Te vagy a biológiai anyám. Semmit nem tudok rólad; sem a neved, sem a korod, sem a címed, még egy fotóm sincs rólad. Csak annyit tudok, hogy nem kellettem neked, ezért lemondtál rólam. Szeretném azt gondolni, hogy jó indokkal tetted ezt, hiszen nyomós érvek nélkül senki nem mondana le egy gyerekről. Jellemzően mindig mindenkiről a legjobbat feltételezem és igyekszem az emberekben meglátni a jót, de ha rád gondolok, összeszorul a gyomrom és semmi jót nem érzek. Nem vagyok mérges vagy dühös, inkább csalódott, hogy a saját anyámnak sem kellettem. Rengeteg kérdésem lenne hozzád. Nemrég az ügynökségen keresztül megpróbáltam felvenni veled a kapcsolatot (az előtörténetem igazából ezen alapszik). Sok év kellett, mire összeszedtem a bátorságomat ehhez, mert féltem attól a pillanattól, amikor esetleg találkozunk. De ez a pillanat nem jött el, mert habár megtaláltak téged, te nem akartad velem felvenni a kapcsolatot. Ez a mai napig kísért. Nem beszélek róla senkivel, próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de minden egyes nap ott motoszkál a fejemben a tudat, hogy még most sem akarsz rólam tudni.

Konkrétumokat a karakterrel kapcsolatban nem szeretnék megszabni, de mindenképp az a célom, hogy valamiféle kapcsolat kialakuljon Clara és az anyja között. Az, hogy miért mondott le anno a lányáról, szintén az alkotóra bízva. Lehet, hogy túl fiatal volt még egy gyerekhez, nem érezte magát késznek, nem voltak olyanok a körülmények, vagy valami egészen más is lehet, tényleg nem szeretném megszabni. Ahogy azt sem, most miért nem akart kapcsolatba lépni Claraval. Nem gyors, azonnal egymás nyakába borulós játékokat képzelnék, hiszen mégis eltelt majd’ harminc év.

Ha valaki látna ebben potenciált, megalkotná anyukát, vagy a már meglévő karaktere életébe elfér egy ilyen plot, a postaládám nyitva áll.  

Te vagy a példaképem. Neked akadt meg a szemed rajtam, és amikor megláttalak, azonnal éreztem valami különös kapcsolatot kettőnk között. Azt éreztem, benned megbízhatok, talán te leszel az, akinek nem csak egy leszek a sok közül, hanem igenis számítani fogok. Kedves volt a mosolyod, és azt szerettem volna, bárcsak ilyen anyukám lehetne. És ilyen is lett, ugyanis te és a férjed viszonylag hamar - ahogy a bürokrácia engedte - örökbe fogadtatok. Nem te szültél, de téged hívlak anyának. Nem én voltam az első és egyetlen, de nem is az utolsó gyerek, akit magatokhoz vettetek. Mindenkit sajátotokként szerettek a mai napig, habár már a legtöbben felnőttünk. Miattad tartok ott, ahol, és miattad választottam az egészségügyi pályát. Te segítettél át a legnehezebb időszakokon, te inspiráltál, és miattad úgy érzem, nekem is vissza kell adnom valamit az embereknek abból a sok jóból, amit kaptam.
Amikor felvetettem neked, hogy szeretném megkeresni a biológiai anyámat, attól féltem, ez rossz érzést kelt majd benned. De te támogattál és segítettél. Végig mellettem voltál, akkor is, amikor közölték a rossz hírt (ami szerepel az előtörténetemben is). Tartottad bennem a lelket végig. Azt hiszem, még neked sem vagyok kész beszélni róla, milyen érzést vált ki belőlem az elutasítás, pedig látod rajtam néha, ahogy elkalandozom, ami eddig nem volt rám jellemző. Ha elfoglalom magam, akkor nincs gondom, de ha egy kicsit egyedül vagyok a gondolataimmal, sokat merengek és próbálok válaszokat találni azokra a kérdésekre, amikre talán sosem válaszolhat senki.
Nem csak az anyám vagy, hanem a bizalmasom, a barátom. Mindig mindent veled osztottam meg gyerekként, és általában most is hozzád fordulok, ha valakinek valamit el kell mondanom.

Itt sem szeretnék sok mindent megszabni, de mivel ezt már több helyen említettem, hogy ő inspirálta Clarat több szempontból is, ezért mindenképp valami olyan munkát gondolnék neki, ahol embereknek segít - és nem mellesleg jól is fizet, ha több gyereket örökbe fogadtak az évek során. Ez kedves, empatikus nőt képzelnék alapvetően, minden más a megalkotóra bízva. Itt is igaz, ha már van olyan karakter az oldalon, akinek ez belefér az életébe, annak is nagyon örülnék.