"When she transformed into a butterfly, the caterpillars spoke not of her beauty, but of her weirdness. They wanted her to change back into what she always had been. But she had wings..."
A vörös egy igazán különleges szín. Nem csupán a haragot jelképezi, a mindent átható dühöt, mely lávaként képes elönteni, hanem a szenvedélyt is, mely a legapróbb porcikát is képes izgalmi állapotba hozni. Ezeknek az ellentéte pedig bennem mindig a sötét elegancia érzetét kelti, melynek mélyén tengernyi titok vár arra, hogy valaki felfedezze őket. Ezért is ámulok el azonnal a szobában, mikor betoppanok, hiszen annyira tökéletes a kompozíció, mintha valami filmből ragadták volna ki az egészet. S bár a megalkotóról teljesen más elképzeléseim voltak, ám ahogy megpillantom őt, az összkép még inkább a helyére billen. A mögötte álló férfire csupán pár másodperc erejéig emelem kéklő tekintetem, csak amíg realizálom magamban, hogy ismerősek a vonásai, de mivel sehova sem tudom őt rakni az emlékeimben, így nem is pazarolok rá több időt pár pillanatnál. - Az ilyen helyekről mindig egy különleges orgia jut eszembe. - ejtem el válaszul a kellemes illatú levegőbe, mely átjárja az egész birodalmat. Ez is olyan sajátos. Semmi könnyed kis virágillat, hanem ez a mély aroma. Egyszerűen minden passzol. S ami ennyire tökéletes... Ott bizony van valami hiba a háttérben. Mikor a még ismeretlen nőszemély megkerül és szemügyre vesz, akaratlanul is megpaskolom hátsó felem bal oldalát, jelezve, hogy itt bizony jóféle anyag pihen a ruha alatt. Ami azonban már közel sem illik bele a környezetbe. - Akkor ezek szerint ez egy ilyen kosztümös találkozó lesz? - utalok arra, hogy a megjelenésem közel sincs összhangban az itteniekével. Abban legalább biztos lehetek, hogy nem valami ócska rózsaszín öltönyt aggatnak majd rám, mellyel nem madárijesztőnek, sokkal inkább bohócnak tűnnék. Ez azonban teljesen mellékes most. A szoba ámulatáról áttérek erre a fekete hajú dívára, akire még a tekintetek is félve szöknek rá. Nagy hatalma lehet. Borzalmasan nagy... S ehhez nem is kell őt ismernem, hogy lássam, mekkora tisztelet övezi. Miután mindenki kivonul, s kettesben maradunk, lassú léptekkel, hátrakulcsolt kezekkel indulok meg utána, s cövekelek le közvetlenül előtte. Ez az atmoszféra... Még mindig hihetetlen számomra. - Másik részét? - ragadom ki egyből a mondandójából az egyik dolgot, ami megüti a fülem. Túlságosan azonban nem firtatom a dolgot, így ha a hölgyemény elengedi a füle mellett, úgy az én gondolataim is pörögnek már tovább. - A profizmussal nem lőttél mellé, eddig mindenki túlélte, akit védenem kellett. Kár lenne tagadnom, megesett, hogy megsérültek, de az adott helyzetben a kisebbik rosszat kellett választanom. - nem fényezem magam, inkább bevallom őszintén, hogy mire számítson. - Inkább törjön el egy kezed vagy pár bordád, vagy inkább kapj be egy sajnos szükséges golyót, mint hogy kockáztassam az életed. - ki kell ezt mondani, hiszen vannak olyan elkerülhetetlen helyzetek, mikor mérlegelni kell. A csontok beforrnak, a sebek meggyógyulnak, de a föld alól már nincs visszaút. - És miféle szabályokról van szó? Mert azt látom, hogy itt eléggé nagy a... komolyság. Mindenki ennyire karót nyelt alattad amúgy? - kérdezem oldalra billentett fejjel újból széles vigyorral a képemen. Ezekkel még viccelődni sem lehetne, hiszen olyan fapofával néznek ki a fejükből, hogy egyetlen perc alatt halálra untatnának. - Ó, és csak hogy tisztán láss... - szavaim közben ellépek pár lépést a hölgyemény elől, s pár pillanat erejéig megállapodok az egyik szekrény különleges dísze előtt. - Pár hónapja érkeztem New Yorkba, és nem vagyok még tisztában az itteni bandákkal, úgyhogy rólatok is csak most hallottam. Egy ismerőm annyit mondott csupán, hogy vigyázzak az itteni vezetővel. - sandítok vissza a nőszemély irányába, aztán végül visszalépek hozzá. Kezdem érezni, miért intett óva Kentin. - Tehát... Pontosan milyen meló is lesz? Hova fogunk menni, és mennyi kockázat lesz az egészben? Mennyi esély van rá, hogy balul sül el a dolog? - apró részletek, amiket meg szoktam kérdezni, de igazából ezek is teljesen jelentéktelen, hiszen mindig beüthet a baj, teljesen mindegy, milyen környezetbe és kik közé megyünk. Szeretek mindig felkészülni a legrosszabbra, aztán kellemesen csalódni mégis jobb, mint egy golyóval a fejben elterülni azért, mert figyelmetlen voltam. - Amúgy ezt mind... - mutatok körbe. - Te álmodtad meg? - térek el kissé a témánkról, hiszen sokakkal ellentétben engem érdekel az, aki mellé kerülök. Szeretek kérdezősködni, s nem vagyok az a csendes és mogorva típus, aki némán áll az ügyfél mellett. Tudom, ez zavaró lehet, de én inkább emberként tekintek rájuk, semmint egy szerződésként. S ha már össze leszünk zárva egy kis időre, kényszert érzek, hogy megismerjem a másikat. Persze, ha hagyja... Ez a fekete hajú díva talán nem is lesz olyan könnyű menet, mint gondoltam. Ám a kihívások mindig sokkal élvezetesebbek!
A tükör nem hazudik. Pedig néha jó lenne.Minden reggel megnézem benne magam, képes vagyok akár fél órát is eltölteni azzal, hogy a tulajdon vonásaim fürkészem.Keresek valami árulkodó mimikát, rejtett redőt, ahol megbújik még valami jó belőlem. Kiveszett. Vagy tán soha nem is létezett. A gyilkos enyészet felzabálta és az idő feneketlen gyomrába vetette.Már nem akarok megfelelni senkinek, tán még magamnak sem. Már nem akarom újraformálni önmagam. Másokkal teszem ezt, kíméletlen arroganciával. A telefon szakadatlan csörgött, és hosszú percekig, lehunyt szemekkel, összeszorított ajkakkal vártam, hogy valaki végre felvegye. Miért fizetem ezeket a naplopókat, ha nincs senki aki válaszoljon egy bejövő hívásra? Igaz nem a megszokott vonal volt, ahova a fontos és mindennél sürgősebb hívásokat fogadtam, hanem a másik, amely bárki számára ugyan nem volt nyilvános, de sokkal nagyobb merítés az ismerős és kapcsolati hálóból ismerte.A dallam ütötte a kárpitozott falakat, a nappali bútorai közé furakodott és utat vágott a dobhártyámon át az agyamba. - Vegye már fel valaki!-sziszegtem a fogaim között, a kezeimben táncoló ébenszín csontfésűt egy rideg és laza mozdulattal vágtam a fésülködő asztal intarziás lapjára.Végül én magam fogadtam a hívást, és alighogy a túloldalán a dallamos olasz bariton beleszólt kissé kopott de rémesen vonzó akcentussal, már el is párolgott a dühöm, amit annak okán éreztem, hogy végül mégis nekem kellett felvennem a hívást.Nem számítottam rá, hogy keresni fog, de valahol mégis sejtettem. Ha valakinek ígéretet teszünk és azt mondjuk bármit és bármikor hajlandóak vagyunk érte feláldozni, valahol úgyis tudjuk, hogy ezt a biankót, kivált a mi köreinkben úgyis beváltják majd. Ahogy Leonardo is erre készült. Már a köszöntéséből éreztem, már abból ahogy a hogylétem felől érdeklődött. Tudnia kellett milyen áron jutottam el idáig...tudnia kellett, hiszen egyike volt azoknak akik segítettek nekem ebben.Birtokosa volt egy gyöngyház fényű kagylónak, amelyet nem szokásom mindenkinek odaajándékozni, és csupán fél tucat létezik eddig belőle, akik birtokolják. Egy kagyló, amely szabad utat, szabad kérést, korlátlan uralmat engedélyez az időm és a hatalmam felett egy kis mértékben. Leonardo az elsők között volt, aki ilyet kapott tőlem, és hallottam a vonal túloldaláról, hogy a míves kis darab az asztalra koppan, a vonal túloldalán pedig egy nehéz sóhajjal adta tudtomra az olasz, hogy beváltani akarja.Nem tenné ha nem lenne fontos.Ebben biztos voltam. Elvégre az életemért cserébe adtam, és biztos voltam benne, hogy hasonló okok miatt váltja majd be nálam. Ám legnagyobb meglepetésemre nem róla volt szó, hanem az öccséről, aki éppen New Yorkban tartózkodik. Nem védelmet kért, vagy legalábbis nem a hagyományos módon, ugyanakkor azt is elmondta, hogy nem tudja előre megmondani mennyi időre lenne erre szükség. - Tudod, hogy ez nem így működik…- recsegtem bele a telefonba szinte suttogva, nehéz lélegzettel, mire ő dörmögött valamit olaszul. Tudta.Ha kell újabb szívességet kérhetek, de tegyem meg. Éreztem, hogy szorult helyzetben van, és nem folyamodna ehhez, vagy éppen hozzám, ha nem lenne biztos, hogy meg fogom tenni. És nem csak a kagyló miatt, és nem csak azért, mert egykor néhány alkalommal füstös gyönyörben keveredtünk össze, amely számunkra csupán a közös együttműködés valamiféle mámoros levezetése volt, semmint bármiféle érzelmi túlfűtöttség, nem azért mert valahogy és valamiféle módon mindig keresztezték egymást az útjaink, még akkor is ha egy óceán választott el egymástól. Sokkal inkább azért, mert a zsigereimben éreztem, hogy ez most tényleg fontos a számára…mert az öccséről van szó és óóóó igen! Ott van az öcsém Árész. Ha kellene a végletekig elmennék a biztonságáért. Az egyetlen ember aki az életemben mindenek felett áll. Az egyetlen akire a saját életemet is bíznám… Árész, aki jelenleg, nagyjából egy héttel az ominózus telefonbeszélgetés után, és annak tudatában, hogy mi miért történik, még mindig duzzogva, morcosan áll a dolgozó szoba ajtaja mellett. Kihúzva magát, kissé beleolvadva a vörös környezetbe a földszín öltönyében, és mívesen csomózott bordó nyakkendőjében.A zsebében a díszkendő hetykén kókad lefelé, ahogy a kedve és a lelkesedése is az egész helyzet iránt.Nem fogadta el az egészet és jól tudom, hogy nem is fogja egészen addig amíg az ifjú külhoni talján ki nem teszi a lábát végleg a Griparis Archontico küszöbén. Az asztal mögött foglalok helyet, bal kezem mellett egy megmunkált és az itallal csupán díszként megijesztett kristálypohár pihen. Noha nem vetem meg az alkoholt és nem élek az absztinencia lehetőségével sem, munka közben nem szokásom még néhány korty erejéig sem fogyasztani. A tisztánlátás első és legfontosabb ismérve a tiszta fej és a kikezdhetetlen logika.Azon túlmenően azonban szívesen és előszeretettel áldozok Dionüszosz oltárán, időnként akár mértéktelen formában is.De az egy másik időpont és másik helyzet. Most uralnom kell a körülöttem létező világot, és uralnom kell a helyzetet is, és nem szívesen adom meg a tévedés lehetőségét, mert alapvetően megkövetelem a fegyelmet és a rendet magam körül. Úgy az otthonomat illetően, mint az üzleti ügyeimben. Ez a védjegyem, és ez az amit minden alkalommal megfizetnek a számomra. Ha már a takarítás a szakterületünk elsősorban. Árész keze mozdul, én pedig felpillantok a laptop zöldeskék képernyője mögül, ahol éppen néhány levelezést bonyolítottam le. Nem sürgős, de amíg várakozok, addig is szeretem hasznosan elütni az időt. A felesleges perceknek nincs helye az életemben. Ha kikapcsolódom, azt is többnyire okkal teszem, és megvan rá a megfelelő időkeretem.Sokan úgy hiszik, hogy könnyed, kiszámíthatatlan fellegként lebegek az egész közeg felett, amelyet a férjem halála óta igyekszem teljesen uralni, de ez nincs így. Az egész életem, azóta, hogy ketten maradtunk az öcsémmel a tervezésről szól. Aki nem gondolkodik előre, kivált az utcán, ahol éltünk, az nem sokáig marad életben. Belefullad a pillanatba, amelyben éppen tengődött.Itt nincs helye tétovázásnak, vagy éppen könnyelműségnek. Akinél ezt tapasztalom, az repül. Nem csupán a házból, hanem az életből is. Innen nem lehet kiszállni. Aki mást gondol, vagy naív módon mást remél, az tulajdonképpen a saját halálos ítéletét farigcsálja. Árész ujjai a fülére illeszkednek, és félrebillenő feje arról árulkodik, hogy a benne lévő apró készüléken keresztül, amellyel többnyire tájékozódni szoktak, valaki jelentést tesz neki. - Megérkezett. Hova vezessük?- pillant rám, de ujjai még mindig a kis készüléken pihennek, válaszra készen. - A Reddo-ba. Mindjárt megyek én is. Kell egy aszpirin, mielőtt szétszakad a fejem.- dörzsölöm meg a halántékom, és mintha csak egy csapat legyet hessegetnék el, jelzem csuklóból mozgatott kézfejemmel annak a két fapofának, akik eddig csendben álltak és most ugranak a gyógyszeres szekrény felé, hogy nem kell. Megoldom.A Reddo-t azért szeretem mert amennyire ízléstelenül viktoriánus és giccses éppen annyira megnyugtató. Olyan mint egy élettelen szív belseje, amelynek utolsó dobbanásait még visszaverik a vörös bársonykárpit falak. Nagyjából tíz perc alatt érkeznek meg több kisérőváltás után a szobába. Nem azért történik mindez, mert egy ember nem tudná elvégezni a feladatot, hanem mert mindenkinek megvan a területe, amelyért felelősséggel tartozik, és azt nem hagyhatja el engedély nélkül. Ez nem börtön, mint sokan gondolják, sokkal inkább egy rohadtul szép és hosszú póráz, amely elhiteti a viselőjével, hogy a saját területén belül mégis szabad. A gyógyszerrel és egy pohár vízzel várakozom, amikor kopogást hallok. Demetrius az, a kese szőke hajú libanoni, aki már a férjem halála előtt is itt volt, igaz akkor még kölyökként a szakácsnő félresikerült afférjából születve.Miközben ajkaim mögé dobom a gyógyszert, és rákortyolom a vizet, intek, hogy kisérjék be az érkezőt.Árész mögöttem áll, akár egy védelmező árnyék, készen arra, hogy már az elején megszabaduljon az olasztól. Nem értem honnan ez az ellenszenv már ismeretlenül. Vagy lehet ő már találkozott vele? Az első, hangosan elejtett mondatára meglepetten meredek rá, és elerekedő szemekkel, mosolytalan ábrázattal nézek végig rajta. - Érdekes fogalmaid lehetnek a kéjről, ha erről a szobáról ez jut eszedbe.- jegyzem meg mélyen búgó hangon, akár a fülhöz szorított tengeri kagyló morajlása.Mosolyog. Nem is mosoly, vigyorog….de mégis mi olyan mulatságos? Még egyszer végigmérem, majd egyetlen szó nélkül kerülöm meg, hogy hátulról is megszemlélhessem., végül megkerülve, megállok előtte. - Nézzetek neki valami vállalható ruhát.- pillantok el Angelo válla felett, egyszerűen nem reagálom le a bemutatkozását, és szavaimat a Libanoni-nak intézem. - Ha így jelenek meg vele Grigorij-nál, még a végén a kertből behozott madárijesztőnek nézik. Kerítsetek neki egy fülest is, és állítsátok rá a harmincas frekvenciára. Mást egyelőre ne halljon, annyi bőven elég.- minél több frekvencia állt valakinek a rendelkezésére annyival előrébb volt a ranglétrán. Egy frekvencia tulajdonképpen azt jelentette: “Üdv a Griparis Archintico-ban!” - Elmehettek!- mindenki mozdult a kérésemnek, jobban mondva a parancsomnak megfelelően, csak Árész maradt mögöttem rezzenetlen, hiszen az esetek többségében ő mindig ott volt minden megbeszélésemen. Ez azonban más volt. Sok szempontból, és talán hosszú idő óta először nem akartam őt minden részletbe beavatni. Nem titkolózni akartam előle, hanem csak biztonságban tudni. Jobb ha nem ismer minden részletet. - Te is Árész!- jelentem ki ellentmondást nem tűrően, és csupán oldalra fordítom a fejem, nem nézek hátra, mégis éreznie kell, hogy villan a tekintetem, nem is akarom, hogy akár egyetlen mélyebb sóhajjal tiltakozni kezdjen.Miután az öcsém is távozik, ketten maradunk. Angelo meg én.Egy ideig csak állok előtt, rezzenetlen pillákkal fürkészem a vonásait, az arcát, felveszem vele a megtörhetetlennek tűnő szemkontaktust. Felmérem és próbálok következtetéseket levonni, előljáróban. - Szóval Angelo….- lépek el végül mellőle, megszakítva a szemkontaktust és indulok az egyik fotel felé, hogy leüljek. Elegánsan keresztbevetett lábakkal nézek vissza rá, és a kezem a karfán pihentetem. Ha megpróbálna leülni ő maga is, akkor csak felemelem a kézfejem és az ég felé lendülő mutatóujjam ingatva jelzem, hogy ez a kegy rá nem vonatkozik, maradjon csak állva. - Nem véletlen esett rád a választásom. Nagyon jó reputációt kaptam veled kapcsolatban, ami a munkát illeti. A másik részét egyelőre nem bolygatnám. Szeretem magam megtapasztalni a dolgokat. Szeretem a profizmust, de nálam vannak bizonyos szabályok, amelyek betartását mindenkitől megkövetelem.- azt már nem kell tudnia, hogy az ő esetében kissé rugalmasabbak lesznek ezek a szabályok, mert ha jól megnézzük, akkor sokkal inkább ő áll az én védelmem alatt jelenleg, semmint én az övé alatt.
"When she transformed into a butterfly, the caterpillars spoke not of her beauty, but of her weirdness. They wanted her to change back into what she always had been. But she had wings..."
Griparis? Még sosem hallottam ezt a nevet itt New Yorkban, nem mintha túlságosan tisztában lennék az itteni bandákkal. A rómaiakat és a környékbelieket álmomból felébresztve is fel tudnám sorolni, de itt csak azokról hallottam leginkább, akikhez volt valami közöm. Szívesebben térnék már végre haza, de így, hogy a nagybátyám, Luciano még mindig mozgolódik, s nem lehet tudni, hogy mi a célja így, hogy visszatért a halálból, nem kockáztathatom meg, hogy visszamenjek Rómába. Annak katasztrofális vége is lehetne... Úgyhogy amíg a bátyám, Leonardo megpróbálja kideríteni Luciano céljait, s megpróbálja elegyengetni az egészet, addig itt megrohadhatok egyedül New Yorkban. Tudom, mindenki azt mondta, hogy húzzam meg magam alaposan, ne keltsek feltűnést, zárkózzak be... De hogyan tehetném ezt meg? Mikor ideköltöztem, talán egyetlen napig bírtam a négy fal között, utána már muszáj volt mennem, muszáj volt csinálnom valamit, mert már a saját gondolataim az őrület határáig kergettek. Elvállaltam hát kisebb melókat itt-ott, s mikor ropogtak a fegyverek, hullott az ellenség, s a vér patakokban folyt... Tartsam magam bármilyen jónak is, mélyen magamba nézve azt éreztem, hogy újra élek. Különösen akkor, amikor védelmet kellet nyújtanom valaki számára. Olyan, mintha ez a lételemem lenne. Egész életemben, különösen mióta megszületett a húgom, az volt számomra a fontos, hogy a családom épségben legyen. Ezt persze nem volt olyan egyszerű összehozni, hiszen míg Leonardo higgadt, kimért és képes tisztán gondolkodni, addig én indulatos vagyok, tüzes, s könnyen hagyatkozok a pillanatnyi hangulataimra, s cselekszek azok szerint. Így már annyira nem egyszerű a történet, igaz? Úgyhogy a jellememből adódó sóvárgásokat mostanság a testőri munkák elégítik ki. Idegenekért kockáztatni az életem. Valahol ez szánalmas... Valahol pedig csodálatos... Nem véletlen hát, hogy mikor kaptam ezt a fülest meglepő módon a semmiből, kérdezés nélkül rábólintottam. Vállalom! Hát hogy ne vállalnám? Bár egyetlen pillanatra furcsa volt, hogy konkrétan engem akartak, hiszen eddig mindig én futottam a munka után, nem pedig fordítva... Ám ez a tény talán egyetlen másodpercig érdekelt, utána már elengedtem egyből. Tehát a részletek teljes hiányában zúgok a motoron a megadott címhez, aminek még nem jártam a közvetlen közelében sem, hiába jelenleg Manhattan a székhelyem. Megszoktam már, hogy olyan helyeken tárgyalunk, amit még a madarak is messze elkerülnek, így egyáltalán nem számítok rá, hogy ilyen épület fogad majd, mint ami előtt leparkolom a motort. Eléggé elitnek tűnik a hely, nem úgy fest, mintha piti kis szar bűnözők húznák meg magukat a falak mögött. Sőt, épp ellenkezőleg... Ám ez kit érdekel? Az a lényeg, hogy tudnak nekem melót adni. Hiába figyelmeztetett Kentin, az egyik jó haverom, hogy azért vigyázzak velük, az én fejemben ennek ellenére sem fordult meg semmiféle kétely. Egyből rányomok a kapu melletti gombra, s közlöm a nevem. Belépve az udvarra azonban meg kell állnom egyetlen pillanatra, hiszen teljesen elképedek. Ahogy becsukódik mögöttem a kapu, s int az őr előre, hogy haladjak, hirtelen mintha egy másik világba csöppennék. Mintha New York mocska odakint maradna, s beléptem volna egy különálló szigetre. Még a tavasz morzsái a zöldellő falevelekben és a lágyan ringatózó fűszálakban is sokkal csodásabban festenek. Virágillat terjeng a levegőben, mely teljesen elnyomja a bőséges kipufogófüstöt, s még hátra is kell egy pillanatra fordulnom, hogy most ez tényleg a valóság? Az őr komor köhintése azonban ösztönzi a lépteimet. - Nyugalom, testvérem, megvár az asszony. - röhögöm el magam jókedvűen, de az őrnek a szája széle sem mozdul, csak ridegen megejt felém egy pillantást. Acélozott talpú bakancsban, egy fekete, szakadt farmerban lépkedek mellette, egy hasonló színű zenekaros felsővel, s egy arra ráaggatott bőrkabáttal. Kicsit sem illek a képbe. - Hű, de kurva komolyan veszed! Remélem, hogy azért itt nem mindenkit baszott meg ennyire a bú! - még mindig röhögök, a tag pedig még mindig lenéző pillantásokat ereszt meg felém némán. Én meg inkább elejtek egy “áhh, hagyjuk”-ot a levegőbe, s belépek a kúriába. - Itt aztán van pénz anyukám! - ámulok el ismét, csak most a berendezésen, a kialakításon, és azon, hogy mindennek ennyire megvan a helye, egyetlen apró szarság sincs félrehányva a sarokba. Itt aztán rend van és fegyelem... Főleg, hogy egy újabb néma oszlop vesz át a kintitől, aki szintén nem értékeli a jó hangulatomat, s ugyanolyan fapofával vezet tovább. Hogy kihez... Az most már rohadtul érdekel! Ki lehet az, aki ekkora rendet képes maga körül tartani úgy, hogy közben az alvilág mocskában kering? Az első gondolatom egyértelműen egy öregember, aki díszbottal kopogtatja végig a folyosók padlóját, s aki elveszett a régi korokban, ahonnan nem akar szabadulni. A második gondolatom is ez, nem véletlenül várok egy őszes hajkoronát az ajtón túl, s ugyanolyan komor ábrázatot, mint az emberinek. Az őr bekopog, s csak akkor nyit be, mikor engedélyt kap rá, egyelőre azonban nélkülem, amíg közli, hogy megérkeztem. Ezt követően tárja szélesre előttem az ajtót, amin belépek, és... - Baszki, micsoda kéjbarang! - szólalok meg hangosan, a vén kujon megadja a módját! Illetve... Hátrahőkölök, mikor nem egy aszalódott vénség fogad, hanem egy... nő?! Mivan?! És nem is akármijen! - Üdv, Angelo D’Amore vagyok, és nem tudom, hogy miért pont rám esett a választás, de... Itt vagyok! - tárom szét kezeimet rohadt nagy lelkesedéssel, a képemen levő vigyor egyszerűen lemoshatatlan! Alig várom, hogy halljam a részleteket!
Kezdőlap
