Kedves és ártatlan teremtés. Sose akarna senkinek se ártani. Míg a legtöbb vele egykorú bulizik, vagy éppen mindenféle helyre elcsászkál ő ideje nagy részét a négy fal között tölti a lányával, vagy közösprogramokat szervez kettőjüknek. Ha valami fáj neki, akkor igyekszik elrejteni, mert nem akar se a családja, se a barátai terhére lenni, de legfőképpen a lánya elől próbálja eltitkolni, mert nem szeretné, ha aggódna érte. Legtöbb esetben eleve mosoly ül arcán, miközben az értelem, a kíváncsiság és a szeretet szikrái könnyedén csillannak meg az íriszeiben. Amikor pedig szomorú, vagy eltörik a mécses, akkor arról a párnái tudnának mesélni, hiszen a világ elől igyekszik elrejteni a szomorúságát, ahogyan a fájdalmát is.

Segítőkész, ha kell, akkor főz, mos, takarít és gondoskodik a számára fontos emberekről, vagy éppen ápolja őket. Elég hamar fel kellett nőnie, mivel alig múlt 17 éves, amikor terhes lett. Első perctől kezdve tudta, hogy meg fogja tartani a babát, akinek a Hande nevet fogja adni és minden tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy a lehető legjobb életet biztosítsa számára. Igaz, eleinte még hitte azt, hogy majd nem egyedül kell szembenéznie az ijesztő jövővel, de végül csak ő maradt és a családja. Sokan vannak, akik nem értik a döntését, de ő egy percét se bánta meg az egésznek és egyáltalán nem hiányzik számára a könnyedélet, amit sokan élnek. Számára a családja és a lánya a legfontosabb.

Hatalmas szíve van, mintha csak valami földre szállt angyal lenne egyesek szerint. Nem bízik meg senkiben se könnyedén, de ennek ellenére megbízható és örömmel segít az idegeneknek is, illetve egy-két közeli barátja azért neki is van. Amióta abba a korba lépett, azóta alkalmi munkákat vállalt, hogy segítsen a családjának, de soha nem ment a tanulás rovására. Keményen küzdött azért, hogy helyt tudjon állni anyaként is és az iskolapadban is. Valószínűleg, ha a családja nem ennyire támogató, akkor nem itt tartan az életben, ahol tart. Szerencsésnek tartja magát, amiért megértő és szerető családja van, nem pedig kitagadták a történtek miatt. Sokszor képes mindent túlgondolni, olykor pontosan emiatt tűnhet úgy, hogy sok mindentől fél vagy tart, pedig nem így van. Egyszerűen csak szereti alaposan átgondolni a lehetőségeket.

Természetesen ő se tökéletes, ahogyan egyetlen lélegző lény se. Néha ő kis képes kicsit kiakadni, esetleg sértődötten elrohanni, de eléggé ritka dolog ez nála, hiszen pontosan annyira jámbor és szelíd. Neki is vannak rosszabb napjai, vagy éppen ott van a makacssága is, hiszen ha egyszer fejébe vesz valamit, akkor igazán nehéz lebeszélni róla.
Olykor akadtak udvarlói, olyanok is, akiket a családtagjai is szívesen köszöntöttek volna a családban, de mindhiába, mert hiába egyedül neveli a lányát, attól még a szíve örökké foglalt marad. Sokszor úgy érzi, hogy azon a napon nem csak összetört a szíve, hanem a másik felét is magával vitte az illető, akiről tudja jól, hogy inkább el kellene felejtenie, de nem megy neki. Egyszerűen képtelen rá.

Imádja az állatokat és mindig megeteti a környékén lézengő kóbor macskákat és kutyákat. Van is egy befogadott cicájuk, akivel együtt hármasban érkeztek a városba.

Kislánya: Hande Arslan (2017. márciusában született)

Ide Életem legijesztőbb, legboldogabb és legszomorúbb napja egyugyanazon a nap. Az a nap volt az, amikor megtudtam, hogy babát várok. Először megijedtem, majd boldogság szövevényes hálója járt át, aztán pedig az ég beborult és örökre széttépte a szívemet apró darabokra, amiket ennyi év elteltével se sikerült megtalálnom.  
Deniz és én együtt nőtünk fel, sülve-főve együtt voltunk, sokszor nálunk töltötte az időt iskola után is. A szüleim és a környékbéliek is nagyon kedvelték, mert hiába volt gazdag a családja, ő akkor se volt elkényeztetett, vagy tiszteletlen. Ő csak egy fiú, a legjobb barátom, majd pedig idővel övé lett a szívem legféltettebb szeglete, amit azon a bizonyos nyáron apró darabokra tört. Hazugság lenne azt mondani, hogy emlékszem azokra a szavakra, amikkel láthatatlan és begyógyíthatatlan sebeket ejtett rajtam, mert nem. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a világ és a szavak elhomályosodtak, úgy éreztem, hogy megfulladok és mai napig nem tudom, hogy voltam képes a lábamat működésre bírni abban a szélviharban, amibe lökött, de valahogy sikerült hazajutnom és apám karjai között vígaszt lelnem. Napokig vigasztalhatatlan voltam és igazán senki se értette, hogy mi történhetett, mert mindenki azt hitte a mi szerelmünk örökké fog tartani. Voltak, akik úgy tartották, hogy a lelkünk összetartozik és higgyem el, hogy utat fognak találni maguknak amikor itt az ideje, de én nem hittem ebben. Csak arra tudtam gondolni, hogy bíztam benne, neki adtam a lényem legrejtettebb és legtitkosabb részeit, de ő csak fogta és egyszerűen elhajította, mintha egy feleslegessé vált papírgalacsin lenne.
Számomra az a nyár nem volt se vidám, se gyönyörű. Hiába sütött a nap, hiába daloltak a madarak, mert számomra inkább borús volt minden és a madárdalt is inkább hallottam szomorúnak, mint boldognak. És ott volt még az én titkom is, ami egyre nagyobb félelemmel töltött el. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem, hiszen korábban a félelmem amiatt illant el, mert tudtam, hogy nem egyedül kell szembe néznem vele, de tévedtem. Míg Deniz egyszerűen elsétált az életemből, addig egy apró darabkát magából itt hagyom nekem, még ha ő ezt nem is tudta. Sokszor feküdtem éjszakánként álmatlanul és próbáltam felidézni minden apró mozzanatát annak a napnak, amikor ő azt mondta, hogy vége. Vajon mennyire alakult volna másképpen, ha én kezdek el először beszélni? Akkor itt maradt volna? Boldog lett volna, vagy csak egy kötelesség lettem volna, vagy egy szégyenfolt a múltján, akinek az emlékét is inkább elfeledték volna, hiszen a család becsületén nem eshet folt. A képzeletem szárnyalt, de aztán mindig úgy szenderültem álomba, hogy jobb így, mert legalább nem csak kötelességből maradt velem. Jobb volt arra gondolni, hogy nekünk sok szép és közös boldog pillanat jutott, mintsem arra, hogy vajon mennyi boldogtalan pillanat következett volna, ha rájön az igazságra. Szerencsére a szüleim megértőek voltak és támogattak abban, hogy minden rendben legyen. Nélkülük képtelen lettem volna talpon maradni és befejezni az iskolát is. Addig is tudtam, hogy szerencsés vagyok azért, hogy ők a szüleim, de akkor még inkább ezt éreztem.
Az elmúlt évek olyan volt számomra, mint egy igazi hullámvasút. Néha úgy éreztem, hogy szárnyalok és repülök, a világ legboldogabb emberének éreztem magam, máskor pedig egyszerűen úgy éreztem, mintha a mélybe zuhannék. Amikor először lépdelni kezdett Hande, vagy amikor az első szavait mondta, akkor a világ legboldogabb anyukája voltam, de ugyanakkor egy fura és megfoghatatlan érzés mart belém, mert pontosan tudtam, hogy ezen nem tudok osztozni azzal a személlyel, akivel leginkább szerettem volna. Vagy amikor biciklizni tanult, akaratlanul is eszembe juttatta, hogy miként tanított engem Deniz és miként landoltam a bokorban. Megannyi videó lett elmentve ezekről a percekről, vagy arról, ahogyan mesélek a lányunkról neki. A bizonytalanság, a kétely, könnyek és megannyi boldog pillanat helyet kapott azokon a videókon, pedig jól tudtam, hogy soha nem fogja látni őket, de valahogy akkor is segített nekem is tovább haladnom azon az ösvényen, ahol tudtam jól, hogy biztos kezek segítik az én lépteimet is.

Most pedig itt álltam a világ másik felén egy szinte üres lakásban a biztos és segítő kezektől távol a lányommal, de ezért küzdöttem az elmúlt évek alatt, hogy neki a lehető legjobb életet tudjam megadni. Pontosan tudtam, hogy bármit is fog hozni a jövő, akkor is a jól ismert otthon melegét őrző ajtó mindig nyitva fog állni előttem. Jól menő cégnél kaptam állást hála az egyetemen megismert egyik cserediáknak, akivel végül elválaszthatatlan barátnők lettünk. A nagybátya cége és beajánlott neki. Tetszettek a terveim és most itt volnék, vagyis vagyunk. Mi hárman, Hande, Tuzcu és én.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Milyen kegyetlen és mégis egyszerre szép lehet az a nap, amire fájó szívvel emlékezel bár vissza, de ott van a mérleg másik fele, a tény hogy akkor tudtad meg, hogy gyereket vársz. Tizenhét évesen szembesülni ezzel félelmetes lehetett és nagy szerencse, hogy a családod mindenben támogatott, mert egyedül nekivágni egy ilyen nehéz feladatnak azt hiszem csak nagy küzdelmeket hozott volna az életedbe. A tény, hogy minden körülmény ellenére bevállaltad a babát és megfogadtad, hogy a lehető legjobb édesanya leszel a kislányod számára, azt hiszem a legbátrabb döntés, amit akkor meg lehetett hozni. Te pedig nem vagy semmi, hogy meglépted ezt. Egy ilyen hírt jellemzően mindenki meg szeretne osztani azzal, akivel elképzelte az életét, tőled az élet mégis elvette ezt a lehetőséget. Úgy érzem kegyetlenség ez a Sorstól, hogy tönkretette a Te tündérmese szerűen alakuló életedet - hiszen nem is lehetne boldogabb az, aki a barátjában lel szerelemre, akivel mindent megoszthat.
Talán a nagy költözés tökéletes lesz arra, hogy kiverje a fejedből az édes bár, de mégis fájó emlékeket és azt az egy embert, akivel leginkább megosztottad volna a kislányoddal közös pillanatokat. Egy biztos, teljesen új környezet, ismeretlen emberek és új élmények várnak benneteket, de talán épp ez a változás hoz el olyan dolgokat az életedbe, amelyekre eddig nem is gondoltál. Mindenesetre azt kívánom, hogy a korábbi hullámvasút most már csak felfelé tartson és visszakapd azt a sok szeretetet és jó cselekedetet amivel Te is fordulsz mások felé.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!