Kedves és ártatlan teremtés. Sose akarna senkinek se ártani. Míg a legtöbb fiatal bulizik, vagy éppen mindenféle helyre elcsászkál ő ideje nagy részét a négy fal között tölti. Ha valami fáj neki, akkor nem mutatja ki, mert nem szeretne a barátai terhére lenni, illetve a családjának köszönhetően megtanulta elrejteni. Legtöbb esetben eleve mosoly ül arcán, miközben az értelem, a kíváncsiság és a szeretet szikrái könnyedén csillannak meg az íriszeiben. Amikor pedig szomorú, vagy eltörik a mécses, akkor arról a párnái vagy a plüssei tudnának mesélni, hiszen a világ elől igyekszik elrejteni a szomorúságát, ahogyan a fájdalmát is.
Segítőkész, ha kell, akkor főz, mos, takarít és gondoskodik a a számára fontos emberekről, vagy éppen ápolja őket. Elég hamar fel kellett nőnie, amikor otthagyta a családját és egy idegen országba költözött a nagynénijével. Hiányzik-e neki az őrült bulik éjszakája? Nem, sokkal inkább szeret az erdőben és a könyvek lapjai között elveszni vagy fantáziájának apró zugaiban, hogy néha papírra is vesse azokat. Szeret gyerek között lenni és mesélni nekik. A legtöbb esetben ő maga találja ki a történeteket, nem pedig könyvekből mesél.
Hatalmas szíve van, mintha csak valami földre szállt angyal lenne egyesek szerint. Nem bízik meg senkiben se könnyedén, de ennek ellenére megbízható és örömmel segít az idegeneknek is, illetve egy-két közeli barátja azért neki is van. Amióta abba a korba lépett, azóta alkalmi munkákat vállalt, hogy segítsen a nagynénijének, vagy éppen a későbbi tanulmányaira félre tudjon tenni. Sose unatkozik, hiszen mindig van mivel elfoglalnia magát és talán túlzottan aggódó is.
Természetesen ő se tökéletes, ahogyan egyetlen lélegző lény se, mert képes eltűnni órákra még sötétedés után is, ha éppen ahhoz van kedve, vagy néha azért bulikba is elmegy a baráti nyomásra, de nem mindene, ahogyan a legtöbb diáknak. Ugyanakkor néha ő kis képes kicsit kiakadni, esetleg sértődötten elrohanni, de eléggé ritka dolog ez nála, hiszen pontosan annyira jámbor és szelíd. Sokszor megkapta már azt, hogy mennyire hasonlít rá természetileg és külsőleg is.
Imádja az állatokat és mindig megeteti a környékén lézengő kóbor macskákat és kutyákat.

Ő volt az én hősöm, a páncélom és egyben a menedékem is, akiről azt hittem mindig mindentől meg fog védeni, csak végül a legnagyobb szörnytől nem védett meg, saját magától. Gyermeki csodálattal csüngtem apám minden egyes szaván, tettén. Alig vártam, hogy hazaérjen és leüljön játszani, vagy újra csak meséljen, de néha a hősök nem is valódi hősök, csak szimplán gonosztevők, akik véletlen rossz jelmezt kölcsönöztek ki és ezért sok mindenkit képesek megvezetni.

A kép egyre inkább elhomályosul, de hallom a fröcsögő szavakat, még ha nem is értem már. A szavak összefolynak, mint egy háborgó tenger. A fájdalom újra és újra lesújt testemre. Mozdulnék, de mintha a földhöz ragadtam volna. A kép zavaros, a hang torz, a fájdalom pedig pusztító, miközben a sötétség árnyai ott köröznek körülöttem. Szinte némán könyörgök, hogy vigyenek magukkal, de soha nem tették. Akkor se, amikor 10 évesen a szobámban kuporogtam, vérző fejjel, mert apám újra elvesztette a fejét. Csak ott lebegtek, de nem öleltek magukhoz. Hagytak rettegni, miközben az ajtóm úgy rezgett, mintha csak egy szélvihar feszülne neki. Újabb és újabb ütés sújtott le rá, a fa reccsent, de mégis kitartott. Mintha tudta volna, hogy az ő feladata az, hogy megállítsa a szörnyet és ne juthasson el a gyermekhez. Az volt az első este, amikor elszöktem és máshol kerestem menedéket. Szomszédok találtak rám, akik történetesen orvosok voltak, ellátták a sebeimet, majd hiába kértem, hogy hadd maradhassak mégis visszavittek. Emlékszem, hogy úgy remegtem, mint egy tehetetlen levél, amit a szél felkapott és kedvére ide-oda repít. Láttam apám haragját, azt, ahogyan uralni próbálja, de mielőtt kitörhetett volna belőle sietve ellibbentem mellette a szobám irányába, míg szóval tartották. Szerencsére a szomszédok nem sejtettek semmit se, mert azt hazudtam leestem a fáról és ekkor kezdődött el a hazugság első cseppje, ami azóta csak egyre több lett, miközben szép lassan elmosta az igazságot a bennem rejlő reménnyel együtt.


„Minden rendben lesz” mintha valaki ezt suttogná nagyon távolról, majd pedig azt, hogy „Segítek”. Nem hiszek egyik szónak se, ami átjut a ködön. Sokszor hittem ezekben a szavakban, vagy abban, hogy „menedék” és „biztonság”, de mindig csak illúzió volt. Érzem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon, de a szememet már nem bírom kinyitni. Egyszerűen csak lebegek a sötétségben. Nincs ott senki se, egyedül vagyok. Szavak újra felderengenek, de alig hallhatóan, mintha valaki még azelőtt el akarná lopni tőlem, hogy elérthetnének hozzám. Így abban se vagyok biztos, hogy  valaki tényleg beszél hozzám és nem az elmém ver át, mint hajdanán.

Ahogy teltek, múltak az évek egyre inkább megértettem a dolgokat és rájöttem arra, hogy nagyon nem helyes mindaz, amit apám tesz. Hiába csinált úgy a családomban mindenki, mintha az lenne, akkor se volt az. Segítséget akartam kérni, bíztam az emberekben, de ők csak elfordultak, vagy úgy tettek, mintha érdekelném őket, de valójában nem. Csak újra és újra visszalöktek a mérgező tüskék közé, még a rendőrei is. Nem volt senki se, aki szembe mert volna szállni a sárkánnyal, egészen addig míg a nagynénim hosszú évek múltán hazatért. De addig is szép lassan elterjedt az, hogy beteg vagyok és ilyenkor a gyógyszereimet elfelejtem bevenni. A sérüléseimet is rohamok közben szerzem, így az idő múlásával kalitkába zártak. Letépkedték a szárnyaimat, eltörték a csontjaimat, hogy ne tudjak repülni és többé esélyesem legyen segítség erejében hinni. Aztán jött Anje és szép lassan minden megváltozott. Elvitt onnan és messzire költöztünk, oda ahol eleinte számomra teljesen idegen nyelven beszéltek az emberek. Csodálatos, ijesztő és zajos hely volt akkoriban ez a város számomra.


Soha nem hittem volna, hogy ennyire erősen is össze lehet préselni valaki mellkasát, pedig most úgy érzem, mintha valaki csak össze akarná nyomni, mint a lufit, hogy minden levegő kiszökjön. Talán egy könnycsepp folyik végig az arcomon, de ebben se vagyok biztos, aztán meghallok egy újabb hangot. Sietve fordulok meg a sötétségben és elmosolyodom, amikor meglátom Anje mosolyát. Sietve rohanok az ölelésébe, elbújok és nem eresztem őt el. Évek óta egyedül hagyott, őt már elnyelte a sötétség.  Egyre szorosabban ölelem őt és azt suttogom, hogy vigyen magával, mire ő csak elmosolyodik és letörli a könnyeimet. „A hold mindig utat fog mutatni még a legsötétebb éjszakában is. Ezt soha ne felejtsd el kincsem.” Újra hallom azt, amit régen annyiszor mondott. Nem lehetett gyermeke és ezért édesanyám azt mondta, hogy a középső nevemet ő választhatja. Sose értettem, hogy miért ezt kaptam, vagy miért hívott olykor Holdacskának, hiszen az évek múlásával úgy éreztem, hogy néha a hold is kialudhat, ha elégerősen kívánja és a sötétség újra erőre kaphat ezáltal. Ilyenkor mindig felnéztem az égre, és a hold visszamosolygott rám, mintha még fényesebben ragyogott volna és ki nem mondott ígéretekkel kecsegtetett. Automatikusan felemeltem a fejemet, de itt nem volt semmi se, csak sötétség és szép lassan ráébredtem arra is, hogy ismét egyedül vagyok, már semmi zajt nem hallok.


Halk és dallamos csipogás szűrődik be a gondolataim közé. Ismerős, de mégis annyira idegen ez a hang. Percek múlásával egyre inkább kivehető, hogy valami gép csipog, az orromat kórházra emlékeztető szag tölti meg,  szemet próbálom kinyitni, de minden túlzottan vakító és nem látok semmit se, mintha már évek óta csukva lett volna és a sötétséget ismerné egyedül.  Próbálkozom, de újra és újra kudarcot vallok, miközben egyre több hang jut el hozzám. Nem értem, hogy hol vagyok, vagy mi történik, de egy dolgot még is érzek. Hiába minden fájdalom, a kezemet óvatosan megemelem és a hasamra csúsztatom, mintha minden zavaros tényező ellenére is a lelkem és a testem is pontosan tudná, hogy elbuktam. Azt hittem, hogy jobb lehetek, mint anyám volt, hogy legalább én megvédhetem a gyermekemet, de nem tudtam. Elkéstem és rosszul választottam pár éve. Újra hittem egy ördögnek, aki báránynak mutatta magát.  Könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában és közben a hideg sötétség ölelését keresem. Miért lökött ki magából? Miért nem tudott engem is magával vinni? A hold fénye se lehet örök, vagy mégis?
Hiába hallom a közeledő lépteket, a szemeimet akkor is csukva tartom és némán gyászolok, miközben fájdalmas grimasz jelenik meg az arcomon, ahogyan az egyik kezemmel a takaróba, vagy mibe belemarok a hasam fölött. Ordítanék, de nem tudok, valami visszatart. Egy gyengéd érintést érzek, valamit suttog, de nem értem, aztán egyszerűen eltűnik a virágos illat, mintha soha nem is lett volna a közelemben. Fogalmam sincs, hogy meddig lehetek egyedül, míg nem újabb léptekre figyelek fel...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A történeted alapján azt kell mondjam, csodálom, hogy olyan mértékben megmaradt benned a másokkal törődő kedves teremtés. Hiszen olyan sokat szenvedtél a saját családod miatt is, már egész kicsi korodtól kezdve. Az akkora traumák pedig olyan mély sebet ejtettek benned, hogy hiába mentettek ki az otthoni helyzetből, újra rád talált mindaz, ami elől a nagynénéd védeni próbált. Azt kell mondjam, sajnálom, hogy így alakult. Ennek fényében persze hogy ijesztőnek bizonyul a nagybetűs Élet és jobban szeretsz a magad csendességében, olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek megnyugtatnak és boldoggá tesznek. Mondhatjuk úgy is, hogy van egy olyan kis buborék, amiben komfortosan érzed magad és ahol senki nem bánthat téged. Szurkolok, hogy ez ne csak a saját otthonodra terjedjen ki, hanem sikerüljön megszabadulnod az életedben is azoktól az emberektől, akik bántanak téged - mindegy, hogy fizikailag, vagy érzelmileg. Megérdemled a boldogságot, hiszen olyan sok jót teszel a világgal, másokkal, akiken segítesz. neked is jár, hogy valaki úgy szeressen ahogyan megérdemled és hogy megtaláld a boldogságot. Azt mondják, ha kigondolunk valamit és nagyon határozottan kiállunk mellette, akkor egy idő után bevonzzuk azt, megkapjuk a Sorstól, amit szeretnénk és amit megérdemlünk. Kívánom, hogy a Te életed is így alakuljon, hogy csupa jó dolgot kapj meg, amit elképzelsz!
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!