Igen erős a kontraszt aközött, akinek született, és akinek jelenleg érzi magát. Régebben egy állandóan viccelődő, energiával teli, fiatal alkotóként gondolt magára, aki igyekezett másokat maga elé helyezni, és azt a jót cselekedni, amit a társadalom elvárt tőle, kérdések és kötekedés nélkül. Szerette a természetet, imádta mozgatni a testét, mert úgy érezte az elméje is annak hatására lendül meg mindig, amikor kreatív ihletre van szüksége egy következő fejezethez, vagy egy egész történetszál kitalálásához. Az elméje folyton új ötletek körül pörgött és forgott, nem is nagyon lehetett gátat szabni a kreativitásának, de ezt senki nem is akarta, hiszen a sikerei így borítékolhatóak voltak az első regényétől az utolsóig, amiről ma már úgy gondolja, valóban az volt, és képtelen ismét írásra adni a fejét a balesete óta.
A baleset olyan mértékben megtörte, hogy ma már rá sem ismerne az, akinek azelőtt is volt hozzá szerencséje. Keveset, és csak nagyon lényegre törően beszél, és ezeknek a tőmondatoknak sem válogatja meg a stílusát, így elmondható, hogy nehezen lehet elviselni ma már a társaságát hosszabb ideig. Nem mozdul ki a lakásából, ha nem muszáj, sőt, néha azokat a kötelezettségeit sem hajlandó ellátni, amit a környezete elvárna tőle. Elmondható, hogy nem néz bizakodóan a jövőjére, hiszen lehet, már két és fél éve volt a balesete, és rengeteget javult az állapota, Bennek mégis nagyon hiányzik a régi élete, és egyelőre nem tud megbarátkozni sem a bicegésével, sem a kezeinek remegésével, ahogy a hirtelen jövő egyensúlyvesztés, sokszor szédülés, és rosszullétek sem engedik, hogy egy pillanatra is elfelejtse azt, ami vele történt. Nagy valószínűséggel PTSD-vel küzd, hiszen vizsgáltatni, kezeltetni az elméjét nem engedi, úgyhogy a hirtelen jövő pánikrohamok, amikor valaki rosszul ér hozzá, csak ennek tudhatók be a környezete szerint. Nincsen motivációja, látszólag semmi sem érdekli, és nem is szereti, ha hosszasan megzavarják az egyedüllétét, amiben nyugalmat próbál keresni minden nap, de egyelőre nem talál. A düh nem annyira jellemző rá az állapotát illetően, inkább a lemondás, mégis, amikor az agyi sérüléséből adódóan néha nem talál meg szavakat, amiket ki akar mondani - holott azelőtt pont, hogy a szavak áradtak belőle is, meg az elméjébe is -, olyankor különösen irritált állapotba kerül, ami képes tovább eszkalálódni, és kifejezetten dühössé is válhat tőle, ha nem hagyják békén, és tovább piszkálják, amikor arra semmi szükség.
Jelenleg úgy érzi, hogy elfogyott a türelme, hiszen a fejében ő egy teljesen egészséges, problémáktól mentes életet elő, nagyon fiatal valaki, aki már megízlelte a sikert, és tervei szerint tovább lovagolta volna azt, ha az élet nem hozza másként. A topogásból egyelőre nincs, aki, vagy ami kizökkentse, nem látja a fényt az alagút végén, nem is akar már a régi életével foglalkozni, vagy tenni azért, hogy jobban legyen és tovább gyógyuljon, amire, az orvosai szerint, minden esélye meglenne, ha járna terápiára, és a gyógytornát sem hagyná ki a kilengő kedélyállapota miatt olyan gyakran.

Katherine Turner tűsarkú cipője olyan hévvel törte meg a korházi folyosó csendjét, hogy aki nem látta, mennyire is igyekszik a műtők felé venni az irányt, annak fogalma sem lehetett, milyen vihar is érkezett meg az amúgy csendes helyszínre. A műtők előtti váróban pillantja meg jó barátját, Hunter Davist, akinek az arcáról mindent le lehet olvasni, csak éppen jó híreket nem, ettől pedig összeszorul a szíve. Fél információi vannak most csak, ugyanis Hunter a telefonban annyit tudott mondani, hogy Ben fának hajtott, miután összekoccant egy autóval, aki irányváltoztatás nélkül gyorsult felé, és az utolsó pillanatban tudta elkapni a kormányt, hogy a tragédia már az ajtajukban is legyen, de még nem lépje át a küszöböt.
- Mondj valamit, most azonnal. – Sóhajtja enyhe pánikkal a hangjában a nő, Hunter pedig úgy áll fel, mintha minden tagja súlyos volna, nehezen emelhető, és valóban, semmi energiája nem maradt azután, amit látott.
- Nem tudok semmit, műtik. Kétszer élesztették újra, és.. – Elharapja a szó végét, hogy a könnyei ne csorduljanak ki. Nem akarja Bent addig siratni, amíg elméletben még velük van, hiszen úgy fair, ha minden imát elmondanak érte, amíg nem tájékoztatják őket arról, hogy már felesleges.
Katherine egyik térde megrogyik annyira, hogy kénytelen legyen helyet foglalni a Hunter melletti széken, ebben pedig a férfi is segítségére van, mert nélküle talán a padlón sikerült volna földet érnie.
A nő képtelen arra, hogy megszólaljon, a zokogás elemi erővel tör rá, hiszen Ben megmondta, hogy a lány elvetemült és veszélyes, ők pedig többet is tehettek volna annak érdekében, hogy most ne így álljon a helyzet.
- Nagyon rossz a helyzet, Kate. Nagyon kevés esélyt adtak neki. – És ezzel Hunter annyit ér el, hogy a nőt még jobban rázza a zokogás, mégis, ismerve Katherine-t, erre van itt most szükség. Ha hazudik, ha nyugtatni próbálja, az Ben életét nem menti meg, megbocsájtani viszont sohasem fogja neki, amiért áltatta, és hamis reményeket ültetett el benne, még ha csak rövid időre is, és az ő érdekében.


- A gyógytornász kislány most csapta rám a telefont.. – A nő arcán értetlenség jelent meg, mintha az élmény megfejtésre várt volna, mert őszintén nem tudta összerakni a kirakós darabjait, akárhogy igyekezett. Sőt, kifejezetten úgy érezte, mintha le lenne maradva valamiről. – Sírva, teszem hozzá.
- Mondta, hogy nem akar elmenni. – Von vállat Hunter, kezében a legfrissebb számával a New York Timesnak, amit Katherine, hogy a másik figyelmét magára vonja, kecsesen kitépi a férfi kezéből, és leül mellé a kanapéra.
- És ezért meg kell siratni a szegény lányt? Teljesen kifordult magából. – Egy lemondó sóhaj keretében dől hátra, hogy lehunyja a szemét egy pillanatra, és megpihenjen Ben managere mellett, még sem jut szinte semmi értelmesre, ami előrébb vinné őket.
- Nem csodálkozom rajta. – Teszi hozzá a nyilvánvalót Hunter, Kate azonban, mint aki nem feltétlenül ért egyet, összevont szemöldökkel, szavak nélkül várja a magyarázatot az elhangzottakra. Most a férfin a sor, hogy sóhajtson egyet, mintha ezen még sohasem rágták volna át magukat, amióta Bent áthozták az államokba, hogy közelebb legyen Katherine kiadójához, és Hunter befolyásához, mint a managere. Arról nem is beszélve, hogy attól a lánytól is menekíteni kellett, a rendőrség ugyanis, bizonyíték és nyomós indok hiányában, nem tett érdemben semmit Benért, vagy a biztonságáért.
- Eleinte olyan gyorsan javult az állapota, hogy szinte el sem hittük. Várható volt, hogy le fog lassulni, Bennek pedig ehhez nincsen türelme, miközben az egész élete romokban. Erőltetni meg nem lehet, amint látod. Legközelebb, ha nem akar menni, akkor csak fogadd el, és ne akarj anyja helyett anyja lenni. – Von vállat a férfi, miközben tökéletesen megérti egyébként, hogy honnan a másik szeretete, törődése, és talán túlféltése. Innentől talán még nehezebb lesz ez az út, mint eleinte hitték, de akkor a tény, a csoda, hogy Ben életben maradt, sok mindenről elvonta a figyelmüket.
Pár perces hallgatás után Katherine letöröl az arcáról egy könnycseppet, és úgy szólal meg, hogy a tekintete a szoba egy pontjára fixálódik, nem a férfire.
- Hallgatnom kellett volna rá, amikor azt mondta, az a lány veszélyes. – A nő hajlamos magát hibáztatni, mintha rajta kívül senki sem lett volna Ben életében akkoriban, aki meghallhatta volna a hangját. És ez valahol igaz is, hiszen a szülei meghaltak kisebb korában, és egyedül a nő, illetve Hunter volt neki a karrierje kezdete óta, amikor is az első regénye jó kritikákat kapott, a második pedig úgy robbant be, hogy egyikük sem hitt a szemének.
- Ebben én is hibás vagyok, úgyhogy kérlek, fejezd be. Senki sem gondolta, hogy ennyire rossz a helyzet. – Sóhajtja Hunter, miközben megfogja Katherine kezét, és megtörli az arcát, mert a könnyek itt már nem segítenek, pláne nem csinálják vissza azt, ami történt.
- Csak azt akarom, hogy jobban legyen. Ha testileg nem is, de lelkileg. Borzasztó olyannak látni, mint egy megkeseredett öregember, mikor előtte annyit nevettünk együtt. – Sóhajtja megint a nő, hogy most felüljön, és kicsit előre görnyedve túrjon két oldalról a vörös fürtjei közé, mintha a fejében szét akarnának robbanni az erek. Hunter a nőhöz közelebb eső kezével simít néhányszor végig annak hátán, hátha meg tudja nyugtatni a háborgó lelkét valamennyire, mikor igazából tisztában van vele, hogy ez lehetetlen.
- Megtanult újra járni, pedig azt mondták, erre semmi esély nincsen. A lelkét is rendbe fogja tudni hozni, úgy hiszem. – Suttogja a szavakat a Manhattan-i lakás csendjébe, mert Katherine mást már nem képes hozzáfűzni a témához, hiszen tudja, az elmúlt két évben annyiszor rágták át, ahányszor fizikailag lehetséges volt.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azt hiszem, nem újdonság és még csak nem is meglepő, hogy csak áradozni tudok rólad a lapod olvasása után. Meg amúgy is.  
Nagyon tetszett, hogy a jellemedből nem csak az derült ki, milyen vagy most, a baleset után, hanem a régi énedből is kaphattunk ízelítőt. Elég erős a kontraszt, de a történtek ismeretében sajnos egyáltalán nem meglepő. Egy ilyen trauma még a legerősebb jellemet is könnyen megtöri, és azt az életet, energiát szinte lehetetlen visszacsempészni a mindennapokba. Szinte...  
Kreatívan oldottad meg a példát, nagyon tetszett, hogy habár nem szerepeltél benne személyesen, így is nagyon sok minden kiderült. Elég ijesztő, hogy egyes emberek meddig képesek elmenni, ha valamit a fejükbe vesznek, és mennyire nincsenek tekintettel a következményekre. Szerencsés vagy, hogy olyan emberek vesznek körül, mint amilyen a kiadód és a menedzsered, mert úgy tűnik, nem csak az aranytojást tojó tyúkot látják benned, hanem valóban törődnek veled. Remélem, ennyi idő után sikerült valamelyest visszarángatni kicsit az élők sorába, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Nem lesz egyszerű, de ha hagyod, hogy segítsenek, akkor előbb-utóbb meglátod a fényt az alagút végén.  
Ismét sikerült egy olyan karaktert összehoznod, akit öröm volt olvasni. Minden sor úgy tökéletes, ahogy megírtad, egyszerűen imádtam.  

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig sem tartanálak fel.

PS: Ne sirass meg gyógytornászokat, kérlek.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!