Maddie & Slay

In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

A fejemet a mögöttem feszítő fehér falnak ütöttem ütemesen egy olyan belső ritmusra, ami leginkább az agresszív taiko dobokat idézte legalább ötven zenésszel a gondolataimban. Az ujjaim az üveg nyakán vándoroltak le a kiszélesedő részig, hogy aztán rákulcsoljak a tenyeremmel annak nyakára, elfedve a kiöntő részt is lapát kezemmel. A sóhajtás szinte úgy robbant ki a számon, ahogy hatvanadjára néztem rá az asszisztens bigére ott az asztal mögött, aki azóta szinte csak engem bámult pofátlanul, mióta betettem a lábam a váróba, hogy a Dokicsajjal találkozzak. Életemben először. A kisbige nem éppen volt az esetem ezzel a pitbull őrzéssel, az pedig, hogy bemutatkozott sebtében, talán azzal kellett volna kezdenem, hogy nem fogom megjegyezni a nevét. A ruhaméretét annál inkább. A csípője érintését és azt is akár, hogy a ruha hol fordult redőzve a testén. Mondjuk úgy, hogy szakmai ártalom volt ez. Ismerni mások testét, a mozgásukat, a kívánságukat, anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzájuk értem volna.
A whiskey talán nem a legjobb ajándék egy totál ismeretlen spinének, de csak nem hagyhattam az asztalán tapló módon bankókat különböző fejekkel a zöld papíron, nem igaz? Ha meg nem iszik, akkor maximum félrerakja, kidobja, vagy átadja ennek a méricskélő, idegesítő némbernek itt, tőlem alig öt méternyi távolságban. A Baby Bourbon volt az első bourbon ebben az államban, és az első whiskey a Szesztilalom óta? Ó, igen, a Dunhill mellett a párlatok is a kedvenceim közé tartoztak, különösen ez a négy évig tölgyfahordóban érlelt lötty.
- Mr. Lockwood - kezdett bele az asztalos nő, mire ránéztem. Lackwood! Fahiányos, majdnem olyan, mintha a vas lenne kevés bennem, de csak a fa. Tiszta természeti elem vagyok. Majdnem. Annyira nehéz? Persze, jegyezzük meg Montesquieu nevét vagy akár azt, hogy hogyan kell kimondani Rousseau nevét, de az ilyen egyszerű angol nevekkel a saját országunkban legyünk hadilábon. Mivel fogalmam sem volt, hogy a nevemmel mit akart jelezni, ezért inkább a jótékony csendet választottam.
- Ne haragudjon meg, de az épületben tilos a dohányzás és az alkohol fogyasztása is - folytatta, nekem pedig automatikusan a zárjegyre siklott a pillantásom. Most szórakozik? De komolyan.
- Nem magamnak hoztam, hogy szíverősítőként szolgáljon a szeánszunk alatt Ms Riggs-nél. Ne aggódjon, hölgyem, én nem tépem fel a dugóját és nem locsolom le magam az alkohollal - feszült meg az állkapcsom, ahogy egy instant Sheldon- vigyorba fordult az addigi ki nem mutatott kedvességem. Üldözési mániám is lett időközben? Harold örülni fog nekem. Komolyan többet foglalkozott velem az utóbbi időben, mint az az ortopéd sebészétől elvárná az ember. Ne felejtsek el neki venni egy hordó almát, jut eszembe! Nem pazarlunk whiskeyt és nem volt szándékomban vetkőzni sem az idegen nők előtt.
A részemről befejezettnek tituláltam ezt a beszélgetést, ezért az ajtót szuggeráltam, és a legszívesebben dörzsölgetni kezdtem volna a lapját, hogy a Doki legyen a Dzsinnem, és nagyjából a harmadik simogatásra megjelenjen előttem.
Nagyjából itt tarthattam a gondolataimban, amikor a legnagyobb meglepetésemre valóban nyílt az ajtó, és a már online felkeresett és lemeózott szőkeség jelent meg az ajtóban.
- Helló! - akarom mondani üdv néked, hölgyem. Most le kéne térdelnem? Vagy inkább álljak fel? A combomról elemeltem a whiskeys üveget, ahogy felemelkedtem a székről, és megvártam, ahogy az előző tag kivándoroljon a nő rendelőjéből, mint egy elveszett, aztán megtalált gyapjas mamut. A fején lévő bozont erre utalt nálam, mert már hónapok óta nem találkozott sem borotvával, sem pedig hajnyíróval. Megvártam a búcsút, ha váltottak még pár szót, de nem volt türelmem ahhoz, hogy több időt töltsek az asszisztenciával. Bár a nőnek kellett volna nyújtania a kezét elsőre, megelőzve a jobbomat nyújtottam felé egy kézfogásra.
- Ms Riggs, köszönöm, hogy fogad. Keith Lackwood a nevem. Hogy érzi magát?- mosolyogtam rá, de inkább a szemeit figyeltem. A vezetéknevemet kihangsúlyozva mondtam, hogy az asszisztens is meghallja. Baszd meg, Harold! - amennyiben betessékelt a rendelőbe, ráérős léptekkel mértem fel a helyiséget, megnézve minden bútort és színt magamnak. Nem mintha értettem volna ezekhez, de azért az ember előbb mindig felméri a terepet.
- Az ortopéd sebészem írt Önnek egy ajánlólevelet - jutott eszembe, és a farzsebemből kiszedtem egy négyfelé hajtott A/4-es lapot, hogy a nő felé nyújtsam azt. Amit amikor megkaptam, negyedelve eltéptem, aztán percekkel később a kukából kihalászva celluxszal összeragasztottam. Nem fogok bocsánatot kérni a saláta-cucc miatt. A papír nagyjából az újdonsült kórképemet festette le pár szóban, mint szteroidos fájdalomcsillapító függőség, de szerepelt még rajta a hét évvel ezelőtti csonttörés és ín- és izomszakadás is benne. A kórképem és úgy kvázi az életem a kórlapokon nyílt titok volt, köszönhetően a lekérhető adatoknak. Elméletileg sportbaleset. Gyakorlatilag pedig egy élet végét jelentette. A whiskeyt még mindig a balomban tartva lóbáltam meg a combom mellett. Nem akaródzott letenni. Itt sem lehet inni? Tényleg? Pedig részegen biztosan világmegváltó ötleteim lennének. Vittem magammal az üveget, most épp az újabb székhez/fotelhez/kanapéhoz, bármi is volt a helyiségben, mintha életem egyetlen plüsse lenne. Talán még mindig megvan valahol Heston, a majmom. Ha anyámat megkérdezném, biztos, hogy még a föld alól is előkaparná azt a szőrös szart. Én mondom.

keith&madelaine

Maddie & Slay

In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

Mennyire igazak azok az átkozott sztereotípiák! Hogy az angolok csak az időjárásról képesek beszélni és akkor is megkérdezik a másik féltől hogy van, ha igazából nem is érdekli őket a válasz?! Nos, ez így volt. Egy kis kanyarral. Nem igazán volt szándékomban a Nagy Alma meteorológiájáról diskurálni és egyébként meg érdekelt, hogy érzi magát a nő, mert nem volt kedvem egy fanyar hangulatú órához. Te jó isten, még 59 perc és 36 másodperc volt a végítéletig. Hogy a jó életben fogom én azt kibírni? Mert az egy dolog, hogy a termekben az egy órányi edzés és tánc olyannak tűnt, mint Thanos egy csettintése. Csak egyetlen pillanat. De itt, úgy éreztem, nem fogom visszasírni az eltelő perceket. Nem a nő miatt, félreértés ne essék, igenis mutatós volt, csak abban nem hittem, ami neki az élete volt.
- Máris - válaszoltam csak ennyit a helyfoglalós játékra, és ahelyett, hogy a lehető legtávolabb akartam volna kerülni Ms Riggstől, az asztala átellenes oldalán lévő fotelben foglaltam helyet. Gondolom a berendezés része volt annak is, hogy az ember otthon érezze magát, hogy ne feszüljön be, ha csak a dokinőre nézett. Gondolom. Mindennek megvolt az oka, ahogy nálunk a Studioban lévő tárgyaknak, színeknek és fényeknek is. A srácok kedvenc terme a mélyvörösre festett hármas volt, oldalán végig tükörrel és a középre berakott rúddal. Hannah kérte, nekem pedig nem volt ellenemre az újítás, de a telifalas tükrök sora minden termünkben felsorakoztak. Rengeteget tudtunk tanulni abból, ha mozgás közben láttuk magunkat. Olyan hibák is kiütközhettek, amiket mi magunk észre sem vettünk volna.
A whiskey egészen jól érezte magát a combomon, miközben az ujjaim ismét a nyakára tévedtek, csak hogy megtámasszam az üveget, mielőtt szilánkjaira törve zúzódott volna szét a padlózaton.
Nem különösebben figyeltem, ahogy a papírt olvasta, csak akkor emeltem fel rá a pillantásom, amikor megszólalt és egy olyan témába kezdett, amivel nem biztos, hogy sokan. A játékos feladat. Megforgattam a szemeimet is erre a gondolatmenetre, mert biztosan megvolt az oka annak, hogy ezzel akarta kezdeni.
- Értem. Ígérem nem fogok sokat gondolkodni azon a három szón - mosolyodtam el lemondóan, hogy a következő pillanatban már az üveget figyeljem. Felemelve a kezem a nő asztalának lapjára csúsztattam a 46%-os alkoholtartalmú italt, amiben csak 35 cl folyadék várt arra, hogy kibontsák és ha nem is egyben, de felhörpintsék minden kortyát.
- Legyen az első szavam a whiskey - az ujjaim elengedték az üveget, hogy visszadőljek a fotel háttámlájának. Ha magyarázatot is szeretett volna ezekre, hát azt is meg fogja kapni. Igazából vehettem volna a nőnek egy csokor virágot is, vagy bonbont, de mindegyik apám hagyatékai lettek volna. Az udvarlást pedig nem fogom elkezdeni, hiszen volt már egy nejem, aki legtöbbször nem is értékelte azt, hogy ilyen semmiségekkel figyeltem volna oda rá. Ő jobban szeretett enni. Két falatot, a steak-emet pedig csak arrébb kotorta mindig is a tányéron, csak hogy három borsót kergessen a tányéron. Gyűlöltem, hogy éheztette magát egy-egy szerepre. A csípőcsontja már természetellenesen szinte átszúrta a bőrét, hiába mondtam neki sok esetben, hogy az önsanyargatással nem megy semmire. Ő eldöntött valamit, az úgy is volt.
- Krokodil - néztem Madelaine szemeibe, a második szavamnál. Lehetett volna oroszlán is. De elég intuitív voltam, szóval a korlátoltság sosem volt az erényeim egyike. Az önkifejezés, a szabályok, a pontosság igen. Mióta a koreográfiával és az edzésekkel foglalkoztam, sokkal szabadabbá váltam. Már nem akartam kényszeresen megfelelni, hiszen senkinek a véleménye nem számított a hivatásomban. Majdnem elértem azt táncosként, amit akartam. Most a nejemre voltam az életemnél is büszkébb. Ha épp nem ment az idegeimre. - Gondolom hallott már az orosz drogfajtáról is, ami ugyanezen a néven fut - tettem hozzá mintegy elgondolkodva. Láttam róla videókat. Hát, nem volt kellemes látvány a leeső, lehámló bőrfelületekkel. Az emberi elme kiszámíthatatlan volt. Most épp nekem sem sikerült egy irányelven megmaradni.
- A harmadik pedig... legyen - megígértem, hogy nem gondolkodom el túlságosan. - Pink Floyd! Szerintem egész jó a zenei ízlésük - maradtam meg a banda említésénél, és habár csak szavakat kért, az utolsó kettőnél magyarázat is kapott, némileg. Nem hagyhattam ki az elsőt sem, mert az úgy árválkodott volna csak Ms Riggs asztalán. - A whiskeyt Önnek hoztam. Tudom, hogy nem szokás ide mást hozni, mint az önsajnálatot, az elárvulás érzését, a segítségkérésért esedezni némán, de úgy voltam vele, ha Ön az idejét rám pazarolja, akkor igazán beleadhatok a közösbe én is valamit. Ha kidobná, ne tegye. A szekrény tetején is biztosan jól érezné magát az alkohol - vontam meg a vállaimat. Nem fog a padlóhoz vágni ennyi kiadás. Hogy szerette-e a tölgyfahordóban érlelt zamatát a whiskeynek, abban nem voltam biztos. De nem tűnt egy Sex on the beach típusú nőnek. Így ismeretlenül sem. Érdekelt, hogy ezzel a három szóval mit fog tudni kezdeni, leginkább azért, mert tényleg nem gondolkodtam el a lehetőségeimen. Az oroszlánok királyak voltak. De nem Pink Floyd volt a kedvenc bandám. Igazság szerint szinte mindent meghallgattam. Kedvencem viszont nem igen volt. Beszélhettem volna apámról, vagy a távolban lévő öcsémről is. De minek? Mindenkinek megvolt a saját élete. Az enyém ide kötött. Mondjuk nem ide-ide, a pszichológus szobájába.

keith&madelaine

Maddie & Slay

In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

Hogy működött ez az egész? Akik pszichológushoz jártak, vajon mennyire és mennyiszer akarták volna megfordítani a beszélgetést, csak hogy eltereljék a szót magukról? Gyanítom, hogy ez a szám nem a nullához konvergált, ahogy az sem, hogy az emberek úgy kerülték az agyturkászokat, mint a pestisest a XXI. század hajnalán. Egyfajta népbetegség volt ez és ha én is elleneztem tulajdonképpen a külső segítséget, Harold ultimátumot adott. Vagy én magam megyek el egy kis hátszéllel, vagy pedig ő jön majd házhoz. Nem szerettem, ha választás elé állítottak és ketrecbe vetettek. A két rossz közül pedig talán ez tűnt az élhetőbb lehetőségnek. Olyasvalakit kiválasztva, aki talán szimpatikus is lesz majd idővel nekem. Ez nem a nő bűne volt, sokkal inkább az előítéletből fakadt. Mert az emberek a lelki eredetű megzuhanásoktól és azok kimondásától úgy fostak, mintha a legnagyobb démonukkal kellett volna szembenézniük.
Pedig ez is csak egy színház volt. Egy olyan próba, ahol nem törhet csontom. És talán Tina sem fogja a fejemhez vágni, hogy egy nővel töltöttem el együtt kettesben relatíve sok időt. Sok esetben úgy mart belé a féltékenység, hogy azzal húst tépett, bőrt nyúzott és néma sikollyal roppantott gerincet. A próbák átka volt ez, a stressz pedig olyan mélységeket nyitott meg benne, amire csak a nők voltak képesek. Alantas versenyszellem volt ez, mióta csak ismertem, azóta ilyen volt. És mégis a számomra létezhető leggyönyörűbb nő volt.
Egy másik csinos nő pedig ott ült az asztal átellenes oldalán, a mosolya pedig meglágyította az arcát, ahogy az alkoholos üveg csúszott az asztal lapján. Nem kellett volna. Tudtam jól, hogy értelmetlen gesztus volt ez tőlem, mert ezért az egy óráért a munkabér a kezében landolt, de apám megnyúzott volna, ha nem teszek úgy, ahogy a belső kényszer diktálta. Az, hogy gyerekként szigorú nevelést kaptam és az összes szabad órám be volt táblázva az oktatás után is, megkövetelte, hogy odafigyeljek másokra. Bólintottam a nő szavaira. Remek. Egyik szemem biztosan sírva fakadt volna, ha az üveg a kukában landolt volna. A másik is elhullajtott volna némi férfias bőgést, ha ráadásul előttem tette volna meg. A kérdésére elmosolyodtam. Olyan kedves volt, ahogy próbált megfejteni. Az indokaim és a tetteim határozták meg számára azt, aki vagyok ebben a pillanatban. A tenyereim csúsztak végig az előzőleg felszabadult, farmerbe bújtatott combjaimon.
- Ha bonbont hozok Önnek, vagy csokoládét, akkor azzal mellélőhettem volna. Vannak, akik nem szeretik és nem eszik meg az édességet - kezdtem bele, végig a nőt figyelve, a hangom nyugodt tónust ütött meg. - Mellesleg egyfajta népbetegség már a laktóz intolerancia, úgyhogy ha esetleg Ön abban szenved, akkor nem érezhette volna az olvadó csokoládé ízét, és ugyancsak túl kellene adnia rajta. Nem akarom megsérteni, de ha az asszisztense kapta volna meg, inkább hazavinném. Egészen furcsa nőt alkalmaznak, kotnyeles személy - ráztam meg a fejemet is lemondóan. Igen, nem lopta magát a szívembe a fontoskodásával. De nem támadtam senkit, ezért is folytattam inkább az érvelésem.
- Miért hoztam volna virágot? Nagyon kicsi az esélye, hogy a születésnapját ünnepelné ma és nem is mondanám ezt a találkozást randevúnak. Ha csokorral jövök, túl sok. Ha egy szál rózsával, akkor meg a színével lettek volna gondjai - igen, minden nő túlértékelt egy gesztust. Mindig mellélőttek a fickók, mert egyszer sok volt, egyszer kevés az, amit megtettünk nőkért. Igazodjon ki bárki is a nőkön, esküszöm megérdemelte volna a nem létező Gandhi-díjat. - Az alkohol egyezményes. Úgy értem, ha nem hivatásos sportoló, akkor erre a legtöbb az esély, hogy meg is fogja talán egyszer majd kóstolni. Egyébként nincs rossz íze, és hazai termék, ennél New York-ibbat nem találna - döntöttem oldalra a fejemet, a szemeim pedig az üveg fényben megcsillanó nyakára vándoroltak. Az Egyesült Királyság szülötte voltam. Habár sok éve már, hogy a Nagy Almában laktam és már nagyon ritkán lehetett kihallani a szavaimból az angolságomat, büszke voltam a származásomra. A királynőre és arra, hogy évszázadok óta megdönthetetlen monarchiát képezett a társadalmunkban a királyság. De elfogadtam az Államok törvényeit is, azt betartva éltem a mindennapjaimat.
- Minden szubjektív. Bármit is mondtam volna, azt Önnek el kellene fogadnia, Ms Riggs, nem igaz? - kérdeztem vissza, kinyújtva a lábaimat is a fotelben ülve. Kényelmes volt, nem fogok fészkelődni. Különben sem késsel támadt a torkomnak.

keith&madelaine

Maddie & Slay

In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

Bárki is elgondolkodott már bármikor is azon, hogy mi van a pszichológusokkal? Ők, ha mondjuk egy traumát képtelenek feldolgozni, akkor ők hova és kihez fordulnak? Vagy megpróbálják önmaguk megoldani, feltérképezni a saját korlátaikat és ha nem bírnak vele, csak akkor mennek tovább? Vagy ők képesek egy csettintésre magukat rábízni másokra? Régi professzorokhoz, előadókhoz és a tanárokhoz járnak el a saját problémáikkal? Vagy totálisan elvesznek a saját maguk mocsarában, miközben másokon próbálnak segíteni? Mi van a börtönpszichológusokkal? Ők hogy képesek elválasztani a munkát az élettől, ha egy rab arról vall, hogyan belezte ki az áldozatát? Mi van azzal az elítélttel, aki gyerekeket erőszakolt meg? Őket hogy nem ítélik el? És mi van azokkal az iskolai pszichológusokkal, akik az oldalvonalról nézik/hallgatják végig azt, ahogy a diákokat otthon a családtagok lelki terror alatt tartják? Ők nem tudnak mit tenni azon kívül, hogy mély hallgatásba burkolóznak, ha mesél a gyerek és a gyámügynek szólnak, a családsegítőknek, miközben a gyerek ugyanúgy szenved addig, ameddig a procedúra tart. Ők mit éreznek ezekben az esetekben?
Ezért sem lepett meg az, hogy a Doki végighallgatta a monológom és kibírta azt, hogy a női szokással ellentétben nem szólt közbe hülyeségeket, nem szúrt közbe hozzáfűzéseket. Tinával néha emiatt is képes voltam összekapni, mert úgy gondolta, hogy minden gondolatáról tudni akarok és minden nyavalyája érdekelt. Nem arról volt szó, hogy ne szerettem volna a nejem, de könyörgöm. Arról miért kell tudnom, ha éppen a nehezebb napjait éli, akkor pecsételt-e vagy folyt, mint a Niagara? A lényegen nem változtatott, akkor önmegtartóztatásban kellett élnem és figyelnem arra, épp mit és hogyan mondok. Madelaine, amikor beszélni kezdett, a pillantásomat az arcára vezettem, és most rajtam volt a sor, hogy tartsam a pofámat. Képes voltam rá. A férfiak amúgy sem locsogó szófosó népség volt, teljesen abszolválható feladatnak tűnt az, hogy hallgassak.
Meg utána is, és csak egy bólintással reagáltam le a kísérleti nyúl szerepét. Tulajdonképpen mind azok voltunk egy ismerősünknek. Kísérletek a reakciók miatt, a gondolatok és a tettek végett. Nem pazaroltam rá szavakat, megértettem a nő gondolkodását ott, az asztal mögött ülve. Már neki. Én előtte pakoltam le és szerintem ki fogok bírni még vagy ötven percet ebben a pózban, nem voltam mindig túlmozgásos.
A gondolatmenet a Doki részéről tovább folyt, én pedig elvesztem a szavainak ritmusában, a szavak nyomatékának meghajlásában. Elmosolyodtam a tapogatózáson, a jobbom pedig a combomról a fotel karfájára csúszott, szórakozottan végigtolva rajta az ujjaimat. Na, csak ennyire volt egyértelmű, hogy a részletek embere voltam mind munkában, mind a magánéletben. Pazar! Megtehettem volna, hogy kussolok, de a Harold általi levél, a kórképem, az, hogy itt voltam, mindegyik indok volt arra, hogy valóban probléma volt. Minek is tagadnám?
- Volt már valaha balett előadáson, Ms Riggs? - kezdtem bele a mesébe, vagy inkább témakifejtésbe, kinek mi. Ha válaszolt a kérdésemre, csak akkor folytattam: - Aki a mozgást választja, különösen a balettet, nagyon korán kell elkezdenie, mert minden egymásra épül abban a szakmában. Vannak alaplépések, és ha azokat tökéletesre fejlesztettük, akkor haladunk tovább a tanulásban. Nem elég egy hónap arra, hogy mindent tudjunk, és ameddig egy nyelvet gyorstalpalóval pár hétnyi intenzív kurzussal képesek vagyunk elsajátítani, addig a tánc nem ilyen. Ha nem úgy mozdul a lábfej, ha egyetlen mozdulat is nem úgy történik, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, akkor annak rándulás, ficam, vagy valamilyen baleset a vége. A balett olyan "intézmény" - tettem macskakörmöt a levegőbe, jelezve a metaforát a nőnek - ..ahol nincs olyan, hogy szórakozunk. Az kőkemény szabályokon, mozdulatsorokon alapul. Mondja, Miss Riggs, ha egész életemben szinte ehhez kellett tartanom, akkor úgy gondolja, hogy ezt az átvett gondolkodásformát másba nem fogom beleépíteni? - Felsóhajtottam, a nőről elvezettem a tekintetemet, megnézve magamnak megint a berendezést.
- Koreográfusként ezek a szabályok nem változnak. Lehet, hogy már más az életem, hogy már nem állok színpadra, de a megtanult és eddig jól alkalmazott szabálykövetéseimen nem tudok változtatni. Az már más kérdés persze, hogy milyen metódusok alapján érem el azt a maximalizmust a diákjaimból, amit ki akarok hozni belőlük - ráztam meg a fejem, a jobb lábamat pedig behúztam a fotel anyagához, a sarkam ért az aljához. - Nem magam miatt válok nyerssé sokszor és vagyok vaskalapos, hanem miattuk. Mert olyan nincs, hogy ne tudnák elérni azt, amit még nem látnak meg magukban, csak mert korlátoltak, csak mert nem hisznek valamiben még. Mit gondol erről, Ms. Riggs? Ön mit tesz, ha egy-egy részlet nem úgy alakul az életében, ahogy azt eltervezte alepvetően? - érdeklődtem a vis major esetekről. Vagy a külső tényezőkről, amibe neki nincs beleszólása, amit nem tud befolyásolni. Ha én voltam a páciense, attól még érdekelhetett az ő problémamegoldó képessége is. Csak mert egyértelmű volt, hogy minden embernek más folyamata volt ezeknél az eseteknél. Objektíven nézve tanulhattunk mindig a másik embertől.

keith&madelaine

Maddie & Slay

In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

Felüdülésként hatnak ezek a pillanatok. Nem kifejezetten az előttem ülő nőre gondolok ebben a percben, hanem általánosságban véve az intelligencia, a tudással rendelkező emberek kerülnek el engem, és talán joggal mondhatom, hogy minden az iránt sóvárgó embert. Könnyű azt mondani, hogy olyan társasággal vegyük magunkat körbe, akik a pozitív fejlődést képesek kihozni belőlünk, akik nem energiavámpírok, és a tudáséhségük legalább akkora, mint a mienk. Kevésbé tanult emberek ezt a potenciált aligha fogják meglátni, észrevenni pedig még kevésbé.
Ha körbenézünk, mennyi ismerősről tudjuk azt elmondani, hogy megihletnek? Hogy tényleg élvezzük a velük való társalgást és nem csak kötelességtudatból vagy tiszteletből nem lépünk le idő előtt fals indokokkal? Mennyien merjük azt a másik szemébe mondani, hogy kurvára nem érdekel a locsogásuk? Ha tippelnem kéne, ennek a száma a nulla felé konvergál, de minimum egy cosinus-görbe félbehagyott maradványai ezek. Talán pontosan ezek miatt a legjobb, ha senki sem ismer, ha senki sem ismeri ki azt teljesen, aki voltam és vagyok. Nem azért, mert bizonytalan lennék a másik emberben, hogy ne tudna kezelni, de mégis. Nem lehetek ugyanaz férj, aki vagyok otthon, és ugyanaz a koreográfus, edző, aki a teremben vagyok. A feleségem teljesen más ént vált ki belőlem, mint azok a gyerekek és fiatal táncosok, akiket nem éjszakára szállásolok el a saját ágyamban. A diákjaimnak nem fogok beszélni a függőségemről, a traumáról, ami az egész további életemet meghatározta. Nem fogom őket beavatni abba, hogy megfordult a fejemben talán az öngyilkosság gondolata is évekkel ezelőtt, ott, Svájcban. Mert nem csak akkor halunk meg igazán, amikor a szívünk egy utolsót dobban, de csak akkor tudunk új életet kezdeni, ha nem a koporsóban, féregrágta lyukak mentén porlad szét a testünk.
Válhatnék szentimentálissá. Hibáztathatnám azt, aki miatt kettétört a karrierem, de az élet, ha valóban éljük, nem végződhet haragban és gyűlöletben. Attól függetlenül, hogy mégis csak egyetlen ember egyetlen mozdulata okozta mindazt a törést az életemben, aki miatt már nem az vagyok, nem az teljesen, mint aki a baleset előtt voltam. Egyetlen rossz pillanat és egyetlen döntés az ok, az indok. Értékeltem, hogy Ms. Riggs nem szakított félbe, ezzel talán a gondolatmenetem is haladhatott a saját medrében, úgy, ahogy én akartam. Nem árultam zsákbamacskát a szavaimmal. Voltak elveim, voltak szabályaim és a háttérben álló neveltetésem erényei is megcsillantak, mert hiába, hogy a jólét az egész életemet végigkísérte, a saját vagyonomért is megküzdöttem, letettem valamit az asztalra, amire büszkének kellett volna lennem és valójában örökös elégedetlenség szülötte voltam. Magam miatt. Mert több akartam lenni mindenki más által, úgy, hogy nem bitoroltam mások sikereit, úgy, hogy nem a hátukon felkapaszkodva értem el azt, amire vágytam.
Jó volt hallgatni a nő zöngéit. A szavakat, amiket használt, és ahogy kimondta azokat. Ha valaha is olyan voltam, aki mások szavába vágott, most egyszer és mindenkorra befejeztem azt. Elhitette velem, hogy minden, amit mondott, igaz. Hogy értelme van mindennek és még csak arra sem kellett emlékeztetnem, hogy ne értenék vele egyet. Mert logikus volt, igazából minden mondata tény. És ha mindannyian mások is voltunk, mind-mind más opciókkal és megoldókulccsal az adott problémákra, végtére is a legutolsó pontja az volt a folyamatnak, hogy megoldást kapjunk és konklúziót vonjunk le belőle. Egyetlen kutya sem fog kétszer ráharapni egy sünre, és a macska sem fog harmadjára is végignyalni egy béka bőrén. A visszakérdésre egyetlen bólintás volt csupán a válaszom, mert tudni akartam. Talán róla is többet, mert a bizalom kétélű dolog volt. Nem lehetett kitálalni olyannak, aki ne adna érte cserébe bármit. Akármit. Hogy tulajdonképpen Madelaine tényleg úgy vélekedett-e, ahogy azt megosztotta velem, nem tudhattam. Hogy játék lett volna csupán minden, ami itt bent történik? Színjáték? Reméltem, hogy nem. Nem lehetett, és nem a páciensei miatt. Sokkal inkább amiatt, hogy önmaga tudjon maradni, őszintének kellett lennie. Szerettem volna ezt hinni.
Túl gyorsan szakad meg a gondolatmenet, és ha az előbbiekben úgy is éreztem, hogy úgy kerülgeti a múltam, és a jövetelem tényleges okát, mint macska a forró kását, megmosolyogtatott. Nem volt arcrepesztő, csak egy lassú, alig-rándulás a szám szegletében. Ha nem is vádolt meg, jelezte, az orromra koppintott azzal, hogy ismételten én kerültem a téma középpontjába, hogy tudjuk mindketten, miért vagyunk itt és most ebben a rendelőben. Igazából barátságosabb környezet volt, mint egy szívsebész otthona lélegeztető gépekkel és szikékkel. Itt nem volt semmi rémisztő, semmi olyasmi, amivel az életünket félthettük volna, hacsak nem a belső démonok előcsalogatása volt a cél.
- Már az első alkalommal megejtjük ezt a témát? - sóhajtottam fel, a tövig vágott körmeim kapartak végig az alig-borosta-fedte államon, a nő kék szemeit már nem figyeltem. Nem azért, mert ideges lettem volna, csak nem fogok senkit sem folyamatosan nézni. Az túl sok és túl beteg szerintem. - Ha arra kíváncsi, hogy esténként a sarokba lekuporodva bőgök-e otthon, miközben a nejem baguette-et süt, sajttal és borral kínálva, el kell keserítsem - rántottam meg a vállaimat némi közönnyel a gyors sztereotip kezdés után. - Érezhetnék felemelő büszkeséget a diákjaim miatt, ha elérték azt, amit terveztünk. Ha meg tudnak tenni egy emelést, ha elbírják önmaguk súlyát, és mosolyoghatnék a felvételijükkor, ha bekerülnek valamelyik előadásba is, de nem teszem. Mert azzal, hogy azt, amit akartak elértek, még nem fejeződött be a közös munkánk - vezettem vissza a pillantásomat a nő kék íriszeibe a saját kék lélektükreimet, el is mosolyodtam. - Büszke vagyok rájuk, persze. Azt jelenti a sikerük, hogy jól dolgozom, hogy jól választom meg a tanítási módszereimet és hogy képesek fejlődni. Az, hogy néha üvöltök velük, hogy néha a haragom kicsúszik a kezeim közül, az az én saram, de ők váltják ki belőlem azt a viselkedést. Látott már diktátort visszahúzódó természettel? Vagy festőt fantázia nélkül? Az érzett harag és düh nem tartós. Tudja, folyamatosan változom. Persze az alapok ugyanazok, mert biztos hátterem van, de szerintem mindenkire hatással vannak a környezetében megjelenő emberek, akik ha nem is kényszerűen vagy akarattal, de befolyásolhatják azt, akik vagyunk - már megint nem a kék szemek, inkább az ablak előtt lanyha görbülettel jelen lévő függöny kötötte le a figyelmem. - Érezhetnék szomorúságot, becsapottságot, és lehetnének önostorozó gondolataim is, de azzal mire mennék egy alapvetően szociális és érintésközpontú közegben? Egyetlen egy depresszív tanár sem jó vezető, ő nem tud segíteni abban, hogy olyan útra tereljen másokat, amiből igazából nincs haszna. Igen, elismertség, igen, jó hírnév keletkezik abból, hogy jó iskolákba, jó színházakba és előadás-sorozatba kerülnek be a diákjaim a kezem alól, de igazából nincs mit profitálnom belőle. Ez.. amit csinálok, már csak munka. Olyan, aminek van egy kezdeti időszaka, reggel, amikor bemegyek a Studioba, és addig tart, ameddig be nem csukom a terem ajtaját. Alapvetően akkor csinálunk jól valamit, véleményem szerint, ha nem nonstop gondolkodunk az adott probléma megoldásán. - belekezdhetnék akár abba, hogy mi vitt rá a felesleges gyógyszer szedésre. Elmondhatnám azt, hogy szinte már üvöltöttem a fájdalomtól és kellett valami, ami enyhítette a fájdalmat. Elmondhatnám azt is, hogy igazából néha már csak fantom fájdalmaim voltak, csak hogy legyen indokom bevenni néhány fehér pirulát. Hogy ki tudjam váltani a gyógyszertárakban az újabb és újabb fiolákat. És elmondhatnám azt is, hogy igazából vágynék egy kis szabadságra is, ahol a fejem kitisztulhat és ahol nem kell senkinek semmiről sem számadással tartoznom. Mert ha őszinte akartam volna lenni, igazából nem tudtam megfogalmazni, pontosan milyen érzések is kavarogtak bennem. Most, vagy akár az elmúlt napokban, hetekben és években. Mindig volt dolgom, ami önmagamról elterelte a figyelmet: a fájdalmat kellett elviselnem.

keith&madelaine

Maddie & Slay

In the end, it doesn't even matter. I had to fall, to lose it all

Nem, nem lennék itt, ha rajtam múlna. Az itteni ortopéd sebészemmel való randik egymásutánisága vett rá arra, hogy eljöjjek. Ne ferdítsük el a valóságot. Megfenyegetett, vagy én keresek egy agyturkászt, vagy ő fog nekem találni egyet, és ha rábíztam volna magam Dr. Richardsonra, akkor biztosan valami szódásszifont viselő könyvtárosnénire hajazó kinézetű pszichodokit választott volna, bibircsókkal az orrán. Ezzel szemben Ms. Riggs, aki doktor is volt, baromira nem hasonlított arra az elképzelésre, amit Harolddal párosítottam.
Ha már én beszéltem és ha már a nő végighallgatott, annyit megtehettem, hogy nem vágtam a szavába, nem jártattam a pofámat, ugyanakkor a nőt figyeltem. A száját, az arcvonásait és a gesztusait, amik akaratlanul is ott rezonáltak körülötte. A legtöbb arcvonásunk ösztönös, csak a nagyon tudatos emberek képesek pókerarcot varázsolni magukra, ha éppen szükséges. A nő nyugodt viselkedését illetően kételkedtem abban, hogy bárki is képes lett volna üvöltözni, de ha mégis megtörtént, akkor őt még kevesebb dolog billenthette ki a folytonos kurva idegesítő zenből. Nem mondom, Tina hurrikán énje már néha túlmutatott rajtam és igazán jó lett volna egy olyan nő mellett lenni, aki összeszedettebb és konstans érzésekkel volt képes élni, de az élet nem igazságos, ugye.
Ha tehettem, a lényegre szorítkoztam a szövegelésem közben általában, de most kurvára nem tartottunk ott. Úgy tűnt, hogy a szófosásom be nem állt, és mintha egy önműködő csapot engedtem volna meg, folyjál baszdmeg, folyjál csak, a szavaim nem voltak elhamarkodottak, sőt, talán minden olyasmit sikerült is kimondanom, amit eddig talán senkinek sem. Talán, mert mindig is úgy gondoltam, hogy egy embert tökéletesen senki sem ismerhet. A környezet határozza meg azt, hogy kinek és mit mondunk el, és ha a történet azonos is, nem feltétlenül ugyanazokkal a szavakkal közöljük másokkal. De a legtöbb esetben a titkok fedetlenek maradnak. Mert az csak addig marad az, ameddig el nem pletykáljuk másoknak.
Az, ahogy és amit a nő mondott, kényszeredett mosolyt váltott ki belőlem, és talán egy kicsit fel is bőszített. Nem tudatosan tette, és Isten, Allah, Zeusz a megmondhatója, hogy nem is ez volt a célja, én magam is tudtam, hogy nem azért gurult tovább a mondandója, és nem azért erőlködött ugyanazzal a témával, mert engem akart volna sárba tiporni, de a pillantásommal már sztrájkoltam a nő felé. Minden szava csak olaj volt a folyton lobogó tűzre, míg már ott tartottam, hogy a fogaim csúsztak végig egymáson, megcsikorgatva őket. Az állkapcsom belefeszült a próbálkozásba, és mielőtt még felálltam volna és itt hagytam volna a picsába a nőt, csak akkor néztem megint el felé, amikor úgy tűnt, hogy egy pillanatnyi csend állt be közénk. Nem őt hibáztattam. Csak előfordult, hogy az emberek rosszul látták a dolgokat és hogy nem mindenki igaza találkozott egy közös síkon megülő ponton.
- Tegyük félre azt, hogy mi történt velem régen, és hogy ezen még mindig nem tudtam tovább lépni. Miért akarja elhitetni velem, nem kimondva ezt konkrétan, hogy hagyjam ott azt az egyetlen dolgot, amit szeretek és amiben jó vagyok? Ön hátat tudna fordítani a pszichológiának? És ha igen a válasza, van már B terve? Mihez kezdene az életben, Dr. Riggs? - tisztában voltam azzal, hogy az elmúlt évek nem hoztak enyhülést, gyógyulást. Tudtam, hogy van még mit megemésztenem, és hogy olyanhoz ragaszkodtam, amihez talán nem kellett volna. Lehet, hogy a szavaim támadó jellegűnek hathattak, de érdekelt a nő véleménye. Inkább a magánszemélyként való elgondolkodás, semmint a pszichológus ideája. - Mindenesetre irigylésre méltó, ha valaki képes több lábon állni a lábán - nekem is lett volna lehetőségem másra. Elfogadhattam volna apám ajánlatát és a helyébe léphettem volna, de nem voltam aktakukac típus, a zabszem ott volt a seggemben, képtelen lettem volna egy asztal mögött elbaszni azokat az éveket, amik még rám vártak. A lábaimat kinyújtottam a székben/fotelben, az alkarjaim pedig még mindig nyugodtan simultak rá annak karfájára, és ha a nőre is néztem, nem mindig csak őt figyeltem. Gondolkodtam. Már Svájcban is muszáj voltam eljárni a gyógyszeres kezelések és fizikoterápia mellett egy agyturkászhoz, de az közel sem volt ennyire.... érdekes. Nem a legjobb szó, de nála nagyon is éreztem, hogy egyébként ő is unta már a munkáját és a fizetését már rég elverhette volna európai körutazásra, egy hónapokig tartó hajós kalandra, vagy egy lakókocsis országúti bulira. Mégis ott ült, hajlott hátával és májfoltos kezével macskakaparással jegyzetelt. Minden doki ennyire szörnyen érdektelen azzal, amit kiad a keze közül? Tudom, hogy alapvetően már gépesített dokumentumok voltak, de bassza meg, el kell tudni olvasni saját magunk írását is.
- Három szót kért. A második szavam valóban a krokodil volt, de nem olyan kontextusban, mint amelyre Ön gondol, doktornő - hátba szúrom magam. Hát minden nő, aki körülöttem ólálkodik, muszáj kurvára kék szeműnek lennie? - Habár Cambridge szülötte vagyok, a fél életemet Londonban töltöttem. Hasonló lehet némely része, mint ami lejön az ide tévedő külföldinek, ha Bronxra gondol. Tudja, hogy mit hisznek. Drogtanya, gyilkosságok melegágya, korrupció, mondjuk, hogy Battle Royal - mozogtam meg a széken, a gerincem csigolyái pedig sorra roppantak meg a mozdulatsorra. - A drogra gondoltam, és nem a szomorúságra. Ismeri a krokodilt? Leginkább az oroszok lakta környéken terjedt el az az ocsmány cucc, aminek következtében akár le is rohadhat a hús a csontokról - sóhajtottam fel. Hogy miért éppen azt mondtam a nőnek? Talán mert nem fogom a saját függőségemet kiteríteni, mint egy kibaszott háborús front térképet, hogy ő királynőként lépkedjen az elhulló parasztjaim között. Pedig Harold Richardson pontosan ezért kényszerített ide be.
- Öreg vagyok már ahhoz, hogy meneküljek az életem elől - dőltem vissza a támlának, és nem, nem akartam menekülni. Azzal feladtam volna. Azzal beismertem volna, hogy valami baromira nem kóser. - Ha hátrahagyom a táncot, Ms. Riggs, azzal megoldok bármit is? Nem marad meg a probléma? - kérdeztem meg nyíltan a nőtől, hogy ő esetleg egy objektív tanáccsal tud-e szolgálni. Nem mintha én már ne zongoráztam volna végig az elmúlt években a lehetőségeimet. Hogy ne gondolkodtam volna el egy-egy rosszul elsült próba után, hogy mégis mi a pöcsömet keresek még ott, ahol. Hogy ne néztem volna rá a nejemre néha úgy, mintha csak egy idegen nőt dugnék, csak hogy ne álljon fel a farkam nyughatatlanul minden jöttment libára a környezetemben.

keith&madelaine