"When she transformed into a butterfly, the caterpillars spoke not of her beauty, but of her weirdness. They wanted her to change back into what she always had been. But she had wings..."
Griparis? Még sosem hallottam ezt a nevet itt New Yorkban, nem mintha túlságosan tisztában lennék az itteni bandákkal. A rómaiakat és a környékbelieket álmomból felébresztve is fel tudnám sorolni, de itt csak azokról hallottam leginkább, akikhez volt valami közöm. Szívesebben térnék már végre haza, de így, hogy a nagybátyám, Luciano még mindig mozgolódik, s nem lehet tudni, hogy mi a célja így, hogy visszatért a halálból, nem kockáztathatom meg, hogy visszamenjek Rómába. Annak katasztrofális vége is lehetne... Úgyhogy amíg a bátyám, Leonardo megpróbálja kideríteni Luciano céljait, s megpróbálja elegyengetni az egészet, addig itt megrohadhatok egyedül New Yorkban. Tudom, mindenki azt mondta, hogy húzzam meg magam alaposan, ne keltsek feltűnést, zárkózzak be... De hogyan tehetném ezt meg? Mikor ideköltöztem, talán egyetlen napig bírtam a négy fal között, utána már muszáj volt mennem, muszáj volt csinálnom valamit, mert már a saját gondolataim az őrület határáig kergettek. Elvállaltam hát kisebb melókat itt-ott, s mikor ropogtak a fegyverek, hullott az ellenség, s a vér patakokban folyt... Tartsam magam bármilyen jónak is, mélyen magamba nézve azt éreztem, hogy újra élek. Különösen akkor, amikor védelmet kellet nyújtanom valaki számára. Olyan, mintha ez a lételemem lenne. Egész életemben, különösen mióta megszületett a húgom, az volt számomra a fontos, hogy a családom épségben legyen. Ezt persze nem volt olyan egyszerű összehozni, hiszen míg Leonardo higgadt, kimért és képes tisztán gondolkodni, addig én indulatos vagyok, tüzes, s könnyen hagyatkozok a pillanatnyi hangulataimra, s cselekszek azok szerint. Így már annyira nem egyszerű a történet, igaz? Úgyhogy a jellememből adódó sóvárgásokat mostanság a testőri munkák elégítik ki. Idegenekért kockáztatni az életem. Valahol ez szánalmas... Valahol pedig csodálatos... Nem véletlen hát, hogy mikor kaptam ezt a fülest meglepő módon a semmiből, kérdezés nélkül rábólintottam. Vállalom! Hát hogy ne vállalnám? Bár egyetlen pillanatra furcsa volt, hogy konkrétan engem akartak, hiszen eddig mindig én futottam a munka után, nem pedig fordítva... Ám ez a tény talán egyetlen másodpercig érdekelt, utána már elengedtem egyből. Tehát a részletek teljes hiányában zúgok a motoron a megadott címhez, aminek még nem jártam a közvetlen közelében sem, hiába jelenleg Manhattan a székhelyem. Megszoktam már, hogy olyan helyeken tárgyalunk, amit még a madarak is messze elkerülnek, így egyáltalán nem számítok rá, hogy ilyen épület fogad majd, mint ami előtt leparkolom a motort. Eléggé elitnek tűnik a hely, nem úgy fest, mintha piti kis szar bűnözők húznák meg magukat a falak mögött. Sőt, épp ellenkezőleg... Ám ez kit érdekel? Az a lényeg, hogy tudnak nekem melót adni. Hiába figyelmeztetett Kentin, az egyik jó haverom, hogy azért vigyázzak velük, az én fejemben ennek ellenére sem fordult meg semmiféle kétely. Egyből rányomok a kapu melletti gombra, s közlöm a nevem. Belépve az udvarra azonban meg kell állnom egyetlen pillanatra, hiszen teljesen elképedek. Ahogy becsukódik mögöttem a kapu, s int az őr előre, hogy haladjak, hirtelen mintha egy másik világba csöppennék. Mintha New York mocska odakint maradna, s beléptem volna egy különálló szigetre. Még a tavasz morzsái a zöldellő falevelekben és a lágyan ringatózó fűszálakban is sokkal csodásabban festenek. Virágillat terjeng a levegőben, mely teljesen elnyomja a bőséges kipufogófüstöt, s még hátra is kell egy pillanatra fordulnom, hogy most ez tényleg a valóság? Az őr komor köhintése azonban ösztönzi a lépteimet. - Nyugalom, testvérem, megvár az asszony. - röhögöm el magam jókedvűen, de az őrnek a szája széle sem mozdul, csak ridegen megejt felém egy pillantást. Acélozott talpú bakancsban, egy fekete, szakadt farmerban lépkedek mellette, egy hasonló színű zenekaros felsővel, s egy arra ráaggatott bőrkabáttal. Kicsit sem illek a képbe. - Hű, de kurva komolyan veszed! Remélem, hogy azért itt nem mindenkit baszott meg ennyire a bú! - még mindig röhögök, a tag pedig még mindig lenéző pillantásokat ereszt meg felém némán. Én meg inkább elejtek egy “áhh, hagyjuk”-ot a levegőbe, s belépek a kúriába. - Itt aztán van pénz anyukám! - ámulok el ismét, csak most a berendezésen, a kialakításon, és azon, hogy mindennek ennyire megvan a helye, egyetlen apró szarság sincs félrehányva a sarokba. Itt aztán rend van és fegyelem... Főleg, hogy egy újabb néma oszlop vesz át a kintitől, aki szintén nem értékeli a jó hangulatomat, s ugyanolyan fapofával vezet tovább. Hogy kihez... Az most már rohadtul érdekel! Ki lehet az, aki ekkora rendet képes maga körül tartani úgy, hogy közben az alvilág mocskában kering? Az első gondolatom egyértelműen egy öregember, aki díszbottal kopogtatja végig a folyosók padlóját, s aki elveszett a régi korokban, ahonnan nem akar szabadulni. A második gondolatom is ez, nem véletlenül várok egy őszes hajkoronát az ajtón túl, s ugyanolyan komor ábrázatot, mint az emberinek. Az őr bekopog, s csak akkor nyit be, mikor engedélyt kap rá, egyelőre azonban nélkülem, amíg közli, hogy megérkeztem. Ezt követően tárja szélesre előttem az ajtót, amin belépek, és... - Baszki, micsoda kéjbarang! - szólalok meg hangosan, a vén kujon megadja a módját! Illetve... Hátrahőkölök, mikor nem egy aszalódott vénség fogad, hanem egy... nő?! Mivan?! És nem is akármijen! - Üdv, Angelo D’Amore vagyok, és nem tudom, hogy miért pont rám esett a választás, de... Itt vagyok! - tárom szét kezeimet rohadt nagy lelkesedéssel, a képemen levő vigyor egyszerűen lemoshatatlan! Alig várom, hogy halljam a részleteket!
A tükör nem hazudik. Pedig néha jó lenne.Minden reggel megnézem benne magam, képes vagyok akár fél órát is eltölteni azzal, hogy a tulajdon vonásaim fürkészem.Keresek valami árulkodó mimikát, rejtett redőt, ahol megbújik még valami jó belőlem. Kiveszett. Vagy tán soha nem is létezett. A gyilkos enyészet felzabálta és az idő feneketlen gyomrába vetette.Már nem akarok megfelelni senkinek, tán még magamnak sem. Már nem akarom újraformálni önmagam. Másokkal teszem ezt, kíméletlen arroganciával. A telefon szakadatlan csörgött, és hosszú percekig, lehunyt szemekkel, összeszorított ajkakkal vártam, hogy valaki végre felvegye. Miért fizetem ezeket a naplopókat, ha nincs senki aki válaszoljon egy bejövő hívásra? Igaz nem a megszokott vonal volt, ahova a fontos és mindennél sürgősebb hívásokat fogadtam, hanem a másik, amely bárki számára ugyan nem volt nyilvános, de sokkal nagyobb merítés az ismerős és kapcsolati hálóból ismerte.A dallam ütötte a kárpitozott falakat, a nappali bútorai közé furakodott és utat vágott a dobhártyámon át az agyamba. - Vegye már fel valaki!-sziszegtem a fogaim között, a kezeimben táncoló ébenszín csontfésűt egy rideg és laza mozdulattal vágtam a fésülködő asztal intarziás lapjára.Végül én magam fogadtam a hívást, és alighogy a túloldalán a dallamos olasz bariton beleszólt kissé kopott de rémesen vonzó akcentussal, már el is párolgott a dühöm, amit annak okán éreztem, hogy végül mégis nekem kellett felvennem a hívást.Nem számítottam rá, hogy keresni fog, de valahol mégis sejtettem. Ha valakinek ígéretet teszünk és azt mondjuk bármit és bármikor hajlandóak vagyunk érte feláldozni, valahol úgyis tudjuk, hogy ezt a biankót, kivált a mi köreinkben úgyis beváltják majd. Ahogy Leonardo is erre készült. Már a köszöntéséből éreztem, már abból ahogy a hogylétem felől érdeklődött. Tudnia kellett milyen áron jutottam el idáig...tudnia kellett, hiszen egyike volt azoknak akik segítettek nekem ebben.Birtokosa volt egy gyöngyház fényű kagylónak, amelyet nem szokásom mindenkinek odaajándékozni, és csupán fél tucat létezik eddig belőle, akik birtokolják. Egy kagyló, amely szabad utat, szabad kérést, korlátlan uralmat engedélyez az időm és a hatalmam felett egy kis mértékben. Leonardo az elsők között volt, aki ilyet kapott tőlem, és hallottam a vonal túloldaláról, hogy a míves kis darab az asztalra koppan, a vonal túloldalán pedig egy nehéz sóhajjal adta tudtomra az olasz, hogy beváltani akarja.Nem tenné ha nem lenne fontos.Ebben biztos voltam. Elvégre az életemért cserébe adtam, és biztos voltam benne, hogy hasonló okok miatt váltja majd be nálam. Ám legnagyobb meglepetésemre nem róla volt szó, hanem az öccséről, aki éppen New Yorkban tartózkodik. Nem védelmet kért, vagy legalábbis nem a hagyományos módon, ugyanakkor azt is elmondta, hogy nem tudja előre megmondani mennyi időre lenne erre szükség. - Tudod, hogy ez nem így működik…- recsegtem bele a telefonba szinte suttogva, nehéz lélegzettel, mire ő dörmögött valamit olaszul. Tudta.Ha kell újabb szívességet kérhetek, de tegyem meg. Éreztem, hogy szorult helyzetben van, és nem folyamodna ehhez, vagy éppen hozzám, ha nem lenne biztos, hogy meg fogom tenni. És nem csak a kagyló miatt, és nem csak azért, mert egykor néhány alkalommal füstös gyönyörben keveredtünk össze, amely számunkra csupán a közös együttműködés valamiféle mámoros levezetése volt, semmint bármiféle érzelmi túlfűtöttség, nem azért mert valahogy és valamiféle módon mindig keresztezték egymást az útjaink, még akkor is ha egy óceán választott el egymástól. Sokkal inkább azért, mert a zsigereimben éreztem, hogy ez most tényleg fontos a számára…mert az öccséről van szó és óóóó igen! Ott van az öcsém Árész. Ha kellene a végletekig elmennék a biztonságáért. Az egyetlen ember aki az életemben mindenek felett áll. Az egyetlen akire a saját életemet is bíznám… Árész, aki jelenleg, nagyjából egy héttel az ominózus telefonbeszélgetés után, és annak tudatában, hogy mi miért történik, még mindig duzzogva, morcosan áll a dolgozó szoba ajtaja mellett. Kihúzva magát, kissé beleolvadva a vörös környezetbe a földszín öltönyében, és mívesen csomózott bordó nyakkendőjében.A zsebében a díszkendő hetykén kókad lefelé, ahogy a kedve és a lelkesedése is az egész helyzet iránt.Nem fogadta el az egészet és jól tudom, hogy nem is fogja egészen addig amíg az ifjú külhoni talján ki nem teszi a lábát végleg a Griparis Archontico küszöbén. Az asztal mögött foglalok helyet, bal kezem mellett egy megmunkált és az itallal csupán díszként megijesztett kristálypohár pihen. Noha nem vetem meg az alkoholt és nem élek az absztinencia lehetőségével sem, munka közben nem szokásom még néhány korty erejéig sem fogyasztani. A tisztánlátás első és legfontosabb ismérve a tiszta fej és a kikezdhetetlen logika.Azon túlmenően azonban szívesen és előszeretettel áldozok Dionüszosz oltárán, időnként akár mértéktelen formában is.De az egy másik időpont és másik helyzet. Most uralnom kell a körülöttem létező világot, és uralnom kell a helyzetet is, és nem szívesen adom meg a tévedés lehetőségét, mert alapvetően megkövetelem a fegyelmet és a rendet magam körül. Úgy az otthonomat illetően, mint az üzleti ügyeimben. Ez a védjegyem, és ez az amit minden alkalommal megfizetnek a számomra. Ha már a takarítás a szakterületünk elsősorban. Árész keze mozdul, én pedig felpillantok a laptop zöldeskék képernyője mögül, ahol éppen néhány levelezést bonyolítottam le. Nem sürgős, de amíg várakozok, addig is szeretem hasznosan elütni az időt. A felesleges perceknek nincs helye az életemben. Ha kikapcsolódom, azt is többnyire okkal teszem, és megvan rá a megfelelő időkeretem.Sokan úgy hiszik, hogy könnyed, kiszámíthatatlan fellegként lebegek az egész közeg felett, amelyet a férjem halála óta igyekszem teljesen uralni, de ez nincs így. Az egész életem, azóta, hogy ketten maradtunk az öcsémmel a tervezésről szól. Aki nem gondolkodik előre, kivált az utcán, ahol éltünk, az nem sokáig marad életben. Belefullad a pillanatba, amelyben éppen tengődött.Itt nincs helye tétovázásnak, vagy éppen könnyelműségnek. Akinél ezt tapasztalom, az repül. Nem csupán a házból, hanem az életből is. Innen nem lehet kiszállni. Aki mást gondol, vagy naív módon mást remél, az tulajdonképpen a saját halálos ítéletét farigcsálja. Árész ujjai a fülére illeszkednek, és félrebillenő feje arról árulkodik, hogy a benne lévő apró készüléken keresztül, amellyel többnyire tájékozódni szoktak, valaki jelentést tesz neki. - Megérkezett. Hova vezessük?- pillant rám, de ujjai még mindig a kis készüléken pihennek, válaszra készen. - A Reddo-ba. Mindjárt megyek én is. Kell egy aszpirin, mielőtt szétszakad a fejem.- dörzsölöm meg a halántékom, és mintha csak egy csapat legyet hessegetnék el, jelzem csuklóból mozgatott kézfejemmel annak a két fapofának, akik eddig csendben álltak és most ugranak a gyógyszeres szekrény felé, hogy nem kell. Megoldom.A Reddo-t azért szeretem mert amennyire ízléstelenül viktoriánus és giccses éppen annyira megnyugtató. Olyan mint egy élettelen szív belseje, amelynek utolsó dobbanásait még visszaverik a vörös bársonykárpit falak. Nagyjából tíz perc alatt érkeznek meg több kisérőváltás után a szobába. Nem azért történik mindez, mert egy ember nem tudná elvégezni a feladatot, hanem mert mindenkinek megvan a területe, amelyért felelősséggel tartozik, és azt nem hagyhatja el engedély nélkül. Ez nem börtön, mint sokan gondolják, sokkal inkább egy rohadtul szép és hosszú póráz, amely elhiteti a viselőjével, hogy a saját területén belül mégis szabad. A gyógyszerrel és egy pohár vízzel várakozom, amikor kopogást hallok. Demetrius az, a kese szőke hajú libanoni, aki már a férjem halála előtt is itt volt, igaz akkor még kölyökként a szakácsnő félresikerült afférjából születve.Miközben ajkaim mögé dobom a gyógyszert, és rákortyolom a vizet, intek, hogy kisérjék be az érkezőt.Árész mögöttem áll, akár egy védelmező árnyék, készen arra, hogy már az elején megszabaduljon az olasztól. Nem értem honnan ez az ellenszenv már ismeretlenül. Vagy lehet ő már találkozott vele? Az első, hangosan elejtett mondatára meglepetten meredek rá, és elerekedő szemekkel, mosolytalan ábrázattal nézek végig rajta. - Érdekes fogalmaid lehetnek a kéjről, ha erről a szobáról ez jut eszedbe.- jegyzem meg mélyen búgó hangon, akár a fülhöz szorított tengeri kagyló morajlása.Mosolyog. Nem is mosoly, vigyorog….de mégis mi olyan mulatságos? Még egyszer végigmérem, majd egyetlen szó nélkül kerülöm meg, hogy hátulról is megszemlélhessem., végül megkerülve, megállok előtte. - Nézzetek neki valami vállalható ruhát.- pillantok el Angelo válla felett, egyszerűen nem reagálom le a bemutatkozását, és szavaimat a Libanoni-nak intézem. - Ha így jelenek meg vele Grigorij-nál, még a végén a kertből behozott madárijesztőnek nézik. Kerítsetek neki egy fülest is, és állítsátok rá a harmincas frekvenciára. Mást egyelőre ne halljon, annyi bőven elég.- minél több frekvencia állt valakinek a rendelkezésére annyival előrébb volt a ranglétrán. Egy frekvencia tulajdonképpen azt jelentette: “Üdv a Griparis Archintico-ban!” - Elmehettek!- mindenki mozdult a kérésemnek, jobban mondva a parancsomnak megfelelően, csak Árész maradt mögöttem rezzenetlen, hiszen az esetek többségében ő mindig ott volt minden megbeszélésemen. Ez azonban más volt. Sok szempontból, és talán hosszú idő óta először nem akartam őt minden részletbe beavatni. Nem titkolózni akartam előle, hanem csak biztonságban tudni. Jobb ha nem ismer minden részletet. - Te is Árész!- jelentem ki ellentmondást nem tűrően, és csupán oldalra fordítom a fejem, nem nézek hátra, mégis éreznie kell, hogy villan a tekintetem, nem is akarom, hogy akár egyetlen mélyebb sóhajjal tiltakozni kezdjen.Miután az öcsém is távozik, ketten maradunk. Angelo meg én.Egy ideig csak állok előtt, rezzenetlen pillákkal fürkészem a vonásait, az arcát, felveszem vele a megtörhetetlennek tűnő szemkontaktust. Felmérem és próbálok következtetéseket levonni, előljáróban. - Szóval Angelo….- lépek el végül mellőle, megszakítva a szemkontaktust és indulok az egyik fotel felé, hogy leüljek. Elegánsan keresztbevetett lábakkal nézek vissza rá, és a kezem a karfán pihentetem. Ha megpróbálna leülni ő maga is, akkor csak felemelem a kézfejem és az ég felé lendülő mutatóujjam ingatva jelzem, hogy ez a kegy rá nem vonatkozik, maradjon csak állva. - Nem véletlen esett rád a választásom. Nagyon jó reputációt kaptam veled kapcsolatban, ami a munkát illeti. A másik részét egyelőre nem bolygatnám. Szeretem magam megtapasztalni a dolgokat. Szeretem a profizmust, de nálam vannak bizonyos szabályok, amelyek betartását mindenkitől megkövetelem.- azt már nem kell tudnia, hogy az ő esetében kissé rugalmasabbak lesznek ezek a szabályok, mert ha jól megnézzük, akkor sokkal inkább ő áll az én védelmem alatt jelenleg, semmint én az övé alatt.
"When she transformed into a butterfly, the caterpillars spoke not of her beauty, but of her weirdness. They wanted her to change back into what she always had been. But she had wings..."
A vörös egy igazán különleges szín. Nem csupán a haragot jelképezi, a mindent átható dühöt, mely lávaként képes elönteni, hanem a szenvedélyt is, mely a legapróbb porcikát is képes izgalmi állapotba hozni. Ezeknek az ellentéte pedig bennem mindig a sötét elegancia érzetét kelti, melynek mélyén tengernyi titok vár arra, hogy valaki felfedezze őket. Ezért is ámulok el azonnal a szobában, mikor betoppanok, hiszen annyira tökéletes a kompozíció, mintha valami filmből ragadták volna ki az egészet. S bár a megalkotóról teljesen más elképzeléseim voltak, ám ahogy megpillantom őt, az összkép még inkább a helyére billen. A mögötte álló férfire csupán pár másodperc erejéig emelem kéklő tekintetem, csak amíg realizálom magamban, hogy ismerősek a vonásai, de mivel sehova sem tudom őt rakni az emlékeimben, így nem is pazarolok rá több időt pár pillanatnál. - Az ilyen helyekről mindig egy különleges orgia jut eszembe. - ejtem el válaszul a kellemes illatú levegőbe, mely átjárja az egész birodalmat. Ez is olyan sajátos. Semmi könnyed kis virágillat, hanem ez a mély aroma. Egyszerűen minden passzol. S ami ennyire tökéletes... Ott bizony van valami hiba a háttérben. Mikor a még ismeretlen nőszemély megkerül és szemügyre vesz, akaratlanul is megpaskolom hátsó felem bal oldalát, jelezve, hogy itt bizony jóféle anyag pihen a ruha alatt. Ami azonban már közel sem illik bele a környezetbe. - Akkor ezek szerint ez egy ilyen kosztümös találkozó lesz? - utalok arra, hogy a megjelenésem közel sincs összhangban az itteniekével. Abban legalább biztos lehetek, hogy nem valami ócska rózsaszín öltönyt aggatnak majd rám, mellyel nem madárijesztőnek, sokkal inkább bohócnak tűnnék. Ez azonban teljesen mellékes most. A szoba ámulatáról áttérek erre a fekete hajú dívára, akire még a tekintetek is félve szöknek rá. Nagy hatalma lehet. Borzalmasan nagy... S ehhez nem is kell őt ismernem, hogy lássam, mekkora tisztelet övezi. Miután mindenki kivonul, s kettesben maradunk, lassú léptekkel, hátrakulcsolt kezekkel indulok meg utána, s cövekelek le közvetlenül előtte. Ez az atmoszféra... Még mindig hihetetlen számomra. - Másik részét? - ragadom ki egyből a mondandójából az egyik dolgot, ami megüti a fülem. Túlságosan azonban nem firtatom a dolgot, így ha a hölgyemény elengedi a füle mellett, úgy az én gondolataim is pörögnek már tovább. - A profizmussal nem lőttél mellé, eddig mindenki túlélte, akit védenem kellett. Kár lenne tagadnom, megesett, hogy megsérültek, de az adott helyzetben a kisebbik rosszat kellett választanom. - nem fényezem magam, inkább bevallom őszintén, hogy mire számítson. - Inkább törjön el egy kezed vagy pár bordád, vagy inkább kapj be egy sajnos szükséges golyót, mint hogy kockáztassam az életed. - ki kell ezt mondani, hiszen vannak olyan elkerülhetetlen helyzetek, mikor mérlegelni kell. A csontok beforrnak, a sebek meggyógyulnak, de a föld alól már nincs visszaút. - És miféle szabályokról van szó? Mert azt látom, hogy itt eléggé nagy a... komolyság. Mindenki ennyire karót nyelt alattad amúgy? - kérdezem oldalra billentett fejjel újból széles vigyorral a képemen. Ezekkel még viccelődni sem lehetne, hiszen olyan fapofával néznek ki a fejükből, hogy egyetlen perc alatt halálra untatnának. - Ó, és csak hogy tisztán láss... - szavaim közben ellépek pár lépést a hölgyemény elől, s pár pillanat erejéig megállapodok az egyik szekrény különleges dísze előtt. - Pár hónapja érkeztem New Yorkba, és nem vagyok még tisztában az itteni bandákkal, úgyhogy rólatok is csak most hallottam. Egy ismerőm annyit mondott csupán, hogy vigyázzak az itteni vezetővel. - sandítok vissza a nőszemély irányába, aztán végül visszalépek hozzá. Kezdem érezni, miért intett óva Kentin. - Tehát... Pontosan milyen meló is lesz? Hova fogunk menni, és mennyi kockázat lesz az egészben? Mennyi esély van rá, hogy balul sül el a dolog? - apró részletek, amiket meg szoktam kérdezni, de igazából ezek is teljesen jelentéktelen, hiszen mindig beüthet a baj, teljesen mindegy, milyen környezetbe és kik közé megyünk. Szeretek mindig felkészülni a legrosszabbra, aztán kellemesen csalódni mégis jobb, mint egy golyóval a fejben elterülni azért, mert figyelmetlen voltam. - Amúgy ezt mind... - mutatok körbe. - Te álmodtad meg? - térek el kissé a témánkról, hiszen sokakkal ellentétben engem érdekel az, aki mellé kerülök. Szeretek kérdezősködni, s nem vagyok az a csendes és mogorva típus, aki némán áll az ügyfél mellett. Tudom, ez zavaró lehet, de én inkább emberként tekintek rájuk, semmint egy szerződésként. S ha már össze leszünk zárva egy kis időre, kényszert érzek, hogy megismerjem a másikat. Persze, ha hagyja... Ez a fekete hajú díva talán nem is lesz olyan könnyű menet, mint gondoltam. Ám a kihívások mindig sokkal élvezetesebbek!
Ez a pokoli fejfájás, megbolondulok.Hasogat és émelyít, felfordul velem a világ. Gyűlölöm, ha a szervezetem azt jajveszékeli, hogy gyenge vagyok. Nem vagyok az. Stavros előszeretettel hangsúlyozta, hogy satnya és beteges vagyok, de a tekintetemben mindig ott izzott az a pokolian erős és szinte letörhetetlen élni akarás.Egyszerűen nem tudtam feladni. Akkor sem amikor az öcsémmel gyakorlatilag az utolsó falatokon osztoztunk, és akkor sem amikor úgy tűnt mindent fel kell majd adnom azért, hogy ne kelljen többé nélkülöznünk.Néha, amikor eszembe jut a múlt, amikor elmerengve üldögélek egy pohár tökéletesre hűtött jégbort szorongatva. Ujjam játéka alatt a míves kristálypohár széle fájdalmasan visongó hangot hallat.Olyankor a mögöttem lévő út apró részletei ugranak be. Azok is amiket legszívesebben elfelejtenék, de erőszakkal veszem rá magam, hogy soha ne tudjam kiverni a fejemből ezeket az emlékeket….mert emlékeznem kell rájuk. Tudnom kell, hogy mitől lettem egyre erősebb, tudnom kell mitől váltam könyörtelenné, mi az ami könnytelenné tett, amely elhervasztotta a mosolyomat, amely miatt ebben a néha nehéz pózőr gúnyában tetszelgem, elhitetve a világgal a hatalmamat és a rendíthetetlenségem. Valóban az vagyok. Valóban képes vagyok akár a másodperc tört része alatt ítélkezni és végrehajtani. De ez nem jelenti azt, hogy ne lennének mindennek következményei. Bennem. Legbelül. A kioltott életeket nem sajnálnom. Azt sajnálom, amit tesznek velem. Hogy bűnbánatra sarkallnak. Stavros nem hagyott más lehetőséget. Egyre jobban elzárta előlem a világot, elzárta a hirtelen megszerzett szabadság mámorát. Ez a pokoli fejfájás…megbolondulok. Nem tudom, hogy a bevett gyógyszerek azért hatnak mert valóban el tudják csendesíteni egyszerre a fájdalmat és a belső hangokat, vagy mert el akarom hinni, hogy hatni tudnak. A víz hűti a torkomat és a kavargó gondolataimat. Mi a francért mentem bele ebbe az egészbe? Miért kezdtem el osztogatni azokat a kagylókat, amelyeknek nagy része már visszakerült? Hullák és megannyi tönkretett élet és még számos olyan dolog szegélyezi immáron az életem, amelyet előre nem láttam. Fiatal voltam. Nem fogtam fel, hogy büntetlenül nem lehet átlépni az óceánt, és megérkezni a paradicsomba. A jólétnek ára van, amelyet én kész voltam megfizetni, és még annál is többet adni. Szerettem Stavrost. Ostoba gyereklány fejjel egy Olümposzról alászállt istenségnek gondoltam a hullámos fekete hajával és az óriási szurokszín szemeivel, melyek sűrű szempillája alól ragyogtak ki, akár két fényesre csiszolt széndarab.Hangja megnyugtatóan öblös volt.Aztán később karistolta az agyam, meg akartam tőle szabadulni. De azóta is hallom. Az esti csendben, a melankólikus zenedarabok között, amelyek egy részét miatta nem hallgatom. A szirtaki hangját még ma is közel hozza a szél, és az ujjai ujjaim köré fonódnak. Nem fogom vissza. Hagyom, hogy a halál ölelésébe zuhanjon.Ebben támogatott jó pár ember, akik sosem akarták tudni a miérteket, csak azt akarták tudni, hogy mennyi minden fog változni azzal, ha én kerülök a Griparis birodalom élére. És ennek fényében osztogatták a támogatásukat. Én meg a kagylóimat. A gyógyszer legurul a torkomon, és utána csak egy lassú sóhajjal nyugtázom, hogy talán hatni fog és megszűnik ez az őrült szorítás a fejemben.A Reddo nem csupán egy szoba volt, egy hely amellyel megtiszteltem egy olyan érkezőt aki valamiért fontos volt nekem, hanem ez a szoba én voltam. Az egyetlen helyisége a háznak, ahol semmi, az égvilágon semmi nem emlékeztetett egykori férjemre. Kivéve persze az egykori embereinek egy része, kiknek hűségében még mindig nem voltam képes maradéktalanul megbízni.Pedig már hét éve….Itt van mindjárt Demetrius, akinek a szemei messze ültek egymástól, és mindkettővel mintha külön vizslatná az embert. De voltak még többen….nem akartam tőlük túl feltűnően megszabadulni, de lassan mindegyiket lecseréltem a Stavros halálát követő években.Ha jobban belegondolok Arész volt az egyetlen akiben maradéktalanul megbíztam.Nem is hiszem, hogy ez akár egy szemernyit is változni fog a jövőt illetően. A fiatal olasz érkezése nem töri meg a házban uralkodó rutinos napi beosztást, legfeljebb némi változást igényel. Kifejezetten szeretem ha az embereim olyankor is megmaradnak a megszokott pozícióban, vagy éppen feladatnál ha látogató érkezik. Ezzel is növeljük a hely profizmusának látszatát. Ami egyébként nem látszat, hanem tény.Korábban már kaptam Angelo-ról anyagot és bevallom kíváncsivá tett személyesen is, nem csupán fotókról egy pillanatot megragadva. Vannak emberek akiknek szükséges érezni az illatát, megmártózni a kisugárzásukban, vagy hallani a hozzánk intézett szavait, hogy egyáltalán valamilyen elképzelésünk legyen róluk, ami találkozik a valósággal.Nem csalódom a belépését illetően. Az orgánuma, a szavainak lejtése, a mondatok megalkotása, a kerek, dallamosabb, guruló magánhangzók ejtése felsejti előttem a bátyját. Néhány évvel korábban egy füstös éjjelen burgundi selyempárnák között, markolva a tűzforró viaszt…a játékok lényege a határok feszegetése, nemdebár? Persze ez csupán velejáró élvezetes hozadéka volt a kapcsolatunknak, és nem a lényege. - Különleges orgia, amelynek a részese vagy a szemlélője vagy? Nem mindegy.- húzom el a szám a szavaira replikaként, és hagyom, hogy a beálló csendben magába szívja a hely magával ragadóan dekadens és perverz módon bódító illatát. A falakon elhelyezett, rafináltan eltakart szellőztetőkön át érkezik, és cserélődik, hogy ne legyen áporodott idebent a levegő, amelyet leginkább a súlyos bársony és drapéria anyagok tudnak előidézni. Bizony, sokan erre felejtenek el figyelni az efféle berendezések esetében. Az avitt, kissé letűnt, vonzó küllem mellé kedvelem ha az illatok sokkal inkább feltüzelnek, semmint lelomboznak alkalomadtán. A mozdulatai túlzott magabiztosságról árulkodnak, ami az esetek többségében sokkal inkább elfed valamit, semmint valódi lenne.Elhúzom a szám mosoly gyanánt, de egyéb módon nem reagálom le a fenékpaskolását és továbbra is a szemlélődésen van a hangsúly. Nem azt mérem fel, hogy elfér e vajon ezzel a magassággal az ágyamban - nem mellesleg eférne - hanem azt, hogy miképp és milyen módon legyen helye az embereim között, hogy ne keltsen feltűnést, ugyanakkor én magam is szemmel tudjam tartani. Nem akarom kitenni a veszélyzónába, de azt sem akarom, hogy egy idő után azon kezdjen gondolkodni, vajon mi a fenének kellett ő ide? - Ha számodra a kosztüm az eleganciát jelenti, és nem ezt a gettóból ugrasztott bohóc ízléstelenséget, amiben most eljöttél hozzám, akkor igen, kosztümös buli lesz.- felemelem a kezem és csuklóból legyintek, mintegy jelezve, hogy ha válaszolni akar vagy tiltakozni a ruházatát illetően, akkor feleslegesen fárad, mert pont nem érdekel. Eljön majd az ideje, hogy ő beszéljen és akkor el is várom tőle. Leonardo szívességet kért tőlem szívességért cserébe….de nem vagyok benne feltétlen biztos, hogy az én kérésem és az övé egálban vannak egymással. Igaz a kagylóim sosem valuták voltak, hanem egy-egyes váltók. A szobában lévők távoznak, noha az öcsémnek láthatóan nehezére esik kimenni, és ezt nem is rejti véka alá. Az ajtóból még visszafordul, és tekintetének minden haragját és gőgös egoizmusát szikrázó íriszeinek villanásába rejti. Ha összeakad a tekintete Angeloéval, akkor jobb kezét megemelve “V” alakot formáz mutató és középső ujjával, melyet a szeme elé mozdít majd az olasz felé bök, jelezve: szemmel tartalak. A fejfájás pokoli volta múlóban van, bár a halántékom még mindig lüktet, mint egy rángó húsdarab, de már kezd elviselhetővé válni a fájdalom, vagy tán megszokottá? Végül, mikor kettesben maradunk, és én leülök, nagyjából vázolni próbálom óvatosan, hogy miről is lenne szó. Konkrétumok nélkül.Megrázom a fejem a felsorolása közben majd egy nyelvcsettintést követően cinikus, ugyanakkor kicsit talán hitetlenkedő mosolyom az arcomon marad. - Félreérted mon ami. A törött borda és kéz nem tartozik a profik eszköztárába. Náluk csupán az az opció, hogy életben marad az ügyfél. Mit gondolsz az évek alatt hány csontom tört el, vagy éppen szereztem bármiféle sérülést?- billentem oldalra a fejem sokkal inkább a színpadiasság kedvéért semmint őszinte érdeklődéssel. - Akiket körülöttem látsz valóban profik. A ruhatisztító számla volt eddig a legnagyobb gondom egy-egy problémásabb helyzetnél.Téged drágaságom nem azért választottalak, mert ilyen vagy, hanem mert megvan benned a lehetőség, hogy ilyen legyél.- mutatok felé szépen manikűrözött, tökéletes vörösre lakkozott ujjaimmal, mellé hunyorítva. Az egojára hatok, hiszen az már a belépéskor nyilvánvaló volt, hogy a fiatal olasz leggyengébb pontja a hiúsága. Nem feltétlenül a külsejét, sokkal inkább az önbecsülését illetően. Ugyanakkor azt sem akarom, hogy túlságosan elbízza magát, ahogy azt sem, hogy sarkon akarjon fordulni és elmeneküljön. - A szabályok roppant egyszerűek: akkor beszélsz ha kérdezlek.Akkor viszont elvárom. Vannak a házon belül tiltott helyek, ahova nincs bejárásod, oda nem mész.Vannak beszélgetések amikből kimaradsz, és csak annyi információt kapsz meg, ami feltétlenül szükséges a feladataidhoz. Ahhoz előrébb lépj bizonyítanod kell. De hiszen tudod, hogy ez így működik.- vonom meg a vállaim, és összefűzöm magam előtt az ujjaim, könyökeim a karfán pihennek.Két mutatóujjammal finoman simogatom át rubintszín ajkaimat.Tekintetem az újfent közelebb lépett férfin pihentetem. - És hogy a kérdésedre válaszoljak: nem, nem mindenki ilyet karót nyelt. Alattam.- teszem hozzá, szándékosan különválasztva a szót, mintegy másféle, kissé talán pikírt jelentést adva a mondanivalómnak, ami sokkal inkább vágy az embereimben, semmint valóság. Az már kegy lenne részemről feléjük, amit nem sűrűn osztogatok. - Ohooohóóó….- rekedt, torokhangon búgok a sok, egyszerre érkező kérdés hallatán, kissé csóválva is a fejemet. - Túl sok kérdés egyszerre.Valóban egy kosztümös partira vagyok hivatalos. Ez egy kissé….hogy is mondjam, bizarr parti lesz, de majd meglátod ha odaértünk. Kockázata mindennek van, és egyelőre elég is lesz ennyi, hogy tudd.Ami pedig azt illeti…balul majd akkor sül el, ha nem sikerül az amit alapvetően elterveztem. Akkor is inkább elkeseredett leszek.- hátravetem a fejem, és kacagok. Nem jóízű, szívből jövő nevetés ez, sokkal inkább cinikus, vagy éppen kárörvendő. Az őszinte kacaj nem feltétlenül társul a személyemhez. - Mondhatnám azt, hogy ez egy vásár lesz. Mr Hettirachi vásárai mindig elragadóak és mutatósak, kivált a kínálatot illetően.- nézek ismét vissza rá, de bővebben nem fogom és nem is akarom kifejteni a dolgot, majd meglátja ha ott leszünk. - Ez lesz az első bevetésed, és ez lesz a próba alkalom is, amikor meg tudlak figyelni, mennyire merjem az életem rád bízni. Ilián mellé foglak beosztani.Ő elég tapasztalt róka, mellette elég sok dolgot meg tanulhatsz a szokásainkról, vagy éppen arról mikor és éppen mit lehet és kell tenni.- magyarázom el a részleteket, majd körbepillantok a szobán, és a kérdésére megadom a választ. - Teljes mértékben én. Mi úgy hívjuk: Reddo. Itt fogadok mindenkit, akivel szemben alapvetően egy minimális tiszteletet szeretnék tanusítani.- pillantok végig ismét rajta, és tekintetemmel egyértelműen azt üzenem, hogy amíg én megtettem ezt vele szemben a külsőségeket illetően, ő az öltözékét tekintve, nem mutatott semmi ilyesmit. - Mondhatni ez az a szoba, ahol minden azok között marad, akik beszélgetnek, és semmi nem jut ki, amit nem akarunk. Mögötted ott a bárpult, szolgáld ki magad, és utána ülj le velem szemben, még van egy kis időnk, amíg elkészítik az öltözeted.Nekem egy negyed pohárka Cohibát tölts, egy apró szőlőszemmel, és egy kocka jéggel.- adom ki az utasítást, mindenféle köszönöm vagy egyéb mellékzönge nélkül. Még nem….
"When she transformed into a butterfly, the caterpillars spoke not of her beauty, but of her weirdness. They wanted her to change back into what she always had been. But she had wings..."
Ez a hely olyan, mintha egy másik világba csöppentem volna itt New Yorkban. Talán valamiféle álomvilágnak tűnik az egész a maga sötét eleganciájával, s ezzel a nőszeméllyel a közepén, akihez foghatóval nem mostanság találkoztam. Volt már pár komolyabb melóm itt a városban, de az mind valahogy egy síkon mozgott, ezzel szemben ez az egész már most sokkal különlegesebbnek tűnik, mint egy átlagos megbízás. Ez a nő pedig olyan, mintha egy régi korokban játszódó filmből ugrott volna ki, hogy magáévá tegye az egész világot. És bár még nem beszéltünk le semmit konkrétan, túlságosan sok mindenről szó sem esett, de már most érzem, hogy nekem kell ez a munka. Akarom. Ha elúszna előlem, akkor valami olyasmiből maradnék ki, amit talán örök életemre bánni fogok. - Lássuk csak... - töprengek el egy pillanatra, s magamba szívom a hely atmoszféráját. - Mindkettő. Az egyiknél a test elégülne ki, a másiknál viszont a lélek. - mutatok halántékomra egy mosollyal. Nem szoktam ilyen bölcseleteket mondani, de ha alaposabban belegondolok, az is nagyon izgalmas, ha “csak” szemlélő az ember. A fantázia, a vágyak, mind-mind úgy éledhetnek fel, hogy nem kell hozzá semmiféle testi reakció. Épp ezért van valami furcsán vonzó ebben a helyben, hiszen minden érzékemet feléleszti. Ha ezzel az összképpel az volt a cél, hogy tudatalatt marasztalni akarják az embereket, akkor nálam tökéletesen elérték a hatást. - Oké, elismerem, van jó is az eleganciában, de azért... - nézek végig magamon. - Néha egy kis lazaság sem árt. Nem tudnám magam elképzelni úgy, hogy egész nap öltönyben és nyakkendőben díszelegjek mások előtt. A bakancs, a fekete ruha, a bőrkabát... Sokkal inkább én vagyok. - bár úgy tűnik, hogy a hölgyeményt nem túlságosan érdekli a válaszom, én azért mégis közlöm vele. Talán a többieknek itt nem nagyon van véleményük, vagy esetleg nem merik közölni a gondolataikat, de épp ezért lesz jó, ha egy kis időre csatlakozok majd hozzájuk. Kell egy kis szín ezek közé a karótnyelt idióták közé. A “család” többi tagja időközben távozik végleg, s természetesen az ellenszenvüket már most érzem. Ám teljesen megértem. Eléggé szorosnak tűnik ez a banda, ahova teljesen biztos vagyok benne, hogy nem jut be senki egyik pillanatról a másikra. Jól teszik, hogy kételkednek. Én is ugyanezt tenném. - Nem gondolnám, hogy ugyanazokban a körökben mozogsz, ahol én néha megfordulok. - tengerkékjeim akaratlanul is végig tekintenek rajta. - Az nem ez világ. - mutatok körbe. Magyarázkodni ugyan nem szeretnék, de tényleg vannak azok a szituációk, amikor bizony muszáj a rossz közül a kisebbiket beáldozni. A hölgyemény szavai azonban nagyon elgondolkoztatnak... Bár marha nagy a büszkeségem, de szemeim mégis kíváncsian csillannak fel, hiszen bár jónak tartom magam, de tudom legbelül, hogy nem vagyok profi. - Tehát azt mondod, hogy itt még tanulni is tudnék? - egy ilyen lehetőséget hogyan szalaszthatnék el? Lássuk be, vérprofikkal azért nagyon ritkán lehet összefutni. - Itt edződtek profikká az embereid? Talán valamiféle kiképzés is van itt? - ezt a nőszemélyt még el is tudnám képzelni, ahogy bőrruhában ostorral csapja az embereit... De komolyabbra fordítva, egy durva kis kiképzésen nagyon szívesen részt vennék, hiszen fel tudnák mérni az erőnlétem és a képességeim, amikkel még villogni is tudnék. - Jól értem akkor, hogy ez nem egy egyszeri meló lesz? - simítom meg állam elgondolkozva. - Azt szeretnéd, ha majd csatlakoznék hozzátok? - az, hogy “most”, még egy eléggé erős túzlás lenne, hiszen ő sem ismer engem, én sem a társaságot. Viszont ha tetszik ez az egész és beválok... Még azt is megkockáztatnám, hogy megvetem itt a lábam. Talán még hasznomra is lehetnének Luciano, a nagybátyám ellen... Valamit valamiért, nem igaz? - Bizarr? Ez egyre érdekesebb... - ez a nőszemély viszont titokzatosabb, mint vártam, de igazából minden varázsszót már kimondott, amikkel elérte, hogy ne táncoljak vissza. Úgyhogy egy vállvonással fogadom el, hogy még nem kell mindent megtudnom. Igazából így talán egy kicsit izgalmasabb is az egész. A bárpulthoz némán lépek oda, s először elkészítem a hölgyemény italát, majd magamnak is összedobok egy rögtönzött koktélt, whisky alappal. Már az illatából is érződik, hogy itt bizony nem csak a külsőségekre adnak, de a minőség is az egekben jár. - Hölgyem. - visszalépek az itallal, majd végül helyet foglalok vele szemben. Pár leheletnyi korty erejéig a tekintetét keresem, amiről nem szakítom le a sajátjaimat, ha megragadtam. - Mióta létezik ez az egész? - biccentek körbe. - Bár az mondjuk jobban érdekelne, hogy Te hogyan jutottál el erre a szintre. Mert abban biztos vagyok, hogy nem egyik napról a másikra lettél a vezető, és nem csak azért, mert szépen pislogtál. - tudom, a távolságot meg kellene tartanom, nem kéne egyből személyeskednem, de egyszerűen nem megy. Erre a nőre nem tudok csak úgy gondolni, mint egy egyszerű vezetőre, hiába áll sokkal magasabb szinten másoknál, s hiába akkora a tekintélye, hogy azt már szinte harapni lehet. Emögött a kemény aura mögött bizony ott lapul valaki, aki biztosan sok mindent megélhetett már. Persze, van egy olyan sejtésem, hogy a kíváncsiságom nem fog most kielégülni, de azért nem árt, ha tudja, hogy én nem “csak” a munkáért jöttem. Illetve, amikor beléptem ebbe a házba, még így volt, de miután már ez a szoba magába fogadott, teljesen megváltozott minden. - És hogyan szólítanak téged mások? - mert a neve is még rejtély számomra. Ahogy az egész lénye. - Ki ajánlott engem amúgy? - újabb dolog, ami homályos még előttem. Bár sok helyen jól teljesítettem, de hogy bárki is ehhez a társasághoz ajánlott volna pont engem? Senki sem jut az eszembe. Közben újabb kortyot veszek magamhoz, s az ajtó felé tekintek hamarosan, hiszen a csendbe valami motoszkálás kúszik be.
Kezdőlap
