Max       Pernille

“Hűvös szelek járnak, vége van a nyárnak. Te messze jársz már, tán igaz sem volt, hogy itt jártál. Csak a szél dalolt rólad hamis mesét.Mi mégis oly szép…”
Búgó hangú nő énekelte ezt mindig, számomra érthetetlen nyelven, melyet anyám mégis előszeretettel dalolászott. Egyszer lefordította nekünk a szövegét, onnan ismertem ezt a pár sort,és valahogy bennem ragadt, a dallammal együtt. Volt benne valami szomorúság, és reménykedés egyszerre, meg a csodaszép dolgok múlandósága felett érzett könnyű kis melankólia. Hisz ilyenek vagyunk nem? Szeretnénk a csodákban hinni, szeretnénk azt gondolni, hogy a dolgok, amelyek olyan szépek, hogy tán nem is igazak, azok mégis megmaradnak majd nekünk. Néha olyannyira vágyakozunk a boldogságra, hogy észre sem vesszük, ha csupán mi hiszünk benne, a másik már régen elengedte, vagy soha nem is akarta igazán.
Mások úgy válnak el, hogy a korábbi szerelmet csordultig cseppenő gyűlölet tölti meg. Csalódottság, megbocsáthatatlan bűnök garmada, múlhatatlan keserűség egy olyan személy iránt, akinek egykor örök hűséget fogadtak, akinek a kezébe helyezték volna az életüket. Mi úgy váltunk el, hogy tulajdonképpen csendben, legbelül beleroppantam abba, hogy évtizedeken át hazudott nekem Will. Talán azt az egy estét leszámítva, amikor szembesítettem a levéllel, mindazzal, amiről olyan régóta hallgatott, mi nem is veszekedtünk. Mintha másodpercek alatt váltunk volna azokká az idegenekké, akik egykor voltunk egymás számára a megismerkedésünkig. A közös világunk kettészakadt, és számomra a házasságunk alatt ismert arc ismeretlenné vált,tucattá a tömegből, valakivé akivel nem akarok találkozni, aki nem lehet fontos a számomra. Pedig ettől a férfitól egykor gyereket akartam, ennek a férfinak szenteltem a szabadnapjaimat, vele képzeltem el azokat az időket, amelyeket nem munkával töltök. A szívemmel együtt az övé volt minden időm. Minden, amelyet ebben az életben csak kaptam. Én csak szerettem őt, sosem birtokoltam.
A válásunk után volt egy hosszú időszak, amikor magamat ostoroztam, magamban kerestem a hibát, hogy a férjem miért hozott egykor ilyen döntést. hogy talán túlságosan akartam azt a gyereket, talán túlságosan is családra vágytam, és nem vettem észre, hogy neki más dolgokra lenne szüksége, máshogy. Nem hagytam neki időt arra, hogy felkészüljön az apaságra, nem hagytam magunknak időt, hogy felkészüljünk arra, hogy családdá váljunk. Aztán rájöttem, hogy nem bennem volt a hiba.  Ő már ismerte az én döntésemet, az én vágyaimat. Ő viszont soha nem avatott be a sajátjaiba. Sosem próbálta megtudni, hogy vajon akkor is szeretném, ha bevallaná, valójában nem vágyik gyerekekre, nem vágyik semmi másra, csak arra, hogy velem legyen.Meglepődött volna tán a válaszomon.
Lory szerint boldogságot érdemelnék egy őszinte férfi oldalán. A baj csak az, hogy olyan nagyon mély sebet ejtett rajtam Will több mint egy évtizedes hazugsága, hogy nem tudom mennyire fogok tudni felengedni, bárki irányába.
“Tudod Kincsem….mindenkihez vezet egy út. Nem mindig egyenes, nem mindig tűnik úgy, mintha az egy út lenne, sőt talán első pillanatban járhatatlannak tűnik. Elrettent a távoli mélység, elrettent a sötétség, amely az apró fényfolt után egy kanyargós semmibe vezető kis ösvény. Időnként eltévedünk, időként hamis nyomokat, hamis fényeket követünk, de végül visszatalálunk arra az útra. Mert egy életet nem lehet úgy leélni, hogy legalább egy időre ne leljük meg a boldogságunkat. Vannak akiknek csak hetek jutnak, vannak, akiknek hónapok, vannak akiknek egy egész élet. “ anya mosolygós, tündéri arca jut eszembe, ahogy egy koraőszi, esős délutánon beszélget velünk Loryval. Valami filmet néztünk, és nem volt boldog befejezése, ami miatt mindketten szomorúak voltunk. De anya szerint minden könny mögött mosoly is születik, mert örökké nem sírhatunk.
Úgy érzem, bár lehet talán, hogy illúzió, és inkább annak tudható be, hogy ezer éve nem éreztem ilyen kellemesen magam, hogy az én könnyeim mögött talán megszületik egy apró mosoly. Talán még csak rándul a száj, apró görbületet rajzol, és csupán tűnékeny, de ott van. Ezt pedig egy melegbarna tekintetű férfinak köszönhetem, aki a csendes mosolyával vett le a lábamról, és egy egész estére elhitette velem, hogy annyi év után én is lehetek különleges. Nem tudnám megfogalmazni pontosan, hogy mi is történt akkor. Nem randevú volt, amely bizonyos pillanatokban mégis annak tűnt, nem volt klasszikus értelemben vett kapcsolat kezdete, mégis a végére úgy hiszem mindketten éreztük, hogy magában hordozza ennek a lehetőségét is. Tulajdonképpen mindkettőnkön múlik, hogy merre indul tovább. De ahogy a saját oldalamról is éreztem némi tépelődést, némi bizonytalanságot, úgy Max részéről is apró félelmet…..ez olyan emberek sajátja, akik már jó ideje magányosak, és nem is annyira a saját választásuk okán, sokkal inkább mert az élet nem sodort az útjukba senkit, aki miatt ezen változtatni szerettek volna. Talán most sem én vagyok, talán most sem ő az….talán mindez csupán egy időleges, csendes megtérés a boldogság végtelen kutatása közepette.
Lory napokon át próbált faggatni, megfejteni a régen nem látott könnyű bolondos mosolyom okát. De hogyan is magyarázhattam volna meg neki, ha még én magam sem értettem mi történik velem pontosan? Kapaszkodtam annak az egy estének számtalan momentumába…ahogy összekoccannak a poharak, ahogy néhány percre csend ül meg közöttünk, az összekapaszkodó tekintetek mögött elsimuló lágyságba….mint egy álom kezdete, amiből nem akarunk felébredni. Egyik pillanatban óvatosságra intettem magam, a másik pillanatban pedig szívdobogva vártam azt a bizonyos találkozást….azt, amit megbeszéltük, ami miatt felhívott végül. Vártam, reméltem, akartam, hogy hívjon.
Ideges és feszült voltam, éppen úgy, mint az első találkozásunk előtt, de most nem azért, hogy vajon el kell nekem fogadni ezt a meghívást? Hanem azért, hogy vajon megfelelő ruhát választok majd, vajon nem rontom el éppen most, a második alkalommal, azt amit olyan szépen felépítettem az első vacsoránk alkalmával? Vajon nem gondolta meg időközben magát? Vajon nem mondja vissza, akár egy órával a megbeszélt találkozó előtt?
- Nille, hidd már el, hogy minden rendben lesz! Legyen egy kicsit több önbizalmad! Gyönyörű vagy, és büszke vagyok arra, hogy egy évvel a válásod után végre ki mersz lépni újra az életbe!- Lory minden mondata közben újra és újra megszorította a kezem, miközben induláshoz készülődve még mindig megerősítésre volt szükségem tőle. Az önbecsülésem soha nem ismert mélységekben volt, nőiességem törött maradékaiból próbáltam újraépíteni magam, és úgy éreztem a homlokom közepén virít egy billog, hogy húsz év házasság után vagyok túl, méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag az orromnál fogva vezettek.
Még kaptam tőle egy ölelést, egy csókot az arcomra, és elengedte a kezem. Tulajdonképpen nevetséges,hogy egy negyvenes nőnek még mindig szüksége van a húga támogatására, holott neki kellene támasznak lennie, annak okán, hogy ő az idősebb, és talán valahol szégyeltem is, hogy ez így van, de nem tudok rajta változtatni. Idő kell….talán sok idő, hogy végre újra önmagam lehessek….az a nő, aki azelőtt voltam.
Zene, emberek duruzsolása, morajlás, surranó kabátok, fahéj és bornak gőze tekereg körbe a téren, amikor megérkezem. A hideg idő ellenére is rengeteg ember. Valahol a közelemben gesztenye illata csiklandozza az emberek orrát, távolabb vattacukor serceg, tekereg a ragyacsos édesség a pálcikára. Nyekergő tangoharmonika játsza az Old Missisippi-t, mintha borúsan borulna bánatosan az ember elé minden taktusa. Mosolyogva süllyesztem el a kezem a királykék kabátom fehér szőrmével szegélyezett zsebébe, a nyakam a hasonlóan fehér szőrmegallér közé húzom.
A távolban a templom harangja bánatos mélységgel kongatja el a hat órát, ami meglepő lehet, de ilyen téli időben nem meglepő, hiszen korán sötétedik. Előttem éppen egy család fordul jobbra, így láthatóvá válik egy kisebb táv, aminek a végén megpillantom Max-ot. Mosolyom szinte másodpercek alatt szökik az arcomra, szinte önkéntelenül árad el bennem a boldogság, ahogy az ismerős vonásokat megpillantom.
Lágy derültség suhan át az arcomon, ahogy egymás felé közeledve megállunk a másik előtt, ő pedig egy másodpercre megfeledkezik arról, hogy a keresztnevünkön szólítottuk legutóbb egymást.
- Ne csinálja ezt velem! Zavarba hoz. Komolyan,és nekem fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell vagy mit illik mondani.- tényleg így van. A bókja hirtelen ér, de nem állítom, hogy nem esik jól.Ugyanakkor valóban fogalmam sincs mit kellene ilyenkor mondanom, vagy éppen csinálnom. Zavarodottan süllyesztem a zsebeimbe mindkét kezemet. Lángol a füleim hegye, ez már biztos.
- Szép jó estét magának is, Max. Őrülök, hogy eljöttünk ide. Tudja ezer meg egy éve nem voltam ilyenkor itt. Pedig imádom, már csak a korcsolya miatt is.- vonom meg a vállaimat, és egy apró, könnyű kis kacagás hagyja el a számat a felvont szemöldököt látva, és a mellé társuló jóslatot illetően ami a jégen történő siklásunkat illeti.
- Meggondolni magam? Eszemben sem volt. Én inkább attól féltem, hogy mégis maga gondolja meg magát….úgy értem egy nő, aki az első randevún egy szalvétára írva megadja a számát….nem is tudom. Nem tűntem túlságosan….hogy is mondják….könnyelműnek, remélem.- őszintén bíztam benne, de valóban szerettem volna még találkozni vele. Megnyugtató volt a kisugárzása, és úgy éreztem szívesen tudnék meg többet róla,azon túl, hogy a tekintetében másodpercek alatt el tud veszni az ember.
Láthatóan meglepődöm amikor ajándékot emleget, és kutatón nézem, hogy mégis miről beszélhet, mit hozott nekem, amikor hirtelen előkerülnek a kandis cukor rudak a pálcikán. Számtalan színű, mintha egy mágus kalapja alól kerültek volna elő. Tulajdonképpen még varászlatosabbak mint egy csokor virág.
Ragyogó íriszeimben, mintha felébredt volna az egykor volt gyermek….apa számtalan alkalommal hozott haza nekünk ilyeneket, és úgy fogta össze a pálcikákat a szivárvány színeiben pompázó cukrokkal, mintha valóban virágok lennének. Kristállyá vált virágok, amelyeken megtörik a huncut napsugár, és úgy ragyognak, akár a kevély és gyönyörű gyémántok.
“Na mit hoztam én az én tündérkéimnek?”
“ Kandiscukor!”
Kiabáltuk szinte kórusban Loryval, és egyszerre ugrottunk apánk nyakába, kétoldalról, mint két apró kis cseresznye nyár elején a virágokból kipattanva. Anya a háttérben nevetett fejcsóválva, miközben elvette apánk kezéből a csokrétányi cukrokat, hogy meg tudjon tartani bennünket.
Elvettem Maxtól az ajándékot, és láthatóan még mindig a múlt hatása felett merengve, halkan, de őszintén köszöntem meg.
- Egyáltalán nem béna….ez egyszerűen…..tökéletes! Egy kis időre visszacsempészett valamit a gyerekkoromból. Hálás vagyok érte.- jelentem ki végül, majd hozzá hasonlóan és szinte vele egy időben veszek én is egy mély lélegzetet, és nézek körbe bizonytalanul, tekintetem megakad a pár méterrel odébb lévő jégpályán, ahol már sokan rójják a köröket, vagy éppen bizonytalanul próbálgatják az első lépéseket a jégen.
- Én felkészültem….bár nem tudom mivel akarja kezdeni? Figyelmeztetem, hogy ha  a jégre megyünk, és magának a félelmei ellenére mégis tetszeni fog, le sem fogom tudni onnan imádkozni.- biccentek fejemmel a pálya irányába, majd tekintetem visszavezetem rá.
- De magára bízom, hogy mivel kezdjünk.Ön a férfi, vezessen!- mintha egy mások számára ismeretlen tánc kezdeti lépése lett volna ez. Egy táncé, amely a mai estén talán kettőnk tánca lesz majd.

Max       Pernille

Vannak emberek, akik számára az a legfontosabb, hogy a másiknak mi a jó. Vannak emberek, akik mások boldogságában lelik meg a saját örömüket, akiknek az a legfontosabb, hogy boldoggá tegyék azt, aki a legfontosabb a számukra. Sokan ezt mártírságnak gondolják, szerintem azonban ez az önzetlenség. Amely tulajdonság amennyire szépen vagy éppen pozitívan hangzik, éppen annyira nehéz vele együtt élni. Ha valakit megszeretünk, akkor ő lesz számunkra mindenek előtt. Feladunk mindent, ami korábban fontos volt számunkra, jelentőségüket veszítik a korábbi álmok, mert úgy érezzük immáron közös álmaink vannak, és nekünk azt kell megvalósítani.Egyszer sem nézünk visszafelé, nem látjuk meg a nélküle eltöltött időt, csak azt ami ezután következik vele. Számunkra, önzetlen szerelmesek számára kizárólag az létezik, ami a másiknak éppen annyira jó, mint nekünk. Vagy még jobb.
Egy év kellett ahhoz, hogy belássam, ostobaság lenne saját magamat az egykori önzetlenségem oltárán feláldozni. Ostobaság lenne elzárkózni minden elől ami esetleg lehetőségként csillan fel előttem, hogy talán én megérdemlek még egy esélyt az életben. Még akkor is, ha az éveim száma immáron négyessel kezdődik, még akkor is ha magam mögött tudhatok számtalan olyan évet, amelyet hazugságban töltöttem. Mintha átaludtam volna a fél életemet, és most felébredve döbbenek rá, hogy nem csupán a világot nem ismerem magam körül úgy igazán, hanem benne még saját magamat sem. Ki vagyok én valójában? Ki rejtőzik a felvett név alatt? Az elmúlt időszak arról szólt, hogy építgettem egy életet, amelyről azt hittem közösen tesszük, miközben én csak pakoltam a romokra és nem vettem észre a pusztítást magunk körül. Hogy is vettem volna észre, miközben én csak Williamat láttam? Már jó ideje nincs velem. Már kikopott a tudatomból a hangja, már nem rezzenek össze, valahányszor a ház előtti murván megkapar egy kocsi kereke, már nem önt el számtalan emlékkel a gondolat, ha megérzem valakin az arcvizet, amit ő használt. Már nem kelt bennem nosztalgikusan keserű emlékeket, ha a kedvenc helyeink egyikére beülök, immáron nélküle, és megpróbálom új alapokra helyezni az életemet. Mert végtére is ezt kell tennem. Vagy ezúttal a lehetőséget áldozom fel a magány oltárán? Nem hiszem….nem hiszem, hogy ezt kellene tennem. De a félelem az lassan oldódik bennem, noha a legutolsó találkozásom Max-al kicsalogatott a csigaházamból. Kíváncsivá tett. Az egész lényének volt valami nyugalmas kisugárzása. Egyszerűen jó volt csak létezni a közelében. Mosolyt csalt az arcomra, és azt vettem észre, hogy az idő szinte magától szalad velünk, miközben arra gondolok, hogy mikor láthatnám őt újra. Talán azért volt tökéletes az egész esténk  mert mindketten az esélytelenek egyszerű nyugalmával indultunk neki. Én nem hittem, hogy lesz második alkalom, ő meg talán nem is remélte. Mégis azt hiszem a végén mindketten tudtuk, hogy számtalan kérdés kavargott még bennünk, és az érzés, hogy meg akarjuk ismerni a másikat.Jobban.
Ha el kellett volna mondanom, hogy mi fogott meg benne, hogy mi volt az a pillanat amikor úgy éreztem el kell ma ide jönnöm, és találkoznom kell vele újra, nem tudnám megmondani. Talán az összbenyomás tette. És talán a különös az egészben mégis az, hogy az első alkalomhoz hasonló idegesség, és feszültség ugyanúgy bennem volt most is. Csak most másért. Most attól tartottam, hogy ha először nem tettem, most majd el fogom rontani. Abban sem voltam biztos, hogy az első találkozón jó voltam….jó voltam vajon? Bár azt hiszem ha csalódott lett volna, akkor nem hív fel, nem mondja, hogy jöjjünk el, nem velem akarná tölteni ezt a csodálatos estét, melyen a fények a Rokefeller Center körül úgy terülnek el, mint egy kiboruló szelence, tele ragyogó gyémántokkal. A nyilvánvalóan hideg idő ellenére is nagyon sokan vannak, és miközben tekintetemmel Max után kutatok, próbálom az idegességet legyűrni magamban.
“Csak mosolyogj, Nille! Abból nem lehet baj! És amúgy is, ha az ember mosolyog, azzal bizalmat ébreszt, egyszersmind elrejti…egész jól elrejtheti mások elől az idegességét. És amúgy is….eleget búslakodtál az utóbbi hónapokban! Saját kezűleg fogok megszabadulni az összes dugicsokitól a szekrényedben, és a fagylaltoktól a fagyóban. A filmgyűjteményedet is át fogom szelektálni, és le foglak tiltani a Netflixes romantikus és depressziós sorozatokról. Gyerünk, kifelé az életbe! Eleget porosodtál már a lakásod mélyén, a munkába temetkezve!”
Édes drága Lory, aki egyszerre volt a húgom és az őrangyalom. Gyakran elgondolkodtam rajta, hogy Isten talán azért küldte őt később nálam, mert ő valóban egy angyalt engedett általa a földre. MIntha érezte volna, hogy nekem szükségem lesz rá. Szégyellem néha, hogy ennyire rá vagyok utalva, pedig mindössze öt évvel vagyok idősebb.
Ahogy megpillantom őt a tömegben egy hatalmas lökést érzek a mellkasomban. Hiába, az idegesség nem múlik el egyik pillanatról a másikra, és a mosoly is kevés ide, hogy képes legyek elrejteni. Elég azonban a távolságot megszűntetni egymás között, hogy ez a feszültség elolvadjon bennem, mintha soha nem is létezett volna. Halkan felnevetek az évődő tréfálkozására, majd komoly arcot vágva bólogatok.
- Tudja, maga ellenállhatatlanul jóképű….elég hiteles voltam?- hajolok egy picit közelebb hozzá, mintha éppen a fülébe akarnám súgni, a mosoly pedig lebiggyeszti a szám jobb sarkát. Kacsintok mellé könnyedén, gyermeki játékossággal. Persze a legmulatságosabb az egészben, hogy amikor ezt mondtam, megjátszanom sem kellett magam. Max valóban jóképű, és igazán olyan tipus, akin könnyedén megakad az ember tekintete. A szemei lágyságot és határozottságot sugallnak egyszerre és van valami különös fény a tekintetében amiről az jut eszembe, hogy bárhova is sodorna az élet, vele igazán biztonságban érezném magam.
- Könnyelmű igen. Őszintén szólva nem szokásom megadni a privát számomat senkinek….mármint akivel először találkozom és nem ismerem. Illetve magát persze ismertem, pontosabban akkor ismertem meg csak….ahhhh- kezdődik….belezavarodom a saját mondanivalómba, és érzem, hogy a fülem hegyéig paprikavörös leszek, mert szeretném elmagyarázni neki mire is gondolok, de bárhogyan is közelítem meg a dolgot, egyre jobban belezavarodok. A beszéd a munkám része, méghozzá a jelentős része, amikor tudnom kell pontosan mit és hogyan mondjak, mert néha komoly jelentőséggel bír. Most mégis pokoli módon zavarban érzem magam.
- Ugye érti mire gondolok?- billen oldalra a fejem, és a pillantásom azért könyörög, hogy szánjon meg a további magyarázkodásoktól és mondja, hogy megért engem.
A kandiscukor illata, az egész helyzet egyszerű szépsége szinte másodpercek alatt magával ragad, és úgy tűnik nem csak bennem kelt kellemes és lágy emlékeket. Figyelem az arcát ahogy a szüleiről beszél, és finom derültséggel mosolygok, leginkább azon, ahogy nosztalgiázik a gyermekkorán.Valahogy annyira közelivé és emberivé válik tőle.
- Kevesen tudnak így beszélni a szüleikről, vagy a gyermekkorukról.Persze könnyű azt mondani, hogy az ember idővel csak a szép dolgokra emlékszik….de ha ez így is van, ugyan mégis miért akarnánk őrizgetni ami keserűséggel töltött el bennünket?- tettem fel a kérdést, amit akár költőinek is szánhattam volna leginkább a magam számára. Bár esetemben nem a gyermekkoromra értendően.
Bár szívesen táncba hívnám Max-ot a jégen, és bebizonyítanám neki, hogy igazán nincs mitől tartania, mégis rá bízom a választást. Vele együtt nézek a fényfüzérrel ellátott hatalmas bejárati kapu felé, és egy apró fejbólintással adom jelét annak, hogy legyen úgy, ahogy szeretné.
- A perec az tökéletes lesz, és láttam ott nem messze egy idősebb hölgyet, sült gesztenyét árult. Emlékszem gyerekkoromban azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki tudja a barna papírtasakot a legtovább a kezében tartani anélkül, hogy el akarná dobni. Rémesen forró volt!- forgattam meg a szemeimet jókedvűen, majd meg is ráztam a fejem, mintegy hitetlenkedve az ostoba ugyanakkor kedves régi emléken.
- Játék?- kapom fel a fejem, egyben lelkesen választ is adva ezzel, hogy ezt semmiképp sem hagynám ki.
- Ugye meséltem, hogy imádunk társasjátékozni….de ez értendő az efféle szabadtéri dolgokra is. Bármi ilyenre rávehető vagyok. Létezik még az az autó aminek az elején ilyen gumi védőréteg van, és amikkel össze lehet ütközni? Persze mindig bemondják, hogy kerüljük az ütközést, de még a felnőttek is szándékosan teljes erőből egymásnak mennek. - nevetem el magam, aztán ahogy áthaladunk a fényekkel burkolt kapun, és meghallom Max mélyen zengő hangján azt a gyengéd és szívet simogató kijelentést, valahogy más szinezetet kap a vidámságom. Hirtelen előtör belőlem az önfeláldozás, és arra gondolok mennyire szeretném számára élvezetessé, tökéletessé tenni a mai estét. Már nem ideges vagyok, sokkal inkább elszánt.
- Mikor kislány voltam, sokat jártunk itt, meg persze sok más helyen, de a szüleink szerint fontos, hogy az embernek legyenek helyek, ahol feltöltődhet boldogságcseppekkel. Így hívták. - dugtam végül a kabátom zsebeibe a kezeimet, majd oldalról rásandítottam.
- Számtalan hely van még itt New Yorkban ami csodás, ahol az ember szinte elfeledkezik mindenről, és csak beleveszik a pillanatba. De a legtöbb ilyen helyet nem jó magányosan bejárni. Ahogy szerintem ezt a helyet sem.Óóóóóó egek!- visítva szalad felénk két kisgyerek, egymást kergetve, és kettőnk között futnak át, gyakorlatilag arra kényszerítve kettőnket, hogy szétváljunk. Noha nem fogtuk eddig sem egymás kezét. Mögöttük az anyjuk lohol kimerülten,és hol az egyik gyerek, hol a másik nevét kiabálja megállás nélkül, ám azok rá sem hederítenek, csak futnak tovább.
- Hát, azért ettől picit jólneveltebbek voltunk a húgommal. Mi is kergetőztünk, de elég volt meghallani apánk tekintélyt parancsoló hangját és azonnal mozdulatlanná dermedtünk. Pedig elhiheti, hogy sosem bántott, a tenyerén hordozott bennünket.- valahogy magától értetődően kezdtem visszaaraszolni mellé, közelebb.
- Ott a gesztenyeárus! Jöjjön.!A gesztenyét én veszem, a perec a magáé. Mit gondol, ez így korrekt ugye?- néztem rá, szemöldököm felvonva, kíváncsi somolygással, ahogy kissé balra irányítottam a lépteinket, hogy eljussunk az árushoz.
Az idős asszony olyan volt, mintha egy mesekönyvből lépett volna elő.Sötétkék, nehéz gyapjúkendője egyszerre fedte a fejét, mely alól néhány ezüst színű göndör hajszál kiszökött, és egyszerre takarta a hátát, egészen a térdéig. Óriási csizmába burkolt lába a brooklyn kályha közelében pihent, hogy melegítse még így is.Kezén az ujjainál elvágott gyapjú kesztyűt viselt. Bölcs és sokat megélt mosollyal nézett kettőnket, amikor közelebb léptünk hozzá.
- Nem jó ám a házastársaknak haragot tartani. Fogja csak meg a neje kezét. Bármi is történt, nem lehet olyan amit ne bocsátana meg! Látom hogy csillog a szeme ha magára néz.- a szavait először Maxnak intézte, amikor hallótávolságba kerültünk, de az utolsó mondatával már engem hozott zavarba.

Max       Pernille

Az édesanyánk bölcs és sokat látott asszony volt, aki bármikor szívesen megosztotta velünk tapasztalatait, vagy egyszerűen csak a meglátásait az élet dolgairól. Lory meg én gyakorlatilag úgy hittük, hogy apánk volt mindig az ő életének egyetlen szerelme, és rajta kívül számra nem is létezett senki más. Valahogy azt hiszem gyermekkorunkban, de később talán felnőttként is hajlamosak vagyunk úgy gondolni a szüleink házasságára- kivált ha az majdhogynem tökéletes volt a szemünkben- mintha egymás előtt nem lett volna életük. Mintha ők mindig és minden körülmények között összetartoztak volna. Ami pedig előtte volt, abba bele sem akarunk gondolni.
Emlékszem, hogy lehettem talán kilenc éves, amikor anya levelet kapott Dániából. Viseletes, kék-piros szegéllyel ellátott, légipostai boríték volt, és sietősen írták rá a nevét töltőtollal. Pár helyen megfolyt az írás, minden bizonnyal a repülőterek valamelyikén nem kezelték megfelelő gonddal és rácsepeghetett az esővíz. Anya arcán mosoly ült meg, az a szelíd elmélkedős, gondolkodó mosoly, amely a nosztalgiába révedő emberek arcán szokott tanyázni, amikor kibontotta a levelet. A jókedve azonban hamar hanyatlani kezdett amikor a belőle kiemelt levelet olvasni kezdte. Apánk kíváncsian állt mellette, várva, hogy a mama mondjon valamit. Ő azonban csak leroskad a konyhaasztal melletti székre, és csendesen kezdtek potyogni a könnyei. A levélpapír kihullott a kezéből. Apánk lerakta a pultra a kávéscsészét, majd megsimogatta a fejemet, és csendesen, majdhogynem suttogva hajolt le hozzám.
- Nille drágám, menjetek fel a szobába játszani, és vidd a húgodat is!
- Miért sír a mama?- riadt volt az arcom, hiszen alig láttam sírni az édesanyámat, és talán kicsit attól féltem, hogy én vagy Lory tettünk valamit, ami miatt ilyen hirtelen és szinte a semmiből lett szomorú és keserű.
- A felnőttek is szoktak néha sírni ha valami bánat éri őket. Ne aggódj édesem, ha eljön az ideje a mama majd biztosan elmondja miért volt szomorú.
Hosszú ideig vártam, hogy eljöjjön a ideje, de valahogy aztán, mint a gyerekeknél általában az efféle dolgok, a feledés homályába merült. Egy hét múlva a mama elutazott pár napra és mi apával maradtunk otthon. Sosem beszéltünk erről a pár napról azután, és már talán felidézni sem tudnám hogyan kerül szóba évtizedekkel később, mi is történt azon a különös napon, amikor a maszatos borítékot hozta a postás.
“Hans Ludvignak hívták és dán cserediákkénk érkezett az Államokba, amikor mindössze tizenhat esztendős voltam. Tökéletesen beszélt angolul, és mindig megmelengette a szívemet, amikor az anyanyelvemen szólt hozzám. Én itt nevelkedtem, de álmaimban gyakran jártam azokon az ismeretlen helyeken, amelyeket a családi fotóalbumban láttam csupán, mégis éreztem, hogy egy részem oda tartozik. Ahol a szüleim éltek, ahol az őseim. Dán nyelven beszélgetni olyan volt, mintha egy saját titkos nyelvünk lenne.Otthon íze volt. Ő volt az első szerelem, az első fiú, az első….minden szempontból az első. Éveken át hittünk abban, hogy egy napon majd legyőzzük a távolságot, és újra együtt leszünk ő meg én, de be kellett látni, hogy ez így bizony nem fog működni. Valakibe beleszeretni olyan könnyű. Olyan egyszerűen ragadja el az ember szívét, hogy szinte észre sem veszi, és már teljesen kitölti az utolsó szívdobbanást is. De aztán kiszeretni valakiből lehet, hogy egy élet is kevés.És nekem sosem sikerült.”
Azon a bizonyos napon anya arról kapott levelet, Hans Ludvig feleségétől, hogy a férje hirtelen és váratlanul egy súlyos közlekedési balesetben meghalt. A feljegyzései között találta meg, hogy ha vele bármi történik egy nőt, ott messze az óceán túloldalán mindenképp értesítsenek.Hogy apám tudott e minderről? Igen tudott, hiszen neki is megvolt az élete, megvolt a múltja, amit a házasságukba magával hozott, ahogy mindannyian cipelünk  magunkkal mindent, akik voltunk. A múltunk lerakhatatlan hátizsákként nehezedik a vállunkra, a súlya pedig attól függ, hogyan  és milyen mértékben vagyunk képesek a tévedéseinkkel elszámolni a saját lelkiismeretünknek.
Sok év kellett ahhoz, hogy anyám szavait igazán megértsem, sőt azt hiszem kellett a válásom is, hogy még inkább tisztán és tökéletesen láthassam, érthessem amit ő tudott. Kiszeretni nem lehet valakiből akit egykor szerettünk. Ahhoz egy élet is kevés. De a fájdalom amit nekünk okozott tompítja az érzelmeket és egy idő után már másképp gondolunk az együtt töltött időkre. Visszük tovább magunkkal a kis zsákba gyömöszölve, és próbáljuk minél mélyebbre rejteni minden kínkeservével együtt.
Minél idősebb az ember minél többet élt együtt valakivel, annál nehezebben megy újrakezdenie az életét. Néha elhiteti magával, hogy már nem is érdemes, és már talán fáradt, bizalmatlan és lemondó ahhoz, hogy megtegye. Talán nem is hisz benne, hogy létezik bárki, aki meg tudná őt szokni, aki hozzá alkalmazkodna, vagy akihez ő alkalmazkodna. Negyvenen túl valahogy az idő már másképp telik. Már nem feltétlen a jövő lesz a lényeges, hanem a múlt, amelybe örökkön visszatekintünk és amiből erőt merítünk a folytatáshoz. De negyven felett nem szabad magának az embert eltemetnie, még akkor sem, ha ekkor törik darabjaira a szépen felépített élete. Mert váratlanul és semmiből, felkészületlenül érheti valami ragyogó, valami kellemes, amibe éppen úgy bele tudunk feledkezni, mint egykor, húsz évesen abba, hogy egy fiú megfogta a kezünk, miközben hazafelé kísért egy iskolai buliból. Ám amilyem szépen indul, olyan törékeny is az efféle csoda, mert a hosszú idő alatt, amelyben csupán egy embernek áldoztunk fel magunkból mindent, kicsit talán elfelejtettük milyen újrakezdeni a semmiből. Mit és hogyan kell csinálni, hogyan nem szabad elrontani.
Ettől a találkozótól már nem féltem. Ezt már vártam. Csak talán attól vert hevesebben a szívem, és azon aggodalmaskodtam hosszú órákon keresztül, hogy mikor teszek vagy mondok olyat, amivel a kezdeti varázslatot másodpercek alatt le tudom rombolni.Pedig a hely egyszerűen tökéletes, és ezek között a fények között el tudom hinni, hogy az étteremben különleges és bizsergető csoda újra létrejöhet. Elég csak néha oldalra pillantanom, látni a kedves és szívet melengető mosolyát, ami megnyugtató, hogy szinte biztos legyek abban: ha ez a férfi holnap is mellettem lenne, talán tudnék hinni abban, hogy még nem veszett el számomra sem minden. Lory szerint hallgatnom kell az első megérzésemre, hogy az mit súg….az pedig azt mondja, hogy Max jó ember. A száj és a szavak sokszor hazudhatnak, de a szemek azok soha. És ha belenézek mélybarna, és lágy nyugalmat látok.
- Igen, az emlékek nagyon fontosak. Főleg mert egy idő után már csak ezek maradnak az embernek. Valahogy minden elfogy körülötte, átalakul a világ, de a múlt az amibe kapaszkodhatunk. Éppen ezért volt azt hiszem, hogy gyerekként a szüleink igyekeztek a mi kis emlék zsákunkat számtalan jó dologgal megtölteni. Sajnálom….mármint, hogy az elmúlt években magányosan kellett ide eljönnie.- őszinte együttérzés csendül a hangomból. Sokáig azt hittem nem vagyok tisztában azzal milyen a magány. Aztán megismertem azt az érzést is, amikor úgy élek valakivel együtt, hogy tulajdonképpen magányosabb vagyok annál is, aki valóban egyedül éli az életét.
- Nem csak maga érzi fényesebbnek….- jegyzem meg, miközben a szavait követően én magam oldalra pillantok rá. Apró kis betekintés, talán félszegen és óvatosan a bennem kavargó érzésekbe.
Nevetésre késztet az ígérete, amely félig játékos, félig meg nagyon is komoly, azt illetően, hogy nyerne nekem egy órási plüss mackót, masnival a nyakában.
- Nahát! Hogy maga miket meg nem jegyez! Azt hiszem óvatosan kell bánnom a kívánságaim kimondásával, mert a végén kiderül, hogy maga titokban egy varázslatos dzsinn, aki minden kívánságot teljesít. De hármat mindenképpen. Mondja, hol hagyta a lámpását?- nevetem el magam jókedvűen és úgy teszek, mintha körülötte keresném azt a bizonyos kis szerkezetet, amelybe ezek a varázslények vissza szoktak rejtőzni.
Ugrom is azonban félre, amikor a gyerekek utat törnek maguknak kettőnk között, és már rohannak is tovább, vajmi kevés figyelmet szentelve az utánuk kiabáló szülőnek. Fejcsóválva nézek Max-ra aztán persze helyeslően bólogatok, hiszen a húgom gyerekei valószínű ugyanezt csinálnák. Ahogy alapvetően szokták, bárhova is megyünk. Mégsem tudok rájuk haragudni, mert időnként a húgomat és magamat látom bennünk, ahogy mi is vérre menő küzdelmet tudtunk folytatni akár egy - mai szemmel nézve rémesen ronda - mustársárga felsőért. Bárcsak tudnám mi a csudát láttunk benne, miért imádtuk annyira, hogy akár össze is tudtunk veszni rajta.
- Részben egyet kell értenem magával.Ugyanakkor a józanabbik felem akkor is azt mondja, hogy bizonyos helyeken és bizonyos helyzetekben igenis egy felnőttnek kell észnél lennie.Elvégre ez New York, a világ egyik legveszélyesebb városa.És elhiheti, hogy ha valaki, akkor én nagyon is jól tudom milyen veszélyeknek vannak kitéve a magukra hagyott vagy elkallódott gyerekek.- fél másodpercre egy apró árnyék suhan át az arcomon. Hiszen nem egyszer beszéltem már gyerekekkel a vonal túloldalán, és nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor tehetetlenül hallgatom, hogy megszakad a vonal, miközben tudom, hogy a túloldalán az a gyerek, kamasz, vagy fiatal éppen tőlem várt segítséget, én voltam az egyetlen kapaszkodója.Lelkileg ez talán még jobban megvisel mint bármi más.
Nem szeretném azonban ha ez a hangulat uralkodna el rajtunk, hiszen mi ide ma este civilben érkeztünk, két ember, akik még ízlelgetik az egymáshoz vezető utat. A nevem hallatán megtorpanok. Nem csupán azért, hogy rá figyeljek, hanem mert….azt hiszem hosszú ideje nem ejtették még ki ilyen gyengéden, ilyen lágyan a nevemet. Mint ahogy a nárciszok meghajolnak a feltámadó esti nyugati szélben. Kerek szemekkel figyelek rá, a mosolyom pedig egyszerű könnyedséggel görbíti meg felfelé az ajkamat.Félrebillen a fejem.
- Jól van….jól van. Semmiképp sem szerettem volna a lelkébe gázolni, ezt elhiheti….és….mert bevallom önnek, bár kissé röstellve, hogy az efféle dolgokban meglehetősen tapasztalatlan vagyok. A férjemmel közös kasszán éltünk húsz évig, szóval ha ostobaságokat akarnék elkövetni az efféle etikett dolgokban, nyugodtan pirítson rám!- és nyugodtan mondja még ki ezerszer meg ezerszer így a nevemet. Mert szeretném még hetek múlva is felidézni. Vajon milyen érzés amikor a fülembe súgja? Egek, Nille! Téged megbabonáztak a fények….no igen meg azok a szemek is!
Őszintén bevallom a gesztenyeárus asszony szavaira első pillanatban hirtelen reagálni sem tudok, csak zavarodottan mosolygok és Max-ra nézek, mintha segítséget várnék, hogy kezdjünk magyarázkodásba, vagy inkább hagyjuk az idős asszonyt abban a hitében, hogy mi ketten házasok vagyunk. Max szavai pedig egyszerre hoznak zavarba, és egyszerre érzem azt a régen tapasztalt, az ember szívében felébredő szorító érzést, amely egyszerre kellemes és egyszerre zavarba ejtő. Oldalra pillantok a férfira, és egy szelíd, nyugalmas mosollyal ajándékozom meg.
- Nem….valóban szó sincs haragról. Rá egyszerűen nem lehet haragudni, mert maga az, hogy ott van az emberrel már nyugalommal árasztja el. Biztonság. Ez a szó jut eszembe róla. Tudja, kevés férfi képes egy nőből ezt előhozni. És ez többet jelent mindennél.- fordulok mondandóm végén végül az asszonyhoz, majd figyelem miképpen telnek meg a barna papírtasakok illatozó finomságokkal. Kerülöm Max pillantását, hiszen ha burkoltan is, de valamiféle vallomást tettünk egymás felé az előző pillanatokban. Úgy nyíltunk meg, hogy tulajdonképpen mindkettőnknek a szavak mögött kellett olvasnia.
- Köszönjük. Vigyázzon magára! Ma estére havazést mondanak, jusson haza épségben!- búcsúzom én is az asszonytól, majd Max mellett elindulok, és magam is szenvedek még egy darabig a papírtasakkal, mert rettentő forró.
- Nem….dehogy! Kedves asszonyság volt, és nekem sem volt kedvem külön elmagyarázni, hogy mi tulajdonképpen csak alig kis ideje ismerjük egymást, és az első beszélgetésünket, meg a “Köszönöm,hogy az őrangyalom volt!” vacsoránkat leszámítva, tulajdonképpen ezt nevezhetjük első igazi randevúnak. Ó jééééézusom, ez rettentő forró!- még párszor megcserélgetem a kezemben a tasakot, majd nem sokkal azután, hogy Max is meg tudta tartani az övét, már nekem is sikerül. A felém nyújtott kezére pillantok, aztán a hátam mögé nézek, végül megint Max arcán állapodik meg a pillantásom. Kezem a keze felé nyújtom, és hagyom, hogy ujjaink egymásba fonódjanak. Különös érzés. Ha jobban vissza kellene gondolnom, akkor azt mondanám, hogy nagyjából huszonöt éves korom környékén fogta meg William utoljára így a kezem. Később már csak belé karoltam. Jobban belegondolva ez a bohókás mozdulat nagyon hiányzott. Egészen eddig nem is tudtam mennyire.
- Csak a harmadrész miatt….- jelentem ki neki vidáman, és indulok meg mellette tovább a színes fényekkel körbevett kis épület felé, ahol a kisautók vannak.
- De külön autóba ülünk, elvégre úgy az izgalmas!-jelentem ki, mikor már közel járunk. A pénztár egy kis bádog lakókocsiban üzemel, ahol ötven centért árulják körönként a zsetonokat.Persze a pálya felügyelő figyelmeztet, hogy a gesztenyével csak úgy szállhatunk be, ha magunk mellé tesszük, az autók használata közben az evés szigorúan tilos. Én bólintok, hogy rendben, és Max felé fordulva remélem, hogy ő is hasonlóan tesz.
- Szóval itt is a mágikus dzsinn szeretne fizetni, vagy engedi, hogy pár kört én álljak?- nincs a hangomban kötekedés, sokkal inkább játékos, friss, mint ifjonti koromban, amikor itt jártunk, de már nem a szüleimmel, hanem a baráti társasággal. Régen volt, tán igaz sem volt….