- Óh, hát persze! - lepődök meg mosolyogva, hogy Hande úgy érezze, hogy én nem gondoltam át rendesen a kérdést. Hol máshol is aludhatna egy tigris? Nem veszem zokon, de azért rápillantok az anyukára is, hogy lássa rajtam is, hogy nincs ebből semmi baj a részemről. - Mint ahogy a jól nevelt kiskutyák - teszem hozzá mosolyogva. Bár én értek a kutyákhoz, és nekem is volt régebben, és tudom, hogy a kutyának nincs keresni valója az ágyban, gyereknek azért gyakran aludt velem az ágyban. Sőt! Általában ott aludt, és csak elenyésző esetben került alám. Nekem már többször kellett elviselnem, hogy a hasamra vagy a gyomromra lépett, ami bármilyen kicsi is volt, nem esett jól. De ezt már nem teszem hozzá.
A varázsszőnyeges témakörre adott válasza meglep, és már majdnem rá is kérdezek a dologra, hogy: „Miért, hol van apukád?”, amikor észreveszem Yasemin megtorpanását, és zavartságát. - Biztos Te is nagyon hiányzol neki, és valószínűleg örülne is neki - mondok csak ennyit, mert, bár sejtem, hogy itt valami súlyos titok lappang a háttérben, amiről nem tud, és valószínűleg nekem sincs hozzá közöm. De nem akarom még véletlen sem összetörni azt az álmát, hogy láthatja az apukáját. Legelső körben az fordult meg a fejemben, hogy lehet, az apja katona, és bevetésen van, amiről a család sem tudhat, de Yasemin reakciója ezt elvetette. Nem én vigyázok Handera, nem vagyok a baby sittere, így nem is kérdezek rá erre, mert nem tartozik rám. Persze, ha Yasemin be akar avatni, ha ketten maradunk esetleg később, akkor meghallgatom, meg is beszélhetjük, de nem akarok rákérdezni a dologra. Ha én vigyáznék a kislányra, akkor persze rákérdeznék, mert ezekről szeretek ilyenkor tudni, hogy nehogy rosszat, mást mondjak, mint ami eddig tud, vagy olyan meglepetés érjen, amiből baj is lehet. Tudok olyan esetről, ahol bántalmazás miatt távoltartási végzés volt az egyik szülőre, és csak a véletlenen múlt, hogy nem lett abból baj, hogy ezt, a másik szülő, eltitkolta a gyerekre vigyázó elől. Nem tartom helyesnek, sőt, kifejezetten károsnak nevezem, ha a szülők közötti rivalizálást a gyerek sínyli meg; de van, hogy az eltiltás életet menthet. Szörnyű kimondani, de léteznek ilyen élethelyzetek, személyek. Yasamin reakciója és mondatai pedig csak megerősítik bennem, hogy itt valami nem stimmel, de csak kedvesen mosolyogva figyelem az anya és lánya közötti beszélgetést, és a szeretetkifejezések egyéb megnyilvánulásait.
Az étteremben már úgy tűnik, hogy Hande figyelme sikeresen elterelődött, Yas viszont kicsit lassabban tér vissza a jelenebe, de nem siettetem. Biztos van mit átgondolnia, és van mit elzárnia.
- Kellenek mindenkinek az ilyenek, amikor kicsit összejön a nagyobb család is - mosolygok kedvesen. A következő kérdése viszont meglep, ami biztos kiül az arcomra is, és idő kell mire rájövök mi okozhatott félreértést. - Ja! Ezt ne úgy képzeld el, hogy végig Anyu és Apu, meg a bátyám mellett vagyok - mosolyodok el szélesen. - Csak úgy, hogy pár napnál nem megyek hosszabb utazásra abban az időben. De nekem Norvégiában is maradtak olyan barátaim, akikkel csak nyáron tudok találkozni, és velük ugyan úgy megyek bulizni, kirándulni, szórakozni, kikapcsolódni, mint az itteniekkel. Meg a szüleim nappal dolgoznak, így általában hétköznap nincsenek is otthon. De én itt koliban lakok, és nyáron nem igazán van hol laknom, meg a többiek is hazautaznak haza a családjaikhoz. Nyáron az itteniekkel tartom online a kapcsolatot, ahogy az év többi részében a norvég barátokkal csináljuk - magyarázok kicsit bővebben, hogy megértse, hogy én nem úgy vagyok „otthon”, min az ő kislánya (egyelőre). - Az itteni barátokkal egész évben együtt vagyunk, mármint együtt tanulunk, projekt munkákon dolgozunk, együtt bulizunk, vásásunk, egy koliban lakunk, így sokszor csak aludni megyünk át a saját szobáinkba, már, ha nem egy szobában is lakunk. Nálunk a koli miatt nem olyan, mint egy általános iskola vagy középiskola, ahol a tanítás után haza megyünk a szülői házba - magyarázok, hogy bár jó velük lenni, mi rengeteget vagyunk együtt, és a hosszabb szünetek azok az időszakok, amikor „kikapcsolódunk” egymásból.
- Valahol túl óvatos, valahol pedig felelőtlen - gondolok bele. - A gyerekeket nem engedik, hogy elessenek biciklivel, de sokszor félelem nélkül engedik, hogy bárkivel megismerkedjenek az interneten, pedig ott súlyosabb sérüléseket is szenvedhet, mint, amit sokszor egy kinti játék során - fejtem ki, hogy mire is gondolok. - Még a szakemberek is most kezdenek rájönni, hogy mennyi negatív dolog, veszély leselkedik mindenkire a neten, és a gyerekek ezen a felületen sokszor jobban eligazodnak, mint a szülők, de, ahogy nincs veszélyérzetük egy mászókán a kicsiknek, úgy nincs veszélyérzetük a neten a nagyobbaknak sem. Néha még a felnőtteknek sem - mondom szomorúan. Én már ebben nőttem, nekem természetes, de valahogy mindig éreztem, hogy mit szabad és mit nem, és a netet mennyire szabad komolyan venni.
- Nem akarok nagy hülyeséget mondani, de valami olyasmi címe van, hogy… „Szuperdada” - mondom bizonytalanul a gyereknevelős műsorra értve. - Ha egy olyan középkorú nőt látsz, aki egy kicsit ducibb, és körülbelül vállig érő, egyenes barna haja van, akkor valószínűleg jó videónál vagy - mondom mosolyogva. A nő külseje jobban beleégett az agyamba, mint a műsor címe. Persze ő extrém esetekkel foglalkozik, ahol a szülőt legalább annyira meg kell nevelni, mint a gyereket, de sokat tanulhat belőle bárki, már, ha csak abból is indulunk ki, hogy „okos ember a más hibájából tanul”. Bár én azt vallom, hogy nem kell átesni a ló túlsó oldalára sem, hogy vasszigor, és teljesen elnyomjuk a gyerek akaratát, de meg kell találni, vagy meg kellene találni itt is az egyensúlyt. A hiszti sokszor nem más, mint a gyerek akarata, vágya, amit lehetőség szerint illik teljesíteni a szülőnek. Ha nem megy, akkor elmagyarázni, hogy miért nem lehet. A szülői határozottság pedig akkor jöhet, ha ezek az előzőek csődöt mondanak, és valóban nem lehet teret engedni biztonsággal a gyermeki vágyaknak.
- Nem is tudom… - gondolok bele jobban. - Talán valahogy is-is - tartok megint egy kis szünetet. - Valahogy már régen is úgy alakult, hogy a családban a kisebb gyerekek velem akartak lenni, így valamennyire meg kellett tanulnom vigyázni rájuk. Később már kis időre rám is merték bízni őket, de középiskolában már volt olyan, hogy a környékbeli gyerekekre is vigyáztam rövidebb ideig. Bár ott, ha gond lett volna, azért Anyu vagy Apu is át tudott volna lépni, hogy segítsen - mosolyodok el. - És valahol ottan körül kezdtem egy kicsit tudatosabban odafigyelni, hogy hogyan is kell csinálni - válaszolok őszintén. - De hidd el, nincs igazán új a Nap alatt. Ha visszagondolsz, hogy abban a korban, mint, amiben esetleg most Hande van, Te mit csináltál, vagy mit szerettél volna csinálni, akkor szerintem azon lepődnél meg inkább, hogy „jé! én is ezt csináltam, ezt csináltam volna”. De iszonyúan sokat segít a pszichológia is - mosolyodok el kedvesen.

- Igen, már nagyon várom, hogy majd eljöjjön az az időszak, amikor a szüleim utaznak ide, vagy mi megyünk haza rövid időre. – most ott volt a munka, az előkészítő, így nem is nagyon tudtunk volna útra kelni. Meg szerettem volna, ha előbb beilleszkedünk, kicsit megszokjuk az itteni életet, az otthonunkat is otthonosabbá kell varázsolni. Mindig akad teendő. Ezt viszont annyira nem bántam, mert így legalább volt ami lefoglaljon és kevesebb idő jutott arra, hogy rágódjak bizonyos dolgokon. Néha elgondolkodtam azon is, hogy vajon jó ötlet volt-e kiszakítani Handet a megszokott környezetből, hiszen nem csak magamról kell gondoskodnom, meg nem csak az számít, hogy nekem mi jó, hanem rá is kell gondolnom. Sőt, igazából amióta először a karomban tartottam, azóta mindig is ő áll az első helyen. Mielőtt igent mondtam volna az itteni munkalehetőségre, azelőtt is elsődlegesen azt vettem számításba, hogy neki mi lehet jó, utána jött csak az, hogy számomra mi is lenne jó. -  Ez jól hangzik és így már értem azt is, hogy miért vágysz még inkább haza. Manapság ritka az, amikor a barátságoknak nem vett véget a távolság. Szerencsések vagytok. – tényleg így gondoltam, főleg, ha még azt is számításba vesszük, hogy olykor a felnőtté válás még inkább megtépázza ilyen téren a kapcsolatokat, hiszen mindenki egyre elfoglaltabb lesz, más lesz fontos, így pedig olykor sajnos zátonyra futnak a különféle kapcsolatok. Bármennyire is szeretnénk, azért egy barátság se képes mindent túlélni, de örültem annak, ha egyelőre ő és a baráti köre erre rá tudott cáfolni. – De akkor ezek szerint minden szünetben kénytelen vagy hazamenni, vagy azért van lehetőséged maradni? – nem tudtam, hogy mi az itteni szokás, hogy bezárnak a rövid szünetekre is, vagy csak a nyári az, amikor nehezebb lenne megoldani a maradást.
Kíváncsian hallgatom mindazt, amit mesél a gyerekekről, a saját tapasztalatairól, ami szintén arról árulkodik, hogy biztosan nem kevés gyerekre vigyázhatott már. Jó hallani azt, hogy azért akadnak tényleg lelkiismeretes babysitterek is, hiszen olykor hallani elég sok rosszat is ilyen téren. Talán emiatt se törtem magam eddig, hogy utána járjak arra, hogy mi is a menete, ha netalán egyszer szükségem lenne egyre. Neki köszönhetően viszont most tényleg elgondolkoztam azon, hogy ideje lesz utána járnom a dolgoknak és kicsit bátrabbnak is lennem, mert lehet eddig meg tudtam oldani mindent egyedül, de jobb, ha tisztába vagyok egy B tervvel, mintha majd akkor kapkodnék, amikor netalán beüt a krach, vagy tényleg csak szükségem lenne pár órára, hogy hivatalos ügyeket intézzek.  
- Ebben nagyon is igazad van, de ez ugyanolyan, hogy néhány szülő arra se figyel, hogy a korosztályának megfelelő filmet, mesét nézzen a gyerek. Néha még én is meglepődöm, hogy a mai fiatalság miket néz alig pár évesen. Mintha csak elfelejtenék olykor a szülők, hogy a gyerekükért felelősek és nem oldhatnak mindent azzal, hogy a tévé elé van ültetve. – Hande is nézhet tévét, de mindig ügyeltem arra, hogy ne legyen előtte túlzottan sokat és akármit se nézhet. Megannyi remek játék van és egyébként is, addig kell közös programokat szervezni, amíg a gyerekek fogékonyak rá. Szeretek a lányommal közös programokat, játékokat kitalálni, mert tudtam jól, hogy ezek mind formálják őt és egyszer még biztosan kellemes emlék lesz, ha visszaemlékezik, amikor már nagyobb lesz. – Igen, sajnos ez így van, de ez részben annak köszönhető, hogy amikor kialakult ez, akkor még nem volt ennyi veszély és nem kapott a többség megfelelő felvilágosítást. Most pedig olykor nehéz lépést tartani, mert annyira sok veszély leselkedik az emberre. – lemondó sóhaj kíséretében megingatom a fejemet. Elég csak a sok csalásra is gondolni, hogy olykor mennyire meg kell nézni azt is, hogy mennyire megbízható egy oldal, vagy ott vannak az ártatlannak tűnő e-mailek és még megannyi dolgot lehetne sorolni.
Bólintok arra, amit mond és előveszem a telefonomat. Gyors feljegyzem a címet, meg bepötyögök pár szót, ha még se ez lenne a címe, akkor legyen támpontom majd, ami alapján meg tudom keresni. – Rendben, majd később rákeresek. – most nem akartam ezzel foglalkozni, részben azért se, mert illetlenségnek érezném azt, ha most elkezdeném nyomkodni a telefont, másrészről meg nem volt annyira sürgős utána járni. Este is vagy majd a napokban is ráér rákeresnem, ahogy lesz időm és eszembe jut.
Kíváncsian hallgatom őt és egyáltalán nem bánom azt, hogy ő ennyire beszédes és szeret mesélni. Nagyon is jó hallgatni és érdekes látni azt, hogy hiába fiatal, akkor is mennyire másként gondolkozik bizonyos téren, mint a legtöbb korabéli. Tényleg jó volt látni azt, hogy ez nem csak egy munka volt, amivel pénzt kereshet, hanem komolyan is gondolta és átérezte a felelősséget a rábízott gyerekek tekintetében. Én legalábbis így éreztem, aztán ki tudja, lehet félreismerem őt és ez csak egy látszat. Sajnos olykor ez is megesik, még ha most nem is éreztem úgy, hogy mesterkélt lenne az egész.
- Akkor mondhatni jó ideje végigkíséri az életedet ez, de ez jó, mert legalább nagyjából tudtad már azt, hogy mire számíts és nem volt teljesen újdonság, amikor itt is bevállaltad ezt a munkát. Biztos vagyok abban, hogy a gyerekek is imádnak. – annyira barátságos és kedves volt, hogy nehezen tudtam elhinni azt, hogy akad olyan, aki ne kedvelné őt. Főleg, hogy tőle biztosan minden gyerek megkapta azt a figyelmet, amit megérdemelt és nem levegőnek voltak nézve, mert netalán ő a telefonját nyomkodta, miközben arra várt, hogy leteljen az a pár óra. – Ebben van igazság és nem véletlen, hogy néha azt mondjuk, hogy csak ne ránk hasonlítson a gyerkőc. – kicsit nevetve ejtem ki a szavakat és mosollyal az arcomon pillantok a lányom felé. Időközben megérkezik az étel is, amit sietve megköszönök. – Mindjárt jövök, addig vigyáznál kérlek a cuccainkra? – barátságosan csendül a hangom, majd a válaszát követően odasétálok a lányomhoz és szólok neki, hogy megérkezett a hami. Kézen fogva elsétálok vele a mosdóhoz, hogy ott megmossam a kezét, aztán visszasétálunk az asztalhoz. Látom miként csillan fel a szeme, amit meglátja a gyerekméretű rózsaszín és unikornisos hamburgert.
- Jó étvágyat! Remélem ízleni fog. – pillantok mosollyal az arcomon Karinra, majd újra Handere pillantok, hogy a nyakába tegyem a szalvétát, hogy megpróbáljam ezzel is megóvni a ruháját.

- Elhiszem, de hamar el fog jönni az is - mondom kedvesen. - De ezt nem feltétlen kell egy olyan időpontra időzíteni, amikor tökéletesnek érzed. Legalább is szerintem. Ha van egy szoba egy ággyal, ahol tudnak kényelmesen aludni, akkor nem hiszem, hogy gond lenne a számukra, ha még néhány dobozban ott lennének a dolgaitok. Biztos, hogy ők is alig várják, hogy végre újra személyesen meg tudjanak benneteket ölelni. És lehet, hogy a rendezgetés is jobban menne, ha itt lennének - osztom meg vele a nézeteimet kedvesen. A tökéletesre várni ebben sem biztos, hogy a legjobb. Ráadásul a szülők meglátásai, amik tapasztalaton alapulnak, néha nagyon hasznosak, de lehet már az is, ha kicsit vigyáznak Handéra, és addig ő jobban tud rendezkedni, vagy fordítva.
Kedvesen elmosolyodok, amikor elismeri, hogy szerencsés vagyok a barátaimmal. - Igen, az vagyok, de ehhez kell az is, hogy tartsuk a kapcsolatot év közben is. Meg igazából sok olyan is van, akik közösek a bátyámmal, aki most is ott van velük - vigyorodok el, ahogy eszembe jut ebben a formában is a testvérem. - A nyárit leszámítva a többi szünet a saját döntésem, hogy utazok-e vagy sem. Nyáron csinálják a felújításokat, javításokat, amik kötelezőek, és nem lehet, ha bent lakunk, így akkor csak tényleg nagyon indokolt esetben lehet maradni, és lehet, hogy még közbe kell iktatni egy költözést is épületen belül. A többi szünetben meg egyébként is szokott lenni valamilyen iskolai elfoglaltság, mint a vizsgák, de azért a téli szünet az ünnepek miatt mégis másabb, mint egy őszi, vagy tavaszi. Ha nyáron nagyon maradni akarnék, akkor kereshetnék albérletet, de eddig még ezen túl komolyan nem kellett elgondolkoznom - mosolygok.
- Meg lesz ennek a böjtje, csak akkor már valószínűleg késő lesz. Nem tartom véletlennek azt sem, hogy a mostani középiskolások miért úgy viselkednek, ahogy. Félelmetes, hogy mennyire nem érzik a szülők sem, hogy ez mennyire veszélyes a gyerekek mentális egészségére nézve, és hiába a szakértők figyelmeztetése, ők jobban akarnak mindent tudni, utána meg sokszor csodálkoznak - húzom el a számat. Nem jó felé haladunk, de szerintem még nem értük el a mélypontot, így ez csak rosszabb lesz. Sokan fel sem fogják, hogy az erőszakos meséknek, filmeknek milyen káros hatása van a gyerekek mentális egészségére, csak később, terápiák és hosszú vizsgálatok után fognak rájönni az okra, és lehet még hosszabb kezelésekre lesz szükségük a mostani gyerekeknek, hogy megközelítsék a normális állapotot. Már, ha sikerül. Viszont úgy látom, hogy Yasemin is hasonlóan gondolkozik, ami most nekem jó, mert sokan nem úgy látják ezt, ahogy én, és kezdem néha azt hinni, hogy velem van a baj.
- Meg, hogy ezek is súlyos függőséget okozhatnak. A tanáraim, mármint a pszichológia tanáraim, már belevették ezeket a modern eszközöket a függőséget okozó „szerek” közzé. Néhány fiatalnak komoly terápiára kell járnia, mert egy órát sem bír ki a nélkül, hogy ne telefonozzon. Félelmetes. Legalább is szerintem. És, amíg ez ilyen függőséget tud kiváltani, mert annyira az életünk része, addig fel sem fogjuk az igazi veszélyeit, amik az adatainkkal való visszaéléseket érik - mondom ezt úgy, hogy én is ennek a világnak a részét képezem, bár nem vagyok függő, és, ha lehet, nem feltétlen használok mindenre telefont.
- Ha nem találod, akkor írj rám, és megpróbálok keresni, és átküldeni én is egy-két videót, ami alapján elindulhatsz - ajánlom neki kedvesen miközben jegyzetel. Nekem biztosan könnyebb lenne, de lehet, hogy talál még ezen kívül is számára más hasznos videót, leírást, amitől nem akarom megfosztani.
- Én is szeretem ezt hinni, hogy a gyerekek is szeretnek - vigyorodok el kedvesen. Panasz még nem volt rám, vagy nem jutott vissza hozzám, és, ha az utcán, vagy bárhol, ha csak úgy összefutunk, akkor is mindig széles mosollyal integetnek, köszönönnek, vagy, ha lehet, odajönnek megölelni.
- Pedig valószínűleg fog, de úgy legalább, ha jó a kapcsolat, akkor már tudjuk, hogy mi lesz a helyes válasz a kérdésükre - mosolygok játékosan, de azért komolyság is van bennem. Nem lehet mindentől megvédeni a gyerekeket, és sok mindentől nem is kell.
- Köszönjük! - mondom a pincérnek, ahogy lepakolja elénk a rendelést. - Persze! - válaszolok magától értetődően Yaseminnek a holmik megőrzésére értve. Nézem, ahogy lemegy a kislányért, és bemennek a mosdóba, majd pár perc múlva már az asztalunknál is vannak. - Én is kiugrok kezet mosni. De egyetek nyugodtan. Jó étvágyat! - állok fel én is, és a mosdó felé veszem az irányt. Ez után pedig én is neki látok a rendelésemnek. - Hmm... Nagyon finom - adok hangot a tetszésemnek, miután lenyeltem az első falatot.
Nem akarom megtörni a szokásaikat, mert azt látom, hogy náluk nem szokás evés közben beszélni. Így viszont én is csendben fogyasztom el az ebédemet a társaságukban. - Milyen az új barátod? Jót játszottatok? - kérdezem Handétól miután már befejeztük a fogásainkat.

- Ez igaz, csak néha nehéz összeegyeztetni az életet, hiszen nekik is megvan a saját életük, arról nem is beszélve, hogy olykor bejutni ebbe az országba nem éppen könnyű. Nem olyan, mint odahaza, hogy könnyedén át tudsz jutni az egyik országból a másikba. – de ezt szerintem neki se kell bemutatnom, hiszen biztosan ő is diákvízummal van itt, vagy mi is a neve annak. Nekem se volt egyszerű megkapom az engedélyt, miután itt munkát kaptam. Azért kellett hozzá segítség, hogy ne legyen gond belőle és a lányom is velem tudjon jönni. Mondjuk, ha ő nem jöhetett volna, akkor biztosan én se jövök. Nélküle sehova se mennék, mert számomra ő mindennél fontosabb.
- Igen, de tudod azt szokták mondani, hogy kettőn áll a vásár, te hiába is akarnád tartani valakivel a kapcsolatot, ha a másik fél nem igazán beszélgetne vagy reagál vissza. – futottam már ilyenbe is bele, aztán meg jött a bocsánatkérés, majd ugyanúgy eltűnt az illető. Pont emiatt gondoltam azt is, hogy hiába hangoztatják azt az emberek, hogy az internet világában könnyű a kapcsolattartás, mert azért ez se teljesen igaz. Inkább csak segít abban, ha az emberekben megvan a hajlandóság, akkor könnyű dolguk legyen. – Értem és basszus, még nem is mondtam, de igazán hálás vagyok, hogy ennyire kedvesen felelsz minden kérdésemre. Nekem még eléggé új az itteni élet, mert hiába mondják azt, hogy az élet mindenhol ugyanolyan, szerintem ez nem így van. Szerintem minden ország kicsit másabb, ahogyan az emberek is. Itt pedig hirtelen minden nagyon zajosnak és idegennek tűnik, de idővel csak megszokom. – roppant hálás voltam azért, hogy ennyire kedves és barátságos volt. Nagyon jó érzés volt vele beszélgetni, kicsit reménykedtem abban is, ha nem Hande miatt, de másként még lesz szerencsénk egymáshoz, még ha tudtam is, hogy erre pici az esély, mert hatalmas ez a város. Gondolom itt alapjáraton nem annyira könnyű véletlen egymásba botlani, még ha ezt nem is olyan régen tökéletesen megcáfolta az élet, amikor megannyi év után pont ebben a városban futottam össze az exemmel, történetesen Hande apjával. Most viszont erre gondolni se akartam.
- Igen, de azért őket se lehet teljesen hibáztatni, hiszen a mai világban a többség szinte a kimerültségig dolgozik. Mindenki agyon van hajtva, nem egyszerű olykor két helyen is helytállni. Főleg akkor nem, ha már elindult kicsit rossz irányba a változás. Szerintem részben ennek is köszönhető az, hogy kicsúszott a mostani szülők kezéből az irányítás és mindamellett arról is szó van, amit te mondasz. Tényleg gyakran hiszik azt, hogy ők jobban tudnak mindent a régi tanításoknál, nem mintha a régi tanítások között ne akadna bőven téves gondolod. – sóhajtok egy aprót, majd a lányomra siklik a pillantásom. Csak remélni tudtam, hogy eddig jó szülője voltam és nagyon reméltem azt is, hogy a jövőben is az leszek, semmi se fog félrecsúszni. – Valahogy a régi és az új dolgok között kellene megtalálni az egyensúlyt, de ez nagyon nehéz. – ezt pedig nem csak a gyereknevelésre értettem, hanem az élet minden területére. Szeretjük azt mondani, hogy régen minden jobb volt, vagy azt, hogy manapság minden jobb, pedig egyik se igaz. Régen és most is vannak dolgok, amik jobbak, de ugyanúgy megannyi rossz létezett a múltban, ahogyan a jelenben is.
- Pontosan, de ez szerintem gyakran annak köszönhető, hogy túlzottan fiatalon már a tévére vannak szoktatva, vagy telefont, netalán tabletet kapnak, mert addig is csöndben van a gyerek. – szomorúan megingatom a fejemet, mert elég gyakran hallani ilyenekről. Örültem annak, hogy én nem ilyen neveltetést kaptam, ahogyan azt is, hogy nem ilyen szülő vált belőlem. Igyekeztem minél több minőségiidőt együtt tölteni a lányommal.
- Rendben, köszönöm. – mondok csak ennyit a videóval kapcsolatban. Majd csak valahogy megtalálom, hiszen úgy tartják ami egyszer felkerült az internetre, az örökké fellehető is marad.
Miután megérkezik az étel rövid időre magára hagyjuk, míg a mosdóban vagyunk, majd miután visszaérünk ő megy ki, hogy kezet mosson. Segítek Handenek, hogy neki tudjon kezdeni az evésnek és ne essen ki minden a hamburgere túloldalán ahogy beleharap. Figyelem, hogy milyen boldog amiért unikornisos hamburgert ehet. Amikor pedig Karin visszajön, akkor én is jó étvágyat kívánok neki. – Örülök, hogy ízlik. - Szerintem is finom az étel, még ha olykor kicsit fura a színük is, de azért jó volt látni, hogy akad olyan étterem még, ahol nem mindent mesterséges színezésekkel akarnak megfesteni, hanem próbálják természetesen megoldani a dolgokat.
Az ebédet csendesen fogyasztjuk el, mert mi ritkán szoktunk beszélgetni közben. Nem tudom, nekem valahogy fura volt mindig is, ha teleszájjal beszéltek az emberek. Meg eleinte úgyis mindenki tényleg azon van, hogy csillapítsa az éhségét, amikor pedig a végén mindenki kezd belassulni, akkor szoktunk mi is elkezdeni beszélgetni.
Hande sietve bólint, miközben megtörli a száját és iszik pár kortyot. – Igen, Anna nagyon kedves. Anya, játszhatok még vele? – néz rám kérlelően, mire elmosolyodom.
- Ahogy látom kincsen, ők még esznek, így talán majd máskor. – nyomok egy puszit a feje búbjára, mire kicsit szomorkásan az asztalra dől. Megmosolyogtat a színjátéka.
- Esetleg van valami terved még mára, vagy van kedved csatlakozni hozzánk a Central Parkba? – kíváncsian pillantok Karinra miután én is ittam pár kortyot és megtöröltem a számat. – Gyakran kiszoktunk oda menni, nézni a kutyákat, ha pedig olyan a gazdi és a kutya, akkor Hande szokott velük labdázni. Van hozzá kedved? – pillantok a kislányromra kérdőn, mire máris felélénkül és fülig ér a szája, miközben serényen bólogat. Aztán pedig Karinra is nézek, hiszen rá is vonatkozott a kérdés, hogy van-e kedve velünk jönni.

- Nos, ez valóban így van, de az első vízum után már azért nem is olyan lehetetlen. A turista vízumot azért nem olyan nehéz megszerezni - mosolygok kedvesen. A szüleim és a bátyám is így szokott meglátogatni. - De megértem, hogy nekik sem könnyű elszakadni az életüktől, meg feltételezem, hogy még ők is dolgoznak - teszem hozzá megértően. - Viszont, ha tudnak arra időt és lehetőséget keríteni, hogy eljöjjenek, szerintem nem kell csak egy tökéletesebb időpontra várni - mosolygok kedvesen arra értve, hogy a részükről ne legyen indok az, hogy mondjuk még nem pakoltak ki mindent, vagy egy bútorzat nem érkezett meg, esetleg nem került a végleges helyére.
- Tudom, de szerencsére ez nálunk még nem merült fel - mosolygok kedvesen. Persze vannak ilyenek, de nem is miattuk megyek haza. Őket már nem tartom a barátaimnak, hiszen megszakadt a kapcsolat.
Mosolyogva hallgatom hálálkodását, amiért beszélgetek vele, amit nem is értek, de az jobban megzavar, amikor azt mondja, hogy „egyesek szerint mindenhol ugyan olyan az élet”. - Nem kell hálásnak lenned, mert szívesen beszélgetek veled, veletek - bólintok Hande irányába is. - Ha nem így lenne, már elköszöntem volna. De nekem is jó úgy embereket megismerni - mosolygok kedvesen. - Viszont azt nem tudom, hogy ki mondott ekkora h… - megakadok, mert káromkodni ennyi gyerek között nem kéne - helytelenséget - vágom ki magam gyorsan. - Mindenhol másabb az élet, bár tény, hogy a legtöbb országban dolgozni kell a megélhetésért, és a legtöbben ugyan úgy családot akarnak, de, hogy ugyan olyan lenne az élt… Persze mindenki próbál ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, szokásokhoz, amiket a hazájában csinált és szeretett, és így lehet, ha a másik helyen is tudja ezeket űzni, akkor hasonló, de sosem lesz ugyan olyan. Én imádok snowboardozni, és de itt el kell utaznom egymásik országba, mert itt erre nincs lehetőség - mondok egy példát. A múlt évben Kabadába kellett mennem, mint legközelebbi síparadicsom, otthon ezzel szemben alig kell utaznom, de országhatárt átlépni nem kötelező. - De még sorolhatnám, hogy mennyiben más Norvégia és Amerika, de szerintem ezzel Te is így vagy - mosolygok kedvesen. - Ha ugyan olyannak ítélik az országokat, akkor valami baj van - mondom elhúzott szájjal. De lehet, hogy csak félre értettem valamit, és akkor máris túlmagyaráztam a semmit. - De New York valóban nagyon zajos és nyüzsgő - értek egyet. - Ezért is örülök, hogy már nem itt tanulok, mert nem biztos, hogy bírnám - mosolygok. Oslohoz képest pedig nagyon is igazak ezek a jelzők, és én inkább ahhoz vagyok szokva. És koránt sem biztos, hogy annyira jó egy ilyen nyüzsgő, zsúfolt, hangos, ingerekkel teli helyen élni, mert az idegrendszert folyamatosan hatalmas terhelés éri, ami nem jó. Tudat alatt talán ezért is vágyom annyira visszaköltözni a suli után Osloba.
- A világ megváltozott, és túl gyors ütemben változik még ahhoz is, hogy mi felvegyük vele a ritmust. Nem tudunk alkalmazkodni, és szerintem ez az oka annak, hogy egyre több ámokfutó van, hogy már kamaszok is fegyverhez nyúlnak, és még sorolhatnám. Nem egészséges, hogy egyszerre akarunk karriert és családot, és hobbit, és még sorolhatnám, mert ezek mellett nincs idő a pihenésre, és a feszültség egészséges levezetésére, ami egyszer úgy is kirobban valahol. A szülők sokszor úgy próbálnak maguknak pihenőidőt teremteni, hogy leültetik a gyereket valamilyen képernyős eszköz elé. Tényleg az egyensúlyt kéne megtalálni, de ehhez először magunkban kellene tudni rendet rakni - mondom szomorkásan miután végig hallgattam. - Én úgy gondolom, hogy nagyon sokan társadalmi nyomás hatására cselekszenek, és sodorják magukat olyanba, amit előre láthatóan nem fognak bírni, vagy igazán nem is akarnak, és innen már egyenes út vezet az egyensúly elvesztéséhez - teszem még hozzá. Vagy fényes karrier, vagy meghitt, idilli család, mert a kettő együtt nem megy, főleg nem támogatás nélkül. A szüleimnek is csak azért ment, mert egymás tudták váltani, amíg a bátyámmal kicsik voltunk. Utána már könnyebb volt, amikor már önállóbbak voltunk. De ehhez az kellett, hogy egy vállalkozásban dolgozzanak, egy vállalkozást vezessenek.
Az étkezés csendesen telik, de utána ismét megélénkül a beszélgetés, és Hande készségesen válaszol, bár látszik rajta, hogy igazi gyerekként már menne vissza játszani. A szememmel én is megkeresem a kislányt, aki még a szüleivel falatozik. - Mára szabad napot vettem ki minden felelősség és kötelezettség alól, így ráérek - mondom mosolyogva. Tényleg kellett egy nap pihenő, mert mentálisan kimerültem. - Szívesen csatlakozok, ha valóban nem zavarok - válaszolok kedvesen. Közben én is előveszem a tárcámat, és borravalóbal együtt kiveszem a részemet. Nem tudom, hogy Yasemin hogyan akar fizetni, de akár neki is odaadhatom a részem, ha könnyebb kártyával az egészet rendeznie.
A számla rendezését követően pedig vesszük a kabátjainkat, és ha szükséges, akár én is segítek Hande-nek felöltözni, majd már indulhatunk is a Parkba.

Mosolyogva hallgattam amit mesélt és egy aprót bólintottam is, mert igaza volt. Gyakran abba a hibába esünk, hogy keressük a tökéletes pillanatot mindenhez, de valójában semmi se tökéletes, ahogy mi se, így talán nem is létezik olyan, hogy tökéletes pillanat. Lehet, majd legközelebb felvetem a szüleimnek, hogy megpróbálhatnának eljönni, ha csak pár napot tudnak itt tölteni, az se lenne gond, mert Hande biztosan már annyinak is nagyon örülne, ahogyan én is.
- Igen, részben igazad van, de talán annyira nem is nagy a különbség. Mármint mindenhol vannak hasonló embertípusok, történések, érhetik az embert hasonló dolgok, de az is tény, hogy egyáltalán nem mindegy hol is él az ember. Mindennek ellenére is egy új hely megannyi furcsaságot és szokatlan helyzetet képesek magával hozni. - értek vele egyet, mert részben szerintem azért vannak dolgok, amik annyira nem hatnak idegenül, de azért még is van olyan, ami egészen szokatlan tud lenni, vagy meglep, mert felénk nem volt annyira megszokott, itt meg egészen hétköznapi. - Igen, néha úgy érzem, hogy ez a város soha nem alszik. Ezek szerint inkább azt szereted, ha kicsit nyugisabb egy hely? – kicsit meglepetten csendül a hangom, hiszen még ő is fiatal. A fiatalok többsége pedig azt szereti, ha pörög az élet, ha mindig el tudnak menni bulizni, vagy egy bárba beülni. Nálam ez a korszak teljesen kiesett, hiszen ott volt Hande, meg amúgy soha nem vonzottak a vadbulik, ahonnan olykor kész csoda, hogy épségben haza jutnak az emberek. Hiába nem élek itt olyan régóta, de attól még biztosan nagyon fura lenne, ha egyszer csak ez a város kicsit csendesebbé válna, mert míg lehet gyakran fura ez a nagy zaj, ami jellemezi, attól még hiányozna, mert már egészen megszoktam.
Hosszú percekre a némaságot választottam és elgondolkodtam mindazon, amit mondott. Fura volt, hogy egy idegennel mennyire is komoly témákat érintettünk ennyire rövid idő alatt, hiszen ez se olyan volt, amiről az ember csak úgy szívesen beszélgetne. Legalábbis én ezt tapasztaltam, hogy a rázósabb témákat az emberek igyekeznek kerülni, ahogyan én is tenném normális esetben, viszont vele valahogy annyira természetesnek hatott, mintha csak az időjárást beszéltük volna meg. Semmi erőltetés nem volt, semmi lenézés, vagy rossz szájíz csak amiatt, mert néha nem teljesen ugyanúgy láttuk a dolgokat.
- Igen, ebben esélyesen eléggé igazad van, ugyanakkor szerintem az is roppant káros, hogy még mindig él a megbélyegzés amiatt, ha valaki segítséget kér. Sok minden elkerülhető lenne, ha megfelelő segítséget kapnának azok, akiknek szükségük van rá. – és itt most nem csak arról beszélek, hogy nem könnyű megfizetni az orvosokat, hanem olykor csak kellene olyan ember, aki felismeri azt, hogy baj van, vagy ha éppen még mindig nem arról szólna a média, hogy segítséget kérni ciki, mert egyáltalán nem az. Sőt, szerintem bátor dolog, ha valaki felismeri azt, hogy segítségre van szüksége és még el is megy egy orvoshoz, hogy változtasson ezen. Ezt kellene végre megértenie a többségnek is, hogy inkább bátor tett, mintsem szégyellnivaló.
Az étkezés csendben telik, amit annyira nem bánok, aztán amikor végeztünk szép lassan újra megtörik a csend.
- Te mit gondolsz Hande? – fordulok a kislányomhoz, hiszen hallotta hogy mi is fordult meg a fejemben, hogy merre is menjünk még el, mielőtt haza indulnánk. Sietve pillantok a telefonomra, hogy ellenőrizzem az időt, de még egészen korán van, így tényleg belefér az időnkbe egy kitérő a parkba.
- Szuper és ugye Karin is jön? – néz hatalmas szemekkel a szőkeségre, mire elmosolyodom. Közelebb hajolok hozzá és puszit nyomok az arcára.
- Persze, hogy jöhet ő is, hiszen azt mondta szívesen csatlakozna. – pillantok mind a kettejükre mosollyal az arcomon. – Kiszaladunk indulás előtt a mosdóba, addig vigyáznál ismét a cuccunkra? – ha ismét ingen volt a válasz, akkor sietve ismét kimentem a kislányommal, mert nem akartam, hogy utazás közben vagy a parkban jöjjön rá a pisilhetnénk, bár az nem jelent semmit se, hogy most elmegyünk mosdóba. Miután végeztünk visszasétáltam az asztalhoz, hogy kérjem a számlát, mert feltett szándékom volt, hogy rendezzem azt.
Ha kifizettük a kaját és Hande kajáját is becsomagolták, akkor elpakoltam azt a táskámba, majd pedig segítettem a lányomnak felöltözni, hogy utána ismét nyakunkba vegyük a várost.  

Csak bólogatni tudok, mert mindennel egyet értek, amit Yasemin mond. Vannak nagyon hasonló és nagyon meglepő dolgok egy-egy országhatárt átlépő költözés esetén, és az, hogy kinek mi mit hoz, az csak attól függ, hogy az adott illető honnan jött. Egy apró nevetés féle sóhaj jön ki a számon, ahogy elmosolyodok. - Nem mondom, hogy nem szerem a bulikat, a pörgést, hogy nem szeretek vásárolni, beülni valahová a barátokkal, mert akkor hazudnék, de az, ami itt van, az már nekem sok. Csak New York városában több ember él, mint egész Norvégiában - mondok egy olyan dolgot, ami szerintem sok mindent megmagyaráz. - Otthon, ha ki akarok szakadni egy csendes és nyugodt helyre, szinte bárhol találok ilyet, de itt… Még a parkok sem adnak igazi nyugalmat és csendet, mert mindenhol rengetegen vannak. Én nem tartom véletlennek, hogy itt ennyi frusztrál, túlhajtott ember van. Itt nincs egy hely, ahol minimalizálhatnák az őket érő ingereket, hogy az idegrendszerük lecsillapodjon. És ez hosszú távon nagyon káros, mert az idegek kimerülnek, és folyamatosan egy emelkedett szinten dolgoznak és az emberek, így élik az életüket, mert ez rámegy a szívükre, az immunrendszerükre és még sorolhatnám. Az pedig, hogy valaki azt mondja, már megszokta, az a szervezete, számára nem jelent mást, minthogy a zavaró ingereket folyamatosan kikapcsolja. Mintha Te csak úgy tudnál sötétet csinálni egy szobában, ha folyamatosan lenyomva tartanád a villanykapcsolót - avatom be, hogy mire értettem a nyugodtabb környezetet, és mit is jelent a folyamatos nyüzsgő, zajos környezet az idegrendszer részére. Ezért is van az, hogy a városban, főleg az ilyen nagyvárosban lakók rövidebb ideig élnek, mint azok, akik kisebb településeken, vagy esetleg tanyákon élnek. Nem csak a káros levegő az ok, hanem a folyamatos idegi megterhelés. Ha pedig valaki évekig folyamatosan ilyenben él, az sosem fog tudni visszaállni a normális szintre, mert az alapszintje emelkedik meg, ami szintén az idegrendszer terhelését jelenti.
Meglepő, hogy Yasemin ennyire nyitott és elfogadó arra, amit mondok. Vagy legalább is nem akarja megszállottan hajtani a saját meglátását, hanem legondolkozik azon, amit mondok, ahogy én is az ő meglátásain. Fura, de nagyon kellemes tapasztalat.
- Nos, én azt vettem észre, hogy főleg itt Manhattanben, de igazából egész New Yorkban, azok, főleg azok, akik jobb anyagi körülmények között élnek, járnak valamilyen pszichológushoz. És ez nem fura, nem ritka. Bár én még mindig azt mondom, hogy valahol az lenne az egészségesebb, sok eseteben legalább is, ha azokat a problémákat, amiket a pszichológussal beszélnek meg, azt családon belül vagy barátokkal megtehetnék. Persze nem az igazán aggasztó eseteket, vagy akkor, ha ezek nem segítenek, mert akkor persze, kell a szaksegítség - avatom be, amit ő valószínűleg még nem tapasztalat. Én viszont már igen, és nem csak a pszichológia tanáraim mondják, hanem én is személyesen tapasztalom, mert sok emberrel találkoztam, és beszélgettem már velük jobban, a babysitter és a kutyasétáltatás, ami sokszor inkább nevelés, munkáim miatt. - Az pedig, hogy itt ennyire nehéz orvoshoz jutni, nem hiszem, hogy normális, vagy, hogy egészséges. Az emberek bármikor hozzájutnak olyan gyógyszerhez, amit máshol csak orvos írhat fel, a nélkül, hogy tudnák, valóban kell-e nekik, vagy, hogy milyen hatással van a szervezetükre, esetleg milyen kiegészítő kezelés kell mellé, hogy megelőzzön valamilyen mellékhatást, vagy, hogy javítsa a hatékonyságot, esetleg mivel tilos szedni, mert a jobbik eseteben csak nem hat, a rosszabbikban, meg súlyos szövődményeket okoz. De itt sajnos ehhez kell alkalmazkodni, és nagyon ébernek és körültekintőnek lenni - húzom el a számat.
- Persze, megyek én is - válaszolok Hande-nak mosolyogva az anyukája után.
- Csak nyugodtan, de utána én is kiszaladok - tájékoztatom, mielőtt elindulnak a mosdó felé. Jól bírom mosdó nélkül, és a túrák alatt megtanultam az egyéb alternatívákat használni, de kényelmesebb egy ilyen helyen. Egyébként a parkban is találni nyilvános mosdókat, de azok nem mindig használhatóak, vagy néha nem elég gyorsak főleg egy gyerek igényeihez a hosszú sor miatt. Gyorsan végzek, és mivel előre odaadtam a részemet, látom, hogy már rendezték a számlát, már öltöznek, amikor visszaérek, így én is egy pár gyors mozdulattal magamra kanyarintom a kabátomat és a táskámat, majd már indulhatunk is.
Nem tudom, hogy ők merre szoktak menni, de követem őket. - Merre szoktatok itt sétálni? Van hely, amit mindig megnéztek, vagy van bevett útvonalatok? - kérdezem érdeklődve, amikor a parkba érünk.

- Tényleg? – meglepetten csendül a hangom, mert bevallom, hogy ebbe nem is gondoltam bele, hogy itt ennyire sok ember él. Persze, tudom, hogy hatalmas városról van szó, világvárosról, de ezen valahogy még sose gondolkodtam el. - Ezzel egyetértek, de sajnos szerintem ez már nem csak itt van jelen. Lehet máshol még találhatsz csendes helyet, de attól még szerintem a világ legtöbb pontján pontosan annyira túlterhelt és rohanó világban élnek az emberek, mint itt. Nem kizárt, hogy másabb ingerek érik őket, más miatt stresszelnek, de szerintem akkor is felgyorsult a világ és olykor nehéz lépést tartani a megannyi változással is, ha nem akarunk lemaradni, vagy elveszíteni a munkákat. Ezek pedig mind csak a feszültséget, az aggódást táplálják. – hangom barátságosan csendül, miközben Karint fürkészem. Szerintem nagyon ritka az, amikor valaki el tudja magáról mondani azt, hogy kiegyensúlyozott életet él, vagy nem éri őt stressz. Azért kíváncsi lennék, hogy utóbbit ki tudná bátran kijelenteni úgy, hogy tényleg igaza is van.  – Egyébként egyetértek veled, hogy ez a megannyi stressz, aggódás és társai mind-mind rossz hatással vannak az egészségünkre, ugyanakkor nehéz az ellen tenni, hogy ne így legyen. – és itt most nem arra gondolok, hogy az emberek állandóan azt hajtogatják, hogy ne stresszeljünk annyit, meg ne rágódjunk dolgokon, hanem egyszerűen gyakran annyi teher nyoma az emberek vállait, hogy kész csoda az, hogy még sokan talpon tudnak maradni. Szerencsésnek gondolom magam, hogy nem maradtam egyedül a lányommal, hanem a családom támogatott ameddig csak tudott. Megannyi terhet levettek a vállamról, de attól még marad bőségesen, ahogyan bőven volt aggódni valóm is, vagy éppen jelenleg is van, hiszen nem csak saját magamért felelek, hanem egy ártatlan kis teremtésért is.
Csendesen hallgatom a véleményét és kicsit igenlően, ugyanakkor kicsit nemlegesen is megrázom a fejemet arra amit mond.
- Szerintem néha jobb olyanokkal megbeszélni a dolgokat, akik nem annyira ismernek minket. Néha jobb az, ha nem befolyásolja a másik félt az irántunk érzett gondolatai, vagy érzései. Persze, akadnak olyanok, amiket meg lehet beszélni barátokkal vagy a családokkal is, de ha belegondolsz, akkor szerintem a többségnek pont azért van szüksége orvosra, mert olyan családban nőtt fel, vagy éppen él jelenleg is, ahol sérüléseket szerzett / szerez, így szerintem képtelenség lenne megbeszélni ezeket velük. – komoran csendül a hangom, mert sajnos sokszor hallani egészen szomorú történeteket arról, hogy milyen környezetben is nőttek fel, miként viselkedtek a szüleik, vagy éppen mennyire nem volt meg a szeretőközeg. Persze, más okból is járhatnak az emberek pszichológushoz, de véleményem szerint ritka az olyan felnőtt, akinél nincs semmilyen lelkisérülés, amit még gyerekkorában szerzett. – Ahogy mondani szokták minden országnak megvan az előnye és hátránya is. Értem, hogy mire gondolsz, ne érts félre, de attól még azt se gondolom, hogy máshol annyira szuper lenne minden. Szerintem minden országnak van árnyoldala. Itt lehet ez, máshol meg teljesen más. Én azt se gondolom, hogy ennyire sötét lenne itt a helyzet, mint amennyire szavaid tükrözik, de lehet csak azért látom így, mert nem olyan régóta élek itt. – komolyan pillantok rá, viszont érezhető, hogy nem vettem magamra a szavait, vagy nem ítélem el azért, hogy ő ennyire borúsan látja az itteni életet, legalábbis bizonyos téren. Ez az ő véleménye, szerintem meg minden országnak, helynek megvan a maga árnyoldala, egyszerűen csak ügyelni kell arra, hogy a jó dolgokat is meglássuk és ne csak a rosszat. A fényre mindenkinek szüksége van.
Miután mindenki indulásra készen volt még egyszer utoljára visszapillantottam az asztalra, meg a székekre, hogy biztosan nem hagytunk ott semmit se, a csomagunk is megvolt. Hande ebédjének a maradékát is elraktam, azt se felejtettem el, a pénztárcám és a telefonom is megvolt. Megfogtam a kislányom kezét, majd miután elköszöntünk kiléptem az étteremből, hogy elinduljunk a park felé, amint Karin is készen volt az indulásra.
- A kacsákat mindig megnézzük, ahogyan a tavat is, de egyébként nincs. Csak sétálunk amerre a lábunk visz. – mosollyal az arcomon felelek és örülök annak, hogy miután a kislányom is újra csatlakozott hozzánk az étteremben, majd most séta közben se került elő már komorabb téma, vagy olyan, ami nem az ő fülének való. Hálás voltam azért, hogy Karin is kapcsolt és nem kellett külön szólnom miatta. – Neked esetleg van kedvenc helyed? – mosollyal az arcomon pillantottam rá, ha pedig igen volt a válasz, akkor felvetettem azt is, hogy megnézhetjük akár azt is, amennyiben szeretné megmutatni nekünk. Ha nem volt ilyen hely, akkor hagytam, hogy elvesszünk az itteni forgatagban és jól érezzük magunkat a következő pár órában.

Meglepett kérdésre csak bólogatok párat. Nos, igen, sokan bele sem gondolnak, hogy egy viszonylag kicsi szigeten, mint, amin New York van, milyen rengeteg ember zsúfolódik össze. De tényleg így van. Több ember él itt, mint Norvégiában.
- Igaz, a legtöbb város, főleg a nagyvárosok ilyenek, de azért még lehet élhetőbb helyet találni városok szintjén is - mondom mosolyogva, mert tapasztalatam, hogy vannak kevésbé nyüzsgő helyek. - A technika fejlődése, és az, hogy egyre rohanóbb a világ a legtöbb helyen érezhető, csak a mértéke változó, és sokszor ez nagyon számít - teszem hozzá, mert itt megint a mérték az, ami nem mindegy, és erről sokszor hajlamosak vagyunk megfelejtkezni. De, persze, hogy kinek mi az, ami elég, vagy már sok is, az személyenként változik. - Nehéz, de nem feltétlen lehetetlen. Csak meg kell találni mindenkinek a saját maga kis világát, ami kikapcsolja. Nálam ez a túra, amikor már tényleg nagyon kell a csend és a nyugalom - mondok egy példát. - De van, aki a jógára esküszik[/i] - mosolyodok el egy megszokottabb példát hozva. Néha-néha én is beállok egy-egy órára, de az inkább a nyújtások és a statikus edzések miatt van, nem a meditációs rész miatt. Bár az is igaz, hogy nálam is vannak stresszszintek, így más az is, ami használ ellene. De szerintem a lényeg, hogy egészséges módon tudjuk levezetni, mert kikerülni nem igazán lehetséges. Meg persze az is fontos lenne, hogy bizonyos dolgokon ne stresszeljünk, rágódjunk, de ez szerintem inkább személyiségfüggő, amin már nem is igazán lehet változtatni.
Elgondolkozok azon, amit mond, és igyekszek szó szerint felidézni, amit én mondtam, mert kicsit olyan, mintha megint elcsúsztak volna az infók. - Egyet értek, és igazából én arra gondoltam, hogy az lenne a jó, ha a család nem okozott volna olyan sérülést, ami miatt bizonyos dolgokat nem tud velük megbeszélni valaki. Vagy, ha van is olyan, amit mondjuk, nem akarunk megbeszélni a szüleinkkel, azt meg tudnánk beszélni egy testvérrel, vagy akár egy olyan baráttal/barátnővel, aki tényleg közel áll hozzánk - értek vele egyet, és igyekszek pontosítani azon, amit én akartam mondani. Bár lehet, hogy nem az én, közel ideális életemből kellett volna kiindulni, mert nekem olyan családom van, akikkel mindent meg tudok beszélni, akik mindenben támogatnak. Bár tényleg van, amit nem a szüleimmel beszélek meg, de arra ott van a bátyám, vagy valamelyik barátnőm. Félreértés ne essék, az esetek túlnyomó részében mindent meg tudok beszélni a szüleimmel is, de van olyan, amiben inkább a bátyám tud segíteni, vagy egy korombeli barátnő, és ez mindössze a generációs különbség miatt van.
- Persze, hogy nem. Nem idealizálni akarom én se a többi helyet, mert New Yorknak is vannak előnyei, és Oslonak is vannak hátrányai. Nálunk például nagyon nehéz lakáshoz jutni, és a szülők már a gyerek, gyerekek születésekor elkezdik lefoglalni a lakást akkorra, ha felnőnek - mondok egy hátrányt, ami otthon van. - De a norvég emberek sokkal kiegyensúlyozottabbak és nyugodtabbak, és sokkal kevésbé betegek - teszek még hozzá egy gondolatot. - Mármint megfázásilag - szélesedik ki a mosolyom, ahogy meghallom a saját szavaimat, mert most tényleg csak a „megfázásos” betegségekre gondoltam, vagy azok szövődményeire. De annak örülök, hogy nem vette magára a dolgot, mert máshogy látjuk a dolgokat.
Amikor mindenki elvégezte ügyes-bajos dolgait elindulunk kifelé, és úgy tűnik, nem csak én szoktam egy utolsó pillantást vetni a helyre, ahová lepakoltam, hanem Yas is. Nem látok ott idegen dolgot, ami nem az étteremhez tartozna, így együtt indulunk a park felé.
- Ezek szerint szereted a kiskacsákat? - kérdezem Handetól, és meglepne, a nem igenlő választ kapnék felőle. - Tényleg nagyon aranyosak tudnak lenni - nézek rá mosolyogva, ahogy a másik oldalán haladok. - Nekem nincs kifejezetten kedvenc helyem, mert mondhatni szeretem az egészet - mosolygok kedvesen Yasemin felé megválaszolva a kérdését. Nem tudom, hogy ez hogyan alakult ki bennem, de sosem kellett különösebben figyelnem a szavaimra, ha gyerek van a közelemben, hogy csak úgy beszéljek, olyanról beszéljek, amit ő is hallhat. És úgy tűnik, hogy Yasemin, bár kezdetben kicsit mintha aggódott volna e miatt, már nyugodtabb a közelemben. A séta végül kellemesen telik, majd mindenki megy a dolgára, amikor már kellemesen elfáradtunk.