Még csak két és fél hete érkeztünk meg a városba, az otthonunkat se sikerült még teljesen berendezni, amikor is jött a hívás, hogy esetleg nem tudnék már most munkába állni. Az egyik kolléga lebetegedett és egy fontos ügyfélhez el kellene menni. Még lett volna 1,5 hetem otthon, de nem akartam kibúvót keresni, így igent mondtam. Szerencsére Rose át tudott ugrani, hogy vigyázzon a lányomra és Hande se bánta dolgot, mert hajdanán, az egyetem alatt összebarátkoztak. Rose olyan volt, mint egy nagynéni Hande számára. Sietve pakoltam össze, miközben Rose magyarázta, hogy miként is tudok legegyszerűbben eljutni a megadott címig. Nagyon reméltem, hogy nem fogok eltévedni és nem valami mogorva emberrel hoz össze a sors, mert nehéz volt „magára” hagynom a lányomat. Számára is új volt még ez a város és hiába volt ott Rose, akkor is aggódtam értem. Féltem attól, hogy esetleg idővel haragudni fog rám, amiért nem láthatja annyiszor a nagyszüleit, mint régebben, vagy nem fog tetszeni neki itt az iskola és még megannyi kétely lappangott a szívemben azzal kapcsolatban, hogy a világ másik felére költöztünk.
Szerencsére a címet egészen könnyedén megtaláltam és körülbelül egy velem egykorú lány fogadott, aki kedves és barátságos volt. Ámulva figyeltem a lakását, a sok könyves polcot, amibe kicsit a szívem belesajdult, hiszen az én legtöbb könyvem otthon maradt a szülőiházban. A legszükségesebb dolgokat hoztuk csak magukkal, mivel a költözés nem volt olcsó és még ott volt az is, hogy a lakásba is kellettek bútorok.  Az innivalót, amivel kínált elfogadtam és megköszöntem, majd elővettem a mappámat is, hogy fel tudjak írni minden fontos apró részletet, hogy aztán a főnök eldöntse, hogy ki is fogja tovább vinni ezt a projektet, hiszen én most csak helyettesíteni jöttem. A beszélgetés gördülékeny volt. Zarina, kedves és barátságos volt, pár dolgot róla és a vőlegényéről is megtudtam, közben ő is rólam. Olyan volt, mintha egy ismerőssel beszélgetnék, nem pedig olyannal, akit az elmúlt órában ismertem meg. Szerencsésnek éreztem magam és amiatt is, hogy konkrét elképzelései voltak, hogy mit is szeretnének majd, így pedig egészen könnyű lesz majd elkészíteni a terveket.
A beszélgetésünket ajtónyitódása zavarta meg, mire sietve kért elnézést, hogy elébe menjen az érkezőnek.  Eleinte nem értettem, hogy miről beszélgetnek, de ahogyan közeledő léptekre én is felfigyeltem, majd egyszer csak megálltak, majd utána meghallottam Zarina hangját is.
- Gyere édesem, bemutatlak neki. Ne légy már ilyen, biztosan örülni fogsz neki. Ő is onnan való, ahol te éltél korábban. – hangja bájos és csilingelő volt, de eme szavakra azért én is felkaptam a fejemet, mert nehezen tudtam elhinni, hogy a vőlegénye Izmirből származik. Nagyváros, ahogyan a világ is hatalmas és máris összefutnék egy olyan személlyel, aki pont ott élt, ahol én is pár héttel ezelőttiig? Ez hihetetlennek tűnt. Hamarosan újra meghallottam a lépteket, így sietve álltam fel.
- Yasemin, szeretném bemutatni a vőlegényemet, Denizt. Deniz, ő Yasemin. – barátságos mosolya ragadós volt.
- Örvendek a találkoz… - a szó a torkomra forrt, ahogyan megpillantottam a mellette álló férfit és minden jókedv könnyedén illant el. A kezem pedig egyszerűen megállt félúton a levegőben, mint aki lefagyott, vagy éppen szellemet lát. Hiába telt el sok-sok év, akkor is tisztán emlékeztem arra az arca, arra a szempárra. Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha gyomorszájon vágtak volna és csak az elmém tréfálna meg, de aztán szép lassan visszajátszottam a halott nevet is és biztos voltam abban, hogy nem képzelődőm. Sietve kaptam fel a táskámat, majd az órámra pillantottam, majd mindenhova néztem csak a férfira nem. Egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb eltűnjek innen és most inkább hálás voltam azért, hogy Rose át tudott ugrani és nem kellett magammal hoznom a lányomat… lányunkat...
- Sajnálom, nekem most mennem. Jelentkezünk majd a további információval. Köszönök mindent. – hadarva beszéltem, majd felkaptam a kabátomat is és elkezdtem kifelé rohanni. Az se érdekelt, hogy időközben elhagytam a kedvenc tollamat is, amit még a szüleimtől kaptam. Hallottam, ahogyan koppan a földön, de biztos voltam abban is, hogy ki kell jutnom a friss levegőre, mielőtt elájulnék. Fogalmam sincs, hogy miként tántorogtam el az ajtóig, majd onnan utcáig, ahol végül a földre rogytam és a mellkasomat az ujjaimmal ütemesen elkezdtem kopogtatni. Mintha így megállíthatnám azt, hogy a szívem kiugorjon a helyéről.
Ez nem lehet igaz. Csak képzelődőm. Nem ilyen kegyetlen a sors.
Azért jöttem ide, hogy új életet kezdhessünk, erre a múlt szinte az arcomra nevet és újra az útamba sodorja azt a személyt, akinek a legboldogabb és legfájdalmasabb emlékeimet köszönhetem.

Még mindig az épületek megválogatásán vagyok, hogy hatalmas beltere legyen, hogy mindent eltudjak benne rendezni. De nem jutok dűlőre, apám állandó zargatásai és Zarina hívogatásai hogy mit rendeljek még be a lakásba...elterelik a figyelmemet. Zavaró és nem tudok figyelni ezekre a dolgokra így állandó a megcsúszás is. Annyi mindent kellene még csinálnom, hogy az nem igaz. Ráadásul annyi felesleget látok ezekben a pillantokban...Zarina állandó vásárlási láza, hogy még több ruhája és holmi legyen a lakásunkba. Az állandó nyüzsgése sokszor olaj a tűzre, így aztán sokszor örülök a kitérőimnek. Hiszen ő legtöbbször otthon ül, háziasszony, semmi több. Bár a komornyik mellé nem igazán kellene, de nem akarhatom azt sem, hogy dolgozni menjen...az apám kiváltsága. Ám asszony előállt azzal az ötlettel is, hogy házberendező után néz. Nem értettem a dolgot, ráhagytam, hiszen kellenek az ilyen dolgok neki is. Ismerkedni a helyiekkel és cseverészni, ha már beköltöztünk elvileg hivatalosan és véglegesen is.  A többit meg nem akarom megszaporázni, ami a kettőnk tovább fejlődését illeti a kapcsolatunkban, mert eléggé bonyolult és nem akarok szarba sem tenyerelni. Bőven elég annyi hogy a menyasszonyom és több minden más nincs is közöttünk. Nem kesergek miatta, tökéletes így, van szabadságom, bár nem nyúltam sem más nőhöz, sem hozzá. De akkor is, így egyszerűbb dolgoznom és léteznem is. Nem köt még le semmi sem úgy igazán. Szóval beletemetkezhetek a munkámba. Ahogy azt csak akarom. Ezt pedig bármeddig elhúzhatom, ha az érdekeim úgy kívánják. És még jó hosszú évekig így is fogom “óhajtani”. Nem akarok hirtelen döntéseket ezzel kapcsolatban hozni.  Félek hogy ezek az elhamarkodott döntések tévútra vinnének. Szóval ha már visznek...a lábaim épp haza vittek. A bejárati ajtón belépve a jegyesem üdvözölt széles mosollyal. Leszedtem a lábaimról a cipőmet, a laptoptáskát is lepakoltam a helyére, ugyanúgy ahogyan a kulcsomat is.
- Egy fiatal hölgy a vendégünk. Megtudja csinálni a kérésemet. Kérésünket. - kezdte duruzsolni a füleimbe, miközben üdvözölt, a kíváncsiságom nem éledt fel ez miatt, hiszen rendben volt, hogy egy lány volt az efféle dolgok készítője. Jobban értenek hozzá, jobbak a kézügyességeik. Mosolyogtam rá.  
- Régóta vártok kettesben? - érdeklődtem meg finoman a késésem valóját, de csak fejet ingatott, tehát nem olyan bazi óriási a dolog, így befelé indultam a jegyesem társaságában. Ő már mondta a szavakat a vendégünknek. Felszaladtak a szemöldökeim, miközben a nőm hátát vizslattam, majd előre léptem, hogy bemutatkozzak személyesen is. A hang és a látvány is elém tárult. Az arcomról eltűnt a mosoly, helyébe a döbbenet fúrt magának utat. Az ismerős arc és név mindent elárult és az is, ahogy Yasemin reagált. Az arcára volt írva minden.  
- Çilek …. - suttogtam szinte csak magamnak, hiszen a felismerés szinte az arcomba robbant, ahogy az övébe is. Átjárta valami köztes érzés ami távozásra késztette. Összepakolt, majd sűrű bocsánatot kérve távozásra fogta. Valami a földön koppant, ahogy elszaladt mellettem, ahogy rám sem nézett, ahogy iparkodott kifelé...a tollhoz léptem, leendő asszonyom nem értette a dolgot, de felkaptam a tollat és megindultam Yasemin után.
- Mindjárt jövök. Készíts addig egy teát kérlek. - adtam ki az utasításaimat, mire ő csak bólintott. Miért nem a komornyik? Bevásárol, nem régen futottam össze vele, így házon kívül van kis ideig. Kiléptem a házból, lesiettem a levegőre a ház elé. Tekintetem kereste a lányt a közelben, de a lépéseim az utca irányába siettek, hiszen ott találtam rá a földre rogyva. Mellé siettem, elé térdeltem, vállaira fogtam rá, aggódó szemekkel figyeltem. Nem ilyen viszontlátásra számítottam. Vagy hogy egyáltalán láthatom-e őt még vala.  
- Yasemin. - suttogom kettőnk közé, miközben az utca területére is figyelek. De a lány van fókuszban az agyamban. - Yasemin, kérlek, minden rendben? Meg kell nyugodnod. - vajon hol vagy mit ronthattam el? Aggódok. Hogy a picsába ne aggódnék... ezzel így minden is változásnak fog indulni. Bennem. Benne. Mindünkben.

Félelemmel és reménnyel telve érkeztem ebbe az országba, most pedig úgy érzem magam, mint akinek a lába alól kirántották a talajt. Annyi éven át nem láttuk egymást, de egyetlen pillantás elegendő volt ahhoz, hogy a múlt emlékei életre keljenek. Igen, mind a boldog és keserű, fájdalmas pillanatok.  Sose hittem volna, hogy ennyire fájdalmas lehet egy viszontlátás, hiszen mindenhol azt hallani, hogy az összetört szív egyszer meggyógyul és minden szép lassan helyre jön, de az én szívem sose forrt össze igazán. Sose volt olyan személy az életemben, aki hasonló dallamara bírta volna, mint ő és talán még inkább ezt erősítette az a tény is, hogy míg ő elsétált, addig velem hagyott egy apró szeletet is magából, hiszen ott volt Hande, a lányunk. Ő mindennap emlékeztetett az apjára, de ez sose befolyásolta a kislányom iránt érzett szeretettemet. Ő volt a legfontosabb kincsem, akiért bármire képes lennék.
Az utca zaj egyre inkább összefolyt, miközben próbáltam levegőhöz jutni. Nem ájulhatok el. Nem történhet meg újra. Azért se, mert valószínűleg akkor csak minden még rosszabb lenne. Ők hívnák a mentőket, Rose meg behozná Handet a kórházba és senki se hinné el, hogy az ő lánya, hiszen csöppet se hasonlítanak egymásra. Másrészről pedig nem akarom ismét megijeszteni a lányomat… lányunkat. Egyszer már megijedt, amikor az utcán elájultam, miután Tuzcu kiugrott a kezéből és majdnem elütötte egy autó a macskánkat. Szerencsére nem lett komolyabb baj, de a kimerültség és a hirtelen ért stressz miatt egyszerűen pár lépéssel később összecsuklottam, mint egy rongybaba. Most nem történhet meg újra. Ahogyan olyan módon se akarom megidézni a múltat, mint amikor először ájultam el Deniz mellett. Nem vagyok biztos, hogy képes lennék elviselni az érintését.
Az ujjammal továbbra is ütemesen kopogok a mellkasomon és próbálok a belégzésre, kilégzésre összpontosítani. Úgy tűnhet, mintha csak az ujjammal akarnám az ütemet diktálni és valóban így van. Szép lassan a légzésem kezd csillapodni, a hangok és zajok újra eljutnak a tudatómig és csak ekkor tűnik fel az is, hogy pont az térdel előttem, aki elől elfutottam. Ismét emlékeztetnem kell magam gondolatban, hogy ne felejtsek el levegőt venni és nem érdekel az se, hogy mennyire szánalmasnak tűnik, ahogyan lassan és hangosan kifújom a levegőt, majd beszívom. Pár pillanatra a szememet is lehunyom, mintha csak abban reménykednék, ha újra kinyitom, akkor ő elillan, de nincs ilyen „szerencsém”.
Miután sikerül kicsit visszanyernem az öntudatomat, akkor realizálom, hogy a keze a vállamon pihen. Óvatosan elhúztam a vállamat és reméltem, hogy veszi a lapot, hogy nem akarom, hogy hozzám érjem. Lassan benedvesítettem a számat és próbáltam kizárni a hangját és a szavait, mert míg egykoron a hangja képes volt megnyugtatni és közelsége védelmet jelentett számomra, addig most inkább fájdalmat okozott a jelenléte.
- Jól vagyok. – hangom alig hallhatóan csendült, de mondanom kellett valamit, még akkor is ha nem így volt. Nem voltam jól, de nem fogok elájulni, most nem. Úgy fürkészem őt, mint egy csapdába esett őz. Pontosan az voltam, egy sebzett és riadt őz. – Talán vissza kellene menned, biztosan vár már a – nagyot nyeltem és minden erőmre szükség volt, hogy kiejtsem azt az egy bizonyos szót, ami nem csak még inkább szétcincálta az amúgy darabokban heverő szívemet, hanem olyan érzés volt, mintha szétmarná a torkomat is. – menyasszonyod.
Fel se tűnt, hogy miközben azt az egy szót mondtam automatikusan a mellkasomhoz értem, mintha csak meg akarnék fogni egy medált. Egy olyan medált, amit régóta nem viseltem már, mert az ígéret, amit akkor mondott amikor kaptam tőle az ékszert, az szertefoszlott azon a nyári napon, amikor úgy döntött, hogy elsétál és most meg másnak tett, tesz ígéretet. Kezemet visszaejtettem magam mellé, majd a földön heverő mappáimra pillantottam. Sietve elkezdtem azokat babrálni és amint az arcomba hullott a hajam erősen az alsó ajkamba haraptam, hogy nehogy elsírjam magam. Miután úgy éreztem, hogy jöhet a következő lépés, akkor újra felemeltem a fejemet és a táskámba kezdtem el begyömöszölni a cuccaimat.
Francba. A telefonom ott maradt a lakásukban.
Bárhova szívesebben mentem volna, mint vissza abba a házba, ahol egy másik nővel kezdett el közöséletet, de sok választásom nem volt. Még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy ennél még a pokol is kellemesebb hely lehet, mint oda visszamenni. Közben pedig még visszapillantottam a mögöttünk magasodó épületre.
- Szeretnék felállni. – igyekeztem kerülni a tekintetét és reméltem, hogy érti a célzást, hogy szeretném ha felállna és tenne pár lépést. Nincs szükségem a segítségére. Az elmúlt 6 évet is végigcsináltam nélküle. Pedig egyszer megpróbáltam felkeresni, de azt mondták, hogy nem akar látni és a közös barátaink is elmaradtak, mintha tényleg idővel megszűntem volna létezni, akkor miért hiszi azt, hogy pont most kéne tőle bármi is?
Amint felálltam kicsit megszédültem, így a fejemhez kaptam, de ha közeledni próbált, akkor magam elé emeltem a másik kezemet, hogy vegye lapot és inkább maradjon ott, ahol van.
- A telefonom nálatok maradt. Szeretnék visszamenni érte. – Járdához beszéltem és próbáltam a gondolataimat rendezni és az érzéseimet. Soha nem voltam erőszakos teremtés, de most mégis legszívesebben neki rontottam volna, vagyis az egyik pillanatban, a másikban meg inkább a világ másik felére futottam volna. – Ha nem gond, akkor használnám a mosdót is. – Nem érdekelt mennyire illik ilyet mondani, pláne kint az utcán, de szükségem volt egy kis hideg vízre is, ha észhez akarom téríteni magam. Közben pedig próbáltam felkészíteni magam arra, hogy szembe tudjak nézni azzal a nővel, aki elrabolta a szívét és aki vélhetően mindazt megkapja, amiről egykoron én ábrándoztam, amikor még együtt voltunk.

Pánikrohamot élhet át ez idő alatt? Vajon ez miattam történik, vagy a jegyes szó miatt? Bármi miatt is van, mindez nem normális, sosem volt, míg együtt voltunk. Időközben alakult ki mindez nála, vagy túl sok volt ez így hirtelen? És még a segítséget sem fogadja el. Megértem, én sem tenném. Visszahúztam a kezem, közölte, hogy jól van. Sajnos hiába tagadjuk, még mindig sok közünk van egymáshoz ennyi év után is. Nem akartam vissza menni a házba, a ő odabent tud várni, jól megvagyunk egymás nélkül is. A mi kapcsolatunk amúgysem olyan, amit másoknál látni szoktam. Nem vagyunk össze nőve, nem vagyunk szerelmesek...csak kötelezve vagyunk egy házasságra. De mindezt ő nem tudhatja. Honnan is kellene tudnia? Sosem beszéltünk. Most sem vagyok hajlandó megosztani vele a dolgaimat. Mintha csak az enyém lenne. Talán így is van. Az én dolgom. De ő...igen, emlékszek mindenre vele kapcsolatban és igen, nekem is fáj, hogy csak úgy leléptünk annó a családdal. Nekem is vannak érzéseim, még ha nem is mutatom ki senki felé, de pont őt nem kéne elmarnom magam mellől. Megint. De már késő. Semmi közünk egymáshoz.  
- Yas... - suttogom kettőnk közé, mintha vissza hoznék bármit is, az elmúlt időkből. Visszahoznék, szinte bármit őérte, de ez most megint csak a saját álmaim és vágyaim. Nem lenne közös, így ennyiben is hagyom mindezt. Figyelemmel követtem, miképpen pakolja el a mappákat a táskába, majd mikor közölte, hogy felállna...segíteni akartam. Ám félúton megtorpantam a segítségnyújtásban, hiszen tudtam, éreztem, nem fog kérni belőlem akármekkora vággyal volt bennem mindez. És ez keserű szájízt hagyott maga után. Gyülöltem magam, hogy mi mindent elkövettem ellene, ami miatt így viseltetik irányomba. Nem rá voltam mérges, sokkal inkább magamra, hogy magára hagytam évekkel ezelőtt. Persze hogy a segítségére siettem, mikor a szédülés jelét észre vettem rajta, ám tenni mit is tehettem volna, mikor nem kért belőlem? Nálunk maradt a mobil. Utat engedtem a ház ajtaja felé, hogy bemehet érte bátran.  
- Yas...kérlek...- szólaltam meg majdnem, hogy csak egyidejűleg vele, ám a mosdó használatra is rábólintottam...frissítse fel magát, igyon, ha a pohárból már nem kell neki...
- Yasemin... - suttogtam újra, ahogy a karjára fogtam, majd finomítottam a fogáson. - Nem kell elrohannod. - szólaltam meg megint. - Csak beszéljétek meg Zarinával a dolgokat a munkálatokkal kapcsolatban...én távol tartom magam... - ahogy eddig is tettem, mert nem kerestem fel őt. De itt van a városban! Talán most megtudunk beszélni sok mindent. De mi van ha nem kér belőlem? Olaj a tűzre, tudom! Mégis elengedem, főleg akkor, ha erőszakosan tépi ki karját az enyémből.

Rose győzött meg arról, hogy jöjjek ebbe az országba, a munka csak másodlagos volt, még ha túlzottan is jó állást kaptam. Otthon talán évekkel később lett volna lehetőségem ilyen jó céghez bejutni, de a barátnőm meggyőzött arról, hogy jót fog tenni a távolság, hogy ez segíthet abban, hogy új életet kezdjek a lányommal és végre teljesen magam mögött hagyjam a múltamat, mintha annyira egyszerű lenne kitörölni embereket az életünkből. Néha azt kívántam bárcsak olyan lenne, mint ceruzával írt dolgokat kiradírozni, de sajnos nem így ment, főleg akkor nem, ha túlzottan sokat jelentett számunkra az illető és Deniz ilyen volt. Ő jelentette hajdanám a jelenemet és a jövőmet is, míg nem egy szép nyári napon ki nem rántotta a talajt a lábaim alól és el nem sétált úgy, mintha soha nem is létezett volna és minden, ami köztünk volt csak illúzió lett volna.
Lassan álltam fel, hogy nehogy baj legyen és vártam pár pillanatot is mielőtt elindultam volna a ház felé. Nem akartam elájulni, se elesni, szükségesem volt egy kis időre, hogy megtaláljam a bennem rejlő erőt, amiről jelenleg úgy éreztem, hogy elbújt. Amikor kiejtette a nevemet, akkor nagyot nyeltem, de nem néztem rá és nem is reagáltam semmit se. Fájt hallani a nevemet az ő szájából. A családom is nagyon szerette őt és mindig is úgy bántak vele, mintha már a családunkhoz tartozna. Lassan kifújtam a levegőt és kicsit remegő kézzel a hajamba túrtam, jobb oldalt a fülem mögé simítottam a hajamat.
Amikor megfogta a karomat, akkor egyszerűen lefagytam. Egyszerre vágytam az érintésére és löktem volna el, mert fájdalmat okozott a közelsége. Olyan volt a közelében lenni, mintha csak egy viharban sétálnék és nem tudhatnám előre, hogy melyik lépésnél fog belém csapni a villám és melyiknél csak gyengéd szellő és eső fogja kísérni a lépteimet. Még mielőtt elengedett volna végül lassan kihúztam a karomat a kezéből és mély levegőt vettem, amit lassan kifújtam és közben Allahhoz fohászkodtam, hogy legyen erőm végigcsinálni mindezt. Nem véletlen akartam kicsit elrejtőzni a mosdóban.
- Nem fogok elrohanni, ez a munkám és nem akarok már az első megbízásnál elbukni. – szavakat lassan ejtettem ki, mint aki csak az időt húzza, majd felpillantottam arra a férfira, akit mindennél jobban szerettem, és akinek a gyereke otthon várt rám, de ő mit sem tudott róla. – Gyerekek voltunk, azt hittük ismerjük milyen a világ, és azt hogy lehet jövőnk, de kiderült tévedtünk. Felnőttünk és mind a kettőnknek megvan a maga élete. Az a múlt, ez pedig a jelen. Itt az ideje elengedni azt ami volt és a jelenben élni. – olyan érzés volt kiejteni ezeket a szavakat, mintha csak saját magamnak tépném ki szép lassan a szívemet, de végig akartam csinálni. Erősnek kell lennem, nem hagyhatom, hogy a múlt sebei újra legyőzzenek. – Zarina azt mondta, hogy neked is vannak ötleteid és nagyon várt már téged, így essünk túl rajta. Talán legközelebb nem én jövök, hiszen csak beugrottam egy munkatárs helyett, aki lebetegedett, de a lehető legjobban akarom megcsinálni és ezt TE se fogod elrontani nekem. – talán túlzottan megnyomtam azt az egy szót, hiszen megannyi sebet ejtett rajtam, de nem fogom engedni azt, hogy most a munkában is bajt okozzon. Ha én vissza tudok oda sétálni, akkor ő is vissza fog jönni és el fogja mondani mindazt, amire a párja utalt, még akkor is, ha közben úgy fogom érezni magam, hogy a pokol egyik legsötétebb vermébe zártak be.
Végül elindultam a lakásuk felé, de még mielőtt beléptem volna visszapillantottam a férfira, majd lenyelve minden fájdalmamat ismételten megszólaltam.
- Gratulálok az eljegyzésedhez. – mintha ezzel minden el lenne rendezve. Talán szükségem volt kimondani ezt, hogy még az utolsó tőrdöfést bevigyem magamnak és legyen lehetőségem arra, hogy tovább tudjak lépni. Ideje elengednem őt és inkább a jövőmre összpontosítani, mintsem reménykedni egy olyan szerelemben, ami a filmeken és a könyvben jól mutat, de az életben soha nem fog megtörténni, mert ami egyszer eltörött, az talán örökre törött is marad.

Nem ilyen újra találkozást képzeltem. Túl hirtelen érkezett és arcul csapott a boldogtalansága. Az enyém sem volt jobb. Ám nem kezdtem el gázosabbnál gázosabb magyarázatokkal előhozakodni, ezen téren csendes és aggódó szemlélődő voltam. Nem akartam magamra haragítani ennél is jobban. Így is többet ártottam, mint szerettem volna és egy ujjamat sem mozdítottam meg hozzá. Elég volt csak újra találkoznunk. Újra találkozás...elhidegüléssel karöltve és némi hezitálással. Túl sok minden történt ez idő alatt hogy csak úgy egyszerűen leüljünk és túllendüljünk rajta. De ő nem fog elmenni, mert a munka miatt jött és nem akarja elcseszni. Megértem, tényleg. A valóságot tárja elém, melyre rá kell jöjjek, igaza van. A múlt az maradjon a múltban...a jövő pedig előttünk van, de a jelent meg kell élni. Neki is lehet már hapsija, férje, akárkije, nem? Csalódottsággal telve fújom ki a levegőt, majd lépek hátrébb tőle, vettem a lapot, békét hagyok neki. Most. Mindent is tudni akarok róla, hogy mik történtek vele ezidáig, ám nem most és nem is később. Ha ő itt van, akkor a városban lakhat, vagy legalábbis New Yorkban. Elfogadom. Mert szeretem őt és fontos számomra ennyi idő távlatában is. És ha fontos, hát elengedem...bár mintha hallottam volna már olyant is, hogy akit szeretünk, azt nem engedjük el csak úgy. Balga nép! Ami meglepő, hogy felhozza a jegyesemet, hogy felvetette az én ötleteimet is. Akadnak...és essünk túl rajta. Igaza van, ne bonyolítsuk túl a dolgokat.  
- Igazad van. Ha túl hosszan nyújtjuk el...fájdalmasabb lesz mindennél. Nem rondítok bele az életedbe...a munkádba. - ejtem ki a szavakat csendesen, rezzenéstelen arccal, ám a szavaim sokkal jobban fájnak, mint azt bármikor is gondolhattam volna. Gondolatban nem fájt ennyire mint hallani és látni a másik arcán a fájdalmat. Az eddigi látottaknál jobban. Sokkal jobban megszenvedjük ezt, mint ahogy azt első pillanatra gondoltam. Egyetértek vele. Miért? Mégis mit lehetne most tenni ebben az elcseszett helyzetben? Mégis milyen kibúvót kellene keresnem ehhez az egészhez? Nem akarok sem hazudni, sem elszaladni, hiszen őt akarom. De most a távolság ami a legtöbb, mi adható most, ebben a gondterhes pillanatban. Visszaindultunk a lakásba, ám mikor követni kezdtem a mozdulatban, megtorpant, így meglepve álltam meg tőle kellő távolságban hogy halhassam a gratulációját. Semmit nem jelent nekem a lány, melyet a családjaink pénzügyi helyzete kívánt meg. Több pénz, nagyobb hatalom. Semmit sem jelent. De mit is tudhat ő? Nagyjából annyit, amit én róla.  
- Köszönöm. - nem hálálkodok, nem nyújtom hosszúra a dolgokat, hiszen nem nagy dolog mindez. Házasság nem lesz addig míg ezer meg egy dolgot hozok fel oknak, de Zamirának így is megteszi. Alá van rakva minden földi jó és amíg nem az utamban éál és nincs láb alatt, hát nekem is megteszi. Az apám mit sem tud az igazi terveimről, hiszen csak a felszínt látja, mélyen bennem és távol tőle már egészen máshol járok. Rengeteg pénzt tettem már másik számlára, melyről ő nem tud, elakarok szakadni tőle végleg, nem lesz szükségem a segítségére pár éven belül. Addig meg teszem a fejem. Ha megindult, akkor megindultam én is, ahol Zamira a kérésemre megcsinálta az italt és ki is töltötte azt poharakba, hogy a vendégünket is megkínálja vele. Egyikünkön sem látható a jel, hogy ismernénk a másikat, ahhoz túl sokat voltunk távol, hogy mindketten felengedjünk. De Yas itt van! Ez egy rohadt jel. Mi más lenne? Egy rohadt jel, hogy a sors megváltoztatható. Nem az lesz, amit apám oly nagyon kíván. Nem lesz házasság ebben az évben, teszek róla. Visszalépek a kanapéhoz és leteszem magam, hellyel kínáljuk a továbbiakban is Yasemint.  
- Szóval Zamira, felhoztad neki az én terveimet is, vagy annak én leszek az elecsetelője? - kérdezem, miközben az említett közelebb ül hozzám és papírt tol elém ceruzával. Az utóbbit megragadom és a papírt is megragadom az asztalon, hogy ne csússzon el. Lefirkálom a nappali helyzetét és rá az ötletemet is, mely az egészet kellemesebb helyé fogja varázsolni. Természetesen ez nem az én álmom volt...Yasemin egykori rajzai voltak, amiket most megakarok valósítani. De nem Zamira életében.... véget vetek majd ennek a színjátéknak. Nem szabadna félnem. Nem szabadna helyeselnem. A ceruza visszakerül az asztalra, a papírt méretekkel és rajzzal együtt Yas elé tolom. Fürkészem őt, majd sóhajtok, hogy végre szóhoz is jussak, ne csak a szemeim kommunikáljanak.  
- Rengeteg munka lesz vele bizonyára... bár ezen kívűl akad majd más is... de azt bizonyára egy érettebb személlyel beszélem majd meg...nem egy újonccal. - nem szóltam le, de az a bizonyos projekt egy kicsit nagyobb volumenű lenne és nem is a lakásban való tervezésekről szól. Egy külön épület a városban, ahol elhelyezkedhetek, ahol kiépülhet a cég és minden kezdődhet előlről.

Legszívesebben keserűen felnevettem volna, de csak elhúztam a számat, majd az alsó ajkamba haraptam, hogy nehogy elszóljam magam, vagy bármi érzésnek még inkább teret tudjak adni. Fogalma sem volt arról, hogy ő az elmúlt évek alatt is jobban velem volt, mint csak egy emlékkép. Ott van a lányunk, aki minden egyes alkalommal emlékeztet rá és nem tehetek ellene semmit se. Voltak olyan napok, amikor minden sokkal nehezebb volt és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, de aztán valahogy mindig sikerült talpon maradnom és felállnom. Mindig igyekeztem a lányom elől elrejteni a könnyeimet és hálás voltam azért Allahnak, hogy olyan szívvel áldott meg, hogy képes voltam mindennél jobban szeretni a lányomat és nem pedig büntetni azért, hogy olyan valakire emlékeztet, aki összetörte a szívemet. Pontosan tudtam, hogy ez alakulhatott volna rosszabbul is, de a lányom iránt érzet szeretetnél semmi se volt erősebb. Ő volt számomra a legfontosabb és bármire képes lettem volna érte.
- Ez fordítva is igaz. Fogalmam sem volt arról, hogy te itt élsz és hozzátok készülök. Talán ha tudom, akkor elutasítom ezt a lehetőséget, hiszen amúgy is még szabadságon lennék. – fájt kimondani ezt? Igen, de talán tényleg megtettem volna. Ott lett volna a kíváncsiság, hogy tudjam mi lett vele, szerelem újra rátalált-e, esetleg van gyerek is, de talán ha lett volna választási lehetőségem, akkor inkább a menekülést választottam volna. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez túlzottan sok. Új város, új élet reménye az ő betoppanásával olyan gyorsan illant el, mintha soha nem is létezett volna. A múlt árnyai újra életre keltek és körbevettek. Ott voltak a lelkem legféltettebb zugában a boldogság és fájdalmas emlékek tömkelegei, amik szép lassan kiszabadultak abból a ládából, amibe hajdanán gondosan elzártam őket.
Miközben ő megköszönte a gratulációt a kezére siklott a pillantásom, ahol ott volt a gyűrű. Igaz még csak eljegyzés, de akkor is. Ő tovább lépett, én viszont sose tudtam, pedig lett volna jelentkező, aki szívesen elfeledtette volna velem őt, de valahogy a szívem többé már sose játszott olyan dallamot, mint hajdanán mellette tette. Nagyot nyeltem és elindultam végül inkább a lakásuk felé, minél előbb meghallgatom mit szeretnének, annál hamarabb rohanhatok haza. Azt meg csak remélni tudtam, hogy nem került a párja kezébe a telefonom, mert a kép könnyedén elárulhatta volna a féltve őrzött titkomat.
- Elnézést kérek az előbbiért,  csak egy pillanatra rosszul lettem és szükségem volt friss levegőre. – hangom kedvesen csendült, mire a nő bólintott, majd amikor megláttam a telefonomat Deniz mellett a kanapén, akkor sietve nyúltam érte és raktam zsebre, mielőtt még véletlen megláthatná a képet. – Ha nem gond, akkor szeretném használni a mosdót. – kíváncsian pillantottam rájuk, hogy melyikük árulja el merre kell mennem. Majd egy jó öt percre tényleg eltűntem. Próbáltam a gondolataimat rendezni, megmostam az arcomat és benedvesítettem kicsit a tarkómat is, mert tényleg nem akartam újra elájulni, ahhoz viszont az kellett, hogy tényleg össze tudjam szedni magam és meg tudjak nyugodni. Amikor úgy éreztem, hogy készen állok, akkor visszasétáltam, leraktam a kabátomat és leültem a szabad helyre.
- Csak megemlítette, hogy neked is lennének ötleteid. Szeretném azokat is hallani, hogy a kettőtök ötletéből megszülethessen a tökéletes terv. Fontos mindig, hogy mind a két félnek megfeleljen a terv, hogy utána a kivitelezést követően ne lehessen ebből baj. Gondolom, régóta ismeritek már egymást… - nem véletlen tettem hozzá az utolsó dolgot. Bármennyire is fájhat a válasz, akkor is egy részem tudni akarta azt, hogy vajon miatta hagyott-e el egykoron. Vajon már akkor is képben volt a velem szemben ülő nő? Féltem a választól, a kezemet a combomon pihentettem és inkább nem nyúltam a teáért, mert féltem attól, hogy a kezem túlzottan megremegne.
- Köszönöm a figyelmességét, de ez nem magán múlik. A cég azért küldött, mert ismerik a terveimet és azt, hogy mire vagyok képes. Ők döntenek arról, hogy ki kapja meg a munkát, nem az ügyfelek. A cégünk igyekszik mindig a lehető legmegfelelőbb embert küldeni, de ha már úgy érzi, hogy nem szeretne velem együtt dolgozni, mert nem tudom az elképzelésüket megvalósítani, akkor inkább most közöljék és ne raboljuk egymás idejét. – hangom komoran csendült és érezhető volt, hogy nem esett jól az, amit mondott. Bár ezt maximum Deniz hallhatta ki a hangom csendüléséből, hiszen ő jól ismert már és igyekeztem a lehető leginkább elnyomni ezt az érzést és higgadt maradni.
- Egyébként is, én most csak helyettesítőként vagyok itt. Meghallgatom, mit szeretnének, aztán pedig a főnökség eldönteni, hogy az alapján ki kapja meg véglegesen ezt a megbízást. Lehet én, lehet más személy. Vagy esetleg az zavarja, hogy nő vagyok? – kicsit felvontam a szemöldökömet is, mert sajnos a mai világban még léteznek olyanok, akik a nőket lenézik. Oda haza is akadt ebből gond, amikor valaki nem akart velem szóba állni a munkában, mert nő vagyok. Az a férfi szerint egy nő maradjon otthon és vezesse a háztartást, meg még egyebeket is mondott. Jól tudtam, hogy itt nem erről van szó, de talán a kisördög kicsit oda akart szúrni neki. Azt akartam, hogy kicsit fájjon neki is és elhiggye azt, hogy képes vagyok őt is ilyennek látni…

Nem számítottam erre a nőre a mai napon. Nem gondoltam rá, hogy eljön az otthonomba és hogy ő lesz az, aki lelkileg képen fog törölni a jelenlétével. Mert azt tette. Fáj, hogy őt látom, hiszen ez a nő itt velem szemben...nem az enyém. Holott az enyémnek kellene lennie! De elbasztam, mert mást soroltam előrébb. Mást, holott őt kellett volna. De fontos volt számomra, így el kellett engednem, hogy felépítsem a karrierem, hogy megtudjak állni a saját lábaimon. Hogy majd egyszer kilépjek apám árnyékából és magamhoz rántsam újra azt az érzést! Ám megtudni róla bármit a jelenlegi helyzetünkben ez nullát jelentett. Haragudott rám, fullasztó voltam számára, így megtartottam a távolságot. Két okból, de csakis hogy az ő kényelmét szolgáljam. Az meg hogy nem akart eljönni hogyha tudja én lakom itt...a szívem sajdul belé. Rosszabb ez, mint ezer tőrszúrás. Érzed a kényelmetlen érzést, rendetlenkedik a szíved, hasba szúrnak, rettenetesen fáj mindened ezek mellett. Nem kívánom senkinek sem. De visszatérünk az épület belsejébe, a telefonját zsebre rakta, nem szenteltem rá több figyelmet, csak egy készülék volt, így nem zavart. A mosdót akarta használni, persze hogy engedtem számára, szóval újra nélküle telepedett csend a ház falaira. A másik lány útba igazította, ez az ő feladata, így ezt megtette, tök kedves volt mindvégig. Yasemin visszatértére a jövendőbelim elmosolyodottt, örült, hogy van valaki az otthonunkban, mert senkit sem szoktunk áthívni, nincsenek barátaink...vagyis hát akik vannak, azok odahaza maradtak és nem fognak útnak indulni ide egy baráti csevejre, ez biztos. Az apám meg csak az apám... Zamira nem említette az én tervemet, így ezzel nekem kell felhozakodnom, ami meg az ő fiatalságát illette...idősebb szakmaibb és több gyakorlattal rendelkezőt vártam ide. Ő túl fiatal, nem biztos hogy jó kézben lesznek ezek a tervek. Nem tudja bele látni a dolgokat, nincs meg a képzelőereje hozzá. Pedig szükséges hozzá némi tapasztalat és az ő huszonévével ez nem képzelhető el akármennyire is megkapta a munkát és jogot hozzá. Az, hogy a mellettem ülő lányt ismerem-e vagy sem, nem tartozik ide, így róla és erről nem ejtek semmit sem meg. Miért kellene egy badarságot megejtenem neki, ami csak apámnak fontos, számomra pedig semmit sem jelent.  
- Nem zavar. Csak idősebbet vártam... - vontam fel a szemöldököm, hiszen sok tapasztalata tényleg nem lehet ehhez az egészhez, az meg hogy a tankönyvek mit mondanak...sosem érdekeltek a maszlagok és hogy ezekből szavaljon nekem valaki. Saját véleménye mindenkinek van!  
- Az hogy mennyi ideje ismerem azt a nőt, akit kirendeltek mellém kitudja mióta, annak semmi köze ahhoz, hogy ismerjük-e a másik stílusát. Ez az én otthonom, közös véleményt alkottunk, ami mindkettőnknek tetszik és megoldható remélhetőleg rövid időn belül. A fizetsége meglesz plusszban, hogy legközelebb is profin végezze a munkáját. - nem vagyok bunkó, de burkolt őszinteséggel adok a tudtára mindent, még most sem vagyok képes előtte megjátszani magam, vagy rejtegetni bármit is előle. Főleg titkokat. Az sose ment, hiszen a legjobb nő kerek e világon!  
- És nem erről a házról lenne szó...ha felkészült és nyitva van a jegyzetfüzete, akkor elmondanám hogy miről van szó...részletesebben. - persze ha fejben megjegyzi, nekem úgy is oké, csak normálisan csinálja meg amit elrendelek. Semmi több.

Egyáltalán nem estek jól Deniz szavai, mert míg régebben mindig hit bennem és biztatott, addig most pontosan az ellenkezőjét éreztette velem. Úgy tett, mintha pontosan tisztában lenne azzal, hogy mire vagyok képes vagy milyen projekteken dolgoztam korábban. Nem voltam zöldfülű, a tehetségemnek köszönhetően nyertem meg ezt az állást, nem pedig azért, mert szívességet tett volna bárki is a családomnak, vagy mert gazdag család sarja volnék, akinek mindent elintéznek a szülei. Rám nem várt már egy birodalom, mint rá. Igen, a barátnőm megmutatta a rokonának a terveimet, a munkásságomat, de azért vettek ide fel, mert látták bennem a tehetséget, így tévedett. Nem hagyhattam azt, hogy egy árny a múltból megingasson a hitemben, így inkább próbáltam kizárni őt az elmémből és a lelkemből, majd kedvesen elmosolyodtam, mint akit egyáltalán nem bántottak meg a szavai.
- Majd átadom a vezetőségnek a kételyeit, de míg ők pontosan tudják, hogy mire vagyok képes, addig Ön nem, hiszen most találkoztunk először. – az utolsó szót meg kicsit erőteljesebben ejtettem ki, mert míg mi ketten tudtuk az igazságot, addig a mellette ülő nő valószínűleg nem és ez így volt rendjén. Tegyünk úgy, mintha nem ismernénk a másikat, mert valójában tényleg nem igazán ismertük már azt, hogy ki milyen is lett az elmúlt évek alatt. Hosszú idő eltelt, túlzottan sok évszak váltotta már egymást és akadt titok is, ami jobb, ha örökre az is marad.
- Elnézést, nem akartam semmi rosszat se kérdezni. Csak szerettem volna elébe menni a félreértéseknek, de ahogy gondolja. – nem esdekeltem a bocsánatkésérért. Nem éreztem úgy, hogy bármi rosszat kérdeztem volna, ezért se tudtam igazán hova tenni ezt a stílust tőle. Vajon egyáltalán megmaradt még abból a fiúból bármi, amilyennek még én ismertem, vagy teljesen másabb lett. Inkább tűnt ridegnek, mintsem hasonlított az egykori melegszívű fiúra, aki miatt hevesebben dobbant a szívem.
Elővettem a tollamat és a füzetemet, majd rájuk néztem.
- Rendben, hallgatom Önöket, de azt remélem tudják, hogy a tervek elkészítése előtt majd az illetékes kolléga látni szeretné a helyszínt is, hogy biztosan ne csússzon semmilyen hiba a számításba. – Ha pedig végre beavattak az elképzelésbe, akkor serényen jegyzeteltem. A kelleténél többször nem szakítottam félbe őket, nem tettem fel felesleges kérdéseket se. Egyszerűen csak felvezettem mindent, részletesen és a lehető leggyorsabban. Sietve átlapoztam a jegyzeteimet, amikor a végére értek azzal, hogy megosszák velem az elképzelésüket. Úgy láttam, hogy minden szükséges megvan ahhoz, hogy bent a cégnél is mérlegelni tudjanak és legyen elképzelés arról, hogy kinek is osztják ki a feladatot. Éppen az utolsó oldalt futottam át, amikor pityegett a telefonom. Sietve vettem elő, majd feloldottam a képernyőzárat és elmosolyodtam, amikor a kislányom mosolya nézett vissza rám. Éppen vacsorát készítettek a barátnőmmel és a kis kuktáról küldtek egy képet. Megköszörültem a torkomat, majd elraktam a telefont. Közben ügyeltem arra, hogy véletlenül se lássanak rá a telefonomra.
- Bocsánat, csak a családom üzent. – nem hazudtam, de valószínűleg nem egy édes és tündéri kislányra gondoltak őt, ez pedig így volt jó. – Ha nincs más, vagy kérdésük, akkor nem is szeretném feltartani Önöket. - Elraktam a telefont a táskámba, a mappát és a tollat is, majd sietve a fejemhez kaptam. – Azt még szeretném megkérdezni, hogy inkább kit keressünk ez a projekt miatt? Illetve van-e bármilyen időintervallum, amikor hívhatjuk Önöket, vagy egész nap elérhetőek? - ez még elléggé fontos volt, ha megkaptam a választ, akkor ezt még gyors felvéstem az egyik oldal aljára, majd tényleg pakolta a cuccaimat. Belebújtam a kabátomba, hogy a lehető leghamarabb magam mögött hagyjam ezt az épületet, vagyis inkább azokat a személyeket, akik itt éltek.

Jobb szerettem a dolgokat precízebben kezelni és átláthatóbban. Nem volt gondom igazából a felhozatallal, ám Yasemin jelenléte egyserűen megbolygatta a dolgaimat. Nem akartam őt így itt tudni. Még a gondolataimat sem rendeztem az irányába és még csak beszélni sem tudtam vele. Úgy igazán, normálisan. Ez pedig aggasztott. Szavaira nem reflektáltam, elegendő volt mindaz, amit felhozott, kiszúrni sem akartam vele annyira, ám nem hagyhattam annyiban. A végén még a jegyesem mondaná meg neki...nem akarom az asszonyviadalt. Bár ezt a megjátszott szerepet sosem szerettem, de oly hirtelen jelent meg, hogy reagálni sem tudtam rá normálisan. Maradtam a bezárkozottság mestere, hiszen Ő is itt volt, neki meg csak nem mondhatom el, hogy mi is volt kettőnk között évekkel ezelőtt, mielőtt leléptem volna apámmal. Nem szólaltam meg, helyette a mennyasszonyom beszélt inkább, érzékelve a belőlem áradó unszimpatikusságot, de neki megfelel minden elzajlott beszélgetés és amit mi szeretnénk, azt biztosan akarjuk mindketten. Sok minden volt, amit elmondott, mit nagyon fontosnak vélt, hogy miből mennyit szeretne, hogyan. Amit mi megbeszéltünk, azt adta át neki is. Én pedig csak hallgattam, hol a terveket néztem, hol pedig Yasemint figyeltem, de nem voltam mérges rá. Inkább csak reménykedtem, hogy ezt majd megtudjuk beszélni. Mikor csak ketten leszünk. Akkor talán tudok figyelni magunkra is. Figyeltem a papirokat is, mikor csippant a telefon, de pont nem zavart, inkább tovább figyeltem a lapokat, hátha kimaradt valami, ám...minden a helyén volt. Tökéletességet mutattak. Bocsánatkérésére emeltem csak fel a fejemet és íriszeimet rá.
- Nem, ez így teljesen tökéletes volt, semmi sem maradt ki. - tökéletes figyelmet kapott mindkét nő tőlem, így aztán panaszuk sem lehetett ez miatt. A következő kérdést követően össze néztünk a jegyesemmel, majd a másik nőre pillantottam.
- Bármikor elérhetőek vagyunk, szóval ez miatt nem aggodalmaskodnék. - feleltem nyugodt hangnemben, majd magamra bökve álltam fel a helyemről. - Engem keressenek mindenképpen. - szólaltam meg megint, közben figyeltem, ahogy feljegyzeteli magának, összepakol, majd távozóra is fogja. Kabát fel, magam pedig az ajtóhoz léptem, hogy kikísérjem, vagy legalábbis ajtót nyissak számára. Végig figyeltem az arcát, majd csak miután kilépett onnan, akkor szólaltam meg.
- Kellemes napot. Köszönjük a segítségét. - nem vagyok tahó, csak egyszerűen ő lett egy meglepetés a számomra. Bár azt nem tudom, hogy vajon találkozok-e még vele, vagy ez volt az első és utolsó találkozásunk. Sietve távozott, bár biztosan volt ezer meg egy dolga, ahogy nekünk is.