Egyáltalán nincsen felkészülve arra az állapotra, ami a Clarával történt eseményeket követően nekiszalad a lelkének; az első este piálásba folytja minden bánatát, de leginkább a nem értést és a zavart, hogy a következő este már annyira oldja itallal a gátlásait, hogy egy szórakozóhely bárjánál ülve próbálja a gondolatait a zenéből dübörgő basszussal kiütni. Néhány óra elteltével jön rá arra, mennyire rossz ötlet volt ez, és még, mielőtt valaki hozzáérne kéretlenül, kiváltva valamit, amire nincsen ekkora tömegben szüksége, megindul az éjszakában valahol Manhattan közepén, gyalog.
A séta, úgy gondolja, majd jó hatással lesz a gondolataira és a hangulatára; az egyedül töltött percek azonban annyit váltanak ki belőle, hogy még ezerszer átgondolja a helyzetet, meg ami történt, és amikor a telefonja már ezredjére csörög, és megint meglátja Hunter vagy Katherine nevét a kijelzőn, akkor száll el az agya végleg.
Az egyik utca sarkán a ház oldalának dőlve rántja megint elő a telefont, és ahelyett, hogy kikapcsolná a készüléket, hogy végre senki se keresse, megnyitja az e-mailjeit, és kikeresi a szerződést, amit a napsugárral kötöttek, és amit neki már csak csatolva küldött el az egyikük, hogy nézze át. Ezt ő természetesen soha nem tette meg, de úgy gondolja, a másik címének valahol szerepelnie kell benne, különben a végén még azért fog őrjöngeni, mennyire silány munkát végeznek körülötte azok, akik szentül állítják, az ő javát szolgálják.
Az ő java most ez a szőke, és nem tudja miért, de taxit int, hogy meginduljon a címre, ami Hunter és Katherine szerencséjére szerepel a sorok között.
Az ilyen akciókban a főszereplők általában képesek megnyugodni annyira, amíg elérik a hirtelen ötlettől vezérelve kitűzött célt, hogy végül a célegyenesben visszaforduljanak. Bennel nem ez történik, sőt, felvillanyozza, hogy csengetnie sem kell, mert valaki éppen távozik az épületből, és amennyire a teste, meg a lábának a bicegése engedi, elviharzik az alakok mellett, figyelmet nem is szentelve nekik egyáltalán.
A lakás ajtaján való dörömbölése sem ébreszti fel annyira, hogy még azelőtt szaladjon el, hogy bárki ajtót nyitna, hiszen ő a napsugárra számít, akit most minden hévvel, amit magába ivott számon akar kérni. Őt hibáztatja, amiért ilyen spirálba került, amiért nem tud egyenesen gondolkozni, és nem tud visszatérni az elmúlt évek remek módszeréhez, amivel elmart maga mellől mindenkit. Meg akarja neki mondani, hogy okosnak hiszi magát, de valójában nem az, mert ő sem értette, mi történt, és nem is akart érte felelősséget vállalni. Még, hogy pszichológus.
Semmi nem indikálja, hogy szüksége lenne rá.
Amikor egy idegen alak nyit ajtót, a szemei elkerekednek, és ez kellene az a pillanat legyen, amikor csak nevet egyet, leginkább saját magán, aztán vesz egy mély levegőt, és elindul haza. Ha ide tudott taxit hívni, menni fog az hazafelé is, de nem ez történik. Próbálja eléggé artikulálni, hogy Clara az, akivel most azonnal beszélni akar, de a nyelvére többször is csomó kerül az elfogyasztott alkohol mennyisége miatt, a türelme pedig jócskán elfogyott, már évekkel ezelőtt.
Pontosan ezért történik az, hogy amikor felé próbál az alak magasodni - akiről már elkönyvelte, hogy Clara fiúja lehet -, hogy próbálja eltakarítani szavakkal, Benben az indulat összetalálkozik az alkohol párlatával, és akkorát húz be a srácnak, hogy az hátraesik.
- Hol van a napsugár? - Kérdezi nevetséges módon, amíg a srác feltápászkodik, a tartásából pedig egyértelműen kiérződik, hogy hamarosan ütni fog megint, ha szükséges.

Nem méri fel az erőviszonyokat, mert egyáltalán nem tud gondolkodni, így pedig nem is tartja hirtelen fontosnak. Magas ő is, bár a sérülés óta nyilván nincsen olyan kondícióban, mint a baleset előtt volt, úgyhogy az elméjének egy része meglepődik a bevitt horog mögötti erőn, meg attól, hogy a melák végül is hátra vágódik. Mivel Ben testtartása maximálisan fenyegető, szinte készül a következő lépésre, hiszen a másik kinézete, meg tekintete egyértelműen jelzi számára, hogy neki fog rontani.
Az ütést nem védi ki, nem tudja, hogy az alkohol miatt, vagy mert amúgy sem tudta volna, és a szemközti falra vágódik tőle, a háta hangosan csattan rajta, de nem kell neki sok - az alkohol jól tompít nem csak tudatot, de fájdalomérzetet is -, hogy megint neki akarjon szaladni a srácnak. Már elkapja a felsőjének az anyagát, és rántaná magához, hogy az öklével találkozzon ismét, ám azt hirtelen engedi el, amikor a szőke kettejük közé lép, és igyekszik a paliját betessékelni a küszöb mögé. Más esetben lehet ez nem lenne elég, de a napsugár jelenléte visszafogja, ezért nem ront neki ismét.
Keveset fog fel abból, hova és miért megy a másik srác, de mivel az orrát is érte némileg az első ütés, ami betalált neki, odateszi a vér útjába a tenyerének alját, hogy az ujjai felfelé álljanak, és nekidől oldalasan a szemközti falnak, mert az alkohol tényleg sok volt, ő pedig nem tudja, hogy az ütéstől, vagy attól kezd el marhára szédülni.
A másik hangja átszántja a tudatát, és amikor ránéz, majd a távolodó alaknak a milyenségét méri fel, hangosan elkezd a fájdalom ellenére röhögni. Lehet még sem annyira kis ártatlan napsugár a szőke, mint hitte volna róla, legalábbis a férfiak terén az ízlése nem ezt engedi feltételezni, és ő most azt hiszi, ezen röhög, pedig az egész szerencsétlen helyzeten valójában.
- Ő volt a palid? - Teszi fel a kérdést, mintha bármi köze lenne hozzá, de talán Clara már megfigyelte nála, hogy egyetlen szó sem megy át mostanában Bennél a megszokott, szociálisan elfogadott szűrőkön, úgyhogy azon kívül, hogy megbántódik azon, amit mond neki, sokat úgy sem fog tudni egy ráadásul részeg Borával kezdeni.
- Valami vékony, szemüveges srácot képzeltem melléd. Tudod, aki megköszöni, hogy elmosogathat. - És nevet tovább, most már egy zsebkendővel állítva meg a vér útját, mert a keze nem volt elég, úgy tűnik, és nem akarja, hogy minden olyan legyen. Érdekes, hogy erre oda tud figyelni, a modorára meg képtelen, és ezt nem lehet az alkoholra fogni; ez a fejében lévő sötét, ijesztő időszak eredménye, amivel nem mer szembenézni, csak azt tudja, hogy Clara elmozdította valamerre egy olyan helyzetben, amiből már évek óta képtelen bármerre is lépéseket tenni. Mondjuk azt, hogy ez mennyit jelent neki kifejezhette volna egy csokor jelképes virággal is ahelyett, hogy a palijának ront késő este részegen, de tőle most ennyi telik.

Sokkal rosszabbul érinti a tény, hogy nem a napsugár nyitott neki ajtót, mint gondolni merte volna; szóval nevet, mert az elméje most kevés egyébnek képes teret engedni, így marad a gúny. És szól ez annak, hogy nem az általa elképzelt, vékony srác nyitott ajtót szemüveggel, hanem valami kemény arcú valaki, amiről még nem döntötte el - vagy most nem tudja eldönteni - miért zavarja annyira, hogy még szóvá is tegye. Hiszen semmi köze nincsen hozzá.
A szőke sokkal okosabb nála, már ami az érzései, meg az adott helyzet kezelését illeti, és ezt már nem egyszer bizonyította Bennek a rövid ismeretségük alatt. Ő sem volt mindig ennyire hirtelen és szinte tenyérbemászóan ostoba, de nem is mindennap szalad fának frontálisan az ember az autójával, amit a barátnője térített abba az irányba, hogy ha az övé, akkor másé se legyen.
Kiszakad belőle valami nehézkes, talán fájdalmas levegő a gondolatra, mire abbahagyja a nevetést végre, mert a másik szavai sokkal több értelmet hordoznak magukban, mint bármi, amire most Ben képes. Ez viszont teret ad a gyötrő gondolatoknak, meg a fájdalmas képének, amit már csak a részegsége maradéka tesz elviselhetővé, ahogy az adrenalin a verekedésből szépen kijózanítja, és meglepően gyorsan.
A szomszéd nőt szinte észre sem vette, vagy csak olyan szinten kizárta az elméjéből, hogy mikor a másikra néz, miközben próbálja vele megértetni a helyzetet, már inkább undor ül az arcán, mintsem az előző jókedv.
- Hát persze. - Mondja ezzel az undorral a hangjában, aztán ellöki magát a faltól, és ha Clara megpróbálna hozzáérni bármilyen formában, elrántja a kezét elutasítóan és hirtelen, ráadásul haragból, mert ennek az egész jelenetnek egyetlen érintés volt a kiváltója, és ezt nem tudja fejben helyretenni. Szóval most nem kell neki, hogy tessékeljék, érti ő, hogy menjen, mielőtt minden véres lesz.
Leül az étkezőasztalhoz, és csendben vár, anélkül, hogy jobban szétnézne a lakásban, mert nem akarja tudni, mi veszi körül, milyen életet él a másik, mi a fontos számára kirakott képekben, megőrzött belépőjegyekben, vagy életben tartott növényekben. Ő nem is akar igazából itt lenni, csak részegen hajtotta ide az elméje, hiszen ha belegondol, Claránál ugyanúgy nincsen válasz, mint napokkal ezelőtt sem, így pedig csak magát kínozza azzal, hogy a társaságába került.
- Válaszokat akartam. - A hangjában még mindig érződik azért a részegség, csak az agya túl tiszta már ahhoz, hogy tovább tomboljon esetleg. A szemei azonban, amiket fáradtan, de megint vádlón vezet a másikra képesek még megtenni ezt a teste többi része helyett is.
- De hát azokkal múltkor sem tudtál szolgálni, szóval felesleges az egész. - Vonna vállat, ha ez a mozdulat jellemző lenne rá, és pont ezért megállja, mert megjátszani magát nem fogja. Az ábrázata azonban elárulja, hogy még maga sem tud mit kezdeni a gondolataival, meg a napsugár nyugalmával és kedvességével. Nem irigyli tőle, de egy bizonyos fokig irritálja, szóval nem tudja, miért is akarta pontosan a nyakába most ezt.

Természetesen nem szolgál magyarázattal arra, hogyan értette, amit mondott, hiszen inkább magának szólt a megjegyzés, mintsem a napsugárnak. Nehezen hiszi egyébként, hogy a monstrum kreolbőrű a másik testvére lenne, mert ha a szüleik esetleg nem is ugyanazok, valamelyiknek annak kell lennie, ilyen szétszórt génállománnyal ő meg még nem találkozott. Az, hogy ezt képes a még kissé tartó alkoholmámor, meg az orrát és arcüregét érő fájdalom közepette végiggondolni sokat elárulhatna számára, de kizárja a részleteket, mert talán csak magában akar okoskodni, ami nem áll egyik oldalától sem túlságosan messze.
Nem kap választ arra, amit mond, pedig azért mondja, hogy kapjon. Ettől horkant egyet elégedetlenül, erősen jelezve, hogy nem erre számított, közben pedig elhiszi, hogy talán jobb is így. Lehet csak neki jelent most az többet, ami történt, csak szerinte kiugró az, hogy egyáltalán megeshetett, és csak szerinte lényeges, hogy a másikkal, szóval ha ad neki még pár napot, akkor lenyugszik valószínűleg, és ha megtette, keres majd egy másik gyógytornászt. Nem valószínű, hogy a történtek után Ben képes lenne együtt dolgozni valakivel, aki a gyógyulás egy nagyon érdekes oldalával ismertette meg, és azt még csak ki sem tudják bogozni egymás között. Csak kattogna tovább, ártva ezzel mindkettejüknek, de főleg saját magának, mert annyira jó arc nincsen, hogy Clarát helyezze előtérbe.
Megteszi, amit kérnek tőle, mert úgy gondolja, akkor majd gyorsabban szabadul, és közben lehunyt szemekkel igyekszik a helyére tenni a fejében a dolgokat. Túl sok azonban a kérdőjel továbbra is, úgyhogy nem jár különösebb sikerrel, aminél az is közrejátszhat, hogy valamennyire még részeg, kezd fájni az egész arca és feje az ütéstől, de ezt annyira nem bánja, mert végre nem a testének egyéb sérüléseire koncentrál, amire szintén régóta semmi példa nem volt.
Csak morog egyet, amikor visszatérve jelzi a szőke, amit egyébként is tud, hiszen akkor azzal kezdte volna, hogy lejárt a tíz perc. Kiismerte már ennyire a másikat, szinte számított tőle egyikre, vagy másikra, úgyhogy nem kommentálja különösebben. Már az is egy csoda, hogy hallgat rá, meg engedi, hogy gondozza, hiszen azt már nagyon régóta nem hagyja senkinek.
- Megmaradok. - Válaszolja, ahogy hátradől a széken, és megakad a tekintete a másikon. Most, hogy már tisztábban lát, és nem kerüli mindenáron a tekintetét, látja az arcán ugyanazt, amit ő is érez, minden zavarodottsággal, döbbenettel és az egyebekkel, amit Ben jelenléte most kivált belőle.
- Nézd, ha el tudnám mondani, mit keresek itt, megtenném. - Kezdi szárazon, kicsit érdes hangon, ezért elfogadja a vizet már második alkalommal a szőkétől, és belekortyolva folytatja. Nem kevésbé tárgyilagos, de nem is teljesen érzelemmentes, mert ahhoz túl sok még az alkohol a testében, ami oldja a gátakat, meg a nyelvét, úgy tűnik.
- Elég rosszul érintett az a múltkori. A részeg agyam számon akarta kérni rajtad, hogy csináltad és miért. - És most kivételesen, mert mással nem tud úgy tenni, mintha nem lenne annyira fontos, mint amennyire, megvonja végül a vállát. Nem volt rá régen jellemző, de az új Bent kevés minden érdekli igazán, de az, ami a múltkor történt, végre fontosnak tűnik.
- Nem akartam kellemetlenkedni. - Kezd bele valamibe, amire még ő sem számított magától, és gyorsan befejezi, mielőtt meggondolná magát. - Sajnálom, ha elrontottam az estédet. - Hogy pontosan milyen összetevők teszik, hogy megint megnyílik a szőke előtt, nem tudná megmondani. Olyan hatása van rá, ami miatt igazából észre sem veszi, hogy mennyire leengedi a falakat miatta, és nem érzi magát a legsebezhetőbbnek előtte még így sem. Sebezhető, hiszen az egója rendkívül sérülékeny mostanában, mégis beszél, amiért Katherine és Hunter évek óta csak könyörögni tud maximum.

A lelkében rendesen harcol két oldal jelenleg; az egyik, amelyik csak csendesen el akarna most, hogy már bocsánatot kért a másiktól sétálni, és az, aki igenis válaszokért ette ide magát az éjszaka majdnem, hogy közepén, részegen, felháborodottan és zaklatottan. Egyik énje sem az igazi Ben, hiszen ő nem erőltetné magát senkire, még válaszokért cserébe sem, lehet egyszerűen csak elfogadná, hogy nem mindent lehet az életben értelmesen megválaszolni. Csak körbeírná, elkönyvelné, megértené a részleteit az egésznek, aztán vagy regényt írna az aspektusokból, vagy továbblépne az életében.
Nem vallaná be senkinek - és nem is kérdezné már tőle senki, hiszen mindenkit elmart két ember kivételével maga mellől -, de néha rettenetesen hiányzik a régi énje, és akárhányszor látna vagy érezne valamiféle reményt arra, hogy visszataláljon magához, a teste korlátai emlékeztetik arra, hogy valószínűleg már sosem lehet a régi. Törekedhetne esetleg rá, hogy minél inkább közelebb kerüljön ahhoz a férfihoz, aki volt, és esetleg a hiányzó részekből újdonságokat hozzon ki, olyanokat, amikkel együtt tud hosszútávon élni, sőt, talán még szimpatikusak is a számára, mégis.. Az egész olyan a fejében, mint egy börtön, amiből egyszerre akarna szabadulni, és egyszerre bújna el a mélyére, mert oda úgy sem mer érte senki bejönni mostanra.
Ha ezt zavarnak lehet nevezni a fejében, akkor mindennek a tetejére jön neki egy napsugár, aki a legrosszabb állapotaiban is képes őt elviselni rövid ideig, sőt, segíteni akar neki mindenáron, ő pedig baromi szerencsének kellene, hogy érezze magát, és kapva-kapni az alkalmon, hátha képes egyensúlyt hozni magában idővel a teste, a lelke, a múltja, meg a traumái között.
- De hiszen te voltál... - Mondja döbbenten szinte, és bár egy része felfogja, hogy Clara sem érti az egészet, így nem is érezheti a súlyát igazán a történteknek, de az a része, ami már két és fél éve dühös az egész világra képtelen felfogni, hogy háríthat így a szőke.
- Felejtsd el. - Majdnem, hogy köpi a szavakat, úgy próbálja a testére lavinaként zúduló dühöt visszanyelni, nehogy olyat mondjon, amivel végleg magára haragítja a lányt, így inkább feláll, amilyen gyorsan és szerencsétlenül csak telik tőle, aztán elindul kifelé a helyiségből, bár semmi járása nincsen erre, úgyhogy nem tud annyira tempósan távozni, mint ahogy azt a fejében elképzelte.
- Nem lesz rám gondod többet, ezt megígérem. - Fortyogja magában, ahogy halad valamerre, nem figyelve arra, ha esetleg meg akarja állítani őt a lány. A részeg lelke elhitte, hogy ha beszélnek róla a remek belépőjét követően, talán, de tényleg csak talán jutnak valamire, azt pedig úgy néz ki nehezen fogadja el ismét csak, hogy a szakember majd megoldja a problémáját. - Majd akkor megkérdezem a pszichológust, miért tudsz hozzámérni. Teljesen logikus, hogy tudni fogja, miért is nem ez jutott eszembe először. - Folytatja a megjegyzések sorát, miközben halad kifelé a lakásból, már csak az ajtót kellene megtalálnia, ha nem szédülne ennyire, és legszívesebben elnevetné magát azért, ami történik, akkor is, ha igazából magának köszönheti, hiszen ő jött ide kötekedni.

Nem esik nehezére felismerni, ahogy már mindenáron az ajtó felé szeretne haladni, hogy mekkora hiba is volt valójában idejönnie ma este, hiszen jobb semmi sem lett, sőt, még inkább úgy érzi, belegabalyodott vagy a helyzetbe, vagy az érzéseibe, vagy a másikba, úgyhogy a legokosabb döntés az volna - miután már meghozta a legostotábbat -, ha még most elmegy. Elmegy, mielőtt olyat mond, ami visszafordíthatatlan károkat okoz a napsugárral, és bármennyire úgy tűnhet, valójában erre törekszik, ez nincsen így. Nem akarja megtörni őt, legalábbis azon a szinten nem, amin ő is képes lehet rá; szeretné, ha megmaradna benne az emberekbe vetett bizalma, ha képes lenne a következő hozzá hasonlónak is majd esélyt adni, ahogy egyébként az is folyamatosan az elméjén cikázik, hogy ezekre az esélyekre neki is szüksége van, pedig tudja, hogy a végét járja már, mert ezt elviselnie senkinek sem tiszte, főleg nem a másiké, aki csak jót akart neki, amióta először találkozott vele.
Elmondható azonban, hogy ma estére eljutott egy pontra, ahol már semmit sem tud kezelni. Sem a dühét, ami évek óta marja őt, akár a sav, csak annál sokkal lassabban és mélyebben, sem a másik kedvességét, sem a saját gondolatait, a napsugár által kiváltott érzéseit, meg a gondolatot, hogy ő, a világon annyi milliárd közül, meg tudja érinteni.
Tegnap előtt történt egy olyan, hogy szándékosan Katherine kezének útjába került, és tette ezt úgy, hogy ha akarja, ki tudja végül kerülni az érintést. A pánik még azelőtt a torkára fojtotta a levegőt, hogy Katherine akár csak centikre lett volna, tehát ez nem egy csodával határos gyógyulás, hanem egy hatás, amivel Clara érintése rendelkezik, és kit ne őrjítene meg ez a tudat, meg az összes ezzel járó kérdés?
Kiszakad belőle egy fáradt, mérges levegő, amikor egyértelműen az útját állja a másik, és ugyanezzel keveredik a döbbenet az arcán, mikor még az ajtót is az orrára zárja, nehogy el tudjon menni. Tesz egy pár lépést odébb, mert amilyen érdekes a másik közelsége, annyira veszélyes is, hiszen minden sebzett vad fél az idegenektől, akkor is, ha simogatni kezdik őket.
Még egy nevetés is kiszakad belőle, hiszen most kellene elengednie őt a másiknak, hogy örökre megszabaduljon tőle, helyette jön ez a cirkusz.
- Mégis mit művelsz? - Kérdez rá az egyértelműre, és megint nevet a válaszon, mert ez abszurd. Taxi hozta, taxi is viszi majd, valahogy New York utcáit is képes volt teljesen részegen, sarkokon át mélázva a másikon túlélni, lelépni is ennyire könnyedén fog, ha végre kiengedik az ajtón.
És igazából ha eddig ideges volt, akkor a ráolvasás nem segít az állapotán, mert minél többször tudatosítja benne a másik, hogy nincsenek válaszai, ő csak annál elveszettebbnek és meg nem értettnek érzi magát. Nem tudja, meddig bírja még, és úgy tűnik, mindketten a határaik éles piros vonalain táncolnak, a kérdés pedig már csak az, kinek az egyensúlya billen meg először, hogy átvetődjenek rajta, és csúnyán megérkezzenek a másik oldalon koppanva.
A szavak helyett viszont ami elindít benne valamit az az, ahogy Clara felé mozdul, és a tekintetével a mellkasát kezdi nézni, mintha vonzaná hozzá valami, meglehet a kíváncsiság, hogy ezúttal vajon mi történne, ha..
Ben pontosan tudja, mi fog történni. Nem finom a mozdulat, de nem is durva, inkább csak mérges, amivel elkapja a kezét a másiknak, és közelebb húzza magához, hogy a tenyere tökéletesen feküdjön fel a mellkasára, nem okozva az égvilágon semmit az érintésével.
Illetve okoz, hogyne okozna, csak nem azt, amit mindketten szeretnének. Az megoldana minden kérdést, hiszen a napsugárban a továbbiakban nem lenne meg ez a különleges képesség, Ben fejét pedig nem szakítaná szét az a rengeteg kérdés, amik mind azt hivatottak megfejteni, hogy miért.
- Ezt. - Válaszolja, miután az orrán keresztül szinte fújtatva vett néhány levegőt, mintha próbálna megnyugodni, de a szíve úgy ver a másik érintése alatt, mintha a dühe hajtaná a végtelenségig. - Erre csak te vagy képes, érted? - Mondja szinte vádlón, mert ebben semmi kedves nincsen a részéről, ettől ő nem érzi jól magát, mert annyit bonyolít mindenen, hogy lassan képtelen lesz elviselni. Túlságosan józan már ahhoz, hogy nyugodt tudjon maradni.
- Nekem senki mástól nem kell válasz arra, hogy miért. Semmi nem idegesít jobban, mint amikor elküldesz, hogy próbáljam ezt megérteni máshol. - Vallja be a teljesen egyértelműt, aztán elgondolkozik rajta, hogy el kellene távolodnia a másiktól, és haza kellene mennie, egyelőre azonban ezt nem teszi meg, mert..
- Két és fél éve nem ért hozzám senki. Van róla fogalmad, mennyire dühítő ez az egész? - És lassan eljut arra a szintre, hogy a másikat kezdje el hibáztatni, főleg talán azért, mert nem akar foglalkozni azzal, mire képes, amikor egy másik személynek a szíve mélyén ez többet jelent, mint valaha be merné magának vallani.

A másik fel sem tett kérdésére egyszerű lenne a válasz; mindenkit. Igyekszik ő egyébként megtenni ugyanezt Hunterrel és Katherine-nel is, ők azonban ott voltak a pillanatban, amikor a baleset megtörtént, egyedül ők ülték végig a tizenakárhány órás műtétjét, és csak őket érdekelte, hogy él-e a végén, vagy meghal. A kómája alatt rendszeresen látogatták, minden további életmentő, és rekonstruáló műtétet végigkövettek, tehát elmondható, hogy abban a néhány hónapban, amíg Ben még csak eszméleténél sem volt, ők nem hagyják magára.
Akkor sem, amikor úgy egy év után látszólag feladta a gyógyulás folyamatát, és azóta stagnál; hiába hozták az államokba, hiába ösztönözték arra, hogy vezesse le a dühét és a fájdalmat esetleg íráson keresztül, hiszen ez az ő kifejezőmódszere, Ben egy idő után már nem hallgatott rájuk. Az, hogy őket még nem marta el nem a törekvéseinek köszönhető, hiszen azokból volt bőven, csak a kitartásuknak, mert látták őt előtte, ott voltak közben, úgyhogy tudják, miért ilyen most.
Pontosan ezért éri ekkora erővel az, amire a másik képes, mikor még ez a két ember is tartja a több lépés távolságot a jelenlétében, nehogy gondot okozzanak. Egyszerre akarja megérteni, és minél hamarabb, mert az ő elméje így működik, és ekkor tudna megnyugodni; másrészt, hiába tagadja, vágyik mások érintésére. Ő is emberből van, egyszerű vágyakkal és érzésekkel. Úgy szomjazza egyébként, hogy Clara megérintse a mellkasát, mint talán semmi mást, és tudja, hogy mindez nem fair, és nem a szőke tehet róla, hogy két és fél éve senki sem tudta megérinteni, mégis rajta csattan az egész.
Retteg egyébként a napsugár válaszától, mert ha ezektől a szavaktól, amik tőle jöttek az előbb nem érkeznek meg valahová együtt, akkor valószínűleg elúszik a látszólag egyetlen lehetősége arra, hogy még valaha normális legyen. Olyan, mintha mindent feltenne most erre a lányra, minden zsetont, mert ő az aduász, holott nem is ismeri, csak annyit tud róla, hogy mit dolgozik, hol él, és, hogy van egy bátyja.
Éppen néhány sziklányi tehertől szabadul meg a lelke, és mondani is akarna valamit arra, ahová végül megérkeznek ketten; nyitja is a száját a válaszra, de az nem tud kijönni rajta, mert a kopogás kizökkenti a pillanatból, és azonnal látszik, ahogy a düh elborítja az arcát, meg az agyát is, hisz tudja jól, ki áll annak az ajtónak a másik oldalán.
Persze a srác azonnal arcoskodni kezd, védi a területet, meg a húgát is, és ő van olyan állapotban most lelkileg, hogy ha Clara nem állna közéjük, akkor nekimenne ismét, vagy kirángatná a folyosóra, hogy ott intézzék el, akár az utcán is, nem érdekelné. De van itt kettejük között valaki, akit most már ő is védeni szeretne. Meglehet az lenne a leghatásosabb módszer erre, ha magától védené elsősorban, de végre lenne lehetősége válaszokat találni vele, úgyhogy csak remélni tudja, hogy nem fogja tovább bántani. Eddig sem akarta.
- Vegyél vissza az arcodból, de nagyon gyorsan. - Sziszegi a szavakat a lány fejének búbja felett, egyértelműen Antonionak szánva a mondandóját. - Gondolkozzál már. Sohasem bántanám. - Fizikailag valóban nem, a lelki része már más kérdés. Ott már sajnos ezt megtette, legalább úgy gondolja, de az ő lelke jelenleg annyira sérült, hogy pluszt semmiképp sem tudott volna adni a napsugárnak, sőt, szomjazza, ami nála van, ezért csak elvenni akart. Most már van remény, hogy ne így legyen.
- Ha elállsz a útból, elmegyek. - Mondja ki szándékosan egyszerűen fogalmazva, hátha eljut a másik agyához a dühén keresztül is, és rövidre zárhatják most már ezt az estét. Hazafelé lesz lehetősége kitalálni, hogyan tegye jóvá az eddigieket, és miként juthatnának válaszokhoz mindketten.
- Még egyszer sajnálom, ha elrontottam az estédet. - Néz a szőkére, miközben a szavait mondja, és szándékosan hagyja ki a bátyját a bocsánatkérésből, mert az, hogy az ő estéjére milyen hatással volt, egyáltalán nem érdekli Bent jelenleg.

Nem szokása ennyire fizikálissá válni, amikor nézeteltérésbe keveredik bárkivel, nem csak azért, mert az ő testének képességei jelenleg korlátozva vannak, de inkább azért, mert  régebben szinte sosem volt agresszív. Mérges igen, kiabálni is volt képes, ha a helyzet úgy hozta, de azt, hogy a kezét emelni akarja, a volt barátnője hozta ki belőle először. Sohasem ütötte meg, ettől függetlenül elérte nála néha az elferdült világnézetével, meg a féltékenykedésével, hogy poharakat, tányérokat akarjon törni, ajtókat csapkodott, és még sorolhatná. Sosem bántaná a gyengébbik nemet, de a tűréshatárának szélére keveredve már a baleset előtt érezte magában a változást. A baleset csak begyújtotta a benzinnel fellocsolt lelkét.
A dühe és az alkohol hajtotta afelé, hogy megüsse Antoniot is, amikor az nem akarta előadni neki a napsugarat, akire szüksége van. Most viszont, feszüljön bármennyire az arca az idegtől, szorítsa akármilyen erősen az öklét össze, már nincs meg benne az a lendület, ami ismét szembe merne szállni a másik bátyjával. Nem gyávaságból, mert mint már többször kiderült, Bent nem érdekli már nagyon, mi történik a testével; elkönyvelte azt selejtesnek, és éppen az ilyen selejteket szokták tesztelésből kemény helyzetekbe dobni. Inkább szól az, hogy visszafogja magát Clarának, mint bármi másnak. Az meg csak segít rajta igazából, hogy már nem mocskos részeg, csak éppen, hogy az.
- Jól van, vettem. - Mondja kissé flegmán, csak menjen már innen arrébb a másik, mert mindennel akar most foglalkozni, csak éppen vele nem. A lelke a reménynek hála enged a stílusán, ezért kér ismét elnézést a szőkétől a viselkedése miatt, de mosolyra most nem tudná rávenni semmi. Pedig érez némi nyugalmat annak kapcsán, hogy nem küldte el a másik a fenébe, sőt, az előbbi pillanat után még segítenie is akar megérteni a részleteket, úgyhogy érzi a melegséget a mellkasában, de az arca mereven és fáradtan figyeli a környezetét, ahogy lemennek a lifttel a földszintre.
A tarkójához érinti az egyik tenyerét, és megmasszírozza azt a részt a kérdésre, mert volt bőven igazság, vagy valóság a szavaiban, amikor azzal fenyegetőzött, hogy valaki mással jobb lenne dolgoznia. Nem keresi pár pillanatig a másik tekintetét, aztán mégis megtalálja, mert mintha vonzaná magához.
- Én sem tudom. - Válaszolja őszintén, mert nem tudja, hogyan tovább innen, és mi volna a helyes döntés. Vagy, hogy egyáltalán hogyan tudna neki segíteni a másik megtalálni a válaszokat, ha nem úgy, hogy ő továbbra is a betege lesz.
- Kedden mennék legközelebb. Szerintem ott leszek. - Engedi el a tarkóját, és zsebre teszi azt a kezét, aztán kifújja a levegőt az orrán keresztül, és annyi mindent akarna mondani, hogy szétfeszíti az amúgy is sajgó fejét, ahogy egyre inkább józanodik.
- Komolyan segíteni akarsz? - Ez foglalkoztatja a legjobban jelenleg, hiszen kedves még nem volt a napsugárral, Clara mégis kitartóan akarja megváltani a lelkét ennek a férfinek, aki ezt nagy valószínűséggel nem érdemli meg. Vagy, csak nagyon kemény teperés után lehetne csúfosan ráfogni, hogy mégis.

Elgondolkozik rajta kint, a hűvös levegőn, ahogy az alkohol egyre inkább hagyja cserben azzal, hogy ürül a szervezetéből, hogy ha ő úgy érzi, sok volt neki a mai este, akkor hogyan érezheti magát a napsugár. Az ábrázatából ítélve talán duplán ül meg a vállán, ha nem többszörösen, és ő elveszi róla a tekintetét néhány pillanat erejéig, hogy a parkoló autók, meg a járókelők kössék le jobban, legalábbis látszólag. Ben most inkább csak rendezni próbálja a fejében kicsit a káoszt, mert a saját katyvaszába bekerült a másik is, amitől meg kellett volna óvnia, mégsem tette. Valószínűleg túl önző a saját gyógyulását tekintve, azt pedig nem feltételezi, hogy bárki megértené a tettei mögött rejtőző sokfajta érzelmet, köztük a kétségbeesést, a lemondást, a félelmet, és még sorolhatná. A másiktól sem várja el, ezért kezdi magát pocsékul érezni, amiért belerángatta érzelmileg az egészbe, mikor.. ő a napsugár.
Mégis azt közvetíti felé szavakkal a szőke, hogy akarja ezt csinálni, hiszen ha nem így volna, itt lenne a remek lehetőség; segít neki, de nem úgy, hogy a testét megpróbálja helyrehozni, hiszen ahogy mondta, valószínűleg a lelkében a hiba. A csalódottság azonban, ami annak szólna, ha nem jelenne meg kedden, már most kiérződik a hangjából, mondjuk ettől Ben jobban ma este már nem lesz. Vissza kell csatolnia valahogy a régi önmagához, hogy helyrehozza, amit rövid idő alatt sikerült tönkretennie valamilyen mértékig.
- Megígérem, hogy ott leszek. - A mondat első felénél még mélázik a lány mögött valamin, de a végére megtalálja a szemeit, és őszintén beszél. Mondhatná, hogy mostanában az ő ígéreteire nem lehet úgy számítani, mint ahogy azt talán a szőke gondolja, de igazából nem ígért ő semmit évek óta, úgyhogy bízik benne, hogy nem okoz csalódást. Most azt érzi, hogy mivel a megoldás valahogy a másiknál van, ezért időt kell együtt töltenie vele.
- Én nem.. - Kezdi nehezen, pedig tudja jól, mit akar mondani, vagy a mondanivalójával kifejezni, de annyira régen szólt bármi kedveset, vagy kért bocsánatot, mintha már nem is tudná, hogyan kell. Eljön pedig majd az idő, amikor Hunter és Katherine lesznek azok, akikkel ezt meg kell tennie, az pedig sok könnyet von majd maga után, amire még nincsen felkészülve semmilyen formájában.
- .. nem akartalak belerángatni ebbe. Ha ez számít valamit. - Mert nem tudja, hogy a mondat utolsó felére mi a válasz. Ben nem tudatosan ébredt fel egy napon, hogy majd pont ez a lány probléma nélkül hozzá fog tudni érni, ő pedig ráerőszakolja magát kétségbeesésében, mert évek óta először reményt lát a gyógyulás bármilyen formájára. Clara pedig csak olyan féligazságokkal rendelkezik, amik biztosan nem segítik abban, hogy kereken lássa ezt az egészet.
- Szerintem ideje mennem. - Mivel nem tudja, mit kellene pontosan megmagyaráznia még, ezért bele sem tud igazán kezdeni. Talán lesz ideje még, meg lehetősége, hogy kerekebbé tegye a történetet, de az nem ma este fog megtörténni. A legjobb mindkettejüknek most az lenne, ha pihennének az egészre néhány napot, kedden talán okosabbak lesznek valamivel.

A sejtjei annyira nem sietnek el innen, mint az esze teszi, ami egyébként igyekszik a szívét mostanában mindig és mindentől megvédeni. A sejtjei beszélgetnének még, akár teljesen jelenléktelen dolgokról is, de az esze már csak egy taxira, egy forró zuhanyra, és az ágyára vágyik, lehetőleg Katherine és Hunter mindenféle megjegyzése nélkül, hogy mégis hová lett, miért maradt ennyire sokáig, és miért van ennyire erőteljes alkohol szaga egyébként. Valóban szokatlan tőle, mióta az államokba jöttek, hogy ha nem muszáj, akkor kitegye bárhová a lábát, de attól függetlenül, mennyire botrányossá kerekedett valahol a mai este a verekedés, meg a részeg Ben felbukkanása miatt, összességében nem érzi eredménytelennek, így az a részlet sem lehet butaság, ahol társaságba mert menni, aztán a két lábán járva bolyongott a városban.
Meg kell találnia a szavakat idővel, hogy értelmesebben tudjon kommunikálni, de ez nem most fog megtörténni, úgyhogy bólint a másik szavaira, mielőtt sietősebbre fogná kissé. Nem tudja, mit lehetne arra mondani, hogy egy csapat lesznek, hiszen az elképzelés egy gyógytornász meg a betege között mindig is hasonló kellett volna, hogy legyen. Náluk ez nem esett meg, ez a csapat pedig már kissé különbözik az eredeti értelmezéstől, ő meg egyszerre izgatott és retteg attól, ami kedden megeshet.
Túl sok minden történhet, közben pedig semmi. Egyiknek sem örülne igazán, mert a szétcincált lelke nincsen felkészülve sem túl sok behatása, sem semmilyen további csalódásra.
- Igen, kedden. - Mintha még mindig ízlelgetné a szavakat, mert nem lenne biztos abban, hogy megjelenik valójában. Az alkohol követelte tulajdonképpen ezt a másiktól, hogy segítsen, hogy ne meneküljön ez elől, de a józan Ben még mindig a páncél mögött érzi magát a legnagyobb biztonságban. Meg a szőke közelében, hiszen ilyesmit kell jelentsen, hogy hozzá tud érni, nem? Valakit, akitől nem kell félnie, pedig Ben nem különösebben érzi, hogy a világ félnivaló hely lenne. Viszont a traumáknak rengeteg arca lehet, ő pedig nem ismerheti az összeset, nyilván.
- Aludj jól, Napsugár. - Mondja végül, mielőtt elindulna az út felé, nem törődve azzal, hogy a megszólítást Clara nem biztos, hogy érteni fogja, de Ben már annyiszor forgatta az elméje fogaskerekei között, hogy számára ebben már semmi idegen nincs, úgy sem, ha kimondja.
Az úthoz érve úgy inti le a közeledő taxit, mintha ősgyökeres New York-i lenne, és emiatt már csak néhány pillanat, amit a másik láthat belőle, mielőtt a jármű elhajtana. Miközben ez megtörténik, Ben is követi a szemével az épület bejáratát, egészen addig, míg már nincsen hová hátrafordulnia, ezért a tekintetét előre vezeti, és a szemeit lehunyva fújja ki a levegőt, amit azóta bent tartott, hogy elköszönt a másiktól.