálni a szavaira, érzem a felelősség súlyát, ami a vállaimat nyomja. De már nincs visszaút - illetve még lenne, de ezt a lehetőséget kizárom -, úgyhogy legalább igyekszem biztosnak látszani abban, amit csinálok és mondok. Nekem is szükségem van arra a pár percre, amit külön töltünk, amíg elsétálok a bódéig és visszaülök Ben mellé. Rendbe kell szednem a gondolataimat, mielőtt bármit is kérdeznék. De még a kérdések előtt felkínálom Bennek a választás lehetőségét, ami a bageleket és az üdítőket illeti. Látom rajta, hogy még mindig emészti a szavaimat, a gondolatai pörögnek és nem is igazán figyel a lehetőségekre. Kezdem azt érezni, hogy amilyen éhes voltam nem is olyan rég, pont annyira ment el az étvágyam a másodpercek töredéke alatt.
Természetesen olvastam a kartonját többször, amiben a lényeg benne van, de helyenként elég felületes. A fontosabb tények ott vannak, de a miértek és az, hogy egészen pontosan mi történt, Ben mit élt át akkor a kocsiban ülve, nem vették számba. Mondhatni pont az hiányzik, amitől kikerekedne a története.
- Nem - vallom be töredelmesen a fejemet ingatva. Elgondolkodtam rajta már, mégis hogy tekeredik fel valaki józanul egy fára, hacsak nem éppen telefonozik vagy vonja el valami teljesen a figyelmét. Ennél tovább sosem vittem a gondolatmenetemet, hiszen feltételezni mindenféle háttértudás nélkül nem szoktam. - Nyilván lehet hallani balesetekről, amikor valaki másra figyel, sms-ezik, nem az utat nézi, rutintalan a sofőr, de… - sóhajtva csóválom a fejem. Ha erről lenne szó, talán könnyebb lenne róla beszélnie, és nem érezne ilyen gátlásokat. - Miért? - szegezem neki a kérdést végül, felé fordulva. - Miért mentél neki a fának?
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Bent egyébként sokkal jobban zavarja a tény, hogy rárontott egy, a másik számára fontos személyre, mint az, hogy egymásnak estek. Nem neheztel a testvérre, hiszen ez a dolga; gondolja, mert neki nincsenek, de úgy képzeli, ha lenne egy húga, akihez egy részeg, számára idegen férfi beállít egy olyan órában, amikor ő is tette, biztosan hasonlóképpen reagál, amennyiben a szép szó nem ér célt. Az pedig semmit sem használt volna Bennek az akkori állapotában, így még hálás is talán Antonionak, amiért úgy vigyáz Clarára, ahogyan kell. Mondjuk ez a gondolat felveti a kérdést, miért törődik ennyire a másikkal, de ezzel most nem igazán tud foglalkozni. Az elméje nem elég nyitott még ahhoz, hogy egyszerre több szálon próbálja kiboncolni az összekuszálódott szálakat, így ha koncentrálnia kell egyre, az a gyógyulása kell szerinte, hogy legyen. Ez egyébként nem a legegyszerűbb, amikor olyat kérnek tőle a gyógyulás reményéért cserébe, amit nem mondott senkinek, két személyt kivéve. Cate és Hunter az elejétől a végééig látták azt, hogyan alakul a kapcsolata az exével, akit nem tud nevén nevezni, mióta miatta összetalálkozott azzal a platánnal. De az, hogy valakit önként tegyen ki az információk okozta veszélynek valahogy nem tűnik helyesnek, még ezzel a haragos elmével sem, ami pontosan arra lett kitalálva a férfi részéről, hogy mindenkit távol tartson magától, meg az őt körülvevő dolgoktól. Ezzel a közepébe húzná a másikat, de mivel eddig sem akarta ereszteni, mióta a megoldást nála véli tudni, talán elkerülhetetlen a részéről, hogy megnyíljon a baleset körülményeivel kapcsolatban. Ettől neki sincsen már étvágya, ezért sóhajt a bagel és a gatorade felett, ahogy Clarát nézi. Miért pont egy Napsugár fölé kell ezeket a felhőket hoznia? Egyáltalán nem tűnik természetesnek, viszont eszébe jut, hogyha eddig is képes volt elcipelni a Bennel járó terheket, akkor valószínűleg sokkal több van benne, mint amit feltételezni mer róla. - Nem szándékosan tettem. - Általában van olyan megfontolt, hogy odafigyeljen a szavaira, de mivel fogalma sincsen, hogyan kellene ebbe belekezdeni, nem agyal rajta túl sokat, csak kimondja, ami eszébe jut. Lehet már ezzel is sokat mond, de a részletek nélkül nem fog értelmet nyerni, ezért folytatja. - Volt egy ex-barátnőm, öt évig voltunk együtt. Először szinte túl tökéletesnek tűnt az egész, mindent megtett értem, amit csak lehetett, sokszor túlzóan adni akart, gondolom, hogy ragaszkodni kezdjek hozzá. - Finoman vállat von, mert valahol szégyelli, hogy nem vette észre sokkal korábban az intő jeleket; de mivel nem voltak szülei, a nagybátyja pedig nem foglalkozott vele, nem egészséges mintákat hozott magával, a szeretetéhsége pedig, amit nagyon is próbált az évek alatt palástolni elvakították, így nem látta az igaszságot. - A vége felé valami hirtelen, egyik napról a másikra megváltozott, furcsán kezdett beszélni hozzám, sokszor úgy tűnt, nincsen ilyenkor magánál, hisztérikus állapotok törtek rá, olyankor pedig.. - Kifújja a levegőt, mert ahogy beszél róla olyan vizekre evez, amiket tudatosan és szándékosan került évekig, ahhoz pedig túl hirtelen kezdett bele a mesébe, hogy átgondolja, milyen lesz újraélni a történetet. Letörli a finom gyöngyöket a homlokáról, amit sem a hűvös kinti levegő, sem az ahhoz képest lenge ruházata nem indokol, aztán vesz egy mély levegőt és folytatja. - Erőszakos és fenyegetőző lett. Nem értettem, mi történik, miért a hirtelen változás, aztán egy alkalommal, amikor üvöltöztünk nem a nevemen szólított. Az egyik regényem főhősének nevét használta, és akkor összeállt a dolog, én pedig szakítottam. - Annyira a végére szeretne már érni a történetnek, de a java még csak most jön, ő pedig a pad alatt belemarkol a nadrágjának anyagába úgy, hogy azt a Napsugár ne lássa. Az arca mondjuk sok mindent elárul így is. - A fenyegetőzést üzenetben folytatta, sokszor az életem végét emlegette bennük, és.. - Nevetni akarna, nagyon erősen jön az inger, de egy kis hallgatással megállja, hogy kitörjön belőle, mert ez a kezdődő pániknak a jele nála mindig, de minden erejével ennek a megakadályozásán lesz most. - Lassítás nélkül jött velem szembe. Az utolsó pillanatban rántottam el a kormányt, és a fa fogott meg. - Már a másik lábán is a nadrágot markolja, majd vesz egy mély, majd még egy mély levegőt, hogy hosszan fújja ki magából, elkergetve a pánikot magából. Tudja, hogy ez megtörtént, azt is, hogy változtatni már nem tud rajta, de a tovább lépés, vagy a feldolgozás nem ennyire egyszerű, ő pedig ennek akár az iskolapéldája is lehetne.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Néhány perccel ezelőtt még éhen akartam halni, most viszont ráhajtogatom a bagelre a szalvétát és lerakom magam mellé a padra. Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy a balesetéről fog beszélni. Egy falat sem menne le a torkomon. Nem voltam benne biztos, hogy ma eljutunk idáig, hogy így megnyílik, és ha nem is avat be minden apróságba, mégis beszélni fog arról, ami történt, amit átélt, és ami miatt ma itt tart. Ha úgy döntött volna, egyelőre inkább megtartja magának ezt a részletet, nem sértődtem volna meg, beszélgethettünk volna másról, ehettünk volna, jó hangulatban is eltölthettük volna ezt a kis időt kint a szabadban. Amikor viszont rákérdez, hogy nekem volt-e bármi elképzelésem arról, miért ment neki a fának, komolyabbra fordul a hangulat, és már én sem érzem azt, hogy sokáig megmaradna az a jókedv, amit még rajta is láttam nemrég, hiszen séta közben mosolygott. Nem akartam sem feltételezni, sem ítélkezni, ezért nem gondolkodtam a balesete körülményein. Nekem a dolgom őt segíteni, a gyógyulását előremozdítani, ahogy csak tudom. Rá kell koncentrálnom, nem arra, ami bő két éve történt. Elkezdhetnék most agyalni, de nem titkolom előle a nyilvánvalót, viszont szeretném meghallgatni őt.
Balesetek gyakran történnek, ha az ember autóba ül, ezzel mindig számolnia kell. Bármi történhet, ami miatt egy rutin útvonalon is megtörténhet a legrosszabb. Persze, az olyan súlyos esetek, mint ami Bennel is történt, nem mindennaposak - szerencsére. Azt eddig is sejteni mertem, hogy nem szándékosan tette, legalábbis bíztam benne, hogy nem az a fajta, akinek ilyen hajlamai vannak. Bólintok egyet és türelmesen hallgatom tovább, csak arra nem számítok, hogy ennyire távolról indul. Összevont szemöldökkel hallgatom, ahogy az akkori barátnőjéről kezd beszélni. Naivan azt gondolnám, hogy mellette volt a legnehezebb időkben, támogatta őt, és csak azért fűzi bele a történetbe, mert hálás neki és meg kell említenie. Ez persze felveti a kérdést, hogy most hol lehet ez a barátnő? Pont a gyógyulása alatt szakítottak? Akkor mentek szét, amikor Bennek a legtöbb támogatásra lett volna szüksége? Igazán akkor csap arcon a valóság, amikor tovább bontogatja a részleteket, és a lány viselkedéséről kezd beszélni. Itt már sejtem, mennyire rosszul gondoltam a támogató barátnő szerepét és ennél messzebb nem is járhattam az igazságtól. Megfenyegette, erőszakos volt vele, és amikor egyértelművé vált Ben számára, hogy a lány csupán egy megszállott rajongó, aki nem is hozzá, hanem egy kitalált karakterhez kötődik ilyen betegesen, nem bírta elviselni a szakítást. Beteg, obszesszív, és kezelésre szorul az ilyen ember. Bizonyára úgy érezte, miután fejbe kólintotta a valóság, hogy revansot kell vennie, csak ennek egy ártatlan ember látta a kárát, aki már önmagának a kapcsolatnak is áldozata volt. Nem is önmagában a baleset, a gyógyulásának lassulása lökte ennyire mélyre Bent. Sok minden sokkal érthetőbb így már. Egy részem azt kívánja, bárcsak ne tudnék ezekről és bárcsak ne lenne most Ben miattam ilyen állapotban, de így, hogy tisztábban látok, talán jobban fogok tudni neki segíteni.
- Ben… - közelebb csúszom hozzá az arcát fürkészve. Látom rajta a pánik jeleit, a homlokán az izzadságot, és azonnal megbánom, hogy szóba került ma a balesete. Nem tudom, mivel tennék most jobbat; ha a közelében maradnék, vagy ha elhúzódnék és teret adnék neki. Tanácstalanul és a következményektől tartva nézem őt néhány pillanatig, mielőtt végül egyik kezemet a karjára, a másikat a vállára teszem óvatosan, ha hagyja. - Nagyon sajnálom, nem kell többet beszélnünk róla, ha nem szeretnél. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
A története a saját részéről sosem lett megfogalmazva; nem beszélt róla szakemberrel, nem engedte, hogy Cate vagy Hunter valaha szóba hozzák sem a lányt, sem a frontális ütközést, és igazából igyekezte az egészet annyira mélyre temetni magában, amennyire az lehetséges volt. Amikor rájött, hogy tulajdonképpen mindegy, mit tesz, elfutni nem fog tudni előle, akkor öltötte magára a páncélt, a stílusát, első körben, mert a gyógyulása egyszer csak megállt, pontosan azért, amilyen messze akart rejtőzni a részletek és az igazság elől. Tökéletesen tisztában volt velük, csak nem akart róluk tudni. Ezért a reakció a részéről, hiszen ez az első alkalom, hogy szembenéz a történtekkel, és megfogalmazva őket kvázi valóssággá válik az egész a szemei előtt. Talán egy nagyon gyáva része a lelkének remélte, hogy megmaradhat a bunkó, mindenkit maga mellől elmaró Ben, és maga mögött hagyhatja a kapcsolatát, a balesetet, a kudarcok sorozatát, és megbékélve a korlátozott képességekkel rendelkező testével, ezzel az új személyiséggel majd lesz valaki. Nem olyan, akit sokan, vagy egyáltalán kedvelnek, de legalább nem az a szerencsétlen, aki belefutott ebbe az egészbe, és végül vesztesen került ki belőle. Lehunyja a szemét egy pillanatra, amikor megérzi a másik közelségét, de hamar ráemeli a barnáit a Napsugár kékjeire, és csak hallgat, engedve a történetnek, hogy átjárja őt tetőtől-talpig. Ennek köze sincsen azokhoz, amiket ő írt, de belátja, hogy nem lehet minden happy end, ahogy a regényeinek a fele valóban nem az. - Itt az ideje szembenézni vele. - Mondja csendesen, és a felsőtestével lassan a másik felé fordul a padon, mielőtt ismét megszólalna. - Azért hoztak ide, mert itt valószínűleg nem talál majd meg. - Nem mondja azt, hogy Törökországból, mert a születési helyéből, vagy abból, ha a munkásságának minimálisan utánanézett a másik, tudhatja, hogy pont pár évvel ezelőttig élt az óceánon túl. Hiányzik neki a szülővárosa, ahogy az országa is, az pedig, ha sűrűn szürcsöl teát ideát, nem fogja tökéletesen letükrözni azt, milyen ott élni. - Megértem, ha ezek után nem akarsz ennek a részese lenni. - Ezúttal nem önző érdekek hajtják abban, hogy ezt kimondja; máskor biztosan lehetett tudni róla, hogy menekülőre fogja az ilyen, meg ehhez hasonló kijelentésekkel, de most a másikat tartja szem előtt, és meg akarja adni a lehetőséget arra, hogy meneküljön, ha szeretne. Ő megteheti.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
A történetét hallgatva sok minden tisztázódik és sok dolog nyer értelmet, amit eddig nehezen fogadtam el. Nem csoda, hogy ennyire tartja mindenkitől a távolságot, hogy ilyen szinten távolt szeretné tartani magát az emberektől, a kapcsolatoktól, a kötődéstől, és lehetőleg a legártalmatlanabb kontaktusoktól is. Valakit, akit közel engedett magához, akinek mellette kellett volna lennie jóban, rosszban, aki a bizalmasa volt, és akiben gondolom meg is bízott, elárulta. És az árulásnak is kegyetlen formáját választotta.
Őszintén nem szerettem volna így látni sem ma, sem máskor. Szeretnék neki segíteni, és úgy gondolom, ezután talán már menni fog, vagy legalább el tudunk indulni valamerre, mert most talán sikerült egy kis lyukat ütni a falon, amit felhúzott maga köré, de ez is nagy áldozattal járt. Amikor felém fordul, elhúzom a kezeimet, mert nem szeretnék átlépni egy határt, ami miatt kényelmetlenül érezné magát. Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb esetben a fizikai közelség jó hatással lehet a zaklatott emberekre, de Ben esetében - mint már korábban nem egyszer - ezzel kapcsolatban is a sötétben tapogatózom. Nagyon szeretném tudni, mire van most szüksége, és hogyan tudnék neki segíteni ebben a pillanatban, de az nem tudom. Elég sok kérdés fogalmazódott már meg bennem akkor is, amikor a balesetéről mesélt, a folytatás pedig csak hozzáad a listához. Értetlenül pillantok rá, amikor arról beszél, miért hozták ide. Próbálom visszafogni magam, ami a kérdéseimet illeti, nem rázúdítani mindent egyszerre, mert ki tudja, milyen reakciót váltana ki belőle, ha jobban bele kéne mennünk most a részletekre, de ettől függetlenül az arcom mindent elárul. Mi az, hogy itt valószínűleg nem találja meg? Ebből egyből arra következtetek, hogy a lány nem ott van, ahova tartozik - mert ilyen embernek nem szabadlábon van a helye -, és ennek fejében még attól is tartani kell, hogy ismét felbukkan Ben életében? Ez elég sok mindent megbonyolít.
- Elmondhatod ötpercenként, akkor sem fogom meggondolni magam - ingatom a fejem határozottan, amikor ismét megadja a lehetőséget, hogy kihátráljak ebből az egészből, amiről még valószínűleg azt sem tudom, micsoda. Ki tudja, pár nap múlva miféle csontvázak hullanak ki egy szekrényből. - Segíteni fogok, nem megyek sehova. - Mélyen a szemeibe nézek, hogy tudja, tényleg komolyan gondolom. Segítségre van szüksége, és ha tőlem elfogadja, akkor nem mondok rá nemet. Mélyet sóhajtok, mielőtt megkérdezném, ami most talán a legjobban beakadt, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet tovább feszegetni a témát, viszont annyira szürreálisnak tűnik, amit mondott, hogy nehéz magamba fojtani a szót.
- A baleset után… - rövid szünetet tartva próbálom úgy megfogalmazni magamban a kérdést, hogy a lehető legkíméletesebb legyek. - A rendőrség… Ők nem… Nem csináltak semmit vele?
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
A régi Ben olyan volt, akár egy nyitott könyv; az arcáról könnyedén le lehetett olvasni mindenféle gondolatot és érzelmet, hiszen nem volt oka ezeket rejtegetni, vagy attól tartani, hogy bárki kihasználja a közvetlenségét. Ennek egy apró szikráját látni most rajta, amikor is a másik tiltakozására, hogy hátrahagyja őt egyszerre jelenik meg a nyugalom és a nyugtalanság az arcán. Tudja, hogy ha valaki képes neki segíteni, akkor az a Napsugár, és érzi a szíve mélyén, mennyire szüksége van rá. Ezzel szembeállítva viszont a veszélyeket, amit a vele való bármilyen kapcsolat jelenthet már nem tud annyira örülni Clara kitartásának. Olyan ez, mint egy lefelé eső érme két oldala, és ahogy forog, minden pillanatban vagy a rosszat, vagy a jót látja benne, de nem tud magában megalkudni azt illetően, mit érezzen pontosan. Örül, hogy egyáltalán képes újra érezni és beszélni is róla. Nem ismerős számára az érzés azonban, ami most arra vezérli, hogy megfogja a másik kezét finoman, és a bőrét nézze néhány pillanatig, mielőtt felemelné rá a tekintetét és megszólalna. - Nem akarom, hogy sérülj. Azért mondom ennyiszer. - Furcsán hangzik ez tőle, hiszen néhány nappal, talán egy héttel ezelőtt még szándékosan bántotta a másikat, mert segíteni akart, csak közben túl közel került. Most pedig, hogy már közel érzi magához - jelentsen ez egyelőre bármit -, nem tudná elképzelni, hogy nélküle csinálja végig ezt az egészet. Viszont a lehetősége annak, hogy baj származhat belőle, sajnos adott, még ha nem is száz százalékig biztos. Halkan kifújja az orrán a levegőt, ahogy ismét az exére terelődik a téma; némileg megfeszülnek az izmai, de ez nem Clara hibája, nem neki szól, csak ahogy apróbb szünetekkel visszakerül a néhány évvel ezelőtti énjébe, még nem érzi magát komfortosan a saját történetében. - Nem a saját kocsiját vezette, illetve a sofőr az utcafelvételek alapján nem volt beazonosítható. - Annyira szeretne nevetni ezen, hiszen ha egy nő gyanúsította volna meg az exét ilyesmivel, legalább kihallgatják, de az ő exével ez nem történt meg. Szóba sem került a lehetőség, mert ez nem minősült gyilkossági kísérletnek, hanem csak egy véletlen balesetnek hatott. - Egyébként is elhagyta Törökországot, mire olyan állapotba kerültem, hogy vallomást tudtam tenni. - Egyelőre nem akar mást mondani, mert a tény, hogy ez a lány bárhol lehet a világban - akár őket figyelve az egyik bokorban is, sosem tudhatja -, őt is megijeszti. Nem azért szeparálta el magát azonban a világtól, mert tőle félne, ahhoz túl sok sebet ejtett már rajta. De félti a Napsugarat, mert ha még mindig nem tette túl magát a dolgaikon, akkor elképzelhetőnek tartja, hogy félreértené kettejüket, és rosszul reagálna rájuk.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Mindenki okkal viselkedik úgy, ahogy. Ez az első pillanattól kezdve világos volt számomra is, amikor a bunkó stílusával bemutatkozott, és egyértelművé tette rögtön, hogy ő nem az a beteg lesz, akivel jókedvűen cseverészni fogok a foglalkozások közben. Átfutott a fejemen, hogy vajon mitől lehet ilyen, mi válthatta ki belőle ezt, és én tök ismeretlenül mivel érdemeltem ki, de inkább tekintettem a viselkedésére egy szükséges rosszként, amit meg kell tűrnöm, el kell viselnem, és meg kell próbálnom eltenni a megjegyzéseit a megfelelő polcra - hiszen miért is lenne személyes, ha nem is ismer? Akkor még csak a fizikai állapotának javítása lebegett a szemeim előtt, a munkámra akartam fókuszálni és azt a lehető legjobban végezni, még akkor is, ha maga Ben volt az, aki ebben akadályozott. Nem akartam elkönyvelni egy undok tuskónak, de az volt. Most viszont egy teljesen másik ember ül mellettem; egy megtört férfit látok, aki kétségbeesetten szeretne javulni - nem csak fizikailag -, de nem tudja, hogy. És azt sem tudta egészen pár nappal ezelőttig, hogyan kérjen segítséget - amit végül a maga sajátos módján oldott meg.
Egyelőre én is a sötétben tapogatózom, és abban sem vagyok biztos, hogy a jó kérdéseket teszem fel a jó időben, de abban viszont biztos vagyok, hogy ezeket a dolgokat, amiket eddig magában tartott, ki kell mondania. Beszélnie kell róluk, még akkor is, ha fáj és nehéz eleinte, de amíg csak egymagában őrlődik ezeken, jobban nem lesz. Próbálom tartani a mértékletességet, már ami a kérdéseimet illeti, mert elég bizonytalan vagyok a határokkal. Nem tudom, mi az, ami még neki beleférne, mi az, ami sok, mi az, amiről nem áll kész beszélni, vagy milyen sorrendben kéne egyáltalán feltennem a kérdéseket. Abban bízom, hogy idővel, ahogy ő is egyre többet megoszt, nekem is könnyebb dolgom lesz.
Meglepve, értetlenül emelem rá a tekintetem, amikor finoman megfogja a kezemet. Szótlanul pislogok rá nem is amiatt, amit mond, hanem azért, mert az eddigi elmondásai alapján az érintés volt a legutolsó, amit megtűrt bárkitől is, most pedig pont ő kezdeményezett. Ez szembe megy mindennel, amit a balesete óta csinált és tapasztalt.
- Egész kemény tudok lenni, ha akarok. - Automatikusan megszorítom a kezét finoman. Ha ő ennyiszer elmondja, hogy bármikor meggondolhatom magam, akkor én ugyanannyiszor fogom közölni vele, hogy esélytelen, mert segíteni fogok neki. Most már mindketten benne vagyunk ebben valamiben, legyen akármilyen nehéz, vagy hosszú az előttünk álló út.
Ahogy a volt barátnőjéről beszél, rengeteg kérdés vetődik fel bennem, de egyelőre az elképedtség uralkodik el rajtam, mert nem tudom elképzelni, mi vehet rá valakit ilyenre. Amit tett, elítélendő és finoman szólva is helytelen. Egy másik ember életét veszélybe sodorni az egyik leggonoszabb dolog, amire gondolni tudok. Éppen ezért döbbent le, amikor Ben közli, hogy a nőre nézve semmi következménye nem volt az esetnek. Értetlenül állok előtte, és csak a fejemet tudom csóválni.
- Várj, de akkor hol van most? - kérdezem valami konkrét válaszban reménykedve. Az egy dolog, hogy nincs Törökországban, de az lenne a fontos, hogy Bentől minél messzebb legyen, ha már a rendőrség nem tette a dolgát. Tőlem egy őserdő kellős közepén is dekkolhat, ameddig nincs Ben közelében.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Talán nem is magával az érintéssel volt problémája eddig, inkább azzal, amit kiváltott belőle; amikor megtudta, hogy ha a kormány akár csak egy kicsivel is jobban megnyomja a mellkasát, az az életébe került volna, onnantól a tudatalattija bármi áron védelmezni akarta ezt a területet, viszont nem tudhatta, milyen más érintések váltanak még ki belőle pánikot. Éppen ezért megkeseredett abban, mennyire mellőzni akarta a saját érdekében. Biztosan eljön a gyógyulásában egy olyan pont, amikor majd jobban akarja érteni, miért éppen a Napsugár az a különleges személy, aki gond nélkül hozzá tud érni, és ennek az első lépését azzal teszi meg valószínűleg, hogy ő kezdeményezi mindezt. Tudni akarja, mit vált ki a másikból, mit vált ki saját magából, ha megteszi, de annyira rá vannak ülve az emlékek az izmaira, hogy képtelen a lényegre koncentrálni. Még nem is nagyon tudja, mi az valójában, túlságosan az elején jár a történet ezen fejezetének. - Igen, azt látom. - A tekintete képtelen még arra, hogy fixálódjon, és ezen az sem segít, ha tudatosan rákoncentrál, mert egyébként őt ez zavarná. Úgyhogy most sem képes állni a másik pillantását tökéletesen, ezért amikor mindezt kimondja, akkor talál vissza a barnáival a kékekre, amiket a régi énje - a gondtalan, egészséges - valószínűleg szépnek találna, de Ben most nem kergeti magát olyan luxusba, hogy ilyesmin gondolkodjon. Rengeteg a kérdés az elméjében, nem akar pluszban gyártani még hozzájuk, hogy még több megfejtendő talány legyen benne. A másik kérdésére a tekintete megint egy másik pontot keres, amin pihenni akarna, de mivel a férfi maga is nyugtalanná válik, így kész csoda, hogy képes még egy helyben ülni, és csak a szeme nem bírja állni most a kékeket. Lehet hamarabb kellett volna megemlítenie, hogy tulajdonképpen sötétben tapogatóznak a lány hollétét illetően, annak ellenére is, hogy Catherine eléggé figyel a biztonságra, Hunter pedig van annyira ravasz, hogy több szálon futtassa a felkutatását. Végül sóhajt, mert amit mondani fog nem olyasmi, amit Clara valószínűleg hallani akar, és ezzel maga Ben is így van, hiszen többet tartózkodott az utcán az elmúlt időszakban a Napsugár miatt, mint az évek alatt összesen. Valahol azért is bújt el a világ elől, mert így biztos, hogy nem ismerik fel sem rajongók, sem mások, mert ha az arca a médiában kötne ki, valószínűleg költözhetne. Nem töltött azonban elég időt az exe őrült oldalával, hogy tudja, mennyire rossz a mentális állapotát érintően a helyzet. Könnyen előfordulhat, hogy talált magának mást azóta. De az is, hogy egyáltalán nem. - Fogalmunk sincsen, hol van. - Néz megint a lányra, némi bűnbánással a tekintetében, hiszen hiába jelezte, hogy van lehetősége a másiknak elsétálni, nem is egyszer, a miérteket nem osztotta meg vele. Ez nem szándékos elhallgatás volt a férfi részéről, csak nem gondolta, hogy valaha lesz bárki, akivel meg tudja osztani a történetét. Az ex-barátnője pedig a sötét titkok között rejlik, amikről alig tudnak néhányan. Most már a szőke is közéjük tartozik. - De semmilyen utalást nem találtunk arra, hogy keresne. Nincsenek furcsa üzenetek, kétértelmű történések, semmi. Azt, hogy túléltem is talán a hírekből tudja, de az, hogy ideköltöztem titok egyelőre. - Tudja, hogy ez nem fogja vigasztalni a másikat, de azért próbálkozik, mert sokat köszönhet már most is a Napsugárnak. Talán idővel jobban ki fogja tudni fejezni a háláját, mint ahogy most teszi, és bár Clarának nincsen összehasonlítási alapja, ég és föld lassan a különbség az eddigi bunkó Ben, és a férfi között, aki most mellette ül.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Magamban egy kis mérföldkőnek könyvelem el, hogy most Ben kezdeményez, és próbálom a meglepettségemet palástolni, de nehéz pókerarcot mutatni pont most. A döbbenet egyértelműen kiül az arcomra, amikor szótlanul pislantok fel rá, mielőtt elvonnám róla tekintetem, hogy ismét a kezeinkre nézzek. Mintha csak ellenőrizni akarnám, hogy nem a képzeletem játszik, hanem ez a valóság. A gyógyulás folyamata minden esetben rögös út, ezért a pillanatnyi örömnél többet nem engedek meg magamnak. Ez egy jobb pillanat, biztos lesznek még rosszabb napjai, napjaink, amikor ennek a töredékével sem lehet számolni, de ha már valami miatt Ben képes volt így kezdeményezni, azt apró győzelemnek könyvelem el.
Nem tudom, mire számítsak, miféle méhkasba nyúlok bele a kérdésemmel, de nagyon nem azt kapom, amiben bízom. Döbbenten pillantok fel rá, és bár nem tűnik annyira valószínűtlennek, mégis nehezemre esik felfogni, hogy ennyire nem tudnak semmit a lányról. Ha az ő fejével akarnék gondolkodni, akkor logikus felszívódni egy időre - jó hosszú időre -, de ki tudja, mi járhat a fejében azóta, amióta tudja, Ben életben van. Vajon mennyire zavart ahhoz az állapota, hogy felkutassa? Esetleg újra megpróbálja? Nem tudom, mennyire lehet megszállott, de a fanatikusokról a legrosszabb jut eszembe. Nem szeretnék vészmadár lenni, sem azonnal borzalmakra gondolni, viszont optimista sem tudok lenni. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam olyan helyzetben, amikor ennyire borúsan láttam valamit. Talán leginkább azért nem nyugtat meg Ben válasza, mert jóformán senki, aki kicsit is érintett az ügyben, nem tudja, hol lehet a lány. Ha elég mélyre ás és elég kitartó, akkor kis szerencsével kiderítheti, hol van Ben. Nem tudom, hogy lehetne ezt kivitelezni, ha titokban tartják a hollétét, de aki képes volt ilyen “balesetet” okozni, az bármire képes.
- Értem. - A szokásosnál tömörebben és tárgyilagosabban válaszolok, egy kis időre elcsöndesedek, csak lassan bólogatok, és ezúttal megtartom magamnak a kétségeimet. Most én kerülöm a tekintetét, és hol a nem olyan messzi szökőkutat, hol a körülöttünk lézengő embereket figyelem. Valami okosat kéne mondanom, valamit, igazából bármit, ami előre lendíti ezt a nyomorult helyzetet, a hallottak után viszont nehéz bármi építő jellegűt kipréselni magamból. Érthetetlen, hogy tudnak egyesek így viselkedni, ennyire szembemenni a normákkal, közben pedig ártatlanokat veszélyeztetni. És sajnálom Bent, mert nem ezt érdemelte; nem érdemelte meg, hogy valaki így elárulja, fájdalmat okozzon neki - fizikailag és lelkileg is -, és olyan sérüléseket, amikből száz százalékosan nem fog felgyógyulni. A torna sokat segíthet az állapotán, de olyan már nem lesz, mint a baleset előtt. Mélyet sóhajtok és Ben felé fordulok. Ha másról lenne szó, most nem gondolkodnék a következőkön ennyit, nem húznám be a kéziféket ennyire, és nem félnék tőle, hogy átlépek egy határt.
- Ez furcsán fog hangzani, de… - veszek egy mély levegőt és egy kis szünetet tartok mondat közben, mert még a gondolataimban is életidegennek hat ez a kérdés. Ilyen miatt nem szokás engedélyt kérni, most mégis inkább így teszek, nem pedig a saját fejem után megyek. - Megölelhetlek?
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
Azt kellene éreznie, hogy mindez sok, sőt, annyira letaglózó valójában, hogy arra ösztönözze az egész, tegyen egy lépést hátra, figyelje meg jobban a helyzetet, és szaladjon, amíg és ahogy bír. De a kép valamelyest elkezdett a fejében kitisztulni, valószínűleg azért, mert szavakba öntötte a történetet, és ezzel mázsás súlyokat pakolt le szavanként a válláról; olyanokat, amik eddig is ott voltak, eddig is nehezek voltak, eddig is cipelte őket, de már látja is mindet, így pedig valóban egyszerűbb letenni végre ezt a sok nehézséget. Viszont amíg ő könnyebbnek érezheti magát, addig Clara arcán látja azt a rengeteg érzelmet, amit jogosan érez, éppen csak az Ben baja vele, hogy mintha a Napsugár most felhő mögé bújna - vagy az takarná be őt szándékosan -, és még az arcának a színe sem tűnik már így olyannak, mint eddig. Bántotta hetekkel ezelőtt, majdnem egészen mostanáig, a jelen pillanat meg mintha csak elvenne a lánytól, ez pedig nem tetszik neki. Nem tudja még, hogy mit fog kiváltani belőle hosszútávon, és hálás azért, mindig is az lesz, amiért Clara segíteni szeretne neki, de néhány lépés a régi Ben felé már érzékelteti vele a környezetét, az abban élőket, és az ő érzéseiket, úgyhogy kifújja az orrán a levegőt, és próbál nem utat engedni az újkeletű dühének, ami amúgy felszínre akarna törni ettől az egésztől. Persze, gyógyulni szeretne, de közben nem árthat tovább másoknak. A hétvégén, mikor volt ideje átgondolni az életét, erre jutott, ha nagyon másra egyelőre nem is. Ezekből a gondolatokból a másik zökkenti ki, amikor felé fordulva arra kér szinte engedélyt, hogy megölelhesse, a barna szemei pedig meglepetten nyílnak ki kissé, ahogy a szőkét figyeli. Szeretné tudni, mi válthatta ki belőle az érzést, amiért ezt akarja tenni, de nem lenne fair, amikor ő a kezét fogja az előbb, és nem szolgált semmiféle magyarázattal. A szemei lassan formálódnak vissza, szinte lágyság költözik beléjük, lehet a tudattól, hogy nem lesz belőle probléma. Évek óta nem ölelte meg senki, ez az egyetlen tényező, ami miatt furcsán érzi magát a kérdést követően, de nem elég ahhoz, hogy elutasítsa a kérést. - Persze. - Csendesen mondja, megadva a lehetőséget arra, hogyha a szőke esetleg nem hallja meg, amit mond, akkor végül is nem fog megtörténni; ezek még mindig az új Ben védekezési mechanizmusából jönnek elő, hiszen ha nem is hallja, rá tud kérdezni, úgyhogy nem túl reális ilyesmiben reménykedni. Viszont a bunkó énje még próbálkozik megmaradni annak, amit két éven át építgetett, és ami remekül akadályozta meg azt, amire most készül egyébként. Nem várja meg, amíg Clara mozdul elsőnek, mert a benne élő férfi már így is olyasmi, amit ha kényszerítenék, lehet hosszú percekig kellene keresnie magában; olyan szinten leépítette minden aspektusát, amitől Ben önmaga volt régen, hogy most inkább elébe megy a saját gátainak, hátha könnyebben omlanak a falak. És mivel a másik mellett ül, nem tekeri ki magukat teljesen, hogy szemből öleljék meg egymást, hanem átnyúl a karjával a másik vállán, és úgy húzza közelebb, véve közben egy mély levegőt. A szokás hatalma még azt mondatja vele, rohama lesz ettől, de a bőrére hamar más érzések szaladnak, és a gyomra is süllyed valamennyit, amikor már a mellkasához ér a szőke arca, még sem történik semmi. Illetve nagyon sok minden játszódik le a férifben egyszerre, de egyiknek sincsen köze pánikhoz, sérülésekhez, balesetekhez és úgy összességében az elmúlt két évhez.
“Keeping up appearances for the crowd but you're living your life, deadly alive. Are you dead or alive?”
Szeretnék belelátni Ben fejébe és kiolvasni belőle mindazt, amit - még - nem mondott el. Szeretném tudni, pontosan mi zajlik le benne, milyen harcot vív saját magával és a múltjával, az emlékeivel és az érzéseivel, amik benne kavarognak. Mert biztos vagyok benne, hogy erről a történetről még sok-sok réteget le fogunk hámozni, és vannak olyan részletek, amiket csak idővel fog elárulni. Ha minden kérdésemre most választ kapnék, hamarabb tudnék neki segíteni. Az elhangzottak után nehéz objektívnek maradni és csak a közös célunkat szem előtt tartani. A története bennem is sok dolgot felkavar, ami nem könnyít a helyzeten, de ha idővel azt látom majd rajta, hogy jobban van, és közelebb érzi magát a régi énjéhez, akkor teljes mértékben megéri.
Egy ennyire hétköznapi dologhoz engedélyt kérni elég abszurd, de Ben sokban különbözik azoktól az emberektől, akikkel eddig dolgom volt. Elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy éles határokat húz meg másokkal szemben, amit akaratlanul is sikerült már átlépnem. Ha segíteni akarok neki, akkor az ő igényeit kell szem előtt tartanom, és mindent olyan tempóban kell csinálnunk, ahogy neki jó. Ha az ölelés sok neki, tiszteletben tartom. Látom az arcán a meglepettséget, de amikor végül ő mozdul elsőként egy csöndes, nem túl határozottan elmotyogott “persze” után, engem lep meg. Óvatosan ölelem, lassan fonom köré a karjaimat, mintha valami törékeny hímestojás lenne, pedig csak attól tartok, hogy az ölelés kivált belőle valamilyen nem kívánt reakciót. Ez azért más, mint egy szimpla érintés.
Különös érzések kavarognak bennem. Az én ötletem volt, én kezdeményeztem, de mégis furcsán érzem magam ennyire közel hozzá. Talán csak azért, mert attól félek, bármelyik pillanatban fordulhat a kocka. Az elmúlt pár alkalommal, amikor találkoztunk, Ben teljesen más oldalát mutatta, és attól tartok, egy rossz szó vagy mozdulat részemről, és ismét a bunkó, magától mindenkit szándékosan ellökő Ben fog visszanézni rám. A mai nap megmutatta egy másik oldalát, megmutatta, mi van a vastag fal mögött, amit annyira véd és rejteget. Örülnöm kéne neki, hiszen már most elértünk valamit, de nem merek teljesen belekényelmesedni ebbe a helyzetbe, mert a gyógyulás folyamata sosem lineáris; lesznek jobb és rosszabb napok. Erre nem is emlékeztetnem kell magam. De ha ezen aggódom, és már most azt várom, mikor lesz egy rosszabb napunk, mikor nem látom mosolyogni, mikor csapja rám az ajtót, mikor kezd megint piszkálódni és sértegetni, azzal csak magamnak ártok. Ezt is észben kell tartanom. Inkább próbálok arra koncentrálni, hogy ma áttörtünk egy gátat, és Ben képes volt beszélni arról, ami belülről emészti minden nap. Nem értem, miért pont engem fogadott a bizalmába, amikor nemrég még teljesen ezzel ellentétesen viselkedett. Talán nem is kell most mindent megértenem, ahogy ezt sem. Mélyet sóhajtok, és ezzel a sóhajjal kifújom ezeket a terhes gondolatokat a pillanatnyi feszültséggel együtt. Egy fokkal kényelmesebben érzem magam, és a fejemet Ben mellkasára hajtom. Egy pillanatra becsukom a szemeimet és elmosolyodom. Nem akarom túl sokáig elnyújtani az egyébként kellemes pillanatot, ezért lassan elhúzódom, mielőtt Ben esetleg kényelmetlenül érezné magát, a tekintetemet viszont nem veszem le róla még utána sem. Az arcát fürkészve csak arra tudok gondolni, hogy valaki ezt az embert bántotta. Ha nem is pontosan ezt a Bent, de a kedves, őszinte Bent, aki egyszerűen csak megbízott valakiben.
- Nagyon sajnálom, ami történt, nem ezt érdemelted. - Biztos elmondták már neki egy páran ezt az elmúlt években, szánakoztak elegen. Mégis mi mást mondhatnék? Nem tudom, min ment keresztül, nem tudom, milyen lehet az ő cipőjében járni, ezért felesleges lenne erre szavakat pazarolni. - Csak sejteni tudom, mennyire nehéz lehet ezután megbízni valakiben, továbblépni, és nem a múlton kattogni. De idővel jobb lesz, és segítek. - Ha ő számtalanszor elmondhatja, hogy kihátrálhatok, amikor szeretnék, akkor én is ugyanennyiszer elmondhatom, hogy nem megyek sehova. - Már nem szabadulsz tőlem - vonom meg a vállam végül mosolyogva. - Viszont tényleg kéne egy kicsit legalább sétálnunk. Vagy enni, aztán sétálnunk.
sunshine in my pocket, got that good soul in my feet. I feel that hot blood in my body when it drops I can't take my eyes up off it, moving so phenomenally.
“So please let me in and show me something a little warmer. I've been cold and afraid of getting old. Without something a little rawer something real. To remind me how to feel real love”
A lelke, bár sosem fogja belátni valószínűleg, szomjazza az érintést és valahol a gyengédséget is. Évek óta nem ért hozzá senki, még a gyógytornászai sem nagyon, legalábbis csak felületesen, nehogy véletlenül úgy essen az az érintés, hogy baj van belőle. Ben nem véletlenül akarja ennyire határozottan elkerülni a rohamokat; nem csak az bújik meg mögötte, hogy számára mennyire kellemetlen átélni, de ilyenkor, ha agresszív nem is lesz, nem ura saját magának, és jobban felszínre kerül a dühének minden elfojtott része, ezért sem a látvány, sem az élmény nem olyasmi, amit bárkivel meg szeretne osztani. Ezért volt számára annyira letaglózó, hogy Clara mégis gond nélkül hozzá tud érni, hogy a lakásán kötött ki, nem is akármilyen állapotban. Nem hitt a csodákban eddig, talán még most is szkeptikus, de valahol hihetetlen, amiért egy idegen valamit kivált a tudatalattijából, és arra ösztökéli ezt a feltétlen, idegrendszeri reflexét, hogy csendesedjen el, és ne engedjen utat a pániknak. Még mindig képtelen lenne szavakba önteni, mit jelent mindez, és ez felerősíti némileg a benne kavargó mindenséget is az ölelés közben. Ez egy hatalmas dolog Ben számára. Érzi, hogy valami változik benne az érzelmeit illetően, de igyekszik tudomást sem venni róla, mert nem lenne fair még ezt is bedobnia a kalapba a másiknak. Segítséget kért, mert meg akarja érteni, meg akarja ismerni, mi az a tudatalattijában, amire ekkora hatással van a szőke, és még maga sem tudja, mi járatja a fejében a bolondot vele, és mi nem. Az ölelés közben nyugalmat és izgatottságot érez egyszerre, ami miatt egyszerre örül, és érez hiányt amikor vége szakad, de nem látszik rajta, hogy lefuttatott egy egész programot arra, mi egyéb lehet még a fejében, ami elemzésre szorul. Mert a mostani Ben csak elemzéssel és túlgondolással képes operálni. Ingatni kezdi a fejét a másik szavaira, aztán a kezébe veszi a kihűlt bagelt, és beleharap egyet, mielőtt megszólalna. Persze a falatot előtte eltünteti teljesen. - Vannak az én esetemnél sokkal rosszabbak is. - Nem akarja egyébként, hogy sajnálják, de nem mondja most még ki, mert reméli, hogy idővel a Napsugár nem áldozatként látja majd. Nem tudja, minek akarna tűnni a szemében egyelőre, de a falak lassú ledőlésével előjön belőle az önérzete, aki az évek alatt a két legfontosabb embertől sem akarta soha azt hallani, mennyire sajnálják. Hatalmas lépés, hogy ezen nem akad most ki egyébként, mert a hála sokkal többet jelent neki, mint amilyen erősen az önérzete próbálja felvenni az elmúlt két évvel a fonalat. Még egy falat, ő pedig közben elvigyorodik, mikor Clara azt mondja, nem szabadul tőle. Megmozdul benne valami ettől a néhány szótól, lehet túl is gondolja hirtelen, de legalább jókedve lesz tőle. - Várd még ki a végét. - Nem szeretné, ha bármi olyan történne, ami elüldözheti a másikat, de sosem tudhatja, hogyan alakulnak a dolgai később, felbukkan-e az exe, akar-e még ártani neki, és mit kezd majd a hozzá közel állókkal. Elsősorban azért akarta elmarni maga mellől Catherinet és Huntert, mert ők sincsenek tökéletes biztonságban. - Mehetünk utána bármerre. - Ami elég nyitott tér ahhoz, hogy ne legyen necces a helyzet, de ezt már nem teszi hozzá, mert neki kell odafigyelnie saját magára, nem a másiknak. Ha a parkban sétálnak egyet, azt még talán kivitelezni is tudja, és bőven van lehetősége arra is, hogy kikerüljön bárkit könnyedén. Úgyhogy harap még egyet a bagelből, mert szívesen menne tovább, és éhes is kezd lenni, ahogy a teste az imént felhasznált egy csomó energiát arra, hogy képes legyen újraélni a vele történteket.
Kezdőlap
