Ben & Dora “Happiness is different from pleasure. Happiness has something to do with struggling and enduring and accomplishing.”

Úgy nézek rá a bácsikámra, mintha legalább valami ördögöt látnék magam előtt és nem Őt magát, még a szemöldökömet is össze húzom és kínomban még én vakarom meg a fejem búbját, mert basszus... elég gáz, hogy az élete a munkájáról szól. Oké, azt tudtam, hogy amolyan hobbiként űzi, de azért azt gondoltam, hogy néha mást is csinál az és a videójátékozás mellett. Így pedig már sokkal hihetőbb az is, hogy nem készül megnősülni, mert lévén, hogy semmi másra nem képes időt szakítani, nehéz lenne még az is, hogy bárkit is felcsípjen. Közben pedig még azt is leszűrőm, hogy valószínűleg munkamániás lehet, amit szintén orvosolni kellene, bár jelenleg még mindig fontosabb az, hogy a szüleim válását minden létező módon megakadályozzam. Szinte biztos vagyok abban, hogy anyu az Ő segítségét fogja kérni ezzel kapcsolatban elsőre, így nekem kell egy lépéssel mindenki előtt járnom. Még akkor is, ha tudom, hogy rajtam kívül mindenki tök logikus lépésnek tartaná azt.
- Dolgozni... nagyon szórakoztató életed lehet. - forgatom meg a szemeimet és védekezően felemelem magam elé a kezeimet is, mert... hát nekem aztán mindegy. Csak azt nem értem, hogy akkor meg mégis miért zavarja, hogy csak úgy beállítottam. Gondolom olyan nagy baj nem lehet abból, ha nem játszik és dolgozik néhány órán keresztül. Mert nekem most tényleg szükségem van  rá. Nem csak a válás megakadályozása miatt, hanem mert jó érzés kimondanom magamból mindazt, ami felemészt belülről. Olyan, mintha az egész életem pillanatok alatt ment volna tönkre, mert mire megszokhattam volna, hogy végre egy összetartó család vagyunk, már véget is ért.  Persze nem gondoltam azt, hogy majd Ben támogatni fog a terveimben ezzel kapcsolatban, valahogy értem is hogy őrültségnek gondolja azt, hogy magammal tegyek valamit - amit még mindig nem úgy gondolok -, de tényleg még mindig ez tűnik a lejobb ötletnek.
- Nekem van már egy otthonom. Ami a szüleim otthona is. Nincs szükségem másikra. Rájuk viszont annál is inkább. Együtt. Vagyis nyílván nem akarok a nyakukon maradni, amig meg nem öregedek, de... sokkal jobb szívvel repülnék ki a fészekből, ha tudnám, hogy legalább jól vannak egymással. És nem külön külön valaki más oldalán. - ismét látványosan bele borzongok ezekbe a gondolatokba, mert már csak ennyitől is borsodzik a hátam. - Tényleg bármikor jöhetek hozzád? Csak mert nem úgy tűnt, mintha örülnél nekem... - teszem azt azért hozzá, de egyáltalán nem úgy, mintha meg lennék sértődve. Lehet, hogy jobban díjjazná a jelenlétem, ha előtte telefonáltam volna, hogy érkezem. De akkor az meg nem lett volna olyan izgalmas. Most meg már mindegy, mert úgysem lenne szíve elzavarni. Ebben az egyben szinte teljesen biztos vagyok.
- Jajj ne kezd már ezt. Kérlek! - fintorodok el az iskola gondolatára, mert ezúttal legalább abban biztos vagyok, hogy nem azon az úton haladok, ahol szeretnék. Nem csak a szüleim bosszantása a teljes célom, hanem az is, hogy nem érzem az egészet a magaménak. Sosem tudom, hogy mit akarok, ez a bizonytalanság pedig néha kikészít. - Apa jelenleg magasról tojik arra, hogy járok-e be az óráimra vagy sem. Anya meg... Ő olyan fura. Nem tudom. Mindig azt akartam, hogy hagyjon fel azzal az idegesítő viselkedésével, most meg tényleg mindent megért, amitől korábban a frász kerülgette. Vagyis azt gondolom, hogy depressziós. Vagy fogalmam sincs. De nagyon utálok otthon lenni. - sóhajtok egyet lemondóan, és hiába érzem azt, hogy most kéne a leginkább támogatnom anyut, de ez annyira nehéz. Főleg, mert legtöbbször mindig Ő volt az, aki a viselkedésével elűzte aput, így hát bár sajnálom, de néha haragszom is rá. Olyan, mintha vissza sem akarná már csábítani. Teljesen lemondott mindenről. Aztán mégis kénytelen vagyok elvigyorogni magam az alkunkat illetően, mert hát igen... nem mindig könnyű velem, de ami azt illeti vele sem. A sörömet szorongatva várom, hogy vissza érjen a pizzával és közben már fel is vázolom, hogy mi és hogyan lenne mindenkinek a legjobb, de ezt természetesen neki muszáj megváltoztatnia.
- Nahát... én meg azt hittem, hogy az alkudozás királynője én vagyok... - bevallom egy kicsit szórakoztat ez a helyzet, de azért túl sokat vár most el tőlem jelenleg. Mármint nem lenne olyan nagy dolog rendbe hoznom mindent, de... annyira nem biztos, hogy akarom. - Akkor mi lenne, ha inkább abban maradnánk el, hogy ezt az évet már hagyom, jövőben meg újra neki fogok? Addig meg mondjuk kigondolom, hogy mit is szeretnék. Tudod nem olyan könnyű kiválasztani egy olyan szakmát, amit egész életemben csinálni szeretnék. Ma ez tetszik, holnap meg valami egészen más. - kivéve, ha valami olyasmiről van szó, ami adrenalinnak tölt fel. Mert csakis azt nem unom. Ahhoz viszont meg Egyetem sem kell. - De azt is csak akkor, ha sikerrel jársz. - teszem azért hozzá, mert nyílván nem adom meg magam olyan könnyedén. Csak azután fogdom el a felém nyújtott kezét, és még meg is rázom azt, innentől meg már csak az egymásnak tett ígéreteink betartása kell legyen a cél. Talán egy idő után úgyis elfelejti. Én viszont nem fogom. Tényleg bízok benne.
- Hát modellkedés... tudod... én modellt állok, a fényképész meg lefotóz. Semmi különös. Legalábbis még csak szórakozásként fogm fel, de igazán élvezem. Szeretem, ha rám figyelnek mások. - válaszolom meg a kérdését, és közben próbálom kitalálni, hogy most tényleg a kíváncsiság miatt érdeklődik-e vagy ezzel is az lenne a célja, hogy majd lebeszéljen szépen, mert hát sokak szerint ez nem egy olyan szakma, amiből hosszú távon meg lehetne élni. Nem mintha olyan sokáig tervezném csinálni. Csak és kizárólag addig, amig rá nem unok. - Egyébként ahhoz, hogy motor versenyző legyek majd egyszer, nem kell Egyetemet végeznem. Ezt csak úgy mondom. Meg lehet élni máshogyan is. - fűzöm hozzá a komolyabb terveimet is, miközben el veszem tőle az egyik tányért, mert a pizza illata eléggé csábító ahhoz, hogy jelenleg a korgó gyomromon kívül másra ne is tudjak figyelni. - Vissza térve a munka mániádra... nem gondolod, hogy azon változtatnunk kéne? Ha szeretnéd, én segítek neked abban, hogy kicsit megtanulj ellazulni. Másképp komolyan örök agglegény maradsz. Aztán meg itt zsörtölődsz nekem, mert folyton belógok hozzád. Kulccsal amúgy, aminek a helyét Te árultad el. - miközben vigyorogva beszélek, már nyúlok is az első pizza szeletért, és bevallom titkon jól esik az idegein táncolni. Na meg a figyelmem is könnyebb így elterelni a gondjaimról, amelyeket még mindig úgy tűnik, hogy csak én veszek ennyire véresen komolyan.  

outfit

music

Ben & Dora “Happiness is different from pleasure. Happiness has something to do with struggling and enduring and accomplishing.”

Egy újabb mély levegővel próbálom nem túlságosan a szívemre venni azt, hogy a saját nagybátyám épp a rendőrséggel fenyegetőzik, amit bár először nem is veszek túl komolyan, viszont látva rajta a határozottságot, kicsit meginog a belé vetett bizalmam. Mégis, ahogyan a kihívást emlegeti, kénytelen vagyok pimaszul vigyorogni rá, mint aki még csak azért sem ijed meg, hisz éppen az a fajta emberi lény vagyok, akinek, ha azt mondják, hogy úgysem mered, csak azért is megmutatom, hogy dehogynem. Bár talán házibulit rendezni a saját otthonában, - amihez ennél több közöm nincs is, minthogy néha meghúzom magam -, tényleg nem lenne túlságosan okos húzás, mégis, ha belegondolok, hogy mindenképp olyasmiket akarok csinálni, amikkel magamra vonhatom a szüleim figyelmét abban bízva, hogy azok ismét egymásra találnak... nos alszok rá egyet. Most amúgy sem azért jöttem ide, hogy a Ben idegein táncoljak, csak szükségem van arra, hogy valakivel beszélgessek. Na meg így a legegyszerűbb módja, hogy kicsit piához is jussak, hisz kevés helyen veszik be a bájos mosolyommal azt, hogy elmúltam huszonegy éves.
- Nem zavar különösebben. Legalább bátran jöhetek ide bármikor, mert valakinek gondoskodnia kell arról, hogy ne unatkozz egyedül egy ekkora házban. Tényleg... mit tudsz csinálni itt egésznap? A játszáson kívül... - bökök a fejemmel az árván maradt kontroller fele, és hálát adok az égnek, hogy engem sosem vonzott az efféle elfoglaltság. Nem mintha lenne hosszú távon bármi is, ami képes lekötni úgy egyébként. Szeretek céltalanul bolyongani és nem gondolni állandóan arra, hogy vajon mit is hoz a holnap. Az egyedüli, ami aggaszt az a szüleim válságban lévő házassága, mert ha most előre kéne egy pillanatra tekintenem a jövőre, akkor sajnos nem látom Őket együtt. Ez pedig önmagában is elég ok ahhoz, hogy ne igazán izgasson semmi azon kívül, hogy valahogyan megoldjam a köztük lévő problémát. Még akkor is, ha nem az én feladatom mindaz. Gyerekkoromban sem volt túl egyszerű elengednem apát, ha mennie kellett, de mégis másabb volt. Hisz tudtam, hogy haza jön. Most viszont, még azt sem tudom, hogy hol van, nemhogy biztos lehessek abba, hogy valaha is újra teljes lesz a családunk.
- Néha igen... telefonon. De semmit sem árul el. Én meg inkább rá hagyom, mert félek, hogy többet felhívni sem fog. - vonom meg a vállam lekonyuló ajkakkal, majd veszek egy mély levegőt, aminek a kifújásával igyekszem is vissza nyerni az eredeti önmagam, mert a búslakodás nem teljese Dorotheas, de az a baj, hogy régen nem voltam ennyire elkeseredett. Legtöbbször, ha valami nem úgy sül el, ahogyan szeretném, akkor sem szoktam feladni és találok más megoldást, de a családom megmentésére semmit sem bírok kitalálni, legalábbis úgy nem, hogy az ép eszem is megmaradjon közben. Nehéz is úgy, hogy apu nincs jelen. Anya pedig... előbb vagy utóbb tudom, hogy bele fárad a várakozásba. Még csak haragudnom sem szabad rá érte.
- De én azt akarom, hogy együtt legyenek a szüleim. Miért nem értesz meg Te sem? Szerinted az a vágyam már majdnem teljesen felnőttként, hogy hol egyiknél, hol a másiknál húzzam meg magam? - mintha anyut hallanám, komolyan. Ő is épp valami ilyesmit próbál megértetni minden egyes beszélgetésünknél, és persze nem vagyok ostoba... én is tudom, hogy a DNS-ünkön semmi sem változtathat, de maga a tudat, hogy lehet már nem is szeretik egymást... na az szomorít el. - Gondolod, hogy már nem próbáltam ilyen vacsis ötletekkel haza csalogatni apát? Tudod... a vállásukkal inkább az rémiszt meg, hogy akkor mindketten szabadok lesznek. Ami azt jelenti, hogy megismerkedhetnek mással. Nincs szükségem mostohára, egyik részről sem! - ennek már a puszta gondolata is épp elég, hogy undort érezzek. Bár nincsennek öngyilkos hajlamaim, nem áll szándékomban semmi olyasmit csinálni, ami túl nagy kárral járna, de azért elgondolkodok a Ben szavain. Végülis igaza van, de úgy gondolom, hogy egy kicsit azért túlreagálja. Mondjuk egy törött kéz vagy láb nem hiszem, hogy halálos.
- Anyával le se tagadhatnátok, hogy rokonok vagytok. - forgatom meg a szemeimet egy újabb pimasz vigyor kíséretében, ami hamar le is hervad az arcomról, amint a tanulmányaim kerülnek szóba. Bele kortyolok a sörömbe és valahogy kívülről úgy festhetek, mint aki bánatában épp olyan céllal üldögél ilyen hosszú ideig egy helyben, hogy leigya magát. Ha tudnám biztosra, hogy az a megoldás minden problémára, akkor megtenném.
- Nem a szó szoros értelemben... - mentegetőzök a kirúgatás vádjára és újból a vállaimat vonogatom, mintha az egész semmiség lenne. - Csak annyi történt, hogy nem jártam be az órákra. Még fél lábbal bent vagyok, de ki tudja meddig. Jelenleg legkisebb gondom is nagyobb annál. - meg kell mentenem egy házasságot például. A lógásaim is abból a célból kezdődtek, de anya keresztül húzta a számításaimat, és még csak nem is hisztériázott miatta. Apával meg örülök, ha legalább telefonon keresztül beszélhetek, nem akarom ezzel stresszelni. Már amúgy is mindegy.
- Szerinted sem normális ez a viselkedése, igaz? - ugyan nekem kapóra jön, de azért én is aggódok. Ijesztő, hogy ilyen jól ki lehet vele jönni, főleg úgy, hogy tudom, hogy nem is ilyen. Mindig is szeretett értelmetlen dolgokból parádét csinálni, és azt beismerem, hogy az emberek képesek a változásra, de ilyen hírtelen? Felállva ülő helyzetemből ezúttal nem is akarok semmi mást csinálni, csak szórakozni, hogy elterelődjön a figyelmem minden szarról, ami mostanában körülöttem történik.
- Miért nem kellene? Az emberek nem olyankor kell a legjobban érezzék magukat, amikor amúgy a legszarabbul vannak? - nem hagyom magam ilyen könnyen, csak, mint valami pincsi kutya követem Őt mindenfelé a sörömmel a kezemben, majd a konyha pultnak dőlve, értetlenül nézek rá. Azt hiszem szigorú apa lenne. Én épp itt beszélek neki arról, hogy milyen egy pocsék életem van, és arra a legjobb orvosság egy kis szórakozás lenne talán, Ő meg a munkával jön. Milyen munka?!
- Munkát? Én?! - még mindig értetlenül bámulom, mintha nem érteném a szavait. - Hát tulajdonképpen elkezdtem modellkedni. Ha az munkának számít. Mondjuk egyenlőre még pénzt nem kapok érte, inkább csak amolyan hobbi, de... kezdésnek megteszi. - nem hiszem, hogy feltétlenül erre gondolt, de ha azt hiszi, hogy elmegyek majd valahová mosogatni, vagy mit tudom mi... akkor nagyot téved. Ilyesmiket még otthon sem csinálok. Vagy legalábbis nem jó szívvel.
- De kössünk alkut! - csapom is össze a tenyerem, mintha tudnám, hogy mit is akarok mondani. - Ha te valahogyan lebeszéled anyut a válásról, akkor én is keresek magamnak munkát. - vigyorodom el és még én magam sem hiszem el, hogy ilyen hülyeségeket beszélek. Milyen munkát akarok keresni? Szeretnék tovább tanulni, csak egyenlőre össze csaptak a viharfelhők a fejem fölött és még én magam sem tudom, hogy mit is akarok elérni. Egyik nap ezt, másik nap azt. Kész káosz van a fejemben. Ráadásul sem Ben, sem pedig én nem vagyunk elegek ahhoz, hogy megmentsünk valamit, amit a benne résztvevők nem akarnak. Nem vagyok annyira ostoba, hogy mindezt ne tudjam. Mindössze csak igyekszem kapaszkodni minden elém hullott lehetőségbe.

outfit

music

Ben & Dora “Happiness is different from pleasure. Happiness has something to do with struggling and enduring and accomplishing.”

Egyáltalán nem azzal a céllal lógtam be a nagybátyám lakásába, hogy bármiféle zűrt is kavarjak, vagy épp kihasználjam a nagylelkűségét és azt, hogy megmutatta hol találom a pótkulcsot. Tudtam, hogy itthon lesz, mert hétvégén ebben az órában nem is nagyon szokott járni sehová. Oké, nem voltam ebben teljesen biztos, de nem tűnik olyannak, mint aki egyik szórakozóhelyől a másikba esne be csak azért, mert unja magát az otthonában. Nyilván szórakoztatóbb a videójátékai mögé bújni és azzal kiadni a heti fáradalmait. Kár, hogy mindkettőnknek mást jelent a  szórakozás. Ez abból is látszik, hogy mennyire véresen komolyan veszi a szavaimat. El is kell gondolkodnom azon, hogy a szavai vajon komolyak-e, vagy csupán rám akar ijeszteni, hogy véletlenül se próbáljak meg ide senki mással betévedni, főleg ne olyan céllal, aminek nem örülne. A kérdés az, hogy melyik zavarná jobban? Ha egy fiút hoznék el, vagy inkább az, ha néhány suhanccal kiürítenénk a piás szekrényét?
- Úgysem lennél képes lecsukatni a legdrágább és egyetlen unokahúgodat. Mellesleg meg, anya rád sokkal jobban megharagudna, mint rám, ha ezt meg tennéd. Meg ügyvéd vagy... biztos vagyok abban, hogy mire megszoknám a zárka kényelmét, már ki is hoznál onnan. - még a szempilláimat is megrebegtetem, hogy hatásosabb legyek, és igyekszem állni a tekintetét, ami annyira komoly, hogy egy kicsit meginog az önbizalmam, mert nagyon úgy tűnik jelen állás szerint, hogy képes lenne hű lenni a szavaihoz. Végül feladva a farkasszem nézést vele, sóhajtva dőlök hátra össze fonva kezeimet a mellkasom előtt, és már csak épp az hiányzik, hogy meglobogtassak egy fehér zászlót is. Be kell vallanom, hogy egész jól megy neki ez a szigorú szerep. Ahogyan nekem is tökéletesen sikerül rá taposnom az érzékeny pontjára a barátnős témával, amit egy diadalittas mosollyal pecsételek meg, aztán nevetésbe kezdek, mert tökéletesen alkalmazza az én módszeremet. Legjobb védekezés a támadás.
- Bocsi, hogy ezt mondom, de még mindig neked van velem szemben pár évnyi előnyöd. Hogy nézne ki, ha terhesen az esküvőmet tervezném épp? - ugrik a magasba az szemöldököm, de azért még mindig jól mulatok azon, hogy milyen tökéletesen hárít. - Én sosem fogok férjhez menni, és bőgő csecsemőkre sincs szükségem. - ezt jelenleg így gondolom és azt hiszem, hogy ezzel így leszek évek múlva is. Minek komplikálnám az életem? Egyébként is tökéletes példák a szüleim arra, hogy miért gondolom azt, hogy megházasodni elég nagy szívás. Ha nem láttam volna őket sokszor csillogó szemekkel egymásra nézni, akkor lehet, hogy sokkal egyszerűbb lenne elfogadnom a tényt, hogy nem szeretik egymást. De a válásuk gondolata megőrjít.
- Jó, nem szó szerint. Én akartam menni, Ő pedig nem lebeszélni próbált olyan hisztérikusan, ahogy korábban mindig, ha szerinte veszélyes dolgot akartam tenni, hanem bíztatott. - látom, hogy meg van lepődve, ami nem is csoda, hiszen úgy nőttem fel, hogy anyu mindig azon volt, hogy a széltől is megvédjen, ha rajta múlna teljesen talán épp egy vitrinben ülnék és a port törölgetné rólam. De mostanában nagyon elnéző, nem veszekszünk annyit és bár ez tetszik, hisz valószínűleg rá jött, hogy felnőttem, de egy kicsit mégis ijesztőnek tartom. Meg egyre jobban sajnálom is Őt, mert rájöttem, hogy nagyon magányos. El veszem a felém nyújtott sört, és rögtön bele is iszok abba, mert bár én hoztam fel a szüleimet, de a hatalmas csalódásom csak fokozódik. Amire mindenképp innom kell.
- Egy ideje. - válaszolok a kezemben lévő üveget bámulva és tartok egy szünetet, mert nem tudom, hogy mennyit kéne elmondanom, hisz látszólag anyu semmit sem panaszkodott neki. - Apa hónapok óta nem él velünk. Nem tudjuk hol van. De én tudom, hogy nem hagyott el minket. Nem tenné. - szólalok meg végül kicsit kétségbeesetten, majd iszok egy újabb kortyot, miközben legbelül reménykedek abban, hogy a nagybátyám talál megoldást arra, hogy egyben maradjon a családom. Egyedül nem is olyan könnyű küzdeni. A komolyságomat csak akkor váltja fel egy pajkos vigyor, amikor megjegyzést tesz a csípősségemre. Ezt szeretem a legjobban Benben... mindig meg tud nevettetni, még akkor is, ha sírni lenne a leginkább kedvem. Pedig sírni csak a gyengék szoktak. - Oké, oké. Máris írok neki. - emelem szabad kezem magam elé védekezően, majd le rakom a kezemben lévő üveget az asztalra, hogy a zsebemből elő kotorászva a telefonomat írjak egy üzenetet anyunak, hogy Ben végre megnyugodjon. Nem mintha gyerek lennék.
- Hát már ez is több, mint a semmi. - vonom meg a vállam kicsit azért csalódottan, de teljesen megértem, hogy anyát fogja támogatni, még akkor is, ha középen én szívom meg a legjobban. - Azt fogja hinni anya, hogy panaszkodok neked. Pedig én nem is. De nem tudok már mit kitalálni, hogy lemondjon a tervéről. Szerinted, ha véletlenül valami baleset érne, akkor változna bármi is? Lehet, hogy apu visszatér és rájönnek, hogy szeretik egymást. Még mindig. - nem akarok ennél is gyerekesebb lenni, de nincs rosszabb egy tehetetlen, lázadó kamasznál. Nem is tudom, hogy miért mondtam ezt ki hangosan. A nagybátyám biztosan nem fog bíztatni abban, hogy tegyek kárt magamban. Badarság.
- Ne gyere légyszi te is a sulival! Mindenki miért arról kérdez? Otthon világháború zajlik, de mindenki csak azzal foglalkozik, hogy járok-e be az óráimra. - a hangom kicsit hisztérikusan cseng, így sóhajtok egyet bocsánatkérőn, miközben a nagybátyám tekintetét keresem. - Nem járok már egy ideje az Egyetem közelébe se. Azt hittem, hogy ha kirúgatom magam akkor a szüleim majd össze fognak, hogy megoldják az ügyet, de nem így történt. Anyu ezzel is megértő volt. - sóhajtok csalódottan, miközben a lábaim idegesen kezdenek dobolni, míg végül fel nem pattanok ülő helyzetemből, mintha valami tűk szúrkodnák a hátsómat. - Na jó.... mi lenne, ha tennél egy kicsi zenét és megpróbálnánk úgy tenni, mintha az előbbi beszélgetésünk meg sem történt volna? Csak bulizzunk! - ismét széles vigyorra húzódik a szám, mintha az imént nem is szomorkodtam volna, és türelmetlenül várom, hogy a nagybátyám is rá bólintson az ötletemre.

outfit

music

Ben & Dora “Happiness is different from pleasure. Happiness has something to do with struggling and enduring and accomplishing.”

Sajnos akármennyire is szeretne Ben szigorúnak tűnni, egyszerűen átlátok rajta, és pontosan tudom, hogy a szíve mélyén örül nekem. Most ne már, hogy az a játék szórakoztatóbb legyen, mint az én társaságom. Különben sem túl jó színész. Már gyerekkoromban megtanított arra, hogy hogyan ülhetek fel a feje tetejére, így nem is igazán van túl sok joga ez miatt elítélni. Tudom, hogy Ő is élvezi. Egyébként pedig ha már megmutatta, hogy hol találom a kulcsát, amellyel bármikor betörhetek, akkor még szép, hogy élek a lehetőségeimmel. A vészhelyzetet szó azt hiszem, hogy mindkettőnk számára mást jelent, nekem például már önmagában az is elég nagy tragédia, ha épp nincs amit csinálnom és unatkozok. Így hát itt vagyok, és emiatt kár is úgy csinálnia, mintha nem örülne nekem.
- Ha hívtalak volna, akkor oda a meglepetésnek. - jegyzem meg halkan, mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy szándékosan volt ez a célom. - Örülj, hogy nem egy fiúval jöttem épp, annak reményében, hogy itt kettesben lehetünk. Vaaagy... ami még jobb: nem hoztam ide a társaságomat, hogy közösen ürítsük ki a piás készleted. - forgatom meg a szemeimet ártatlan arckifejezést vágva, bár nehéz nem elnevetnem magam. Természetesen ennyire pofátlan azért még én sem vagyok. Soha nem csinálnék más házában házibulit, főleg engedély nélkül, de mindenképp megéri a szót, látva a nagybátyjám tekintetét. Az pedig még viccesebb, ahogyan a nem létező barátnőjére terelődik a szó. Nem értem, hogy mit van most úgy oda.
- Talán azért, mert ott vagy már abban a korban, hogy ciki nem nősnek lenni. Az pedig még cikibb, hogy még barátnőd sincs. Vagy van, csak épp titkolod valami miatt. - oké, tudom, hogy ez valóban nem tartozik rám, de engem akkor is kíváncsisággal tölt el, hogy ez miért van így. Ha nincs, miért nincs és ha van, miért is nem tudok róla? Félre értés ne essék, nem vagyok én az a fajta, aki szereti a pletykákat és a szaftos történetekhez valami még szaftosabbat csatol hozzá, hogy azt tovább adva menőnek tűnhessen, hogy ilyen jól informált. De vannak olyan dolgok, amikre még így is kíváncsi vagyok.
- Hát azt pontosan úgy, ahogy mondom. Mostanában bármit is csinálok, mindennel olyan furcsán türelmes. A minap például azt mondtam neki, hogy el megyek egy illegális motorversenyre. Tudod mit csinált? Bíztatott, hogy nehogy ki hagyjam. - vonom fel a szemöldököm, hisz nem gondoltam, hogy anyu képes ennyi meglepetést okozni, de néha olyan, mintha nem ismernék már lassan senkit magam körül. Apáról azt hittem, hogy sosem ahgyna el, megtette, anyáról pedig azt, hogy életem végéig az aggodalmaskodásait kell hallgatnom, és...meglepett. Kérésére bólintok, hisz abban igaza van, hogy anyu megérdemli, hogy tudja hogy jól vagyok, bár azt nem feltétlenül tervezem elmondani, hogy Benhez jöttem.
- Ne aggódj... sosem leszek olyan virágszál. Imádom, ha főleg azok a szétpingált cicababák olyan csúnya szemmel néznek, mert szerintük nem nőies sört inni. Hát nőiesebb, mint két pohár vodka után végig hányni a női mosdót... - fejtem is ki a véleményem, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy én is ne szeretném a divatos ruhákat, vagy ne lettem volna még soha részeg, viszont a pasis dolgokat attól előszeretettel űzöm. Szerintem előző életemben valami macsó férfi lehettem. Csak akkor sikerül elkomolyodnom, amikor nagy nehezen sikerül felhoznom a jelenlegi legnagyobb problémámat, ami nem csak arról szól, hogy le beszéljem Bent arról, hogy anya segítségére legyen ebben az őrültségben, hanem arról is, hogy egy kicsit ki mondhassam magamból azt, ami baromira rosszul esik.
- Anya folyton azt hajtogatja, mert... nem jönnek ki túl jól apával. - azt meg nem is mondom, hogy hónapok óta nem is él velünk. Csak azért is szeretném ezt titokban tartani, hogy ne mondhassa azt a nagybátyjám, hogy igaza van anyának, ha el akar válni. Mert nincs igaza. Ennyi év házasság utá ez lehetetlen. - A helyzet borzalmas. Úgyhogy ha akarsz ki dobhatsz, de... nekem jól esik egy kicsit elmenekülni. Minden elől. - vonom meg a vállam, miközben magam alá gyűrüm a lábaimat is és végül megengedek magamnak egy újabb mosolyt. Én nem vagyok az a sírós fajta...
- Mindegy. Csak legyen minél csípősebb és ne legyen rajta gomba. Mert azt még mindig utálom. - a pizza szerintem mindenki kedvence, bár úgy hiszem, hogy a felesleges zöldségekkel csak el rontják a varázsát. Azokat legtöbbször le is szoktam piszkálni, de ha a gomba hozzá ér, akkor képtelen vagyok megenni.  - Ugye nem fogsz segíteni anyának elválni, ha arra kér? Légyszíves... - a tekintetem már könyörgő, de ugyanakkor bizakodó is, hisz az nem lehet, hogy a családom minden egyes tagja ennyire ellenem legyen.

outfit

music

Ben & Dora “Happiness is different from pleasure. Happiness has something to do with struggling and enduring and accomplishing.”

Igazán szórakoztat a nagybátyám meglepett arca, bár nem is értem, hogy mi olyan furcsa az itt létemben, hiszen már egy ideje nem voltam nála, meg hát elvileg azért árulta el, hogy hol van a pótkulcs, hogy bármikor ide jöhessek. Oké, talán nem épp így fogalmazta ezt meg, a bármikor talán erős túlzás, de örülnie kéne, hogy legalább nincs baj. Vagyis van, hiszen ha a szüleimre gondolok, akik egyre jobban eltávolodnak egymástól, akkor biza szívem szerint minden napomat távol tölteném az egyáltalán nem otthonos otthonunktól. Apa nélkül semmi sem olyan, mint régen volt. A házunk olyan rideggé és üressé vált, már nem is igazán emlékszem arra, hogy mikor nevettünk a falai között, őszintén és szívből utoljára. Olyan régóta tart ez a semmilyen állapot, hogy néha megkérdőjelezem, hogy egyáltalán voltunk-e valaha boldogok.  
- Csak akkor vagy hajlandó engem megtűrni, ha vészhelyzet van? - fordítom vissza a kérdést és miközben el veszem a kontrollert, még az egyik lábamat is magam alá húzom, hogy sokkal nagyobb beleéléssel tudjam befejezni a játékot, amit Bennek miattam kellett abba hagynia. Széles mosolyra húzódik a szám a megjegyzése miatt, közben pedig igyekszem  koncentrálni is, de fogalmam sincs még arról sem, hogy az egésznek mi a lényege. A szemöldököm egy pillanatra a magasba emelkedik, hiszen én pontosan ismerem a csengőt, de ha használom is azt, akkor oda lett volna a meglepetésem. Sokkal viccesebb volt így a látványa, hogy betörőként érkeztem. Mellesleg kulccsal.
- Miért árultad el, hogy hol találom a kulcsot, ha azt várod el, hogy a csengőt használjam? - értetlenkedek, hiszen úgy tényleg semmi értelme nem volt annak. A szám pedig egy buta grimaszra húzódik közben, de csak akkor fordulok felé, amikor sikeresen kinyírtam a játékot és a kontrollert is kicsit arrébb dobom a kanapén, hogy véletlenül se jusson eszébe az esténket azzal elrontani, hogy játszani kezd. - Nem tudom... azt hiszem, hogy akkor mindkettőnk pofája égne...keményen. Szerencsére, hogy egyedül vagy. De várj... Le maradtam valamiről? Miért nem tudok arról, hogy van barátnőd? - nem mintha kötelessége lenne beszámolnia a magánéletéről, de gondolom csak be mutatná azt a szerencsést, aki mellett megállapodik. Azt nem nézem ki belőle, hogy csak ilyen kalandokban vegyen részt. Bár nem tudom. Ennyi idősen mivel még mindig nem nős, talán nem is igazán szereti a kötöttségeket. Hát jobban is jár. Ha el nézem a szüleim házasságát, akkor arra jutok én is, hogy egész életemben egyedülálló maradok, mert szívás le élni valakivel egy fél életet, hogy aztán az pillanatok alatt dőljön romba.
- Nem éppen. Anya mostanában nagyon megváltozott. Inkább én szoktam Őt idegelni, Ő pedig türelmesen elviseli azt. Komolyan... még csak feldühíteni sem lehet. Érted te ezt? Mintha szeretne kicsit lazább lenni, csak nem tudja, hogy hogyan csinálja. - nem vagyok arra büszke, hogy néha akaratom ellenére is sértegetem, meg rá akarok hárítani minden felelősséget, legtöbbször Őt okolom azért is, mert apa magunkra hagyott minket, és még azt sem tudni, hogy haza jön-e valaha. De könnyebb benne keresni a hibát, mint arra gondolni, hogy esetleg új családot kapott magának az a férfi, akire mindig hősként tekintettem. Rettegek attól, hogy ki fogok ábrándulni belőle.
- Mivel utálok másnapos lenni, mert olyankor még a hajam is fáj, így inkább csak iszogatni. - válaszolom meg a kérdését, de attól persze benne lehet a pakliba, hogy az iszogatásból egy kicsit több lesz, bár az asztal alá azért nem szeretnék beesni. Mivel nem szeretek előre tervezni, csak hozok egy döntést és cselekszem azonnal, így egyenlőre nem is tudhatom, hogy mennyit fogok inni. Van egy olyan érzésem, hogy azt úgysem hagyná, hogy egy pár pohárnál tovább menjek, pedig nem is lenne rossz, ha egy kicsit valami elterelné a gondolataimat az otthoni poklomról. - Anyu nem tudja, hogy hozzád jöttem, azt sem, hogy itt tervezek maradni. De majd írok neki kicsit később egy üzenetet, hogy ne aggódjon. Mostanában úgyis hozzá van szerintem szokva ahhoz, hogy egyet gondolok és le lépek. Nem lesz gond. - vonom meg a vállamat olyan leszarom alapon, pedig igazából nagyon sajnálom Őt. Nem elég, hogy apa nincs, de én is sokszor hagyom magára. De mit tehetnék? Én nem tudom pótolni az apám hiányát, és nem is bírok nagyon otthon maradni. Igyekszem persze oda figyelni rá, de amint mond valami olyasmit, máris veszem fel a védekező állást, és abból csak az lesz, hogy ismét a lelkébe gázolok. Még én is. Szóval néha nem árt a távolság. - Kezdjük valami gyengébb itallal. Abból többet lehet inni, és az íze is elviselhetőbb.  - nem szoktam vállogatni az italok között amúgy a koktélt is épp olyan jó szívvel iszom, mint a sört, de nem akarom, hogy két pohár után ki rakjon, mert az a fejembe szállt. Úgy tűnik, hogy nem nagyon tetszik neki az, hogy itt maradjak éjszakára is. Pedig sokkal könnyebb lenne. Talán később még vissza térek rá.
- Ez nem is lehet kérdés! Még szép, hogy pizza! - azért szeretek még ide járni, mert nem öldököl Ben a levesekkel, meg azok fontosságával, mivel Ő sem tud főzni, ahogyan én sem mozgok túl otthonosan a konyhában. Imádom a gyors kajákat, amiket készen ki hoznak és csak annyi a dolgom, hogy megeszem, majd el dobom a csomagolását, még csak mosogatnom sem kell utána. Ha egyszer mégis el költözhetek anyu mellől, akkor egészen biztos, hogy csakis ilyen ételeken fogok élni. Mert a házimunka sem tartozik amúgy a hobbijaim közé. Csak csinálom...már muszáj.
- Amúgy szeretnék egy szívességet kérni tőled... - bukik ki végül belőlem, mintha csak ezért jöttem volna ide, pedig ez csak úgy most jut eszembe. - Ha anyu felkeres egy nap valami őrültséggel, akkor légyszi csinálj bármit, csak ne segíts neki abban. Valahogy győzd meg, jó? - az arcom közben kétségbeesetté is válik, bár valószínűleg Ben nem ért túl sokat abból, amiket mondok. Még én sem igazán tudom, hogy mire is akarok kilyukadni. - Ha azt akarja, hogy segíts neki elválni apától, akkor... légyszíves ne tedd. Nem akarom, hogy elváljanak. - magyarázom egy kicsit érthetőbben, bár nem is igazán tudom,hogy mennyit tud az otthon uralkodó káoszunkról, ahogyan azt sem, hogy anya már beszélhetett-e neki bármiről is. Remélem, hogy még nem, és akkor talán lesz esélyem meggyőzni a nagybátyámat anya előtt. Nem látok túl nagy esélyt arra, hogy sikerrel is járok, csak abban bízhatok, hogy valami csoda folytán Ben is úgy ítéli majd meg, hogy nekem van igazam, és a szüleim valóban össze tartoznak.  

outfit

music

Ben & Dora “Happiness is different from pleasure. Happiness has something to do with struggling and enduring and accomplishing.”

Azért jó, ha az embernek van egy szuper menő nagybátyja, mert van kihez menekülni, amikor kilátástalannak tűnik az élete. Az enyém pedig jelenleg nagyon is olyan, mintha az égiek eldöntötték volna, hogy megleckéztetnek azért, mert gyerekkoromban nem ettem meg a spenótot és olyan sokszor szófogadatlan voltam. Vagy nem is igazán értem, hogy mi történik körülöttem jelenleg, de azt tudom, hogy szükségem van egy kicsi nyugira, és arra, hogy valahol le vezethessem a bennem felgyűlemlő rengeteg stresszt, amit nem csak az váltott ki belőlem, hogy képtelen vagyok egy normális pasit találni, de a szüleim körüli kalamajka sem segít túl sokat az állapotomon. Sőt, végig nézve rajtuk, kicsit már el is engedtem azt a dolgot, hogy valaha is találhatok magam mellé egy normális akárkit, akire mindenki azt mondhatja majd, hogy: na ez igen! Nem mintha szükségem lenne erre, de azért néha jól esne. Mindegy is. Gondolataimból az térít észhez, hogy a motor már nem dörmög, megáll, én pedig rájövök, hogy megérkeztünk a bácsikám háza elé. Mivel ma szombat van, így pontosan tudom, hogy itthon találom, abban meg csak reménykedek, hogy egyedül lesz és nem rondítok bele semmibe. Bár elvileg nincs barátnője. Nem mintha ezt egyébként is az én orromra kötné, de elég gyakran lógok a nyakán, biztosan észre vettem volna, ha szerelmes vagy valami. Egyébként sem néz ki olyannak, aki valaha is tervezne megnősülni, pedig szívesen lennék már koszorúslány.
- Köszi a fuvart. - veszem le a fejemről a kaszkát, amit vissza is adok a tulajdonosának, majd fülig érő mosollyal intek egyet Jasonnek, aki válaszul csak biccent, aztán el is viharzik. Huh de imádom ezt a hangot, amit eme csodálatos jármű tud kiadni magából. Alig várom, hogy szert tehessek egy sajátra és végre ne csak hátul ülve élvezzem azt, amit okozni tud bennem az a két kerekű csoda. Végyakozva nézek még mindig az elszáguldó haverom után, majd szinte ugrándozva közelítem meg a már jól ismert házat. Nem kopogok, csak egyszerűen lábujjhegyre magasodok, hogy elérjem azt a virágtartót, amely alatt mindig ott rejtőzik a pótkulcs, és mintha csak haza jönnék, már el is fordítom azt a zárban. Egyszer azt mondta Ben, hogy bármikor jöhetek ide, szóval én élek is rendszerint ezzel a lehetőséggel azóta is. Be lépve a házba már bújok is ki a kabátomból és cipőmből is, és indulok el a kereső hadjáratra, mert még mindig biztos vagyok abban, hogy itthon találom a bácsikámat is. Ebben a percben pedig rá is bukkanok a nappaliban, elterülve a kanapén és megint azt a videójátékot nyomja, aminek szerintem lassan a függőjévé vált. De legalább egyedül van.
- Meglepetéééés! - kiáltom el magam és meg is futamodok, hogy mellé vágódhassak a kanapéra, bár abban azért bízok, hogy nem akarja egész este azt a hülyeséget nyomni, mert köztudott tény, hogy az ilyen elfoglaltságok számomra unalmasak. Csak azért, mert sokáig képtelen vagyok egy helyben maradni és hát azzal a játékkal ugye nem nagyon lehet mást csinálni csak ülni.
- Ez meg milyen elfoglaltság? Had próbáljam ki. - és már kapom is ki a kezéből a kontrollert, hogy helyette én fejezzem be a játékot, de nyílván nem azért, mert annyira arra vágyok, csak tudom, hogy mikor így valaki nagyon bele van merülve ezekbe a játszmákba, akkor idegesítő számukra, ha valaki bele pofázik. Nem mintha célom lenne Őt felbosszantani, de ha rajtam múlik az egész, akkor tuti, hogy hamar meghal, mert nem értek hozzá. - Azt terveztem, hogy ma nálad csövezek, szóval remélem még mindig egyben van az a nekem szánt szoba. - azt pedig meg sem kérdezem, hogy esetleg van-e valami más terve mára, mint a társaságomat élvezni, mert kizárt, hogy bármi mást válasszon helyettem. A játék pedig ebben a pillanatban véget is ér, hála annak, hogy nem figyeltem oda rendesen. Fújtatva dobom le a kezemből azt a fehér valamit, ami képes órákig ide láncolni ehhez a kanapéhoz a nagybátyámat, majd fel is pattanok, hiszen lesz időnk még ülni eleget miközben kiüresítjük a piával teli szekrényét. Jó... talán mindegyik végére nem érünk el, de éppen elég az is, ha ad abból a finom ízűből, amiből legutóbb is.
- Remélem azóta, hogy utoljára találkoztunk még mindig nem váltál árulkodós nagybácsivá és unalmassá sem. Ihatunk, igaz? - vigyorgok rá és szinte türelmetlenül várom, hogy Ő maga is megmozduljon. Ki szolgálhatnám persze magamat én is, de jobban örülnék annak, ha ketten vennénk birtokba azt a varázsszekrényt, ami valahogy mindig teli van finomabbnál finomabb italokkal.  

outfit

music