Mindegy. Jó hát akkor legyen mindegy. Nincs erőm már ahhoz, hogy könyörögjek Zoeynak, pláne olyan dolgokban, amikben én sem hiszem, hogy bármit is számítana neki a szavam. Sosem számított neki igazából, hogy mit mondok, vagy hogy mások mit mondanak. Pedig, ha valaki, én tudnék neki segíteni, legfőképpen azért, mert kétszer éltem és küzdöttem át azt, amit szajkózok neki. Én le tudtam tenni a drogot és tudom mennyire kurva nehéz, de egyúttal azt is tudom, hogy csak akarat kérdése, semmi más. De nem tudom ezt megérteni vele, de nagyon sokszor próbáltam, voltak évek, mikor valóban a szívemen hordoztam Zoeyt és az időm túlnyomó részét arra szántam, hogy őt meggyógyítsam. Akkor vesztünk össze a legjobban és hidegültünk el, szóval kérdem én, mikor vagyok jó testvér? Ha hagyom, hogy tönkre tegye magát közben mosolygok, mintha minden rendben lenne, ahogy az is rendben van, hogy kéreget és én ingyen és bérmentve adok neki pénzt, kaját, alvóhelyet, akárcsak egy földönfekvő, kéregető csövesnek? Ekkor lennék jó testvér, komolyan? De hát „mindegy”. Az az igazság, hogy már Zoey sem kiskorú, ahogy nekem is megvan a mindennapi életem, küzdöttem magammal, küzdök Diane hátterével, hogy lehetőleg ne haljon meg a feleségem a következő napon, hamarosan megszületik a második gyerekem és közben az elsőt is rendezni kell, ja és mellette még dolgozzak is. Na nem úgy, mint ahogy Zoey dolgozik…
- Örülök, hogy még mindig a tizenhárom évvel ezelőtti dolgokat tudod csak bosszúból a fejemhez vágni. - Mert azt valamiért nem, hogy az elmúlt tíz évben mennyit segítettem neki. Sőt, már azelőtt is végig vele voltam a bajban, mert én vigyáztam rá, én foglalkoztam vele, mert anyáék lényegében basztak rá. Én voltam az, aki törődött vele, meg a nagymamánk, de ezt sosem dörgöltem az orra alá. Ahogy azt sem, hogy nem véletlenül szid engem, hát ki mást is szidhatna, mint azt, aki a közvetlen közelében volt mindig az élete során. Rohadtul vagy szerencséje van, hogy nem vagyok egy sértődős ember, mert akkor már rég parlagon maradt volna már a mai nap során is Zoey. De hát Milesék nem tudják befogni a szájukat…
- Hogyne értékelném! - mordulok rá Zoeyra, miközben elsőként erre a házra, de egyúttal a családomra gondolok. Kis túlzással én építettem fel ismerősökkel ezt a házat is a saját kezemmel! Megdolgoztam és meg is küzdöttem érte. Ahogy megküzdöttem a feleségemért és gyerekeimért is saját magammal és a bajaimmal, hogy egészséges tudjak lenni. De tudom, hogy Zoeyt nem ők érdeklik most. - Ha nem értékelném, hogy vagy nekem, szerinted hajlandó lennék még mindig veled beszélgetni? - És pénzt költeni rá, sok pénzt!
- Mennyi az összes? - fordítok neki háttal, mintha nem is akarnék a szemébe nézni, mikor kimondja. De mondja ki, mert tudni akarok. Amennyire rossz érzés, hogy ismerem a drogok világát, annyira örülhet is ennek Zoey, mert pontosan tudom, mi milyen árban mozog. Tudom, hogy működnek a dolgok és éppen ezért nagyon aggódok érte. Amit csinál, az nagyon veszélyes. Ekkora tartozással bármikor megölhetik, megfenyegethetik, vagy olyan dolgokra kényszeríthetik, amiket nagyon nem tenne meg. Vajon ő ezt tudja? - Próbált már meg valaki arra kényszeríteni, hogy ne pénzzel fizess? – kérdezem ezúttal sokkal visszafogottabban, ténylegesen is csak aggodalommal a hangomban. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy a testével, bár nőként általában ez szokott lenni. Hogy egyszerűen kurvává teszik… De őszintén szólva, én ezt nem tudom kinézni Zoeyból, aztán persze lehet jóhiszeműség beszél belőlem. Mindenesetre nagyon jó lenne már, ha elkezdene ténylegesen is pénz keresni.
- Hát akkor szedd össze magad! - Mert én csak ezt látom, mint hátráltató tényező. Az is csoda, hogy nem rúgta ki Zoeyt egyből. De bánom is én mit dolgozik, csak csináljon valamit, legyen rendszer az életében, találkozzon normális emberekkel is, ne csak olyanokkal, akik szeretnek bódultak lenni a nap huszonnégy órájában.
Nyelek párat, mert elég volt az ágyvérzésekből az elmúlt húsz percben, úgyhogy folytatom a kipakolást és egyúttal elő is készülök a főzéshez. Oké, akkor legyen spagetti, azt mindenki szereti, úgyhogy bólintok, hogy megértettem és egyúttal el is mosolyodom pár pillanat erejéig, mert valamiért nem tudok meglepődni a válaszán. Ezt a kaját tanultam meg legelőször elkészíteni régen, mert emlékszem, hogy ez volt mindig is Zoey kedvence.
- Miért, tudsz főzni? - nézek rá vissza, mikor felajánlja a segítségét, de ez már nem baszogatás, ez már testvéri cukkolás. - Amúgy segíthetsz. - Bár nem tudom, hogyan tudna, ez eléggé egyszemélyes munka. - Mondjuk megcsinálhatnád - vigyorodom el végül és halál komolyan mondom, hogy ezer örömmel átpasszolom neki az egészet. Megfőzhetne, ha tud főzni, legalább ennyi munkája legyen a mai nap cserébe, hogy itt aludhat és még pénzt is adok neki. Meg Diane ruhát. Én meg talán pihenhetek pár percet a mai nap során, mielőtt hazajönne a család.
- Egyáltalán nem bánná - ilyenen még ő sem szokott kiakadni. Ha Zoey lopna, azon nagyon is, de ha csak kölcsön veszi, az már más. Feltéve, ha tényleg vissza fog kerülni valamikor az a ruha hozzánk. - Gyere, adok párat. - Azzal felmegyek vele együtt az emeletre, majd onnan a hálószobánkba, ahol turkálni kezdek a szekrényben. Egy sima pólót és egy szűk fekete nadrágot halászok elő, amiket már azt sem tudom, mikor láttam utoljára Dianen, szóval nyugodt szívvel adom át Zoeynak. Neki meg úgy is jó lesz, max nem teljesen a stílusa.
- Tudod, hol a fürdő… - tudja. Már aludt itt. Ennek ellenére a nappali kanapéján fog aludni, bosszúból, mert nem fogom hagyni, hogy az emeleten legyen, még a végén ellop valamit, ami tényleg értékes. Erre a gondolatra pedig meg is torpanok a lépcsőfordulóban, mielőtt a húgom bemenne a fürdőbe. - Zoey, ugye nem kell amiatt aggódnom, hogy bármit kérés nélkül eltulajdonítanál a házban, legfőképpen itt az emeleten? - komolyan nézek rá. Ez most tényleg egy olyan bizalom, amit nagyon szeretnék, ha nem játszana el, mert akkor ezekután a jövőben már tényleg csak úgy engedhetem őt a házba, hogy magamhoz bilincselem. Ahhoz pedig nincs se erőm, se kedvem. Nem akarom úgy kezelni Zoeyt is, mint a kisfiamat, nem tudom mindig minden áldott percben azt lesni, hogy épp hol jár a keze.

"Just one more time" | 993 words | Aston's house |  @Zoey Miles

- Oké, én megkérdeztem - szögezem le és egyúttal le is zárom a témát, mert nem fogok vele veszekedni ilyen baromságokon. Ha nincs rossz hír, akkor legyen így, ez nekem csak jó hír, de ha ezután kiderülne, hogy mégis van, akkor nagyon csalódott leszek. Utóbbi években kezdtem el azt érezni, hogy egyre inkább távolságtartó velem Zoey. Nem hazudik feltételenül mindig, de már nem köpi úgy a pofámba a fájdalmas igazságot, mint amikor még együtt éltünk. Sosem gondoltam, hogy ezt mondom, de hiányoznak azok az idők, amikor még tényleg nagyon szoros volt köztünk a kapcsolat és szomorú vagyok, hogy ezt nagyon nehéz lesz visszacsinálni, ha egyáltalán lehetséges.
- Miért? Megint mit csinált anya? - Mert általában anya a ludas és nem apa. Apánkra én azon vagyok nagyon dühös, mert sosem csinál semmit, nem állítja le anya hülyeségeit, hanem már szarik bele és ezzel a mi életünket nehezíti. Azt értem, hogy „nem”, már nem faggatom, pusztán beszélgetek vele. Mondjuk Zoeynak néha a kettő egy és ugyanaz…
- Mondjuk azért, mert nem történik veled más és csak ugyanazokat tudom feltenni? - Tudja, hogy nem ijeszt meg a csúnya nézése, én is tudok így nézni és ha ő támad, én nem futamodok meg. Sosem tettem, most sem fogok. Leszarom, ha legszívesebben megfojtana, de könyörgöm, még mindig én adok neki fedelet.
- És ezt mégis mikor mesélted be magadnak? Mert nagyon álomvilágban élsz. - fonom össze karjaimat és most kurvára örülök, hogy nincs itthon senki. - Attól még, hogy bőven van baj anyánkkal is és nem jól fejezi ki magát, igenis aggódik érted, mert a lánya vagy. És marhára fontos vagy neki is és nekem is! Fejezd be a siránkozást és próbáld meg értékelni, amid van és nem mindig teherként gondolni rá. A drog felnagyítja benned a negatív érzéseket és mivel sosem vagy teljesen tiszta, ezért már elfelejtettél reális képet alkotni a világról. - Tudom, hogy nekem sem így kellene közölnöm vele ezeket, de felvesz a stílusa és most nem vagyok olyan állapotban, hogy nyugodt pszichológust játszak. Talán majd egy óra múlva. Mindezek ellenére azért próbálok nyugodt hangon válaszolni neki.
- Nem én vagyok a kiskedvenc. Benji a kiskedvence, mert vele még tud villogni és büszkélkedni. - Mert ő még nem lett elrontva és amíg rajtam múlik, nem is lesz, hiszen nem engedem, hogy sok időt töltsön anyával. De azért jó, ha tudja, hogy én sem kaptam semmilyen figyelmet anyától, pláne fiatalabb koromban, amikor aztán tényleg hibbant drogos volt az anyánk. Most, hogy elkezdett tisztulni, legalább próbál nyitni felénk, csak épp nem túl jól, ezt elismerem. Én is menekülök anyától, akárcsak Zoey, de nem szabad elfelejteni, hogy anya még mindig jót akar nekünk. Nem minket szégyell, hanem az ő anyaságát, aminek termékei lettünk mi, elcseszettek. Meg kellett érnem ehhez, hogy felfogjam és összerakjam a képet.
Aztán persze jön, hogy adjak pénzt. Adok, de tudni akarom, mire és abból, hogy nem tagadja és nem próbál meg ellenkezni érzem, hogy megint beletenyereltem az igazságba. Nem most jöttem le a falvédőről és nem is vagyok kezdő a témában. Én is voltam drogos, bármennyire is hihetetlen ez Zoeynak.
- Nagyszerű! - túrok hajamba idegesen és megfordulok a konyhapult felé, miközben egy mély lélegzetet veszek. Utálom ezt a világot és még jobban rühellem, ha Zoey tartozik nekik. Inkább tartozzon nekem, de nekik ne, mert az mindig veszélyes. Nem értem, hogy nem látja ennek a terhét. - Mennyivel? Mennyi az összes tartozásod feléjük? - tudja, kik felé, de ha más tartozásokat is belevesz, az se érdekel. De nem fogom hagyni, hogy a dílerek áldozatává váljon és végül a veséjével fizessen. Nyilván kifakadok. Miért tűrném csendben?
- Ajj baszd meg, Zoey - forgatom szemeimet a válaszától és inkább folytatom vásárolt cuccok kipakolását, mivel, ha csak ilyen faszságokat tud kinyögni Miss Nem Vagyok Tökéletes, akkor nem érdemes nekem jártatni a számat. Persze tudom, hogy az a célja, hogy kussoljak és adjam a pénzt kérdések nélkül. Mert naná, hogy így működik a világ. - Szóval holnap visszamész és folytatod? - nézek vissza rá egyébként kíváncsian és nem támadóan. Mert ha igen, akkor elhiszem neki, hogy nem rúgták ki.
- Adok. De majd csak reggel - ígérem meg neki, de tudja, hogy úgyis adni fogok, csak épp még ezzel próbálom arra késztetni, hogy legalább próbáljon meg normálisan beszélni és viselkedni velem. Látom, hogy felbontja a Dianenak szánt csokit, de nem zavar. Egye, ha akarja. Diane amúgy sem nagy csokis, csak a terhessége miatt most fogékonyabb rá.
- Még nem tudom. Valamilyen tésztára gondoltam. - Érzem, hogy tereli a témát, de örülök neki, mert nekem is le kell nyugodnom. Szeretnék már végre nem csak veszekedni a húgommal, és tudom, hogy leginkább én generáltam ezt a pár percnyi káoszt köztünk, de mégsem jókedvemből tettem, hanem mert aggódok érte és ez kibukott belőlem. - De ha kívánsz valamit, akkor mondd, megcsinálom. - Feltéve persze, ha nem valami abszurdot akar, amihez nincs itthon semmi alapanyag.

"Just one more time" | 806 words | Aston's house |  @Zoey Miles

- Most komolyan - ismétlem meg szigorúan a szavait. Addig nem vagyok hajlandó megmozdulni, amíg meg nem látom az összes zsebének tartalmát. Nyomoréknak tűnhetek, de ismerem azt az élethelyzetet, amiben ő van, ismerem az érzést, ami egyszerűen megöli őt, ha nem tud kábultan elaludni, úgyhogy igen, szar testvére vagyok, de megvárom, míg a bosszankodása után belátja, hogy ő is gyorsabban bejut a házamba, hogyha bebizonyítja, hogy nincs nála semmilyen tudatmódosító szer.
- Azt a bizalmamat még élvezheted, hogy elhiszem neked, hogy nem nyomtál fel semmit magadba. Szívesen! - Aztán, ha kész, kitárom az ajtót, mondván, hogy mehet.
- A „csak még egyszer utoljára, kérlek Aston” könyörgésed önmagában elég baljós, nemde? - nézek rá kérdőn, arról nem is beszélve, hogy ismerem a mindennapjait. Nem mindig volt ez így, de most szerencsére vagyunk annyira beszélőviszonyban, hogy viszonylag gyakran kommunikáljunk. Aztán elmosolyodom, noha inkább sírni támadna kedvem a legutóbbi rendőrségi sztorija kapcsán.
- Örülök, ezer köszönet érte! - figurázom ki, mert erre már azt se tudom, mit mondjak. Nem érzi, hogy kínos? Remélem érzi, vagyis, hogy addig még nem süllyedt le, hogy immunis legyen a saját nyomosúrágára. Mondjuk nem árulja el, hogy ma miért akar itt aludni, pedig tényleg érdekelne, hogy mi volt ma vele már csak amúgy is, de biztosan oka van arra, hogy miért nem mondja el.
- Igen, még. – Annak ellenére, hogy nekem ez is már az otthonom, kettőnk beszélgetésében a „haza” az még mindig ugyanazt a lakást jelenti. Ez valószínűleg nem is fog változni. - Ezt megértem, vagyis részben. De attól még lehetnél annyira igényes magaddal szemben, hogy néha te is félreteszed az egódat, hogy melegben aludj. - A húgom rendetlen, de közben meg végtelenül makacs és nem képes beismerni anyáékkal szemben, hogy nem bír megélni és kikeveredni a szarból, amit sajnos tudom, honnan örökölt, de attól még igazán elhagyhatna ezzel a Miles-tulajdonsággal. Ebből adódóan meg sem lepődök, hogy a szüleinknek fogalma sincs, hogy az elmúlt hetekben börtönben volt, még ha csak egy kis időre is.
- Azért eléggé el vagy tévedve Zoey. Engem rendszerint bombáz anya, hogy mi van veled és elég szar érzés, hogy erre rendszerint én sem tudok válaszolni, mert szart se közölsz velem sem. Csak jössz, hogy kell egy kanapé, de ha esetleg megkérdezem, miért, akkor még neked áll feljebb. Ez szerinted korrekt így? - fonom össze a karjaimat és határozottan állok előtte, mert erre egzakt választ várok. Aztán a válasza után folytatom a pakolást, majd egy almát is dobok ennek a lánynak, hogy kerüljön valami egészséges is a szervezetébe.
Az a bizonyos „figyu”-ra áll csak meg a hűtőajtó a kezemben, amiért rápillantok Zoeyra, mielőtt a kelleténél picit erősebben becsuknám azt és újra odamennék közelebb hozzá. Szemeimben szikrák gyúlnak a pénz hallatára, hazudnék, ha azt mondanám, hogy már a „figyu” hallatán nem tudtam volna, hogy ez következik. Örülök, hogy egyből pontosít is, mert arra biztos nem adok pénzt, hogy cigit vagy drogot vegyen belőle, mondjuk a kifogása sem épp megnyugtató és valljuk be, nem is feltétlenül hiszek neki, de a lehetőséget attól még megadom számára, hogy tisztázza magát.
- Nem „arra” kell pénz, mert azt már egy ígérettel kifizetted a dílerednek, úgyhogy most jössz és annak a pénznek a tartozását kunyerálod tőlem, mi? - Cáfolja meg, ha nem így van, én leszek a legboldogabb, ezt elhiheti. - Én azt hittem, már van munkád. Azzal mi van? Megint kirúgtak? - Utálom így faggatni őt, de ha már nálunk fürdik és alszik, akkor ezt viselje el. Egyúttal pedig azt is utálom magamban, hogy máris ennyire feszült vagyok tőle és én sem tudok normálisan kérdezni. Zoey egyszerűen mindig előbb felbasz, minthogy én nyugodtan tudnék tőle kérdezni.
- Te is tudod, én is tudom, hogy nem az utolsó alkalom, legalább ne hitegess vele. De leszarom Zoey, nem érdekel, ha pénzt kell adnom neked, csak lennél egyszer őszinte velem cserébe! Kurva nehéz időszakon vagyok túl, hiszed vagy sem, én is megszenvedtem az elmúlt éveket, de ki tudtam jönni belőle, mert a megfelelő módon kezeltem magam. Te is csak akkor fogsz tudni túllépni ezen az életmódodon, ha komolyan is gondolod, hogy változtatni akarsz. - Kifakadok, megint, talán életem során sokszor is, de csak a félelem beszél belőlem. Irtó módon féltem a húgom, elvégre a húgom és megvesznék, ha valami történne vele, de elszomorít, hogy a valós akaratot nem látom a szemeiben.
Látom, ahogy bebúrja a csokit, de őszintén szólva, nem zavar, láthatja, hogy ezeken én nem akadok fent. Meleg vacsorát is kap, tudja jól, nem először alszik nálam és csak mert ez az utolsó alkalom saját elmondása szerint, én bármikor nagyon szívesen megvendégelem nálunk. Nem sajnálok tőle semmit, a pénzt sem, ha azt jó dolgokra költené.

"Just one more time" | 767 words | Aston's house |  @Zoey Miles

Lassan nyílik fel a garázsajtó, majd ugyanolyan lassan záródik is le, miután beállok az autóval. Fáradtan kapom fel azt a pár zacskót, amit telepakoltam hazafelé az egyik útbaeső boltban mindenféle kajával és ez a mozdulat ébreszt rá arra, hogy még mindig nem jött helyre teljesen a kezem. Már vagy három napja, hogy meghúztam az egyik mentés során, Diane dokihoz is küldött volna, de nem szántam rá időt, mert úgy voltam vele, hogy a húzódást ki kell pihenni. Ez a fájós kéz az, ami most mégis elengedi a zacskókat a konyhapultnál és a zsebemben lapuló telefonomért nyúl, mikor meghallom a csengőt. Mint sokszor, most is egy pillanatra megrezzenek és aggódó szemekkel tekintek a főbejárat irányába. Az üldözési mánia annyira megfertőzte már az agyamat, hogy most is megfordul a fejemben, hogy az újonnan megcsinált fegyvertartási engedélyemmel együtt megszerzett fegyverrel a farzsebemben nyissak ajtót, de észhez térítem magam még az első mozdulat előtt. Nem szabadna így gondolkodnom. Nem szabadna elveszítenem önmagamat és eldobnom az önállóan felépített biztonságos ház és összetartó család érzését, ami egyébként nem létezik, de én nagyon boldogan takaródzok vele, mert annyira kellemes. Szóval nyelek egyet, aztán a bejárathoz lépek és komor arccal ajtót nyitok.
- Aj, Zoey - szökik ki belőlem a keserű sóhaj a gyerekes kérlelésére, ezzel együtt pedig kissé arra is, hogy "csak" ő az. Bár már régóta gondolkodok azon, hogy mennyire tesz jót a fiamnak az, ha Zoey társaságát élvezheti, nem azért, mert bármi rosszat tenne a fiammal Zoey, hanem mert anno, gyerekkorunkban én sem akartam őt megfertőzni a droggal, de mégis sikerült. Úgy sikerült, hogy se annak szavát, se annak látványát nem lebegtettem a húgomnak. És most mégis itt van. Itt van ő, itt vagyok én, két szerencsétlen, akik sosem fognak tudni menekülni a családi hátterüktől. Kérdés, meddig foghatjuk még a szüleinkre.
- Előbb ürítsd ki a zsebeidet - mutatok egyszerre a kabátja, a pulcsija és a nadrágja zsebére, de akár még a cipőjére is, ha ott is rejteget valamit... valamit, amiről tudja, hogy nem hozhatja be a házba. Nyilván nem játszanék reptéri ellenőrt, ha nem lenne jó okom rá.
- Mikor fogsz úgy bekopogni, hogy nem kell rosszat sejtenem? - nézek rosszallóan, miután kipakolta a zsebeit nekem és én kitárom neki az ajtót. Azt már összeraktam, hogy tényleg akkor hív engem, ha nincs más választása (szívem mélyén mindig reméltem, hogy ez nem így van), úgyhogy feltételezem, ma is oka van az ittlétének. - És ma ugyan miért?
A ház egyébként kellően üres most, Diane még nem ért haza Benjivel, arra majd kicsit több, mint fél óra múlva kerül sor, úgyhogy esélytelen, hogy bárkivel is szembe találja magát Zoey. Gondolom örül ennek. Igazából én is örülök. Mindig, mikor a húgom szembesít azzal, hogy még mindig nem tudja rendbe hozni az életét, egy részem nekem is újra meg újra meghal. Mintha örökké büntetne. Összemosódik bennem a harag és a keserű szomorúság, amiket egyszerre érzek iránta és magam iránt is.
- Anyáék? - kérdezem, ahogy a nappaliba érünk, majd megtámaszkodom a konyhasziget peremében, annak háttal állva. - Már nem mintha ne érteném meg, hogy ide szívesebben jössz, mint haza, de gondolom a régi ágyad is még opció, ha minden kötél szakadna. - Haza bármikor mehet, anyáék nem is raknák ki soha őt az utcára, de sejtem, hogy hiúsági kérdés áll a háttérben. Hihetetlenül hiú az összes Miles, engem is beleértve. Ami pedig a kérdésemet illeti... én csak tudni akarom, hogy ugye nem lesz belőle csöves. Mert most kicsit annak tűnik... Most is. - Tudják egyáltalán, hogy nemrég lecsuktak? - A szemére hányom a múltkori esetet, csak, hogy érezze a tetteinek súlyát, nem azért, mert ne sejteném a választ. Ebből viszont arra is következtethet, hogy én bizony nem köptem be nekik. Eközben elkezdem kipakolni a zacskókból az élelmiszert, egy részét a hűtőbe teszem, másikat meg a pulton hagyom, végül pedig egy almát dobok Zoey felé.

"Just one more time" | 611 words | Aston's house |  @Zoey Miles