Gyógyszerész létére nem tűnt túl okosnak, de őszintén szólva már az is meglepett, hogy ilyen súlyos betegség mellett egyáltalán dolgozik. Minden elismerésem a kitartásának - ami láthatóan nem sok van -, de mindenki érdekében jobb volna neki egy elmegyógyintézetben. De semmiképp gyógyszerek közelében. - Hűha, csak úgy sugárzik belőled a kitartás, tancsi bá... - csóválom fejem, ám közben a másik doki is közbe szól, így felhagyok a másik bosszantásával, amiért én is bosszús vagyok. Szinte semmit nem haladtunk, mintha fölösleges üres köröket futnánk. Onnantól viszont inkább csak néma hallgatóság voltam, és bekötöttem pluszban a kezét. Mindkettő elég ügyefogyottnak tűnt, de bíztam benne, hogy majd változnak a dolgok és láthatom Juliant nagy szakértelmét, mert különben értelmet nyer, hogy miért rúgták ki. A fickó válaszát hallva pedig abban is megbizonyosodom, hogy diliházban a helye. Az üggyel nem haladunk, de egyre több problémát halmozunk fel mellé. S ha ez még nem elég... Karba tett kézzel, nagyot sóhajtva figyeltem, ahogy színre lép a nyomozó és a rendőrei. Kicsit elkéstek... tulajdonképpen a békére értek vissza. Bátor katonák, nem? Szemeim forgatom és még flegmáznék is, ha nem derülne ki, hogy Roman eltűnt. Nem vagyunk már együtt, tudom, de a tudat, hogy lehet baja esett, megrémít. Aggodalmasan pillantok Julian felé, bár ő nem tűnik túl ijedtnek. Lehet, hogy összevitáztak, de ismerem annyira Romant, hogy főleg egy idegen országban nem hagyja magára a kis falkáját, csak azért, mert nem kapta meg a napi adagját. Mindig visszatér... mindig. És már másfél órája? Odakint hideg van, rajta meg még kabát sem volt. Makacs, mint az öszvér, képes volna halálra fagyni, ha nem tud taxit fogni, de kizárt, hogy itt hagyta volna Juliant. Nem tudtam, hogy egyedül vagy mással indult el, de így is aggasztó volt, mert ha találkozott is valakivel, arról Julian nem tudott. - Meg kell keresnünk! - léptem Carter elé határozottan. Ha történik vele valami, mi lesz a gyerekekkel? Előfordulhat, hogy betér egy közeli kocsmába, de nem tudom volt e nála pénz, és a jobbik eset, ha ájultra itta magát, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy bajban van.
+18 Nem lepett meg az első monológjával, nem, egy kicsit sem. De azért rosszul esett. Legfőképpen az őszintesége. Nem érez, nem tanul, nem érti. Soha nem is fogja. Fejem csóválom. - Amit te érzel az se nem öröm, se nem boldogság. Az csupán egy fantázia, egy fantom érzés, amiről elhiszed, hogy létezik, mert legbelül pontosan tudod, hogy, amit éreztél, már soha nem kapod vissza. Az ember pedig mindig akkor döbben rá ezekre, mikor már nem csinálhatja vissza. Vagy azt akarod mondani, hogy ugyanazt érzed egy másik ember életének kioltása alatt, mint, amikor hozzám bújtál és addig simogattalak, amíg el nem aludtál. Vagy amikor megkaptad azt a helyes kis sapkát? Arról az érzésről nem is beszélve, amikor oltár elé léphettünk volna... - felelem vállat vonva, mert bár fáj, tudom, már mit sem számít az egész. Élek, de nem neki köszönhetően, nem miatta, és pláne nem érte. - Tudod mi a legrosszabb abban, ha valaki, akit megbántottál, meghal? Hogy sosem kaptok új esélyt. Sosem kérhetsz tőle bocsánatot. Soha... nem teheted jóvá. Nem számít milyen drága koszorút viszel a sírjára, vagy gondolsz rá, nem számít, hogy utólag megbánod, amit tettél. Soha nem csinálhatod vissza. Megöltél egy csomó embert, tönkre tettél még annál is többet. Nekik sem jutott esély, pedig fele annyira sem voltak gonoszak, mint te. Én hittem benned, Cale, és abban, hogy megfogsz tudni változni, velem... vagy nélkülem. Feláldoztam érted mindent. Még az életem is. És ne bújj az őrültséged mögé, mert az igazán őrült nem kér bocsánatot, hisz tudatában sincs. Nem terelj, és ne fogd másra. Választanod kellett a hatalom, becsvágy és köztem. És te választottál. A hamis barátaiddal, akikből lemerem fogadni, jó, ha egy meg van még. Színjáték az egész. Még mindig azt hiszed, hogy egy cirkuszi előadáson lépsz fel. - csóválom fejem, s bár valahol elkeserítő a szituáció és sajnálom, tudom, hogy még magának is képes hazudni, de a végén, megint minden ugyanaz lesz. Ki is teszem tenyerem, hogy csendre intsem. - Elég, Cale, hagyd ezt abba. Még most sem érted... Ha tényleg szerettél volna, ha igazán akartál volna, az őrültséged nem arra irányult volna, hogy megölj. Nem kellett volna se időgép, és mindenható képesség sem. Szeretned kellett volna... csak ennyi. Semmi bonyolult nem volt ebben. - magyarázom, de hiába, erősítgeti a valótlant. - Cale, megakartad ölni a lányom, és minket is. Ha rajtad múlt volna, már megint halott lennék. Ha nem jön a segítség, ha nem kergetnek el téged, most nem lennék itt. Lásd be végre, hogy elvesztettél. Abban a pillanatban, hogy elfutottál előlem. - néztem rá, majd kicsit elmosolyodva megcsóváltam fejem ismételten. - Tudod, akkoriban legalább színlelni jobban tudtál. Emlékszem a rajzokra, igen. És arra is, hogy bömböltél a cirkuszodban. Vagy a deszkákon, amikor azért csináltál halálos csapdát, hogy kibéküljünk. Akkor ott tényleg azt láttam, hogy kétségbe voltál esve. Megsajnáltalak, de, ha tudom, hogy rá néhány évre miattad ölnek meg a barátaid, hagytam volna, hogy a mélybe zuhanj és meghalj. - vallottam be őszintén, és megkomolyodott arccal. - Még is milyen megbánásról beszélsz, milyen megváltásról? Még mindig emberek ölsz, bántasz. Életeket teszel tönkre. Legalább magadnak ne hazudj. - pillantok rá, majd mélyet sóhajtok. - Semmit sem tanultál abból a sok beszélgetésből és okításból, Braxie. A sorsunk sosem más kezében van. Mindig a sajátunkéban. Te tovább léptél, hiszen ezt mondtad. Na meg most sem a szeretet beszél belőled. Tőlem várod, hogy megmentselek. Megint. De mire fel? Én mit nyerek vele? Egy újabb kifújt esélyt? Ugyan már, Braxie... Mi akkor nem szakítottunk, a halálommal pecsételtük meg a kapcsolatunk végső ítéletét. Tudod... míg a halál el nem választ. - mosolyodom el. Nekem is nehéz volt, sőt, ami azt illeti nehezebb is, miután lekerültünk a földre. Másnak sem biztos, hogy nemet mondanék, a testem, akkor is kiélvezi, ha a lelkem nincs rendben. Cale pedig olyan számomra, mint egy padláson felejtett, de gyerekkori plüss, akire 100 évesen is emlékezni fogok, és nem csak az arcára, de az illatára, az érintéseire. Nehéz így negatívan reagálni, akkor is, ha látom magam előtt az ismétlődő utolsó perceket. - El kell engedned, Braxie... - suttogtam a fülébe, amibe bele is csókoltam, majd elhúzva arcom hallgattam őt. - Mi értelme volna igazad mondanod? - teszem fel a nagy kérdést. - Már lemondtál rólam. Nem vagyok visszaváltható. Meghaltam, Cale. Shane meghalt. A mostani életemről én döntök és nem adom újra neked. Életem legnagyobb hibája volt, hogy elfogadtam az ügyed. Hogy megmentettem tőled azokat az életeket és ezáltal elhittem, hogy képes vagyok meggyógyítani a gonoszt. De nem. Én sem vagyok mindenható... - beszélek ajkainak, amikre újra és újra csókot nyomok. - Ehl kell engednehd, Cale... - csókoltam végig a nyakát is, miután meglazítottam a sálat és le is szedtem róla. Függetlenül attól, hogy búcsút intek neki, azért élveztem, amit csinál. - Soha többé nem látjuk majd egymást, és te sem keresel többé... - beszéltem ajkainak, és újfent megcsókoltam, miközben egyik kezem lassan a nadrágjába csúsztattam és alsón keresztül kezdtem masszírozni kicsit. Egy idő után mivel kényelmetlen is volt így kényeztetni, kigomboltam a nadrágját, lehúztam a cipzárját és kicsit megemelve csípőjét, a combja közepéig lehúztam róla alsóstul a nadrágot és úgy, csupaszon fogtam rá farkára, hogy kezdtem el tempósabban kényeztetni, de a csókokkal sem hagytam fel. - Ígérd meg, hogy többet nem keresel... halljam... - búgtam nyakába, amin kicsit meg is cirógattam fogaimmal bőrét. - Mond ki, Cale... légy jó fiú...
Egyet értettem Jennával, jó lenne megtalálni Romant, megtudni mi van vele, ám Carver szavai elkeserítően hatottak. A látszat ellenére én is aggódtam érte, csak én az évek során megedződtem annyira, hogy ne üljön ki arcomra lépten-nyomon minden érzésem. Katonaként és ügynökként nem engedhettem meg magamnak azt, hogy az emberek, főleg az ellenségek lássák rajtam a gyengeséget, az idegességet és a valódi gondolataimat és ez még a munka után is megmaradt bennem, így az érzéseim gyakran láthatatlanok maradnak. - Á, az ki van zárva - lépett hozzánk a nyomozó. - Azt sem tudom mi, hogy jutunk vissza Bernbe. A fővárosban hóvihar van és itt is egyre jobban rákezdett. Kinéztem az ablakon, hogy megbizonyosodjam róla a hadnagynak igaza volt. Egyre keményebben tombolt a hóvihar odakint és ez csak percről percre durvább lesz. Esélytelennek láttam, hogy most Roman nyomába eredjünk. - Öngyilkosság elindulni, az utak rettenetesen csúsznak, főleg itt a hegyen, hólánccal is alig tudtunk feljutni. A látási viszonyok egyre rosszabbak, ha most megpróbálnak innen kocsival lemenni, szinte biztos autóbaleset éri önöket, az út túl meredek és síkos, gyalog pedig halálra fagynak. Elhiszem, hogy idegesek Mr. Hemlcok miatt, de nem ér annyit, hogy az életüket kockáztassák. Mélyet sóhajtottam, mert sajnos a hadnagynak igaza volt. Öngyilkosság nekiindulni, ráadásul itt is emberéletek forogtak kockán. - Nade hadnagy, valamit csak lépni kell. Egyébként is, nem azt mondta, hogy tuti rács mögé kerül? Akkor miért engedte el és miért hagyta, hogy ilyen időben egyedül induljon útnak? - Rossz ajtón kopogtat, Carter. Én lecsuktam volna, de az új rendőrfőnök máshogy látta. Pedig ha Torriani élne, akkor nem így lett volna. - Ezt meg, hogy érti? - kérdeztem kissé meglepetten. - Ja, ön nem tudja, igaz... néhány napja a helyi rendőrfőnök síbalesetben meghalt. Le akart siklani a hegyoldalon, de valami rosszul sült el és nyakát törte. A szerencsétlen... A jelenlegi, aki őt váltotta... valami amerikai. Meglátta Mr. Hemlockot a kihallgatóban velem és rám parancsolt, hogy engedjem szabadon. Magyarázkodni sem engedett, azt mondta ismeri őt. Utoljára vele láttam együtt. - A nevét nem tudja véletlenül? - Hogyne tudnám, hisz a felettesem. Eric Simpson. A név nem rémlett, ahogy azt sem, hogy Roman bármelyik rendőrrel is annyira jó viszonyt ápolt volna, hogy csak így kiálljanak érte. Baljós volt, rossz érzés kerített hatalmába. Intettem Jennának, hogy kövessen, majd a szobánkba mentünk, ahol elővettem a laptopomat és rákapcsolódtam a GPS-re. - Tudom, hogy nem szép dolog, de féltékeny típus vagyok... ráadásul annyi veszélyben volt részünk, ezért nyomkövetőt tettem Roman mobiljába. Mindjárt meg tudjuk merre van. Azt sem én, sem Roman nem tudhattuk, hogy Lockhart elvette az alvó Roman mobilját, éppen ezért a telefon még mindig a Berni rendőrkapitányságot jelezte nekünk tartózkodási helynek. - A rendőrségen van... de Carver azt mondta már elengedte. Csak nem kiesett valahol a mobilja és nem vette észre? De akkor is... nekem itt valami nem stimmel. Vissza jött volna ide. Itt van mindene és én is. Meg... maga is. Miért maradt volna távol innen? Ráadásul... kinek állt volna érdekében itt egy idegen országban ártani neki? Nem hiszem, hogy túl sok haragosa lenne itt, ahol szerintem eddig még nem is járt. A rendőrfőnök keze lenne a dologban? Miért tette volna?
+18 Szó mi szó, kezdett bosszantani Shane meglátása. Nem azért, mert nem volt helytálló jó része, hiszen meglehetősen szépen átlátott a műsoromon. Jól érezte, hogy csak manipulálom, csak hülyítem a szappanopera monológgal. Persze, volt igazság alapja annak, amit mondtam, nem puszta hazugság volt, de igyekeztem kicsit kiszínezni, kicsit drámaibbá és mesébe illőbbé tenni, amit mondtam neki.
Hiába, a színpadi véna nem halt ki belőlem, ahogy a költő sem, nem tudtam ellenállni neki, hogy ne adjam elő túlcsicsázva a szerepemet. Szeretni? Hiszen én szerettem. A magam módján szerettem, de ő is nagyon jól tudta, hogy ki és mi vagyok és azzal együtt szeretett, azzal együtt fogadott magába engem. Késő már a szemre hányás, pontosan tudta mit vállal. A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el. Az azért mégis csak szíven ütött, hogy hagyott volna meghalni, de végül csak nevettem rajta, mintha valami jó viccet mondott volna. Ezt ő sem gondolhatta komolyan. - Én nem hazudok - feleltem erélyes ordítással. - A magunkéban? És még én hazudok magamnak, mikor te élsz tévképzetekben? Ha én lelőlek téged egy távcsöves puskával a tetőről, akkor kinek a kezében volt a sorsod? A sajátodéban, vagy az enyémben? Persze, hogy az enyémben. Ne légy naiv. Nem feleltem neki a kérdéseire, mert nem volt értelme. Csak felesleges, üres kérdések voltak, üres mentegetőzések. Ellenben... - De élsz, tehát folytathatjuk - feleltem újra visszafogott hangon. - Nem vagy halott, csak voltál. És az, hogy most itt vagy, egy új lehetőség, egy új esély jelképe. Egy lehetőség, hogy folytassuk és jobban csináljuk. Nem véletlen élsz most, nem véletlenül vagy itt, nem véletlen találkoztunk. Ez egy égi jel, hogy mi még nem fejeztük be. Még folytathatjuk és elkerülhetjük azokat a hibákat, amiket akkor vétettünk. Már tudjuk mik azok, amiken egyszer elhasaltunk, és elkerülhetjük őket, hogy boldogok legyünk. Olyan ez, mint egy pótvizsga.
Valahogy mégis csak sikerült egymásnak esnünk. A szavai ellenkeztek, de a teste nem. A szavait a gondolatai, az elméje képezte, de a lelke még mindig az enyém volt és az enyém is marad. A testet a lélek irányítja, a lélek a legerősebb. Hiába próbálja meggyőzni magát szavakkal, gondolatokkal, ha még mindig én vagyok neki az egyetlen és igazi és az is maradok. Viszonoztam csókjait és lehúztam róla a pólót, majd eltávolítottam derékszíját. - A gonoszt? A gonoszt nem lehet meggyógyítani. A gonosz a jó másik fele. Ha nincs gonosz, nem létezhet a jó sem és ha a jó nem létezik, akkor gonosz sem létezhet. A kettőnek élnie kell, a kettőnek együtt kell léteznie, hogy a világ egyensúlya fennmaradhasson. Te vagy az én másik felem. És nem szabadulsz meg tőlem soha. Mert kellünk egymásnak, ezért is kell mindig találkoznunk, még a halál után is. Látod? Országokon át, életen-halálon túl, mi mindig találkozunk, mindig összehoz minket a sors. És okkal teszi. Mert egymásé vagyunk. Két külön test, két külön lélek, de mégis összetartozunk. Egy erő összekapcsol minket. Egymás másik arca vagyunk. Ha akarnálak sem tudnálak elengedni. Felemeltem kezem és ujjaim torkára tapasztottam és rászorítottam. - Nincs kiút... ha meg is halunk... a kötelék akkor is megmarad. És ha feltámadunk, megtaláljuk egymást. Mindig feltámadunk, mindig. Ez a körforgás. Élet és halál forgataga. És a mi sorunké. Akár csak a naplemente és a napfelkelte. Fogadd el a sorsunk és lazulj el. Élvezd. Ajkaira tapadtam és nyelvem is átdugva hívtam táncra nyelvét, miközben egyre keményebb lettem és én is letoltam róla a nadrágot, alsót, hogy végre rámarkolhassak szerszámára.
Tudtam, hogy fontos és hogy egy nyomozás közepén valami egészen másba vágni nem okés, noha nagyban befolyásolta gondolataim, hogy a másik ügy személyes volt. Romannal ellentétben én nem utáltam őt, bár meg voltak a maga rossz tulajdonságai, amivel gyakran kivívta a gyűlöletem, de összességében, maradtam volna mellette, ha ment volna a kettő együtt, a munka és a család. Aggódni se aggódnék, ha az elmondottak, rá vallanának, de Julian is tudta, hogy teljesen idegen tőle, hogy egy full idegen városban egyedül mászkáljon, pláne, hogy az idő sem alkalmas rá. Az már inkább rá vallana, hogy bajba került, mert seftel a mai napig, mert drogozik, iszik, verekszik és jobb napjain is rámászik bárkire, aki rá néz. Lucifer sem épp azért látogatta, vagy látogatja a mai napig, mert olyan jó barátok. Szóval igen, rám azért kiült az aggodalom. A nyomozóról Julianre néztem, róla pedig vissza a nyomozóra, aki bár bizonyosan nem az exférjem iránt érzett unszimpátiából akart lebeszélni, még sem tudtam elfogadni, hogy ennyiben hagyjuk. És úgy tűnt ezzel a jelenlegi élettársa is egyetértett. A nyomozással nem hagytunk fel, csupán szüneteltünk, s visszavonulva a szobájukba hallgattam, milyen ötlettel rukkolt elő az egykori kopó. A nyomkövető abszolút nem rossz ötlet, bár túl sok segítséget nem nyújt abból kifolyólag, hogy útnak nem indulhatunk és elérni sem fogjuk valószínűleg. - Nem, ez igazából... rendben van. Mármint neki biztos nem. Én is csináltam ilyet, mielőtt először leléptem volna, legfőképpen, hogy tudjam, hogy rendben van-e, de az a barom két hétre rá, hogy a világvégére utaztam, beleejtette a klotyóba a telefonját és vett egy újat. - sóhajtottam lemondóan, mert legalább a szerencsétlenségük közös bennük. Aggódva dobtam le magam Julian mellé és figyeltem a laptop képernyőjét, ami csak még zavaróbb eredménnyel szolgált. Lényegében semmivel, mivel tudjuk, hogy a rendőrségen nincs ott. Ráadásul, ha lesznek is hozzá jó körülmények, elérni sem fogjuk tudni. A picsába már! Én sem hittem, hogy lepacsizott volna a rendőrség bármely tagjával, szinte az első pillanattól kezdve taszítja a fakabátokat és ők is őt. - Akadnak ellenségei... - válaszoltam aggódva. - Nem lehet, hogy követett bennetek valaki? Mostanában nem volt összetűzésetek olyasvalakivel, akinek messzire el ér a keze? A hóvihar, az ismeretlen terep mind a kezére játszhat, annak, aki elakar bennetek tenni láb alól. Talán azért most és azért előbb őt, mert most volt a legkiszolgáltatottabb. - persze bíztam benne, hogy nem így van és jól van, de nem akartam naiv képtelenségekben bízni. Pláne, hogy, ahogy Julian is mondta, itt van minden holmija és ő is. Még ha össze is vesztek, ennyire messzire sosem ment. - Nem ismerem az ittenieket. - csóválom a fejem. - Bár nekem az is gyanús, amit a nyomozó mondott. Az előző kapitány halálának körülményei és a hip-hop ide érkező, amerikai pótló... De ha ismert bűnöző lett volna, biztos kiszúrják. Ha pedig piti, idáig el sem jutott volna. Fogalmam sincs...
+18 Már-már nosztalgikus volt, ahogy soha egyet nem értésünkkel próbáltuk meggyőzni a másikat az igazunkról. Pedig valójában eddig alig találkoztunk, akkor is általában megpróbáltuk megölni a másikat. - Tévedsz. Az enyémben, mert én döntöttem úgy, hogy elvállalom az eseted és, hogy kapcsolatba lépek veled. Ha nem így lett volna, valószínűleg soha nem ismerjük meg egymást, én eldolgozgattam volna az irodámban, te pedig elveszhettél volna az őrültségedben, ami végül így is lett. - felelem magamhoz és hozzáképest is higgadtan. Furcsa is volt, tekintve, hogy eddig ilyen esetekben, elfogadható érvelések helyett inkább pofán vertem a vitázó partnerem, hátha csak rossz irányba fordult volna az agya és nem képes normálisan gondolkodni. A tényeket, mi ellene és a kapcsolatunk létrejötte ellen szólnak nem hajlandó elfogadni. Fejem csóválom. - De nem a te érdemed, hogy élek. Ellenben a halálommal. Nem, Cale, ez valóban egy új esély, de nem a miénk, csak az enyém. A történelem nem ismétlődhet meg. A miénk se. És igen, valóban követtünk el hibákat, amiket most kijavíthatunk. Én is ezen vagyok. Azon, hogy lehetőleg soha, de soha többé ne lássalak. - feleltem, még ha kegyetlenül is hangzott, elvégre az életemről van szó, ami nem vagyok hajlandó megint feláldozni, csak mert neki épp rossz napja van. És komolyan is gondoltam, azt képzelve, hogy akkor ezt le is zártuk, mert ő hibbant, én meg hallani sem akarok róla, szóval szépen kisétálok az ajtón és csá. Ehhez képest...
Rosszabb, mint valami intravénás méreg, mert a testem még annál is gyorsabban reagál, és az elmém tisztább részét is fojtogatják a kényeztetésével meghintett szavai. Mintha csak Jennatól látta volna a trükköt. Neki is hányszor el lett mondva, hogy nem kell még egy gyerek, mert úgy is lelép. Erre tessék. Hagyom, hogy levegye a felsőm, felegyenesedve lábai közt, még az övem is segítek kiszedni és ki gombolkozni, bár rajta még mindig több a ruha, mint rajtam. - Nem...ehnnek semmi köze a véletlenekhez... te követsz fohlyton... mióhta megtámadtad Juliet. - suttogtam a fülébe, mikor épp nem csókolgattam nyakát vagy épp ajkait. Megjegyzem ez még mindig nem számít megcsalásnak, ugyanis én küzdök ellene, csak... vesztésre állok. Én sem tudtam már mit akarok. Kettős és nagyon is ellentétes érzések és gondolatok táncolták körbe agyam. Egyszerre tudtam volna addig ütni a fejét a padlóba, amíg be nem töröm neki, és közben már benne mozogni, hogy az izmai a gyönyörtől ránduljanak görcsbe. Hogy utáltam e magam emiatt? Mint állat. Őt is. És még sem teljesen. Bántani akartam, mert még mindig élénken élt bennem az égő házunk látványa, a kölykök rémültsége. De szeretni is, mert minden ismerős mozzanata láttán, szava hallatán bevillantak a szebb pillanatok, azok, amiknél még őszintének tűnt. Mérgesen nézve le rá, hangosan szuszogva hagytam, hogy fojtson, miközben idegességemben kicsit masszívabban és gyorsabban kezdtem kényeztetni. Teljes mértékben elutasítottam magamban, amit mondott, sőt már-már forrtam, hogy még parancsolgat is. Mind ettől függetlenül még is viszonoztam a csókot, és szuszogtam bele hangosan, ahogy játékra invitálta nyelvem övét, amivel csak egy pillanatra hagytam fel, amikor megéreztem odalent kezét magamon és felmorogtam rá. Még volt bennem ellenkezés, és nem tudott teljesen meggyőzni, de a zavartság tomboló hurrikánja miatt már én sem tudtam mit és hogy kéne tennem vagy mondanom. El is húzódtam arcától őszinte utálattal szemeibe nézve. - Soha! - förmedtem rá és úgy homlokon fejeltem, hogy még az én homlokom is felszakadt és szivárogni kezdett belőle a vér, ami csak addig folyt le államig, aztán onnan le, míg fölé nem hajoltam ismét és rá nem csepegett arcára. Mondjuk sokáig nem, lévén, hogy előtte már közben elengedtem merevedő tagját, és inkább felsőjébe markolva felhúztam a földről, hogy újra megcsókoljam. Elég tételnek nem hívnám, távolról sem, de baromi jól esett. A csók után felhúztam a földről és félig letolt gatyával kissé szerencsétlenkedve, de elvonszoltam a kanapéig, hogy rádobjam. Ott azért még is melegebb van... Még mielőtt rámásztam volna, megszabadultam a maradék ruhámtól, és róla is lekaptam mindent. - Nem leszek többé se a szolgád, se a bábod... - mondtam neki még mindig mérgesen, mikor már lábai közt voltam, csuklóit elkapva, pedig a feje fölé csaptam őket, hogy közel hajolhassak arcához. - A mai lesz az utolsó, hogy láttuk egymást, megértetted? - engedtem el csuklóit, hogy szabaddá váljanak kezeim, én pedig néhány csókkal végig járva lefelé testét, a lábai közé hajoltam, hogy kézbe vegyem keményedő tagját és elsősorban végig nyaljak rajta, aztán makkját bekapva, óvatosan centiről centire beljebb engedtem, hogy aztán lassan ütemesen elkezdhessem kényeztetni. Nem akartam, hogy egyből elmenjen, de szükség volt sikosítóra, mert az úgy még nekem is kellemetlenné tenné a behatolást, így pedig majd megoldom azzal a kis mennyiséggel, amit az előjátékkal kicsalhatok belőle. Éppen ezért, volt, hogy csak a tetejével játszottam, csókolgattam, nyalogattam, szivogattam és a kis rést ingereltem nyelvemmel.
Jenna kérdésén röviden elgondolkodtam. Azon a temérdek rosszfiún kezdtem gondolkodni, akik ártani akarnának Romannek és azon a háromszor annyi gazemberen, akik nekem, vagy épp mindkettőnknek, ehhez pedig hozzá jöhettek azok is, akik Julie miatt akarnának esetleg nekünk ártani. - Öhm... könnyebb lenne összeszámolni azokat, akik jót akarnak nekünk. De vajon követne-e minket egyik is? Kikkel is volt utoljára afférunk? Kiknek érhet el ilyen messzire a keze? Edward? A brit terrorista keze elég messzire elér, de őt nem ilyennek ismertem. Ő inkább bombát robbant, mérgez, vagy egyszerűen csak szitává lő minket. Ráadásul sosem volt még rá példa, hogy beépüljön a rendőrségre, vagy valamelyik embere. Ő más ember, más módszerekkel, ő biztos nem tenné. A Londoni kis kalandunk... ők tudtommal jelenleg is börtönben ültek, nem hiszem, hogy közük lenne bármihez is, ami itt történik. Netán... de az nem lehet... mit keresne itt az a flepnis? Ő elég őrült és valamiért pont Romanre pályázott a legutóbb is és a lányára. És neki lehet vannak olyan arcai, akik kevésbé, vagy egyáltalán nem ismertek, főleg nem külföldön. - Braxton... de mit keresne itt az a flúgos? Vagy... miért követett volna minket ide? Ha le akart volna vele, vagy velünk számolni azt megtehette volna New Yorkban is. Egy pillanatra azon kezdtem merengeni nem-e Sebastian csinált vele valamit, hiszen elvileg ő panzión kívül volt és elég furcsa állapotban, sérült kézzel került elő. - Dr. Nolan? - kérdeztem, hátha Jennának is megfordult már ilyesmi a fejében. Rágyújtottam egy szál cigire és leültem mellé az ágyra, majd felé nyújtottam a cigis dobozt. - A fenébe, hogy mindig történnie kell valaminek. Ha jön a baj, jön dögivel. Elég sok rossz arc van a múltjából és az én életem is tele van gazemberekkel, akik képesek lennének egy kanál vízben megfojtani - megszívtam a cigit, majd füstöt eregettem. - Nem tudom követtek-e, annyira nem figyeltem arra kik utaznak velünk. Nyugalom volt és egymással voltunk elfoglalva. Az is lehet nem követtek minket, hanem itt voltak már előttünk, csak felfedezték őt. Szerintem a kapitány lehet a ludas. Ő foghatta el őt és elvette tőle a mobilját. De ki lehet ő és miért tette? És mit keresett itt? Idegesített a tudatlanság, idegesített, hogy keveset tudtunk és azt sem biztosra és, hogy ez mind a hátam mögött történt, én pedig tehetetlen voltam. Hibásnak éreztem magam, mert nem álltam ki mellette jobban, amikor Carver letartóztatta, hibásnak éreztem magam, mert nem kértem időben segítséget neki, de még nagyobb hibásnak éreztem magam, mert mérgemben magára hagytam a szobában, ő pedig a rendőrségen vezette le a dühét. Ismét éreztem, hogy elpattan bennem a húr, mint annak idején az NSA vezetői irodájában. Nem tudtam kontrollálni a dühöm, öklömmel belecsaptam a laptop monitorjába, ami tropára ment, az ujjaimon vér csurgott végig, de akkor és ott nem éreztem a sérülést. A laptopot nekidobtam az ajtófélfának, ami darabokra tört. - Az Isten Bassza Meg! - kiáltottam dühösen és ép kezemmel hajamba túrtam.
+18 Igazán uralkodnia kellett magán, hogy ne legyen az a válasza Julie megtámadására, hogy "Milyen jól tettem, nem is bántam meg!", mert akkor bukna minden. Biztos volt benne, hogy nem lehet annyira kanos, hogy büntetlenül hagyja, hogy úgy beszéljen a lánya meggyilkolásáról, mintha csak almaszedésről lenne szó. Bár... megpróbálta megölni és mégis most együtt hálnak. De ki tudja. A szavaknak súlya van, ezt ő is jól tudta, hiszen értett a manipuláláshoz és jól is csinálta. Kipróbálta a fojtást is rajta, aminek hatása érdekes volt. Mintha csak valami tempó gombot nyomott volna be, partnere fokozott aktivitásba kezdett kezével, mely jól eső, apró nyögéseket csaltak elő belőle. Tele volt meglepetésekkel, ezt még Cale se gondolta volna, hogy egy kis szadizás ilyen aktivitást vált ki belőle, de nagyon élvezte. A fojtást és a kényeztetést is. Már mind a ketten aktívan tevékenykedtek, amikor valami elpattant Romanben és megfejelte. Fájdalmában felnyögött, aztán valami benne is eltört, mert őrült, hisztérikus röhögésben tört ki, ahogy elterült, miközben kisebb patakokban folyt a vér a homlokából, le orrnyerge táján, szeme mellett. Egészen túlvilági nevetés volt, mintha teljesen elvesztette volna józan eszét és nem ez az első, hogy valaki ilyen eszelős módon hallja nevetni. Még akkor is röhögött, amikor Roman a kanapéhoz vonszolta. - Hogy te mekkora állat vagy... - pillantott felé a fejeléstől még kissé kábán, de röhögve. Nem különösebben tetszettek neki a hallottak, zavarta, hogy Roman túlzottan öntudatra ébredt és mintha eltűnt volna közülük az a légkör, amivel eddig befolyásolni tudta. De vajon mi történt? Eddig minden olyan szépen ment, mégis mi történhetett, amit nem vett észre, amitől Roman ennyire felébredt? Nyögött egyet, miközben kezei megfeszültek fejet felett és megszeppent a férfi hirtelen szigorú fellépésére. Erre nem számított, hiszen végig ő irányított. Valahogy kiszökött a talaj a lábai alól, nem tudná megmondani hol, de valahol elveszett az irányítás. Ám... ez mellékes volt most, mert közben odalenn külön bánás módban részesült, a kényeztetésre pedig élvezetes sóhajokkal és nyögésekkel reagált. Nagyon is élvezte, hiszen több, mint egy hét telt már el azóta, hogy találkoztak és egymásnak estek abban a melegbárban. Roman pedig értette a dolgát, érezte, hogy a kényeztetésre lüktetni kezdett, pulzálni, de mikor a beteljesüléshez közeledett, akkor mindig visszafogottabbá vált a kényeztetés. A kanapéba markolva nyögött nagyokat. - Nehéz lesz kibírni nélküled, ha ilyen emlékezetes orállal búcsúzol tőlem - nevetett fel kedélyesen. - Azért néha egy dugásra összeülünk, nem? - kuncogott.
Bár a telefonja lekövethető volt, nem mentünk vele sokra és ami a gyanúsítottakat illette, túl sok volt, sőt még annál is több, hogy egyáltalán leszűkíthessük a kört egy ki részükre. Julian felsorolása hallattán, pluszban még én is legalább egy tucat olyan személyt ismerek, aki ártana Romannak. Még sem jutott semmi hasznos az eszembe. - Julian, kérlek... - néztem rá nem is feltétlen rosszallóan, de a hangsúlyomból ő is érezhette, hogy most nagyon nincs itt az ideje a viccelődésnek. Tartottam magam, de legbelül már így is a sírás szélén álltam. - Braxton? - kérdek vissza, mert a név nem ismerős. Mostanság csak felületesen kaptam híreket róluk, lényegében annyit, hogy élnek. Nem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen róluk és velük fenyegessen. Ha Julian elmesélte a történetüket, jobban nem éreztem magam - sőt igyekeztem nem rosszul lenni a tudattól -, de legalább volt még egy gyanúsított. - Talán igazad van... Úgy értem... nem biztos, hogy bántani akarják... Roman a legjobb "árus", akit valaha ismertem, sosem tartozott senkinek és a legszarabb árut is eladta. Talán üzleti ügy, valakinek szemet szúrt, hallott róla és munkába akarja fogni. Kurvára remélem... és hogy nem éppen a hóban fekszik valahol halálra fagyva. - takarom el arcom, mielőtt bevillanna egy ilyen kép és elbőgném magam. Az itteni doki sem elvethető gyanúsított, de, ha beigazolódik, hogy benne van a keze, elpicsázom, az biztos. Vettem a kínált cigiből, és én is rágyújtottam, bár lehet a koktélnak most jobban örültem volna. Nem is tartott sokáig, hogy idegesen szívva a cigit felugorjak és a szemet szúrt boros üveghez sétáljak, amit fel is bontottam és meghúztam. Csak nyugi... Biztos nincs baj. Az üggyel kéne foglalkoznunk... máskor is ment. Egy ügynöknek tudnia kell a munkára koncentrálnia... Mire vettem volna egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam, Julian higgadtsága eddig bírta, én meg kis híján szívrohamot kaptam, ahogy kinyírta a laptopját. Még, jó, hogy nem az enyém... Nos, eddig tartott a a stressz magunkban tartása. Nem bőgtem, de innentől már én is éppen csak nem hiperventilláltam. A cigi nem nyújtott vigaszt, felét elszívva a szekrényen el is nyomtam. A borból még lehúztam pár nagyobb kortyot, de azon kívül, hogy finom volt, nem éreztem, hogy jobban lennék. Úgy éreztem teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj. Alapból nem is ezekkel az ügyekkel kellene foglalkoznom. Tanácstalanul figyeltem, ahogy őrjöng, míg végül oda léptem hozzá és két oldalt megfogva arcát a szemeibe néztem. - Elég! Nem zuhanhatunk össze. Most nem. Azzal, hogy kárt teszel magadban, nem jutunk előbbre. - próbáltam önteni belé a lelket, meg... magamba is. Voltak már nehéz időszakok az életemben, azokat is átvészeltem. Roman is hasonlóan próbált mindig megvigasztalni, noha ritka bénán csinálta. Pont mint most én. - Nem lesz baj. Megoldjuk, mindkét problémát. És kurvára rálépünk a farkas és az elrablója nyakára is.
+18 Külső szemmel biztosan elég furcsán nézhettünk ki, és nem tagadom, én sem éreztem magam másként. Nem voltam benne biztos, hogy nem őrültem-e meg. Elvégre olyan emlékeim vannak róla, amik nem az enyémek, úgy érzek iránta, ahogy elvileg egy elhunyt személynek kellene. Rühellem, azért, mert megölte a fickót, akire még is magamként gondolok, és rühellem, mert ha rajta múlna, most a lányom, sőt az egész családom halott lenne. Nem tudom mi volna jobb... a kedvében járni és bízva benne, hogy békén hagyja őket, vagy örök háborút vívni, és bár hű maradni magamhoz - és Julianhez, bár azt már jól elbasztam - sose békére lelni. A fejelést megérdemelte, igaz, nekem is fájt. A szívem úgy kalapált, majd kiugrott a helyéről. Dühömben és izgalmamban. Ugyanezt éreztem akkor is, mikor megszorongatta a nyakam. Amúgy sem vadultam már jó ideje. Nem sokan szeretik a durva játékot. Nem foglalkoztam a nevetésével, én sem éreztem, hogy, amit épp teszek az jó-e. Vagy épp rossz. A kanapén már teljesen pucéran simultam hozzá, legalábbis azon röpke pillanatig, míg közöltem vele a tényeket, noha tetteim mind az ellenkezőjét mutatták. Tök mindegy... ezt a napot úgy elengedtem, mint a franc... Az agyamat már úgy is teljesen ellepte a szex okozta vörös köd. Na meg a dühé, amit majd szintén levezetek rajta dugás közben. - Mindig is az voltam, nem? - duruzsoltam ajkainak elvigyorodva egy rövidke csók erejéig, és már mentem is lejjebb. Ezúttal legalább nem lesz bűntudatom, ha fájdalmat okozok neki. Mert fogok. Sokat. A farka kényeztetése mellett néha még arra is szántam időt, hogy a combja belső felébe harapjak. Főleg akkor, mikor épp közel járt, és nem akartam, hogy elmenjen. De végül mindig visszatértem a kényeztetéséhez és igyekeztem nem teljesen kiüríteni. - Azt felejtsd el... Legalább emlékezni fogsz, hogy mit vesztettél, mikor ellenem fordultál... - szólaltam meg, mikor épp nem voltam a számban, aztán visszahajoltam rá. Addig játszottam vele - és élveztem egyébként a nyögései szimfóniáját - míg ismét el nem jutott odáig, hogy elélvezzen. Biztos szar lehet, hogy nem engedem, ám ezúttal hagytam neki, hogy lőjjön egy-kettőt a számba, utána viszont, kíméletlenül elszorítottam, hogy egy cseppel se tudjon többet könnyíteni magán. Ha kellett, még a hüvelyk ujjam is rányomta a lyukra. Ha kínlódott, igazából még azt is pokolian élveztem. Vártam egy kicsit, amíg teste felhagyott a felesleges próbálkozásokkal, és ha ez megtörtént, elengedtem. Amit pedig kaptam sem nyeltem le, egyszerűen a kezembe köptem, és elkentem ujjaimon. Ettől már elég sikosak lettek, hogy a bejáratánál körözve kicsit velük, végül egyszerre kettőt toljak fel, de azokat tövig. Közben visszamásztam hozzá, hogy arcához hajolhassak és nyomhassak rá egy hosszabb csókot. - Mire végzek veled, te magad fogsz könyörögni, hogy távozzak... - búgom ajkainak félszeg mosollyal, ahogy rövidesen betuszkolom a szűkös lyukba a harmadik ujjam is. Még nekem sem volt túl kellemes, ilyen szűk helyen alig tudtam mozgatni az ujjaim, de azért tágult, ha lassan is. - Vajon hány ujjamat bírod el, anélkül, hogy felszakadnál és egy életre elvegyem a kedved a dugástól... és tőlem? - gonoszkodom. Mert megérdemli. - Úgy is rég hallottalak bömbölni... sikítani meg még egyszer sem...
Lehet úgy tűnt viccelődöm, pedig nem viccnek szántam, tényleg könnyebb lett volna a jóakarókat számba venni, de úgy tűnt Jenna sokkal merevebb nálam. Sokat én sem tudtam Braxtonról, hogy Roman milyen kapcsolatban állt vele, vagy, hogy volt valaki az életében, aki ugyanúgy nézett ki, mint Shane. Annyit tudtam, hogy valamilyen úton-módon összerúgta a port Romannel és a lányával, majd rájuk akarta gyújtani a házat. Ennyit tudtam. Nameg, hogy szinte nem érez fájdalmat és teljesen kattant. Ezt elmeséltem Jennának is, ennyivel tudtam segíteni neki. De én annak sem vetettem el a gondolatát, hogy esetleg Sebastian keze legyen a dologba, bár... annyira sok esélyt nem láttam rá, hiszen Roman a rendőrségről tűnt el, ami nem itt van. De benne volt a pakliban, hogy Roman elhagyta a telefont a rendőrségen és úgy indult ide vissza, majd félúton Sebastiannal össze rúgta a port. Sebastian erős testalkatú, jó fizikumú, kemény kötésű. Fizikailag vetélkedhet Romannel, ráadásul láthatóan nincs minden rendben a toronyban nála és sérült is volt. Ő azt mondta a művészeknél volt, de vajon ez igaz-e? Nem gondoltam, hogy Roman halálra fagyott volna, ahogy azt sem, hogy a drog miatt kapták el. Itt más van a háttérben. - Nem, ez nem a kábszerről szól - csóváltam meg a fejem. - Én nem hiszem, hogy amiatt kapta el valaki, azt megtehették volna New Yorkban is, sokkal könnyebb dolguk lett volna. Valami más lesz itt, csak nem ismerjük a részleteket. Az ideg hamar átvette felettem az uralmat. Egy gyors cigi után a laptopomon vezettem le a dühömet, ami segített kicsit. Sosem szerettem, ha kicsúszik az irányítás a kezeim közül, pont, ahogy most történt. Idegesített a tudatlanság és idegesített az, hogy le vagyunk maradva. Némi sztitok után még nézelődtem mit lehetne összetörni, de erre már nem került sor, mert Jenna megpróbált megnyugtatni. - A laptopban tettem kárt, nem magamban... - morogtam. Az, hogy a kezem megsérült járulékos veszteség volt. Megérdemeltem. Néhány elégedetlen pislantás és grimasz után a nő szemeibe pillantottam. Szép szemei voltak, kellemes hangja, kellemes érintése. Ökölbe szorítottam kezeim és mély levegőt vettem. Bólintottam. - Igen, igazad van. Sajnálom - emeltem fel kezeim mentegetőzően. - Nem akartam, csak ez a helyzet kicsit kiborít - sóhajtottam. - Megoldjuk, igen. Tudom - bólintottam, majd megöleltem őt. Hátha ez kicsit segít majd mindkettőnknek. Nem láttam bele semmit, nem gondoltam rá sem jövendőbeliként, sem egyéjszakás kaland lehetőségeként, csak kis vígaszt akartam, ami neki is jól fog jönni. Gyengék voltak az idegeim, túl sok minden történt velem már. A háború, a betegségem, felfüggesztésem, a magánéleti problémáim. Néha elpattan nálam a húr, nem tudok uralkodni magamon. Megsimogattam a hátát, vigyázva, ne vérezzem őt össze, aztán, ha neki sem volt ellenére, akkor elengedtem és elléptem tőle. Elláttuk a kezemet, majd miután kicsit összekapartuk magunk belefogtunk az ötletelésbe és az információk megosztásába, hogy melyikünk mit tudott meg eddig.
- Nos, akkor vágjunk bele. Sajnos Roman ügyében nem tudunk mit tenni, de meg akarom magamnak nézni ezt a művésztábort. Túl sokszor csendül fel a neve, túl sokan járnak oda és ez az egész farkas sztori úgy tűnik nekem onnan ered. Főleg, ha hihetek Clintnek. Öltözzön fel jó melegen, mert át fogunk menni időjárás ide, vagy oda. Épp csak kimondtam, hogy hajrá, valaki kopogott az ajtón. Kinyitottam. Clint állt ott. - Miben segíthetek, uram? - kérdeztem. - Carter. Igaz a hír, hogy Joan meghalt? - kérdezte elsápadva. - Mondjuk úgy, hogy nagyon mélyen elaludt. Elállt a lélegzete, amikor megharapta a farkas. Clint legyintett. - A fenébe a maga morbid humorába. Mi történt a kezével? - pillantott rá meglepett ábrázattal. - Megvágtam. - Mit keres a laptop a kukában? - pislogott. - Ki lett dobva. Leejtettem. - Doki, ez az egész kezd rettentő para lenni. Ha nem kapjuk el azt a lompost, egyenként fog levadászni minket... - Ép ezért átmegyünk a művésztáborba. - Ebben az ítélet időben? A rendőrség amúgyis kijárási tilalmat rendelt el - hitetlenkedett. - Nekünk van engedélyünk rá - feleltem. Ez többek közt azt jelentette, hogy Jenna FBI-os volt, én pedig nagyban letojtam, mit dumál Carver. Egy telefon és minden szavam szent írássá válik. - Velünk tart? Clint gondolkodott kicsit, majd morgolódni kezdett. - A fenébe is, Carter, magukkal megyek. Én is szeretném, ha végre véget érne ez a rémálom, amibe belecseppentünk. Mi a terve? - Az egész farkas mizéria a táborból eredt. Ráadásul valahogy az összes furcsa alak átjár oda. Valamit tudnak ott, valami van ott, ami miatt átjárnak oda az emberek, akik furcsán érintettek ebben az egészben. - Lehet benne valami...
Hamarosan meleg ruhát vettünk, majd kibéreltünk két hószánt. Az egyikkel Clint ment, a másikkal én voltam és Jenna. Jobb olt két csapatban menni, nem lett volna jó három felé szakadni és kockáztatni. Ha lett volna három személyes, még Clintet sem engedtem volna el egyedül. Egyetlen szerencsénk volt, hogy a tábor tényleg itt volt a szomszédban, nem kellett olyan messzire menni. A tábor(1-2-3) a hegyoldal mellett volt, egy fenyvesnél, egy befagyott folyó partján. Több épületből álló komplexum volt. Akár egy kis üdülő is lehetett volna. A lakrész külön épületben volt, ahogy az étkező, a raktár, az alkotórész is. A szabadtéri rész a vihar miatt jelenleg üres volt, nem volt olyan idióta, aki ebben a hóviharban kinn festett volna. Leparkoltuk a hószánt és félkész hóember módjára vettük célba az egyik épületet. Örülhettünk, hogy épségben sikerült átvészelni az utat. Az épület, amibe betoppantunk az alkotóépület volt. A művészek festettek, szobrászkodtak, meg, amire lehetőségük volt. A többség vérfarkas alkotáson dolgozott, de voltak, akik tájat, vagy más képet készítettek. Meleg volt, mentek a radiátorok. Kellemes, langyos volt a levegő, így kiolvadhattunk mi is. - Á, her Northman! - mosolygott az alkotókör vezetője. - Her. Vernon - fogtak kezet. - Látom, hozta a barátait is - mosolygott. Szemügyre vettem a férfit. Her Vernon egy magas, vékony, szemüveges, őszülő, idősebb férfi volt. Svájci, nem is tagadhatta volna. Hallottam az akcentusán és az arca is olyan árulkodó volt, ahogy a neve is. Elegáns, régi vágású öltönyt viselt, mint egykoron az egyetemi tanárok is. - Bruno Vernon, a tábor vezetője vagyok. Örvendek - nyújtott kezet. - Dr. Carter. Fizikus. - Egy fizikus? Itt? - lepődött meg. - Nekem is jár a kikapcsolódás. - Ebben teljesen igaza van! - szögezte le egyetértőn. - Bruno Vernon - nyújtotta kezét Jenna felé. - Her Northman barátai az én barátaim is. Ezer éves ismerősöm. - Igen, már említette - bólintottam, pedig erről nem igen hallottam még, de nem akartam udvariatlannak tűnni és azt sem szerettem volna, ha Clintnek kellemetlen lenne a helyzet. - Szóval itt zajlik az alkotás? - néztem körbe. - Itt is. De alkotni bárhol lehet. Ez az egész telep egy nagy alkotó tér, bár az időjárás eléggé hazavágta a munkánkat. Ráadásul a rémhírek sem tesznek túl jót. - Rémhírek? - kérdeztem vissza. - A farkasember. És az egyik kollégám is eltűnt. Két napja nem hallottunk felőle. De a panzió sem. Telefonon sem érjük el, semmi. Attól félünk... talán valami lett vele és a hidegben... de ilyenre gondolni sem szabad. - Eltűnt valaki? - kérdeztem a nyilvánvalót. - Sajnos igen. Faith Hurst professzor. Ő egy német művészettörténész, a tábor miatt jött ide. Én kértem fel, nagyon jó szakember. Igazi műértő és remek alkotó, ráadásul sokat ér a szava. Vannak itt remek művészek is, segíthetett volna beindítani egy-egy művész karrierjét és képeket értékesíteni. Elég sok művész Németországból jött, szóval... gondolom érti. Ez jól jött volna ki, hiszen akkor a német alkotók képei mehettek volna német galériákba. Vannak itt versenyek is, a fődíj egy ösztöndíj a Hochschule für Technik Stuttgart-ra. Ez egy neves Németországi művészeti egyetem, maga Hurst professzor intézte. De persze a különböző városok állampolgárai sem voltak figyelmen kívül hagyva, mi bárkinek segítünk elindítani a karrierjét. Vannak itt kezdők, profik, haladók. Azt gondolom elég vegyes társaság. Figyelmesen hallgattam, majd bólintottam. - Szóval... Hurst professzor eltűnt. - Igen. Azt mondta átmegy a panzióba, találkozója van valakivel, de nem került elő és a panzió sem tud róla semmit. Attól tartok félúton baleset érte.
+18 Elég elborult egy együttlét volt, hiszen eleve vérrel és fejeléssel indult, majd Roman teljesen elvesztette az eszét. Legalábbis úgy tűnt. Kellően belelkesült a gondolattól, hogy végre egy kőkemény menetet tudhat le, én viszont nem tudtam még, hogy örüljek-e neki, vagy se. Nem tudtam mire számíthatok, bár nem hittem benne, hogy tényleg tropára akar tenni engem. Annak már mondjuk eleve nem örültem, hogy ennyire nem akart hagyni elmenni, az pedig megint csak nagyon kellemetlen volt, hogy szó-szerint félbeszakította az orgazmust. Ez meg mire volt jó? Nem értettem miért tette, miért kellett ezt meglépnie. Azt sem hittem el, hogy tényleg ez lenne az utolsó. Őt ismerve mindig lesz egy utolsó és sosem fogjuk elkerülni egymást, csak hiú gondolat lenne azt hinni, hogy ezzel most vége, letudtuk egymást. Kínlódtam-e? Igen, kínlódtam, rossz érzés volt, hogy ennyire elnyomott voltam, ennyire visszafojtotta az élvezetemet, de ha most közbe avatkozok, akkor teljesen elvágom magam nála. Nem adhattam jelét, hogy lázadni akarnék, vagy, hogy nagyon ellenszenves, amit művel velem. Fizikailag úgysem vehetem fel vele a harcot. Mondjuk le tudnám szedni magamról, ha nagyon akarnám, de nem akarom. Ujjai nyomán nem fájdalmat éreztem, csak kellemetlenséget. Diszkomfort érzet volt, hiszen nem voltam hozzá elég tág, de hamar kezdett alkalmazkodni hozzá a lyuk. Megannyiszor alaposan meg volt már járatva, és a közelmúltban is sor került rá ott a melegbárban, így nem telt bele sok időbe, hogy ujjaihoz kellően kitáguljak, bár azt is tudtam itt nem fog megállni és nem fogom az összes akadályt ilyen könnyen venni. Nem tudtam pontosan milyen szadista gondolatok forogtak foroghattak a fejében, de tudtam, ezeknek egy részét meg fogom sínyleni, bár azt is tudtam, hogy remek fájdalomtűrő képességem van, hiszen még a késeléseket is átvészeltem enyhe fájdalmakkal, szinte hangtalanul, de ez más volt. Ez inkább érzelmileg viselt meg, másra számítottam, kellemes együttlétre számítottam, nem pedig holmi szadista játékokra, durva örjöngésekre, ám ezt hamar el is engedtem, nem figyeltem oda rá, elengedtem magam mellett és tűrtem neki, hogy megalázzon és durváskodjon, hiszen azt is tudtam, hogy vissza fogom neki még adni, amit ő ad nekem. A fagyi visszanyal és előbb-utóbb úgyis én fogok ebből a helyzetből is nyertesen kiszállni. Mindig én nyerek, nem volt még példa rá, hogy ő jött volna ki a helyzetekből nyertesen. Volt, hogy kisebb csatákat megnyert, de háborút soha. Az első életét elvettem tőle, a másikat is el fogom. Mert ez az ő sorsa. Ellenkezhet, lázadhat, de olyan vagyok, mint egy pók. Behálózom, beleengedem a mérgemet, mely feloldja belülről, kiszívok belőle mindent, a vázat pedig hagyom, hogy elszáradjon és elrohadjon a hálóba. Hisztérikusan az arcába röhögtem és csókok közepette ajkaiba harapdáltam. - Mi lesz még te szadista vadállat? Dugd be az öklöd is, ha ekkora nagymenő vagy! Ne aprózd el! Légy alapos kéményseprő, kotorj meg alaposan te állat! - nevettem fel és nyelvemmel nyelvét táncoltattam.
Nem mondanám, hogy ura voltunk a helyzetnek. Egyiknek sem. A végére pedig még magunknak sem. Én még egészen jól viseltem a borral és a félig elszívott cigivel, de Julian teljesen kiborult, és okozhatott volna nagyobb kárt is. Magában és a szobában is. Én sem voltam túl biztos a dolgomban, de tudtam, ha most nem csinálok valamit, akkor megint egy bajjal több. Legalább ebben is hasonlítottak. Roman sem tudta sose legyűrni a feszültségét, és ő is töréssel és dobálózással próbálta megnyugtatni magát. Nos, ennek pedig láthattuk is bemutatóját nem olyan rég. És akkor ez még csak egy kis vita eredménye volt. Látnák, mikor részegen valaki belekötött. - Jó, de ha elfertőződik és le kell vágni - amiről én is tudom, hogy túlzás, de akkor is - akkor nem fogsz tudni egyszerre inni és cigizni is, igaz? - néztem rá, a szemeibe próbálva kicsit elhumorizálni, de per pill bennem sem volt annyi lelkierő, hogy még mosolyogjak is hozzá. - Nem lesz gond. - feleltem, bár ebben én sem hittem, ismerve magam, őket, a helyzetünket. De kellett valami, amivel kicsit még bíztathatom magunk. Visszaöleltem és én is megsimogattam a hátát, abban bízva, hogy legalább egy pillanatra megnyugszunk majd. Nem szerettem volna arra gondolni, milyen lehetőségei lehetnek még Romannek. Jó lenne, ha a végén kiderülne, hogy csak mi aggódtuk túl és igazából csak rácuppant egy kocsmára és ott ragadt. Jól esett az ölelés, főleg, mert éreztem rajta Roman dezodorját - ha csak nem ugyanazt használják -, na meg az ismerős illatát. Ilyenkor jött az, hogy sűrű bocsánatkérések közepette próbálta enyhíteni, ha haragudtam rá. Még részegen is képes volt térdre ereszkedni, és bár néha ő maga sem értettem mit mond, azért igyekezett. El is mosolyodtam kicsit az emlékre, és irigyeltem miatta Juliant, hogy most bizonyosan ő élheti át ezeket. Aztán bekötöztem a kezét, és útnak indultunk volna, ha nem jön közbe valaki. A morbid poénra még én is rosszallóan néztem Julianre. Kezdem érteni, hogy találtak egymásra és maradtak együtt. Eleinte jobbára csak hallgattam őket, főleg, mert Julian is mindenre tudott válaszolni, nem kellett neki a segítség, bár kicsit útban éreztem a fickót. Egyedül akkor kuncogtam fel halkan, mikor a fickó, minden bizonnyal ordas helyett, lompost mondott. Így kicsit viccesebb volt hallani. Roman pedig egyenesen hanyatt vágódott volna, hogy hasát foga röhögjön rajta és élete végéig ezzel piszkálja. Őszintén szólva, így hirtelen én is képtelenségnek tartottam Julian ötletét, de tény, hogy az ágyon való üléssel sem megyünk többre. Szóval átmentem a szobámba és felöltöztem, természetesen immáron paróka nélkül. Az út nekivágásával még nem is volt bajom, ellenben a hószántól tartottam egy kicsit. Még úgy is, hogy nem én vezettem. Gyakorlat ide vagy oda, egy erősebb szél lökés, egy lavina és cseszhetjük. Sokat mondjuk nem húztam az időt, de én is ember vagyok, és vannak pillanatok, amikor kell egy kis idő, amíg tétovázva végül eldöntöm ígyis úgyis meg kell történnie. Pont, mint, amikor rögtönözve prostit kellett játszanom egy maffia bandát meglátogatva... ígyis úgyis meg kellett, hogy történjenek a dolgok. A lényeg, hogy sikerült eljutnunk a táborig. Odalent egyenlőre csak hallgatóság voltam és megfigyelő, de azért bemutatkoztam és jó pofit vágtam a lenti légkörhöz. Az eredeti nevem mondtam, azt gondolom ő úgy is tudni fogja, hogyha jelvényt villantok. De egyenlőre a foglalkozásommal nem traktáltam, csak figyeltem a többi lent lévőt és hallgattam őket. - Két napja?! - bukott ki belőlem váratlan. Még is mi a picsát csináltak két napig, ha el sem érték. Én még csak egy fél órája tudom, hogy Romannak nyoma veszett, de Juliannel már így majdnem minden követ megmozgattunk. És ő még csak nem is híres vagy fontos ember. Már akinek.. A találkozót hallva az ügyvéd fickó jutott eszembe, de mivel, hogy alapvetően szerintem az itt lévők jó nagy része találkozó miatt van itt, nem pedig üdülni, így ez simán lehet téved elgondolás. - És ez a professzor... nem viselkedett furcsán az indulása előtt? Nem volt ideges vagy feszült? Esetleg zavart?
+18 A nyögéseit felváltották a kacajok, ami annyit jelentett, hogy egyre kevésbé élvezte. Meg is érdemli. Nem is kíméltem egy percig sem. Láttam, hogy rosszul esett neki, hogy nem adtam meg a teljes örömöt... mondjuk kinek ne esne rosszul? De éppenséggel ő sem tesz másként. Örüljön neki, hogy legalább orálisban részesítettem, anélkül, hogy leharaptam volna a farkát. Függetlenül ettől, én a szadizásra is egyre jobban beindultam. Neki úgy is mindegy, én pedig végre levezethetem a már üdülő hely óta gyűlő frusztráltságom. Félvigyorral hallgattam, ahogy még bíztatott is. - Azt hiszed nem merném megtenni? Nem járna neked ez a kis fájdalom...? Cuki kis bábu lennél. Úgy pattognál, ahogy én akarnám. Bár megszabadulni úgy elég nehéz lenne tőled... szóval leszek olyan kegyes és megkíméllek tőle... magam miatt. - húztam ki ujjaim a közben rátáguló hátsójából. A nyelves csókot ettől függetlenül élvezettem viszonoztam, sőt utána még végig is nyaltam az arcán, a vér csík mentén, a felszakadt bőrére nyomva egy csókot egy kis figyelem elterelésképp, bár három ujj után aligha fájt volna, ahogy odalent szabad kezemmel betolom magam a forró barlangjába. Onnantól szadizni már úgy se nagyon tudtam volna, szóval csak felpakoltam vállamra egyik lábát, hogy őt kicsit oldalt fordíthassam és így tövig toljam még az a pár centit is, aztán tempósan mozogni kezdtem benne. Nem voltam brutális, csak heves, és érezhetően energiától túl tengő. Tetszett, ahogy csattogott a hátsója, akárhányszor meglöktem, sőt még én is rávágtam néha, vagy épp belemarkoltam. Másik kezemmel pedig inkább a derekát fogtam, hogy ne csak az én csípőmmel irányítsam a tempót, de őt mozgatva is intenzívebbé tegyem az egészet. Nyögtem is, ha nem is hangosan, de mélyeket, férfiasan, néha megszívtam alsó ajkam, ahogy a kezeim közt vonagló testét figyeltem, ami csak úgy mint az enyém, nem hazudtolta meg magát. Lehet, hogy nem pont rám, de vágyott a szexre. Még a szadizás ellenére sem lankadt le, büszkén - mert hát még is csak az én dicsőségem - és vigyorogva pillantottam néha a mozgáskor hasához ütődő farkára. Nem mozogtam benne, mindig úgy, mint egy sietős nyuszi, néha lelassítottam, lőttem bele párat, kiélveztem az orgazmus okozta bizsergető érzést, aztán pár perc múlva folytattam. Most már őt sem tartottam vissza. Akkor váltottam vele csupán pózt, mikor már jó ideje döfködtem, és már egészen leizzadtam. Na majd magyarázkodhatok Juliannek, hogy mi történt... Elengedtem derekát és ráhajolva, elkaptam egyik kezemmel torkát, bár meg is szorítottam neki közben, nem úgy, hogy megfulladjon. - Ahz enyéhm vagy... - nyögtem a tempósabb mozgás közben. - ...és ahzt tehszek vehled... ahmit... ahkarok...- néztem a szemeibe lihegve, miközben másik kezemmel a mozgással egy ütemben kényeztettem őt is. Egy ponton túl viszont éreztem, hogy ez lesz az utolsó, és néhány férfias nyögés keretében, mélyre nyomtam magam benne - kezemmel persze nem álltam meg, ha neki még nem jött volna el a pillanat - és lőttem még bele néhányat. Legalább a közös gyerekektől nem kell félnem. De a mai több menetes kondi után, úgy lefárasztott, hogy ha nem lett volna kandalló se fáztam volna már. Még talán izomlázam is lesz holnapra. A téli sport nem fárasztott ki ennyire. Még a hajam is nedves volt kicsit, s bár rá akartam feküdni, miután kihúzódtam belőle, megcsúszott az egyik kanapén támaszkodó kezem, és előbb - ezúttal véletlenül - lefejeltem, aztán le is fordultam róla és a kanapéról is. Ugyan koppant a fejem, de nem estem túl magasról, csak már hulla voltam még onnan is felkecmeregni, szóval maradtam a földön, miközben próbáltam gondolatban előtérbe helyezni a fontosabb dolgokat és kitalálni, hogy jussak vissza. Mennem kellene...
- Igen, két napja. Néhány órán át megpróbáltuk elérni, szétnézni, hátha megtaláljuk, de nem találtuk meg. Szóltunk a rendőrségnek is, de ők sem jutottak többre, mint mi. A helyi kutyakiképző feljött néhány kutyával, megpróbáltuk a jól képzett kutyákkal keresni, de a kutyák sem jártak sikerrel. Olyan volt, mintha a hó nyelte volna el. Ez elég elképesztő volt, alig akartam elhinni. - Mégis hová tűnt az az ember? Kutyák se? - hitetlenkedtem, pedig éreztem, hogy a férfi tényleg őszinte. - Nem... sajnos nem. Nagyon aggódom, Dr. Carter. Her Hurst jó barátom volt és nehezen viselném, ha megtudnám, hogy meghalt. Ezt meg tudtam érteni. Egy barát elvesztése mindig nagyon fájdalmas, ezt tudtam jól, én is átéltem nagyon sokszor és minden alkalommal fáj. Az ember azt hinné egy idő után megszokjuk, hogy elvesztünk valakit, pedig ez hazugság. Én is megpróbáltam ezt bemesélni magamnak, de nem. Minden halál egy külön gyász. - Elő fog kerülni. Bízzunk benne. - Azt teszem - bólintott. Rólam Jennára vetítette pillantását. - Nem, nem igazán. Én nem vettem rajta észre. Olyan volt, mint mindig. Régóta ismertem, mindig nyugodt, kimért, életvidám ember volt és ez most is így volt. Én legalábbis ilyennek láttam, amikor velem volt és körbe is érdeklődtem ki-mit tudott és ők is azt mondták, hogy nem érezték rajta, hogy gond lenne. Hamarosan felbukkant a táborvezető mellett egy fiatal nő. Hosszú combú, homokóra alkat, tűzvörös ajkak, bordó, hullámos haj, meleg, bundás ruha, fekete csizma. Nem árúfeltöltő volt, az biztos. - Mr. Vernon, gond van... - kezdte aggodalmasan. - Mondja kedves, mi a probléma? - pillantott a nő felé barátságosan. Felénk pillantott, de Mr. Vernon intett egyet. - Ezek az emberek Clint barátom barátai. Előttük nyugodtan beszélhet, Gina. - Dr. Henderson eltűnt... - Tessék? - pattantak fel Mr. Vernon szemei. - Eltűnt? - Mr. Dee kereste őt, megsérült, a tenyerébe állította a kést faragás közben. Nagyon vérzett... Attól tartok varrni kéne neki. Elég... súlyos. Tűvé tettük érte az összes épületet, de nem találtuk meg. Mr. Vernon... aggódom. Csak nem lehetett annyi esze orvos létére, hogy ebben az időben kimenjen... úgy fúj a hó, hogy az orráig sem látna ebben a viharban. Egy erősebb szél bezúdítja őt a jeges folyóba. A táborvezető sápadozni és izzadni kezdett, Clint pedig idegesen ropogtatta ujjait. - Nos... ez igen csak különös és aggasztó... - motyogta idegesen, tanácstalanul Mr. Vernon. Én is eléggé aggódtam. Valaki sorra gyilkolja a hotel lakóit és alkalmazottait, innen pedig sorra tűnnek el az emberek. Mi folyik itt? - Mr. Vernon... Hawk... - kezdte Gina, de a táborvezető leintette. - Azt nem, nem kell több baleset, Gina! - emelte fel kezét tűntetően. - Ezt már megbeszéltük. Tegyük túl magunkat Hawk esetén. Az az ember részeg volt, Dr. Henderson sosem inna egy kortyot sem és maga is tudja, hogy intelligens ember volt. Tud vigyázni magára és biztos nem indult el ekkora hóviharban, nem is hiszem, hogy lenne hová, itt van rá szükség, pont a Dee féle kétbalkezesek miatt... és nem tudom mi lehet vele, de itt lesz valahol. Lehet csak elkerülték egymást. Gina bólintott, majd elkopogott magassarkú csizmájában. A vezető megtörölgette homlokát egy ronggyal. - Ööö... nem tudom mit mondhatnék... ránk jár a rúd... - Mi történt ezzel a... Hawkkal? - kérdeztem óvatosan. - Részegen ment ki festeni. A folyó mentén akart képet készíteni, de vélhetően megcsúszott és beleesett a jeges vízbe. Meghalt. Kihalásztuk, bűzlött az alkoholtól. Vodkás üvegeket találtunk a hóban is.
+18 Külső szemlélők számára biztos betegnek tűnhetett a jelenet, ahogy Shane a vért nyaldosta rólam és a sebet csókolta, de én teljesen természetesnek vettem, hogy köztünk ilyen dolgok is megtörténhetnek. Az én életem egyébként is olyan beteg dolgokról szólt, amiket más emberek mélyen elítélnének, vagy undorodnának tőlem. Perverz mosollyal néztem rá, miközben a véremet "ízlelgette", majd ajkaira tapadtam. Egyre lenyűgözőbb... Nem sok idő telt el, hogy megérezzem magamban, már fordított is az oldalamra, de legalább a lábamnak kényelmes volt. Éreztem, hogy már rám fért ez a kis dugás, főleg vele. Minden alkalom különleges és más volt, ez a mai pedig még különlegesebb, ellenben kicsit szokatlan. Ennyire még sosem borult el, bár, ha jobban belegondolok, a legutóbbi hajóutunkon már kicsit közelített. - Ez az, Websy, gyerünk, bassz meg jó keményen, ne sajnálj, adj bele mindent! - vágtam hozzá néhány élvezete nyögés között, miközben a kanapét szorongattam élvezetemben. Tetszett a hevessége, hogy nem kímélt, hogy beleadott mindent. Durva volt, de pont ez tetszett, hogy alaposan megdolgoz. Nem kívántam a szöszörészést, most nem. Ezen a napon, ezen az alkalmon nem egy meghitt szexre voltam kíváncsi, a dugást megelőző indulatok már egyébként is elvették volna a varázsát. Ez pont tökéletes volt feszültség levezetésre. Legalább ő is elfárad, kifullad és lenyugszik, és én is ki tudom élvezkedni magam. - A tiéd vagyok! Nagyon rég óta a tiéd vagyok és ez semmit sem fog változni. Ezen semmi sem fog változtatni - értettem vele egyet, pedig pár pillanattal ezelőtt még arról beszélt, hogy nem kíváncsi rám. Tudtam én, hogy ez nem így van, tudtam én, hogy szeret és csak engem akar. Egyre jobban bele lendült, egyre jobban élveztem és egyre többet akartam, miközben éreztem, hogy én is közeledek a csúcs felé. A hangom egyre kevésbé tudtam kontrollálni, bár egy ponton túl már nem is akartam. - Amit... csak akarsz. De most, most kúrj meg alaposan. Gyerünk, basszál már! - nyöszörögtem, de igen csak hamar el is mentem egy jóleső, hangos nyögéssel. Nem telt sokba, hogy ő is az én sorsomra jusson...
Még fel sem ébredtem az orgazmus okozta kábulatból, amikor egyenesen rám borult és lefejelt engem. Ezúttal nem nevettem, de nem is jajdultam fel, csak néztem a plafonra és mélyeket lélegeztem. Igyekeztem rendezni légzésem, szívverésem, fenekem még mindig lüktetett és csordogált belőle egy kicsi az élvezetéből. Lassan felültem, lassan emelkedtem meg, hogy aminek ki kell jönnie még ott jöjjön ki, majd lepillantottam rá a földre. Mellé térdeltem és csókot nyomtam ajkaira. - Csodás voltál, mint mindig... - mondtam és nyomtam még egy csókot elégedett mosollyal, majd felálltam és tettem pár lépést egy farakásig, mely mellett egy fejsze is volt. A fejszével indultam vissza felé. A földön volt még, úgy tűnt nem is akar felkelni onnan. Jobb is. Úgy mentem, hogy ne vegye észre mi van nálam, de úgy is tartottam, hogy vagy az én takarásomban legyen, vagy egy bútor takarásában. Visszamentem hozzá, kivártam, hogy lehunyja szemeit, aztán akkor előléptem és a fejszével - persze nem a pengével, hanem a szögbeverő részével a lábszárcsontjára csaptam, hogy az eltörjön. Rendes voltam, csak a bal lábával tettem ezt. Nem szerettem volna, ha egy óvatlan pillanatban megpróbálna megszökni. Törött lábbal igen csak nehéz...
Elég hihetetlenül hangzott még úgy is, hogy láthatóan itt egyáltalán nem lehet könnyű dolga a kutatócsoportoknak. Mondjuk én ezek után nem hittem, hogy életben van a fickó, ha valóban kint van valamerre, de éppen ezért kezdtem megint aggódni Romanért. Rossz érzésem volt, de lehet csak a beszélgetés végett képzelek be már mindenfélét. A kérdésemre adott válaszán elmerengtem. Gondoltam találunk valami kapcsolatot a zavart fickó vagy valamelyik gyanúsítottal, de így megint csak egy helyben toporgunk. Sóhajtok, de mielőtt még egyáltalán kimerítenénk a témát, újabb eltűnésről számol be az érkező. Remek. Na most már én sem állítanám meg, hogy Julian törni-zúzni kezdjen. Plusz egy halott. Újabbat sóhajtok. Hiába hallom a tragédiák sorát, tanácstalan vagyok és tehetetlen, ami rettentően bosszantó. - Én értek az elsősegélyhez. Mindjárt megyek és segítek, de... - és itt a nőről a fickóra néztem. - erre felé nincsenek kamerák? Egy dolog, hogy valaki félúton eltűnik, de az üdülőnél és itt is kellene, hogy legyenek kamerák, amiken láthatjuk, hogy mikor és hogyan indultak el, hogy mit csináltak közben... - gondolkodom hangosan. Julianre, aztán a cimborájára nézek. - Talán szét kellene néznünk. És nem vagyok se horror vagy Scooby-doo rajongó, de lehet gyorsabb volna, ha szét válnánk... - ajánlom fel az ötletet, jobb híján, ha csak nem rukkolnak elő valamivel ők. Persze csak miután ellátom az illetőt. - Ha a doktor most tűnt el, kell lennie valami nyomnak. Legalább arról, hogy merre indult, ha egyáltalán ő ment el... Elhagyott kulcs, iratok stb.
+18 Nem emlékszem, hogy ő is ilyen heves lett volna, de mivel abban sem vagyok biztos, amikre eddig emlékszem - bár ő legtöbbjét megerősítette - nem zavartattam magam. Sőt még élveztem is. Azért Juliannel így nem bánnék, és nem is beszélnék. Vele meg mindegy, mert úgy is lelépek és ha minden kötél szakad, max a világvégére költözünk Juliannel és a kölykökkel. Ő úgy is mindig utazik. Mindenesetre a dugás piszkosul jól esett. Már azt is megbántam, hogy a kis mókussal sem maradtunk a szobában kefélni, hanem, kimentünk szánkózni. Faszom a hóba, ha dugni szeretek. Egy ilyen program után pedig aludni is jól esett volna, de tudtam, hogy vissza kell mennem és így vagy úgy, de szembe kell néznem Juliannel. No persze nem mondanám el neki, hogy megcsaltam... megint, sőt, a sérülés miatt még füllenthetnék is valami hihetőt, de tudom, hogy sokáig úgy sem húzhatom. Csak hát... szar... szar, hogy pont ezzel léptem félre, és hogy egyáltalán be kell vallanom, mintha valami törvénybe ütköző dolgot tettem volna. Az emberek folyton basznak... egymás mellett is, és ki saját magukkal... Nem kellen ezt így felfújni. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy kifújom magam, pihenek kicsit, aztán felkapom a cuccom és max feltörök egy kocsit, hogy visszamenjek az üdülőbe, mert kizárt, hogy a kiskutyája vissza furikázzon. A terv még akár kivitelezhető is lett volna, ha nem hagyom egy percre figyelmen kívül. Még a karommal is eltakartam kicsit a szemeim, hogy ne zavarjon a kandalló fénye, a padló meg nem volt hideg, szóval úgy voltam vele, hogy jó az úgy, kényelmes. Legalább is míg le nem csapott. Hát normális az ilyen?! Fájdalmasan felordítottam, mert számítottam sok mindenre az elismerés után, de erre nem. Nagyon nem. Ez megőrült. Ami pedig a legdurvább, hogy ezen még mindig képes vagyok meglepődni... - Te istenverte faszkalap! Ezért megöllek, bazd meg! - morogtam a fájdalomtól összeszorított fogakkal fújtatva felé. Nem lett nyílt törés, de mit számít, hát eltörte a lábam! Azt már nem várom meg, hogy a másikat is eltörje. Elkaptam az asztalon lévő egyik bögrét és fejbe dobtam vele. Ha földre kerül, agyon verem a tortás tállal, hogy rohadna meg! Vagy megfojtom az egyik párnával! Így legalább a megcsalás bűne is semmivé válik, hiszen úgy is halott lesz. Nyilván míg két lábon volt, nehéz lett volna elkapnom, így megsem próbáltam felállni és utána menni, de ha elbotlik megölöm! - Te rohadt kis geci, ezért kibelezlek! - ordítottam rá, és ebben a percben kicsapódott mögöttünk a bejárati ajtó, ami hozta magával a kinti retek hideg szelet, mi mondanom sem kell így pucéran kurvára nem volt valami jó érzés, és belépett rajta vörös hajú bohóc. Mögötte meg néhány fekete egyenruhás, maszkos... katona? - Ipiapacs! Megvagytok, kis sunyik! - kuncogta jó kedvűen, miközben elővett egy pisztolyt belső zsebéből és mielőtt még egyáltalán felmerülhetett volna bennem, hogy nem maszk van rajta, hanem szimplán csak ronda, nyakon lőtt altató lövedékkel, aztán Calere fogta, akitől majd 10 méter választotta el, de még nem húzta meg a ravaszt, attól meg nem félt, hogy megtámadja a másik, mert így is többen voltak. - Ejnye no, hát mondtam én, hogy ha élve ásnának el is megtalállak, te kis csintalan egy szál fütyike! - vigyorogta, jelezvén, hogy Cale még mindig pucér, s bár az ajtót becsukták, ő azért örülne, ha magára venne valamit és eldobná a fejszét. - Még is mi volt a terved, szöszke? - nézett rá töretlen jókedvvel. - És mi ez a nagy pucc? - tárta ki szabad kezét - Ú, forrócsoki! - lépett az asztalhoz sietve, átlépve felettem, de azért katonái figyelték Cale minden mozdulatát. Felkapta az érintetlen bögrét és le is húzta a már kihűlt tartalmát, miközben a bögre mögül a fejszés idiótát figyelte. Aztán kivégezvén az italt, böfögött egyet és csokis bajusszal, elhajította azt. - Csiga lassú vagy, barátom, de semmi gond, legalább volt időm gondolkodni rajtatok... - mosolyogta jókedvűen, majd lepillantott rám egy pillanatra, és ismét fel Calere. - Úgy döntöttem nem kell azonnal meghalnia. Szükségem volna ugyanis kísérleti alanyokra és őszintén szólva, téged nem szívesen áldoználak be, mert noha lassú egy szöszke vagy, hasznosnak tűnsz... - vigyorogta. - A Sweet Dreams pazar módon befutott az alvilági piacon, veszik, mint a cukrot, annak ellenére is, hogy függőséget, kómát és halált okoz. De! Nem csak ezzel akarunk mi befutni ám. Korábban már kísérleteztünk valami egészen máson is, csak hááát... elkúrtuk... - kezdett bele a magyarázatba, és közben hadonászott kezeivel. - A terv az volt, hogy egy szófogadó, engedelmes kis csapatot alkossunk olyanokból, akik alapvetően nem állnának mellénk, viszont annyira megfenyegetni sem akarjuk őket, mert az sem egy biztos megoldás... na meg van, akit meg sem lehet fenyegetni... - forgatta szemeit, majd sejtelmesen Calere nézett és felé mutatott. - És itt jöttök képbe ti... Folytatta volna, de leakart ülni, ám mikor a kanapéra nézett, láthatta, hogy nem rég volt használatban, ami végett inkább megkímélte ruhácskáját, és egy nosztalgikusat sóhajtott. - Áh, a régi szép idők... emlékszem mi is kb. így voltunk azzal a hibbanttal. Bár én nem estem neki baltával... akkor még... - kuncogta, majd legyintett, hogy ne is figyeljen rá.
Valamiért nehezemre esett elhinni, hogy ez a Hawk nevű fickó balesetben halt meg. A helyi rendőrkapitány rejtélyes baleset és a helyére érkező honfitársam. A két vérfarkas áldozat. Most pedig ez? Nem, szerintem Hawk halála sem baleset, csak annak akarták álcázni. Lefogadom rendes vizsgálat nem is indult az ügyben, elkönyvelték balesetnek. Se vérvizsgálat, se boncolás, semmi. Elvégre itt mindent el kell hinni, amit látunk és hallunk. Úgy vettem észre itt az emberek felnőtt fejjel is olyan hiszékenyek, mint odahaza gyermek fejjel, és még az Amerikaiakat szólják le az Európaiak. Vernonnál még láttam rá esélyt, hogy nem egy naiv gyökér, bíztam benne, ő legalább intelligens ember marad. Nem tudtam mennyi esély lehet rá, hogy Hurst professzor életben legyen, de bíztam benne legalább ő nem fogja a halottak táborát erősíteni. Ugyanitt bíztam benne, hogy Dr. Hendersonnal tényleg csak elkerülték egymást és nem tűnt el, illetve még inkább bíztam benne, hogy nem holtan, főleg nem vérfarkas által meggyilkolva fog előkerülni. Nem hiányzik több hulla, így is van bőven. Vajon a kapitány halála baleset, vagy gyilkosság volt? Vajon van köze ahhoz, ami itt zajlik? És ki lehet a helyettesítője, aki a helyébe lépett? Vernon felemelte kezeit. - Itt nem láttuk értelmét kamerának. Ez egy művésztelep, kisasszony, ide nem a gazdag turisták járnak, ahogy bajkeverők sem. Ritkák az alkoholisták is, bűnözők pedig nem szoktak erre tanyázni. A magam részéről felesleges kiadásnak éreztem és ezzel a társaim is egyet értettek. Nem volt kit-miért megfigyelnünk, a pénzt másba fektettük. Azt pedig, hogy a panzió - mutatott a panzió irányába - mit és hogy tesz, az már nem a mi dolgunk. Ha ők nem kameráznak rendesen, az nem a mi bajunk. Mi külön állók vagyunk tőlük. Clint ugyan nem teljesen értett egyet lelke mélyén a telep vezetőjével, mégis bólintott, mintha helyeselné. Művészek ide, vagy oda, mégis csak gondolni kéne arra, mi van, ha valakivel történik valami.
Jenna ötletére bólintottam. Igaza volt, érdemes lenne megpróbálni szétnézni. Clint Vernon felé pillantott. - Velem tart, her Vernon? A férfi el volt gondolkodva, de kis késéssel felkapta a fejét és a művészettörténész felé fordult. - Igen, persze. Menjünk. Nézzünk szét mi is, her Northman. - Akkor maguk mennek ketten, én megyek Jennával. Nézzenek szét Dr. Henderson lakrészén és a környékén, mi szétnézünk itt a "rendelőben" és kinézünk az udvarra is. Aztán találkozunk valamerre. - Rendben Clint és Vernon távoztak, bár már az ajtóból való kilépés után hallatszott, hogy az itteni alkotásokról és alkotókról kezdtek beszélgetni. Ettől még tudtam, Clint nyitott szemmel fog járni. Fogalmam sincs mi folyhat itt. Ha hihetünk Vernonnak - márpedig őszintének tűnt, - akkor nekik nem sok közük van a panzióhoz, mégis, mintha az esetet tekintve szoros összefüggésben lenne a kettő. Volt átjárás, az itteniek átjártak oda, az ottaniak látogatták a telepet. Hiába volt külön igazgatásilag, ha az emberek átjártak a másik helyre és ki tudja kikkel találkoztak milyen ügyben. Ismét csak Dr. Nolan jutott eszembe. - A fickó, a gyógyszerész azt mondta átjött a telepre és itt volt a gyilkosság ideje alatt. Dr. Henderson is az idő alatt tűnhetett el. Lehet van összefüggés - mondtam, miközben elkezdtem kutakodni. A kulcsai és az okmányai és a pénze megvoltak, az asztalfiókjában pihentek, tehát önként távozni nem állt szándékában, valószínűleg a városba sem akart elmenni, hiszen vihar volt és a kocsikulcs is itt volt. - Ez azt jelenti, hogy valahol a környéken kéne lennie. Ezt bizonyítja az is, hogy semmit sem vitt magával, valószínűleg csak meleg ruhát.
Rowan megjelente eléggé meglepett. Rá pont nem számítottam, bár a legkevésbé sem zavart. Nem igen volt vele bajom. Mindazon által elismerő pillantást vetettem felé, mintha csak megköszönni akartam volna, hogy kiiktatta az üvöltöző gyökeret. Jeleznie sem kellett, visszavettem az öltönyöm, bár azért egy zuhany sem esett volna rosszul előtte, ám nem akartam telhetetlen lenni. Majd később, most nem alkalmas. Közben a fejsze is vissza került a farakás mellé. - Ugyan, Rowie, nem előled menekültem én. Sőt. Nem is menekültem. Van itt valaki Bernben, akire szükségem van. Éppen ezért hidegre tettem a helyi kapitányt, hogy Locky vehesse át a helyét. A fickó amerikai, de kiutazott Bernbe, hogy gondoskodjon beteg apjáról. De ha már itt voltam, akkor úgy voltam vele kiélvezem a helyzetet és kikapcsolódom pár napra. És képzeld, kit fújt ide a szél! - mutattam Shane felé, majd nevettem. - Lecsukták, mert valami panzióban rendőröket vert. Nyaral. Na mondom, neked itt a helyed nálam - magyaráztam neki. A következő kérdése nyomán pislogtam párat. Pucc? Most mi baja? Aztán persze leesett, ahogy mutogatni kezdett. - Jaaa. A kégli. Nos, most, hogy a kapitány jobblétre szenderült, a felesége pedig "elutazott" jó messzire, megüresedett ez a ház. Na mondom, ne álljon itt lakatlanul, még betörnek. Lakok én itt akkor, addig se megy tönkre áltában - nevettem újfent. - Nade, hogy ki is az a fickó, akire vadászom - kezdtem bele, miközben ő a forrócsokit itta - egy ügyvéd. Régebben ismertem, de már egy éve itt lakik a városban. Ha nem ismerném, azt hinném miattam. Csak nehéz eset a becserkészése, ezért a tervem az, hogy a rendőrségről szerzem meg őt Locky által. Csak a megfelelő helyzetet kell előteremtenem.
Szavai nyomán értetlen pillantást vetettem rá. Nem tudtam, hogy ezt most vegyem bóknak, vagy inkább sértődjek meg. A kettő közötti semlegességet választottam. Azt gondolom a sértése kiballanszolta a bókját. Figyelmesen hallgattam miről beszél, közben a falnak dőltem keresztbe tett lábakkal és ölbe tett kézzel. Kényelmes póz volt. Öntelt mosoly jelent meg ajkaimon, mikor zabolálatlanságom került szóba, majd nevettem egyet, mikor nosztalgiázni kezdett a kapcsolatomon Shannel és az övével Travisszel. Hát igen. A retro évek. - Nos figyelj, valahogy meg kellett akadályoznom, hogy pattogjon nekem - mutattam Shane lába felé. - Már untam a műsort és azt sem szerettem volna, ha egy óvatlan pillanatban meglép, vagy ellenem fordul. Valahogy most ellenállóbb, mint régebben és ez bosszantó. Nem vagyok már fiatal, nincs nekem már arra energiám, hogy viaskodjak vele - nevettem. Öreg lennék? Szó se róla. Inkább csak túl kényelmes és túl köcsög. Ez volt az egyszerűbb megoldás. - Szóval kéne Shane alanynak? Tessék, vidd - intettem Shane teste felé nagylelkűen - Én csak örülök neki, ha segítesz pincsit csinálni belőle. Nem akarok én állandóan kínlódni és a nevelés is hosszú folyamat. Ha te tudsz gyorsabbat, akkor rajta. Lelked rajta. De cserébe én is szeretnék kérni tőled egy szívességet, ha nincs ellenedre mosolyogtam barátságosan.
Őszintén meglepődve hallgattam a kérdésemre adott válaszát, miszerint miért is nincsenek itt kamerák. Nem húztam a témát, nem fűztem hozzá semmit, de azt gondolom, épp az imént sorolt fel mindből egy témát, amiknek jó része, halállal végződött. Kamera manapság már épp csak a wc-ben nincs. Nekem gyanús volt a fickó, de legalább is hanyag. Viszont a hely és annak biztonsága nem az én dolgom. Majd ha elviszi a csúnya gonosz farkas, akkor intse le a kamerák gondolatát. Ez viszont egy újabb rossz hír is egyben. Azt hittem, legalább a két hely között "szoros" a kapcsolat. Maradt a körbenézést, s miután megegyeztünk ki kivel megy, el is kezdtünk szimatolni. - Igen, nagy rá az esély, de attól még nem biztos, hogy a farkasos ügy is hozzá tartozik és ez elég... elszomorító. Alapból nem is ezek miatt vagyok itt, de még bele sem kezdek az egyik nyomozásba, már jön kettő másik. Lehet jobb lesz, ha biztonságba helyezem a laptopom, nehogy úgy járjon, mint a tied... - sóhajtom gondterhelten, és kissé morcosan, bár speciel nem arra utalva, hogy ő verné szét, de ha egy magam leszek, biztos én is lyukat ütök a falba. Közben azért nézelődtem is, és egyetértettem Juliannel, azon túl, hogy szerintem elvitték innen. Nem hiszem, hogy önszántából ment volna el, főleg ilyen időben. Ráadásul, aki rá szállt sem hiszem, hogy messze jutott volna. - Szerinted komolyan beszélt? - pillantottam fel Julianre összevont szemöldökkel. - Mármint a gyógyszerész. Eleve nincs is ilyen "betegség", akkor minek a cucc? És amúgy is, hogy állhat kutatónak vagy gyógyszerésznek, akinek amnéziája van... - húztam szám, mert eddig is különös dolgok történtek, de lassan már semmire sem tudnám azt mondani, hogy normális. Általánosságban nem jön jól, de most eltudnám viselni Roman ide totál nem passzoló humorát, hogy kicsit oldja ezt a sok szart. - Gyakran vesztek össze annyira, hogy egyikőtök világgá megy? - érdeklődtem, de puszta aggodalomból. Nehéz figyelmen kívül hagyni. Ha nem volna vihar, jobban viselném, de, amilyen balfasz szegényem, biztos, hogy most is fájhat a feje valami miatt. - Az ember azt gondolná, hogy a sok közös függőségetek szorosabbra kovácsolja a kapcsolatotok... és hát tekintve, hogy mindketten alkoholisták vagytok, nikotin függők és kábszeresek... igazából már az is csoda, hogy éltek...
Alapvetően nem vettem volna rá magam, hogy idáig repcsizzek, de úgy érzem jó ideje már, hogy útjára engedtem a kutyuskát, és még mindig csak... lustálkodik. Ugyanakkor, nem hazudtam, ez még egyben hasznomra is vált, lévén, hogy újra nekiálltunk a rabszolgává tévő kísérletnek, miután az előző szer bevált. A doki egyre ügyesebb, bár igaz, így nem csak a bevált módszerek szólnak nagyot, de a bukások is. Ez a zombis dolog nem kicsit hátra vetett minket a munkában, meg úgy mindenben, de most úgy tűnik sikerült kiküszöbölni a problémát, már csak alanyok kellenének, s mivel, hogy az előzőeket is ki kellett nyírni, ezúttal nem igazán voltak önkéntesek. Megértem... na meg fontosabb embereket, én sem áldoznék be, mert, ha megint mellé lövünk, az gáz. De úgy voltam vele, hogy Roman remek alany. Erős, akaratos és mekkora lenne már, ha beválna a dolog és saját kezűleg nyírná ki a családját, meg, akikkel ő jóban van, csak nekem szúrják a szemem. - Ó, pedig már biztos voltam, hogy egy kis hancúr miatt kerested fel... - felelem vigyorogva, s közben nézelődöm, így szúr később szemet a finom itóka. Ha alkohol lett volna, hagytam volna, de egy jó, kézműves forrócsokit nem hagyhatok veszni hagyni. De azért a bögre kiürítése után fel is nevettem utolsó mondatán. - Ezt a lelkesedésed szeretem én! - kuncogtam. Ha alkalom van rá, én sem hagytam volna ki, pláne, hogy tényleg ekkora mázlijuk volt. Vagy is Calenek... Roman nem hinném, hogy így hívná. Bár a személyes ügye - ami engem igazából nem érint - annyira nem érdekelt, de azért meghallgattam, hátha beleköthetek, és felhozhatom, milyen buta mentséggel jön itt nekem. - Nehéz?! Még ha egy törvényesen dolgozó, csóró ember volnál, azt mondanám, hááát igen... ahogy az élet is... De egyik sem vagy, és tudtommal az ember rablás sem áll tőled messze... sőt... - legyintek az alvó felé. - Elég gyakran csinálod... Szóval nem tudom mit problémázol. Még csak nem is egy gyilkos robotról van szó. Nem szeretem, Cale, a lusta embereket. A lusták rossz munkaerők, és ki kell őket iktatni. Ne légy lusta... - figyelmeztettem és nyomatékosítva szavaim, ujjam is ingattam felé, miközben leguggoltam Roman mellé és előbb a sérülését vettem szemügyre, majd az arcát. Jó kis, hancúr lehetett. Mindketten véreznek... - Hé, nekem nem kell magyarázkodnod! Én sem szeretem, ha sokat pattognak nekem. Ezért sincs kutyám... - emelem fel megadóan kezem, s közben megállapítom, hogy bár lesérült a csóri, azért nincs halálán. Egy szóval pont megfelel. - Ellenállóbb? - pillantok fel rá, bár nem lep meg. - Az jóóó... legalább tesztelhetjük a szer erősségét. - vigyorgom, azt inkább hozzá sem téve, hogy hát még is mit vár? Elvégre ő nem Shane. - Azt látom... - röhögöm halkan, a homlokomra, majd rá mutatva, mert, hogy az övé is vérzik, nem csak az alvóé. - Hát fogjuk rá... - ingatom fejem. Gyorsabbnak gyorsabb, ha használ, ha nem, lehet kipurcan. - Ami azt illeti, te is kellenél hozzá, báár, ez attól függ ki akar a gazdája lenni. Engem nem zavar a kisajátítása, ha téged sem. De szót fogadni csak annak fog, és csak is annak, aki a szer beadása után és annak hatása alatt is mellette van. Tudod, mint a kutyáknál, mikor kézről kézre járnak és meg kell szokniuk, hogy éppen az a gazdája, annak fogad szót, aki a pórázát fogja. - vázolom fel, mert hogy lényegében emiatt is jöttem után. Bár aztán nekem tényleg mindegy. Nem csak őfelsége makacsságát szúrtam ki magamnak. Akad még egy-két nem épp önként jelentkező, de megtörni kívánt személy... - Szívességet? - kelek fel vigyorogva és egyben érdeklődve. - Hallgatlak.
Hallgattam Jenna panaszkodását, hogy mennyire más irányt vett a tervezett programlistája. Hát még az enyém. De kettőnk közül én már legalább hozzá szoktam és nem visel meg igazán. - Üdvözlöm világomban - veregettem hátba mosolyogva. - Szerintem igen - feleltem, hogy tényleg komolyan beszélt a gyógyszerész. - Valójában létezik ilyen betegség és a mai modern pszichiátria is elismeri. Egy betegség, amiben egy ember farkasnak képzeli magát és úgy is viselkedik. A skizofréniához hasonló állapot. A betegség gyakori velejárója a hypertrichosis nevű rendellenesség, mely során a páciens testén állati jellegű bunda nő. Ez egy szőrnövekedési probléma a szervezetben. Sok orvos szerint a betegség egyik oka a porphyria. Ez egy öröklődő vérbetegség, mely fényiszonyt is okoz. A másik feltételezett oka a a halántéklebeny működésének zavara, mely többek között látási, agyi rendellenességeket vált ki, mely befolyásolja a gondolkodást és az érzékelést, a beteg még hallucinációkkal is küzd. A lebeny működési zavara által a beteg teljesen más képet lát a világból és jellegzetes farkas viselkedést produkál. Persze ettől még nem változik igazi farkasemberré, csak hasonló jellemvonásokkal ruházza fel. Nem vagyok orvos, tényleg, ezt csak... ezt csak tudom, mert az egyik tanítványomat pár éve egy ilyen elmebeteg ölte meg... - tettem hozzá szomorúan egy percre visszaemlékezve az esetre. Nem voltam ott személyesen, csak hallottam az esetet a családtól és olvastam az interneten. Nem esett jól, mert a lány elég kedves volt a szívemnek. Nem volt köztünk semmi, de nagyon jó viszonyt ápoltunk. - Ha Dr. Nolan valóban talált gyógymódot, az egy remek hír. Viszont abban igaza van, a férfi nagyon furcsa, olyan, mintha nem lenne minden rendben a fejében. Neki is lehet valami baja és lehet tényleg nem kéne gyógyszerekhez nyúlnia, de nem tudhatjuk mi történt vele. Lehet csak sokkot kapott valamitől, vagy traumája volt. Ha újra találkozunk vele, akkor kiderül, többet fogunk tudni.
Kutakodtunk, közben a beszélgetés újra más irányt vett. A téma visszaterelődött rám és Romanre. - Sosem történt ilyen. Igazából még nem is nagyon veszekedtünk. Egyszer-kétszer kaptunk csak össze, de akkor sem történt semmi komoly, pár óra múlva szent volt a béke és egymás mellett maradtunk akkor is, csak duzzogtunk. Ez az első eset, hogy ilyen komoly dolog történjen. A kábszeres megjegyzésre felkaptam a fejem. Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Kifejezetten felháborodva feleltem és kérdeztem vissza. - Ácsi. Ez nem igaz. Ő drogos, én nem. Alkoholista vagyok és dohányos, de sosem drogoztam és nem is tervezek. Elismerem, voltam gyógyszerfüggő, de az a betegségem alatt volt és fájdalomcsillapítók voltak, de sose használtam sem speedet, se mariskát, se semmit. Honnan vettél ekkora hülyeséget?
- Ugyan már, nem vagyok én olyan kettyós - legyintettem hisztis primadonna módjára és felhúztam az orrom. - Kinézed belőlem, hogy egy szex miatt idáig utazzam? Kérlek... Azért egy rövidke bókkal csak sikerül újra mosolyt csalnia arcomra. Hát igen. Szerettem, ha dicsérnek. Lehet túl sokat magyarázkodtam ittlétem miatt és természetesen őszinte voltam, de láthatóan Rowannek sikerült ebben is megtalálnia a kukacoskodás lehetőségét. Nem is ő lenne, ha nem kötekedne. Oké, lusta voltam, ez tény, de most miért erőltessem meg magam azzal, hogy lerohanom a lakását, ami tele van biztonsági őrrel és riasztóval, nameg ott a csomó szomszéd, ha Lochart simán el tudja hozni a rendőrségről bekábítva. Csupán csak el kell érnem, hogy rendőrségi kézre kerüljön. Addig tudtam henyélni ebben a kellemes kis kégliben és élvezni a Svájci táj szépségeit. Nem akartam tovább magyarázkodni, mert tudtam, csak felhúznám magam és az nem tenne jót a jó viszonynak, ami még megvolt. A témát hamarosan Roman irányába tereltük és arra, hogy picit másabb lett, mint régen. - Igen. Már nem tudom annyira befolyásolni, mint régen - jegyeztem meg sértetten, hiszen ez cseppet sem tett jót az önbecsülésemnek. Igaz, az egóm ettől még galaxys méretű volt, de jobban éreztem magam attól, ha hisztizhettem. - Egy ideig teljesen jól ment, itta a szavaim, már szinte a jelenlegi párja ellen hangoltam és magam mellé állítottam újra, aztán nem tudom... jött valami katt neki - lengettem meg tenyerem arcom előtt - aztán elpattant benne valami és "ellenem fordult". Alig hittem a szememnek. Pedig már a befolyásom alatt volt. Nem tudom mi lehet vele de olyan, mintha két személyisége lenne. Furcsán is viselkedik, mintha filmet nézne, időnként elbambul és úgy hullámzik a személyisége, érzelmi világa, mint a tó felszíne az őszi viharokban Skóciában. Nekem a "fogjuk rá" is elég volt. Csinálja. Igazából bíztam Rowanben és az embereiben. Lehet sokszor felsülnek, de legalább ugyanannyi jó pillanatjuk is van, ahány kudarc. Aztán ha ez a Shane is meghal, annyi baj legyen, majd jön egy harmadik. -Én is? - kérdeztem vissza, majd vállat vontam. - Legyen. Annyi baj legyen. Majd elcsípem őt akkor New Yorkban - utaltam itt az ügyvédre. Majd elintézem a sorsát, azon ne múljon. Már úgyis megszoktam, hogy gyakran csúsznak a terveim. Tetszett Rowan elképzelése és nem igen éreztem hátulütőt. Tiszta haszon. De persze én is szerettem volna jól járni, ha már segítem őt a munkájában, szóval megengedtem magamnak, hogy én is kérjek valamit. De ez nálunk így működött. Én letettem valamit az asztalra, akkor Rowan is. Ha ő letett nekem valamit, akkor én is neki. Mindig is volt köztünk egy üzleti és baráti adok-kapok. Pozitív értelemben. Segített már nekem jó párszor. - Szerezz nekem Pejotl-t és Arcea Nutot. A Pejotl Új-Mexikóból könnyedén beszerezhető, de az Arcea nut csak Dél-Ázsiában és Délkelet-Ázsiában és Kelet-Afrikában lelhető fel. Én nem szeretnék ilyen messzire elutazni ezekért a növényekért, de hiszek benne, hogy a te kapcsolataiddal bármi megoldható - mosolyogtam. - Kellene egy-két kísérletemhez. Ezekben a növényekben rendkívül sok alkaloid és méreg van, melyeknek jó hasznát fogom venni a jövőben, de a környező településeken nem tudom beszerezni őket. Ti eddig is megoldottátok, hogy a doki hozzá jusson mindenhez, ami neki kell. Szerezd be nekem is és, ha ezt megteszed, már most viheted a nagyfiút - intettem Roman felé mosolyogva. - És persze megyek vele én is.
Egyik szemöldököm felvonva pillantok utána. Egy dolog, hogy egy vödör szart borítottak a nyakunkba, de én nem tudom ő hogy van ezekkel, én szeretek minden ügyet megoldani. Arról nem is beszélve, hogy engem is sürget az idő. A másik ügy véget. Ha rám szólna, farkas ide vagy oda, tovább kell mennem. Mikor pedig közöltem vele kételkedéseim, némileg ledöbbenve és egy csöppet talán rosszallóan hallgattam. Ahhoz képest, hogy a szimpla amnéziához nem tudott hozzászólni, ezt a kicsit sem megszokott jelenséget könyökből lökte. Persze mentegetőzhet, de én akkor sem hiszem, hogy a bolond gyógyszerész erre hajazna. Attól még, hogy valaki szőrös, és olykor vonyít, nem lesz farkas, ergó, csak egy szimpla ember, szimpla erővel. - Részvétem. - böktem azért oda, mert attól még a gyász az gyász. - Ébren volt, tehát se a sokk, se a trauma nem okozhatott akkora galibát a fejével, hogy ne emlékezzen rá. Ha csak... nem ő követte el a gyilkosságokat, és nem akar rá emlékezni. - felelem visszatérve az ügyre, mert nekem akkor se szimpi az ember. Ítélkezem, mert úgy érzem felette lehet. Elvégre, ha Julian részegen a fegyveréhez nyúlna, én is lecsapnék neki és elvenném, tök mindegy, hogy mi a foglalkozása. Ha az embernek gondjai vannak, ne sodorjon másokat is veszélybe. Elég ha elkever egy gyógyszert és megmérgezi vele a fél világot... Romannek is mondogattam, mikor már voltak gyerekek, ő meg ivott mint a gödény, hogy menjen el kikúrálni magát, mert ez így nagyon gáz. A drogokról nem is beszélve. De láthatóan semmi sem történt. A magánéletbeli válaszával viszont meglepett. Irigykedem is. Vajon, hogy tudták eddig ilyen jól kibírni nagyobb viták nélkül? Nekünk sem ment. Ha csak nem azért, mert kevés időt töltenek... Ettől függetlenül aggasztó, hová vezetett végül ez a nagyobb vitájuk. Bár lehet, ez is olyan semmiség, mint a többi, csak... valaki megakadályozta a visszajutásban. Ellenkezésére viszont nagyokat pislogtam. Ennyi függőség után mit számít egy kis drog? Pláne Roman mellett... Vállat vonok. - Hát gondoltam, a többi mellé ez már semmiség... Együtt laktok, nem? Nála meg mindig van egy rakattal egy szerszámos ládába. Csodálom, hogy a kölykök nem nyúltak még hozzá. - magyarázom, majd megadóan felemelem kezeim. - De nyugi, nem akartalak ezért letartóztatni vagy ilyesmi... - nevetek el magam, miközben elfordulok és megnézem az ajtókat, ablakokat is, hátha látni betörés jelét. - Roman mellett igazán megtanulhattál volna lazítani... - somolyogtam háttal neki.
Mi az, hogy! De mára úgy tűnik kiveszett belőled ez a fajta előnyös jellemed. - bólogatok, de akkor még nézelődve a puccos házban, amire magyarázatott is kapok idővel. - Régebben, ha valami kipattant a fejedből, jobbára te voltál a főszereplője, saját magad láttál neki, ezért is vált az arcod ismertté. Még én is jókat szórakoztam a híreken, pedig oda voltam a cartoon networkért is. De ilyen világot élünk... - sóhajtom lemondóan, és bízva benne, hogy látva ő hová jutott, én majd igyekszem elkerülni. - De oda se neki... - legyintek a hisztis felé mosolyogva. Bár továbbra sem hittem, hogy a fickó megőrült, mint inkább, hogy eredetileg sem hitt Calenek, de azért elgondolkodtam rajta. - Lehet elszóltad magad egy pillanatra. Vagy nem éreztetted vele a régi szép időket. Mert hát... azért anno idáig sosem hagytátok elfajulni a dolgokat, és igen, akkoriban nem csak szó szerint, de tényleg állandóan a seggedben volt. Na de majd visszahozzuk a régi szép időket... már amennyire tudjuk... - vigyorgom, mert ugyan engedelmessé kell tegye a szer, attól még nem tudjuk, hogy az érzéseit, hogy befolyásolja. - Nagy kár, hogy az én cimborám öngyike lett. Pedig rajta is kipróbáltam volna, és néha napján, mint az emberek a kutyáikat, egy-egy séta alkalmával összeeresztettük volna őket... - nevetem, mert egyből el is képzelem, ahogy négykézláb közlekedve szaglásszák egymás hátsóját, miközben mi az időjárásról fecsegünk. - Bááár, azok után, amik történtek vele, nem csodálnám, ha minimum ketté szakadna a személyisége, de ennyire előre még ne szaladjunk. Majd keresünk rá szakembert... - vigyorgom. A kérésén is elgondolkodom. Különösebb problémát nem jelenthet, bár macerás telefonok lesznek. de legyen. Ha bejön a szer, vissza fog jönni a növények beszerzésébe fektetett pénz. - Okéska. - nyújtom kezem, hogy megrázhassunk és indulhassunk, de mielőtt elengedném, közelebb rántom és a nyakába szimatolok összevont szemöldökkel. - De indulás előtt zuhanyozz le, és vegyél fel másik ruhát, mert a nadrágodon látni, hogy tele tankolt... így pedig biztos nem ülsz a drága repcsimbe. - fincsorgok fejem csóválva, majd amíg ő letudja ezen kéréseim, én bepakoltatom az új alanyunk a repcsibe és bevárjuk a szöszkét is.
Kicsit hitetlenkedve néztem Jenna felé. Mi az, hogy nem akar rá emlékezni? Létezik ilyen? Még ha valaki igyekszik is elfelejteni valamit, akkor is emlékszik, ráadásul attól még nem fog úgy viselkedni, mintha egy átdrogozott, ittas este után próbálna kijózanodni és emlékezni rá, hogy kit dugott fél nyolc és nyolc között a konyhapulton. Láttam, ebben a témában nem voltunk egy hullámhosszon, éppen ezért nem is erőltettem. Más volt a véleménye, ez teljesen rendben van így. Majd egyszer újra neki futunk, de most felesleges lenne erőltetni. - Nekem nem semmiség - feleltem azért higgadtan. - A drog nem alkohol és nem cigi. Nem kéne egy kalap alá venni. Függősség ide, vagy oda, a drog az drog és én nem használom. Ez így is volt. Nem drogoztam és nem örültem neki, hogy ő azt hitte igen. - Az egy dolog, hogy nála van drog, attól nekem még nem kell hozzá nyúlnom. Ennyi. Lazítani meg... tudok én lazítani, ha a körülmények adottak. A jó meleg ágyban, egy jó whiskey, egy jó cigi mellett, vagy az irodában, miközben ZH-kat javítok. Az lazítás. Úgy tűnt a doktor rendelője teljesen rendben volt, így megnéztük magunknak a doktor igazolvány képét, hogy legalább valami kép éljen a fejünkben, hogyan is néz ki, majd tovább ballagtunk a folyosón. Jó lett volna mi hamarabb pontot tenni az eset végére. - Helena, szia! - köszönt oda Jennának Lance Portman, kinek az oldalán egy harmincas plázacica virított. A gyűrűből adódóan a felesége lehetett. Intett neki, majd nekem is. - Ön bizonyára.... - Carter - segítettem ki őt. - Dr. Julian Carter. - Áh, igen. Carter. Az adóellenőr - mosolygott felém. Igazán érdekelt volna Jenna miket mondhatott rólam, ha adóellenőrnek nevezett. - Fizettem minden adót és mindig adok számlát is - kacsintott, én pedig bicentettem. - Akkor rendben. Úgy kell - bólintottam. - Maradjon továbbra is ilyen tisztességes. - A feleségem, Nora. Csak nem át jöttek maguk is megnézni milyen munkák születnek itt? - Kik ezek, Lance? - kérdezte türelmetlenül a nő. - Most itt akarsz sztorizgatni? Éhes vagyok. Menjünk már. Elképedve néztem a nő felé. Ezt a pofátlan kényes libát. Mégis mit láthat benne Lance formás idomokon és tiptop mutatós rucin túl? Vajon milyen lehet vele egész nap? Már értettem miért iszik egyedül... - Csak ismerősök. A panzióban laknak ők is. - Akkor majd beszélgetsz velük ott. - Jó-jó, rendben, megyünk már. Minden jót Carter. Helena. Majd találkozunk még. Elmentek a kijárat felé, én pedig zsebre tett kezekkel néztem utánuk. - Öt perc is sok ebből a nőből... - motyogtam.
Mi a hátsó ajtón át mentünk ki, hiszen a folyosókon is szét akartunk nézni. A vihar még mindig tombolt, de a hegy és a fenyők itt legalább enyhítették azt, nem voltunk annyira kitéve a viharnak. Némi keresgélés után Belebotlottunk Clintbe és Vernonba is. - Maguk találtak valamit? - kérdeztem túlkiabálva a süvítő szelet. - Még nem tudom számít-e valamit, de igen - felelte Clint. Rá akartam kérdezni, hogy mit, ám ekkor sikoly csendült fel. Női sikoly. Füleltem merről jött, de Vernon hamarabb reagált. - A szobrászraktár felől jött. Az említett épület felé rohantunk, de arra nem láttunk senkit. Újra sikoly csendült, a raktár mögött fenyves felől jött. Szerencsére farkasüvöltés és vonyítás nem volt, szóval ez adott némi okot enyhülésre. A fenyők között botladozva lassan egy nő körvonalai rajzolódtak ki. Rémülten állt és nagyon nézett valamit. - Mi történt, Bridget? - kérdezte Vernon. Ismerte a nőt. - Egy halott, her Vernon. Egy fiatal nő. Szemügyre vettem a halottat. Ismertem őt. És Jenna is felismerhette. Az aktatáskás nő, akit Romannel láttunk, később táska nélkül az ebédlőben, amikor Jennával kajáltunk. - Ez Scarlett... a panzióban lakik... - Ismeri? - kérdezte her Vernon. - Nem nagyon. Csak látásból. Volt nála egy aktatáska is ma. Nagyon elegáns táska. A halott nőt szemléltem, jobban lesepertem róla a havat. Nem farkas támadta meg, nem voltak rajta nyomai, hogy a szörny ölte volna meg, ám, ahogy jobban letakarítottam, láttam, hogy megfojtották. Méghozzá dróttal, vagy hasonló eszközzel. - Amilyen ütemben szaporodnak itt a halottak, hamarosan nem marad vendég a panzióban - morogta Clint. - De legalább a hűtésükre nincs gond - feleltem neki. Clint felelni akart, de benne akadt a szó, majd sóhajtott. Jennára pillantottam. - Ha ezt Carvernek elmondom, lehajít a szirtről...
Meglepett - bár mutatni nem mutattam - mennyire magára vette véleményem. Még ha világgá is kürtölném, vagy ténylegesen foglalkoztatna ez bárkit is, esetleg bajba kerülne miatta - bár a felsoroltakat hallva erősen kétlem - még úgy megérteném, de így. Az is meglepett, hogy a lazítás cím szó alatt, Romant meg sem említette - bár ha szorosan vesszük, mellett valóban nehéz lazítani -, de az uncsi tanáros dolgokat, azért igen. Szemeim forgatom visszafogott hisztijére, és ki tudja mit bizonygató magyarázkodására, így hajába is bele kócolok. Mintha egy gimis, éretlen, szépfiúval vitáznék az élet nagy dolgairól. - Jól van na, ne vedd úgy magadra, Miszter... Ennyire még én sem gondoltam komolyan. - felelem mosolyogva, miközben megérkezik a párocska. Na szép... Egyáltalán hogy jutottak le ekkora viharban? Egy dolog, hogy mi rávettük magunkat, mert szükség törvényt bont és különben is keményebbek vagyunk, mint... hát az a furcsa pincsi a pasi mellett. - Hé! Helló! - mosolygom barátságosan, bár lelkem mélyén már most tovább állnék. Fölöslegesnek érzem a velük való trécselést, ahogy azt is, hogy időt szánunk rájuk, de azért, nem akarok bunkó lenni. Még a végén ők is magukra veszik. Ehhez képest még jobb kedvre is derített a fickó. El is felejtettem már, hogy hülyeségeket mondtam Julianről, dehát a kényszer nagy úr. Szóval nevetni nem, de jókat mosolyogtam. De, hogy ne is nevessek fel, inkább csendben hallgattam őket. Szerencsére a hölgyemény épp annyira vágyott a társaságunkra, mint mi az övére, szóval hamar tovább álltak. - Baszki, manapság senkit sem zavar a hóvihar? - bukik ki belőlem Julian válaszára reakcióképp, majd bólintok egy párat. - Hát igen. Csodálom, hogy engem eddig elviseltél. - bökdöstem meg finoman könyökömmel a karját. - Báár ne is tagadd, láttam én a szemedben a kezdetektől, hogy legszívesebben belefojtanál a legközelebbi klotyóba. - poénkodtam. Meg nem is. Mert tényleg látszott. Néha még most is...
Aztán folytattuk a nyomozást, bár eleinte nagyon úgy tűnt, hogy semmi haszna nem volt. Azt reméltem, legalább a másik páros megtudott valamit, de mielőtt belemélyedtünk volna, valaki felsikoltott. - Ó, basszus, már megint? - néztem fel az égre. Persze szörnyűséges a tudat, de attól még a falra mászom tőle, hogy megint egyel több a hulla, mi meg még csak ismerkedünk az itteniekkel. Bár ami meglepett, hogy úgy tűnt a farkasunk ezúttal nem volt jelen. Vagy ki tudja... lehet rájött, hogy kell fojtogatni... Összevont szemöldökkel néztem Julianre. - Talán fontos az a táska, hogy így kiemelted? - kérdek vissza, mert én speciel nem nézegetem az itt lévő több száz vendég holmiját jövet menet, de gondolom ő okkal emlegeti. A kicsit sem szép megjegyzésére pedig finoman tarkón vágtam. - Több tiszteletet. Ha így folytatod lehet meg se kell várnod, hogy ő dobjon le... - húztam a szám, mert egy dolog, hogy egymáson poénkodunk, meg a módszereinken, de azért a halottakon...
Valóban különös volt, hogy ez a pasas csak úgy átjött, bár nem tudhatjuk milyen járművel volt, illetve milyen utakat ismerhet, amiket mi nem. Nem gondoltam volna, hogy csak úgy átfúrta magát valami alagútfúró járművel, mint a hős csapat a Mag című filmben a föld magjába, de valahogy csak sikerült megoldania, hogy átjusson ide és most vissza. Megfordult a fejemben, hogy követni kéne őket, de úgy éreztem van nekünk jobb dolgunk és más munkánk is. A WC-be fojtós megjegyzésére nevettem egyet. - Igen, szent igaz. Kezdetben nem voltál a szívem csücske, mert úgy éreztem közém és Roman közé akarsz állni, de aztán megismertelek és rájöttem, hogy mások a céljaid. Ráadásul egész jól megértjük egymást, jól együtt is dolgozunk, csípem is a stílusod, szóval végső soron örülök, hogy összehozott minket a sors - mosolyogtam.
Az épületen kívül ismét csak előkerült egy hulla, akit ismertünk is és valamiért tényleg megmaradt benne a táska. - Nem tudom. Lehet. Nagyon drága táskának tűnt, minőségi darabnak. Nem is igen illett a nőhöz és nem is illett egy üdülő képébe. Valahogy elütött az egésztől. Szerintem fontos az a táska. Ráadásul, ha azt vesszük Mr. Portman táskája is fontos része lehet az esetnek - juttattam eszébe Lance táskáját.- Meg kéne tudni megvan-e még neki a táska. Ha eltűnt, akkor... akkor nos nagyon is vesztésre állunk és valami fontosat nyúlt le a tettes. Jót mosolyogtam, ahogy Jenna nyakon vágott. Oké, lehet igaza volt, de néha nem tudok parancsolni a humoromnak. - Bocsánat... Ahogy a hóban kotorásztam, valami értékesre leltem. Három darab 1520-ból származó Batzen érmét találtam. Meglepetten vizsgáltam őket, de nem tudtam mik azok. Azt tudtam, hogy valami régi érmék, de többet nem igazán. Megmutattam Jennának, majd Vernonnak. - Atya világ, hiszen ezek 16. századi érmék. Tudja maga mennyit érnek ezek? - Nem én. - Rengeteget. Eredeti ezüst Batzenek 1520-ból. Ez pedig 1523-ból - forgatta ujjai között. - Ezek valódi történelmi ereklyék, Dr. Carter. Ezeket az érméket 1492-ben kezdték gyártani Bernben, ezek az érmék még az első harminc évből valók, a pénznem kezdeti korszakából. Vajon honnan kerülhettek ide?
****************
Mire visszaértünk a panzióban szépen ránk esteledett, igazán szerencsések lehettünk, hogy baleset mentesen megúsztuk. Ott tudtuk csak meg, hogy a hegyről levezető út teljesen járhatatlanná vált, így Carver is beköltözött a panzióba, esélye sem volt rá, hogy elhagyja a helyszínt. Ennek örültem is meg nem is. Bár Carver jelenléte nem zavart, sőt, tán még megnyugtató is lehet a gondolat, hogy egy hadnagy és két embere vigyáz itt a népre, sajnos, mivel nem lehet elhagyni a hegyet, a két holttest is itt maradt a nyakunkon, aminek nem örültem. A két hulla kapott külön helységet a szerszámos raktárban. Külön álló épület volt, jó hideg volt ott és kulcsra lehetett zárni. A két bezsákolt hulla ott pihent. Benyitottam a szobába, majd Jennára néztem. - Velem tölti az estét? - kérdeztem az ajtófélfának dőlve. - Mármint... barátilag és kollegálisan. Nem gondoltam semmi egyébre. De alighanem jobb, ha együtt maradunk, bármi adódik, tudjunk reagálni. És, ha nem tudunk aludni, akkor át tudjuk beszélni az esetet - mosolyogtam.
Érthető volt a magyarázata, és őszintének is tűnt. Én sem tettem volna másként. Vagy is... én biztosan tettekben fejeztem volna ki magam. Az viszont inkább meglepett, hogy múlt időben beszél az utálatomról. Mondjuk azzal én is csak egyet tudtam érteni, hogy mint "nyomozó" csapat, valóban jól együtt tudunk működni, pedig láthatóan totál más a vérmérsékletünk. És röpke fél nap alatt még a gyenge pillanatunknak is szemtanúi lehettünk. Akárhogy is, jól estek szavai, még ha ez csupán egy "futó kaland" is lesz, hisz másban dolgozunk, nem hiszem hogy legközelebb is kereszteznénk egymás útját. - Hát ezzel... teljes mértékben egyetértek... Függetlenül attól, hogy eddig semmire nem jutottunk, ellenben a hullák száma nő. De azért... fasza kis csapat vagyunk. - mosolygom, mert hát minden rosszban meg kell látni a jót is. Vagy valahogy így. Ám a kezdeti jó kedvet hamar fenékbe rúgta egy újabb holttest. Ez bizony elég kellemetlen, hiába a nagy szaktudás. Mondjuk, ha nem volna vihar, és kapnánk egy kis segítséget, lehet könnyebb dolgunk lenne. Elgondolkodtató volt, amit Julian mondott. Nem is igazán a táskára, mint inkább azok tartalmára. Az is furcsa, hogy az akta táskás fickó, gyilkosságok közepette, a nagy hóviharban csak úgy lejön ide nézelődni, mintha minden okés volna. Viszont a doki sem komplett, szóval... nem tudom. A megtalált érmék is újabb kérdést vetettek fel, bár nekem nem mondtak semmit, azon túl, hogy régiek, de a velünk tartó fickó, gyorsan felvilágosított. - Talán végig itt voltak, és lehet valaki elakarta lopni... vagy eladni... - vonok vállat, mert jobb most nekem se jut eszembe. Annyira zavaros, annyira sok felé futnak a szálak, amiknek se elejük se végük, hogy kezd belefájdulni a fejem. Könnyebb lett volna, ha mindenkit egy helyen tartottunk volna, mert akkor mindenki szemelőtt lenne, így meg elég nehéz mindenkit követni és figyelni minden lépését. De már az is nagy segítség lett volna, ha minden tele lenne kamerákkal. Miért is könnyítsenek a dolgunkon...? Mélyet sóhajtok, s mivel úgy tűnik ma már itt sem jutunk többre, visszamegyünk a panzióba. Nem lepett meg, de számomra kissé frusztráló volt az itt ragadt nyomozó és társai. Nem tartom őket nagy segítségnek, bár személyileg nincs velük bajom. Vagy is... egy picit azért lelkem mélyén haragszom, amiért csak úgy elengedték Romant. Még most is aggódom, de abban bízok, hogy csak bealudt egy bárban és várja a megmentőit. Már éppen jó éjtet akartam kívánni, mikor jött a logikus, bár elég vicces kérdésével. Kicsit olyan érzés volt, mint, amikor suliban a srác kéri a lányt, hogy menjen át segíteni a matek leckében... Nem is értem, hogy nem fáradt el ennyi szarság után. Abban viszont egyetértek, hogy én sem szeretném alvás közben úgy végezni, mint bármelyik elhunyt, szóval... - Okés... miért ne? De csak, ha megígéred, hogyha áthozom a laptopom, nem nyírod ki azt is... - sandítok rá szúrósan, persze csak humorizálva. Mármint a sandítást, mert kinézem belőle, hogy azt is szanaszét törje. - Ch, nem kell mentegetőzni, tancsi bá... tudom én milyen pizsi partira gondolsz... - legyintek, majd eszembe jutva egy apróság, azért közlöm vele a dolgokat. - De ugye tudod, hogyha valami csoda folytán Roman visszatalál és egy szobában lát minket, neked csomót köt a kukidra, engem meg oda dob a farkasnak... - bólogatok nagyokat, hogy lássa nem viccelek, ez a faszi képes rá. Bár ha szereti a kockázatot... Ha végül kitartott ajánlata mellett, én sem utasítottam vissza, csupán a laptopomat vettem magamhoz, meg néhány üveg italt, hogy ha esetleg virrasztanánk, se szomjazzunk. - Vajon az áldozatoknak mi közük lehet egymáshoz? - teszem fel a kérdést, miután bár becsuktuk az ajtót, és töltöttem neki és és magamnak is italt, majd lehuppanva az ágyra, a laptopomon próbáltam utána nézni az érméknek. - És a drága kis párost vajon miért nem zavarja már, hogy embereket ölnek körülöttük? Mintha tudnák mi folyik itt és azért olyan nyugodtak, mert tisztában vannak vele, hogy nekik nem esik bajuk...
Nevettem és bólintottam kérésére. - Rendben, persze, megígérem - mosolyogtam. Megjegyzése nyomán azért bevillant a fejembe milyen lenne lefeküdni vele, de gyorsan elhesegettem a képet. Még csak az kéne, nem, ebből nem olyan pizsi parti lesz. Tudatában voltam, hogy Roman valóban agyonver minket, ha egy ágyban talál minket, de nem aggódtam, hiszen ebben a viharban szerinem ha akarna sem tudna visszajutni ide. - Hát szeretek veszélyesen élni - nevettem, bár ez nem feltétlen vicc volt. Valóban vonzottak az életveszélyes helyzetek. Szerettem az adrenalint. - Ne aggódj, majd hősiesen kimentelek az ordas tépőfogai elől. Ha meg tudtam állítani egy atomkatasztrófát, ez sem lehet nehezebb feladat - mosolyogtam, mint a diák, aki matek ötöst kapott. Míg ő elment a laptopért, italért és összekészült az estére, addig én letusoltam, mert át voltam fagyva és az öltöny is kezdett már kicsit bekoszolódni a sok helyszínelés miatt. Tiszta ruhát vettem, mely ezúttal egy hosszúujjú és egy elegánsabb tréningnadrágban merült ki. Nem öltöztem már ki az ágyban fekvésre és az alvásra. Míg ő igyekezett a nyomozásra koncentrálni és az interneten kutakodni az érmék után, én is igyekeztem segíteni neki. Ez abban merült ki, hogy iszogattam a poharam tartalmát, cigarettáztam és szurkoló pillantásokat vetettem felé. - Szerintem semmi. Legalábbis azok alapján, amiket tudunk róluk, szerintem totál ismeretlenek egymásnak. Ha pedig mégis ismerik egymást, akkor nagyon jól eljátszották a szerepüket. Jó lenne kicsit többet is megtudni róluk. Egy üzletember, egy recepciós hölgy, egy festő és... Scarlettről nem tudom ki volt. Továbbá ott van az eltűnt művész professzor és az eltűnt orvos. Elég különös lenne, ha a külföldi vendégek, a belföldi recepciós és a külföldi művészprofesszor között és az orvos között lenne kapcsolat. Szinte mindenki máshonnan érkezhetett. Tudom, semmi sem lehetetlen, de ez akkor is érdekes. Habár... Scarlett és Hawk mindketten amerikaiak voltak. Ha jól emlékszem, Richard, akivel Lancenek lett volna találkozója, ő úgy tudom brit volt. Az eltűnt Hurst professzor német volt, Dr. Henderson pedig szintén brit. Szóval elég vegyes társaság. A gyanúsítottak pedig... Ha jól emlékszem azt mondtad Lance német lakos, de skót születésű. Dr. Nolan amerikai, de ha azt veszem, szerintem a panzió vezetője, aki helybéli, ő sem teljesen tiszta. Vegyes társaság, vegyes hovatartozással. Jennának abban is igaza volt, hogy Lance és a felesége Nora is rendkívül különösen álltak hozzá a helyzethez. Nagyon is, hiszen a viharban is úgy közlekednek, mintha nem lenne, ráadásul az egész helyzet, amibe kerültek hidegen hagyja őket. Én is pozitív személyiség voltam, de ennyire még én sem éreztem magam nyugodtnak, mint ők. - Igen, az szent igaz, hogy a többi vendéghez képest nagyon jól viselik ezt a helyzetet. Valamit tudnak, amit mi nem. A laptop kijelzőjére pillantottam, miközben az italba kortyoltam. Sehol nem jelezték, hogy rablás történ volna, így ezek az érmék bizonyára nem illegálisan lettek szerezve. A szó közismert értelmében. Nem lopottak, vagy még nem tudnak róla sehol, hogy ellopták volna őket. Annyi biztos volt, hogy Vernon nem hazudott, ezek az érmék tényleg nagyon jó pénzt érnek. Egy kissebb mennyiségért cserébe bármelyik múzeum, vagy gyűjtő, főleg Svájcban nagyon jó pénzt fizetne euróban, ami lássuk be, mindenhol sokat ér manapság, ha beváltják. Végtére is rég volt már a 16. század és az ezüstnek is alaphangon nagyon jó értéke volt, pláne, ha még a történelmi jelentőséget is rávesszük, hiszen ez a pénz alapjaiban írta át az akkori svájci gazdaságot és egy bizonyos szinten segített kialakítani a mai modern svájci gazdaságot. Vajon honnan került elő és mennyi lehet még belőle? - Ha külföldről hozták be, akkor a reptéri ellenőrök tudnak róla. Amikor átnézték a csomagokat, csak megtalálták ezeket az érméket, akkor pedig megtudhatjuk ki hozta be és megkereshetjük őt, hogy számon kérjük. Ha a reptér nem tud semmit, akkor pedig megtudjuk, hogy itt helyben talált rájuk valaki. Ha ezek az érmék itt vannak valahol és valaki rájuk talált, akkor érthető a gyilkosság indítéka is. Gondolom én. Egy ekkora vagyont érő történelmi relikviáért már érdemes lehet ölni.
Kezdőlap
Gyógyszerész létére nem tűnt túl okosnak, de őszintén szólva már az is meglepett, hogy ilyen súlyos betegség mellett egyáltalán dolgozik. Minden elismerésem a kitartásának - ami láthatóan nem sok van -, de mindenki érdekében jobb volna neki egy elmegyógyintézetben. De semmiképp gyógyszerek közelében.
+18 Nem lepett meg az első monológjával, nem, egy kicsit sem. De azért rosszul esett. Legfőképpen az őszintesége. Nem érez, nem tanul, nem érti. Soha nem is fogja. Fejem csóválom.
Egyet értettem Jennával, jó lenne megtalálni Romant, megtudni mi van vele, ám Carver szavai elkeserítően hatottak.
+18
Tudtam, hogy fontos és hogy egy nyomozás közepén valami egészen másba vágni nem okés, noha nagyban befolyásolta gondolataim, hogy a másik ügy személyes volt. Romannal ellentétben én nem utáltam őt, bár meg voltak a maga rossz tulajdonságai, amivel gyakran kivívta a gyűlöletem, de összességében, maradtam volna mellette, ha ment volna a kettő együtt, a munka és a család. Aggódni se aggódnék, ha az elmondottak, rá vallanának, de Julian is tudta, hogy teljesen idegen tőle, hogy egy full idegen városban egyedül mászkáljon, pláne, hogy az idő sem alkalmas rá. Az már inkább rá vallana, hogy bajba került, mert seftel a mai napig, mert drogozik, iszik, verekszik és jobb napjain is rámászik bárkire, aki rá néz. Lucifer sem épp azért látogatta, vagy látogatja a mai napig, mert olyan jó barátok. Szóval igen, rám azért kiült az aggodalom. A nyomozóról Julianre néztem, róla pedig vissza a nyomozóra, aki bár bizonyosan nem az exférjem iránt érzett unszimpátiából akart lebeszélni, még sem tudtam elfogadni, hogy ennyiben hagyjuk. És úgy tűnt ezzel a jelenlegi élettársa is egyetértett. A nyomozással nem hagytunk fel, csupán szüneteltünk, s visszavonulva a szobájukba hallgattam, milyen ötlettel rukkolt elő az egykori kopó. A nyomkövető abszolút nem rossz ötlet, bár túl sok segítséget nem nyújt abból kifolyólag, hogy útnak nem indulhatunk és elérni sem fogjuk valószínűleg.
+18 Már-már nosztalgikus volt, ahogy soha egyet nem értésünkkel próbáltuk meggyőzni a másikat az igazunkról. Pedig valójában eddig alig találkoztunk, akkor is általában megpróbáltuk megölni a másikat.
- Ipiapacs! Megvagytok, kis sunyik! - kuncogta jó kedvűen, miközben elővett egy pisztolyt belső zsebéből és mielőtt még egyáltalán felmerülhetett volna bennem, hogy nem maszk van rajta, hanem szimplán csak ronda, nyakon lőtt altató lövedékkel, aztán Calere fogta, akitől majd 10 méter választotta el, de még nem húzta meg a ravaszt, attól meg nem félt, hogy megtámadja a másik, mert így is többen voltak.
Rowan megjelente eléggé meglepett. Rá pont nem számítottam, bár a legkevésbé sem zavart. Nem igen volt vele bajom. Mindazon által elismerő pillantást vetettem felé, mintha csak megköszönni akartam volna, hogy kiiktatta az üvöltöző gyökeret.
Egyik szemöldököm felvonva pillantok utána. Egy dolog, hogy egy vödör szart borítottak a nyakunkba, de én nem tudom ő hogy van ezekkel, én szeretek minden ügyet megoldani. Arról nem is beszélve, hogy engem is sürget az idő. A másik ügy véget. Ha rám szólna, farkas ide vagy oda, tovább kell mennem. Mikor pedig közöltem vele kételkedéseim, némileg ledöbbenve és egy csöppet talán rosszallóan hallgattam. Ahhoz képest, hogy a szimpla amnéziához nem tudott hozzászólni, ezt a kicsit sem megszokott jelenséget könyökből lökte. Persze mentegetőzhet, de én akkor sem hiszem, hogy a bolond gyógyszerész erre hajazna. Attól még, hogy valaki szőrös, és olykor vonyít, nem lesz farkas, ergó, csak egy szimpla ember, szimpla erővel.
Érthető volt a magyarázata, és őszintének is tűnt. Én sem tettem volna másként. Vagy is... én biztosan tettekben fejeztem volna ki magam. Az viszont inkább meglepett, hogy múlt időben beszél az utálatomról. Mondjuk azzal én is csak egyet tudtam érteni, hogy mint "nyomozó" csapat, valóban jól együtt tudunk működni, pedig láthatóan totál más a vérmérsékletünk. És röpke fél nap alatt még a gyenge pillanatunknak is szemtanúi lehettünk. Akárhogy is, jól estek szavai, még ha ez csupán egy "futó kaland" is lesz, hisz másban dolgozunk, nem hiszem hogy legközelebb is kereszteznénk egymás útját.
Nevettem és bólintottam kérésére.