Sietve pillantottam az órámra, ami egyértelművé tette, hogy pár perces késésben vagyok a megszokotthoz képest. Hiába rohantam neki ütközve pár embernek is, de akkor is lekéstem azt a  metrót, amivel mindig oda érek a lányomért a megadott időre az iskolához. Ma még inkább pontos akartam lenni, mert péntek volt és az egyik osztálytársának a születésnapját tartották, akivel jóban lett az elmúlt hónapok alatt. Úgy volt, hogy ottalvós buliba megy, ami miatt kicsit jobban izgultam, mint talán kellene, de ez volt az első alkalom, hogy valaki másnál alszik. Ugyanakkor nálam volt az ajándék és a másik táskája, amibe az estére és a holnapinapra pakolt. Nem akartam, hogy két táskával kelljen bajlódnia az iskolában. Úgy beszéltük meg, hogy elhozom neki és utána mehet is a barátnőjéhez. Sietve verekedtem át magam a tömegben, hogy biztosan felférjek a következő metróra, majd pedig amikor megérkeztem az állomásra, akkor rohanva próbáltam meg a lehető leghamarabb visszakeveredni az utcára, hogy aztán sietős léptekkel induljak el az iskola felé.
Éppen a főnökömtől kapott üzenetet olvastam, amikor egyszer csak hangos dudálásra lettem figyelmes. Sietve pillantottam fel, hogy mi is történt és akkor láttam meg azt, amint éppen Deniz karjai között van a lányunk. Úgy néztek ki, mint aki éppen most rántotta vissza az úttestről Handet. Szerencsére a lámpa hamar zöldre váltot, így a telefonomat zsebre vágtam és átrohantam az úttesten, hogy minél hamarabb odaérjek. Esélyesen kiszúrt a túloldalon és át akart rohanni hozzám, csak persze a lámpáról és a forgalomról teljesen megfeledkezett. Alig, hogy átértem az úttesten máris kiszabadította magát az apja öleléséből és sietve futott oda hozzám.
- Anya! – majd pedig egyszerűen átölelt, mire elmosolyodtam és szorosan magamhoz öleltem.
- Szia kincsem! Bocsánat a késés miatt, lekéstem a metrót, de már itt vagyok. – próbáltam megnyugtatni őt, hogy minden rendben van és nem felejtettem el a cuccait se. Majd otthon elbeszélgetek vele, hogy mi is történt, de nem állt szándékomban ezt megvitatni Deniz előtt. Így is tökéletes hallhatta, hogy Hande miként is hívott, hiszen csak pár lépésre álltunk tőle. Ennek köszönhetően pedig úgy éreztem, mintha titkaimat őrző láda láncai kezdené megadni magát.
- Megláttalak és át akartam rohanni. Nem figyeltem, mert annyira izgatott vagyok az este miatt, de az a bácsi szerencsére elkapott és nem lett baj. – azzal a lendülettel az apjára mutatott, csak ezt egyikük se tudhatta, hogy valójában ők nem is annyira idegenek egymásnak, mint azt a látszat mutatja. Nagyot nyeltem, majd felálltam és megfogtam a lányom kezét.
- Hande, megbeszéltük, hogy óvatosabb leszel. Nem veszíthetlek el, mert akkor mi lenne velem? – majd egy puszit nyomtam a homlokára és elindultam az iskola felé, ahol már ott várt Miryam és lánya, de előtte még megtorpantam Deniz előtt. – Köszönöm, hogy elkapta a lányomat. – majd egyszerűen tovább sétáltam a többiek felé. Képtelen lettem volna ennél hosszabb ideig állni a pillantását, látni azt, hogy vajon mit válthatott ki belőle az a szó, hogy ez a kislány az anyukájának hívott. Váltottam pár szót az anyukával, majd átadtam Hande cuccait, akitől puszival és egy jó nagy öleléssel elköszöntem. Figyeltem, ahogyan távolódnak, mielőtt pedig beszállt volna a kocsiba viszonoztam az integetését és egy puszit is dobtam neki. Próbáltam egy pillanatra se hátra pillantani, hogy vajon Deniz még mindig ott áll-e. Miután elhajtottak körbepillantottam és elővettem a telefonomat, hogy megnézzem merre is kell mennem. Egyelőre nem haza akartam menni, hanem ki akartam használni az alkalmat, hogy nincs velem Hande és elkezdeni a karácsonyi bevásárlást, hiszen már csak pár hét volt addig.
Lassú léptekkel indultam meg a pláza felé, közben pedig próbáltam a gondolataimat is rendezni, ha pedig egyszer csak feltűnt mellettem, akkor aprót sóhajtottam.
- Nem tudtam, hogy felcsaptál zaklatónak. – persze ironikusnak szántam, de tekintve, hogy követett és nem értettem, hogy miért, hiszen legutóbb amikor találkoztunk, akkor eléggé úgy tűnt, hogy megvan mindene. Volt mennyasszonya, meseszép háza – legalábbis amennyit láttam belőle -, így nehezen tudtam elhinni azt, hogy pont az én társaságomra vágyna. Főleg mivel a legutóbbi találkozásunkkor pont az ellenkezőjét sugallta. – Ha a projekt felől akarsz érdeklődni, akkor nem tudok segíteni. Teljesült a vágyad és egy tapasztaltabb munkatárs kapta meg. – bár ezt biztosan ő is tudja, hiszen sok hét eltelt már a találkozásunk óta és úgy tudom azóta egyre jobban halad a kivitelezés és a tervezés is. Igaz, én se igazán küzdöttem érte, de nem is akartam. Képtelen lettem volna állandóan mosolyogni arra a nőre, aki azzal a férfival élt, aki egykoron a világot jelentette számomra, akivel megannyi közös álmunk volt, amiből egy valami teljesült is, még pedig a gyerek.
Plázába érve egyből a liftek felé vettem az irányt, de balszerencsémre még ő is pont befért. A következő emeletem mindenki kiszállt, csak ketten maradtunk. Már majdnem újra megszólaltam, amikor a lift egyszer csak „rándult” egyet, mire sietve kapaszkodtam bele a karjába, aztán egyszerűen megállt valahol a két emelet között. Idegesen pillantottam körbe, de rá kellett jönnöm, hogy az ő oldalán vannak a gombok.
- Talán megnyomhatnál valamit, vagy megpróbálhatnál segítséget hívni. – kicsit riadt volt a hangom, de egyelőre csak egy hangyányit pánikoltam be. Megigazítottam a sálamat és reménykedően pillantottam a gombok irányába, mintha azt várnám, hogy pár másodpercen belül ismét elindul és esélyem lesz elszökni mindaz elől, amit Deniz magával hozhat az életembe.

Csak egy sétát akartam megejteni, átakartam menni az út túloldalára a zebrán, mikor aztán egy lány megindult hirtelen ötlettől vezérelve, így megállítottam, visszahúztam, mielőtt elcsapnák a közlekedő autók. Még akkor sem engedtem el, mikor kicsit biztonságosabbá vált a helyzet. Mégis hol vannak a szülei? Mégis hogy lehet egy ekkora gyerek egyedül? Micsoda felelőtlen szülők! A lányt néztem, majd körül pillantottam, vajon találok-e aggódó anyát, vagy apát a környéken. Másfél óra múlva hívnom kell apámat és össze kellene szednem hozzá a gondolataimat. Túl sok lesz és a hívás is hosszadalmas lesz már most érzem. De ez van. Nem rokkanok bele. A kislány hirtelen ismét szaladni kezdett, de már nem az úttest másik oldalára, így ahogy felcsendült az anya kiáltása, talán megkönnyebbülés volt rajtam tapintható. Mondjuk Yaseminre nem számítottam, így meglepett az érkezése. Hogy ő a felelőtlen szülője a gyermeknek. Nem zavartam meg az ölelkezést, de a kislány legalább bevallotta, hogy megmentettem. Van egy leánya... szóval túltette magát rajtam és a múltkori csak a meglepettségtől lehetett? Bármi is volt közöttünk annak vége...jah, meg ahogy azt elgondoltam. Apró mosoly tűnik ajkam szélére, ahogy elbúcsúznak, majd mindenki megy a maga dolgára. Igen, megyek a nő után, aki természetesen észleli a jelenlétem attól függetlenül, hogy a mobilomat bűvölöm. De végül sikerült mellé érnem, szavaira szemet forgattam és elpakoltam a mobilom.
- Ne csináld... - nem vagyok zaklató, de érdekel hogyan megy a sora. A jegyesem előtt nem beszélhettem róla, piszok féltékeny és nem akartam hogy jelenetet rendezzen, így talán most dumálhatunk. De valóban fel is hozza a munkát, ám most nem érdekel mindez, más annál inkább.  
- Nem érdekel a munka. Nem ez ügyben játszom most a zaklatót. - pfff, még a feltételezés is sértő. Még ha nem is komolyan gondolta a dolgokat. De nem fogok megsértődni, nem olyan fából faragtak, amúgy meghátrálni sem fogok. Egyedül vagyunk, ez az ami most számít.  
- Csak sajnálom a múltkori zendülésemet. Nem az irányodba szántam. - bocsánatkérés, de ha nem fogdja el, hát akkor is ott lóghat a levegőben. A pláza épülete elénk tárult, apró szusszanással vetem tudomásul, hogy a zajongások miatt lehet hangosabban kell beszélnem. Ez van...beszélni akartam vele, így ez sem lehet kifogás, hogy miért nem tettem meg. A liftbe érve mintha kényelmetlenség érzése vált volna valóra. A közelében voltam, de neki nem tetszett. Bár mit is reméltem ettől a helyzettől? Hogy a nyakamba ugrik? Ugyan. Ott a menyasszonyom, akivel egyáltalán nem szeretjük egymást, csak a pénz miatt vagyunk együtt... a tapintatlanságom az egekben volt a legutóbb és meg is bántottam. Kiengesztelném, de az felérne egy randival. De ott a lánya, szóval lehet valakije, így ez felejtős. Az ujjait nem nézem meg, az nem mindig számít, hogy van-e rajta ékszer, vagy bármi ehhez köthető dolog. A lift kiürült, mi pedig mehettünk tovább, ám a lift megadta magát és leállt. Csend telepedett ránk. Szóval nyomkodni kezdtem az összes gombot, sikertelenül. Nyeltem egyet, kényelmetlenség lett úrrá rajtam, nem pánikoltam, ám nem tetszett ez a helyzet. És a vészhívó gomb sem működött... elővettem a telefonomat és a segélyhívót pötyögtem...felvették, így riasztottam is őket a probléma feltárásával. Szíves türelmünket kérték és hogy ne kezdjünk el pánikolni... oké.
- Legyünk türelmesek... - szólalok meg irányába is a vonal bontása után, fordulok is felé, hogy figyelemmel tartsam.  

Elmosolyodtam, hiszen míg pár pillanattal korábban azt mondta, hogy ne csináljam, addig most meg ő maga is zaklatónak mondja magát. Tudtam, hogy nem zaklató, még ha most úgy is viselkedett. Nem értettem, hogy miért követ, hiszen körülbelül 7 éve már annak, hogy elváltak az útjaink, mert ő így akarta, akkor most még is miért nem járja azt az utat, amit választott? Miért követ engem? Egyszerűen nem értettem, hiszen tényleg úgy éreztem, hogy mindene megvolt, ami mellettem talán soha nem jött volna össze. Az én családom nem volt olyan jómódú, mint az övé, de a szüleim úgy szerették őt, mintha mindig a családunkhoz tartozott volna, de talán a szeretet olykor kevés, hiába azt tanítják a történetek, hogy a szeretetnél nincs fontosabb. Talán van, csak fogalmam sincs arról, hogy mi lehet az.
- Ne aggódj, nem vettem magamra. Gondolom mind a kettőnket meglepett ez a váratlan találkozás, érthető hogy az is befolyásolta a találkozót. – egy kicsit rosszul esett, de ennyi és nem több. Felnőttünk és változtunk. Nem igazán ismertük már a másikat, még ha egykoron annyira könnyedén tudtuk azt is, hogy mire gondolhat a másik, hogy elegendő volt egy pillantás, mert szavak nélkül is megértettük a másikat. Az akkor volt, ez meg most van. Nem tudtam, hogy min ment keresztül az elmúlt évek alatt, mi formálta őt, ahogyan ő se tudta, hogy nekem mikkel kell szembe néznem. Egy biztos volt, hogy erősebb lettem, legalábbis szeretném azt hinni, hogy így van.
Láttam a pillantását, hogy a kezemre siklik, de nem tettem szóvá.  Nem viseltem gyűrűt, hiszen nem volt kiét. Egyetlen egy személytől volt, akitől elfogadtam volna azt, de ő egyszerűen elsétált megannyi álmot és ígéretet összetörve ezzel. Szerettem volna minél hamarabb kiszállni ebből a liftből, szerettem volna egyedül maradni, mert a közelsége még mindig hatással volt rám. Elfeledett álmok és remények ébredeztek a lelkem legmélyén annak köszönhetően, hogy itt volt, de úgyis tudtam, hogy mi lesz a vége… az, hogy majd le kell metszeni a remény és az álmok virágait, mielőtt igazán szirmaikat bonthatnák, ahogyan hajdanán is történt.  Gyűlöltem, hogy nem tudom kizárni őt, hogy még mindig ott szunnyad az iránta érzet szerelem parazsa, ami mintha csak ennyi éven át is arra vált volna, hogy valaki végre felélessze és ragyogó, színpompás tűzkavalkáddá váljon. Pedig ez soha nem fog megtörténni, már új élete van, új szerelme van és jobb, ha ezt elfogadom, mert ha volt is még remény ennyi éven át, akkor most már biztosan nincs.
A lift kiürült, ketten maradtunk, aztán megállt, mintha a balszerencse áradása még csak most kezdődne. Ki kellett volna szállnom az előző emeletem és inkább gyalog továbbmenni, hátha elveszti a nyomomat a tömegben, de nem, persze én ostoba módon maradtam és most még az élet is úgy döntött, hogy ideje kalitkába zárnia minket. A feszültséget és a tanácstalanságot szinte tapintani lehetett, mintha csak tényleg ráébredtünk volna arra, hogy most nincs menekvés. Aminek köszönhetően vagy a ki nem mondott szavak fognak felemészteni minket, vagy ha megtörünk, akkor meg esélyesen a kimondott dolgok fognak porrá zúzni mindent, amiben eddig hittünk.
Lemondó sóhajjal vettem tudomásul, hogy várnunk kell, de legalább valaki biztosan a segítségünkre fog sietni. Megfordultam és az üvegfalon át néztem az alattunk elterelő plázát, az embereket, ahogy mindenki siet a saját kis dolgára. Szívesebbn lettem volna most ott, mintsem itt. Kicsit idegesen nyúltam a nyakamhoz, mintha csak egy medált szeretnék megfogni, ami régen is képes volt megnyugtatni, de most nem lógott ott semmi se. Régóta nem viseltem a tőle kapott ékszert, mert még inkább emlékeztett a hiányára és úgy éreztem, hogy az az érzés teljesen felőröl.
Végül leraktam a táskámat a földre, kibújtam a kabátomból és azt is leraktam a földre. Nem érdekelt, hogy mennyire lesz piszkos, majd kimosom, mert le akartam ülni rá. Felhúztam a lábamat és a fejemet a térdemre hajtottam, miközben a belső csatáim egyre inkább szétcincáltak.
- Mond ki Deniz, amit szeretnél, mert megőrjít ez a csend és tudom, hogy van valami, amit meg akarsz kérdezni. – legalábbis ha még mindig megy az, hogy értsük egymás legapróbb mimikáját is, akkor nem tévedtem és tényleg valami nagyon foglalkoztatta. – Az érdekel, hogy hol van Hande apja? – kérdőn néztem fel rá, ha ő még mindig állt. Ha pedig megerősített benne, hogy tényleg ezen tépelődik, vagy legalábbis ez az egyik dolog ami foglalkoztatja őt, akkor aprót sóhajtottam és haboztam. Kerestem a megfelelő szavakat, mert azt még se mondhattam, hogy jelenleg itt van közvetlen közelemben. Az hatalmas nagy ostobaság lett volna a részemről.  – Ő úgy döntött, hogy nem kíván az életünk részese lenni többé. Pontosan azon a napon szakított velem, amikor elmondtam volna neki, hogy babát várok, így soha nem mondtam el. Nem akartam, hogy csak emiatt maradjon mellettem, ahogyan arra se vágytam, hogy netalán azt mondja, vetessem el. – hangom szomorúan csendült, de ügyeltem arra, hogy igazat mondja, viszont még se lehessen biztos abban, hogy ki is lehet ez a fickó. Nem tudtam kimondani azt, hogy ő a gyerekem apja. Igaz, hogy ő is elhagyott, de ezt akár más is megtehette. Nem ritka manapság, hogy párok szakítanak és talán még nem gondolt bele abba se, hogy Hande körülbelül mennyi idős lehet. Esélyesen ez az én szerencsém.

A találkozó hirtelensége is és az ott léte is befolyásolta a beszélgetést. Meg persze a menyasszony jelenléte is, aki mellett nem tehettem meg azt, hogy ismerősömként ragyogom be Yasemint. Ráadásul már régóta nem ismerjük a másikat, így nonszensz volt, hogy mosolyogjak a jelenlétén. Az viszont jó érzés volt, hogy újra láthatom és hallhatom őt. Semmit sem változott szinte, még jellemre sem, bár most megmakacsolhatta magát...okkal. Nem zavart és nem is hoztam fel a dolgot, hiszen ezer meg egy dolga, problémái lehetnek, mint akárki másnak, szóval hagytam annyiban egy kicsit. Nem mintha olyan sűrű találkozókat akarnák megejteni mostanában. Az életünk és álmaink, céljaink külön váltak, más utat kezdtünk meg mindketten ezelőtt évekkel, így ezt elfogadnom nehéz...túlléptem rajta. Úgy ahogy. Hiába akarom úgy ahogy régen...volt pár másodperc gondolatom rá, hogy elengedem a múltunkat és nem engedek a kísértésnek, hogy jövőt generáljak belőle. De a lift megakadt és változott a helyzet is. Feszültséget éreztem rajta, azt tudtam eddig is, hogy piszok mérges rám, azt is tudtam úgy ahogy, hogy miért...de ez a csend mely itt a liftben ránk telepedett...vágni lehetett az összes érzelmet közöttünk. Végül megszólalt a nagy idegességében, hiszen kicsit elkezdett pánikolni, talán a jelenlétem zavarta, nem tudhatom, hogy mi hozta ki belőle mindezt. Letelepedett a földre, lepillantottam rá. Magyarázni kezdett a lányáról, ám nem akartam kérdezni semmit sem róla. Az ő élete...jó persze felrúgnám azt a szemetet, aki elhagyta őt egy gyerekkel és nem maradt, hogy együtt neveljék, de ebbe tényleg nincs beleszólásom. Az ő élete és a lányáé. Bizonyára jól megvannak így kettecskén. A zárt liftajtóra pillantottam.  
- Sajnálom. Biztos nem lehet könnyű. - fingom nincs a gyereknevelés rejtelmeiről, mert jelenleg nem áll úgy a szénám, hogy akarjak egyet. Meg hát, ha akarnék is, az nem biztos, hogy most azonnal lenne és nem is attól a nőtől. Meg úgy lényegében anyám már unokázni akar, de sem időm, sem olyant nem tudnék rá szánni, hogy biztosan mindennap mellette lehessek, hiába a cég...az most fontos, többet jelent, hiszen abban van az összes pénz. És nem kis vagyonról beszélünk. Talán ez is már csak az apámnak a hóbortja, talán csak neki a fontos...én meg csak sodródom. Letelepedtem magam is a földre, miközben őt hallgatom, hogy a kiscsaj apja magukra hagyta őket...de mitől lett most szófosása...tényleg nem akartam ilyesmit kérdezni. Csupán a hogyléte érdekelt. Egy olyan gyerek lényegében nem érdekel, mi nem az én vérem...
- Ezt most, miért nekem mondod el? Nem értelek... - kérdezem rá pillantva óvatosan, hiszen egyáltalán nem gondoltam semmire sem velük kapcsolatban, de végül eszembe jut egyetlen egy dolog. Amit azért félve teszek fel számára.  
- Yas...pénz kell? Pénzszűkében vagy? Megtudtok élni? - kérdezem halkan, hiszen bármi oka lehetett annak, hogy ezt felhozta nekem, de hirtelen csak erre az egyre tudok gondolni. Amúgy a pénz nem akadály...adok, mondjon egy összeget és adok csekket...  

Szavaira felvontam a szemöldökömet, hiszen talán tényleg ostobaság volt ennyire beavatnom őt, vagy az is lehet tudat alatt abban reménykedtem, hogy talán ráébred a szavaimban rejlő igazságra és végre összerakja a képet, hogy az az édes kislány az ő kislánya, de nem így lett és mielőtt felelhettem volna arra, hogy miért is mondtam neki mindezt el, azelőtt újra megszólalt.
Hiába csendült halkabban a hangja, a szavai tőrként fúródtak a mellkasomba és úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon is vágott volna. Tényleg ezt hiszi rólam? A düh pillanatok alatt lobbant fel az íriszeimben, ami nem sok jót ígért, pedig kevés olyan dolog létezett a világban, amivel ki lehetett akasztani. A hányinger elfogott, ahogyan az apját juttatta eszembe, mert egyszer tényleg összetalálkoztam vele, miután szakítottunk és még mindig jól rémlett, hogy minek nevezett vagy mit hitt, hogy miért is estem teherbe. Kezemet a szám elé kaptam, mint aki tényleg mindjárt hányni fog, de helyette csak a másik kezemet szorítottam ökölbe.
- Legszívesebben képen törölnélek. – ejtettem ki a szavakat a lehető legridegebb hangomon, de soha nem voltam az erőszak híve és ezt ő is tudta és még soha nem mondtam ilyet senkinek se. – Semmiben nem különbözöl apádból, pontosan ugyanolyan vagy, mint ő volt hajdanán. – közben pedig azt kívántam, hogy bárcsak inkább máshol lehetnék, vagy csoda történne és eltűnhetnék erről a helyről, örökre. Jelenleg nagyon is gyűlöltem Allahot, amiért újra az utamba sodorta őt. – Sose kellett a családod pénze. Eddig is mindent megoldottam egyedül, ez után is meg fogok. – határozottan csendült a hangom és még csak ekkor nyújtottam újra ki az ujjaimat, mert egészen eddig ökölbe szorult a kezem és a körmeim a tenyerembe vájtak. Kíváncsian vettem szemügyre a körmeim által hagyott nyomot a tenyeremben, majd lehunytam a szememet és hátradöntöttem a fejemet, miközben próbáltam elszámolni tízig, de csak ötig jutottam.
- Tudod, eddig megannyi kétely élt bennem, hogy mi is lenne a jó a lányom számára, de a szavaid után már egy fikarcnyi se maradt bennem. Nem tudom, hogy mi változtatott meg téged ennyire, hogy ezt gondold rólam, de azt hiszem hálás vagyok azért, hogy a lányom nem ismeri az apját és a családját, így legalább nem hiszi azt, hogy a pénz jelent mindent a világban és nem gondolja azt az emberekről, hogy csak a pénzt akarják. - düh, fájdalom és szomorúság mind megtalálható volt a hangomban és nem is gondoltam arra, hogy ezzel újabb támpontot is adhatok az igazsághoz. Ahhoz túlzottan is tomboltam mélyen legbelül, mintha még nem ejtett volna még elég sebet rajtam a múltban, ezért a jelenben tovább folytatja.
- Ezért követtél? Mert ha igen, akkor feleslegesen, vagy úgy érezted, hogy jó buli lehet újra sebet ejteni rajtam?  – kicsit cinikusan csendült a hangom, és újra rajta állapodott meg a pillantásom, ami inkább tűnt dühtől fortyogónak, mintsem egy kedves és barátságos pillantásnak.

Nem tudtam mi okozta a problémát, de hamarabb rájöttem a dologra...én vagyok a probléma forrása és ezt a szavaiból is leszűrtem. Ha nem is én, akkor a szavaim tették őt morcossá. Ezelőtt sem hallottam tőle ezt a hangszínt, így ezzel most meglepett és ugyan nem ijedtem meg...de visszaszívtam a szavaim. Apámhoz hasonlít ezzel az elhangzott szavakkal, pedig csak jót akartam, de ezek szerint apám beszélt vele a hátam mögött. Hogy merészelte? Sosem mondta, hogy beszéltek akár egy szót is...így félig értem a dühét, de nem akarok hozzá hasonló lenni. Az meg hogy megold egymaga mindent, sejtettem. Hiszen nem arról volt híres, hogy feladja, vagy valami bűnös ok folytán eladja a testét, hogy pénzhez jusson. Most is a jószándék vezérelt, talán félre értette a szándékaimat. Mindegy, magyarázkodni máris felesleges, hiszen úgyis a saját igazát fogja hajtani.
- Tudom... - suttogtam, miközben az ajtóra pillantottam, hátha történik valami, de mozdulatlan maradt minden, mint ezelőtt pár perccel. Nem menekülni akartam, sokkal inkább megbeszélni ezt az egészet. Csodálatosan határos módon nem tudom honnan és hogyan kezdjem el. Szarban csücsültem szinte. Tovább figyeltem őt inkább, ahogy hátra dönti a fejét, ahogy újra megszólal. S kíváncsivá tett. Mindig is az voltam az irányába, attól független kerestem-e vagy sem az évek alatt. Mindig volt egy apró jel, hogy képet kutassak fel utána, s azt napokig képes voltam nézegetni. Még így is hogy jegyesem van, de ez most mindegy is. Csupán a szavai miatt kúsztak feljebb szemöldökeim. A lányáról beszél és fogalmam sincs miért nekem hozza őt fel? Mi közöm van nekem hogy a lánya milyen jellemmel nevelkedik fel a jövőben? Nem is fogok találkozni vele, nevelje úgy ahogy akarja...nem kell pénzéhesekkel sem találkoznia...én sem vagyok az. De miért nekem mondja ezt? És mégis ki az apja...meg a családja többi tagja...? Ugye nem Yasemin? Miért hozta volna fel ezt így? Eddig nem zavarták az ilyen dolgok, csak most hogy megérdeklődtem mindezt tőle? Mégis mi a fene folyik itt?  
- Yara... - suttogtam kissé már kétségbeesetten, kerestem a szavakat, a kérdéseim megfagytak, kimondatlanok maradtak, nem tudtam hogyan kellene feltennem mindezt a számára. Dehát elmondta volna, ha erről lenne szó, nem? Miért titkolózna, ha mégis? A pénz miatt? A családom miatt? Mégis mi a nyavalya folyik itt? Javítson ki, de remélem, hogy tévedek! De mikor felháborodik és kérdésekkel bombáz, már én sem tudok nyugodt lenni, főleg hogy az előzőek hatása alatt állok még mindig.
- Yas! Fejezd be! Nem ártani akarok! Hát nem érted, hogy a segítségemet akarom adni? Olyan makacs vagy, mint még soha! - vágtam a fejéhez mindezt, majd hátra döntöttem én is a fejemet, szusszantam egyet, hogy a nyugalom újra egyesüljön velem.
- Ha csak menekülni tudsz, add fel. Menj haza. Egyáltalán minek jöttél el egész idáig? Odahaza is találhattál volna munkát, itt nem sokan fogják szívlelni a gyerekes témát. - szólaltam meg míg lassan felkeltem a helyzetemből és a gombok felé álltam, hogy végig nyomjak megint mindent, de semmi változás nem történt. Ez new york. Itt nincs senkije se, odahaza ezerszer több segítséget megkapott volna, akire rábízta volna a kislányt... szóval érthetetlen volt számomra a világ végére való utazása. Magamat még megértem, na de ő?  

Amikor kiejtette azt az egy szót, ahogyan hajdanán hívott, akkor ajkam megremegett, lehunytam a szememet és egy könnycsepp gördült végig arcomon. Egyedül ő hívott így és megannyi boldog emlékem kötődött hozzá, amik mostanra már inkább fájdalmat okoztak, mintsem örömet. Hajdanán az életünk összefonódott, megannyi ígéret és ábránd mentén, amik aztán elillantak és nem maradt más, csak egy omladozó vár, egy rét, ami szép lassan kiszáradt és az élet elillant belőle. Soha nem tudtam más férfit szeretni úgy, mint őt. Szerettem volna kiállítani, azt mondani, hogy ne hívjon így, mert már nincs joga hozzá, de egyetlen egy hang se jött ki, csak hagytam, hogy a könnycsepp arcomon végig gördüljön és a mélybe zuhanjon, ahogyan hajdanán én zuhantam, amikor egyszerűen elsétált és magamra hagyott.
A szavak egymást követték, nem érdekelt, hogy mit okozok a szavaimmal, már nem számított semmi se, mert elvesztem és míg az elmúlt években talán élt egy kis remény, addig mostanra már az is kezdett egyre haloványabbá válni, mint aki csak arra vár, hogy egy utolsó lökést kapjon és szertefoszoljon, mintha soha nem létezett volna. Egy részem talán azt akarta, hogy végre az igazság kibukjon, hogy úgy szenvedjen, mint én szenvedtem akkor, amikor magamra hagyott, hogy végre rájöjjön arra, hogy miről is maradt le az elmúlt évek alatt, de úgy tűnt, hogy nem lát át a mondandó mögött rejlő igazságon, mire elhúztam a számat és sóhajtottam.
Felhúztam a szemöldökömet, a düh tüze pedig újabb farönköket kapott a szavainak köszönhetően, majd keserűen elnevettem magam és pillantásomat az övébe fúrtam.
- Te tényleg azt hiszed, hogy csak úgy habozás nélkül elfogadnám azt a kezet, ami egyszer már belém mart? Egy olyan ember segítségét, aki a sötétségbe lökött, mintha semmit se jelentett volna számára a közös éveink? – kérdőn fürkésztem őt és elveszetten. A düh szikrái mellett megjelentek azok az érzések, amiket mindig is igyekeztem elrejteni a világ elől. A fájdalom, szomorúság és az elveszettség.
Hova lett az a férfi, aki hajdanán elrabolta a szívemet? Ki volt ez, aki itt volt velem?
- Ezt tényleg komolyan gondolod? – döbbenten csendült a hangom, mint aki nem ért semmit se, de ekkor még nem keltem fel. – Van egy rossz hírem, maradni fogok, mert egy nagyon is elismert cég megkeresett és munkát ajánlott, én pedig elfogadtam. Tudod, őket nem zavarja a gyerek. – komolyan csendült a hangom, majd sóhajtottam egyet, aztán felálltam.
Azt mondják, hogy a düh rossz tanácsadó, ahogy a fájdalom is, de most még is hallgattam rájuk. Azt akartam, hogy végre neki is fájjon és ne gondolja azt, hogy ő bármit megtehet velem.
- Te tényleg nem érted, Deniz? – kíváncsian fürkésztem őt, majd jégcsappá változott a hangom. – Hande a te lányod, de ha apádon múlt volna, akkor soha meg se született volna. Azon a napon akartam elmondani, amikor úgy döntöttél, hogy a semmiből kiradírozol az életedből. Sokáig őrlődtem, aztán végül úgy döntöttem megkereslek és megpróbálom megérteni miért is döntöttél így, talán el is mondtam volna neked, de helyette az apáddal találtam szembe magam. Tudod, ő is azt hitte, hogy a pénzzel mindent el lehet intézni. Egy vaskos borítékot nyomott a kezembe, hogy megöljem az unokáját és soha többé ne keveredjek a közeledbe. A pénzt hozzávágtam, én pedig elsétáltam és megfogadtam, hogy többé nem fogom ilyen szörnyek közelébe engedni a gyerekünket.  – minden egyes szó, amit kiejtettem új sebet ejtett rajtam, szinte saját magamat is elpusztítottam, de úgy éreztem, hogy többé nem akarok hallgatni. Kegyetlenné váltam volna én is? Magam sem tudom, csak azt tudtam, hogy muszáj beszélnem. Ha tudtam, akkor közelebb léptem hozzá. – Tudod, az, ahogy viselkedsz velem csak abban erősített meg, hogy jól döntöttem, mert egyre inkább kezdesz hasonlítani arra az emberre, akire hajdanán nagyon nem akartál. – szomorúan, fájdalommal átitatottan csendült a hangom és letöröltem a könnyeimet, amik időközben megjelentek. – Ez soha nem a pénzről szólt…  - elléptem tőle és a lift másik falához simultam, karomat védelmezően magam köré fontam, mintha az megóvhatna attól, hogy darabokra hulljak. Csak indulna már el ez a rohadt lift, hogy ne kelljen szembe néznem mindazzal a kárral, amit a pillanat heve hozott magával.


I don't wanna hate you
Kills me that have to
The only way that I can get some sleep alone

Would've loved you down to the grave
It kills me how you don't feel the same
Can't make somebody love somebody
Sometimes good things fall apart
You're in my head, it's not your fault
Can't make somebody love somebody

Hagytam, hogy miattam hulljon a könnye. Hagytam, hogy az érzéseim magam alá temessenek és rajta csapódjanak le. Nem akartam korábban sem megbántani, de akadnak pillanatok, mikor az ember nem tud csomót kötni a szájára. Ez is egy ilyen pillanat volt. Nem akar tőlem segítséget semmilyen formában. Mert ellöktem magamtól, hogy az igazán fontosabb dolgokra tudjak fókuszálni. Igen... valóban ez történt. Ő pedig nem hajlandó semmiben sem támogatni...de nem is vártam mást. A múltat nem tudom helyre hozni, ahogy a jövőbe sem láthatok, így a jelent kell rendbe rakni. Még akkor is, ha az utálatával állok szemben. Vártam már ezt a pillanatot, de arra nem számítottam, hogy az ennyire fájni fog. Nem is vagyok annyira kemény, mint az akartam egykor, vagy szerettem volna. Hiszen itt van a lány, akit annyira, de annyira szerettem és még most is képes érzéseket előrántani belőlem...pedig másodjára találkoztunk, mióta itt élek New Yorkban. Ő pedig épp most éli át velem kapcsolatban a dühöt és a csalódottságot. Hogy fáj-e? Nem tudtam mit váltok ki ezekkel. De most már képben vagyok. A munka miatt maradni fog, hiszen sokkal nagyobbat dobbanthat itt, mint odahaza. Így talán mindent megadhat magának és a gyerekének. Rendben. Ha ez a cég ilyen nagy, akkor nem verheti kenterbe az én cégemet. Nem versengek, eszembe sem jutna vele ezt tenni és tönkre tenni az álmait, a célját, de észben tartom mindezt. Hiszen több kiemelkedő cég is jelen lehet több ízben erre felé.
- Gratulálok... - nem csalódott a hangom, inkább elismerően csendőlt, ám nem a legőszíntébb volt, mit eddig hallhatott tőlem. De elismertwm, hogy tényleg jó helyre került. Csak dobbanjon felfelé és legyen jobb helyen ezen belül. A többi rajta múlik, ahogy az eddigiek is. A következő szavaival kalapácsként dobbantja be a mellkasomat. A gyerek téma...az én gyerekem. Ijedten nézek rá és értetlenül hallgatom őt. A saját apám akarta megölni az én gyerekemet? Csakhogy ne álljon az utunkba? Az utamba...ha ezt tudom...de nem tudtam!
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza halkan... szinte hitetlenül, de mégis elhiszem mindezt, figyelembe véve mennyi idő telt el és mennyi idős a gyerek...és Ő sosem hazudna ilyesmiről. - Ezt...ha ennyire fontos volt...márpedig miért ne lenne fontos Yas! A gyerekemet hallgattad el előlem! Pedig számtalan mód elmondhattad volna... apám nem akadály, miért neki hittél? Miért nem szóltál egy szót sem!? - hallgatok el, hiszen valóban bejelentettem neki, hogy más utat fogok járni, de akkor még nem tudtam a gyerekről. Azt akartam, hogy más céljai legyenek, de ha tudok a gyerekről, akkor ő lesz a fontosabb, akkor hátat fordítok a családomnak, hogy az elsők között szerepeljen Yas és a közös életünk! Figyelem a lányt, ahogy távolságot tart tőlem... ahogy beszélni kezd.
- Ne merészelj így beszélni rólam Yasemin! Apám olyasmibe lökött bele, amit egyáltalán nem akarok! Ha tudok akkor a terhességről, akkor minden másképp történt volna...de feadtad a küzdelmet és elengedtél... - igen, én szakítottam vele, mert másképp nem tudtam volna elengedni, de tényleg, ha bevallja a dolgokat...akkor maradok, akkor hátat fordítok a cégnek, a mindennek, hogy együtt örömködjünk, együtt teljesedjen ki a közös életünk. De így...  
- Nem a te hibád...sajnálom, nem így értettem. - túrtam a hajamba keserűen. - Nem hiszem el...apa tudta a terhességed és nem szólt róla... mindig az szúr hátba, akire nem számítasz...ismered az érzést, igaz? - dörgöltem meg az orrnyergemet és úgy emelem rá a pillantásom. Csalódott. Bennem. Minden téren és ezt most hogy hozzam rendbe? Sehogy? Olyan nem lehet... mindig van előre és mindig kell lennie megoldásnak.

Soha nem akartam elmondani, de most még is megtettem és esélyesen túlzottan kegyetlenül is, de elegem volt abból, hogy állandóan a pénzzel jött, mintha minden arról szólna. Pedig voltak sokkal fontosabb dolgok is a világban a pénznél, nem csak azzal lehet minden megoldani. Elfáradtam és azt akartam, hogy neki is fájjon, ne csak nekem, hogy végre talán kicsit megértsen és rájöjjön arra is, hogy mennyi mindent elveszített. Hajdanán bármit megadtam volna neki, de most már magam sem tudom. Vannak olyan bűnök, amiket meg lehet bocsájtani és talán az ő tetteit is, de ebben magam sem voltam biztos. Megannyi kérdőjel volt a fejemben ilyen téren, de legalább végre tudta az igazságot. Nem egyedül kellett tovább cipelnem a terhet, hogy ezek után pedig miként lesz? Azt, magam sem tudtam, de a véleményem továbbra se változott. Nem akartam Duru család közelébe engedni a lányomat és azt se fogom hagyni, hogy megpróbálják elvenni tőlem. Ha egyszer erre kerülne sor, akkor lehet még a főnökömmel is beszélnék. Ő biztosan ismer jó ügyvédeket, vannak gyerekei is és annyira kedves, barátságos volt, mint az apám. Reméltem, hogy Jack segítene, de leginkább abban próbáltam hinni, hogy nem rántottam a nyakamba még több gondot a kirohanásommal és semmi ilyen nem fog megfordulni Deniz fejében. Ennyire kegyetlen még ő se lehet...
Kérdését hallva keserűen elnevettem magam és az íriszemeimet ráemeltem, majd úgy néztem rá, hogy tényleg nem érted?
- Még is mit kellett volna mondanom, Deniz? Úgy döntöttél, hogy elhagysz és nekem miért kellett volna magyarázkodnom, ha te se tetted. Soha nem tudtam meg, hogy miért szakítottál velem. Egyszerűen csak véget vetettél mindennek, mintha csak egy kellemes kis időtöltés lettem volna és nem több. – keserűen csendül a hangom, olykor kicsit meg is remeg, de a könnyeimet visszatartom. Lassan beszívom a levegőt, pár pillanatra lehunyom a szememet és próbálom lenyugtatni a kitörni akaró szörnyet, ami ennyi éven át elnyomva élt a rejtekében. Most viszont ki akar ismét törni, pusztítani akar, fájdalmat okozni annak a férfinak, aki nekem is fájdalmat okozott. – Te se gondolhatod komolyan mindezt. Közlöd, hogy elhagysz, én meg közlöm veled, hogy gyereket várok. Mit oldott volna meg? Semmit se, csak köteleségből mellettem maradtál volna? – megforgattam a szememet, mert ismert már annyira, hogy azt úgyse hagytam volna. Nem kellett volna a szánakozása, ahogy a kötelességtudata se, ha engem nem akart, akkor már úgy éreztem, hogy a lányunkat se akarná. Minden döntésnek következménye van, ahogy az övének ez lett. Az enyémek meg egészen idáig sodortak. Jó életem volt, sőt, csodálatos, most még is kicsit úgy éreztem, hogy romokban hever az egész. Sietve pillantottam a gombok irányába, mintha csak abban reménykednék, hogy végre elindul.
Könnyedén rontottam neki, mellkason löktem, a pillantásomban ott lobogott a düh által életre keltett tűz, amit a szavaival idézett elő.
- Én adtam fel!? Nekem kellett volna küzdenem!? Tényleg annyira nem akartad? Ha így volt, akkor miért sétáltál el! Ne merd az én nyakamba kenni az egészet! TE DÖNTÖTTÉL ÚGY, HOGY AZT AZ ÚTAT JÁROD!!! – a képébe ordítottam, mert nem volt joga ahhoz, hogy az én nyakamba varrjon mindent. Végül távolabb léptem tőle, letöröltem a könnyeimet, amiket időközben már nem tudtam visszatartani. A kezem remegett, de valójában az egész lényem. Mély levegőt vettem, miközben hajamba túrtam és lassan fújtam ki. Újra és újra megismételtem, mielőtt teljesen elveszíteném a fejemet.
Nem érdekelt a bocsánatkérése, lepergett rólam, hiszen a szavaival újra bántott és ebben a lelkiállapotban nem igazán tudtam megérteni vagy átérezni az ő feldúltságát. Egyszerűen csak el akartam sétálni innen és átkoztam minden egyes Istent és a sorsot, meg bárkit, aki úgy intézte az itt létünket, hogy újra, meg újra egymásba botlottunk ennyi év után. Miért nem maradhattunk távol egymástól? Miért pont most nyitotta ki valaki a pokol eme bugyrát?
- Igen, ismerem. – hangom ridegen és hűvösen csendült, ahogyan a pillantásom is fagyossá vált. Nagyot nyeltem, majd megköszörültem a torkomat, miután minden cuccomat a kezembe vettem és elég erőt éreztem ahhoz, hogy megszólaljak.
- Továbbra sincs elvárásom feléd Deniz, nincs semmi kötelességed, mielőtt ebbe ringatnád magad. Nem kell a pénzed, semmire nincs szükségem a Duru családtól. Ahogy eddig is megoldottam mindent, úgy ezek után is meg fogom. Éld csak tovább azt az életet, amit hajdanán választottál. – hangom határozottan csendült és ez volt talán az én utolsó késszúrásom az irányába mindazért, amit ő és családja tett velem. Nem akartam, hogy azt higgye azért mondtam el, mert azt akarom, hogy az életünk része legyen. Ez nem erről szólt, inkább csak azt akartam, hogy neki is úgy fájjon, ahogy nekem fájt az elmúlt évek alatt és végre talán kicsit megértse, hogy miatta kerültem ebbe a helyzetbe. Miatta volt az, hogy már nem csak magamról kellett gondoskodnom, hanem a világ legtündéribb kislányáról is.
A lift végül egyszer csak megmozdult, hamarosan pedig meg is állt a következő emeletnél, ahogy kinyílt az ajtó megpróbáltam kislisszolni mellette és eltűnni a tömegben, mit sem törődve a biztonságiőrrel, aki azért jött, hogy megnézze minden rendben van velünk és elnézést kérjen.
Ha nem hagyott elmenni, akkor maradtam, de az biztos, hogy idővel megpróbáltam felvenni a távolságot tőle és nem hagyni azt, hogy hozzám érjen.

Gyermekem van. Egy lányom van. Apa vagyok. Olyan felfoghatatlan az egész. De mégis elhiszem. Hiszek a szavainak. Némaság telepszik rám, de mégis csak őt tudom hibáztatni, mert évek óta most tudok erről az egészről. De mégis...szerinte ez az én hibám, ha lehet ezt annak nevezni. Elakartam menni, ő pedig hagyta... ahelyett, hogy szólt volna erről. A terhességéről. Nem azért mentem el, mert nem szeretem.  Ha tudok erről az egészről, a tökömet sem érdekelte volna a cég. Akkor bátran belevágtam volna mellette a szülőségnek. De csend honolt erről a témáról akkoriban, elmentem, mert szerettem, elmentem, hogy kitudjon bontakozni, hogy élje a világát. Fedezzen fel másokat, vagy más világot. Mellettem nem tudom mi lehetett volna. De mindez már nem is számít. Elbuktam. Mint barát, mint az ő szemében élő fény. Pedig mindig is az ő fénye akartam lenni, aki óvja őt. És most nézzük meg hova jutottam. Ráadásul igaza van. Egyikünket sem érdekelte évekkel ezelőtt a pénz. Nem volt motiváció. Az igen, hogy egymást biztassuk és együtt lépjünk előre, húzva magunkkal a másikat. Apám megfertőzött... szörnyen érzem magam. Árulóvá lettem. Letaglózott egy az egész. Hiszen igaza volt. Döntöttem. Leléptem. Az én hibám volt mindez, hogy nem tudtam a saját vérem létezéséről. Keserűség ölel körbe a hanghordozását hallva. Hogy hozhatnám ezt jóvá? Főleg, hogy apám keze is benne volt abban, hogy nem tudtam a terhességről. Úgy érzem mindkettőnket hátba szúrtak. És talán úgy, hogy nem is lehet majd jóvá tenni. Azt a bűnt, melyet elkövettem...nem tudom mit csinálhatnék. A megszólalása még nagyobb pusztítást intézett bennem, mint az, hogy a saját apám tudott róla és nem mondott semmit. Utálta Yasemint. És ezek szerint végig ez volt a terve. Yas nem kér belőlem, nem kér a segítségemből. Nem kér az egész lényemből. Távol akar tudni magától, a lányától. A lányunktól. A lift megindul, gyűszűnyire zsugorodott gyomorral állok ott még mindig letaglózva az egésztől. A liftajtó nyílik a szokásos hanghatás kíséretében. Látom, ahogy Yara mozdul és megindul, hogy kirongyoljon azon az egy úton, ami elválaszthat minket egymástól. De mozdulok én is, megragadom a karját, hogy megakadályozzam ebben. Ekkor döbbenek csak rá, hogy valóban szörnyeteg vagyok. Erőszakkal ott tartani valakit, ahonnan menekülni akar...nem kérhetek bocsánatot egy olyan dolog miatt, ami csodát képezett az életébe annak ellenére ahogy történtek a dolgok.
- Nem vagyok olyan, mint az apám... - suttogom kettőnk közé, magamat és őt is bizonygatni akarom ebben a hitben, így aztán el is engedem Yasemint, hogy ha látni sem akar, akkor menjen a dolgára. Én nem mozdulok, még mindig a hírek fergetegében állok és megoldást keresek erre az egészre. Mégis mit tettem?

Nem így kellett volna megtudnia, igazából soha nem akartam azt, hogy meg tudja, vagy talán néha még is, de aztán valahogy mindig arra jutottam, hogy jobb így. Ő hozott egy döntést hajdanán, ami kihatással volt sok mindenre, én pedig elfogadtam ezt. Megtettem minden tőlem telhetőt azért, hogy egyben tartsam az életemet és lehetőleg a legjobb anyukája legyek a gyerekünknek, akinek talán soha nem lesz apja. Még most is így gondoltam, hiába tudta már a titkomat, mert nem voltak elvárásaim az irányába, a múltban történtek miatt pedig igazából tényleg nem szívesen engedtem volna Handet a családja közelébe.
A szívem hevesebben dobbant, de már nem amiatt, mert még mindig éreztem iránta valamit, hanem sokkal inkább a kialakult helyzet miatt. Tanácstalan voltam és fogalmam sem volt arról, hogy mit is kellene tennem vagy mondanom. Bár legszívesebben kitöröltem volna az elmúlt perceket mind a kettőnk emlékéből. Idegesen és elveszetten túrtam a hajamba, majd letöröltem a könnyeimet. Mély levegőt vettem és úgy tűnt végre a néma fohászomat valaki végre meghallgatta, mert elindult a lift, ez pedig lehetőséget adott a szőkésre az árvíz elől, amit a nyakunkba szabadítottam az igazsággal és így talán nem fogunk megfulladni a kibukott hír terhe alatt.
Sietve próbáltam kiszabadulni ebből a ketrecből, ami ránk záródott hosszú percekkel ezelőtt, ami elérte azt is, hogy újra kitépjen a szívemet, hogy újra könnyekben törjek ki miatta és magával rántson a múlt és a jelen is, mintha nem lenne már a lelkem így is megannyi módon megtépázva.
Ajkamba haraptam, amikor megéreztem az érintését és megtorpantam. Szavaira összepréseltem az ajkamat, hogy a hitetlenkedő nevetésemet elnyomjam, mert én valahogy teljesen más állásponton voltam ilyen téren. Neki is az volt az első gondolata, hogy a pénze kell, ahogy az apjának is hajdanán. Nehéz ezek után azt mondani, hogy nem hasonlított rá.
- Kit akarsz meggyőzni, engem vagy magadat? Ha előbbi, akkor ennél azért többre lesz szükséged. – hangom ridegen csendült, majd már éppen elhúztam volna a karomat, amikor is magától elengedett. Hátra se pillantottam rá, egyszerűen csak sietős léptekkel hagytam magára amint tudtam és közben a könnyeimmel küzdöttem.
Így esett meg, hogy egy remek napból nagyon is elcseszett lett. Nem is értem, hogy miért mondják azt, hogy New York hatalmas, úgy tűnik nem elégé, mert már másodszor botlunk teljesen véletlen egymásba ennyi év után…