Nem bántam meg az iskolaváltást. Bár egyáltalán nem volt szerencsés egy fél év után váltani, mert így rengeteg tárgyból csúszok, mert nincs keresztfélév, de így legalább vannak olyan tárgyak, amikre van időm. Ilyen tárgy a pszichológia is, aminek az ég egy adta világon semmi köze nincs a választott szakomhoz, az éghajlatkutatáshoz, de mindig is érdekelt. A pszichológia érdekes, mert segít eligazodni a világban, és magyarázatot ad az emberek viselkedésére, segít, hogy tudjak nekik segíteni, úgy, hogy jobban megértem őket. Szeretek emberekkel foglalkozni, hiszen mindig sok ember vett körül, sok barátom, barátnőm volt, és még a bátyám haverjaival is szuperül kijöttem. Sőt, igazából már mi is haverok voltunk, és sokszor mentünk együtt bulizni, korizni, vagy a sípályákra, de túrázni is jártunk együtt, csak ez most nem lehetséges a távolság miatt. Szeretem megérteni, hogy mi miért van, és a pszichológia ebben segíteni fog. Ebben a félévben voltak rendhagyó óráink is, amikor egy klinikai pszichológus jött hozzánk vendégelőadónak. Nagy ugrás volt ez a rész, ahhoz képest, ahol mi tartottunk a csoporttal, de jó volt végre életszagú dolgot is tanulni, ezekről hallani, mert a sok könyvben lévő elméleti anyag eléggé megfoghatatlan számomra, ha nem tudom valamihez kötni. A doktornő pedig a saját tapasztalatait mutatta be, persze megtartva az orvosi titoktartást. Csúcs jó fej egyébként, részben, képes volt kicsit lejjebb vinni a tanítás szintjét a miénkre, és nem várta el, hogy már másodév elején minden szakszót tudjunk, így nem is tűzdelte tele úgy a mondandóját, hogy az inkább latinórának hasson. Részben pedig, mert őt nem zavarta, hogy vége az órának, utána is ott maradt még néhány kíváncsi hallgatóval, mint én is, és még beszélgettünk egy csomót. A legérdeklődőbbeknek pedig felajánlotta, hogy tart nekik külön foglalkozásokat is. Köztük nekem, pedig tudta, hogy ezt a tárgyat csak „mellékórának” vettem fel. Körülöttem mindig zajlik az élet, de próbálok a tanulás, a barátok és a diákmunkák között egy egyensúlyfélét fenntartani. És ez szerintem egészen szuperül is megy, főleg, ha hosszabb távon nézzük. A vizsgaidőszakban persze csak a tanulás van, de ez így normális. Utána viszont lehet lazulni, bulizni, pasizni. A doktornővel való találkozást viszont semmi szín alatt nem akartam elmulasztani, így most éppen a megbeszélt találkozóhely felé tartok, ami egy csendes kávézó bejárata az egyik park közelében. Nem a kávézóban beszéltük meg, hanem előtte, ami egy fix pont, így biztosan megtaláljuk egymást, valamint mára futó záporokat mondtak, és jegyzetelni és beszélgetni nem a legkellemesebb esőben. De majd a doktornő eldönti, hogy hol is szeretne majd foglalkozni velem, és gondolom, hogy az időjárást is figyelembe fogja venni. Így én rábízom a döntést, mert lehet, hogy a helyszín is fontos tényező lesz a beszélgetés során. Bár nem tervezek sietni, az izgatottság miatt gyorsabban szedem a lábaimat a tervezettnél, így hamarabb érkezek a helyszínre. Viszont nem kell sokáig várnom, megjelenik Riggs M.D is. - Jó napot, Doktornő! - köszönök neki mosolyogva. - Örülök, hogy tud rám időt szakítani - hálálkodok neki, és várom, hogy elinduljunk vagy a park, vagy a kávézó irányába.
Még magam is sokszor elcsodálkozom mennyire összetett és a maga módján mesés az emberi természet, ha olyannal találkozik, melyet képtelen a saját kis módszerei szerint kezelni. Teljesen képes egy mondhatni józan gondolkozást önmagára nem jellemző tettekre késztetni és olyan szokásokat felhalmozni, amik előtte aligha voltak a tulajdonában. Eddig csak ritkán tapasztaltam magamon meg mindezt, az elmúlt időszakban azonban ez többnyire megváltozott. Szükségem volt a figyelemelterelésre és úgy éreztem megfulladok a saját lakásomban, aminek minden egyes pontja egy másik személyre emlékeztet. Egy olyan emberre, aki túlságosan is fontos részévé vált az életemnek ahhoz, hogy egyik napról a másikra csak úgy egyszerűen kitörölhessem őt onnan. Nem mintha akartam volna, még ha kívülre ennek pont az ellenkezőjét állítottam a lehető legrosszabb színészi alakítással. Sose tudtam jól hazudni, még akkor sem, ha azt elviekben nem a rossz szándék vezérelte volna. Valahogy mindig lebuktattam magamat a lehető legprimitívebb jelekkel, melyek csak létezhetnek ilyen helyzetben, ezért hát sosem voltam hajlandó olyat állítani, aminek nem volt igazságalapja. Most viszont mégis ennyire szegényes tapasztalattal próbálom megmagyarázni azt amit nem érzek, két olyan embernek, akik előtt nyitott könyvként létezek már évek óta. Tudom, látom rajtuk hogy nem akarnak még jobban letörni és azt mondani, hogy mennyire kínszenvedés nekik végignézni az alakításomat, de bár inkább szembesítenének vele. Mindannyian megkönnyebbülnénk tőle, ebben egészen biztos vagyok. Jared átmeneti lakása már két napja az enyémmé is vált, ahogyan Jesse sem maradhatott ki az én problémás költözködésemből. Első nap Jared felajánlotta, hogy átjön hozzám, de nem éreztem jól magamat otthon, így nem kellett kétszer gondolkoznom a tiltakozó szövegemen. Szükségem volt a környezetváltozásra, még akkor is, ha ennek a környezetnek pizza és az unokabátyám által használt parfüm illata is van. Azonban úgy tűnt ez a módszer ugyan csak óvatos mértékben, de működik. A két napból egy hét lett és már szinte természetessé vált, hogy a munkahelyemről egyenesen Jared lakása felé tartok vagy éppen Evan társaságában iszok meg egy kávét munka után, mely azzal végződött, hogy az újdonsült barátnője is beállt harmadiknak. Na jó, ezt annyira nem élveztem, de még mindig nem fordultam ki annyira magamból, hogy sértettségemnek nyíltan is hangot adjak. Haza pedig leginkább csak akkor mentem, amikor éppen váltásruhákat pakoltam össze magamnak vagy úgy éreztem az a legjobb terápia számomra, ha kitakarítom az egész lakásomat. Bármit megtettem azért, hogy egy percig se legyen időm belemerülni a gondolataimba. Tudtam mivel járt ez és már a végén azon kaptam magamat, hogy újra Jake jár a fejemben. Amíg eddig értékeltem az egyedüllétet, sőt ragaszkodtam annak minden percéhez, mint valami tökéletesen délutáni szieszta, most elképzelni sem tudtam, hogy csakis a saját társaságom legyen. Hol Jared lakásán időztem, hol pedig az irodám falai között és ha egyiknél sem sikerült elkerülnöm azon gondolataimat, hogy újra a nevéhez görgessek a telefonom névjegyei között, akkor más módszerhez folyamodtam. Az időközben érkezett felkérésem az egyetemi óra megtartásával kapcsolatban pont jókor talált meg. Volt mire koncentrálnom, felkészülnöm és szinte számolgattam a napokat, hogy mikor ülhetek ismételten kocsiba. Az sem érdekelt, hogy órákat vett igénybe az út, mert amúgy is kihasználatlannak éreztem már egy ideje az autómat. Jared lakásához közelebb volt a munkahelyem, így ha az időjárási körülmények is engedték, akkor gyalog tettem meg a kettő közötti távolságot. Legutoljára pedig a múltheti Philadelphiába tett kiruccanásom során álltam ki a parkolóból, hogy igénybe vegyem a kocsimat. Jó volt látni az ottani ismerősöket, legfőképp Anitat, akivel Manhattanbe költözésem óta csak nagyon ritkán találkozunk, de telefonon legalább tartjuk egymással a kapcsolatot. Nem sok akkori barátságom maradt tartós, de sosem a mennyiségre törekedtem, ha az életemben lévő emberekről volt szó. Igazi felüdülésként hatott ez a pár nap a számomra és szerencsére az egyetemen tett látogatás sem vált teljes kudarccá, sőt ami azt illeti újabb ismeretségekre is szert tettem a diákok személyében, akiknek nagy része lelkesen fogadta a mondanivalómat. Karint is akkor ismertem meg és mikor felkért, hogy külön órák formájában üljünk össze néha, nem is fordult meg a fejemben, hogy elutasítsam a kérését. A megbeszélt találkozónkat megelőző estén összeszedtem a gondolataimat és Jaredet az őrületbe kergettem azzal, hogy még hajnali 2-kor is a konyhában bújtam a könyveket, míg ő éppen az aznapi videojátékba szenvedett vereségét próbálta kipihenni. Az én kedvemet azonban aligha tudta volna most bármi is elrontani, noha az esőnek jócskán lógott a lába Manhattan felett és csak idők kérdése volt mikor zúdul mindez majd a nyakunkba. A jegyzeteimet a táskámba mélyesztem, az esernyőt pedig még csukott állapotában a kezembe kapom és sietős léptekkel hagyom el Jared lakását még mielőtt Jesse észrevenné a távozásomat. Bármennyire is vele töltöttem volna a napom minden létező szabad percét, most mégse vihettem őt a találkozóra, de majd hazafelé veszek neki valamit, amivel kiengesztelhetem. Karint azon a padon találom meg, ahova szólt a találkozónk, én pedig egy mosollyal az arcomon fogadom az újratalálkozást. - Szép napot neked is, Karin! Remélem nem várakoztattalak meg nagyon. - habár az órám szerint nem késtem, de amennyit vacakol mostanában, azon sem csodálkoznék, ha már rég megtettem volna. - Megoldódott a szállásod a mai napra? - érdeklődök tőle, hiszen nem a közelben jár az egyetemre és nem örülnék neki, ha ez az ingázás nehézséget okozna számára. Azonban ha nem így lenne, akkor természetesen kitalálnánk valami megoldást erre. - Nagyon úgy tűnik, hogy ma nem lesz kegyes hozzánk az idő. - pillantok fel futólag az égre. - Így mit szólnál, ha a kávézóba mennénk inkább a park helyett? Ilyenkor nincsenek bent úgysem sokan és talán a saját hangunkat is fogjuk majd hallani. - fejemmel az említett épület irányába biccentek és ha úgy dönt elfogadja az ajánlatomat, akkor a belépésünk után már egy üres helyet is keresek magunknak, melyre a helyiség másik végébe rá is lelek. A cuccaimat magam mellé helyezem és az esernyőmet is arrébb tolom, hogy ne zavarjon. - Kérsz valamit? Szoktál kávét inni vagy.. - veszek el gyorsan a választékokban.. - teázol inkább? - kérdezek rá tőle, majd lehelyezem az asztal lapjára a lapot és áttolom neki, hogy ő is ránézhessen azért.
Az előző iskolában kilógtam a sorból, és nem csak azért, mert én voltam az egyetlen, aki Norvégiából jött. Most tapasztaltam legelőször, hogy nem tudok beilleszkedni egy közösségbe, és már az is átfutott az agyamon, hogy lehet, nem is nekem való Amerika. Az órákon pedig olyan érzésem volt, mintha kínaiul beszélnének a tanárok. Anyuék is vállalatot vezetnek, de, amikor ők beszélnek a munkájukról, vagy véletlen egy megbeszélés fültanújává váltam, mindig értettem, hogy miről is lehetett szó, persze csak azt a részt, amit hallottam, mert sokszor telefonbeszélgetéseket csíptem el. Ha kérdeztük is a bátyámmal a szüleinket, hogy mi volt bent, vagy meséljenek a céges dolgokról, mindig értettem, és láttam a bátyám egyetemi könyveit is, és sosem volt a megértésükkel gondom. Jó, az órai jegyzeteiből sosem tudtam kimenni, de megnyugtatott, hogy az néha még neki is feladja a leckét. Ezért is gondoltam, hogy boldogulni fogok vele, de tévedtem. Szenvedés volt minden nap, amikor órára kellett mennem, így méni beszélgetés után, a bátyám is egyet értett azzal, hogy át kellene gondolnom, hogy más szakra menjek. Vele beszéltem erről először, mert hiába szeretem nagyon a szüleimet, és hiába támogattak mindenben, erről mégis vele volt a legkönnyebb beszélnem először. Ő nem csak a bátyám, hanem a barátom is, akivel mindenről tudunk beszélni. Amikor eldöntöttem, hogy váltani szeretnék, Apuék teljes vállszélességgel támogattak, és megnyugtattak, hogy ez nem jelent semmi rosszat; mindenki tévedhet. A váltás jót tett, mert itt sikerült igazán beilleszkednem, és barátokat találnom. A Cornell jó messze van New Yorktól, de a laza órarendem miatt az ingázás sem jelent nagy gondot, valamint van egy nagyon jó barátnőm, aki Manhattanben lakik, és miután megismerkedtem a szüleivel, biztosítottak róla, hogy akármikor jöhetek hozzájuk aludni. A szülők sem bánják, mert így Izzie is gyakrabban hazajár, mert ő nem szeret egyedül utazni. Mivel pénteki napokon nincsenek óráink, így sokszor már csütörtökön útnak indulunk, és csak vasárnap este megyünk vissza a koliba. De nem csak ő az egyetlen jó barátom, aki a városban lakik, és szívesen látnak az otthonukban. Én pedig meg szoktam őket hívni Norvégiába, ha hazamegyek látogatóba. Tegnap este szépen összepakoltam néhány cuccot, ami kell, ha Manhattanben töltök egy éjszakát, így reggel gond nélkül útnak is tudtam indulni. Mostanra pedig elegendő volt egy kisebb hátitáska, mert a pakolásban már nagyon profi vagyok a túrázások miatt. A telefonom öt percenkénti jelzésre állítottam, be, hogy ha mégis késésben lennék, akkor tudjam, hogy mennyire kell igyekeznem. Viszont szerencsémre erre nem volt szükség, mert kicsivel hamarabb érkeztem, de persze, hogy rosszul nyomtam ki az utolsó előttit, így az a találkozó pontos időpontjában is megszólal. Ez pedig pont egybe esik a Doktornő első mondataival, így gyorsan előrántom a készüléket, és anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a készülékre, ismét kinyomom az ébresztőt. - Egyáltalán nem. Nagyon is pontos volt - mosolygok rá. - A telefonom is a találkozó időpontját jelezte, nehogy elkéssek - erősítem meg, hogy biztosan nem késett. Valamint egy indokfélét is adok, hogy miért szólalt meg a telefonom, és miért nem éreztem szükségét annak, hogy rápillantsak. - Köszönöm a kérdést! Igen, egy barátnőmnél mindig szívesen látnak, ha Manhattanben járok - biztosítom, hogy minden a legnagyobb rendben van ezen a téren (is). Kicsit még zavarban vagyok, mert ilyen magánórán még nem vettem részt, és furcsa még a helyzet számomra. - A radarképek szerint csak futó záporok várhatóak, de úgy tűnik, hogy pillanatokon belül valóban meg is érkezik egy, így teljesen egyet értek a fedett hellyel - mondom mosolyogva, ahogy felnézek az égre. Éppen tegnap elemeztük ki az egyik órán a mai meteorológiai radarképeket New York felett. - Akkor ez egy szerencsés egybeesés - értem ezt arra, hogy olyan időpontot sikerült egyeztetnünk, amikor nincs zsúfolásig telve a hely. Miután elindul a bejárat felé, én is követem a példáját, majd elülök vele szemben az általa választott asztalhoz. A hátizsákomat pedig a földre teszem a lábam mellé, hogy biztos helyen legyen, de ne is zavarjon. Megmosolyogtat a kérdése, amit a kávéval kapcsolatban tesz fel. - Igen szoktam. Szerintem az egyetemet nem is lehet máshogy túlélni - mosolygok rá. Az rendben van, hogy még mindig nincs sok órám, mert a keresztfélévem miatt nem tudok a rendes beosztás szerint haladni, de azért van éjjel is programom, ha nem is mindig a tanulás, így minimum reggel kávéra szorulok. - De most inkább egy jázminos zöldteát fogok kérni - szúrom ki az itallapon a választásomat. Jót fog tenni egy zöldtea, amiben sok az antioxidáns, mert mostanában elég sok egészségtelen vackot tömtem magamba. - És a Doktornő mit választ? - érdeklődök, és felteszem a tárcámat az asztalra, jelezve, hogy szeretném meghívni.
Egészen újnak és mondhatni tanulságosnak érződött Jared életét végigkövetni a saját szemeimmel a jelenlegi együttélésünk során. Nézni a két naponta váltakozó barátnőit vagy első sorból tanulmányozni azt a folyamatot milyen szövegekkel enyhíti átmeneti partnerében azt a sokkos felismerést, hogy ez csak egyszeri alkalom volt kettejük között, semmi több. Néha bevált neki és aludhattam még egy órát az amúgy is szűkre szabott időkeretemből, máskor meg egy csomag jéggel kellett átsétálnom a szobájába, amit az arcához szoríthat miután valaki jól érdemelten felpofozta őt egy fél órán át tartó veszekedés után. Már évek óta az unokabátyámat tarthattam az egyetlen családtagomnak, ezért hazudnék ha azt mondanám nem ismertem őt eléggé ahhoz, hogy meglepetést okozzanak hétköznapjainak rutinjai. Jared a teljes ellentétem volt. Ő a kalandokat kereste, a kötetlenséget és nem csinált olyanokból ügyet amiktől én totálisan kiakadtam volna. Számára minden annyira egyszerű és könnyed volt, míg én vele ellentétben annyiszor gondoltam át a tetteimet amennyiszer nem szégyelltem azt. Volt alkalom rá, bizonyos pillanatok amikor irigyeltem őt ezért. Szerettem volna úgy szemlélni a világot, ahogyan azt Jared teszi, úgy hozzáállni másokhoz és alkalmazkodni egy adott helyzethez, ahogyan az számára már szinte ösztönösen jön. Persze ő maga is próbált erre az oldalra terelni engem és enyhíteni azon a határokkal teli elképzeléseimen amelyek az életem alkották, de valahogy félúton mindig zsákutcába ütközött. Ő viszont nem hibáztatott érte, mert ahogyan én őt, úgy ő is jól ismert már engem ahhoz, hogy tudja, egy megfelelő helyzetben én magam is engedek ezen a maga elé állított akadályon. Afelett viszont ő maga sem tudott napirendre térni, hogy mikor ténylegesen volt alkalmam megismerni ezt a személyt hogyan lehettem annyira önmagam, hogy el is szúrtam vele a dolgokat. Életemben nem kaptam még annyira kacifántosan és logikusan összerakott monológot, mint az első estén amikor is fogtam a cuccaimat és eljöttem abból a fullasztó környezetből, aminek jobb esetben az otthon melegét kellett volna szimbolizálnia. Most viszont hűvös volt és idegen, ez pedig énem egy olyan részét hozta felszínre, amivel néha-néha, de találkoztunk; a menekülő fajtát. Azt, aki mihelyst úgy érzi jó dolgokra tehet szert, már neki is áll azon gondolkozni hogyan szabotálhatja azt, ahogyan ez az az énem, aki az érzéseivel sem tud mit kezdeni így fogja magát és elfut előlük, mintha azok ne várnák őt hűségesen vissza, amikor egyszer úgy dönt kimászik a napfényre rejtekhelyéről. Sok beszélgetésem volt emiatt Jareddel és talán volt az, ami kizökkentett kezdeti pokróc-kanapé-ne szólj hozzám, kérlek - állapotomból és arra késztetett, hogy helyrehozzam azt a káoszt, ami már egy ideje ott uralkodik bennem. Pontosabban két hete, 4 órája és 15 perce. De ki számolja, nem igaz? Ugyan még sosem kértek arra, hogy egy külön óra keretében beszéljek a munkámról és átadjak egy-két fontos információt vele kapcsolatban, ennek ellenére mégsem tudtam nemet mondani, amikor egy egyetemi látogatás keretei között Karin megkért erre. A találkozást pedig mondanom sem kell különös izgatottsággal vártam, amit az újdonság varázsa váltott ki belőlem. Magamhoz híven időben érkezek a megbeszélt helyre, de a lányt már ott találom és miután meggyőződöm arról, hogy nem várakoztattam őt túlságosan sokat, inkább a kávézót választjuk következő helyszínünknek, közben pedig az engem kíváncsiságba tartó kérdések sem maradnak el a részemről. A jelenlegi időjárás amúgy sem valami fényes és én személy szerint nem szeretnék megázni meg gondolom ő sem így tervezte. - Ez esetben megnyugodtam, de ha bármikor másképpen alakulna vagy ő nem érne rá, nyugodtan szólj nekem előtte és kitalálunk valamit. - ajánlom fel neki, majd az egyik üres helyhez sétálok át, majd miután lepakolom a cuccaimat és ezt követően magamat is, az italválasztékok felől érdeklődők. - Tisztán emlékszem még azokra az időszakokra én is. - jegyzem meg elmosolyodva, majd a válasza közben a táskámból halászom elő a jegyzeteimet és az asztalra is helyezem őket, hogy kéznél legyenek. - Én maradok a szokásos espressom mellett. - válaszolok futtában, noha nem igazán kellett átgondolnom mit szeretnék. Jared és újdonsült párja Kate veszekedésére ébredni felemelő egy élmény volt. - Lehetne egyébként hogy tegeződjünk? Úgy gondolom mindkettőnknek egyszerűbb lenne a későbbiekben. Már ha ez nem okoz neked kellemetlenséget. - kérdezek rá kitérőként tőle, de mivel a rendelésünk leadására egy keveset még várnunk kell, ezért úgy döntök kihasználva az alkalmat fel is vezetem éppen mire gondoltam a mai találkozásunk menetével kapcsolatban. - Írtam össze pár jegyzetet magamnak, ami alapján úgy gondolom a legszerencsésebb lesz majd haladnunk az órákon és reményeim szerint egészen érdekesek lesznek neked ahhoz, hogy ne aludj el rajtuk. - szokásos mosolyommal ajándékozom meg őt, de ezt követően folytatom tovább. - Mindenekelőtt pedig lenne bármilyen kérdésed, amire szeretnél most és azonnal választ kapni vagy vársz vele és kezdhetjük egyből az én elképzeléseim szerint? - megadom neki az esélyt, hátha valami eszébe jutott így hirtelenjében, de ennek ellenére én a kis vázlatomat ugyanúgy követni fogom és ha elérünk abba a pontba a tananyagig, meg is ismétlem számára.
Amikor még kicsi volt, és megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt mondtam, hogy állatorvos. Az egyik közeli rokonunk kutyakiképző, és akkor még tenyésztéssel is foglalkozott, és én mindig szeretettem a kutyák közelében lenni, és nagyon jól ki is jöttem velük. De a többi állatot is nagyon szeretem, így akkor még olyan egyértelmű volt számomra, hogy őket fogom gyógyítani. Utána betekintést kaptam abba, hogy bizony az orvosoknak nagyon komolyan kell latinul tudniuk, és hiába tanultam meg könnyedén angolul, rá kellett jönnöm: a latin meg én az három. Így gyorsan le is tettem eme elképzelésemről, és hiába érdekel a pszichológia, így bukott ez is; hogy én valaha hivatásszerűen ezzel fogok foglalkozni. A NYU-n is próbáltam felvenni ezt a tárgyat, de az „egy időben két helyen lenni” csak az elméleti fizikában létezik, így passzoltam ezt az ötletet az óraütközések miatt. És most kiderült, hogy az egyik legjobb véletlen volt az életemben, mert egy olyan tanárral hozott össze a sors, akinek minden szavát megértem, és még latin szótár sem kell hozzá. Pedig a bátyám már be akart szerezni egy „latin hülyéknek” tankönyvet, csak azt mondta, még nem találta meg az, amit én is megértek. Néha „olyan kedves tud lenni”, de megnyugtattam, hogy nem kell fáradoznia, mert nem lesz rá szükségem. Ettől függetlenül nagyon szeretjük egymást a testvéremmel, hiszen ő segített ideköltözni is, csak néha jól esik egymás vérét szívni. Apu mindig azt mondja, hogy „igazi jó testvéri viszony van köztünk, csak néha lemarad a „v” betű”. - Nagyon szépen köszönöm! - mondom hálásan a doktornőnek. Ezzel persze nem akarok élni, de sosem lehet tudni, mi történik, így jó a „B” terven kívül egy másik is tartalékba. - Szerintem ezeket az éveket senki sem felejti el - mosolygok vissza rá. A nehézségek ellenére sokaktól hallottam, hogy a legszebb éveik is voltak egyben. Közben próbálnék leinteni egy pincért, de egyik sem néz erre, így átmenetileg leteszek erről, és a doktornőre figyelek. - Oh, nagyon szépen köszönöm! Nem, részemről nem okoz gondot - mosolygok rá szívből. Hálás vagyok, hogy felajánlotta, mert a magázódásban bizonyos körülmények között bele szoktam bonyolódni, és egy ilyen magánjellegű tanításnál szerintem többször előfordulhat ez a helyzet. A tiszteletet pedig így is meg lehet adni. - Kizártnak tartom, hogy elaludjak egy ilyen órán - szélesedik ki az arcomon a mosoly. Nem azért jöttem önszántamból ide, hogy aludni tudjak, hanem, mert érdekel a téma. A többi megjegyzésére pedig csak bólogatni tudok, hol egyetértően, hol pedig visszacsatolásként, hogy figyelek minden szavára. - Úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb, ha jegyzeteid alapján haladunk, és ha valami kérdésem támad, akkor vagy menet közben vagy utólag felteszem - vázolom az én elképzeléseimet. Sok kérdésem lenne, de még annyira a tanulás elején vagyok, hogy nehezen tudnék olyan kérdést feltenni, amire a válasz ne fedne el egy teljes fejezetet, amolyan „bumm, bele a közepébe” stílusban. Egy pincér jön felénk, Madelaine-nek hátulról, így ő egyelőre nem is láthatja a közeledését, én viszont igen, így intek is a fiúnak, hogy rendelni szeretnénk. - Jó napot! Sikerült választani? - érdeklődik kedvesen, én pedig jelentőségteljesen nézek a doktornőre, hogy mondja ő először. Utána én kérem a jázminos zöldteámat. - Azonnal hozom a rendeléseket - mondja, és távozik. - Köszönjük - ejtem még ki mielőtt hallótávolságon kívül ér. - Mivel fogunk foglalkozni? - pillantok a jegyzeteire, és közben magam elé veszem a saját mappámat, ahova jegyzetelni fogok egy tollal egyetemben. Lelkes és izgatott vagyok az óránkat illetően, amit szerintem ő is lát.
Nem volt ellenemre az esős időjárás, habár sokkal jobban szerettem, ha annak úgy lehettem elszenvedője, ha zárt helyen vagyok. Megkockáztatni nem lett volna értelme, hogy a parkban legyünk és amúgy is jól esett volna meginni még egy kávét, mert Jared produkciója után úgy éreztem magamat, mint akin bosszúból átment az úthenger. Ennek viszont nem igazán akartam volna jelét adni Karin felé, aki biztosan nem morcos hercegnő kirohanásáért utazott ennyit hanem hogy olyan dolgokat tanuljon, amik igazán érdeklik őt. Emlékszem, hogy én magam is milyen lelkesedéssel és félelemmel vágtam neki akkoriban életem ezen szakaszának még akkor is, ha sosem volt kétséges mivel is szeretnék a jövőben foglalkozni. Elszánt voltam, mégis egyben bizonytalan; mi van akkor ha mégsem jön össze? Sosem voltam az a személy, aki a B tervekkel babrált miközben egyetlen dologra vágytam csak és annak elszúrását nem engedhettem meg magamnak. Hajthatatlan voltam, hogy a fejemben elképzelt jövőképet egyszer nem csak álombeli világként ismerjem hanem a valóságként is. Valahol ezért is örülök Karin felkérésének, hiszen olyan, mintha vele együtt én magam is újoncként vágnék neki az ismeretlennek. Sosem hittem azt, hogy ne tanulhatnék én is valami újat mások által és a mostani találkozónkban is látom ezt a lehetőséget. Ő is másképpen szemléli, tapasztalja meg a világgal érkező változókat, ahogyan én magam is. Ő még fiatal és abba a korszakban van benne, ami számomra már nem újdonság, mégis valahol annak érzem. Annyit változott már a világ és vele együtt az elvek, elképzelések, hogy kétségem sincsen afelől mennyi meglepetést tudnának okozni akkor ha egy teljes napot velük tölthetnék el és átélhetném mindazt, amin keresztülmennek. Ez a kis felfedezőtúra azonban még várhat, hiszen most nekem kell bevezetnem Karint a saját világomba és nem fordítva. Miután sikerül biztosra mennem azzal kapcsolatban, hogy jó helye van a városban, többet nem faggatom őt ezzel kapcsolatban. Inkább egy felvezetésnek mondható kitérőt teszek, ahol a rendelésünkről esik szó és végül a magammal hozott jegyzeteimről is, amik reményeim szerint nem valami káosz-szerű vázlatok lettek, amikkel aligha tudunk egyről a kettőre haladni. - Csak várd ki a végét. Én is mondtam már ezt korábban, aztán a szervezetem ellenem szegült. - elmosolyodok, de ennél részletesebben már nem megyek bele. Érdekes volt órát adni nekik, hiszen a rendelőben ez egészen másképp megy. Otthonosan mozgok már abban a közegben, abban a szituációban, ezért azon sem csodálkoznék, ha most idegesebb lennék, mint Karin a jelenlegi helyzetünk miatt. A beszélgetésünk óta szinte minden egyes nap elővettem a jegyzeteimet és próbáltam minél alaposabban, de átláthatóbban összeszedni a gondolataimat. Volt, amiket kihúztam majd mást véstem fel a helyére, de nem akartam őt teljesen félrevezetni. Ezért is gondoltam, hogy mielőtt belevágnánk mindebbe, előtte gyorsan kikérdezem őt a gondolatairól, hátha neki már most megfogalmazódott valami a fejében, amit minél előbb szeretne tisztázni. - Akkor maradunk a jegyzeteknél. - nyugtázom én is és már válogatom is össze mivel fogunk kezdeni, mindeközben pedig a rendelésünket is leadjuk. Én a kávémat, ő a teáját, de még úgy érzem nem vagyok annyira rossz állapotban, hogy ne legyen nélkülözhetetlen a koffein a kezdéshez. Ma viszont nagyon elgondolkoztató egy motelszoba gondolata Jordan lakása helyett, mivel még a sajátommal mindig nem vagyok úgy igazából kibékülve. Vajon valaha is fog ez változni? - Először is nagyon az alapoktól fogunk indulni, hogy a későbbiekben ne csak egy felszínes káoszod legyen, amiknél nincs lehetőséged látni a teljes képet. Ahhoz, hogy megértsd magát a pszichológiát, tudnod kell megismerni a történetét, a fogalmát és azt, hogy hova is tudod sorolni mindezt. Szóval mi is ezzel fogunk kezdeni, egy kis tömény ismertetővel. - válaszolok a kérdésére és már a saját vázlataimból egy neki másolt példányt át is nyújtok irányába. - Hoztam neked is belőle. Ha szeretnéd ezt a lapot kiegészítheted vagy írhatsz magadnak egy teljesen új vázlatot, amelyiket könnyebbnek érzed. - időközben a rendelésünk is megérkezik, melyet miután letesznek elénk meg is köszönök és csak ezután vezetem vissza figyelmemet Karin irányába. - Amire szeretném viszont felhívni a figyelmedet, hogy szeretek a saját módszereimmel dolgozni és belevinni az én elképzeléseimet is, így lesznek alkalmak, amikor eltérünk a tananyagtól és egyéni módon fogjuk megoldani, hogy megértsd mindezt. A tananyagok olykor annyira bonyolultan vannak megfogalmazva, tele feleslegesnek is mondható részletekkel, hogy épp a lényeg marad ki belőlük, erre pedig fogunk ügyelni. - a kávémból iszok egy keveset és miután visszahelyezem a csészét a mellé hozott tányérra, neki is lendülök a beszédemnek, ahol első körben a fogalmat és az ezzel járó történetet kezdem el vele tisztázni.
- Nem azt mondom, hogy órán nem tudok elaludni, csak azt, hogy ezeken az órákon biztosan nem fogok - pontosítok kicsit a dolgon. Már rájöttem, hogyan tudom felpörgetni magam még akkor is, ha egyébként majd elalszok, így, ha esetleg valamiért úgy alakulna a jövőben, hogy fáradtnak érzem magam ez előtt az óra előtt, akkor teszek ellene. Egyébként még fiatal vagyok, és egyelőre nem igazán tudok olyat, amit nem bírok ki, és feszegetem is elég szépen a határaimat. Majd kiderül idővel, hogy mi is történt velem ezekben az időkben, de egyelőre bírom a nem alvást is. - Bár az biztos, hogy a Te végzettségedig sokkal több könyvön kellett átrágnod magad, mint nekem - mosolyodok el. Nevén akarom nevezni a végezettségét, de valahogy nem tudok úgy kifarolni a mondatból, hogy ne éppen az ellenkező jelentés hagyja el az számat, így ezt gyorsan passzolom, és egy köztes megoldást választok. Azért el tudom képzelni, hogy Neki mennyit kellett tanulnia. Egy kicsit látom Madeline-en, hogy ideges, ami valószínűleg amiatt van, hogy nincs hozzászokva, hogy tanít. De talán ez majd elmúlik, ha kicsit összecsiszolódunk, mert igazából én is felszült vagyok, bár én egyáltalán nem a rossz értelemben. Valamiért az az érzésem, hogy nem arra számított, hogy teljesen az ő jegyzeteire bízom magam, hanem kérdésekkel állok elő. Alapvetően merek kérdezni, sosem voltam az, aki nem mert volna kérdezni, aki ezt cikinek tartja, de most tudom, hogy nem tudok olyat kérdezni, ami nem az anyag közepébe vág bele. Amikor elkezdi felvezetni a módszerét, hogy honnan is fogunk kezdeni, majdnem felkiáltok megkönnyebbülésemben, hogy „Végre, valaki, aki az alapoknál kezd”. Viszont ennyire azért még én sem vagyok vagány, hogy egy kávézó kellős közepén, az első magánórám alkalmával kiabáljak. Arról nem is beszélve, hogy lehet, a doktornő ezt követően már inkább páciensként tekintene rám, mint diákként. Így inkább csak veszek egy mélyebb levegőt, és mosolyogva kifújom megkönnyebbülésem jeléül. Nem egy tárgyam van és volt már, ahol valamiért a tanár úgy gondolta, hogy az alapokat valahonnan (talán az anyukánk hasából) tudnunk kell, így ő ezt a részt szépen átugorja. Mi meg, akik nem úgy születtünk, hogy tudunk például kémiai egyenletet rendezni, az néz, mint a moziban, és külső segítségre szorul, ha nem akar megbukni. - Nagyon szépen köszönöm! - veszem át a jegyzeteket, amiket kifejezetten nekem hozott. Szeretek minél bővebb jegyzetet készíteni, így, ha nem is jegyzek meg mindent, akkor is lesz a későbbiekben mihez nyúlni. Bár lehet, hogy ajánlatosabb, ha erre most inkább ceruzával írok, vagy külön papírra, mert az órai jegyzeteim néha káoszosak szoktak lenni, és, hogy tanulni is lehessen belőle, érdemes készítenem egy tisztázati anyagot ha visszaérek a koliba. Amikor külön kitér arra, hogy felhívja a figyelmemet, már éppen elkezdenék jegyzetelni, mert első körben azt feltételezem, hogy rátérünk az anyagra. Viszont mégsem ez következik, hanem egy olyan megjegyzés, amit még nem igazán hallottam tanár szájából elhangzani. Sőt, lehet erre még nem is volt példa a tanulmányaim alatt, így csak a csodálkozástól nagyra kerekedett szemekkel, mozdulatlanul nézek rá. - Azt hiszem, éppen ezért foglalkozol Te páciensekkel, és nem ennek a tudománynak a tanítása a foglalkozásod - mondom neki nagyon őszintén. „Aki nem tudja, tanítja.” Bár ő most éppen tanít, de nagyon látszik és érződik, hogy Ő nem hivatalosan tanár, hanem csak „jófejségből” vállalta el ezt a dolgot. - Miért nem tud mindenki így hozzáállni a tanításhoz? - teszem a költői kérdést. Madeline-nek az a célja, hogy megértsem és megtanuljam az anyagot, és nem az, hogy leadja. A kettő között pedig olyan nagy a különbség, mint egy nyári szellő és egy F5-ös tornádó között.
Elmosolyodok a megjegyzésén, amit az órákon történő alvással kapcsolatban hoz fel. Gondolataim mindeközben akaratlanul is visszatérnek azon éveimhez, amikor még diákként címkézhettem fel magamat. Az a fajta tanuló voltam, aki szeretett elvegyülni a többiek között és ezt valójában nem azzal tette, hogy sorra rossz jegyeket zsebelt be. Jó tanuló voltam, de magamat ösztönöztem ezen az úton. Annak a fajtának mondanám az én módszeremet, aki szeretett saját maga is utánajárni a hallottaknak és nem feltétlenül bízott meg mindenben, ami egy óra keretein belül elhangzott. Nem néztem le a tanárokat ezzel, egyszerűen ha érdekelt valami akkor jobban megmaradt a fejemben, ha meg is küzdöttem annak megismeréséért. Talán rossz szokás volt, talán nem, de számomra mindenképp segítőkész. Volt, hogy éjszakába nyúlóan kutattam egy tananyag után és jegyzeteltem úgy fel magamnak, ahogyan az számomra átláthatóbbnak hatott. Az egyetemi lakótársaim nem éppen kedvelték viselkedésemnek ezt a részét, így volt hogy az egyik üres kollégiumi szobába szöktem fel miután a nevelőink is visszahúzódtak a sajátjukba. Ezzel legalább nem zavartam meg senkit és még azelőtt visszasettenkedtem az ágyamba, mielőtt bárki is felfedezhette volna, hogy eltűntem. Ez pedig nem egyszer azzal a következménnyel járt, hogy a kimaradt alvásomat a másnap folyamán pótoltam be egy néhány percet összefoglaló képkimaradás erejéig. Még szerencse, hogy komolyabb problémám nem lett belőle, mert egy-két szobatársam fedezett az ő belőlük rosszallást kiváltó magánakcióm után. - Ez azért megnyugtató. - teszem hozzá mellékesen, hiszen ha már érdeklődéssel fogadja azt, amit készülök neki átadni, azt meglehetősen jó jelként könyvelem el. - Csak egy kicsivel több könyv volt, de egy idő után már nem is mered számolni. - halk nevetés hagyja el ajkaimat egy olyan időszakról szóló emlék hatására, ami egyszerűnek nem volt mondható, de bármikor kérdés nélkül újraélném minden percét. A tanítás némiképpen messzebb áll tőlem, de mivel ígéretet tettem neki és amúgy is kedvelem a kihívásokat, így eszembe sem jutott megfutamodni a rám váró feladat elől. A magam kis kusza jegyzeteivel helyezkedek közelebb az asztalhoz, de mivel a számomra ismerős rendszerezésemmel raktam össze, így nem okoz gondot, hogy kibogozzam melyik jön-melyik után. Mielőtt azonban végleg elmerülhetnénk Karinnal a pszichológia labirintusokkal teli csodavilágába, én előtte kifejtem neki az elgondolásaimat és mélyen belül nagyon remélem, hogy ez nem készteti őt majd ezek után sem menekülésre. Én magam sosem szerettem, ha egy órának nem volt lelke. Ha a tanár egyszerűen csak elmormolta a magáét, majd ugyanazzal az unott arckifejezéssel, amivel megérkezett, azzal is lép le, mint aki jól végezte dolgát. És persze, valahol tényleg véghezvitte a rászabott feladatot, de azok a diákok, akik körülveszik őt egy mukkot sem értettek belőle, csak valami összedobott maszlagot, melyet saját maguknak kell később kikódolniuk. Valahol ezért sem akarom, hogy Karin is ugyanezt érezze a beszélgetéseink során, de az általa kapott arckifejezésből ítélve nem éppen az jön le, hogy menekülni vágyna a helyzetből, hanem inkább meglepődéssel fogadja azt. Ezért amíg válaszomat összeszedem számára, addig az első példány kivesézését is félbehagyom. - Egészen más az a helyzet, de.. - és itt elakadok, hiszen a szándékai számomra még úgymond ismeretlenek. - szóval ha már itt tartunk a későbbiekben is szeretnél hivatás szinten foglalkozni vele vagy csak kedvtelésből tanulod meg? - nem azt éreztetem vele, hogy itt a válasza rossz vagy jó lesz, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. - Kérdeztem már egyébként, hogy mik is az egyetem utáni terveid vagy ezek még túl korai és kibogozhatatlan kérdések számodra és ne is nyaggassalak ezzel? - elmosolyodok érdeklődésem mellé. - Tudom, hogy nem érdemes keresnünk erre a válaszokat, de én személyesen a gondolkozásmódomat okolom érte. Másképp fogok fel egyes helyzeteket és amíg ők szubjektíven tekintenek a tanítási módszereikre, én olyan vagyok ebben, mint egy külső szemlélő, aki ha kell, ha nem csendben is akár, de dacolni fog ellenük. - lehet a kialvatlanság teszi ezt velem, - mert bizonyára nem az egy korty kávé - viszont úgy tűnik a csacsogásra való hajlamom most nagyon elemében van. Abból meg Karin aligha fog tanulni bármit is, így mielőtt nagyon elkalandoznék egy egészen másik irányba, gyorsan vissza is térek a pszichológia fogalmához és egyben a tárgyához is. Megosztom vele, hogy a jelentése a szónak lélektan, a lélek tudománya, a szó eredete meg a görögökhöz köthető, a pszichológia pedig maga a lelki jelenségekkel foglalkozó tudomány. Részletesebb kielemzésébe viszont már csak ezt követően megyek bele. - Lényegében a pszichológia annak a megértésére keresi a válaszokat, hogy miképpen hatnak viselkedésünkre az azt befolyásoló külső tényezők. Ezek egyaránt kiterjednek a gondolkozásunkra, a világszemléletünkre, az érzéseinkre, de még az eddig megélt tapasztalatainkra is, miközben olyan kérdésköröket feszeget mint például az emberi típusok besorolása, az hogy mégis mit nevezünk léleknek vagy akár a másokhoz viszonyuló kapcsolataink miértjét. Miért vonzódunk pont ahhoz az emberhez míg a másikhoz éppenséggel nem? - kezdek bele, de nem sürgetem őt a jegyzeteléssel, hogy fel tudjon zárkózni. - Ahogyan azt korábban említettem már, amikor a tanítással kapcsolatos kérdésről beszéltünk, én magam is másképpen szemlélem a tanítási módszereket, de ha megkérdeznél xy másik embert, ők is bizonyára eltérő módon nyilatkoznának neked erről, hiszen mindannyian más tapasztalatokkal, élményekkel rendelkezünk, melyek kihatással vannak ránk. Egy ember viselkedése nagyon is szerteágazó, hiszen a háttérben ott húzódik meg minden, melyek életünk során befolyásoltak és befolyásolnak minket, de a pszichológia abban segít nekünk, hogy ennek ellenére közelebb kerüljünk a megértésükhöz. Eddig érthető? - kérdezek rá, mert nem szeretném, ha nagyon elbeszélnénk egymás mellett.
Komolyan veszem a tanulást, mert tudom, hogy az én érdekem, viszont szelektálok. A fontos tárgyakat, vagy azokat, amiket én választottam, mint a pszichológiát, azt komolyan veszem. Vannak viszont olyan kötelező tárgyaim, amik az alap szakomhoz kötődnek, de igazából sosem fogom hasznát venni, mert sosem lesz rá szükségem, így ezeknél nem görcsölök rá a tanulásra; ilyen volt a középiskolában a rajz- és énekelméleti dolgok. Ezeknél nem érzem magam rosszul, ha nem vagyok túl jó belőlük, vagy, ha az órán nem figyelek rendesen. A gázabb dolog, amikor egy fontos(abb) tárgyat a tanár nem vesz komolyan, és vagy szinte a saját óráján alszik el, vagy olyan unalmasan és vontatottan tartja az óráját, hogy képtelenség figyelni és/vagy ébren maradni, főleg, ha előtte még aludni sem volt igazán lehetőség, mert akkor egy kín-szenvedés az ébrenmaradás. De ahogy elnézem Madelaine arcát, úgy gondolom, hogy érti miről is beszélek, és sikerült is megnyugtatnom, hogy a rossz szokásomat, amivel „kitüntetek” néhány tárgyat, az nem fog az ő óráira vonatkozni, így megjegyzésére csak kedvesen elmosolyodok. - „kicsivel” - ismétlem az Ő szavait az ujjaimmal visszafogottan mutatott idézőjellel kísérve, kicsit meglepődött arckifejezéssel, de értve a dolgot. Na, igen, kinek mit jelent ez a szó, meg, hogy egy-egy könyv mekkora terjedelmű. Otthon van anyuéknak egy orvosi könyve, amit lényegében azért vettek meg, mert hátha hasznos lesz valamikor, de az majdnem vastagabb, mint egy telefonkönyv, pedig a lapok szinte leheletvékonyak. De akár ide lehetne sorolni a „Háború és béke” című könyvet is, hiszen az is egynek számít, mégsem fél óra mire valaki a végére ér, vagy talán Flashnek elég lenne az az idő, de nem egy normál embernek. Kicsit meglep a kérdése, mert ezt eddig egyik tanár sem tette fel, az első órákon, hogy esetleg ennek megfelelően lenne a számonkérés. Az, hogy az olyanok, mint én, ugyan azt az oktatást kapják az egyetemen, mint, akik majd hivatásszerűen akarnak foglalkozni ezzel, azzal nincs bajom, de a számonkérést kicsit igazíthatnák a fő tanulmányokhoz. - Én hasznosnak tartom a pszichológiát, hogy eligazodjunk az emberi viselkedésben, az emberi kapcsolatokban, de hivatásszerűen nem tervezek ezzel foglalkozni. A fő tárgyam, irányvonalam a légköri tanulmányok - árulom el a jövőbeni terveimet. - És nagyom bízom benne, hogy később el is fogok tudni ebben a szakmában helyezkedni, mert ezt nagyon szeretem, valamint nem szeretnék újra szakirányt váltani - húzom el a számat az első befuccsolt választásomra gondolva. A vállalkozás-vezetés, mint kiderült, nagyon nem nekem való, így egy félév után váltottam, nem csak szakirányt, hanem iskolát is. - De tényleg fontosnak tartom tudni, ismerni a pszichológia rejtelmeit is, sőt, lehet én valamilyen szinten ezt mindenkinek kötelezővé tenném - mosolyodom el végül. Valóban fontosnak tartanám, hogy ezzel a tárgyat mindenki valamilyen szinten megismerkedjen, mert akkor talán kevesebb lenne az emberi kapcsolatokban, és így az emberekben is a feszültség. - Lehet, Te már tudsz valamit, amivel a többiek nem tudnak vagy akarnak szembenézni, de én úgy gondolom, hogy több ilyen tanárra lenne szükség - mosolygok rá szívből. Nem tudom, hogy a tanárok látják-e a rendszer hibáit és csak már belefáradtak vagy egyszerűen nem is érdekli őket, de a lényegen nem változtat: a tanítási módszerekben hiba van, amiken egyelőre nem lesz változtatás. Nem zavar a kitérő, mert ezzel is jobban megismerjük egymást, és később jobban fog menni a kommunikációnk, és így a tanulás is. Amikor Madelaine belekezd az anyagba, úgy döntök, hogy inkább külön lapra jegyzetelek, és majd a koliban elkészítek egy igazi, összeszedett jegyzetet. Az első pár mondat után pedig be is igazolódik, hogy milyen jól is teszem, mert bizonyos szavakat norvégul írok, és, amit csak lehet rövidítve, amiből tudom, hogy később nem fogok tudni tanulni, így ezzel elcsúfítani a kapott jegyzeteket pedig hiba lenne. - Azt hiszem, igen. A pszichológia lélektan, ami lényegében segít megérteni önmagunk és mások viselkedését, hogy kire hogyan hatnak a külvilág ingerei, hogy a múltban és jelenben ért ingerek, hogyan változtatnak meg minket. Ezek alapján pedig az embereket valamilyen szinten viselkedési csoportokba lehet sorolni - olvasom át a felírt dolgokat, és az alapján próbálok egy következtetést levonni. - Jó értelmezem? - kérdezek rá megerődítést vagy megcáfolást várva. Ez az alap, ha ez félre megy, akkor már itt bukik a további tanulásom.
Egyesek magamnak való személyként írnának le és részben igazat is adnék nekik. Szeretek elveszni a saját világomban, a gondolataimban, a megszokott rutinomban. Az egyedüllét számomra kikapcsolódást jelentett mindig is és sosem volt egy lapra tehető a magánnyal. Jesse mindig ott volt mellettem, ő pedig eleven viselkedésével tett róla, hogy soha ne legyenek unalmas perceim. Évek óta csak mi voltunk ketten, egy idő után pedig minden életmódot meg lehet szokni és alkalmazkodni hozzá aszerint, amit megkíván. Ettől függetlenül nem esett nehezemre olykor társaságba menni vagy egy jót beszélgetni másokkal kávé vagy más egyéb ital társaságában. Habár a mai fiatalokat éltető bulik számomra már túl zsúfoltak és zajosak, de az olyan összejöveteleket, amik csak pár embert foglaltak magukba mindig is jobban kedveltem. Egy időben Evan volt az, aki házavatója alkalmából grillpartit szervezett az udvarába. Élete első otthona volt, amit ahogyan ő jellemzett: nagyobb volt végre egy gyufásdoboznál. Büszkén vállalta a házigazda szerepét és olyan hangulatot teremtett, melynek nem esett nehezemre a részévé válni. Noha azóta jó pár alkalommal próbált kiszakítani a hétköznapjaim menetéből és elhurcolni egy sokkal zajosabb eseményre, de eddig még nem járt sikerrel. Ennek ellenére sosem féltettem őt, hogy ne akadna partnere, aki velem ellentétben élvezettel merül majd el a cigifüsttől és alkoholtól fojtogatóvá vált levegőben, miközben a saját gondolatait sem képes meghallani a helyiséget betöltő zenétől. Karin társaságát ezért sem utasítottam el, nem mellesleg tükörbe nem tudtam volna nézni, ha megtagadom tőle a segítséget. Még akkor is, ha valahol tanár szerepben tetszelegni némi kihívást is jelent. Amúgy is jól esik most kimozdulni unokabátyám drámai környezetéből és elterelni a gondolataimat, ha már az eddigi próbálkozásaim mind sikertelennek számítottak. Vannak emberek, akik mélyebben válnak a részünkké, őket egyik napról a másikra képtelenség elfelejteni. Ez épp annyit ér, mintha valakinek megmondanád, hogy ne gondoljon a zsiráfokra; onnantól kezdve másra sem tud majd gondolni. A probléma viszont ott kezdődött, hogy én nem akartam egyetlen Vele megélt pillanatot sem hagyni, hogy a feledésbe vesszen. A tanítási módszereim elsőre még eléggé zavarosnak tűnhetnek, így gyorsan összefoglalom Karinnak miképpen is akarom én ezt felvezetni. Segíteni szerettem ez tény, de hogy nekem segítsenek? Azt a fajta viszonzást mindig nehezemre esett elfogadni. És amikor egy probléma megoldásáról volt szó vagy egy feladat elvégzéséről, akkor is jobb szerettem, ha a magam módján és elképzelésén indulok el és ha éppen útközben hibába ütközök, akkor azt is egyéni megoldásokkal űzöm el. Nem akartam Karint most az állandóan túlelemző énemmel az őrületbe kergetni, inkább az egyszerűségre törekedtem. Arra, hogy néha kacifántos gondolataimat ő maga is képes legyen értelmezni anélkül, hogy egyik félreértés követné a másikat. Ez pedig nagy meglepődésemre úgy tűnik, hogy neki sem okoz majd gondot, így én magam is bátrabban állok neki az óránk kezdetének, olykor pedig azt is megengedem magamnak, hogy érdeklődjek felőle. - Légköri tanulmányok. Ez érdekesen hangzik. - elmosolyodok kávés csészém pereme felett, mielőtt ismételten beleihatnék annak tartalmába, de az érdeklődésem továbbvisz. - És mi az, ami megfogott annyira benne? - kérdésemmel itt a választására gondolok, hiszen tőlem meglehetősen távol áll a téma, mégis őszintén érdekelnek annak részletei. - Vagy arra az esetre nem gondoltál, hogy pont én vezetnélek félre? - szórakozottság övezi kérdésemet, hiszen eszembe sem jutna őt tévutakra terelni. Én egyszerűen csak örülök annak, ha valaki élvezi a velem töltött beszélgetést és nem attól retteg, hogy a nap végén milyen véleménnyel fogom őt illetni. Először az alapoktól indulva tartok neki egy kifejtősebb összefoglalást és közben ügyelek arra, hogy ne sürgessem őt a jegyzetelés közepette vagy haladjak túlontúl előre, ami esetleg összezavarhatná. Szerencsére úgy tűnik ez nem történt meg, hiszen mikor visszakérdezek tőle az elhangzottak után, akkor helyes választ kapok cserébe. - Igen, jól összefoglaltad. - kedves mosollyal erősítem meg őt ezzel kapcsolatban. - Lényegében ezáltal, hogy felmérjük azokat a tényezőket amelyek befolyással bírnak ránk közelebb kerülünk ahhoz is, hogy megértsük az emberek viselkedését is. - teszem még hozzá mellékesen, majd lapozok egyet a jegyzeteimben. Odakint már szakadni kezdett az eső és egy pillanatra leköti a figyelmemet, ahogyan ketten nevetve besietnek a kávézóba a kinti időjárás elől. Nekem viszont épp elegendő kitérőnek bizonyul el ahhoz, hogy eszembe juttasson egy olyan témát, amit idefele jövet is szerettem volna megosztani Karinnal. - Mielőtt továbbmennénk lenne itt valami. A jövőhét folyamán lesz egy pszichológiai előadás a belvárosban és egy régi ismerősöm fogja tartani. Nem tudom, hogy hallottad-e korábban Dr.Lauren Gibson nevét, de az egyetemi éveim alatt sokszor volt alkalmam részt venni az óráin és jobban megismerni a gondolkozásmódját. Összességében egy roppant értelmes és lenyűgöző nő, aki képes új színbe megismertetni másokkal a dolgokat. Arra gondoltam és természetesen ha neked is van kedved hozzá, akkor összekötve a kellemeset a hasznossal a második óránkat az ő előadásával kezdenénk. - vezetem fel neki ötleteimet, de ha úgy gondolja őt ez annyira nem mozgatja meg, természetesen abban az esetben maradunk az eredeti verzió mellett. Mégis úgy éreztem nem felhozni neki ezt a lehetőséget nagy hiba lett volna. A döntést ezzel kapcsolatban pedig teljes mértékben rábízom.
Nem tartom magam butának, és a szüleim és tanáraim sem tartanak annak, de bizonyos tárgyakban mindig is kellett egy kis segítség az iskolai órákon túl. Ráadásul a fejlődéshez és széleskörű tudáshoz is hozzájárul, hogy különórákra járjuk, így nem csak nekem, hanem a bátyámnak is viszonylag rendszeresen voltak külön tanárai a szüleink jóvoltából. Ezáltal viszont már egészen hamar meg tudom állapítani, hogy aki velem szemben ül, az meg fog-e tudni tanítani arra, amit nem tudok. Sajnálatos módok sok tanári pályát választott embernek hiába van meg a tudása a tárgyhoz, nem tudja átadni, de olyan is van, főleg magánóráknál, hogy egyszerűen a tanár és diák nem beszél „egy nyelven”, nem tudnak jól összedolgozni. Ilyet mondjuk én vezetésnél tapasztaltam; valahogy az oktatóval nem tudtunk rendesen kommunikálni, így nem fejlődtem. Viszont volt egy dolog, amiben egyetértettünk: oktatót kell váltanom. Ezt követően viszont kaptam egy szuper tanárt, akinek az elrontott beidegződéseket is sikerült kiirtania belőlem, így már egészen jól vezetek. Csak már régen vezettem, mert itt nincs lehetőségem gyakorolni kocsi hiányában. Az eddigi tapasztalataim viszont már az első pillanatban azt mondatták velem, hogy Madelaine jól tanít, így nagyon örülök, hogy elvállalt. - Leginkább talán a benne rejlő csoda. Hogy ugyan azok a folyamatok az egyik helyen az egyik pillanat egy jóleső nyári szellőt varázsolnak, a másikban meg egy pusztító erejű hurrikánt. Ráadásul ezek a folyamatok mindig is itt voltak velünk, mégis annyira keveset tudunk róla, hogy az még mindig elképesztően kevés. Itt alkalmam van megismerni ezt, és rengeteg lehetőség is van benne, hiszen még mindig sok az ismeretlen dolog, mert annyira összetett jelenségek - gondolkozok el a válaszon. Az emberek többsége szeret mindenhatóként gondolni az emberiségre, hogy őket semmi sem győzi le, hogy ők mindenre fel vannak készülve, és semmi sem lepheti meg őket. Utána jön egy szél, ami komplett településeket, városokat tesz a földdel egyenlővé, és megállapítják: „ilyen pusztítást még nem láttak”. Ráadásul pont a légkör az, ami leginkább lakhatóvá, és ezáltal (jelenlegi tudásunk szerint) az egyetlen ilyen hellyé teszi a Földünket. Ha nincs légkör, nincs élet, mert nincs, ami megvédjen minket az űrből érkező veszélyektől, mint a meteoritok, vagy egy mindennaposabb veszélytől, az UV sugárzástól. Az éltető oxigénről meg már ne is beszéljünk, hogy az is a légkörben található. - És szabad megkérdezne, hogy Te miért a pszichológiát választottad, és miért pont ez az ágát? - érdeklődök kedvesen, de kicsit félve, hogy talán érzékeny pontra tapintok. Nem szeretnék kényes, személyes dolgokba belemászni, mert az senkinek sem jó. Viszont bízom benne, hogy „csak” valami hozzám hasonló indok miatt választotta Ő a pszichológiát. - Érdekes elgondolás… - gondolom végig a felvetést -, de miben vezetnél félre? - kérdezek vissza, mert egyetlen értelmes dolog sem jut eszembe indokként. - Lenne belőle bármilyen hasznod? - jön még egy kérdés tőlem, ahogy tovább agyalok a felvetésen. Ha valaki átver valakit, akkor azt a haszon reményében teszi, mert valami pozitívat vár ebből. Jó, fizetek neki az órákért, de az átverésekre előbb-utóbb fény derül, ráadásul azért annyira nem drágák az órák, hogy ez indok legyen. Csak úgy bepalizni valakit pedig, szerintem, csak úgy nem szokták egymást az emberek. Amikor elkezdjük az órát, akkor rájövök: végre egy óra, ahol nem fog a kezem görcsöt kapni jegyzetelés közben. Annyira utálok úgy jegyzetelni, hogy a tanár normál vagy attól gyorsabb tempóval mondja az anyagot, én meg közben próbálom a lényeget leírni, de átgondolni már nincs lehetőség, mert akkor lemaradok. Madeline tempójával viszont egyből le tudok írni mindent, és még időm is van átgondolni a dolgot. - Köszönöm, de könnyű jó tanár mellett gyorsan tanulni - fogadom a dicséretet. Érthetően magyaráz, így egyáltalán nem nehéz felfogni az elhangzottakat. A jegyzet viszont kell, mert hiába értem, még nem tanultam meg, még nem ment át a hosszú távú memóriámban, így szükség esetén nem tudnám később felidézni. Annak ellenére, hogy mellékesen tesz még egy megjegyzést a dologhoz, én érzem, hogy ez még fontos lesz, így le is körmölöm, amíg a saját jegyzetét forgatja. Az eső kopogása az ablakon viszont az én figyelmet is elvonja. Mindig is szerettem nézni az égből lehulló esőt és hópelyheket. Az egyetlen, amitől félek, és viszonylag hétköznapi időjárási tényezőnek számít, az a jégeső. Persze ettől sem betegesen, de azt szeretem egy biztonságos helyen átvészelni, mert itt igen is számít a méret, amit csak a becsapódás után lehet megállapítani, ráadásul nagyon hirtelen érkezik. Vagy legalább is műszerek nélkül hirtelennek tűnik. De persze itt most erről szó sincs, már csak az évszakra való tekintettel sem, így gyönyörködöm egy ideig én is a jelenségben. - Jól hangzik - lelkesedek fel, mert valóban érdekelne a Madeline által felajánlott előadás. - Mikor is lenne ez pontosan? - kérdezem, és előveszem a határidőnaplómat. Biztosat e nélkül nem merek mondani, mert bár van bőven szabad hely a naptáramban, sosem lehet tudni, hogy melyik program melyikkel ütközik. Valamint vannak olyanok, amiket át lehet tenni, vagy le lehet mondani, csak tudnom kell, hogy melyiket, hiszen egy ilyen lehetőséget nem lenne szabad elmulasztani, de egy esetleges kötelező, gyakorlati órát sem ajánlatos kihagyni.
Még ha sokszor a környezetemnek nem is úgy tűnik ettől függetlenül sosem tagadtam, hogy szeretek ismerkedni másokkal és nem csak a munkámon belül. Jól érzéssel tölt el egy hosszantartó beszélgetés, ahol egyik téma érinti a másikat és ami által sok mindent megtudhatunk beszélgetőpartnerünkről. Szeretem megismerni a környezetemben élők gondolkozásmódját, azt ahogyan arról a világról gondolkoznak, aminek ugyan közösen vagyunk a részesei mégis a tapasztalataink, élményeink által más megvilágításba helyeződnek az adott dolgok. Hiszen annyiféleképpen élhetjük meg ugyanazokat a helyzeteket és elegendő csak annyi hozzá, hogy pusztán meghallgatsz másokat. Sokszor kaptam már meg életem során, hogy szeretek a saját gondolataimban elmerülni és ritkán engedek be oda csak másokat. Persze, mindenkinek a maga kis buboréka a legkényelmesebb és biztonságosabb, de azt sose állítottam, hogy ellenemre lenne olykor-olykor kikukkantani mögüle. Ettől függetlenül tudom értékelni az egyedüllétet, de a bennem lakozó tudásvágy és kíváncsiság néhanapján megszöktet ebből a kényelmes hétköznapi tevékenységből és arra késztet, hogy ne csak létezzem, de meg is ismerjem a világot. Talán épp ebből adódóan igyekszem Karinnal is felvenni az óránk menete mellett egy egészen más téma vonulatát is, hogy többet megtudjak róla, ha már úgyis jó pár alkalmon keresztül fogunk összeülni. Ebből kifolyólag nem akarom őt csakis idegenként kezelni. Az egyetemi látogatásom során nem volt lehetőségem mindenkivel leállni beszélgetni, pedig hihetetlenül jól esett egy-egy dicsérő vagy lelkes szavuk az előadásommal kapcsolatban. A pozitív visszajelzés egy igenis fontos alapja a fejlődésünknek és ha mások által kapjuk meg, akkor tudjuk, hogy jó irányba haladunk. Én megkaptam ott és akkor, de Karin volt az egyetlen, aki a későbbiekben felkeresett a különórák miatt, melynek ötlete még számomra is újdonságnak hatott. Utoljára diákként tartottam ehhez hasonlót az egyik évfolyamtársamnak és ha jól emlékszem az sem éppen a pszichológia témakörét ölelte fel, de mégsem érzem kényelmetlenül magamat amiatt, hogy most itt vagyok. Aközben hallgatom őt végig, hogy a korábban rendelt kávémmal is törődök, de nem akasztom meg őt mondanivalójában. Az ajkaimhoz emelve a csészét élvezem ki a koffein eltéveszthetetlen izének harmóniáját és reménykedem benne, hogy ez a pár korty italba zárt energia nem fogja a visszáját eredményezni nálam. Megesett ugyanis, hogy olykor a kávé elfogyasztása után még fáradtabbnak éreztem magamat mint amilyenként kimásztam a konyhába érte. Karin tanulmánya számomra ismeretlennek ható terep, ezért érdeklődve követem végig az azzal kapcsolatos mondanivalóját. Úgy hittem, hogy a különórák azért szükségesek számára, mert a későbbiekben komolyabban is megpróbálkozna vele, de mint kiderült, valójában maradna inkább az eredeti elgondolása mellett. Noha nem mintha bármilyen problémám is lenne ezzel, hiszen én magam is szeretem fejleszteni a tudásomat és ha éppen túlságosan is felkelti az érdeklődésemet valami, akkor addig nem is igazán nyugszom, amíg valamilyen mértékben el nem sajátítom azt. Ha belekezdtem valamibe azt lehetőség szerint be is fejeztem, hiszen ismertem már magamat annyira, hogy tudjam, ha valami befejezetlenül létezett a hétköznapjaimba, azt általában zavaró tényezőként éltem meg. - Ez valójában egészen jól hangzik. Mármint a legtöbb dolgot ami a környezetünkben történik ha belegondolunk olyan természetesnek vesszük, de soha nem gondoljuk végig a miértjét vagy hogy miképpen alakult ki. Valahogy nem szánunk elég időt rá, hogy felfedezzük valójában milyen emberileg felfoghatatlan erőkkel és csodákkal is van dolgunk. - fűzöm hozzá a véleményemet elgondolkozóan. - Az az eset jutott most eszembe erről, amikor tartok valamitől. Olyan helyzetekben hajt a kíváncsiság, hogy jobban utánanézzek és megértsem, de van amikor épp az ellenkezőjét érem el vele és csak még jobban belelovalom magamat az amúgy sem kellemes problémámba. - nevetek fel halkan emiatt, de közben a kérdésére is összeszedem a gondolataimat. - Hű, hogy is fogalmazzak? Szülői nyomás hatására? Na persze nem a klasszikusan vett értelmében, hiszen ők merőben más szférában találták meg a számításaikat, de mondjuk úgy a viselkedésük és a hozzáállásuk ösztönzött arra, hogy ezen az úton induljak el. És ha a tapasztalatokat félretesszük még akkor is önmagában érdekelt a téma. Azt hiszem soha nem is volt más lehetőség, ami megfordult volna a fejemben, ha a jövőmről kérdeztek. - válaszolok neki, de a korábban felvetett abszurd elgondolásom miatt csak még jobban elmosolyodok. - Az égvilágon semmi, csak eljátszottam a gondolattal. Néha érdekes más nézőpontokat is figyelembe venni. Természetesen ne aggódj, szándékosan sose tennék ilyet. - nyugtatom meg őt emiatt mielőtt úgy dönt magamra hagy a kusza gondolatmenetemmel és kirohan a kávézó ajtaján. Mivel a szűkre szabott időnkben sikerült jól elkanyarodnom ittlétünk eredeti okától, így az érdeklődésem felvezetése után már csak egy rövid pillanatra térek vissza az előadás témájára. - Egy csütörtöki napra esik és valójában nem tart olyan vészesen sokáig. Gondold át, addig meg úgyis beszélünk még. - zárom le a részemről ennyivel, hiszen én elég nagy valószínűséggel meglátogatom majd az eseményt, már csak Lauren miatt is. Hátha még a végén egy olyan útmutatóval térek majd haza, ami kizökkent ebből a sehova nem tartó állapotból. Csoda, hogy még nem kezdtem el virágszirmokat tépkedni és játszottam el a szeret vagy nem szeret..? esélyeimet. Manapság úgyis énem egy olyan verziójával szembesülök, ami túlságosan is ismeretlen ahhoz, hogy tudjam a következő pillanatban mire is majd számíthatok tőle. A jegyzeteimre pillantok le, majd ezt követően Karin felé fordítom a figyelmemet. - Akkor folytassuk is tovább a pszichológia területeivel, pontosabban név szerint az alaptudomány és az alkalmazott területekkel. Hallottál bármit erről a két felosztásról korábban? - kérdezek rá mielőtt továbbmennék, hátha annyira nem ismeretlenek számára az elhangzottak.
Sosem volt ellenemre, ha egy különórán nem csak az adott tárgyat tanuljuk, hanem másról is szó van. Így mindig lehetőségem nyílik másokat megismerni, amit nagyon szeretek. Ráadásul a különórák nem szokták tartani a negyvenöt perces időtartamot, amiről a szakértők azt mondják, hogy egy ember folyamatos koncentrációjának a maximuma, hanem legalább egy órásak, de leginkább a másfél órát ölelik magukba. Ez az idő pedig mindenképpen megköveteli a közbeiktatott pihenőt, hogy a figyelem jobban fenntartható legyen, mind a tanár, mind a tanuló részéről. Arról nem is beszélve, hogy számomra az olyan snassz, ha egyből a tananyag közepébe vágunk, ezért is örülök, hogy Madelaine-nel mi is megszakítjuk a tananyagot, és kötetlen beszélgetéssel kezdünk. Beszélgetés közben jobban meg lehet ismerni egymás gondolkodását, így a tanulás és tanítás is sikeresebb. Talán egy kis meglepettséget okozok a doktornőnek azzal, hogy engem ez a tárgy csak hobbiként érdekel, legalább is ezt látom rajta. Persze a megbántottságot sem látom rajta, csak, hogy nem erre számított. És elismerem, valóban meglepő, hogy valaki hobbiból vesz fel különórát egyetem alatt és nem a fő tanulmányával kapcsolatban. Ráadásul nekem azt is el kell ismernem, hogy a légköri tudományok és a pszichológia távolabb már nem is igazán állhatna egymástól, de nekem ez így pont megfelel. - A legtöbben mindent, ami körülvesz minket, természetesnek veszünk, és annak a dolognak a hiánya okoz nagy fájdalmat, zavart, főleg, ha utána azt magunknak kell megteremteni - értek egyet vele. A legszemléletesebb példa talán erre a lakásokban lévő folyóvíz és áram. Mind a kettőt természetes módon használjuk, de ha valamilyen oknál fogva szünetel a szolgáltatás, akkor megtapasztaljuk, hogy milyen lehetett az élet régebben, amikor még a kútról kellett vizet hozni, vagy gyertyával világítani. - Talán erre szokták azt mondani, hogy bár a tudás hatalom, néha jobb a boldog tudatlanság. - Én a saját életemből most ilyet nem tudok mondani, de elképzelésem van, hogy mire is gondolhat. - Akkor lényegében Te mindig is tudtad, hogy ezzel szeretnél foglalkozni. Szerencsés vagy - mosolygok kedvesen rá. - Nekem a kezdeti melléfogásom szerencsére csak egy félév csúszást jelentett, de még így is érzem ennek a hatását, mert így nehezebb felvenni a tárgyakat az egymásra épülések miatt. Bár, így van időm és lehetőségem más tárgyakat felvenni - mosolyodom el, ahogy végig gondolom, hogy most csak azért tudok pszichológiát tanulni, mert a tantervhez képest csúszásban vagyok. Valamint az is igaz, hogy mások egy teljes évet csúsznak egy ilyen váltás miatt, mert nem tudják keresztfélében megkezdeni a tanulmányaikat. - Nem is nézem ki belőled, ezért is lepődtem meg ennyire - nevetem el magamat egy kicsit. A teámba pedig már nyugodt szívvel bele tudok kortyolni, mert nem kell attól tartanom, hogy megégetem magam. Pár napja így is volt szerencsém egy sajtos meleg szendviccsel megégetni az ínyemet, mert véletlen túlmelegítettem a mikoróban és feltapadta a sajt. Nem volt egy kellemes érzés, és kicsit még mindig érzékeny a hely a melegebb ételekre, italokra. - De ezek szerint Te is tudsz más fejével gondolkozni, nem csak én - vigyorodok el. Sokszor azt hiszem, hogy csak én vagyok az, aki tőle teljesen távol álló dolgokra is gondol, mert sokan az itteni ismerőseim közül, csak a saját fejükkel tudnak gondolkozni. Ez leginkább csak itt tűnt fel, mert a családom is sokszor mások fejével is tud gondolkozni, az otthoni barátokkal pedig alapvető, hogy átbeszéljük ezeket is. Az előadás lehetősége nagyon jól hangzik, és nagyon tetszik is az ötlet, de mielőtt rávágnám, hogy megyek, muszáj megnéznem, hogy szabad-e az időpont. Amikor megosztja velem, hogy mikor is lenne, odalapozok, és egyből felcsillan a szemem. Szinte az egész napom szabad, mert csak reggel nyolctól lenne egy egyórás előadásom, mert a nap hátralévő részében egy tanár lenne velünk, akinek akkor halaszthatatlan dolga van, és nem tudja megtartani az órákat. Így viszont, ha nem reggel tíztől kezdődik, akkor viszonylag simán oda tudok érni az előadásra. - Délelőtt tízre a városban tudok lenni - mondom csillogó szemekkel. - Szóval hányra is kell ott lennem? - majd fél pillanatnyi gondolkodás után rájövök, hogy gőzöm sincs hova is kell menni pontosan. - Vagyis, hova is kell majd mennem pontosan? - kérdezem zavart vigyorral. Szép lenne, ha aznap jönnék rá, hogy gőzöm sincs hova is kell pontosan mennem, és a városban bolyonganék céltalanul, és ezért késném le az előadást. - Regisztrálni, jelentkezni hol kell, valamint mennyi a jegy? - érdeklődök kedvesen. - Annyira nem, mi most elméleti részt veszünk az órákon, és az egész félév erről fog szólni - gondolom végig, mielőtt válaszolnák. Ezek a fogalmak viszont nem rémlenek. Ha a pszichológia is olyan, mint néhány a mi tárgyaink közül, akkor szép lesz, mert nálunk néha azok az eszközök, amiket használunk és, amikről tanulunk köszönő viszonyban sincsenek azokkal, amit a cégek használnak. Nekünk meg kell tanulni azokat az eszközöket is használni, amiket már évek óta felváltottak jobbak.
Mindig is felnéztem az olyanokra, akik képesek voltak motiválni másokat. Akikkel egy beszélgetés után többnek érezted magadat, olyannak, aki valami pluszt kapott azáltal, hogy végighallgatta a másik személyt. Ilyen esetekben úgy érezzük bármire képesek vagyunk azért, hogy magunk is jobbá váljunk olyan dologban, ami talán addig a pontig bizonytalanságban tartott. Habár mindig is úgy gondoltam, hogy minden emberben van olyan tulajdonság, amivel a másikat tudtán kívül elbűvöli, csak manapság egyszerűen elrejtőzünk egy olyan álarc mögé, ami nem kelt feltűnést. Amivel beolvadhatunk a tömegbe és ami egy olyan tulajdonságunkat reprezentálja, mely talán nem a legkiemelkedőbb, de abban az esetben, hogy mások elfogadjanak a legszerencsésebb, amit nyújthatunk. Márpedig különlegeset csakis akkor adhatunk másoknak, hogyha az szívből jön. Máskülönben fakó lesz és jelentéktelen; olyan, amit nem érez úgy a másik fél, hogy meg kellene jegyeznie, hisz azelőtt már ki tudja hány ismerősétől kaphatta ugyanezt. Számomra Dr. Gibson mindig is egy ilyen nő volt. Meglehet a tudásomat már gyarapította korábbról egy-egy elhangzott információ, de ahogyan ő előadta még azok is újnak tűntek. Más nézőpontot kapott az ő felfogása által, ezt pedig mindig is csodáltam benne. Ha pedig az ember lánya a megfelelő időszakban fut vele össze élete során, akkor egy olyan példaképet fedezhet fel benne, kire sose gondolta, hogy szüksége van, mégis abban a pillanatban úgy érezte, hogy megtalálta. Ezért is lelkesített a gondolat, hogy ismételten részese lehetek majd az előadásának, hiszen nem tudnám pontos dátumát felidézni annak mikor láttam őt utoljára. Annyira nehéz a hétköznapok forgatagában olyan programokat találni, amikre szívesen időt szánnék és mikor adódik egy ilyen lehetőség egy percig sem szabad gondolkozni azon, hogy meglépjem vagy sem. És bár egyedül terveztem kezdetben az eseményt meglátogatni, de Karin érdeklődése a téma iránt arra késztetett, hogy neki is meséljek róla és ha kedve/ideje van rá, akkor társat faragjak belőle ehhez a nem túl hagyományos programhoz. Számomra ő olyannak tűnik, akit érdekelnek a különleges dolgok, a mélyebb tartalmú magyarázatok és ezt a választása is hasonlóképpen tükrözi. Még ha olykor elmerengek a természettel kapcsolatos miérteken attól függetlenül nekem eszembe se jutott volna, hogy továbbtanulásomat is e-köré építsem fel. Mégis most, hogy ő mesél róla és beavat annak átfogó részleteibe egyre érdeklődőbbé válok aziránt, hogy többet tudjak a témáról. - Emberi tulajdonság, hogy szeretünk az utolsó utáni pillanatban kapkodni és csak utána értékelni dolgokat, ha már az többé nem a miénk. - apró fintorral reagálom le szavaimat, de az én példámra kapott válaszától elmosolyodok. - Igen, ez valóban így van. Csak aztán jön az a szemtelen kíváncsiság és mindent elront. - égnek emelem a tekintetemet, hisz ez a tulajdonság ugyanúgy bennem is megvan és sok esetben az ellenségem volt a cinkostársam helyett. - Talán könnyebb volt így, hogy nem szántam éveket arra, hogy kitaláljam ki legyek-mi legyek. Bár ez sem igaz, mert az életem alakulásával valahogy mindig sikerült új dolgot megtudnom magamról. Amikor azt hiszem már jól ismerem magamat belekerülök egy olyan helyzetbe mint még azelőtt sosem és csak állok ott, hogy ez a reakció tőlem mégis mi volt..? - nevetek fel halkan, de ettől még az igazságot mondom. Néha magunknak és magunkról tudjuk okozni a legnagyobb meglepetést. - Még fiatal vagy, Karin és elhiheted nagyon sok jó és rossz döntésed lesz még ezek után. Annyit viszont ígérj meg nekem, hogy minden létező dolgot megélsz úgy ahogy van teljes valójában és semmit sem fojtasz el magadban. Megegyeztünk? - érdeklődök tőle elmosolyodva, hisz erről lenne bőven mesélni valóm számára. Harmincadik évemet megélve még mindig félve várom azt az áttörő pillanatot, ahol az évek alatt összegyűlt és elzárt érzések egyszerre zúdulnak majd a nyakamba a sok kimondatlan dolog miatt. Túl sokat törődtem mindig is azzal, hogy ügyeljek mások lelkivilágára és ne tegyek vagy mondjak olyat, ami nekem is rosszul esne. Közben pedig észre se vettem, hogy ezzel csak magamnak ártottam leginkább. Mrs. Linard mellett ezt nem tehettem meg. Suli után sokszor kért arra, hogy üljek le mellé és miközben ő a munkáját végezte nekem mesélnem kellett; a napomról, az élményeimről, ha valami bántott vagy jó dolog ért. Megnyugtattak ezek a pillanatok és talán emiatt is vált még inkább fontossá nekem az, hogy meghallgassak másokat, hiszen magamon tapasztalhattam meg mennyit jelent, ha kiadhatod magadból még a legapróbb dolgokat is. Örülök a beleegyezésének, hogy velem tartson Lauren előadására, hisz nem véletlenül említettem meg neki. Tudom jól, hogy ami ott elhangzik az neki is ugyanúgy tetszeni és segíteni fog majd. - Csináljuk azt, hogy ha hazaértem átküldök neked minden fontos információt ezzel kapcsolatban, nehogy valamit most tévesen adjak át. Csütörtökig pedig azt is megírom hol találkozzunk. - osztom meg vele gondolataimat ezzel kapcsolatban, hisz hiába futottam át már többször a lapot attól még keveredhetnek az én fejemben is össze az információk. - Rendben van, akkor fussuk át először ezeket részletesebben, aztán ha megvagyunk felteszek majd neked pár kérdést az eddigiekkel kapcsolatban. - újra magamhoz veszem a jegyzeteimet, majd csak ezután kezdek bele mondanivalómba. - Ugye említettem az alaptudomány és az alkalmazott területeket, viszont ezen a két nagy csoporton belül is többféle úgymond alkategóriába rendszerezhetünk attól függ az a terület éppenséggel mivel foglalkozik bővebben. Hogy értsd miről is beszélek, először nézzük az alapterületeket. Ide azok a területek tartoznak, amik próbálnak közelebb vinni az emberi viselkedés megismeréséhez azzal, hogy a lelki életre vonatkozóan vizsgálják meg jobban. Míg ezzel szemben ott vannak az alkalmazott területek, amelyek ezeket az ismereteket használják fel egy egészen más területen. Eddig érthető így? - kérdezek rá tőle mielőtt tovább mennék ezzel kapcsolatban.
Habár még csak húsz éves vagyok, és a szüleim is mindig hagytak engem is és a bátyámat is szabadon kibontakozni, azt sosem nézték jó szemmel, ha nem értékeltük a körülöttünk lévő dolgokat. Mi már jó módban éltünk születésünk óta a testvéremmel, de a fölösleges pocséklás soha sem volt megengedve. Mindig azt mondták, úgy tanítottak minket, hogy tudjuk, hogy mindenért meg kell dolgozni. Mehettünk oda, ahova akartunk, és, amire szükségünk volt, vagy csak nagyon szerettük volna, azt mindig megkaptuk, de csak azért, mert nem tetszett egy telefon színe, nem kaptunk újat, vagy csak azért, mert pár nap, hónap múlva kijött egy újabb modell. Ha ezt akartuk, akkor már nekünk kellett megdolgozni érte. Persze nem várták soha el azt sem, hogy ne hibázzunk, vagy ne induljunk el rossz úton. Csak vállalni kellett érte a felelősséget. Én is vállaltam, amikor szakot váltottam, mert most csúszásban vagyok, és később fogok diplomát kapni, így később fogok tudni a saját lábamra állni. A két szak közötti pénzbeli különbséget a szüleim vállalták, mert hiába voltam jó tanuló a középiskolában, akkora ösztöndíjat nem kapok, hogy abból fedezni lehessen a tanulmányaimat bármelyik helyen. A többi következmény viszont az enyém. - Ez kicsit számomra olyan, mintha nem tudnának szembenézni a valósággal, és mint a gyerekek a mában élnek, és nem tudnák elképzelni, hogy van holnap is - gondolkozok el a dolgon. - Vagy rosszul látom? - kérdezem bizonytalanul. Még fiatal vagyok, így kevés a tapasztalatom, ezért az ilyen „nagy világnézetekkel” rendelkező megnyilvánulásaim után mindig elbizonytalanodok, hogy valóban jól látom-e a dolgot. v- Meg lehet tanulni, hogy mikor kell/lehet kíváncsinak lenni, és mikor nem?[/color] - kérdezem hirtelen. A kíváncsiság sokszor bajba tud sodorni mindenkit, viszont tapasztaltam már azt is, hogy e nélkül is ugyan oda lehet jutni, mint vele. Vajon erre van jó recept? Csak elmosolyodok, amikor megosztja velem, hogy még magának is képes meglepetéseket okozni. Tudom, hogy mindig tanulunk, de Neki legalább már van egy olyan munkája, amiből fedezni tudja a kiadásait, és nem kell azon agyalnia, hogy miért ezt a „munkát” választotta, vagy miért nincs valamilyen végzettsége. Ha nekem nem jön be valamiért a most választott szakom, akkor lehet, bajban leszek, hiszen tudom, hogy a vállalkozásvezetéssel több lehetőségem lett volt, de ha egyszer nem ment? Akkor nem nagyon volt ott maradásom. Neki már van egy jó szakmája, és ha később úgy döntene másban is kipróbálja magát, de nem jön össze, akkor is van mihez visszatérnie. Vagy legalább is én ezt látom, de lehet tévedek. - Megegyeztünk - nyújtom felé a kezemet, mint egy megpecsételve az ígéretemet. - Anyuék is mindig ilyesmi irányba terelgettek minket a bátyámmal, csak ők azért azt még hozzátették, hogy azért ésszel - nevetek egy kicsit, amikor eszembe jut, hogy azért nekem is, és Bryannek is voltak hajmeresztő ötletei, aminek néha csak azért nem lett nagyon rossz vége, mert a szüleink résen voltak. Ilyen volt, amikor a hétéves bátyám úgy döntött, hogy elvisz engem kocsikázni, és már a motort is beindította a nyitott garázsban. Hiába volt jó magasra téve a slusszkulcs a lakásban, gyerek elől nem igazán lehet biztos helyet találni. Megéltük a pillanatot, hogy csak ketten megyünk kocsikázni… és a büntetést is. Örülök, hogy meghívott, és annak is, hogy még ütközésem sincs. Így nem kell semmit átszerveznem, ami nagy könnyebbség, legfeljebb egy nappal hamarabb jövök a barátnőmhöz, mint terveztem. - Rendben van - egyezek bele egyből, de azért egész napra beírom, hogy „Pszich. előadás New Yorkban”, csak azért, hogy nehogy véletlen rászervezzek valamit, ha összecsapni készülnek a fejem felett a hullámok. A tanagyag további részletezéséről halvány elképzeléseim vannak a nevük után, de annak nagyobb esélyt adok, hogy ezek nagy mellélövések. Ezért azt látom a legjobbnak, ha inkább a rendes választ hallgatom meg, minthogy elkezdjek agyalni a dolgon, és egy rossz dolog rögződjön, aminek nincs más alapja csak a saját elképzelésem. Maddie javaslatára csak bólintok, hogy nekem ez teljesen megfelel, és újra jegyzetelő helyzetbe állítom magam. Így elsőre kicsit zavarosnak tűnik ez a két csoport, de leginkább azért, mert nincs mihez kötnöm, így mielőtt válaszolnék, alaposan átgondolom a dolgot. Na, ezekre nincs idő egy iskolai tanórán. - Az alaptudomány a viselkedési formák alapján állítja fel, mondjuk egy betegség jellemzőit, az alkalmazott pedig megnézi egy adott személynél, hogy az a betegség áll-e fent nála, amit elsőre gondoltak a viselkedési formák alapján? - kérdezem nagyon bizonytalanul. Ez nekem egy kicsit kusza. Mintha minden viselkedést összeszednének, és azokat összerakosgatva állapítanának meg viselkedési formákat, vagy betegségeket, mint alapdolgokat, amiket az alkalmazott területen pedig pont ezt megcserélve, megállapítják, hogy más, esetleg hozzá nem értő, által például szociopatának titulált személy valóban az-e.
Karinnal zajló beszélgetésünk sok oldalról elgondolkoztat és eszembe juttatja fiatal éveimet vagy azokat a döntéseket, melyek mellett akár hűségesen elhatároztam magamat, illetve azokat amiket épp lemondtam érte. A múltam eseményei sok esetben befolyásoltak, ahogyan az engem ért tapasztalatok is. A szüleim viselkedésének kihatása, az életemben lévő emberekkel való kapcsolatom felépülése és mindaz, amit átéltem és egyben átéreztem. Fiatalként sosem kaptam meg azt a segítséget, amire szükségem lett volna. Sok csalódásomon, problémámon egyedül küzdöttem át magamat és bár később Mrs. Linard enyhítette a bennem dúló viharokat, de az előtte lévő korszakokat semmi nem törölhette ki. Ha visszatekintettem azokra az évekre, úgy nem volt nehéz kitalálnom mit akarok a jövőben tenni, hogy másoknak ez kevésbé legyen ennyire nehéz és meghatározó. Hogy legyen olyan valaki, akire ha szükségük van meghallgatja és segít, ha éppenséggel eltévedtek. Támasz akartam lenni mások számára, egy mentőkötél, ami nekem éveken át sosem adatott meg. Évek óta az életem része a munkám, de minden percét olyan szerencsének élem meg, ami által én is többé válok. Mert ha valakitől azt a visszacsatolást hallom, hogy márpedig a közösen eltöltött órák a segítségére váltak, az bennem is örömként raktározódik el és minél többet adok másoknak, annál biztosabb vagyok abban, hogy a múltbéli elhatározásaimnál igenis jól döntöttem. Karin ezzel szemben még fiatal, de úgy tűnik neki is akadnak biztosabb elképzelései a jövőjével kapcsolatban és ezt csak pártolni tudom. A bizonytalanság kegyetlen érzés, amikor nem tudod hova tartasz vagy éppen milyen cél vezérel. Mikor fogalmad sincsen arról mit tennél, de az idő rohamos tempóban megy feletted, te pedig vársz valami sugallatra, ami esetleg ráébreszt kivé akarsz válni. Én mindig is jobban kedveltem azt a fajta rendszerezettséget az életemben, amik nem hoznak minden áldott nap egy olyan meglepetést, ami miatt esetleg újra kellene írnom a jövőm történetét. Szeretem az újdonságokat, talán még a meglepetéseket is, de nem olyanokat, amik eltéríthetnek a pontos elképzeléseimtől. - Az emberek nagyon ritkán szeretnek szembenézni a valósággal, de talán a baj azzal van, hogy a legtöbben természetesnek vesznek mindent és úgy érzik ez alanyi jogon jár nekik, ami persze egyáltalán nincs így. Legyen akár ez egy tárgy vagy talán egy személy. Tisztelet a kivételnek, de egyre kevesebb mindent értékelnek mostanság, amikor éppenséggel mindenüket ami a környezetükben van meg kellene becsülniük, hiszen ki tudja mennyi ideig lesz majd a tulajdonukban. - gondolkozok el Karin kérdésének hatására. - Néha mikor otthon vagyok szeretek körülnézni a lakásomban és felfedezni azokat az apróságokat, amik felett a hétköznapok során egyszerűen átsiklunk. Ezernyi dolgot tudnék felsorolni amely ott van minden nap az életben, de csak akkor tudná igazán értékelni bárki is, ha többé már nem lenne. - a bútoroktól kezdve egészen az egyszerű takaróig. - Ha engem kérdezel, ez inkább már személyiségfüggő. Kezdetben a legtöbb esetben megtanítják nekünk, hogy hol tiszteletlenség kíváncsiskodni vagy mikor érdemes, de a végén úgyis maga az illető dönti el, hogy mibe üti bele az orrát. Így szépen megfogalmazva. - mosolyodok el a kérdésére választ adva. - Volt olyan ismerősöm, aki mindenről tudni akart és tarthatott öt vagy tíz percig a beszélgetésünk, ő számtalan kérdést tudott rád zúdítani, aminél lépést is alig tudtál vele tartani. Számára nem létezett az a kézifék, ami azt éreztette volna vele, hogy igen, ez már nem rám tartozik. Nem, ha valami érdekelte azt megkérdezte, függetlenül attól, hogy a másiknak az miképpen eshet majd. - fűzöm még hozzá további gondolataimat, ha már így felmerült közöttünk. Nem térek ki ugyan Karinnak a személyes tapasztalataimról, de a kérésemet irányába felvezetem azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnék, ha lehetősége szerint betartana a jövőben. A válasza miatt viszont sikerül elmosolyodnom. - Nem is tudnék ennél jobban egyetérteni ezzel. - helyeselem a szülei által hozzáadott jó tanácsot, hiszen az sem árt, ha egyes dolgok meglépése előtt végiggondoljuk mire is készülünk pontosan. A folyamatos kitérőkkel nem akarom Karintól elvenni a lehetőséget, hogy tanulhasson, ezért miután nagyjából megbeszéljük a csütörtöki előadással kapcsolatos részleteket, azután tovább is folytatom azt, amiért ma a találkozónk létrejött. Mivel látom rajta, hogy a felvezetésem enyhe bizonytalanságba tartja őt, így csak halovány mosollyal ajándékozom meg, majd csak ez után szólalok meg ismét. - Nézzünk inkább konkrét példákon keresztül, hátha úgy átláthatóbb lesz. Kezdjük például az alap területek közül a személyiség-lélektannal egy kicsit részletesebben. Ez foglalkozik a személyiség fejlődésével, működésével, egyben pedig azzal is, hogy egyének között miképpen tehetünk különbséget, milyen típusokba vagy csoportokba sorolhatjuk őket. Ennek az alkalmazott területe a pedagógiai pszichológia, amit az oktatáson belül használnak és azt figyelik meg, hogy a személyiségfejlődés és a tanítás milyen kölcsönhatásban állnak egymással vagy hogy milyen hatást gyakorol ez a gyerekek fejlődésére. - osztom meg vele gondolataimat, végül tovább is haladok egy kis idő múlva. - De hogy mondjak még neked párosításokat, ilyen pl: a szociálpszichológia, ami az egyén és a társas környezet egymásra mért hatásával foglalkozik, melynek alkalmazott területe a reklámpszichológia, vagy ilyen többek között a kognitív pszichológia ami az emlékezetet és a képzeletet használja fel és a hozzá kapcsolódó művészet pszichológia is. Míg az egyik különböző módokon keresztül vizsgálja meg az emberi viselkedést, addig a másik azt mutatja meg, hogy ez egyes területeken miképpen mutatkozik meg. - mesélem el neki most már bővebben, hátha így már kicsit érthetőbbé válik számára is mire gondoltam korábban.
Még fiatalnak tartom magam, legalább is ahhoz, hogy biztosra mondjak, gondoljak minden ötletemet, meglátásomat, elképzelésemet, de a mostani beszélgetésünk a doktornővel rávilágít, hogy ezt bizony jól látom. Az emberek valóban nem tudnak szembenézni a valósággal, és azokat a dolgokat is természetesnek veszik, amikért másoknak nagyon keményen meg kell küzdeni, és lehet még ezek ellenére sem fogják elérni a céljukat. Ahogy kicsit jobban belefolyik a téma kibontásában én is magamba nézek kicsit jobban, főleg azzal kapcsolatban, hogy eljöttem Oslóból, és hátra hagytam a családomat és a barátaimat. Itt is jól érzem magam, és tudom, hogy most (végre) megtaláltam azt a szakmát, amivel majd később foglalkozni akarok, szeretnék, de hiányoznak az otthoniak. - Ez milyen kedves gondolat - csodálkozok rá. - Én is be fogom vezetni, hogy „hálát adok” - teszem idéző jelbe, mert nem jut eszembe jobb szó - azokért a dolgokért, amik körbevesznek[/color] - mosolyodok el boldogan. Nekem ez még nem jutott eszembe, de valóban sokat segíthet. - Egyébként szerinted miért van az, hogy sokan ennyire nem tudnak szembenézni a valósággal és/vagy alanyi jogon jár nekik az, amijük van? - kérdezek rá. Én magamban sokszor ezt gyengeségnek, önzőségnek hívom, de koránt sem biztos, hogy ez valóban így van. Figyelmesen hallgatom a választ és közben gondolkozok, hogy esetleg marad-e még megválaszolatlan kérdésem ezzel kapcsolatban. Én is elmosolyodok, amikor a doktornő „egyszerűen fogalmaz”. Mindenki ez használja, de most valahogy egy szakmaibb kifejezésre számítottam. Sok szakmabeli gyakran azért használ szakszavakat, mert nem jut eszébe egyszerűbb megfogalmazás, így más néha alig érti, hogy miről is beszél a szaki. Most viszont Maddie egy teljesen hétköznapi, mindenki által jól érthető kifejezést használt, és most furán hatott rám. - Akkor ez olyasmi, mint az empátia, és nem egy „rendellenesség”, ami miatt nem érzékeli a határokat és vagy a non-verbális jeleket? - megint idéző jelet használok, mert betegségnek nem nevezném, mert lehet, hogy rossz megszokás, tanulás eredménye, de normálisnak sem feltétlen mondanám. Valahol éppen ezért foglalkoztat engem a pszichológia, hogy megtudjam, ki mit miért tesz, hogy tudjam az okozati összefüggéseket, de lehetőség szerint egy szakmaibb alapon, és ne csak úgy előítélettel, mint ahogy azt sokan teszik. Kicsit elnevetem magam, amikor egyet ért Anyuékkal. Na, igen, ez az, amit általában csak a szülő tesz hozzá csípőből. Vagy az, aki hozzám hasonlóan rengeteget hallotta már ezt. Persze ezzel senkit sem akarok bántani, csak fura, hogy ennyire észrevehetőek már itt is a különbségek a viselkedések között. Figyelmesen hallgatom a magyarázatot, és próbálok mindent először elraktározni. Szerencsére most biztosan lesz lehetőségem először figyelni, és majd miután megértem jegyzetelni. Ezért jók az ilyen különórák, nem kell mindent egyszerre csinálni. - Oh, így már azt hiszem, értem - mosolyodok el. - Akkor nagyon-nagyon eltúlozva mondható, hogy az alapterület, mint a személyiség-lélektan vagy a szociálpszichológia - itt fel is jegyzetelem ezt a két területet az alaphoz - megfigyel, az alkalmazott pedig - itt próbálok egy kevésbé drasztikus szót találni, de nem igazán megy - „kísérletezik”? - mondom bizonytalanul, de leginkább a szóhasználat miatt. Bár lehet, hogy ez csak a mai korban eltúlzott, mert lehet, hogy, amikor ez a tudomány kialakul, akkor igen is kísérleteztek ilyen módon (is) az embereken. És mintha hallottam is volna ilyenekről, de már, hogy hol, azt nem tudom, mert nem kizárt, hogy valamelyik horror kategóriát súroló filmben, aminek annyira nem szabad feltétlen hitelt adni. Talán ezért sem merem ezt felhozni egy doktornő előtt, mert a végén még baj lesz belőle. Az eszemmel tudom, hogy minden mai orvosi, egészségügyi felfedezésnek voltak, és a mai napig lesznek olyan részei, amit mindenki szeretne eltitkolni, sokszor meg nem történtté tenni, de valamiért nekem ezeken keresztül könnyebb megértenem bizonyos dolgokat. Viszont az nem tudhatom, hogy kit mennyire érint ez érzékenyen, és nem akarom elrontani Madeline-nel a jó kapcsolatot, mert én úgy érzem, hogy máris jó kapcsolat van köztünk.
Annyi élettörténettel találkoztam már a hivatásom során, mégis mindegyiknek megvolt a maga egyedi valósága még akkor is, ha olykor hasonló problémákkal kerestek is fel. Megérteni mások gondolatait és ezáltal meghallgatni őket mindig is egy olyan része volt az életemnek, aminek lehetőségét feltételek nélkül adtam meg a másik számára már akkor is, amikor még csak a gondolata volt meg a jövőbeli terveimnek. Tudtam mennyit számít az, ha van aki meghallgatja belső vívódásaidat. Ha nem csak elraktározod magadban a történteket, hanem számodra kényelmes módon megosztod azokkal, akik a környezetedben kiérdemelték a bizalmadat. Ha van lehetőséged megszabadulni attól a tehertől, amit mások vagy az életed alakulása miatt kaptál és nem csak hagyod őket elfelejtődni. Pedig attól, hogy félretesszük a problémát még nem múlik el, csak hozzáadódik a többihez, ami már akkor is jelen volt az életünkben és egy nap minden előjel nélkül felszínre tör. A sértettségek, a bűntudat, a fájdalom amit megéltél, minden, amit tudomásodon kívül hagytál elcsendesedni. Attól viszont, hogy hallgataggá vált, még lehetőséget nem adtál magadnak arra, hogy valójában el is múljon. Karin véleményét is szeretem hallgatni azokról a dolgokról, amik ők foglalkoztatják. A mai fiatalok egészen más tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodnak, mint például én, amikor annyi idős voltam, mint most Karin. Évről-évre változhatnak meg a dolgok és amik egykor becsülendőnek és értékesnek hatottak, az mára valami olyannak, ami némelyek számára alig jelent valamit. Egy szimpla bocsánatkéréssel úgy érzik, hogy a büszkeségükön ejtenek csorbát. Másoknak segíteni pedig egyenesen a gyengeséggel egyenlő nekik, de elvárni ugyanazt, ha az a hasznukra válik valahol mégis jogosnak érződik. Sok olyan dologgal találkozom, amivel nem értek egyet. Ami szembe megy az én felfogásommal és az elveimmel is, hiszen lehet hogy valami számomra még természetes emberi értéknek hat, az a mai világban épp olyan tulajdonságként igyekszik felszínre törni, amit az úgynevezett túlélés érdekében el kell nyomnunk magunkban. Azonban mégis remélem, hogy még akadnak olyanok, akik ennek a felfogásnak még ellent tudnak mondani. - Ezek valójában apróságoknak tűnhetnek, de ha csak egy pillanatra leülsz és körbetekintesz, majd eljátszol néhány tárgy gondolatával, akkor minden hétköznapi nélkülözhetetlenné válik. Manapság ez sajnálatos módon ember és ember között is ugyanúgy jellemző. - elfintorodok ennek ugyan nem bőven kifejtett gondolatára, mielőtt a kérdésére is választ adhatnék. - Ez eléggé összetett problémaforrás és annyi mindenből jöhet létre, függetlenül attól, hogy a neveltetésre térünk itt ki vagy valakinek a felfogására. Mindenkiben ez másképp, más hatások miatt mutatkozik meg és ahhoz, hogy jobban megismerjük gondolkozásának miértjét nem csak az aktuális problémát kell figyelembe vennünk hanem azt az irányt is, ami elvezette odáig. - gondolkozom el Karin kérdésének hatására. - Amit én a többséget figyelembe véve elmondhatok az az, hogy mindannyiunknak jobban oda kellene figyelnünk arra, ami körülvesz. - foglalom össze neki véleményemet a manapság történtekből leszűrve, ugyanis ennek elkerülésével nagyon könnyen az ellenkező oldalon találhatjuk magunkat. A kíváncsisággal kapcsolatban megvan a saját tapasztalatomból adódó meglátásaim és először ezeket is vázolom fel Karinnak, még ha tudom, hogy ez nem éppen állja meg a helyét válasznak. Ezért sem lepődöm meg amikor a szavaim hatására egyből vissza is kérdez. - A kíváncsiság önmagában semmilyen problémára nem utal, azonban több oka is lehet annak, ha valaki túlzottan is sok kérdést tesz fel nekünk. Vehetjük itt kezdetnek az alapvető illemet. Könnyen megeshet, hogy az illetőnek nem magyarázták el korábban, hogy hol kezdődnek azok a kérdések amik már kényelmetlenül érinthetik a másikat és átlépnek vele egy olyan határt, ami túl van a szimpla érdeklődésen. Számukra ez esetben természetes, hogy mindenről tudni akarnak, hisz nem gondolják, hogy ez a másik félt esetleg zavarhatná. - kezdek bele. - Aztán ott vannak azok az esetek, ahol ismételten nem a rossz szándék vezérli a kérdezőt, csak annyira feszélyezve érzi magát a másik társaságában, hogy kérdésekkel próbálja fenntartani a beszélgetés fonalát. De az is felhozható itt, hogy talán az illető úgy érezheti elég bensőséges viszonyt ápol a másik féllel ahhoz, ahol megengedheti magának az ilyen kérdések feltevését. - magyarázom el neki bővebben és remélem ezzel némiképp már átláthatóbbá válnak neki a dolgok. - Létezik a te környezetedben is ilyen ember? - kérdezek rá azért, hátha oka van annak, hogy így mélyebben belementünk ebbe a témába. Felvezetésem után odafigyelve követem végig Karin megjegyzését és még mielőtt szóban válaszolhatnék, előtte bólintok egyetértésemet kifejezve. - Igen, nemes egyszerűséggel összefoglalva nevezhetjük így is. - mosolyodok el. - De kapsz majd ezzel kapcsolatban egy táblázatot, amit elvihetsz magaddal és átnézegetheted. A következő találkozásunkkor pedig majd jobban ki is elemezzük. - ezzel a végszóval szedem is elő a neki másolt jegyzetet és nyújtom át a folytatás előtt. - Mi lenne, ha összefoglalnánk azt amiről eddig beszéltünk? Ha pedig közben kérdésed akadt, akkor azt is átbeszélnénk. - vetem fel az ötletemet, hiszen nem akarom őt egyszerre rengeteg információval leterhelni. Az egyetemen is bizonyára rengeteg dolgot kell megtanulnia és magamon tapasztalhattam meg milyen folyamatosan ingázni a tanulás és az egyre csökkenő magánéletem között. Szóval csakis annyira szeretném őt leterhelni, amiről tudom, hogy lehetősége is lesz a következő alkalomig megtanulni.
Mivel Norvégiában születtem, az amerikai ünnepek sosem vonzottak; még a Halloween sem, ami a gyerekeknek, azért valljuk be, nagy buli. A Hálaadást viszont sosem értettem igazán, mert mindig a történelmi hátterét néztem. Az óvilágból érkező emberek, miután önkényesen elfoglalták más emberek földjét, ehhez általában olyan fegyvereket használva, amik ellen az őslakók nem tudtak védekezni, a legnagyobb bajban, elfogadják azt a segítséget, ami az az általuk lenézett „vademberek” adnak, majd, az azáltal szerzett javakkal megvendégelik az őslakosokat. Ezért persze valóban hálásnak kellett lenniük, de valamiért később mégsem nézték egyenrangú félnek őket, és az idő teltével szépen rezervátumokba kényszerítették őket a saját földjükön. Valahol ez számomra nem az igazi hálát fejezi ki. Az viszont valóban egy szép gondolat, hogy a mostani rohanó világban legalább egy napot annak szentelünk, hogy észrevegyük azt, amink van. Habár a Hálaadást nem hiszem, hogy valaha ünnepelni fogom, azt az elemét át szeretném ültetni az életembe, hogy, ha nem is mindennap, de gyakrabban fordítsak figyelmet a körülöttem lévő pozitív dolgokra, és hálás legyek azért, amim van. - Valahogy a mostani világban, ahol leginkább az számít, hogy minél több pénzed legyen, az emberek is szinte tárgyaknak minősülnek, vagy legalább is sok intézményben így próbálnak tekinteni az emberekre - húzom el a számat. Itt most nem csak a munkahelyekre gondolok, hanem az iskolákra is, valahogy ott sem számít igazán, hogy ki jár oda, csak, ha abból valamilyen előnye származik a sulinak. Van egy orosz srác a suliban, és ő azt mesélte egyszer, hogy az ő nagyszüleit régen a munkahelyeiken nagyon megbecsülték, pedig egyszerű emberek voltak, és ők nem is értik a mostani élethelyzetet. - Vagy rosszul látom? - kérdezek rá. - Erre vannak egyébként pszichológiai vagy bármilyen módszerek? Mármint, hogy a környezetünkben élőket magunkkal együtt abba az irányba tereljük, hogy jobban figyeljünk a környezetünkre? - érdeklődök. Erre nekem is jobban oda kellene figyelnem, és szeretnék is, viszont azt vettem észre, hogy nekem az ilyen változások, változtatások jobban mennek, ha nem egyedül csinálom, hanem másokkal együtt. Ehhez viszont az kell, hogy a másik is önszántából akarja csinálni és ne csak más miatt, mondjuk miattam. Tudom magamról, hogy könnyen visszaállok a régi szokásaimhoz, és néha kell, aki visszaadja a motivációmat. Még sosem gondoltam ezt a témát át ebből a szempontból, így nagyon figyelem az elhangzó dolgokat. A rögzülésük miatt pedig gyors széljegyzeteket készítek a jegyzetlapom oldalára, hogy otthon kicsit jobban át tudjam majd rágni a témát. Nem lepődök meg, hogy rájött, hogy személyes okom van ennek a dolognak a firtatására. - Régebben Apuék cégénél volt egy nő, már nyugdíjas, - bocsátom előre, hogy semmi tragédia nem történt, csak az idő telt el természetes módon -, és ő volt az, aki mindenkiről minden tudni akart, és mindent meg is kérdezett. Nagyon pontosan dolgozott, de bárki, akit bement az irodájába, vagy csak úgy összefutott vele, úgy kikérdezett az életéről, hogy lényegében szinte már nem is volt olyan személyes dolog sem, amit ne tudott volna meg. Amikor velem beszélgetett, mindig úgy éreztem, mintha egy rendőrségi kihallgatáson lennék, csak a kellemetlen hivatalos háttér hiányzott. Bár nem tudom milyen egy kihallgatáson lenni, de a filmek, sorozatok példájából kiindulva, nagyon hasonló lehetett - mosolyod el a végére, bár még mindig rossz érzéseket keltenek bennem ezek az emlékek. Arról nem is beszélve, hogy én mégis csak a cégvezetők lánya voltam, vagyis vagyok, aki előtt azért otthon is lehangzottak olyan dolgok, amik nem voltak nyilvánosak. Elég nyitott személyiségnek tartom magam, de azért nálam is vannak határok, és például a pasi-ügyeimet nem egy, lényegében vadidegennel akarom kitárgyalni. Örülök, hogy nem lett gond a szóhasználatomból, vagy legalább is nem érzek ellenérzést Madelaine arcán vagy hangjában. Kíváncsiságom viszont egyből feléled, amikor a segítséget nyújtó táblázatot említi. - Óh, nagyon szépen köszönöm - mondom igazi lelkesedéssel, és már bele is nézek, de nem akarom ezzel húzni az időt. A koliban „bőven” lesz időm tanulmányozni. - Részemről rendben - egyezek bele az összefoglalásba. Bár nem vettünk sok anyagot még, de ezek az alapok, ha ezek hiányoznak, akkor a többi rápakolt dolog úgy fog összedőlni, mint egy kártyavár. Ezt viszont már tapasztaltam, és nem volt kellemes, mert utána, a többi ráépülő dologgal együtt, visszamenőleg megerősíteni az alapokat, nagyon kemény munka. Az iskolai órákon is ezt hiányolom a legjobban ezekről az órákról, bár lehet, hogy azok, akik ezt választották fő tárgynak, azok máshol ezeket is tanulják, de én nem tartozok közéjük. Ők viszont nem tudnak annyit a fizikáról, mint én, ami ugyan úgy körülvesz minket, és az életünk része, mint a pszichológia.
Egyetértően bólintok Karin szavaira, ezzel is tudatva felé, hogy megegyezik valahol a véleményünk. Ennek pedig nem sokkal később hangot is adok. - Más értékrenddel és felfogással rendelkezünk, ez pedig egy olyan globális méretű problémává vált, aminek ismeretében a nap végén csak az számít, hogy te magad másképp gondolkozz náluk. Talán nem is veszed észre, de lehet, hogy valakinek pont ez segít majd. - biztatom őt, hogy azért ne keseredjen el teljesen a tapasztaltak alapján. Néha nap jó érzés elmerülni az olyan gondolatokban, ahol többet adhatsz annál is, mint amit a hétköznapjaid során úgy a legtöbbet kihozva magadból meg is teszel. Hogy hasznosnak érzed magad és olyan dolgokra világítasz rá ezáltal, amelyek jobbá tehetik a környezeted. Majd rájössz, hogy valójában nem mentheted meg úgy teljes egészében a világot, viszont egy apró segítséggel is akár elérheted, hogy egy valakinek legalább jobbá váljon az élete. Ennek megtörténése számomra pedig mindig felbecsülhetetlen érzések hatott. Engem is sok minden foglalkoztat és olyan gondolatok találnak be nap, mint nap, amikre úgy tűnik néha még én sem találom a megfelelő válaszokat, hiába szándékozom azokat megkeresni. De van amikre már régóta tudom és néha elegendő abból is elindulni ahhoz, hogy valami maradandót alkothass. Karinnal jól esik most beszélgetni a rögtönzött tanóránk közepette és olyan témákat érinteni, amik mindannyiunkra kihatással vannak és lehetnek. Fiatalságával szemben rendkívül értelmes lánynak is tűnik, aki több minden felől érdeklődik és nem fél megosztani a véleményét sem. - Amit leginkább tehetsz hogy megosztod velük a gondolataidat, meglátásaidat és a saját világodat. Aki úgy érzi veled tart majd, míg mások megelégszenek azzal is, amit ők eddig helyesnek véltek. De ilyen esetekben szerencsésebb őket hagyni, hogy saját maguk döntsenek és őszintén akarják is azt, különben az egész értelmét veszti számukra és ha nem látják értelmét a tetteiknek, akkor a végén akár negatív élményként is élhetik meg azt. - válaszolok a kérdésére és reményeim szerint ez segít is majd neki. - Ha pedig ez végül bekövetkezik, nagyon nehéz őket meggyőzni az ellenkezőjéről, hogy közben ne térjenek vissza folyamatosan a korábban tapasztaltakhoz. - teszem még hozzá mellékes magyarázatként gondolataimat. Csendben követem végig a megéltekkel kapcsolatos beszámolóját, ha már én voltam az a fél, aki kezdetben érdeklődött is iránta. Az én környezetemben sem ismeretlenek az ilyen személyek, így teljesen át tudom érezni az elhangzottak lényegét. Néhányukkal még ma is, másokkal pedig már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Evan pedig az a kategória, akitől nehéz volt megszokni ezt a fajta viselkedést, de ennyi év elteltével már mondjuk úgy elviselem. - Értem mire gondolsz ezzel a hasonlattal. - mosolyodok el. - Ha megfogadsz tőlem egy tanácsot és a későbbiekben is ilyen esettel találkoznál, ne félj attól, hogy elmond az érzéseidet ezzel kapcsolatban. Ha téged kényelmetlenül érint a sok kérdés vagy ha nem is a számuk, hanem inkább a jellegük, akkor közöld ezt finoman a másikkal és próbáld rávezetni, hogy ez miképpen játszódik le benned. - folytatom tovább. - Tegyünk is egy próbát. Hogyan közölnéd velem, ha én lennék ez a túlzottan érdeklődő fél? - kérdezek rá, hogyha már így sikerült elvesznünk ebben a témában. Ezáltal pedig a kíváncsiság is mellékesen ott él bennem, hogy ő miképpen oldana meg egy ilyen helyzetet. A többségünk magában tartja a valós gondolatait, hogy megkímélje a másikat meg valahol önmagát is őszinteségének következményeitől, viszont ha a kommunikáció két fél között elmarad, az félreértéseket szül. Én szeretek meghallgatni másokat, tudni, hogy kivel hányadán is állok igazán még ha éppen az nincs is bátorító szövegkörnyezetbe csomagolva, mert mindig is úgy gondoltam két fél csak akkor tud közös pontra jutni a kapcsolatukban, ha tisztában vannak a másik érzéseivel is és rendelkeznek annak a képességével, hogy a javulás érdekében - még ha nem is tetszett a kapott válasz - de megbeszéljék azt. A beleegyezése után újra előveszem a korábban is előkerült jegyzeteimet és aszerint futjuk át ismét az elhangzottakat, hogy jobban megmaradjanak neki az információk. Túl sok mindent direkt nem mondtam most el neki, de úgy vélem jobb ha még követhető adagokban kapja a tananyagot ahelyett, hogy egyszerre sok mindent adnék át neki, amit nem biztos, hogy lenne kedve/ideje a következő alkalomig megjegyezni. Szeretném, ha pozitív élményként maradna meg a találkozásunk számára és nem kényszernek élné meg az órákat. Ahhoz pedig az kell leginkább, hogy ne állítsak elé lehetetlen elvárásokat. - Már akartam is kérdezni, hogy az óráinkkal kapcsolatban jó lesz, ha mindig ugyanazon a napon-időpontban tartjuk aztán ha mégis közbejön valami, akkor lebeszélünk egy másikat? - érdeklődök tőle így lassan a vége felé közeledve az első óránknak. A kávém elfogyasztása után viszont ismételten a kezembe veszem a menüt és túl sokat már nem is kell gondolkoznom a következő szavaimon. - Jól esne valami sütemény és már ki is néztem magamnak egyet. Neked hozzak valamit? - tekintek a pult irányába, ahol most jelenleg nem várakozik senki sem, én viszont addig nem lépek el az asztalunktól, amíg meg nem kaptam Karin válaszát is.
Közvetlen tapasztalatom nincs milyen, ha valamire nincs pénzed, amit nagyon szeretnél, nemhogy arra, hogy milyen az, ha még ételre sincs. Bár azért azt tegyük hozzá, hogy Norvégiában az emberek többsége jó módban él, nem mondom, hogy mindenki, de a többség. De akkor sem tudom elképzelni, hogy én valaha tárgyként bánjak az emberekkel, csak azért, hogy nekem több pénzem legyen, hiszen Anyutól és Aputól sem láttam ezt soha. - Akkor maradjak ilyen felfogású, és a közvetlen környezetemben hasznosítsam ezt, ha jól értem? - kérdezem mosolyogva. Lehet azért, mert fiatal vagyok, de néha úgy érzem, az egész világot szeretném megváltani, de úgy tűnik, be kell érnem azzal, hogy a körülöttem élőkét próbálom jobbá tenni. - Hagyni kell az embereket, hogy elkövessék a saját elképzeléseiket, ha jól értem? - kérdezem egy összegzésnek szánva, majd elmosolyodok. - Erre értheti az egyik nagybátyám, hogy „Mindenkinek jogában áll úgy hülyének lenni, ahogy szeretne”? - kérdezem elgondolkodva, de alig tudom elrejteni a nevetésemet. Nálunk nagyon mások a szabályok, mint itt, és viszonylag kevés korlátozással is jól működik a társadalmunk. Persze mindig van, aki még ezeket a szabályokat is próbálja feszegetni, főleg a fiatalok. Egy ilyen próbálkozást láttunk egyszer, amikor még alig voltam középiskolás, csak annak nagyon elég csúnya balesett lett a vége. A mentő kiérkezéséig a nagybátyám látta el kölyköt, hogy ne legyen nagyobb baja, és akkor hallottam tőle ezt a mondatot először. A srác jeges úton, biciklivel trükközve korlátok és lépcsők között… nem igazán meglepő, hogy komoly baleset érte, bár én személy szerint nem sokat láttam belőle. Nem igazán szeretem ezt a témát felhozni, mert a mai napig rossz érzés, de most abban reménykedtem, hogy valami „kézzel fogható” indokot kapok, de úgy tűnik, ez normális. Annak viszont örülök, hogy a doktornő nem néz hülyének, vagy furcsán rám a hasonlatom miatt. A tanácsára pedig csak elfogadóan és lelkesen bólogatok, hogy persze, hogy megfogadom egy szakértő meglátását. Legfeljebb nem tudom betartani, mert a saját korlátaimba ütközök. Kérése viszont nagyon meglep, ennek hatására pedig nagyra is nyílnak a szemeim. Minden esetre azért elgondolkozok, hogy mit is tennék. - Ne haragudj, de erről nem szeretnék beszélni? - A mondatom viszont nagyon erős kérdésbe fordul. Ráadásul még zavar is valami ebben az egészben, mert ezt a szituációt valahogy nagyon másnak érzem, mint azt, és nem csak azért, mert erről tudom, hogy próba. Amíg a válaszára várok, ezen a különbségen próbálok agyalni. Miben más Ő, mint az a nő, és így a helyzetem is? Ekkor sétál el mellettünk egy, az ötvenes évei vége felé járó nő, aki elejti, mellettem pénztárcáját a táskájában pakolászva, amiért én egyből le is hajolok, hogy visszaadjam neki. Ő nagyon hálásan többször is megköszöni a segítséget, amit én alig győzök hárítani, hogy semmiség volt. Ekkor kezd bevillanni, hogy mi zavart a szituációs játékban. Az összefoglalás után már nem túl sok órai anyagra számítok, de azért még nem kezdek el pakolni, hanem nagyon gyorsan még végigfutok a leírtakon, bár most nem hiszem, hogy maradt volna kérdésem. Örülök, hogy nem vettünk túl sok mindent, mert bár valóban nagyon érdekel a dolog, nálam félő, hogy ez jobban érdekel, mint, amit az iskolában adtak fel, és kifutok a tanulási időből, és azokra már nem marad elegendő. - Persze, ez az időpont mindig szabad - mondom mosolyogva. - Szóval lehet ez a fixen megbeszélt alkalmunk - és már be is írom a jövő hétre is - Ha valami változik, akkor pedig természetesen szólok - nyugtatom meg, hogy ez részemről is magától értetődő. - Megyek én is - jelentem ki, és egy pár mozdulattal összébb rendezkedek, és magamhoz veszem a pénztárcámat. - Most nem tudok ilyen gyorsan választani - teszem hozzá már menet közben. Nincs bajom a gyors döntéshozatalokkal, de úgy érzem, ehhez most látnom kell a felhozatalt.
Mindannyian valahol szeretjük titokban tartani a valódi érzéseinket és gondolatainkat, majd úgy tenni, mintha azok nem léteznének. Ezért mikor felmerül ez a téma Karin és közöttem, a válasz onnantól kezdve egyértelművé válik számomra. - Igen. - erősítem meg a szavait egy mosollyal egybekötve, majd tovább is folytatom ami felmerült bennem gondolatként. - Tudod nem mindannyian szeretjük a másikkal közölni azt mi játszódik le bennünk, de attól még az kimondatlanul is ott van, így lehet, hogy tudatodon kívül, de megadod neki azt a pluszt vagy komfortérzetet, amire neki akkor éppen szüksége lehet. - fejtem ki neki bővebben a gondolataimat. - Sokan voltak, akik megkérdőjelezték ezt, de én mindig azon az elven voltam, hogy úgy bánjak másokkal, ahogyan elvárnám, hogy cserébe velem is bánjanak. Ha tudom, hogy valami nekem nem esik jól, akkor miért adnám ugyanazt a másiknak? És vannak olyanok, akiknél úgy tűnhet, hogy a sértéseket nem veszik úgy magukra, mint mások, de sosem tudhatod, hogy a későbbiekben ez mit is válthat ki belőle. - azt gondolom, hogy még ha tagadják is, attól még mindenkinek jól esik, ha törődnek vele. Vagyis nekem biztosan, még ha soha nem is vallanám be nyíltan senkinek. Felnevetek Karin megjegyzésén és egy leheletnyit bólintok is közben. - Lényegében talán így van. - vágom rá szórakozottan és egy egyetértve a nagybátyja szavajárásával. - Próbálhatod őt finoman rávezetni arra mi lenne a helyes, elmondani, hogy egy adott helyzetről mi a te véleményed és bízni abban, hogy számít nekik annyit, hogy végül el is gondolkozzanak rajta. A folyamatos kíváncsiságot leginkább azok szenvedik meg, akik a válaszadások kereszttüzében ragadtak. Kivéve persze, ha az illető olyan, aki kifejezetten szereti, ha a figyelem senki másra, csakis rá irányul. Ahogyan Karin, úgy én sem vagyok oda, ha túl sok mindent meg kell osztanom a magánéletemről. És igen, talán ezzel pont a hivatásomnak mondok ellent, de bizonyos mértéken felül azt hiszem már az én életem is túl bizalmas ahhoz - még ha egyáltalán nem is érdekes - hogy bárkinek kiadjak részleteket róla. Néha elég vékony vonalon egyensúlyozok én is egy beszélgetésben, amikor arról van szó, hogy ne lépjek át egy Jake szerint elemezgető határt másokkal szemben. Valamit még nekem sem árt gyakorolnom, mert a legutóbbi ilyennél meg is lett az eredménye, amikor olyan eseményláncba avatkoztam bele, ami jó szándékom ellenére is, de visszafelé sült el. Valamihez egyáltalán nincs közöm vagy éppen ott, abban a pillanatban nincs, ezekkel pedig akkor szembesülök igazán, amikor olyanok állnak az érem másik oldalán, akik igazán fontosak nekem. Ő értük bármit megtennék, még úgy tűnik olyan őrültségeket is, amikkel a saját boldogságomat szabotáltam. Ezeket a gondolatokat viszont gyorsan elhessegetem, mielőtt elkedvetlenednék tőlük, ahogyan azt az elmúlt időszakban nem egyszer és nem is kétszer már megtettem. - Ez teljesen jó elgondolás kezdetnek. Nem bántó, mégis nyilvánvalóan kiérződik belőle, hogy feszélyezve érintenek téged a feltett kérdések. - mosolyodok el. - Ebből az illetőnek is értenie kell, hogy van egy határ, amit már nem kellene átlépnie és elhiheted, ha érdekli az, amit mondasz vagy kérsz tőle, figyelembe fogja venni. Ha pedig mégsem, ne érezd magad kényelmetlenül, ha egy kis távolságot tartasz tőle és próbálod kerülni a beszélgetést. - osztom meg vele bővebben gondolataimat. Kétlem, hogy elfelejteném a megbeszélt időpontunkat, de azért még most is feljegyzem magamnak úgy ahogy szokásom azt több mindennel tenni az életemben. Szeretem a hűtőre rakott akár figyelmeztetőknek is mondható cetlijeimet vagy a naptáram különböző színű jelzéseit egy adott dátum mellett. Ezáltal mindig jobban megragadták bizonyos események és feladatok a figyelmemet, ami miatt biztos, hogy nem is feledkeztem meg róluk. A süti most csak egy hirtelen ötletként jön fel és ha már a kinti időviszonyok miatt - amik még ránézésre mindig nem változtak - most itt ragadtunk, így jól esne valami édesség is a szervezetemnek. Amúgy is, legalább már háromszor terelődött a pult felé a figyelmem, ahonnan a vendégek az italaik mellé plusz süteményeket is kérnek, így a kívánós viselkedésem nem is annyira meglepetés számomra. Megvárom Karint, hogy együtt állhassunk be a sorba, de mivel még egy ember van előttünk, így lehetőségünk nyílik a pult felett lévő tábláról leolvasni a választékokat. - Te milyeneket szeretsz? - kérdezek rá, majd folytatom is tovább. - Én általában jó kapcsolatot ápolok a csokisakkal, de nem azokkal a túlzottan émelyítően édesekkel, amiktől úgy érzed inkább rosszabbul vagy, mintsem jóleső érzéssel látnának el. Viszont most úgy megennék valami gyümölcsöset. - hümmögve nézelődök tovább, míg rá nem lelek egyre, ami számomra szimpatikusabbnak tűnik a többinél. - Én valami citromos mellett teszem le a voksomat. Érdekes, hogy mint a gyümölcsöt magában úgy nem enném meg, de ha sütiről, fagyiról vagy jégkrémről van szó, akkor ide vele. - mosolygok rá Karinra, majd mivel mi következünk, így megvárom amíg ő elmondja mit szeretne, azután pedig én is ugyanezt teszem. A várakozás pillanatában egyik lábamról a másikra helyezem egyensúlyomat, közbe pedig néha az asztalunk felé is tekintek, ha már így őrizetlenül hagytuk azt.
Csak halvány mosollyal az arcomon hallgatom Madelaine meglátását, és rá kell jönnöm, hogy valahol én is ezt gondolom, amit ő, és hasonlóképpen érzek. - Van olyan, aki valóban nem veszi magára a sértéseket, vagy mindenki csak megjátssza? - kérdezem elgondolkozva. Nem szeretek másokat megbántani, bár előfordul, de sosem értettem azokat, akikről csak úgy leperegnek a dolgok. Vajon ők tényleg ilyenek? Vagy, ha nem, akkor hogyan csinálják? Szerencsére engem eddig nem igazán bántottak, bár az előző sulimban nem éreztem jól magamat, és néha kicsit céltáblának éreztem magam bizonyos emberek mellett, bár lehet ezt csak bebeszéltem magamnak. Ha rosszul érzem magam egy helyen, érzékenyebb vagyok a megjegyzésekre, és lehet olyat is belelátok, ami ott sincs. Minden esetre tudom, hogy nem lehetek mindig olyan szerencsés helyzetben, hogy senki se akarjon bántani, így lehet, jól jönne, ha meg tudnám azt tanulni, hogyan ne vegyem fel a sértéseket. Már, ha létezik ilyen módszer. A nagybátyám néha nyersen fogalmaz, de még így is meg tud nevettetni másokat, mint ahogy most a doktornőt is. Ismét elgondolkozok a hallottakon, és magamba is nézek, mert rá kell jönnöm, hogy általában ezt csinálom. Viszont, ha tudom, hogy az adott dologból nagy baj lehet, akkor nem mindig, jó inkább általában nem megy, hogy „csak úgy bízzak abban, hogy eljut a dolog” az illetőhöz. - Ez általában megy is, de mi van akkor, ha egyértelműen látszik, hogy az adott dologból komoly, sőt életveszélyes baj lehet, lesz? - kérdezem meg most egyértelműen arra a kerékpáros esetre gondolva. Túl sok minden nem jutott el hozzám, mert nem sokat láttam a balesetből, hiszen a nagybátyám gondoskodott róla, hogy minél kevesebbet lássak, de az aggodalma eljutott hozzám, ami engem is megijesztett egy kicsit, amin a szirénázó mentőautó sem segített. Megkönnyebbülve mosolyodok el, hogy jó próbálkozás volt, és hogy ezt meg is erősítették indoklással, és egy megnyugtatással, hogy arra nézve, ha ez sem segít, akkor sem kell rosszul éreznem magam, mert nem bennem van a hiba. - És ezt akkor is meg lehet tenni, ha egy olyan személy az illető, aki Anyunál is idősebb? - kérdezem bizonytalanul elgondolkozva, amikor az előbbi idősebb hölgy már hallótávolságon kívül jár. Nem róla volt szó természetesen, hiszen őt most láttam életemben először, de akkor is miatta jutott eszembe az, ami még inkább feszélyezett abban a múltbeli esetben. Egy nálam jóval idősebb személlyel szemben nekem valahogy nehezen megy, hogy „csak úgy” nemet mondjak neki, pláne, ha az egy olyan helyen van, mint a szüleim munkahelye, még akkor is, ha övék a cég. Az eső úgy tűnik, hogy nem akar elállni, bár már csendesedett, de még így is fényévekkel jobb ötletnek tűnik maradni, mint menni. És, ha már maradunk, akkor engedjünk a kísértésnek, és sütizzünk. Édesszájú vagyok, bár próbálok vigyázni, de elég könnyen csábulok, de szerencsére nincs baj a súlyommal, legalább is egyelőre. - Nálam ez hangulatfüggő. Néha még a krokant… ööö… - és el kell gondolkoznom, hogyan van ez az édesség angolul, de nem jut eszembe - vagy itt hogy is hívják azt az édességet, amit olvasztott cukorból és dióból, mandulából vagy más magokból csinálnak? - kérdezem meg, mert csak nem akar az eszembe jutni, és, ha megmondja, vagy legalább érti, hogy mire is gondolok, befejezem a mondatot - …sem tudom letenni - mosolyodok el a végére. Kicsit nevetek azon, hogy magát a citromot nem szereti, de, ha benne van valamiben, akkor már oda van érte. - A citromos dolgokat én is nagyon szeretem, bár nekem a gyümölccsel sincs bajom - árulom el neki. - Van, hogy úgy eszem meg, mint mások a narancsot - mosolyodok el ahogy eszembe jut, amikor ezt a „mutatványt” naponta előadtam otthon, a bátyám meg csak nagy szemekkel nézett rám, hogy mikor fogok fintorogni, de semmi nem volt. A pultot már többször végignéztem, de mindig visszatér a szemem arra az almás pitére, így már ismerve önmagamat, azt választom. Ha nem ezt tenném, tudom, hogy megbánnám, így miután leadtam a rendelésem, még hozzáteszem, hogy majd egybe rendezem Madelaine-vel együtt.
Karin szavai a váltakozó témáink közepette ismét elgondolkoztatnak ugyan, de sok időt nem töltök el azzal, hogy várassam őt a bennem megfogalmazódott válasszal. - Tudod, mindenkire valami jobban hatással bír az életében. És bár van akit kevésbé érint, valakit épp ellenkezőleg, mégis úgy gondolom olyan módon kell kifejeznünk magunkat mindenki irányába, minden egyes alkalommal, hogy az ne érződjön bántásnak, függetlenül attól kit és mennyire is kerítenek majd hatásuk alá az elhangzottak. - válaszolok egy kicsit más megközelítésből a kérdésére, hiszen úgy gondolom még ha ilyen személlyel is találkozunk életünk során, az nem ott és akkor az első pillanatban fog majd kiderülni. Jó pár teherként értelmezhető dologgal kell szembenéznünk és talán a másokkal való jó bánásmód hiányának nem kellene idetartoznia. Mivel azonban ez úgy tűnhet számára, hogy kitértem a válaszadás alól, így még egy valamit gyorsan hozzáfűzök. - Az ilyen érzelmi elzárkózások hátterében az esetek többségében nagyobb események állhatnak, amelyek az adott személyre kihatással voltak. Ha pedig tudatosan mutatja valaki a külvilág felé, hogy a feléje irányuló sértések nincsenek rá hatással, attól azok még ugyanúgy ott vannak, csak másképpen, más formában fognak a későbbiekben felszínre törni. - adom még hozzá a bennem felmerült gondolatokat is, ennél mélyebben pedig nem megyek bele, hiszen a további találkozásaink során esélyes, hogy mélyebben kitérünk az ehhez hasonló témákra is. Bármelyik időszakomat is éltem, az emberek mindig is képesek voltak meglepetéseket okozni és megmutatni egy olyan újabb oldalukat is, ami megváltoztatta az addigi elképzeléseimet róluk. Ennek is megvolt a maga változatos szépsége és mellette a bonyolultsága is, hiszen sok esetben nehezen vagyunk csak képesek megtalálni a közös nevezőt a környezetünkben élőkkel még akkor is, ha úgy érezzük muszáj megtennünk. Karin visszakérdezése nem ér váratlanul, de kétségkívül erről is megvolt már a magam véleménye. - Abban az esetben megpróbálsz segíteni neki amilyen módon csak tudsz, hogy elkerülhetőek legyenek a lehetséges következmények. Ha pedig egyedül nem megy, olyan segítségét kéred, aki hatással lehet az illetőre és lebeszéli őt, bármire is készüljön. Vannak azok hibák, amik kellemetlenül érinthetnek, de ha jobban megértjük őket, akkor akár építő jellegűek is lehetnek a jövőnkre nézve. De ezzel szemben ott vannak azok is, melyeket érdemesebb lenne inkább elkerülnünk. - foglalom össze ezzel kapcsolatos gondolataimat, hogy éreztessem vele a kettő közötti különbséget. - Igen. A megfogalmazás módja lesz az, ami nagy különbséget tesz majd. - mosolyodok el. - Kortól függetlenül, ha valakit normálisan megkérsz valamire, az érettebb része meg is érti majd. A többit pedig érdemesebb idővel elkerülni önmagunk érdekében is. - fűzöm hozzá mellékesen, hiszen nem kizárt, hogy valakinek a szép szó csak egy újabb kijelentésnek hat, amit elengedhet a füle mellett. Az ilyenek hosszabb távon rendkívül fárasztóak tudnak lenni. Egy ilyen esős időben jobb szeretek otthon, Jesse társaságában elidőzni, habár az eső hangját önmagában mindig is megnyugtatónak találtam. Most sem éppen az időjárási körülmények azok, amik borússá téve hangulatomat késztetnek a sütemény elfogyasztására, hanem inkább az olykor elkalandozott figyelmem eredményének tudom be azt, közben pedig Karint is magammal húzom a hirtelen jött választásomba. A bőségzavar szerencsére nem sokáig tart fogságban és még mielőtt sorra kerülhetnénk, azelőtt kiválasztok magamnak egyet, a társaságom viszont még szemezget a választékokkal. - Nem rémlik most hirtelen melyikre gondolsz. - csóválom meg a fejemet tanácstalanul, mert bár elmondásra finomnak tűnik, de a név nem jelent számomra semmilyen ismerőset. - Annyira nem vagyok otthon a sütik világában és rendkívül válogatós is vagyok velük kapcsolatban. Sokszor azt sem tudnám megfogalmazni melyiket enném meg szívesen és olyankor egyszerűen lehorgonyozok egy táblacsoki mellett. Kevésbé macerásabb, mint rájönni mit is akarok valójában. - mosolygok rá a mellettem állóra. - Utoljára még az egyik baráti társaság vett rá arra, hogy egyek csak úgy magába citromot, amikor a sörpongozás üdítős változatát játszottuk, a magunk szabályaival. Ilyen elszólások után szokott az unokabátyám szórakozottan kigúnyolni, hogy mennyire izgalmas múltam is volt valójában, mindezt viszont olyan hatalmas iróniával, amekkorával csak lehet. - nevetem el magamat, mert a csapongó életmódomat a huszadik életévem betöltése előtt jócskán magam mögött hagytam. Azóta meg egyértelműen nem engem keresnek fel, ha a spontán életmódra vágynak. Mielőtt lecsaphatnék a sütijeink rendezésére, Karin most ebben gyorsabbnak bizonyul, amit még azelőtt megköszönök neki, míg visszatérhetnénk az asztalunkhoz. - Őszintén mondom, kevés annál jobb dolog létezik, mint amikor a napodból egy kis időt a saját kedved szerint alakítasz. És ez itt. - pillantok le a sütimre. - Ez csak úgy cirógatja a belső elégedettségemet. - egy nagy mosollyal az arcomon veszem magamhoz a sütis villámat. - Az egyetem mellett van néha időd azért magadra is vagy arra, amiket szeretsz csinálni? - kérdezek rá, miközben belekóstolok a sütimbe. El tudom képzelni, hogy mennyire kifáraszthatják őket a hétköznapok során, így nem lenne ártalmas, ha olykor normális lélegzetvételhez is juthatnának.
Úgy néz ki, hogy fel tudok tenni olyan kérdéseket, amiknek a megválaszolása még az ebben járatos szakembereknek is enyhe fejtörést okoz. Vagy legalább is most ezt látom Maddie arcán, hogy el kell gondolkoznia, mit is válaszoljon nekem. Az első körben adott válasza viszont nekem okoz fejtörést, hogy úgy gondoljam át az elhangzottakat, hogy az megfogadható legyen, és ne lépjem át azt a határt, amitől most óva int. Alapból nem szeretek megbántani senkit, de tudom, hogy néha előfordul akaratom ellenére is, amit szeretnék elkerülni a jövőben. A másik válasza viszont már egy, számomra sokkal kézfoghatóbb választ ad, ami máshogy, és mélyebben gondolkodtat el, mint az előző. - Akkor ugyan úgy hatással van az emberekre csak az egy részük vagy már átélt rosszabbat is, vagy csak gyűjtik magukban, és később fog hatalmasat robbanni. Jól értem? - kérdezem kicsit elgondolkozva, hogy jó-e az összefoglalásom. Arra, hogy ez utóbbi miért jó, arra már nem kérdezek rá. Ehhez nekem is kicsit jobban magamba kell néznem, hogy én ezt csinálom-e, és, ha igen milyen gyakran és mikor. Tudom, hogy néha én is elzárkózok az érzelmek elől, de most nem jut eszembe ilyen eset. Ha valaki túl közel van egy adott eseményhez, akkor nem biztos, hogy helyen látja a képet, ezt már én is tapasztaltam. Nekem ilyenkor jól jött egy ismerősöm, rokonom más nézőpontja, amit el is fogadtam, vagy legalább is elgondolkoztam rajta. - Mennyire gyakran lehet meggyőzni az embereket arról, hogy komoly baj is lehet abból, amit tenni készül? - kérdezem elgondolkodva. Tapasztalataim szerint az emberek többsége meg van győződve arról, hogy az a helyes út, amin ő jár. Ennek fényében viszont mennyire lehet meggyőzni, hogy ez nem így van? Elgondolkozok a hallottakon, és megpróbálom eljátszani magamban, hogy mit is tennék a mostani tudásommal abban a kínos helyzetben. Az udvariassággal nincs gondom, így el is raktározom magamban, bár leginkább abban bízok, hogy erre soha nem lesz majd szükségem a jövőben. - Köszönöm szépen a segítséget! - mondom nagyon hálásan. Külső megerősítés nélkül nem hiszem, hogy ezt valaha meg merném lépni, és az még egy hatalmas plusz, hogy szakértőtől kaptam ezt a tanácsot. Tényleg nagyon hálás vagyok ezért, ami szerintem látszik is rajtam. Kicsit szomorkásan elhúzom a számat, amikor nem ismer rá a leírásomra, de egyszer háta az eszembe jut az angol neve is. Viszont kedvesen elmosolyodok, amikor megosztja velem, hogy az egyszerűség kedvéért néha csak a hagyományos csokinál marad. - A biztos pont - szélesedik ki a mosolyom. - Néha nekem is az a legjobb, mert hiába eszek bármilyen más édességet, amit még kívánok is, marad egyfajta hiányérzetem, amit csak a csoki tud eloszlatni - osztom meg vele saját tapasztalataimat, és ezzel kifejezem azt is, hogy pontosan tudom miről is beszél. Elnevetem magam, amikor elárulja nekem az unokabátyja vele szemben támasztott „kedvességét”. - Bár lehet néha a citrom fogyasztása nagyobb kihívás, mint a sörfogyasztás - vigyorodok el a pártját fogva. - Miért nem veszed rá, hogy úgy sörpongozzatok, hogy Te sörözöl, ő meg citromot eszik? - kérdezem vigyorogva. Ez neki is lazítás lenne, az unokabátyjának meg egy kis kihívás. Persze tudom, hogy az unokabátyja nem erre célzott igazából, de akkor is… - Örülök, hogy így érzed! - mosolygok rá kedvesen, amikor én is helyet foglalok. - Jó étvágyat! - veszem én is magamhoz az evőeszközömet, miután elraktam a kártyámat. - Nekem ez az óra is ilyen, de a kutyasétáltatás és valahol a babysitterkedés is ilyen - gondolkozok el a dolgon. - Meg azért a bulikban is nagyon benne szoktam lenni - vigyorgok. - Meg, ha nagyon elegem van mindenből, akkor egy-egy hétvégét egyedül töltök az erdőben túrázással, ami nagyon jól szokott esni - gondolok itt például a néhány héttel ezelőtti esetre, amikor túl soknak találtam a tanulást, és az emberek nyüzsgését, és kivonultam a civilizációból egy hétvégére. Otthon is rengeteget túrázunk, és néha itt is hiányzik, főleg egy-egy húzósabb időszakban az idegeimnek esik jól. - Így átgondolva, lehet, néha ezekre nagyobb hangsúlyt fektetek, mint a tanulásra - nevetem el magamat bevallva bűneimet. - És Neked? Hogyan kapcsolódsz ki a munkádból? - kérdezem kedvesen. Nem csak az iskola, hanem a munka is megterhelő tud lenni, amiből szintén kell a kikapcsolódás. - Illetve a citrompongon kívül mit csináltál az én koromban? - kérdezem meg vigyorogva.
Kezdőlap
