sarah&madelaine

● Shape ●         ● 795 ●

Egy perc. Csupán ennyi szükségeltetik arra, hogy egy adott személy élete pozitív avagy negatív irányba billenjen egy nagy mértékben befolyásoló külső hatás által. Noha a valóságban nevetségesen elenyésző időtartamnak tűnik ez a mindössze hatvan másodperc, mégis a körülmények összessége által határozódik el, hogy ez milyen kihatással lesz további lépéseinkre, ahogyan az is, milyen módon érzékeljük ennek a rövidke időnek múlását, mert könnyen lehet, hogy egy perc óráknak tűnhet. Ennyi jutott számomra is abban a pillanatban, hogy tudomást szereztem a Sarah és közöttem lévő testvéri kötelékről. Majd további egy perc volt szükséges az épület elhagyására, ezt követően pedig a tudat megszokására is, amire még mindig képtelen voltam. Aznap sok minden történt, és ami utána jött sem volt könnyebb. Megtudni valamit csak az első lépcsőfoka a további nehézségeknek. Megbizonyosodni a már kapott tényről volt a következő szint, és én mihelyst lakásom falai között találtam menedékre, első dolgom volt erre áldozni időmet. Régi emlékek, képek sora akadt kezeim ügyébe, de mindvégig nyomát sem láttam rajtuk Sarah létezésének. Egyre súlyosabbnak éltem meg azokat a perceket, amelyeket az információk csapdájában töltöttem el, és amik nem vezettek semerre. Egy néven kívül nem kötött semmi sem a lányhoz, ez pedig édeskevés volt ahhoz, hogy biztosra állítsam a közöttünk lévő kötelék létezését. Véletlen vagy sem, aznap este bőven elég volt arra, hogy az egész éjszakát éberen töltsem és másnap ugyanezen indíttatással sétáljak be a kórházba a további információk keresése érdekében, amelyeknek töredék része zsákutcába, míg a maradék az igazsághoz vezetett. Abban az egyben biztos voltam, hogy bármi is zajlik Sarah és közöttem, annak nem szabad egyelőre kitudódnia. Minden más a bizonytalanság burkában ragadt.
Többször is átfutom a már meglévő beosztásom közötti üres tereket, és ezek fényében jegyzem fel a következő alkalmaink napirendjét is. Ígéretet tettem arra, hogy a segítségére válok a továbbiakban, így eszem ágában sincs az ellenkezője szerint cselekedni, még ha a jelenlegi helyzetünk több, mint zavarossá vált Alyssa neve által. Vajon Sarah tudott erről az egészről? A találkozásunk nem csak a véletlen műve, hanem annál összetettebb? Kár lenne ezeken töprengeni, hiszen bárhogyan is próbálom körbejárni ezt a témát, és ezek a körök által megismerni, mindvégig ugyanoda futnak össze a szálak, mégpedig anyánk nevéhez. Túl sok volt annak a nőnek a számláján eddig is, és ezek után csak még inkább halmozódni fognak azok az üres ígéretek vagy el nem feledett hazugságok, melyekkel áltatott minket az évek során.
Újabb találkozónk időpontjára sietek éppen, de már a recepción akadályokba ütközök olyan történések által, melyekhez pár másodperc teljes képzavar szükségét érzem, hogy feldolgozzam az elhangzottakat.
- Mi az, hogy megszökött? - kérdezek vissza az érthetetlenség homályába burkolva érdeklődésemet, de a kapott válasz cseppet sem tölt el nyugodtsággal.
- Nincs még olyan lelkiállapotban, hogy csak úgy elhagyja a kórházat. Keresték már..például otthon? - kíváncsiságom nem csillapodik, a pult mögött lévő nő türelme viszont ezzel párhuzamosan hagy alább, amelynek cseppet sem jótékony hatását én is ugyanúgy kezdem tapasztalni. Ujjaimmal szőke tincseim között török utat, és a pultra kipakolva táskám tartalmát kutatom fel Sarah elérhetőségeit, közöttük pedig a címét is, nem törődve a mögöttem várakozó emberekkel, meg a tőlük származó megjegyzésekkel. Egy külön cetlire vésem fel a kikeresett adatokat, végül szó nélkül hagyom el a kórház épületét, és szállok be az autómba, hogy az első eszembe jutott hely felé vegyem az irányt. Valahol alapgondolatként élem meg azt a verziót, amiben ha valaki menekülni szeretne, akkor egyszerűen csak hazamegy. Miért is? Mert mindenhol máshol keresnék őt, kivéve az ennyire nyilvánvaló helyeket. Aki szeretné, hogy megtalálják, nyomokat hagy. Kamerák előtt halad el, szemtanúkat hagy maga után, és bár a megtalálás ebben a helyzetben hosszabb procedúrának bizonyul, de végeredményként úgyis a nyomára bukkannak az adott illetőnek.
Ujjaim reszketeg valójukban dobolgatnak a kormány felületén, melyeknek kényszeres mozdulatsorai a tábla elhagyása után válnak hevesebbé, türelmetlenebbé. Félre kell tennem kellő aggodalmamat, melyek nem csak abból fakadnak, hogy elkóborolt páciensemet megtaláljam, hanem az újratalálkozásból is legutolsó esetünk óta, amelynek keretei között ígéretet tettem neki a saját jólétem érdekében történő pihenésre, ami azóta sem valósult meg igazán.
A címre feljegyzett épülettömb előtt parkolok le, majd szállok ki és csak ezután mérem végig a környezetem felépítését. Utoljára lepillantok még a tenyeremben nyugvó, szélein enyhén gyűrött papírra és bebiztosítom magamat, hogy teljesen jól helyen járok avagy sem, mert csak egy esélyem van. Az ajtó könnyedén adja meg magát belépésemkor és minden egyes lépcsőfok csak hevesebbé varázsolja szívverésemet elődjéhez képest. Már csak a célomhoz elhagyhatatlan ajtó előtt lassítok le, de még így is kell másodperc mire rávenném magamat a kopogásra. Ezután viszont három apró jelzést adok le az ajtó felületén, melyet szóbeli megerősítésem is követ.
- Sarah...Madelaine vagyok. - hangom eleinte hangosabban cseng, a végére viszont elhal, de még ís folytatásra ösztönöz. - Riggs. - teszem hozzá sután, és teszek egy lépést hátra, hogy az ajtaja alatti apró rés felé terelődjön tekintetem, hátha észreveszek valamilyen mocorgást a másik oldalról.

sarah&madelaine

● Misery ●         ● 995 ●

Senkinek sem kívánom azt a fajta élményt, amikor megtudja, hogy a páciense szőrén-szálán eltűnt a kórházból. Mihelyst úgy döntünk, kezünkbe vesszük az adott beteg sorsát és a saját elképzeléseink, belátásunk szerint legjobb úton terelgetjük, elkezdünk felelősséggel tartozni értük. A szavaikért, a tetteikért és minden másért, amit elkövetnek az épületen belül vagy kívül. Hiszen ránk bízták őket, hogy váljunk segítségükké, tegyük jobbá az életüket, hogy ne kerüljenek ugyanazon helyzetbe, melybe már jócskán benne vannak. Az a fajta hideg zuhany viszont, ami akkor ér, mikor hanyagul bejelentik jelenlétük hiányát, úgy közelve azt, mintha csak az időjárásról érdeklődnék, közel sem segít jelenlegi állapotom mivoltán. Élesen beszívott levegőt követően hagyom el a kórházat és a gondolataim kusza menete között kutatok értelmes megoldás után, hol is kereshetném őt először. Lássuk be, Manhattan eléggé nagy, és bár lenne pár közel sem kedvező ötletem milyen helyeken bukkanhatnék rá, mégis a humánusabb megoldás mellett maradok, mégpedig, hogy otthon keresem őt. Nem ismerem Saraht - nem úgy, ahogyan kellene - de kétlem, hogy az állapotában az utcákon kóborolna, de ugye ebben sem lehetek teljesen biztos. Alig pár órát töltöttünk el egymással, ez az időintervallum viszont vajmi kevés ahhoz, hogy kiismerjünk egy embert, vagy a berögzült szokásait. Mennyi esetről számolnak be emberek, akik éveket töltenek egy másik személy társaságában, mégis ő bennük csalódnak a legnagyobbat. Ilyenkor merülnek fel a különböző kérdések, az értetlenebbnél értetlenebb gondolatok, amikből egy könnyen nem lehet csak úgy kievickélni, mert minél mélyebben ássuk bele magunkat gondolataink sűrűjébe, annál nehezebben térünk vissza a valóságba, a rendszerint ésszerű eszmék valójába. Szeretnék megérteni, épkézláb magyarázatot találni a másik tetteire, de erre nincs sok lehetőségünk. Hiszen teljenek el hónapok vagy évek, az emberek külső befolyásoló tényezők hatására változnak, és akit egyszer biztosra mondhattunk, hogy ismerünk, azok is tudnak meglepetést okozni. Ezért sem állok a Sarah és a közöttem lévő kapcsolathoz naivan és állítom azt, hogy képes vagyok megállapítani a pontos helyét. Ez csak találgatás a részemről, mégis minden reményemet abba fűzöm, hogy igazam lesz. Folyton folyvást azt sulykolják belénk, hogy veszélyes érzelmileg kötődni egy pácienshez, hiszen elfogulttá válunk vele szemben, és képtelenek vagyunk minden személyes gondolat nélkül kezelni. Akaratlanul is a jobb megoldást tálaljuk, megeshet, hogy őszinteségünk elhalványul és csak a kedvezőbb gondolatok buknak ki ajkaink közül, amikkel lehet többet ártunk, mint segítünk. Azt viszont hol írják, hogy miképp járjunk el abban az esetben, ha a kezdetben minden szempontból ismeretlen páciensedről kiderül, hogy a testvéred? Jól tudom, hogy itt kezdődik a szokásos szöveg, miszerint ideje felbontani minden egyes megbeszélt foglalkozást a továbbiakban az adott pácienssel és a teljes karton tartalmát másra sózni. De mégis hogyan magyarázhatnám meg neki ezt az egészet, ami lehet nem is igazság csak minden szál ennyire gubancosan, de összefut?!
Apró sóhajjal nyugtatom le kusza gondolataim zavarát, hogy helyét valami összetettebb gondolatsor vegye át. Hogyan segíthetnék neki, amikor magamon sem tudok? Mindazonáltal különös izgatottság fog el, minél közelebb érek a megadott címhez, hiszen bármennyire is káosz-szagú ez az egész, most lehetőségem van közelebbről megismerni életének egy szeletét. Jóllehet ez közel sem teszi majd ki a teljes képet, mégis többet nyújt, mint amennyi jelenleg a birtokomban van.
Megérkezésem után regulázom meg ólomsúlyúnak érzett lépteimet, amelyek mégis sietősebb voltukban vezetnek fel a lépcsőn a megfelelő ajtóig és képletesen gyökerezik földbe lábaimat mielőtt bármilyen kopogásszerű mozdulatot is tehetnék a közénk falat képezett ajtónak lapján. Röpke pillanatra csukom be szemeimet és egy nehézkes levegő kifújása közben teszem meg a kezdőlépéseket annak irányába, hogy szembenézzek a nyilvánvalóval. Ugyan nem tudhatom, hogy tippem sikeressége mennyire válik majd be, de amikor meghallom az ismerős hangot, könnyedség és megnyugvás lesz rajtam úrrá. A táskám pántját igazgatom, egyik lábamról a másikra helyezem testsúlyomat, végül ebben a közel sem összetett, de annál inkább zavaros formámban nézek szembe Sarahval.
- Jól tudod. - vágom rá egyből, mégis ezen fellelkesülve beszélek tovább. - Mégis mit.. - kezdenék bele, de beljebb lépve a lakásba elakadok az előbb még annyira határozottnak ható folytatásban. - ..gondoltál? - teszem végül halkan hozzá, és nézek körül abban a felfordulásban, amit maga köré képzett.
- Nem kérek semmit, köszönöm. - a fejemet ingatom és átlépek az egyik kupacon, ami már az ajtóban az utamat állja, hogy olyan helyet keressek a lakásában, mely talán még teljesen biztonságos. - Sarah..beszélnünk kellene. - mondom ki ittlétem okát, de ő túlságosan benne van az egész lakásrendezéses témában ahhoz, hogy biztosra állítsam azt, nemcsak testben, de lélekben is jelen van. Sóhajtok egyet, hogy most ne csak a saját szemszögemből, de az ő álláspontjából is átlássam a dolgokat, így ennek okán tekintek körbe a helyiségen, hogy jobban megismerjem a környezetét..környezetemet. Kétlem, hogy csak isteni sugallat árán kezdett el mindent átrendezni a lakásában, én úgy gondolom ennek mélyebb jelentése van, még ha ő nincs is tisztában vele. Mindenki másképp dolgozza fel élete eseményeit, Sarah pedig a szavaiból kiindulva változni akar, így talán a múltjától megszabadulásának eredménye lehet ez az egész rendezkedés. Lepakolom a pultra a táskámat, és felveszek egy papírt, ami számomra nem sokat árul el, de ő neki biztosan többet jelent.
- Miben segíthetek? - emelem fel a kezembe akadó lapot, miközben tekintetem a lányon állapodik meg. - Milyen rendszer alapján képzelted el? Vagy most teljesen kiüríted a lakást? - félszeg mosoly jelenik meg ajkaim szélében, miközben tovább folytatom kérdéseim sorozatának feltételét. Nem helyeslem az ittlétét, ugyanakkor azt is tudom, hogyha most önkényesen visszahúznám magammal a kórházba, akkor újra szökésre adná a fejét. Nem mellesleg, itt valamennyire biztonságban van, és még mindig pozitívabb változónak tudom be a lakása falai között látni őt, mintsem az utcán valami drogos tanya kellős közepén.
- Kedveled az ilyen kultúrák alapján történő vagy egyéb spirituális berendezéseket? Az egyik ismerősöm oda van az ilyenekért és úgy három havonta az egész lakását valami mássá alakítja át. - osztom meg vele egyéb tapasztalataimat a lakberendezés témában, mert személy szerint én kitűnően jól tudok ragaszkodni az eredeti elképzelésekhez, még ha néha minimális változtatást is alkalmazok lakásom területén. - De mielőtt belekezdenénk, nyugtass meg, hogy az a komód kokaintól mentes. - sandítok az említett bútor felé, mert akkor sokkal neccesebbé válik a mi kis programunk menete.

sarah&madelaine

● Misery ●         ● 915 ●

Egy bizonyos kor után eldöntjük magunkban, hogy már annyit éltünk, amely során semmi eget rengető meglepetés már nem érhet. Noha nem a nyolcadik X-emet súrolom és a világot sem jártam körbe, de a család esetében valahogy ez mindig olyan egyet álló szokott lenni. Megszületünk, a szokásos emberek körülvesznek – az is megeshet, hogy még szeretnek is - , aztán az élet megy tovább a maga medrében. Majd egy nap valami történik és az egész gyerekkorod megkérdőjeleződik. Soha nem gondoltam volna, hogy bárhol a világon egy testvér még várhat rám. Jó, nem mintha anyám esetében ne kellett volna felkészülnöm bármi egyéb másra, de miután elhagyott, úgy gondoltam ennyi volt és már nincs mit ezen túlragozni. Nem hallottunk felőle, nem láttuk őt így nem is létezett tovább. Sarah viszont az élő bizonyítéka arra, hogy mégis, mégpedig igenis aktívan. Most pedig itt vagyok, titkoktól túlcsorduló önmagam árnyékával és arra készülök, hogy ennek a lánynak, a húgomnak az életét egyenesen tartsam, mielőtt ismét kisiklana, közben viszont az égvilágon semmit nem mesélhetek. Mennyire lenne egyszerűbb bevallani neki, amit már én is tudok? Bizonyítékok hiányában viszont nem vághatom mindezt a fejéhez, hiszen jómagam sem hiszem el még most sem, pedig sokkal többet tudok, mint amit valaha is akartam. Ha szigorúan vesszük, közünk sincs egymáshoz, hiszen nem ismerjük a másikat. Nem voltunk egymás életének részei, mégis úgy érzem felelősséggel tartozok érte. Hogyan tudnék a tükörbe nézni ezek után és azt mondani magamnak, hogy ő szimplán csak idegen és semmi több? Milyen ember lennék, ha tudatában a tetteinek, a problémáinak fognám magamat és magára hagynám, hogy egyedül találjon megoldásra? Én nem vagyok ilyen, noha tudom jól, hogy nem kezelhetem őt tovább. Túl személyes lenne ezek után és közel sem helytálló, még ha információk töredékét osztotta meg csak velem az első találkozásunk alkalmával. Biztosra tudom a protokollt, a megoldást erre a problémára, mégis valami belső késztetés nem hagy nyugodni és azt sugallja, hogy cserben hagyom, ha most egyszerűen visszamondom a kezelését. Márpedig más választásom nem lesz. Annak a tudatában, aminek vagyok csak ez az egyetlen megoldás, de ebben az esetben be kell vallanom neki mindent.
Szökése után első utam a lakásához vezet, amely során a gyanúm beigazolódik, mégpedig, hogy itt találom őt. Nem meglepő látvány a káosz, ami fogad, mégis olyan óvatosan lépkedek, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne alattam a helyiség padlója, én pedig a mélybe zuhanhatnék általa. Látszik rajta, hogy tudatában van tettei helytelenségének, ahogyan az sem mellékes információ, miképp próbálja viccelődéssel oldani a hangulatot.
- Összevetve ez a kórházak lényege, nemde? Megjavítani, ami elromlott. Még ha nem hangzik túlságosan biztatóan, hiszen emberekről beszélünk.  – ingatom a fejemet, mert nem éppen ez a helyes megfogalmazás, de ha nem megyünk bele annyira a részletekbe, javításra szorulunk, akárhányszor a létesítmény falai közé kerülünk.  
- Én ezt megértem Sarah, de egy hívást kezdeményezhettél volna felém a szökés helyett. Találtunk volna megoldást erre vagy beszélhettem volna az érdekedben, így viszont egészen kevés lehetőségem lesz egyikre vagy a másikra. – véleményezem az elhangzottakat, de igyekszem eközben kikerülni mindent, amelyet lerombolhatnék a mászkálásommal. Nem akarok túlságosan a személyes terébe mászni, mert tudom, hogy az rendkívül kényelmetlenül érné őt.
- Nem véletlenül vállaltam be a kezelésedet, hanem hogy a segítségedre legyek. Ha lelépsz, ez nem fog menni. – teszem még hozzá grimaszolva, végül pedig egy félig beragadt papírlapot szabadítok ki az egyik doboz alól, amelyet megfordítva ismerős vonások köszönnek vissza a képről. Én ugyan nem szólok semmit emiatt, Sarah azonban beszédesebbé válik a kép kapcsán. Nem is igazán vagyok képes most beszédre, mert muszáj egy nagyot nyelnem, hogy visszafojtsam kikívánkozó titkom megosztását vele, amely nem csak az én, hanem az ő életét is egyaránt megváltoztatná.
- Figyelemreméltó a hasonlóság. – jegyzem meg ennyivel lezárva magamban a témát, noha a kíváncsiságom ettől többet követel, most mégsem adok neki teret a kibontakozásnak. Helyette a figyelmemet igyekszem elterelni azzal, hogy segítségére válok a pakolással, amit minél előbb elvégzünk, annál előbb kerülhet minden a helyére, és itt most nem csak a lakására célzok.
- Egészen…öhm..egyedi. – tekintek körbe még egyszer, mintha nem láttam volna eleget ezt a felfordulást, végül pedig kitérek az említett komód problémára, amely nem feltétlenül nyugtat meg, de nem adom jelét kiakadásomnak. Helyette csak sóhajtok egyet és hagyom magamat sodródni az árral, bármerre is vezessen. Csendben hallgatom végig a terveit, elméleteit, végül pedig hangot is adok véleményemnek.
- Én nem tudhatom, de a nagyokosok szerint előbb szűnnek meg a problémák, ha szembenézel velük. Ha elégetnéd őket, minden bizonnyal csak azon gondolkoznál, hogy mit tartalmazhattak egy-egy iratok. Hidd el, elég idegőrlő tud az lenni. – osztom meg vele gondolkozásmódomat és most valahogyan magamra ismerek ebben az egész káoszban. Nem rejthetem el a gondjaimat, ideje lenne szembenéznem velük, mielőtt rosszabbat művelek a hallgatásommal.
- Sarah, nem örülnék, ha most kocsiba pattannánk és nagy bevásárlást tartanánk, de mindenféleképpen a második verzió mellett maradok. Azonban másképp oldjuk meg ezt. – teszem csípőre mindkét kezemet, majd körbetekintek végül egy sóhajtás után nyúlok el egy üres dobozért.
- Rendszerezzünk! Ürítsd ki az összes fiókodat ebbe, az iratokkal, képekkel együtt. – nyújtom át neki a dobozt segítségemül, és csak ezután folytatom. – Megnézzük mi kell és mi nem, utána döntünk a sorsukról. Ismerek egy srácot, aki bukik az olyan bútorokra, amelyekre másnak nincs szüksége. Szétszerelgeti őket, stb, szóval elég fura fickó, de most nem ez a lényeg. – osztom meg vele csak úgy mellékes információként ezeket. – Egy átrendezés nem lehet rossz, de ne dobj ki mindent, mert nem fogod jobban érezni magad tőle. Esetleg átrendezhetnénk, a nagyon feleslegesek mehetnének a sráchoz, a többi pedig majd alakul. Nos, mehet így? – teszem fel a nagy kérdést, mielőtt végképp belevágnánk a nagy rendrakásba.