Life is just like an elevator:   we go up then we go down ;

we touch the sky and touch the ground

Kezd idegesíteni, hogy a lakás darabokban van, de úgy vagyok, hogy kell egy apró szünet, hogy ne azon agyaljak, hogy is szerelem össze az ágyamat. Mert igen, még mindig egy matrac a fekhelyem. Így minden barátom offolta a napot, egyedül vágtam neki a városnak és tudtam, hogy egy üveg bor kelleni fog est zárásnak. Főleg, hogy újra szóba került Wood örökös. Én pedig nem akarok róla beszélni, gondolni sem. Egyszerűen csak hagyjanak minket. Jól meg vagyunk külön-külön és nem parázunk a másikon. Vagyis én nem. Elég volt látnom azt amit művel. Én pedig nem akarom, hogy az az érzés újra hatalmába kaparintson. Soha többet.
Nem is figyelve semmire és senkire csak megveszem a közeli boltban a bort és a telefonomba feledkezve egy üzenetre pötyögöm a választ, hogy ne tűnjek bunkónak. Most amúgy sincs hangulatom bulizni. Bezzeg egy fagyira vagy mondjuk mozira egyik sem ér rá, de este csapjuk szét magunkat. Biztos, hogy nem. Még a szakdolgozatom is ugyan úgy áll mint a lakásom. Darabokban.
Így csak lassan andalgok az emberek kereszt tüzébe, mikor valaki nekem jön. Már kezdenék is bele a mondani valómban, nem kedves stílusomban. Amikor szabadkozása végét a nevemmel fejezi be. Ekkor meglepődve nézek fel a telefon kijelzőjéből és meglepettségem azonnal kiül az arcomra. Ismerem a lányt, volt pár közös óránk, de egy ideje nem láttam az egyetem környékén.
- Cora! Ja én is a telefont néztem  - legyintek egyet, mintha épp nem arra készültem volna, hogy kiakadjak és leüvöltsem a fejét. Bezzeg valami dögös pasi nem tud így nekem jönni, hogy levegyen a lábamról.
Felpillantok a hatalmas poszterekre és hát ha úgy vesszük amúgy is azért jöttem, hogy megnézzek egy filmet és ne járjon az agyam minden féle szarságon.
- Miért ne? Van borom, csak két pohár kellene. Ahányszor lesz valami nyálas jelent iszunk. Megnézzük mennyire részegen jövünk ki a teremből – nevetek fel halkan. Azért nem kellene mindenkinek hallani, hogy mit is rejt a hátizsákom. Ha már ilyen rögtönzött programunk lett elszaladok megvenni a jegyet és kérek két üres poharat, amire a pénztáros csak furán néz, de végül csak egy vállrántással átnyújtja és úgy sétálok vissza a lányhoz. Még van pár percünk a kezdésig.
- Amúgy hova lettél az egyetemről? - szegezem az eső kérdést neki, ami már böki a csőröm mióta kimondta a nevem. Csoda, hogy eddig türtőztettem magam.

Life is just like an elevator:   we go up then we go down ;

we touch the sky and touch the ground

Nem is tudom, hogy mihez lenne leginkább kedvem, de az biztos, hogy nem egyedül akarok kattogni ezeken a szarokon, amik most elém gördültek. Sőt. Jobb ha nem is jutnak eszembe. Főleg, hogy magamnak találtam ki és ezzel nem leszek közelebb semmihez. Leginkább a lelki békémhez.
A mozi egyedül unalmas, de a barátok hamar lemondták, így nincs sok választásom mint bele vetni magam valami olyan filmbe, ami elvonja a figyelmem.
Bár messzire nem jutok, hiszen összeütközök valakivel, akit simán kikerülhettem volna ha mondjuk nem a kijelzőt bámulnám. Na, meg ő se.
Végül a felismerés villámként csap belém és megrázom a fejem, ahogy látom, hogy nem is olyan idegen, mint gondoltam. A lányt párszor láttam az egyetemen, mintha közös óránk is lenne. De várjunk, mintha egy ideje eltűnt volna a süllyesztőbe.
Így inkább csak random bele vágok valami csajos programba. Kettesben még is jobb, mint egyedül. Főleg ha csak arra az üveg borra tudok gondolni, amit rejt a táskám.
Gyorsan lebeszélve megveszem a jegyeket és a poharakat is bedobálom az üveg mellé, ahogy vissza térve legyezem magam a világ legcsöpögősebb filmjére vett jegyekkel.
- Halasztasz? Mondjuk megértem, némelyik tanár azt hiszi nincs más óránk mint amit ő tart. Múltkor már vérzett az orrom a marketing miatt – rázom meg a fejem, de mivel kellemetlenül érte a kérdésem nem is akarok tovább boncolgatni a dolgokat. Oka mindenkinek van, kinek kisebb kinek nagyobb. Nem fogom azért lenézni, mert feladja az álmait. Bárki megteheti. Rajtam kívül.
- Elköltöztem, és a  suli is katasztrófa. Gondoltam beszabadulok emberek közé, de egyik sem ér rá. Így gondoltam poén lesz lerészegedni – nevetek egyet, ahogy körbe pillantok. Még csak az kéne, hogy a mozi előtt tessékeljenek ki a helyiségből, mert mondjuk lebukunk a lepcses szám miatt.
- Nem ismersz valakit, aki össze tud szerelni egy ágyat? Mert úgy tűnik, hogy a matracom a földön marad. Nem nekem találták ki ezeket az összeszerelhető ágyakat – nyögök fel feladóan. Igen, igen. Még mindig a földön alszom a matraccal. Kényelmes, csak azért reggel előbb felnyalni a padlót, mint sem talpra ugrani nem nőies.
Végül a srác kinyitja az ajtót és elvéve a jegyeket enged be a sorok közé, leghátulra elindulva huppanok le középre. Legalább a kilátás jó legyen. Elvileg a srác jól néz ki. A plakáton úgy tűnt.
- Figyi, ha kell valamiben segíteni szólj, épp ráérek egy darabig – vonom meg a vállam. Nem voltunk barátok, meg hát na, nem is egy körben mozgunk. De nem vagyok sznob, segítek ahol tudok. Már amennyire képes vagyok, az akaratom mindig erősebb volt.