02.02.2020
Az első gondolatom, amikor Eli felhozta az esküvői dátum-javaslatát az, hogy jesszus! Ahhoz képest, hogy meglepődött a lánykérős kérdésemen, nem számítottam rá, hogy annyira belelkesedik, hogy a rendelkezésre álló három hónap helyett alig egy hónap múlva már esküvőt szeretne. De aztán jött a következő gondolat, hogy a fene essen belé, ilyen különleges dátum talán életünkben sem lesz többet. Nem csak azért, mert ez lenne az esküvőnk napja, hanem mert pusztán két számjegyből áll, és minden irányból olvasva ugyanazt adja ki, egyszerűen tökéletes! Aztán, belelendülve a szervezésbe nem kellett ám sokat várni a következő gondolatra sem, miszerint mi sem vagyunk normálisak… De ha már belevágtunk, miért is ne? Miért ne lehetne akár a dátum rendhagyó, akár az, hogy nem csak a lánykérést, de az esküvőt is ilyen meglepően gyorsan kipipáljuk?
Szerencsére, csak egészen kis egyszerű esküvőre gondoltunk, nagyobbat, bonyolultabbat nem is igazán lehetett volna kivitelezni ennyi idő alatt. Némi protekció így is kapóra jött a városházán az időpont egyeztetése miatt, a vendégek meghívása, ruhák, csokor, zenét választani, éttermi foglalás, a torta, fotózás, hogy a nagy sietség ellenére azért az emlékeken kívül valami kézzel foghatóbb is megörökítse a nagy napot az utókor számára, és természetesen a gyűrűk, amik így is az utolsó előtti pillanatra készültek el. Mivel Eli részéről igencsak elenyésző volt a meghívottak száma, így részemről is csak a szűk család és néhány gyerekkori barát volt jelen, amikor elhangzott a nagy kérdés a városházán, alig néhány nappal ezelőtt. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mindemellett Elinek ott volt az egyetemi vizsgaidőszak, nekem pedig a kínai újév miatti többletmunka…
Nem mondom, kezdetnek jó kis (bizalom)próba volt olyan szempontból, hogy szorult helyzetben mennyire vagyunk képesek összedolgozni, együtt működni egymással, hisz elég szűk volt azon időpontoknak a keresztmetszete, amikor mindketten szabadok voltunk, és közösen tudtuk intézni az esküvővel járó dolgokat. Azt hiszem, az már bizalomra ad okot a jövőre nézve is, hogy egészen jól vettük ezeket az akadályokat is, még úgy is, hogy időnként akadt némi segítségünk a szüleim személyében.
Ami a szüleimet illeti… nos, amennyire megörültek neki, hogy karácsonykor Eli is csatlakozik hozzánk, az első néhány órában azért nem feltétlenül volt őszinte a mosoly anya arcán, miután világossá vált számára, hogy az egy szem fia pont az egyik tanítványával jár. Meg is kaptam végül mindkettőjüktől, hogy „miért nem szóltál?!” De az ég szerelmére, honnan is tudhattam volna! Elvégre ahány tanár és diák megfordul az egyetemen, még annak tudatában is, hogy Elinek van olyan tantárgya, amit anyáék tanszéke oktat, semmi garancia nincs arra, hogy kapcsolatba is kerüljenek egymással. Vagy hogy a menyasszonyom ráadásul pont az anyám egyik kedvenc diákja legyen.  Amikor kettesben maradtunk a konyhában, vagy a háznak valami más részében, nem is úsztam meg, hogy megpróbáljon a lelkemre hatni, lebeszélni, „észhez téríteni”, ahogy ő mondta, miért butaság ez az egész több okból is. De aztán látva, hogy akármivel érvel, nekem is van mindenre magyarázatom, no meg apám oda-odaszúrt megjegyzéseinek hála, úgy tűnik, anya is egészen hamar – ha nem is megbarátkozott a gondolattal, de – beletörődött a döntésünkbe. Pár nappal később, a két ünnep között pedig jöhetett is a következő kör, amikor megosztottam velük, hogy nem csak, hogy eljegyeztem Elit, de hamarosan össze is házasodunk. Újabb kör veszekedés, érvelés, észhez térítési kísérlet, ám végül ezt a kört is mi nyertük. Sőt mi több, igaz, nem volt egyszerű, de végül csak sikerült anya áldását is megszerezni: ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a generációról generációra öröklődő, és az elmúlt évtizedekben anya ujját díszítő „nagyi gyűrűjét” is megkaptam eljegyzési gyűrű gyanánt. Némi átméretezés után januárban már ez is a menyasszonyom ujján díszeleghetett. Igaz, némi késéssel, és nem is egy manapság divatos, modern darab, de talán kárpótlás azért cserébe, hogy milyen hosszú, több mint száz évre visszatekintő múltja, vagy története van.  A nagyi biztosan tudna mesélni róla.
Túl a karácsonyi krízisen, a lánykérésen, a vízumkérelmen, a januáron, esküvő-szervezésen, vizsgaidőszakon, hegyekben álló munkán, és a február eleji esküvőn és az újabb kör vízum-ügyintézésen. Ó igen, és az összeköltözésen.
Ha már úgy is összeházasodunk, Eli pedig ettől függetlenül is el akart költözni a hotelből, a létező legjobb megoldásnak tűnt, hogy költözzön ide, hozzám. Igaz, nem olyan túl nagy a lakás, de két embernek bőven elegendő, még úgy is, hogy néhány új polcot, bútort, meg egyéb apróságot is beszereztünk ennek örömére. Így legalább nem csak pár naponta tudunk találkozni, nem veszítünk több órányi időt az utazással, és az esküvőt – vagy úgy alapjába véve bármit – sokkal hatékonyabb intézni, mint ha a város két különböző felén élünk és főleg telefonon kommunikálunk. Arról nem is beszélve, hogy az apjáék eddig is ott tettek keresztbe neki, ahol csak tudtak, így benne van a pakliban, hogy bármikor kaphatunk egy ellenőrzést a bevándorlási hivatal részéről.  Ne adjuk meg nekik azt az elégtételt, hogy belekössenek a vízumkérelmünkbe, pláne, hogy eddig minden sínen halad!
Most viszont, végre túl mindenen, van egy kis idő végre pihenni is az elmúlt egy hónap feszes, pörgős napirendje után. Nem mondom, egyelőre még nekem is szokni kell, hogy hirtelen ennyi szabadidőm lett, vagy hogy nem kell minden nap rohanni valahová, valami időpont miatt, de egész jól lefoglalom magam így is itthon, miközben teszek-veszek, vagy épp arra várok, hogy Eli végezzen az óráival. Alig pár napja is így szúrtam ki véletlenül pakolás közben egy szendvicset az egyik táskájában, amit még ebédre csomagoltam neki. Aztán még egyet, a ruhás szekrény egyik fiókjában. És míg a táskában találtnál még nem igazán gyanakodtam, mert megesik, hogy az ember elfeledkezik róla, pláne Eli esetében, akinek amúgy sem tartozik kedvenc elfoglaltságai közé az evés… de hogy a zoknis fiókba hogy került?! Ráadásul elég csak ránézni, hogy egyértelmű legyen, nem tegnap óta rejtőzködik ott. És ez csak kettő… vajon hány olyan van, amiről nem tudok? Pedig mióta Eli is itt lakott, igyekeztem minél többet faggatni arról, milyen ételeket szeret, ha már ilyen madárétkű, akkor legalább olyat vásároljak, készítsek neki, amit ő is szívesen fogyaszt. Ráadásul, akárhányszor rákérdeztem, hogy hogy ízlett neki, egyszer említette talán, még hetekkel ezelőtt, hogy nem volt ideje megenni. Akkor nem is foglalkoztam vele, elvégre a januári hajrában nekem sem mindig sikerült tartani magam a szokásos napirendemhez, de így, hogy elvileg mindezen már túl vagyunk… kezdtem aggódni. Azt eddig is tudtam, hogy nem szokott sokat enni, meg azt a keveset is úgy kell beleimádkozni sokszor… nem is egy nagy darab, de hogy még füllentsen is miatta? Próbáltam felidézni magamban az elmúlt hetek, napok közös reggelijeit, ebédjeit, vacsoráit, de akármennyire is próbáltam, elég elenyésző volt azok száma, amire azt mondanám, hogy normális mennyiséget evett, unszolás nélkül. „Most nem vagyok éhes”, „már ettem az egyetemen”, „inkább lepihenek kicsit, majd később”…  Már nem csak aggódtam, hanem ahogy egy bizonyos gondolat megfogalmazódott az agyam egy hátsó zugában, féltem is – hogy nagyobb a baj, mint azt eddig hittem, és hogyhogy nem vettem már előbb észre?!
Persze nem tudhatom biztosra, csak egy gyanú, feltételezés… még ha elég erős is, mindenesetre úgy gondoltam, egy esélyt még adok Elinek, próba gyanánt. Tudtam, hogy ma csak délelőtt vannak órái, ezért úgy készültem, hogy mire hazaér, el is készüljön az ebéd – egy egyszerű krémleves a hideg időre való tekintettel, sült hús, és mellé párolt zöldség. Nem mondhatja, hogy valami nehéz, gyomorkínzó fogás, ahogy nem is olyan, amit csak úgy szét tudna kenni a tányéron, ráfogva, hogy ennyi elég, már jóllakott… Aztán vártam.
És vártam, és megterítettem, és vártam, és néha-néha vetettem egy ideges pillantást az órára, hogy hol lehet már? Ilyenkor itthon szokott lenni… Így hát tovább vártam, majd miután újabb, végtelennek tűnő percek vándoroltak tova, ő pedig még mindig sehol, már nem csak vártam, de aggódni is kezdtem. Mi van, ha valami történt vele? Vagy rosszul lett?

2020.02.02. - után pár nappal…
Bevallom, talán egy kicsit túlságosan is fellelkesedtem az esküvő gondolata iránt, nagyon rövid idő alatt. Nem is az esküvőnek örültem, hanem annak, hogy együtt maradhatunk, és Dean is biztosan nagyon szeret, hiszen még egy ilyen komoly elhatározásra is képes volt a kedvemért. Az ügyvéd teljesen odáig volt, hogy micsoda bravúros megoldást találtunk, és már készítette is a papírokat, no meg “éltek is néhány kiegészítő javaslattal”. A bemutatkozás egészen jól sikerült, bár bevallom egy kicsit kínosan éreztem magam amiatt, hogy az anyukája az egyik tanárom. Nem a férjezett nevén oktat, így nem tudhattam, hogy tulajdonképpen Dean anyukája tehet arról, hogy mi egyáltalán megismerkedtünk. Ha ő nem adja fel azt a házifeladatot, akkor nem megyek a könyvtárba, és nem lett volna szükségem pontosan ugyanarra a könyvre, mint neki. Tehát, bár egy kissé tiltakozó állásponton volt, lényegében ő tehet az egészről…
Egy nap bőven elég volt, hogy átvigyem a holmimat a lakásba, mivel eleve nem volt túl sok nálam. Ami meg a kis bérelt raktárban lapul, az úgysem fér el itt, csak néhány személyes tárgyat hoztam el onnan, fotóalbumot, és egy-két apróságot, ami talán még nem veri ki a vőlegényem biztosítékát sem.
Miután bejelentettük azt is, hogy megvolt az eljegyzés, és februárban várjuk szeretettel a szülőket az esküvőre, még fagyosabbá vált a szituáció. Persze, udvariasak maradtak velem, de már Dean apukája sem tett feszültségoldó vicces megjegyzéseket, csak komoly arccal méricskélt még ő is, mintha minimum valami kurd terrorista lennék, aki első adandó alkalommal lepuffantja a kisfiukat. Bár nem mutattam, rettenetesen rosszul esett a bánásmód, és látva Dean felhős homlokát, miközben az anyukájával vitázott, hazafelé többször is átfutott a fejemen, hogy inkább lefújom az egészet. Ennyit nem ér, hogy összevesszen az egész családjával, legalább neki legyen normális viszonya velük. Fél éjszaka bőgtem, hiszen mindenki egy ócska kis haszonleső aranyásónak gondolt, meg se fordult a fejükben, hogy mit is jelenthet nekem Dean, hogy egyáltalán nem jókedvemből akarok tizenkilenc évesen férjhez menni, vagy, hogy én magam mennyire meg vagyok rémülve ettől az egésztől. Mert mégis csak nagy dolog, én hiszem, hogy úgy helyes, ha az embernek egy párja, és egy esküvője van az életben, és kitart a választottja mellett jóban-rosszban, ahogy azt ígérte.
Mikor már azt hittem, hogy rosszabb nem is lehetne, el kellett kezdenünk szervezni is az esküvőnket, ha már ilyen ügyesen kiválasztottam a dátumot ami így alig egy hónapot adott nekünk felkészülni. Szóval, ott volt a suli, a bevándorlásiak, Deannek a kínai újév miatt egy csomó plusz munka, az ügyvédek, házassági szerződés, városháza, ruha-cipő-virágok, éttermet lefoglalni, fotóst keríteni… és valahogy kibékülni a leendő anyósommal, hogy egyáltalán megjelenjenek a fiúk esküvőjén.
Ekkor, mint egy cseresznye a torta habján, Dean nagymamája bejelentette, hogy mindenképpen látni akar minket a nagy nap előtt. Jogosnak tartottam, így nem tiltakoztam én sem ellene. Kár volt, mert amennyire lelkesen ültem a buszon, a pingvines pulcsimban, annyira lelombozott a fogadtatás, mikor megérkeztünk. Egy kellemes tea és némi sütemény mellett kuporogtunk a virág mintás kanapén, miközben Grandmére az unokájához beszélt, gyakorlatilag csak hozzá, mintha ott sem lennék, olyan nyelven amiről úgy gondolta úgysem értem. Amerikai csitrinek gondolt, aki jó, ha az angolt töri valahogy, nem még idegen nyelveken beszéljen. Csak szorongattam Dean kezét, egy árva szót sem szólva, mikor pedig mindenféle dolgokat mondott a nagyi rám. Bár a vőlegényem olykor (gondolom mikor már nagyon betelt a pohara) jelezte, hogy nem szeretné, ha hasonló jelzőkkel illetnének, alapvetően a tőle szokott nyugalommal tűrte a fejmosást. A nagyi ellenben egy csapásra váltott hangnemet, mikor egy költőinek szánt levegőben hagyott kérdésére válaszoltam, méghozzá franciául. Utána még sokáig nézegetett és kérdezgetett, immár minket, nem csak az unokáját. Unszolására megettem egy szelet citromos süteményt, ami isteni finom volt, és mire elköszöntünk és indultunk haza, “Poupette”-nek azaz nekem is lapult a szeretet-csomagban két szelet citromos süti, Dean kedvencei mellett. Nem azt mondom, hogy megkedvelt, de legalábbis elfogadni látszott a helyzetet.
Furcsa, hogy a Grandmére látogatás előtt már azt hittem, nincs tovább, nyakunkba szakadt minden és képtelenek leszünk megbirkózni a hétköznapi életünkkel, a szervezéssel, bevándorlásiakkal és még a családdal is, minden a helyére billent. Dean szülei hirtelenjében a segítségünkre siettek, és egy csomó mindenben adtak javaslatot, elérhetőségeket, érdeklődtek előre, hogy nekünk már ne legyen rá gondunk csak dönteni kelljen. Így néhány nap alatt meglett az éttermi foglalásunk, sőt még különleges menüt is kaptunk, meghosszabbított asztalfoglalással külön teremben (ami már talán kissé indokolatlannak tűnt eleinte), ráadásul ajánlottak egy cukrászt is, aki pazar tortát készített. Lett fotós és dekoráció, Dean anyukája igazán csodálatos virágokat talált, és nekem nagyon tetszett a halovány rózsaarany és bronz szín is, amiben a szalagok és asztaldíszek pompáztak. Kettőt pislogtam, és egy csodálatos családi ereklyét is kaptam, bevallom a meghatottságtól el is sírtam magamat, mert nem számítottam rá. Gyönyörű a gesztus és a gyűrű is, soha le nem venném! Szóval, minden sínen volt, a ruhámat kivéve, mert halvány fogalmam sem volt, hogy mit is szeretnék. Senkit sem tudtam megkérdezni, az egyetlen “barátom” Dean, de ő mégse jöhetett el velem kiválasztani. Csak annyit tudtam, hogy pirosat szeretnék, lehetőleg kínai fazont. Végső elkeseredésemben Grandmére-t hívtam fel telefonon, hogy aztán alig egy órával később már a kanapéján pityeregve mondjam el neki, hogy mi is nyomta a lelkemet, hogy senki sincs aki segíthetne nekem ruhát választani, vagy megosztozni az örömünkben. Másnap ő és a leendő anyósom ketten elvittek egy ruha szalonba, ahol egymást túl licitálva választották ki számomra a tökéletes piros ruhámat , mindkettejüknek az volt viszont a határozott követelése, hogy az első házassági évfordulónkra rendezzünk majd egy rendes lagzit, ahová az egész nagy-nagy család eljöhet, és ott viseljek majd fehér ruhát a templomban. Mit tehettem volna? Megígértem, hogy így lesz. Bármit, csak kedveljenek egy kicsit is!
Bevallom, a nagy napon pánikrohammal ébredtem. Patakokban ömlő könnyekkel feküdtem az ágyban, rettegve attól, hogy valami elromlik vagy nem a tervek szerint alakul, és az lesz az egésznek a vége, hogy majd jönnek az egyenruhások és az esküvőről toloncolnak át a határon. Mikor megnyugodtam egy kicsit, Dean átment a szüleihez, hogy ne lásson a ruhámban, csak majd a városházán. Borzasztóan féltem, de amint elkezdtem készülődni, a rutinszerű mozdulatok (zuhanyzás, hajmosás, öltözködés, sminkelés) valahogy segítettek megnyugodni, és mire a taxiba ültem, már tényleg hittem, hogy minden rendben lesz. Végül is, sikerült mindent tető alá hozni, és a körülményekhez képest mondhatni szinte tökéletes lett az esküvőnk is. A vacsoránál volt egy kis fennakadás, de én ebből keveset érzékeltem, mivel nem igazán ettem szinte semmit.
Egyébként, így, túl egy mini-nászúton, azt kell mondjam, hogy kifejezetten bejön ez a házasélet. Talán a megnyugvás miatt, vagy amiatt, hogy tényleg keresve se lehetett volna nálam boldogabb embert találni az egész államban, nem tudom. De még az étvágyam is javult, akkora adagokat ettem reggelire, hogy tényleg nem lehetett rám panasz. Csak aztán mikor hazajöttünk, elfelejtettem a dolgot, a napi rutinomnak nem része az evés, így a szeretetből csomagolt szendvicseket sem ettem meg. Mikor pénteki napon elfelejtettem a suliban kidobni, a fiókba dugtam, mégse tehetem a szemetesbe, ahol Dean meglátja. Gondoltam, majd kidobom valamikor, ráér. A többitől egész ügyesen megszabadultam. Minden szuperül alakult, tettem-vettem, suliba jártam, az ügyvédek pedig dolgoztak a vízumomon.
Ma elmaradt egy órám, amúgy is csak délig lettem volna, de így maradt időm elmenni a fent említett ügyvédemhez, hogy átvegyek tőle egy apróságot. Bár ragaszkodott a házassági szerződéshez, nem voltam hajlandó Gollam módjára félteni a pénzemet a férjemtől, így inkább arra kértem őket, hogy gyorsítsanak a dolgon, és már most legyen mindennek a fele az övé, papíron is. Egy kártyát kap a bank számlámhoz (pontosabban a számlánkhoz), meg egy kupac hivatalos papírt arról, hogy “ami az enyém az a tiéd is”. Már hazafelé tartottam, hogy rendes időben oda is érjek, amikor felhívott a fotós, hogy elkészültek a képeink. Csak annyi időm volt, hogy megbeszéljek vele egy találkozót a közeli kávézóban, és már ki is kapcsolt a telefonom, lemerült. Gyorsan összefutottunk, és a lány még majdnem egy óra hosszat áradozott róla, hogy milyen csodálatos volt az esküvőnk, és, hogy ő még soha nem látott tradícionális francia étteremben marcipán sárkányos, piros-arany díszítésű tortát, és, hogy az Éjfúria-Fényfúria sárkány figurák mennyire aranyosak voltak, és sokkal egyedibb, mint az átlagos tortadíszek. Azt se tudtam hogy rázzam le, hiszen Dean már biztosan aggódott, a lemerült telefon miatt is, meg mert már régesrég otthon kellett volna lennem.
Nagy nehezen jutottam el haza, direkt nem kóddal hanem a kulcsommal jöttem be a kapun, hogy ne zavarjam a csipogással őt, ha esetleg délutáni szundizna vagy ilyesmi. Halkan nyitottam be az ajtón, kezemmel a nagy albummal, amiben a fotóink voltak. Elég volt egy pillantás, ahogy az előszobában toporzékolt, és már éreztem is, hogy “nem is volt eddig olyan szar napom”. Majd most!
- Szia! - köszöntem óvatosan, miközben levettem a sapkámat és a sálat - A fotóssal találkoztam, lemerült a telefonom ezért nem tudtam szólni. - tájékoztatom a nyilvánvalóról, szerintem azt már biztosan tudja hogy lemerültem, mert ahogy ismerem legalább ötször próbálhatott hívni (figyelembe véve, hogy majdnem egy órát késtem, ez reális szám).
- Milyen napod volt? - tudom, hogy amióta túl vagyunk a kínai újéven is, kevesebb lett a dolga, és a januári megfeszített tempót kicsit ki tudja pihenni. Rá is fér, hiszen a nagy szervezkedés közben még sokszor este, éjjel is fordítania kellett. Mindenkinek minden az utolsó pillanatban kell, ugyebár. Közben levettem a kabátomat, meg a csizmát, és felvettem a mamuszomat is. - Elhoztam a képeket, nincs kedved megnézni, hogy hogyan sikerültek? Giulia szerint irtó cukik voltunk! - mesélem neki lelkesen, hogy az olasz fotós csajszi tényleg el volt ájulva tőlünk is, és a képektől is.

Kész csoda, hogy nem kopott még ki a szőnyeg ott, ahol fel-alá járkáltam meg a köröket róttam rajta, mialatt Elire vártam. Úgy öt percenként felhívni is megpróbáltam, csak tudnám, hogy miért… hisz már elsőre is kapásból hangpostára kapcsolt, de reménykedtem, hogy csak lemerült, nem pedig valami komolyabb baja esett. Bár ha lemerült, akkor miért?! Majd kap a fejére, akár este elfelejtette feltölteni, akár annyit használta, hogy egy délelőtt alatt teljesen lemerült! Miközben pedig saját magamnak gerjesztettem az extra feszültséget és idegeskedést, akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen sokat változott a világ… Emlékszem rá, amikor az én gyerekkoromban még a vezetékes telefon is kuriózumnak számított, inkább volt divat levelet írni, most meg? Ha valakit nem tudunk egyből elérni, egyből hogy taccsra tudja vágni az ember kedvét, hogy az aggodalmaskodásról ne is beszéljünk!
- Végre, hogy valahára hazaértél! Hol voltál? Próbáltalak elérni telefonon, de egyszer sem sikerült. – rohanom le egyből, amint hazaér az emlegetett, és igaz, hogy miközben az ajtón belépve megpillantom, az első reakció, hogy hatalmas megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amiért semmi baja, az érzés nem tart sokáig, már vissza is foglalja helyét az elmúlt órák rágódása. Még ha kifelé nem is feltétlenül mutatom, mert lehet, hogy a mai délelőttöt igazából csak én aggódtam túl, de még mindig ott van ennek az egész „nem-eszek” témának meg az elrejtett és letagadott szendvicseknek a problematikája.
- Reggel beugrottam a kórházba, nem hivatalos munka, inkább csak segíteni fordítás-ügyben. A járványok meg a média pánikkeltése sohasem szerencsés kombináció. – már korábban is meséltem róla Elinek, hogy miután olyan sokat köszönhetek a helyi kórház ápolóinak és orvosainak, néha, ha úgy hozza a szükség, örömmel kisegítem őket fordítás ügyben. A kórházi költségvetés amúgy sem szívesen költ tolmácsokra, nekik viszont igencsak megnehezíti a dolgukat, ha egy beteg csak az anyanyelvén – jelen esetben valami kínai dialektusban beszél. És tekintve, hogy most a hírek miatt a kínaiakat kiemelt figyelem övezi… valószínűleg Eli is el tudja képzelni, milyen lehet a közhangulat annak ellenére, hogy Amerikában egyelőre még nem igazán kell tartani tőle. Tudom, tudom, ami késik…
- De egészen hamar sikerült tisztázni a helyzetet, meg úrrá lenni a helyzeten. Kiderült, hogy az illető legalább 20 éve nem járt már Kínában, valószínűleg csak egy egyszerű influenzát kapott el, nem „A vírus”-t. Úgyhogy utána hazajöttem, átnéztem a postát, aztán pakolásztam kicsit, ráfér a lakásra. – a tennivaló annyi volt az elmúlt hónapban, mint égen a csillag, kár, hogy a szabadidőnkről nem volt ugyanez elmondható. Aztán még el is utaztunk pár napra… nem mondom, hogy nem esett jól a pihenés, de azért az is zavart, hogy nem olyan rendezett állapotban van a lakás, mint ahogy azt megszoktam.
- Neked hogy telt? Volt valami érdekes, akár a suliban, akár utána? Jut eszembe, a névváltozást ugye nem felejtetted el jelezni a tanulmányi osztályon? – kérdezek rá, biztos ami biztos, elvégre csak pár napja volt az esküvő, itthon sem voltunk, nehogy a végén még amiatt legyen valami kavarodás, hogy idő közben megváltozott a neve, és kiment a fejéből jelezni.
- Dehogynem, mindenképp!  Örülök, ha így gondolja. – nyújtom a kezem a fotóalbumért, ám ahelyett, hogy belelapoznék, csak leteszem az egyik komód tetejére. A fényképek most várhatnak, azok úgy sem fognak sem eltűnni, sem megváltozni, helyette azonban van más – Azt hittem, hogy korábban hazaérsz, úgyhogy főztem ebédet, talán még nem hűlt ki teljesen. Mit szólnál hozzá, ha előbb ennénk, aztán utána néznénk végig kényelmesen, ráérősen a képeket? Amíg vártam rád, meg is terítettem. – teszem fel a költőinek szánt kérdést, majd mintegy nyomatékosítás gyanánt, a falióra felé is pillantok, mintegy jelezve felé, hogy jócskán elmúlt már az ebédidő, semmi kifogása nem lehet ellene. Még úgy se, ha megette a tízóraira csomagolt szendvicset, ha már reggelizni nem volt hajlandó a kávé mellé. A fejemmel a konyha irányába intek, és hacsak nincs valami kifogása, akkor akár neki is láthatunk. Ha meg van… nos, úgy érzem, akkor érik az első, nagyobb veszekedésünk. Vagy a második, ha az elsőnek a könyvtárosat számoljuk, még a megismerkedésünkkor.

Sejtettem, hogy Dean aggódhat értem, mert nem tudott elérni, és mert késve érkeztem haza. Néha úgy aggódik értem, mintha egy gyerek lennék, akit rá bíztak, hogy vigyázzon rá egy délután erejéig. Van, hogy úgy érzem, nem kezel felnőttként, főleg amikor ennyire túl tud aggódni dolgokat, és fölöslegesen emlékeztet olyasmikre, amiket magamtól is tudok. Vettem-e fel még egy pulcsit? Kesztyű van-e nálam? Kitöltöttem-e ezt meg azt az űrlapot? Ugye egyeztettem időpontot a virágossal? Ugye nem felejtettem el, hogy szóljak a suliban, hogy változott a nevem? Csak ezzel az utóbbival tegnap nagyjából háromszor csinálta ki az idegeimet. Vajon azért kérdez rá erre ennyiszer (a suliban szóltam-e, voltam-e a követtségen az új iratok miatt, bejelentettem-e már itt meg ott és amott, hogy név változás van), mert büszke lenne rá? Mármint… vajon boldoggá teszi a gondolat, hogy már az ő nevét (is) viselem?
Nem sok időm van ilyesmin merengeni, mert amint megpillantom a lakásban, már azonnal kényszert is érzek rá, hogy próbáljam megnyugtatni mielőtt még önerőből kapna szívinfarktust.
- Csak lemerült a telefonom, semmi bajom. - pislogok jó nagyokat ártatlanul. Miért csinál úgy, mintha a “felügyelete nélkül” a konnektorba dugdosnám az ujjam? - A fotós lánnyal találkoztam, mert elkészültek az esküvői képek, ezeket hoztam el. - mutatom is az albumot, hogy lássa nem hazudok. Bár nem szokott ilyesmit feltételezni rólam, de jobb a békesség.
Figyelmesen hallgatom vetkőzés-öltözés közben, és ahogy a kabátomat akasztom fel, direkt lenyelem a gondolatom, és nem mondom neki, hogy hülye ötletnek tartom, hogy a kórházba mászkál, miközben nagyon is kerülnie kellene a fertőzéseket.
- A pánikeltés semmivel sem jó kombináció… - sóhajtok nagy egyetértésben, aztán a mamuszkámat veszem fel. Imádom ezt a puha benti lábbelit, tényleg megmelengeti a kis pingvin tappancsaimat. Tudom, hogy ez a mostani járvány nem tréfa dolog, de az, amit az utcákon látok… szegény kínaiak, mindenki gyanakodva néz rájuk, kerülik őket, mintha a pestist hordoznák, pedig épp olyan egészségesek mint bárki más. A gyanakvás és gyűlölet, meg ez a tipikus xenofóbia… megértem, hogy Dean segíteni akart a kórházban, de egyáltalán nem helyeslem a dolgot.
- Örülök, hogy a segítségeddel hamar megoldódott a probléma. Képzelem, nélküled milyen sokáig játszották volna az állóháborút, és talán még félre is kezelik szegényt. - mosolygok rá barátságosan, aztán nyújtózok a puszimért is, elvégre most értem haza. Mi értelme hazajönni, ha az ember nem kapja meg a pusziját se?! Aztán valamivel óvatosabb hangon folytatom - Én sem akarok pánikot kelteni, és tudom, hogy ez az egész gyilkos kór téma egy nagy lufi. De muszáj pont neked a fertőző betegek közé menned? Biztos… biztos van olyan kínaiul beszélő beteg is, akinek a lába törött el, és nem influenza miatt került kórházba. Féltelek… - hatalmas őzike szemekkel nézek rá, kérlelve, mint a Csizmás Kandúr. Ha egyébként makk egészséges lenne, akkor is aggódnék amikor fertőző betegek közé megy, hát még úgy, hogy minden nap, minden éjjel amikor a fejem a mellkasán pihentetem, ott vannak a hegek amik arra emlékeztetnek, hogy mennyire törékeny a boldogságunk. Miért kockáztatja ezt az egészet, teljesen fölöslegesen? Ha a kórházban akar segíteni, én nem fogom meggátolni benne, és hisztizni sem fogok, ennyire már ismerhet. Csak csendben addig aggódom majd magam, míg gyomorfekélyt nem kapok.
- Elmaradt egy órám, így be tudtam ugrani az ügyvédhez is, a házassági szerződés kiegészítései is érvénybe léptek, és végre a bankkal is el tudtak intézni mindent, elhoztam a kártyádat, meg a papírokat. Szerződés, egyenleg, megtakarítási számla, satöbbi. Szóval, erről a hivatalos bla-bláról is levan a gond. - húzódik rövid mosolyra a szám sarka, aztán csak ugyanazzal a mosollyal forgatom a szemem bosszankodva, mégis vidáman. - Már háromszor szóltál emiatt tegnap, nem vagyok gyogyós, nem felejtettem el. Azt mondták, hogy majd az új iratokkal kell bemennem intézkedni. És igen, telefonáltam a követségre, hogy mikorra érnek ide az új irataim, de azt mondták még pár nap. - bezzeg, ha már amerikai állampolgár lennék! Réges rég a kezemben lenne az új személyim, így viszont, hogy a nagykövetségen keresztül kértem az iratokat, plusz időbe telik minden. - Szeretnéd már ezt látni mindenhol, valld csak be! - ugratom mosolyogva, és már húzódnék is közelebb, amikor elveszi az albumot, épp ezért is lep meg egy kicsit, hogy bele sem lapoz, hanem a komódra teszi.
- Akkor? Nem nézzük meg? - kérdezem értetlenkedve, hogy miért tette le a képeket, ha közben meg azt mondja, hogy megnézzük őket? Nem értem. Mikor az ételről kezd el beszélni, valamicskét tisztul a kép, szegénykém valószínűleg éhes lehet. Ha eleve délre várt, már nagyon is kopoghat a szeme, mert bár nem éppen egy haspók ő sem, de láttam én már úgy falni, mint oroszlán a frissen elejtett gazellát. Hozzáteszem, hogy akkor amikor ez történt, én mellette üldögéltem az ágyban, és hasonló lelkesedéssel nyammogtam a magam nászutas reggelijét.
- Édes vagy, de… - kezdeném máris a kifogásokat, ahogy az órára pillant, meg a konyha felé biccentget. - Igazából nem vagyok olyan éhes. Giuliával megittam egy óriási cappucinot. - fele se igaz, ráadásul lányos zavaromban még pont olyasmiben is hazudtam, amire könnyűszerrel rájön. Nem szoktam cappucinot inni, pláne nem nagyot. Ha kávézok is, akkor is inkább tisztán, feketén és forrón szürcsölöm be, mindenféle sallang nélkül. Ennyire már csak ismer a kedves férjecském. Ahogy azonban őt nézem, az arcát, és ezt a megfoghatatlan furcsa feszültséget ami körbe lengi, összevont szemöldökkel gondolkodok néhány pillanatig, mielőtt megszólalnék.
- Mit főztél? - kérdezem, és a konyha felé veszem az irányt, mert veszekedést nem szeretnék - Ha még meleg, akkor megkóstolom. - mosolygok felé halványan, elvégre egy kóstoló nem a világ, és ha szokás szerint szétmaszatolom a tányéron az ételt, neki sem lehet semmiféle kifogása. Mennyivel könnyebb lenne, ha bevallanám neki, hogy igazából szédelgek az éhségtől, és bármit is főzött, szívesen befalnék belőle egy egész fazékkal! De szó sem lehet ilyesmiről, hogy még miattam is aggódjon, mintha nem lenne elég problémája a munka meg a vízum ügyintézés miatt.
Megvan a helyem az asztalnál, ahová én szoktam ülni. Még az új kedvenc avokádós bögrémben is vár rám egy kis tea, ami már biztosan csak langyos. A tányéromért nyúlok, hogy szedjek magamnak, de nem tudom mit készített Dean, így inkább megkérdezem, hogy szeretne-e tálalni, vagy hogyan is legyen.
- Szabad? - kérdezem, mielőtt még leemelném az első pillantásra levesnek tűnő ételről a fedelet. A levest nem szeretem… nem lehet szétkenni a tányéron. Nem lehet úgy csinálni, mintha elfogyott volna, azt tényleg meg kell enni. - Leves? - érdeklődök tovább, már csökkent lelkesedéssel, egyre idegesebben, mert nem akarok egy egész tányér levest megenni. Képtelen vagyok rá, rosszul leszek tőle! Meg is remeg a kezemben a tányér, ettől a rémisztő gondolattól, hogy egy egész tányérnyi levest meg kellene ennem. inkább vissza teszem a helyére, és az asztaltól elfordulva, az ablakon kibámulva kezdem el dörzsölgetni a karjaimat. Nem akarok enni, pláne nem akarom a tányéromon azt a levest látni.
- Nem vagyok éhes. - mondom már szinte reflexből a szokott mondatot, miközben meredten bámulom az ablak előtti fát. Mint egy robot, “nem vagyok éhes”, ennyivel el van rendezve, könnyebb út, mint egy óra hosszat nyammogni és hallgatni ahogy Dean noszogat, hogy egyek már. Pedig igazából nagyon is éhes vagyok. Nagyon is szeretem az ételeket, amiket készít, finomak is. Szeretnék leülni vele ebédelni, de minek, ha egyszer amint a kezembe fogom a kanalat, kezdődik a nyűglődés, minden egyes falatot úgy kell leküzdenem a torkomon. Semmi kedvem hozzá, torkig vagyok vele. Inkább “nem vagyok éhes”.

Nem vonom kétsége a szavát, hogy hol volt, vagy miért is nem lehetett elérni, ettől függetlenül azonban zavar a tény, hogy ennyire nem figyel a dolgaira. Hiszen ha este feltöltötte volna a telefonját, akkor kizárt, hogy ilyen hamar lemerült volna, maximum, ha reggeltől kezdve mást se csinált, csak valami játékot nyüstölt a készüléken. De abból kiindulva, hogy órája volt, és nem az a fajta ember, aki azért menne be egy előadásra, hogy aztán oda se figyeljen rá… Mindegy is, mást nem, majd este, vagy reggel, ha kelek, vetek egy pillantást ezen túl az ő telefonjára is, hogy áll a töltöttség.
- Nem, az valóban nem. – adok igazat neki, miközben kibújik a kabátjából, és kényelmesebb, itthoni viseletre vált lábbeli szempontból is. Közben még azt is elmesélem neki, hogy milyen váratlan „megbízásom” akadt reggel, miután suliba indult.
- Egyszerűbb, ha akad legalább egy olyan ember elérhető közelségben, aki beszéli az adott nyelvet. Több órás találgatás meg sötétben tapogatózás helyett akár pár percen belül képes mindent megváltoztatni. – ilyen ez az orvostudomány, még ha mindennel tisztában is vannak, a beteg komplett kórtörténetével, akkor is merülhetnek fel olyan kérdések, amikre senki sem tud választ adni. Ha pedig semmi kommunikáció nincs a beteggel… nos, el lehet képzelni, mennyit tud nehezíteni a dolgokon.
- „Én sem akarok pánikot kelteni…” De? – kérdezek vissza, miután belekezd, mert pont egy ilyen felvezetés után próbáljon meg az ember nyugodt maradni! Egy pillanatra görcsbe is rándul a hasam, hogy mégis mit szeretne, csak nem ő is elkapott valamit? Vagy nem érzi jól magát? Ám ahogy folytatja, hamar megkönnyebbülök, hogy szó sincs ilyesmiről, csak elnézően mosolygok le rá, miután az üdvözlő-puszi után kap még egyet, hogy megnyugtassam.
- Ne aggódj, már ismernek a kórházban, vigyáznak rám. Nem azért küzdöttek évekig azért, hogy életben tartsanak, hogy aztán az első adandó alkalommal belökjenek egy karantén kellős közepébe, egy rakás fertőző beteg közé. – igyekszem elhessegetni a félelmeit, a kórházban is megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy ne terjedjen tovább semmilyen betegség, no meg bennem sincs semmi öngyilkos szándék, hogy összeszedjek valami halálos kórt. Pláne most, hogy végre minden egyenesbe jött, és rendeződni látszik.
- Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltál ezt az „apróságot” eltitkolni, amikor arról meséltél, hogy hogyan zajlott a pereskedés apáddal. Vagy egyáltalán azt, hogy az apádnak a bőre alatt is pénz van. Majd átnézem én is őket nyugalomban, hogy képben legyek velük, most, hogy már úgy se az esküvői szervezés körül forog minden. – mormogom az orrom alatt, mert igaz, nem mondanám magam különösebben anyagias alkatnak, de azért igencsak meglepődtem, amikor először szóba került ez az egész. Igaz, legalább nem vádolhatnak azzal, hogy csak a pénze miatt akartam elvenni, elvégre amikor megkértem a kezét meg előálltam az esküvő ötletével, fogalmam sem volt erről az egészről…
- Tényleg háromszor? Nekem valahogy fel sem tűnt. – jegyzem meg ártatlanul, egyszerűen csak annyi mindent kellett elintézni az esküvő meg a papírok miatt, hogy néha még úgy is kimaradt ez-az, hogy igyekeztem mindent jegyzetelni, meg emlékeztetni egymást, melyik nap mi lesz a menetrend. Kell egy kis idő, mire visszaáll a régi rend, hogy ennyire azért nem nyüzsgős minden egyes hétköznap.
- Még szép, hogy szeretném! – mosolyodok el, miközben elveszem a fotóalbumot, és le is teszem oldalra. Ráér az még, van most fontosabb dolgunk is, az meg úgy sem szökik el, kutyánk sincs, hogy megegye, amíg mással foglalkozunk – Nem mondom, hogy apád fejére nem lennék kíváncsi, amikor először látja vagy hallja valahol az új neved, de attól tartok, azt úgy sem fogom soha megtudni. – jegyzem meg, amikor pedig értetlenül pislog a fotóalbum után, a fejemmel csak a konyha irányába biccentek, miközben igyekszem más vizekre terelni a témát.
- Te és az óriás capuccino? Giuliával? Te nézted, ő meg itta, vagy mi volt a felosztás? – kérdezek vissza, mert ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy elmentek koktélozni, vagy borozgatni, az is legalább annyira jellemző rá.
- Pórékrémlevest, második fogásnak meg egyben sült húst, párolt zöldségekkel. – felelem, miközben átvonulunk a konyhába, Eli kérdésére meg csak bólintok, hogy persze, szedjen csak magának, amennyit szeretne, közelebb is tolom felé a merőkanalat. Amíg várakoztam, úgy is volt időm megteríteni, legalább azzal is telt az idő – kemény 3 perc – így most minden az asztalon sorakozik.
Ennyit az eddigi örömről, hogy talán ma megússzuk ezt az egész étkezés témát noszogatás meg veszekedés nélkül. Ahogy bevágja a hisztit, és az asztal helyett inkább az ablakon kifelé kezd nézelődni, mint ha attól eltűnne minden ehető a fazekakból, csak értetlenül vonom fel a szemöldökömet, ám nem szólok semmit. Egyelőre. Csak figyelem, szótlanul, próbálok rájönni a miértekre, miért gondolta meg magát ennyire hirtelen? Végül pedig csak közelebb húzom a székemet hozzá, ezzel együtt elvágva a menekülő utat a nappali felé és csapdába ejtve a konyha ablak felöli felében. Nyilván, ha nagyon akarna, kicselezhet, de annyira azért nem nagy ez a lakás, úgy is megyek utána, amíg nem tisztázzuk ezt az egészet.
- Hát legyen. Ettől függetlenül nyugodtan maradj ülve, akkor beszélgetünk egy kicsit. – kivételesen nem kérem, hanem kijelentem, és komolyan is gondolom, elvégre az, hogy ennyire nem eszik, egyáltalán nem tréfadolog.
- Eli, elmagyaráznád, kérlek, hogy miért van az, hogy amikor együtt vagyunk, valahogy sosem vagy éhes? Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor fordult elő, hogy nem kellett noszogatni téged, hogy legalább egy kicsit egyél. – vezetem fel a témát, és nem kell nagy logika ahhoz, hogy rájöjjön, milyen irányba halad majd a beszélgetésünk. Ennek ellenére hagyok némi hatásszünetet, mielőtt folytatnám.
- Eddig nem vettem túl komolyan a dolgot, mert hittem neked, amikor azt mondtad, hogy ettél a suliban, a városban járva, a hotelben… még ha akkor nem is nagyon, ha együtt voltunk, mert… nem tudom. Ennyire feszélyez, ha enni látlak? Azt is megértem, hogy elég feszített tempója volt a napoknak karácsonytól februárig… - igen, én se mindig úgy, vagy akkor ettem, ahogy szoktam, el se készültünk volna mindennel, meg egyébként is, sok szempontból is átlagostól eltérő volt a januárunk.
- Múltkor véletlenül megtaláltam a fiókba rejtett szendvicsedet. Ami különös, mert úgy rémlik, akárhányszor kérdeztem, mindig pozitívan nyilatkoztál róla. – bököm ki végül, ami miatt már napok óta rágom a kezét, hogy ezek szerint erről is hazudott, füllentett… pláne úgy, hogy karácsonykor megígérte, nem lesz több ilyesmi, talán épp ezért is esik ilyen rosszul ez az egész. És ettől függetlenül még mindig inkább aggódok érte, mintsem haragszok, pláne, ha bebizonyosodik az, amitől úgy félek – mert az, hogy beteg, nem feltétlenül csak az ő bűne.
- Eli… őszintén felelj, kérlek. Mióta tart ez az egész „nem eszek” dolog nálad? – azzal tisztában vagyok, hogy milyen vékony, törékeny alkat. Azzal is, hogy amikor néhány hónapja megismerkedtünk, akkor sem mutathatott sokkal többet a mérleg nála… Csak eddig abban a naiv hitben éltem, hogy annak ellenére ilyen, hogy rendesen eszik, nem pedig úgy, hogy szinte semmit sem eszik – Miért nem mondtad? - hisz akkor én is másképp álltam volna hozzá, megpróbáltam volna segíteni, vagy bármi, de így, hogy előttem is titkolta, vagy, mert nem bízott bennem, vagy valami más okból…

Látom rajta, hogy a lemerült telefon - incidens precedens értékű lesz, és valamit forgat a fejében. Esetleg vesz egy hordozhatós akksi töltőt amit a táskámba rak vagy ilyesmi, mindenesetre azt már tudom, hogy cseppet sem rajongott a dologért. Hogy miből tudom? Például abból, hogy nem kaptam még meg a puszimat, pedig ha már ilyen “idegállapotban” vár az előszobában, nem tartott volna semeddig az arcomra biggyesztenie azt a puszikát.
Mindig jó érzés hazajönni, ezért is hussanok bele a lehető leghamarabb a mamuszomba is. Az illatok, a lakás melegsége, ez a nyugis hangulat ami mindig körülvesz. Nekem egyáltalán nem volt semmi sem furcsa, amikor beköltöztem, valahogy minden kézre állt, és ismerős volt. Azt hiszem, Deannek kicsit nehezebb lehetett, befogadni engem és a holmimat az életébe és a lakásába, átalakítani a napi ritmusát úgy, hogy akadjon benne hely nekem is. Nem mintha sok vizet zavarnék.
- Igen, ebben mindenképp igazad van. Jobb volt így neki, és az orvosoknak is. Amit faggatózással töltöttek volna időt, azt így más betegekre fordíthatták. - mosolygok rá, és valahol belül büszke vagyok rá ilyenkor. Olyan… más, mint bárki akit ismerek. Kevesen mennének el most kínai betegeknek fordítani, és ő mégis olyan higgadtan kezeli ezt az egészet.
- Most egyébként is influenza szezon van, meg mindenféle téli baciknak a melegágya ez az időjárás. - folytatom aggodalmasan. Nem magam miatt aggódom, sokkal inkább őérte izgulok. Egy egészséges szervezetnek mint az enyém, meg se kottyan az influenza. Neki viszont nagyon is vigyáznia kellene, hogy ne kapjon el ilyen súlyos vírusokat.
- Azért kérlek te is nagyon vigyázz magadra. - sóhajtok továbbra sem teljesen meggyőződve arról, hogy jó ötlet fertőző betegek közé mászkálnia. Ennyi erővel játszhatnánk orosz rulettet is, hiszen valami komolyabb vírus esetén nagyjából hasonlóak lennének a túlélési esélyek. Vagy egy kicsit rosszabbak.
- Nem eltitkoltam, csak nem mondtam el. - mondom el már sokadszorra, miközben mosolyogva csóválom a fejem. - Annyira nem érdekel a pénz, hogy nem is gondoltam rá, hogy van vagy nincs. Ha másképp tekintenék rá, valószínűleg aludni se tudnék… te se idegeskedj miatta túl sokat. - mert bevallom, az első napokban ez a valamivel több, mint húszmillió dolcsi egy kicsit mellbe vágott. Rettentően sok pénz, és attól féltem, hogy majd elrabolnak miatta vagy ilyesmi. De mikor rájöttem, hogy az egyenlegem hála égnek nincs a homlokomra tetoválva, megnyugodtam, és tényleg nem gondoltam rá. Csak úgy, mint egy biztonsági hálóra, ami mindig ott lesz alattam bárhová is sodor az élet. Deannek se kellene nagy ügyet csinálni belőle. Ez csak pénz, és nem feltétlen azért van, hogy azonnal elköltsük. Inkább a jövőnkre tartogatnám.
Csak rá vigyorgok, és ujjaimmal végigzongorázok a bordáin. Remélem még mindig csikis! Méghogy nem tűnt fel neki! Dehogynem tűnt fel, hogy állandóan az adminisztrációval piszkál. Alapos ember, minden kerüljön a helyére, legyen rendben, elintézve, kinyomtatva, aláírva és lefűzve. Akkor nyugszik csak meg, szerintem, ha már a kezünkben lesznek a vadiúj amerikai papírjaim, körülbelül két év múlva. Addig piszkálni fog, ebben biztos vagyok.
- Helyes. Én is szeretném, ha már mindenki tudná. - csillannak a szemeim izgatottan, aztán mikor az apámat említi, párat kihagy a ketyegőm. - Hát… nem lesz boldog, ebben biztos vagyok. Utálnak veszíteni, és nem szeretik, ha valaki túljár az eszükön. Lesz hozzá pár szava. - sóhajtok szomorkásan, és egy kicsit aggodalmasan. Ki tudja mi lesz a következő, amit kitalálnak, csak azért, hogy minket kínozzanak? Ráadásul a házassággal Dean is célkeresztbe került, hozzám tartozik, tehát szinte biztos vagyok benne, hogy ahol csak tudják, meg akarják majd keseríteni az életét. Már mondtam ezt is neki, de szerintem még nem gondolt bele úgy igazán.
- Én is ittaaam! - tiltakozok, miközben felhúzom az orromat. Mert tény, hogy előttem is volt egy habos babos kávécsoda, csak éppenséggel én nem fogyasztottam belőle két kortynál többet. Túl jól ismer már.
Amint kimondja, hogy leves, már szalad is végig a hátamon a hideg. Pedig egyébként szeretem a leveseket. Mármint, régen szerettem.
- Jó-jól hangzik. - olyan ideges lettem a levestől, hogy még bele is dadogtam a mondatba. Miért? Miért kell ezt csinálni velem?! Nem akarok levest enni, nem! Inkább az ablakon pillantgatok ki, próbálok nem is nézni a fazékra. Leves. Egy egész tányérral. Bele is pusztulnék!
Meglep viszont, hogy Dean közelebb húzódik, és látszólag elvágja a menekülő utakat. Most mi van? Ennyire megsértődött, amiért nem kérek a leveséből?
- Nem akarok beszélgetni! - vágom rá, és már pattanok is fel a székből. Kész, vége mindennek, rájött! Eszemben sincs erről társalogni, inkább hagyjon szépen békén. Semmivel se lesz jobb ha beszélünk róla. Amikor viszont meghallom a higgadt hangját, inkább visszavonulót fújok, és lassan ülök vissza a helyemre, de csak teljesen semleges arccal nézek rá. Lehet, hogy ő tud pókerezni, de pókerarcom az nekem is van. Egy ideig.
- Miért baj az, ha nem tömöm a fejemet állandóan? Jobban örülnél neki, ha még ennél is kövérebb lenne a feleséged? Ha állandóan lógna a szájamból valami csoki vagy zsírban tocsogó kaja? - azonnal ilyen erős szavakkal vágok vissza a finom felvezetésére. Remélem, hogy ezzel be is tudom zárni az ajtót, amit kinyitott, és több csontváz nem borul ki a szekrényből. Nem akarok többet enni. Illetve akarok, de nem tudok. Vagy nem is akarok. Nem tudom! Miért kínoz?!
- Szóval most már hazudok is? - csattanok fel dühösen, pedig tudom, hogy igaza van, hogy teljesen jogos és igaz a vád. Mégis, ösztönös védekezés a támadás. Tényleg hazudtam neki, nagyon is sokszor hazudtam arról, hogy már túl vagyok az étkezésen, pedig távolról sem. - Mi… miért érdekel az téged, hogy eszek-e vagy se? Felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni, hogy mikor mennyit akarok enni. - úgy érzem magam, mint akit sarokba szorítottak. Még a székemmel is hátrébb csúszok, szó szerint a sarokba, mintha Dean nem szépen és higgadtan beszélne velem, hanem legalábbis mindkét kezében egy-egy késsel hadonászna.
Egészen addig a pontig tudtam játszani a sértődöttet, ártatlant és értetlent, amíg fel nem hozta a fiókban felejtett szendvicset. Végre hallom a hangjában az aggodalmat, és a bizonytalanságot, hogy neki sem egyszerű erről beszélni. Hiszen megegyeztünk, hogy nincs több hazugság, és én szinte minden nap, újra meg újra bele hazudtam az arcába. Nem is az fáj, hogy lebuktam. Hanem az, hogy ezzel most fájdalmat okoztam neki, elárultam a bizalmat ami köztünk van.
- Kérlek ne… ezt ne kérdezd, kérlek! - a hangom csak erőtlen suttogás, szó szerint könyörögve nézek rá. - Ne beszéljünk erről, Dean… nem akarok erről beszélni. - pontosan tudom, hogy mióta tart ez a “nem eszek” dolog. Azóta, hogy anyám megkapta a diagnózisát, és láttam amint a szemem láttára hervadt el abból a csodálatos virágból aszott kóróvá alig néhány hónap alatt. Pont egy éve kezdődött.
- Nem akartam elmondani, nem akartam, hogy emiatt aggódj. Kézben tartom a dolgot, meg tudom oldani. - én sem hiszem el, amit mondok neki. Már a szemébe sem tudok nézni, mert tudom, hogy minden egyes szó, ami kijön azon a buta számon, az hazugság. Ő is tudja, hogy nem igaz. Elég eszem van hozzá, hogy tudjam, az eszemmel tudjam, hogy túlságosan is sovány vagyok, hogy a csontjaimon lassan már csak a bőröm lesz. Azt is tudom, hogy ez veszélyes. De amikor a tükörbe nézek, nem azt látom, amit ő, hanem egy túlsúlyos szerencsétlen puffancsot, aki az egész életében semmit nem tud uralni vagy irányítani, csak azt, hogy mit, mikor és mennyit eszik. Muszáj, hogy legalább ezt az egyet kontroll alatt tartsam. Ha már minden más szétcsúszik, legalább ezt legyek képes kézben tartani. Muszáj, hogy kicsi legyek és aranyos, különben mindenki gyűlölni fog.
Fel is állnék a székről, mert nem kényszeríthet rá, hogy itt csevegjek vele a táplálkozási problémámról. Ez magánügy! Csakhogy, az alacsony kalória bevitel és az extrém stressz helyzetek nem jó barátok, a tegnap vacsorára elcsipegetett pár szem szőlő jótékony cukortartalma úgy tűnik mostanáig bírta. Nem megyek sehová, mert nem tudok, kicsit megszédültem. Sakk matt. Továbbra is kerülöm Dean tekintetét, képtelen lennék a szemébe nézni, úgy szégyellem magam.
De belátom, hogy ennek a játéknak itt van vége. Azt hittem, képes leszek egyedül megoldani anélkül, hogy bármit is érzékelne belőle, de tévedtem. Ideje bevallanom neki és saját magamnak is, hogy teljes és totális kudarcot vallottam.
- Hol van Pantoufle? - kérdezem halkan, mert mióta beköltöztem, a lakásban szanaszét hagyom a nyulamat, mindig ott felejtem valahol. Cserébe nem viszem ki a lakásból, így elveszni többet nem fog. Dean már ismerhet annyira, hogy ha a rongyi a kezembe kerülne, megnyugodnék. Viszont talán itt az ideje, hogy tényleg felnőtt módjára viselkedjek, és ne kelljen egy plüssnyúl ahhoz, hogy komoly dolgokról beszéljek a férjemmel, aki épp az ígéretét próbálja betartani, miszerint “jóban és rosszban”. Teljesen megtörtem attól, hogy látom és hallom rajta, hogy aggódik. Inkább beszélek, ha attól jobban érzi magát.
- Nem csak erről nem beszéltünk Dean. - szipogok egy aprót, de még hősiesen nyomom vissza a könnyek áradatát - Anyáról se beszéltünk, se arról, hogy milyen volt az elmúlt egy év. Sose beszéltem róla mert nem álltam rá készen. Te… te ismersz most, de nem tudod, hogy milyen voltam azelőtt. Néha azon gondolkodok, hogy jó-e ez így. Szerethetsz-e valakit anélkül, hogy tudnád milyen volt, és milyen ember szeretne lenni megint? Én nem ilyen vagyok. Utálok ilyen lenni! És ha ennék, még jobban utálnék ilyen lenni! - pityeredek el, és a szeme elé se merek kerülni. Most biztos azt hiszi, hogy minden ami köztünk van az hamis, nem igazi. Pedig éppen ellenkezőleg. Csak akkor vagyok leginkább önmagam, akkor emlékeztet a kép bármennyire is arra ki lenni szeretnék, ha vele lehetek. - Sose kellett megvédenem magamat, mindig vigyáztak rám. Azt se tudtam mihez kezdjek, amikor belevágtam az egész hülye pereskedésbe. Dühös voltam az egész világra, azt akartam, hogy valaki bűnhődjön azért, mert nekem rossz. Olyasmibe tenyereltem, amibe nem kellett volna, és közben… minden megnyert csata elvett belőlem valamit. Elvesztettem azt, amitől én voltam Anook, amiért a szüleim szerettek. Nem voltam már se kedves, mosolygós se aranyos, se cserfes se szertelen. Nem voltam semmilyen csak egy robot, ami megy előre és bedarál mindent maga előtt. - szó szerint rosszul vagyok. Hullámokban tör rám a hányinger, saját magamtól undorodok, attól akit a tükörben látok. Egészen előre hajolok a széken, homlokom a térdemre támasztva próbálok nem hányni saját magamtól. - Amikor anya beteg volt, és én nem tudtam enni, elkezdtem fogyni, és valahogy… azt hittem, ha megint kicsi lehetnék és törékeny, akkor megint lenne aki szeret. De így se kellettem senkinek. Azt akartam, hogy vége legyen az egésznek, mindennek, de sose mertem megtenni. Azt hittem ha nem eszek egyszer majd elalszok és nem kelek fel vagy ilyesmi. - vallom be neki, hogy milyen buta gondolataim voltak még azelőtt, hogy megismertem volna őt. - És már majdnem sikerült is. Aztán… aztán jöttél te, és már nem akartam elaludni. Már nem akartam, hogy vége legyen, mert veled akartam lenni, de már nem tudom visszacsinálni. Nem tudom visszacsinálni, nem tudom hogyan kell. - rettenetesen szégyellem magam és bűntudatom van. Ezekről a dolgokról nem most, hanem már hónapokkal ezelőtt beszélnünk kellett volna. És még mennyi mindenről kellene! Amikor ő bevallotta, hogy milyen súlyos szívműtétje volt, akkor kellett volna nekem is bevallani, hogy milyen gondom van az evéssel. Nagyon buta voltam, főleg azért mert hazudtam neki, és nem bíztam meg benne, hogy mellettem lenne. De már tényleg nem lehet visszacsinálni se ezt, se az evést. Már így marad minden, ilyen elcseszetten, ameddig a szervezetem fel nem adja a harcot. Önző voltam, amikor igent mondtam a kérdésére, pedig ha mélyen magamba nézek már akkor tudhattam volna, hogy elvesztettem a csatát és nem tudom megoldani a problémámat. Nem kellett volna őt is bele keverni, jobb lett volna neki, ha én szépen elmegyek Kanadába, és aztán egyszer csak nem válaszolok se telefonra se levélre.
- Hányni fogok. - motyogom, és már pattanok is fel, hogy a mosogatóhoz szaladjak. Mondtam már, hogy a túl sok gyomorsavnak köszönhetően az ehhez hasonló stresszes helyzetekben hányni szoktam? Nem, valószínűleg ezt sem mondtam el neki, de most már legalább tudja és látja mi az ami legyőzött.

- Vigyázok, ígérem. Eszem ágában sincs betegeskedni, abból kijutott már bőven. De az sem megoldás, hogy üvegbúra alatt élem az életem a négy fal között. – próbálom megnyugtatni, mert értem az aggodalmát, de annyira azért még sem tragikus a helyzetem, mint egy olyan személynek, akinek semmi immunrendszere nincs, és már attól megbetegszik, hogy kiteszi a lábát a küszöbön.
- Jó, részletkérdés. – legyintek a szavaira, de aztán végighallgatva, csak sóhajtok a szavaira – Rendben, megpróbálom. – bólintok aprót. Azt nem tudom, hogy fog menni, egyelőre még nem igazán tudok mit kezdeni az egész „meglepetéssel”, mert bár nem mondanám magam különösebben anyagias típusnak, vagy olyasvalakinek, akinek egyfolytában a pénzen jár az esze, de legyünk őszinték, mégis csak egy szükséges rossz az életben. Majd igyekszem én is mihamarabb megbarátkozni a helyzettel, hogy olyan lazán kezeljem a dolgot, mint az „asszony”, addig meg? Marad a nyugtalan alvás.
A csikizésre reflexből kapok a keze után, a fene a fajtájába…! Eddig azt sem tudtam, hogy csiklandós vagyok, most meg, mióta felfedezte az oldalamon azt a vékony kis sávot, szerintem nem telik el úgy nap, hogy legalább egyszer ne környékezné meg, de majd visszakapja még, arra mérget vehet!
- Már nem kell sokat várni. Ami meg apádat illeti, hadd legyen! Most már nagyon úgy se tudnak mit, vagy hol belénk kötni. – mosolyodok el biztatóan. Tisztában vagyok Eli félelmeivel, korábban már velem is megosztotta őket, de büntetlen előéletű amerikai állampolgár vagyok, ráadásul teljesen más terepen mozgok, mint az apja… mégis, mit tudna ártani nekem? Remélem, hogy idővel Eli sem aggodalmaskodik miatta ennyit, csak nem megy majd élete végéig ez a bugyuta háború…
- Ühüm, persze, azt el tudom képzelni. Egy kortyot? Kettőt? Vagy csak a szívószál végét rágcsáltad? – pöccintek az orrára játékosan, ahogy látványosan felhúzza itt nekem, mint valami kis pukkancs. Ennyire azért már ismerem, úgyhogy amint rábólint az ebédre, már terelgetem is a konyha felé, hogy valami tápláló is kerüljön a gyomrába, ne csak a képzeleteiben.
- Eli, ez most nem választható opció. Ülj le, kérlek. – teszem a kezem az asztalra, hogy ezzel is jelképesen az útját szegjem, ám a tekintetem továbbra is komoly, hangom nyugodtságot áraszt. Nem veszekedni akarok, csak beszélgetni vele, olyan nagy bűn ez? Ha már házasok vagyunk…
- Őszintén? Igen. – felelek a kiforgatott szavaira némi hezitálást követően – Nem várom el, hogy megállás nélkül szennykajákat tömj magadba, de örülnék neki, ha néha legalább látnálak enni. És igen, határozottan nyugodtabb lennék, ha pár kilóval többet mutatna alattad a mérleg. – válaszolok a kirohanására, ami pedig a kirohanását illeti a hazugságokkal kapcsolatban – Nem én mondtam. - viszont tudom, amit tudok és látok, és mit ne mondjak, nem vagyok túlságosan elragadtatva tőle.
- Azért érdekel, mert aggódok érted, és nem szeretném, hogy bajod essen. És lehet, hogy kor alapján tényleg felnőttnek számítasz, de ez a mostani viselkedésed nem igazán támasztja alá az állításodat. – osztom meg vele a véleményemet, miközben figyelem, hogyan hátrál székestől a sarok felé. Pedig meg se moccantam, nem közeledtem, fenyegettem, kezet se emeltem rá, vagy bármi hasonló, csak a véleményemet osztottam meg vele, még ha nem is túl kellemes.
- Pedig attól félek, hogy muszáj lesz. – tisztában vagyok vele, hogy sok minden kapcsán nem erőltettem eddig a beszélgetést, ami kellemetlenebb téma, mert bíztam benne, hogy ha úgy érzi, itt az idő rá, vagy kellően bízik már bennem, majd elmondja magától. Most viszont, szembesülve vele, hogy szép lassan elfogy itt a szemem láttára, mint a holdvilág, mert nem hajlandó enni… attól tartok, most már nem igazán van mire, vagy hova várni.
- Ez butaság. És Eli… te is tudod, hogy ha valóban kézben tartanád ezt az egészet, akkor nem látszana ki lassan minden csontod. – próbálom felnyitni a szemét a valóságra. Én idióta, eddig amennyire nem tűnt fel, most, hogy egyre nyilvánvalóbbá válik az egész a reakciói által is, szinte fel sem fogom, miért nem kezdtem el már előbb gyanakodni. Ha előbb észreveszem, akkor lehet, hogy már megoldást is találtunk volna rá! Nem most rettegnénk attól, hogy mi lesz…
- A hálószobában az éjjeli szekrényen. Azt hiszem. – szólalok meg, miután egy hamvában holt kísérletet tesz arra, hogy megint itt hagyjon, majd a székére rogyva a játéknyuszi iránt érdeklődik. Tudom, milyen sokat jelent számára, ettől függetlenül nem kelek fel, hogy idehozzam, helyette inkább a keze után nyúlok, hogy bátorítóan megszorítsam. Nyuszi helyett itt vagyok neki én, és ha nem is hajlandó rám nézni, a kezem még talán elfogadja nyugtatás gyanánt. Engem mindenesetre megnyugtatna…
- Sok mindenről nem beszéltünk, és mindketten tudnánk bőven mesélni, ez igaz… de abból kiindulva, hogy milyen rövid ideje ismerjük egymást, talán annyira nem meglepő. – valószínűleg a szüleim, akik több mint harminc éve házasok, ők is tudnának olyan témát találni, amiről eddig nem esett szó közöttük. Bár esélyesen nem ilyen komolyakat, azt aláírom.
- Nézd, Eli… valóban nem ismertelek régebben. De az emberek változnak, ez az élet természetes velejárója. Ettől függetlenül azonban hiszek abban, hogy egy farkasból sohasem lesz bárány, ahogy egy bárányból sem farkas… Nem tudom elhinni, hogy annyira más ember lettél volna azelőtt, hogy ne akarnálak többet látni. – igaz, magam sem vagyok biztos benne teljesen, hogy mit is szeretne mondani ezzel az egésszel, némi rossz érzés is elfog, hogy talán már bánja a döntését, hogy végül összeházasodtunk, de egyelőre még próbálok pozitívan állni hozzá. Hátha csak én aggodalmaskodom túl, így nem is nagyon győzködöm tovább, vagy mondok mást, inkább hallgatom, hadd fejtse ki bővebben a mondani valóját.
- Hirtelen kellett felnőnöd… ahogy a sors kilökött a nagybetűs életbe, egyedül, segítség nélkül. Azt hiszem, valahol érthető. – szúrom közbe. Azt nem mondom, hogy jó dolog, kellemes, vagy hasonló, de abszolút meg tudom érteni, hogy ilyen, véleménye szerint nem épp kedvező jellemváltozáson ment keresztül. Néha az ember kénytelen ilyesmihez folyamodni, ha túl akar élni az élet hullámvölgyeivel szemben, és annál drasztikusabb az egész, minél inkább védve volt az ilyesmitől korábban. Akárcsak ő, a szülei óvó szárnyai alatt.
Ha nem is mondja ki szó szerint, de néhány pillanatra azért lefagyok ültömben, ahogy az öngyilkosság gondolata is kirajzolódik a szavai közül. Összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy mindez annak ellenére, hogy milyen fiatalon jutott el odáig, és mennyire is érezhette elkeseredettnek, kétségbeesettnek és magányosnak magát, ha úgy érezte, ez az egy megoldás maradt számára. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudom, milyen érzés, mert korábban az én fejemben is megfordult már, mennyivel egyszerűbb lenne lekapcsolni a gépeket, amik életben tartanak, vagy néhány szemmel több gyógyszert bevenni, mint amennyit az orvos előírt, és akkor örökre véget érne minden fájdalom és szenvedés. De aztán csak nem volt hozzá soha bátorságom, szerencsére… mert miután már úgy tűnt, rosszabb nem is lehetne a helyzet, végül csak sikerült egy donort találniuk nekem, a műtét is sikeres volt… azóta pedig szép lassan ismét egyenesbe jöttek a dolgaim. Sőt! Ha másfél évvel ezelőtt megkérdezik, hogy látom a jövőmet, még álmomban sem hittem volna, hogy így fog alakulni.
Már épp reagálnék a feleségem szavaira, amikor a korábbi szédelgések ellenére már pattan is fel a helyéről és szalad a mosogatóhoz, épp csak annyi időm van, hogy arrébb csusszanjak a székkel, hogy elférjen mellettem.  Várok egy kicsit, mielőtt én is felkelnék, hogy kinyissam az ablakot, némi friss, hűvös levegő nem fog ártani, utána pedig magam is a konyhapulthoz lépek, hogy Eli kezébe nyomjak néhány papírszalvétát, ha úgy érzi, minden kijött, aminek ki kellett.
- Tisztában vagyok vele, hogy a szüleidet semmi sem hozhatja vissza, vagy pótolhatja… - nyitottam meg közben a csapot, hogy megnedvesítsek egy tiszta konyharuhát, majd ezt követően finoman a homlokát, arcát, tarkóját hűtsem vele – De van más is, aki a súlyodtól függetlenül olyannak szeret, amilyen valójában idebent vagy. Nem kell, hogy ehhez kicsivé és törékennyé koplald magad. És nem is én vagyok az egyetlen, aki aggódik érted. – intettem a szíve felé – Most már itt vagyok és vigyázok rád, rendben? Együtt pedig kitaláljuk, hogyan csináljuk vissza ezt az egészet. – legalábbis ami az étkezési gondjait illeti. Valahol megnyugtató érzés, hogy ő is meg akar gyógyulni, még ha egyedül nem is ment neki, de valahol már ez is fél siker. Elvégre az a beteg, aki maga sem vágyik a gyógyulásra, a legmodernebb orvosi eszközökkel és szaktudással is menthetetlen sok esetben - Biztos, hogy van valami megoldás, ahogy az is, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem találjuk, ezt megígérem neked. Még egy hete sincs, hogy megfogadtuk, „jóban, rosszban, egészségben, betegségben…”, ilyen hamar nem szabadulsz ám tőlem! – fejezem be valamivel könnyedebb hangnemben, mielőtt magamhoz öleltem volna. Eszem ágában sincs hagyni, hogy tovább folytassa ezt az önpusztító életmódot, vagy egyedül hagyni, pláne, miután az elmúlt egy-két hónapban már egy rakás akadályt legyűrtünk ketten, nem lehet, hogy minden hiábavaló legyen!
- Menj, pihenj le egy kicsit, mindjárt megyek én is. – fordítottam az ajtó felé, majd ha elindult, gyorsan rendet is raktam a konyhában, hogy aztán egy adag frissen főzött tea, meg némi keksz társaságában kövessem, akár a kanapéra pihent le, akár a hálóban kuckózta be magát.

- Ilyesmit nem is kérnék tőled. - mosolyodok el még egy egész kicsit aggodalmasan. - Csak annyit, hogy vigyázz magadra. A frász jött rám múltkor mikor be kellett mennünk a kórházba, nem szeretnék újra, ha elkerülhető. - oké, igazából nem lett volna muszáj, én ragaszkodtam hozzá, mert eléggé rossz bőrben volt a vérnyomása miatt. Hiába, hogy egy bogyó meg is oldotta a dolgot, valószínűleg az esküvő szervezés miatti stressztől lehetett ez a vérnyomás ingadozás, ami úgy megijesztett.
Tudom, hogy nem az az anyagias fajta, ahogy azt is, hogy elég régóta önellátó, és spórolni is tud. Ő igazán tudja, hogy mi a pénz értéke, én még csak tanulom, hiszen fiatal vagyok még ahhoz, hogy tudjam ezeket a dolgokat, de valószínűleg nem is fogom megtanulni soha, tekintve a számlám egyenlegét. Megértem, hogy ez neki váratlan és kellemetlen hír volt, pláne kvázi a semmiből.
- Én eddig sem úgy éltem, mint akinek a zsebében van a világ… vagy szerinted igen? Azért is lepett meg a dolog, mert nem úgy viselkedtem mint akinek a bőre alatt is pénz van. Átlagosan szeretnék veled együtt élni, ez az egész pénz dolog pedig nem más mint egy kis segítség, hogy ne legyenek gondjaink. Se több se kevesebb, ne rágódj rajta. - biztatom egy kicsit, bár látom, hogy ezt nehezebb lesz megemésztenie, mint szinte bármit velem kapcsolatban. Nem értem miért ekkora dolog az, hogy nem vagyunk nincstelenek.
Amikor elkapja a kezem, csak elmosolyodok, de most nem játszom tovább a játékot. A mini-nászúton jöttem rá, hogy csikis, és ezzel együtt más dolgokra is rájöttem, például, hogy azelőtt miért nyűglődött és ficánkolt, ha így vagy úgy bújtam, itt vagy ott simogattam. Lassan tanulok, de tanulok. Most viszont hagyom a dolgot, látom, hogy nincs kedve a csikizéshez.
- Hát, sajnos ők nagyon nem szeretnek veszíteni. - summázom a dolgot egy sóhajtás mellett, majd inkább megcsóválom a fejem. - De majd megint túljárunk az eszükön! - mosolyodok el már én is bizakodva. Nem azt mondom, hogy minden vágyam volt ennyi idősen férjhez menni, de ha már így alakult, és ahogy már neki is jeleztem, nem áll szándékomban bárki mással lenni, miért ne? Szerintem ezek a nehézségek csak megerősítenek minket, és arra “kényszerítenek”, hogy dolgozzunk össze, és tartsunk ki egymás mellett. Tulajdonképpen, ha úgy vesszük köszönettel tartozom annak a két seggfejnek, hiszen nélkülük most nem lehetnék én a világ legboldogabb friss házas felesége.
- Legalább két kortyot. - dünnyögöm válaszként, miközben a konyha felé araszolunk. A leves látványától is már feláll a hátamon a szőr. Be is rántom a féket, ami minden jel szerint nem volt jó ötlet. Dean legalábbis nem díjazta. Eleinte mennék is, meg nem is, de végül is tisztában vagyok vele, hogy nem menekülhetek előle. Egyrészt nincs értelme mert kicsi a lakás, másrészt meg nem eszik embert. Eddig legalábbis nem evett embert. Beszélgetésbe még nem halt bele senki. Majd most!
- Jól vagyok, semmi bajom. Neked se kellene ezen aggódni, teljesen normális a súlyom. - a nagy büdös francokat. Már nem merem kiszámolni a testtömeg indexemet… Aztán egészen elkerekednek a szemeim. Most tényleg azt mondja, hogy hazug vagyok?! Teljesen felpaprikázom magam, annak ellenére, hogy tökéletesen igaza van. Lenyelem a mondandómat ezzel kapcsolatban, pont amiatt, mert én hazudozok, és ő mond igazat. Hiába is tagadnám.
- De nem kell aggódnod, most miért csinálod ezt? Jó, hogy nem kötsz előkét a nyakamba és kezdesz el etetni, ha már ennyire gyerek vagyok. - duzzogok tovább, mert egész egyszerűen nem vagyok hajlandó felfogni amit mond, nem vagyok hajlandó elfogadni az érveit, se az álláspontját. Csak azt sajnálom, hogy aggódik szegény. Nem kellene aggódnia, megoldok mindent, tényleg szükségtelen felizgatnia magát. Meg tudom oldani.
- Nem akarok beszélni róla! - felelem határozottan. Ha homokba dugom a fejem, a probléma eltűnik. Mindenki tudja, hogy így működik! Látom viszont rajta, hogy tényleg jót akar, és nem feltétlenül a veszekedés a célja. Lassanként kezdem beismerni a dolgot, azt is, hogy beszélnünk kell az evésről. Ha már ennyire ragaszkodik hozzá.
Teljesen elfog a rettegés a szavaitól. Döbbent, kerek szemekkel bámulok rá.
- Azt akarod mondani, hogy nem tetszek neked? Nem kellek neked? - kérdezem olyan hangsúllyal, mintha a halálos ítéletemre kérdeznék rá. Hogy történhetett ez?! Arról volt szó, hogy ha lefogyok akkor szeretni fog! Mármint nem ő mondta így, de… de hát minden pasinak a sovány lányok tetszenek! Most komolyan ezt csinálja velem?!
Belátom, hogy ez a beszélgetés nem vezet sehová, ha nem leszek én is őszinte vele. Semmi rosszat nem tett, fölösleges azonnal rá támadnom, kiforgatnom a szavait, amikor csak aggódik és segíteni szeretne. Pantoufle kéne, mert érzem, hogy ez a beszélgetés nem, hogy könnyű nem lesz, de egyenesen borzalmasnak ígérkezik! Meg is kérdezem, hogy hol lehet a tapsifüles, de ahogy Dean nem megy érte, én is a helyemen maradok. Bár megragadom a kezét, és két tenyerem közé fogva szorongatom, kicsit sem nyugszom meg. Sokkal inkább felkavar az érintése. Miért ilyen kedves velem? Miért szeret egyáltalán? Meg se érdemlem.
- Ezzel se vitatkozni se egyetérteni nem tudok. - rázom meg a fejem. Az idő rövidsége egy dolog, a téma súlyossága meg egy másik. Vannak olyasmik, amikről igenis beszélni kell mielőtt az emberek összeköltöznek.
Hogy tud mindig ilyen rohadt nyugodt lenni?! De tényleg! Néha szívesen az arcába kiabálnék, vagy megráznám, hogy kizökkenjen ebből a zen állapotból. Nem arról van szó, hogy azt szeretném ha állandóan ordibálnánk, de ez a fene nagy nyugalom most például tökre nem segít rajtam. Csak legalább néha látnám kiakadva...
- Dean, ez nem ilyen egyszerű. Én is szeretnélek, akármit is teszel vagy tettél a múltban. Nem lettem sorozatgyilkos, nem is ezt próbálom elmondani. Hanem olyan apróságokat, amik régen meghatározóak voltak az életemben. A klímaváltozás elleni tevékenységem, a suli, a tészta híd versenyek, zongorázás. Az utóbbi fél évben egyszer se voltam tüntetni, nem próbáltam megváltani a világot, nem építettem csak egyetlen hidat. Szerintem te még sose hallottál zongorázni. Úgy érzem azok a dolgok amiket szerettem valahogy kicserélődtek rossz dolgokra. Bíróságra mászkálásra meg az apámmal való veszekedésre. Semmi olyan nem maradt bennem amit szeretni lehet. - inkább nem is nézek rá, nem akarok a szeme elé kerülni. Hátha még nem gondolt ebbe így bele, és most majd egyből közli, hogy fel is út le is út, irány Kanada.
Azt hiszem, nem érti igazán mit jelent az, ha valakire mindig vigyáztak. Nem az történt, hogy elengedtem anya szoknyáját, és elköltöztem kollégiumba, hanem egy háborús övezet közepébe cseppentem mindenféle segítség vagy támogatás nélkül. A “hirtelen kellett felnőni” távolról sem foglalja össze, hogy mit éltem át. Inkább csak a kezét szorongatom, morzsolgatom, mintha ettől bármi is jobb lenne. Talán egy kicsit az is, mert legalább még itt van velem.
Elmondom neki azt is, hogy miért nem ettem, hogy mi volt a terv, és aztán hogyan változott meg minden amikor megismerkedtünk. Minden, kivéve az evést. Félek, hogy már túl késő hozzá, hogy vissza csináljam, már nem lehet mit tenni, így van és így is marad ameddig a főbb belső szerveim fel nem adják a harcot ABC sorrendben. Érzem, hogy miután össze rakta, hogy mire készültem, szorosabban fogja a kezem, mintha ezzel itt tarthatna ezen a világon. Már nem akarom feladni, mégis úgy érzem, apránként rákényszerülök.
A gondolattól felfordul a gyomrom, és az eddig csak bujkáló hányinger felül kerekedik a nagy őszinteségi rohamon. Hiába futok a mosogatóhoz, igazából nincs minek kijönnie. Néhány csepp gyomorsav és a könnyeim koppannak a mosogató alján, más nem. Rettenetesen szégyellem magam, és őszintén fogalmam sincs, hogy mit csináljak. A papírtörlőt elveszem, megtörlöm a szájam és az orromat is. Jól esik a hideg konyharuhás borogatás, szemem behunyva szipogok és élvezem a törődését. Tudom, hogy igaza van, hogy a szüleimet semmi nem adja vissza. Érzem én is, hiszen hiába nyertem meg a pert és kaptam egy csomó pénzt, bármennyire is vergődtem, apám az nem lett tőle. Legalábbis nem olyan, akinek a térdére ülve elmesélhetném a napomat.
- Miért szeretsz, miért aggódsz értem? Nem érdemlem meg, hazudtam neked. - őszintén és felnőtt módjára nézek végre a szemébe, egész addig amíg azt nem mondja, hogy vigyáz rám. Tudom, hogy így van, hogy csak azért csinálja velem ezt a borzalmas szembesítést, mert meg akar védeni ha kell önmagamtól is. - Sajnálom, hogy hazudtam neked. - szipogok még egy rövidet, miközben a papírtörlőt gyűrögetem. - Féltem bevallani, azt hittem akkor már nem fogsz szeretni. - zavartan sütöm le a szemeim egy pillanatra - Bíznom kellett volna benned, de tudom, hogy aggódtál volna és akkor meg neked esik bajod. Nem akartam, hogy miattam idegeskedj. - hát így állunk. Egymásért aggódunk, 24/7. Pedig tényleg könnyebb együtt, közösen megoldani a gondokat ezt már megtanulhattam volna. És bár Dean nem az a kiabálós, ordítva harcolós típus, de addig megy amíg el nem éri a célját. Mint az úszóknál a szélső pályán, egyszer csak észrevétlenül hopp, már bent is van a célban. Egészen röviden mosolyodok el, mielőtt megölelne.
- Nem is akarok. Soha nem is akarok tőled megszabadulni. Te sem fogsz tőlem. - mormolom a vállába, egy egészen kicsit már megnyugodva. Megígérte, hogy találunk megoldást, és bár valóban vannak dolgok amikről még nem beszéltünk, de az hétszentség, hogy amit megígér azt betartja. Mindig, legalábbis eddig engem még soha nem ejtett pofára, ha valamit megígért. - Megígérem, hogy nem adom fel. - teszem hozzá a magam részét, mert én maximum ennyit tudok tenni az ügy érdekében. Amit lehetett már megpróbáltam. A kedvenc ételeimből szokott lecsúszni pár falat, de ezen felül… minden teljes kudarc. Remélem, hogy lesz ötlete, különben ez lesz az első akadály amin közösen is elbukunk.
- Oké. De azért a kaját ne dobd ki, majd… tényleg megkóstolom. Később. Rendben? - pislogok rá vissza az ajtóból, hogy tudja mindentől függetlenül értékelem, hogy ebéddel várt haza. Ne menjen az egész kárba, majd vacsorára csipegetek belőle egy kicsit, mert egyébként szeretem ahogyan főz. Otthon íze van.
Első dolgom megmosni a fogamat, és inni pár korty vizet. Hideg vízzel arcot is mosok, majd egy kicsit nézegetem magam a tükörben. Beesett szemek, kiugró csontok, hófehér bőr, lapos mellkas, hideg kezek és hideg lábak. Sajnálom, hogy ez a legtöbb, amit a férjemnek adni tudok, hogy “ez van, ezt kell szeretnie”. Szebbet érdemelne, mosolygósat, kereket, puhát, rózsaszínt, meleg tappancsút… vajon leszek én valaha olyan? Sikerülhet kimászni a gödörből, vagy már örökre itt rekedek?
A hálószobában kuckóztam be, szeretek itt lenni, a puha pléd alá bújni, összetúrni a párnákat fényes nappal amitől Dean mindig agybajt kap. A kis sárkányomat is a takaró alá húzom, állam a buksijára támasztva pihengetek. Aztán eszembe jut, hogy még nem is néztük meg a képeket, szóval kicsoszogok érte a komódhoz, amúgy sem ott van a helye, hanem a kis polcomon amit vettünk mikor beköltöztem. Éppen a többi fotóalbum mellé csúsztatnám be a polcra, másik kezemben a sárkánnyal, amikor meglátom Deant az ajtóban a teával.
- Van valami programod délutánra, kell dolgoznod? - már majdnem jókedvűnek hat a hangom, ami (tekintve a körülményeket) egészen nagy szó. - Mi lenne, ha átnéznénk anyukám receptes dobozkáját? Hátha találok benne valamit amit biztosan megennék? Valamelyik nap kipróbálhatnánk a poutine-t? Vagy csinálhatunk áfonyás kekszet, imádom az áfonyás kekszet, emlékszel a múltkor is megettem a kávézóban. Estére csináljunk popcornt?- sejtem, hogy mekkora sokkot okozhat neki az, hogy most a kajáról beszélek, látványos “lelkesedéssel”. Hamar rájövök, hogy ha most meg kekszet és sültkrumplit állok neki enni, azzal se vagyunk előrébb mert nagy eséllyel nem maradna meg bennem egyik sem. Inkább az ágy szélére ülök, az albumot magam mellé téve, és átölelem a sárkányt, meglehetősen csalódott arcot vágva. Vajon a normális emberek mit csinálnak, hogy éhesek legyenek?
- Vagy mit szeretnél csinálni délután? Neked mihez lenne kedved? Most nagyon utálsz? - kérdezem elveszetten. Eléggé egyértelmű, hogy nekem most nem sok energiám van sétálni vagy kimozdulni, szívesebben bújnék be a takaró alá, hogy ne arra gondoljak, hogy épp mit nem ettem és mit kellett volna.

Aprót bólintok Eli javaslatára, elvégre igaza van, és higgadtan végiggondolva a szavait, tényleg nincs semmi rendkívüli a kérésében – ettől függetlenül meglepett, amikor kiderült, no! És a hab a tortán, hogy még az én anyám aggódott azon, hogy esetleg csak a pénzemre pályázik, azért akar hozzám jönni… Ó, ha tudná, hogy mekkorát tévedett!
- Azt senki sem szeret, de ne is aggódj emiatt… ha valamivel megint bepróbálkoznának, megoldjuk, ahogy addig is! – biztosítom róla, hogy kár is ilyesmin rágódnia. Egyrészt teljesen felesleges minden nap emiatt rettegni, úgy, hogy egyáltalán nem biztos, hogy valaha is bekövetkezik, másrészt meg – majd aggódunk miatta akkor, ha aktuális lesz. Pláne, hogy jelen helyzetben akad égetőbb problémánk is, mint az apja és a nagybátyja, így miután bentebb fárad a lakásba, már terelgetem is tovább a konyha felé, akár, hogy egyen, akár, hogy beszélgessünk arról a bizonyos problémáról, eléggé aktuális mindkettő.
- Valóban így gondolod? Szeretnéd, hogy idehozzam a mérleget, és meg is bizonyosodjunk róla? – kérdezek vissza, amikor azzal takarózik, hogy rendben lenne a súlya. Nos, nem vagyok orvos, de azt hiszem, ha az embernek így kilátszik lassan minden csontja, mint neki, az nem igazán fér bele a normális kategóriába.
- Hmm… ez nem is rossz ötlet, rajtam ne múljon! Szerinted működne? – élek az előkés-etetős ajánlatával, partner vagyok én mindenben, tűnjön akármilyen butaságnak vagy képtelenségnek, csak egyen végre rendesen!
- Én viszont igen, és ragaszkodok is hozzá! Az pedig, hogy ennyire ellenkezel, szintén csak azt bizonyítja, hogy igenis van itt megbeszélni való. – jelentem ki határozottan, mert ha valamit, hát azt megtanultam az életre, hogy az egészségügyi problémák nem tartoznak a vicc kategóriába, és nem is oldódnak meg maguktól, attól, ha az ember nem vesz tudomást róluk. Sőt… minél tovább halogatják, annál rosszabb lesz a helyzet, és míg valami hamar felismerve könnyűszerrel kezelhető, addig hetekkel, hónapokkal később többszörösen rosszabb és nehezebb eset lesz.
- Eli, megkérhetlek, hogy ne forgasd ki a szavaimat? – veszek egy mély lélegzetet, hogy megőrizzem a hidegvérem, mert kezd eléggé hiszti-irányba terelődni az egész beszélgetés, ha valamit, hát azt meg elég nehezen tudom tolerálni. Pláne, hogy általában minden logikát meg racionalitást mellőznek – Egy szóval sem állítottam ilyesmit! Amíg jól érzed magad a bőrödben, addig nem érdekel, hogy pár kilóval többet, vagy kevesebbet mutat a mérleg, mert tényleg nem számít. Az, hogy annyit koplalsz, hogy az már az egészségedet veszélyezteti, teljesen más téma. Őszintén válaszolj, kérlek… tényleg így érzed jól magad? – vonom fel a szemöldökömet, remélve, hogy végre tudok hatni rá, de esélyes, hogy megint csak indulatból fogja rávágni, hogy igen, így… amit természetesen úgy sem fogok elhinni. Nem, ezen a ponton, látva, hogy meddig fajultak a dolgok, már biztosan nem, úgyhogy ő is rájöhetne végre, hogy hiába az ellenkezés meg a színlelés, ennyi volt, nem tágítok.
- Nos, ez esetben hallgatlak. – nézek rá kíváncsi tekintettel, miközben továbbra is fogom a kezét, hagyom, hadd nyüstölje azt a plüssnyuszija helyett. Nem kell mindenben egyetértenünk, nem is várok el ilyesmit, hogy ész nélkül bólogasson minden szavamra… legyen csak saját véleménye, viszont érdekel, hogy miért gondolja azt, amit.
- Nem, azt valóban nem… - felelem csendesen a zongorás megjegyzésére. Igaz, azzal tisztában vagyok, hogy tud játszani rajta, egyszer valahogy szóba került, de miután nincs túl sok zongora a közvetlen környezetünkben, meg egyébként is volt bőven tennivaló az elmúlt hetekben, valahogy nem is adódott idő vagy lehetőség rá, hogy meghallgassam, hogyan játszik.
- Nem tudom, hogy hallottad-e azt a mondást, hogy… az, amit szerinted rólad gondolnak mások, a félelmeid, hogy milyen véleménnyel vannak rólad, sokszor a valóság közelében sincs, sokkal inkább azt mutatja, hogy magunkról mit gondolunk. Tényleg azt hiszed, hogy ez a pár dolog volt minden szerethető benned? Mert akkor megnyugtathatlak, hogy nagyot tévedsz. – szorítom meg a kezét biztatóan, mert legyünk őszinték, nem a zongoratudása miatt szerettem bele, pláne ha azt nézzük, hogy még sosem hallottam játszani. Sőt, ahogy mondta, az előbb említett hobbijai közül se nagyon volt még szerencsém egyikhez sem.
- Nézd a jó oldalát! A pereskedés miatt nem volt időd mindezekre, de most, hogy már nem kell a bíróságra járkálnod, mi akadályoz meg benne, hogy ismét időt szánj rájuk? Pláne, ha ennyire szeretted őket, ilyen sokat számítottak? – próbálom más irányból is megvilágítani az egész problémát, amit felvázolt, elvégre nem tűnik annyira végtelen nagy dolognak egyik sem, amiről végképp le kéne mondania jelen helyzetben.
Igaz, a közbelépő rosszulléte megakasztja egy kissé a beszélgetés lendületét, de mire kicsit jobban van, már megint ott állok mellette, hogy támogassam.
- Annak tényleg nem örülök, hogy időről időre mindig kibukik valami, amiről füllentettél, vagy hallgattál… de azért még reménykedek benne, hogy idővel megbízol majd bennem annyira, hogy leszokj ezekről. – törölgetem finoman a vizes konyharuhával a nyakát, tarkóját, hátha valamit javít a rossz közérzetén, ám amikor meghallom az újabb magyarázatát, vagy inkább félelmét, csak fáradtan sóhajtok egyet.
- Eli, elég nagy butaság lenne valakire a miatt haragudni, mert beteg. Részemről meg különösen nagy kétszínűség lenne, tekintve a múltamat, meg hogy te is tisztában vagy ezzel a részével. Tényleg azt feltételezed rólam, hogy ha megemlíted az étkezési gondjaidat, közlöm, hogy fel is út, le is út? – csóválom a fejem, mert nagyot csalódnék, ha valóban ilyen embernek tartana.
- Én sem szeretném, hogy egyfolytában miattam aggódj, pláne, hogy a műtétem óta én sem vagyok cukorból… egy tüsszentés, vagy egy kis szédülés még nem fog a sírba vinni. Tisztában vagyok vele, hogy te is sokkal erősebb vagy annál, mint amit az emberek feltételeznének első ránézésre, de valahol az is normális, hogy aggódunk azok egészségéért, boldogságáért, akik kedvesek a szívünknek, nem igaz? – pedig tényleg mennyivel egyszerűbb lenne, ha kicsit lazábban kezelnénk az egészet, még ha résen is kell lenni, vagy odafigyelni, mert bármikor rosszabbra fordulhatnak a dolgok. Ettől függetlenül, az élet nem csak ebből áll, legalábbis nem csak ebből kéne, hogy álljon. Idővel talán mi is megtanuljuk, hogy felesleges ez a nagy aggodalom, ha már kicsit jobban összeszokunk, hisz aláírom, elég új még ez az egész együtt élős helyzet, több kell egy-két hónaptól ahhoz, hogy úgy igazán megismerjük, megszokjuk egymás életritmusát, szokásait, apró kis hülyeségeit.
- Helyes, helyes. Első lépésnek azt hiszem, ez bőven elegendő. - mosolyodok el, miközben magamhoz ölelem, mert az, hogy nem akarja feladni, már fél siker. Ellenkező esetben meg jó eséllyel a világ minden csodája sem segítene rajta, ha ő maga nem szeretne meggyógyulni.
- Rendben, úgy legyen. Arról nem is beszélve, hogy valamit úgy is enni kell nekem is. – fűzöm még hozzá mosolyogva, mielőtt eltűnne az ajtó mögött. Amúgy sem szokásom ételt kidobálni, attól meg, hogy valamiből nem kér, nem jelenti azt, hogy egyből repül is. Kicsit rendet rakok a konyhában, majd eszek később én is, most inkább megyek, hogy dolgom végeztével inkább megkeressem, hol pihen – vagy épp nem pihen, megint fittyet hányva a tanácsomra. Az ágy összetúrva, de ő csak a szélén ücsörög, mellette a fényképalbummal.
- Semmi olyan, ami ne várhatna akár holnapig. – teszem le a teát és kis tálkányi kekszet az éjjeliszekrényre, mielőtt én is helyet foglalnék az ágy szélén. Elvégre milyen munka lehet fontosabb a párod egészségénél?
- Nekem tetszik az ötlet, ha van valami kedvenced, vagy amit szívesen ennél, összeírjuk őket, aztán megpróbálkozhatunk azokkal is apránként, hátha több sikerrel jár, mint a mai menü. – ha nem is mindent egyszerre, hanem naponta, kétnaponta 1-et, de van benne ráció.
- Csinálhatunk, ha szeretnél. Keressünk valami filmet is mellé? Úgy sem volt túl sok alkalmunk együtt pihenni mostanában. – kérdezek vissza – Vagy ha már ennyire belelkesedtél a receptekkel meg a témával, talán az is segítene, ha nem komplett felnőtt adagokat próbálnánk beléd tukmálni. Próbáljuk meg, hogy inkább többször keveset? Akár fél adagokkal, néhány falatokkal, de többször egy nap? Tányér helyett egy csésze leves, tízórainak egy kis gyümölcs vagy néhány keksz… – jut eszembe egy újabb lehetséges megoldás, elvégre, amikor a kórházban lábadoztam, nekem se sok étvágyam volt annak ellenére, hogy enni azt kellett… viszont nem is bírtam volna annyit egyszerre, mint normális esetben. Lehet, hogy nála is több sikere lenne, mint egy emberes adag felett veszekedni, mert már a mennyiség láttán is elmegy az étvágya, mondván, ez lehetetlen mennyiség…
- Nos, ha már úgy is rád fér némi pihenés, akár megnézhetjük az esküvői fotókat. Vagy akár azokat az albumokat, amiket még múltkor hoztál, csak nem sikerült időt szakítani rájuk. A receptes dobozt is megnézhetjük. – igaz, sietve bele-belelapoztunk, de az esküvői előkészületek miatt tényleg nem igazán maradt sok időnk hasonlókra.
- Eli… nem, nem utállak. Ha haragudnék, vagy mérges lennék, azt esélyesen úgy is érzékelnéd, de nem hiszem, hogy bármi olyat tudnál tenni, hogy tényleg utáljalak érte. – nyugtatom meg, hisz elég árulkodó az, ha az ember órákon, napokon át meg se szólal, vagy szinte 0-24 tartja a két lépés távolságot a másiktól, de eddig még nem sikerült megütnie azt a szintet, hogy tényleg hasonlót láthasson tőlem.
- No de neked most sipirc, nem akarok semmi kifogást hallani, vackold be magad a helyedre kényelmesen, a többit meg bízd rám! – nyúlok az album felé, majd a komódja felé intek, ha mondja, hogy melyik kötetet emeljem le róla, és költöztessem oda az ágyra magunk mellé, akkor hozom azokat is, mielőtt én is csatlakoznék hozzá – Akkor, melyikkel kezdjük?

Furcsa érzés vele veszekedni, azt hiszem még sosem csináltuk. Persze kisebb nézeteltérések, vélemény különbségek már voltak, talán azért is, mert ez egy őszinte kapcsolat - mármint többnyire. Dean utálja, ha valamit eltitkolok vagy hazudok neki valamiről, teljesen jogosan. Én is utálok neki hazudni, olyan érzés mintha valaki jó erősen gyomron vágna. De néha muszáj, például az étkezés miatt, és pont az ilyen pillanatokban nyer bizonyítást, hogy igazam volt. Nem kellene neki mindenről tudnia, de azt a szépen metszett orrát előszeretettel használja szimatolásra, az okos fejét meg fölösleges aggódásra.
- Ha te a mérleget veszed elő, én hozom a vérnyomásmérőt! - vágok vissza kicsit sem elegánsan. Elvégre azért még nem kellett kórházba mennünk, mert én nem ettem eleget, de a kardiológián már jártunk némi vérnyomás ingadozás miatt. Tovább duzzogok, nem sok kedvem van elismerni, hogy mekkora a baj.
- Úgy tűnik mások az elképzeléseink a gyerekvállalásról, legalább már ez is kiderült. - mormolom sértetten az orrom alá. Még mit ne?! Etetni, meg előke, jó hogy nem pépesíti le nekem a kaját mint valami dedósnak. Esetleg ha szépen megettem az ebédet, szundizhatok is akár délután? És még engem piszkálnak holmi apakomplexussal, úgy tűnik Dean meg inkább érzi adoptálásnak a dolgot mint házasságnak.
A ragaszkodása a beszédhez egészen újszerű. Persze tudom, hogy elég kemény feje van, makacsul tud ragaszkodni az elképzeléseihez, de ezt mégis túlzásnak érzem. Mint egy vallatás, de be kell látnom, hogy nem fogok szabadulni tőle, addig piszkál, nyomaszt amíg meg nem tudja az igazat. Hazugsággal lehetetlen lenne leszerelni. Egyrészt ahhoz már késő, másrészt már pontosan tudja mikor nem mondok igazat.
Legszívesebben pityeregnék egy sort, de elég nyilvánvalóan most nem vagyok abban a helyzetben. Bevallom teljesen megrémülök, amikor az alakomat kezdi el firtatni, elvégre… magától értetődőnek vettem, hogy a pasik többségéhez hasonlóan őt is a modell alkatom ragadta meg. Ezek szerint tévedtem, de hát nem ez lenne az első alkalom.
- Nem a szavaidat akarom kiforgatni, egyszerű kérdés volt: már nem tetszek neked? - kérdezem jóval kevesebb indulattal, szinte elhaló hangon. Semmi más nem érdekel ebben a percben, csak az, hogy ő mit gondol erről a dologról. Épp csak összeházasodtunk, eddig nem igazán kellett olyasmin gondolkodnom, hogy már ne lennék érdekes a számára. Ez az egész egyáltalán nem a vízumról szól, nem amiatt mondtam neki igent. Rá van szükségem, és szerencsére megvan a magamhoz való eszem, hogy meghalljam és felfogjam amit mond és kér.
Csendesen hallgatom, amikor újra kifejti, hogy aggódik. Beadom a derekam, és végre én is elkezdek beszélni. Jó, hogy foghatom a kezét, Pantoufle távollétében. Furcsa, hogy Dean már tudja őt pótolni, de Pantoufle… sose lesz rá képes, hogy egy percre is megnyugtasson, ha Dean nem lenne a közelemben. Elmondom neki, hogy mikor kezdődött a dolog és azt is, hogy miért. Eleinte nem volt tudatos vagy szándékos a fogyás, de aztán már egy eszköz lett, aminek köszönhetően úgy érezhettem, egy egészen kicsit uralhatom az életem.
- Pedig szerettem volna már játszani neked valamit, többször is. A dallamok a fejemben vannak, amikor veled vagyok és boldognak érzem magam. Úgy szeretném megosztani veled ezt is, de még egyszer sem tudtam. Látod? Ilyen az életem...rajtad kívül minden, amit szeretek, valahogy… eltűnik és mégis állandóan hiányzik. Tudod ez milyen érzés? - nem várok választ, csak csalódottan hajtom le a fejem, hogy néhány hosszú másodpercig én is gondolkodjak a dolgon. Azt hiszem, neki nélkülem is teljes volt az élete. Nem hinném, hogy azt az űrt érezte, amit én, ebből kifolyólag talán megérteni sem fogja, még ha akarja sem, hogy mit is jelent nekem az egész kapcsolatunk.
- Bárcsak a te szemeddel láthatnám magam. - mosolyodok el egészen halványan, amikor megszorítja a kezem. Mindig tud valami olyat mondani, amivel megnyugtat, amivel az óriási hullámokkal tarkított tengerből feszített víztükrű medencét varázsol. - Nem csak az idő… azt hiszem, itt nem igazán férne el kettőnél több híd… vagy a zongorám. - csóválom meg a fejem még mindig mosolyogva. - Már úgyis mindegy. Majd megleszek ezek nélkül, azt hiszem. - mert hát, tényleg nem ezen múlik. Nyilván hiányzik a zongorázás, meg a zongorám is ami most a bérelt raktárban pihen, de sokkal jobb dolgot kaptam helyettük, ami ezerszer boldogabbá tudna tenni - ha hagynám neki. Ha bíznék benne, és engedném, hogy segítsen.
Hálásan bújok az ölelésbe, és élvezem a borogatást is. Elgondolkodok a szavain, és rábukkanok arra a megnyugtató igazságra, amit talán egész mostanáig kerestem.
- Nincs már semmi. Őszintén mondom, nincs már semmi olyan, amit tudnod kellene. Legalábbis nem jut eszembe ilyesmi. - meglepően felszabadító érzés. - Egyelőre legalábbis, mert hát később még lehetnek titkaim. Mármint, meglepetésekre gondoltam. Ajándékra és ilyesmi. - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még félreértené a helyzetet.
Igaza van, butaság volt azt gondolni, hogy haragudni fog emiatt, de ismerhetne már. Megfelelési kényszerem van, állandó jelleggel, ezt neki sem kell bemutatnom. A helyében nem igazán csodálkoznék azon, hogy meg akartam neki felelni bármi áron. Szégyellem magam, hogy azt feltételeztem ez változtatna az érzésein, de ez van, már nincs mit tenni.
- Nem vagy cukorból, de nem is olyan az egészségi állapotod mint bárki másnak. Én is teljesen jogosan aggódom érted, nem fér a fejembe, hogy miért akarod úgy beállítani a dolgot mintha túl aggódnám. - akkor is ha sérthetetlennek képzeli magát, még akkor is benne van a dologban, hogy baja esik. A műtét bár nem tegnap volt, attól még megtörtént minden előnyével és kockázatával együtt, és az az igazság, hogy a gyógyszerek amiket szed, azok sem piskóták. Ha szerinte ez semmiség, akkor sokkal butább mint én.
- Majd eszek veled. - bólintok ismét, és már jócskán megnyugodva. Ahhoz képest, hogy azt gondoltam simán kiutasít a lakásból ha megtudja az igazat, nem alakult olyan rosszan a dolog. Vagy legalábbis lehetne rosszabb is.
Szeretnék pihenni, és egy icipicit be is bújok a pokróc alá, de közben tényleg kíváncsi vagyok a képekre is. Amikor megkaptam a fotóstól, csak bele lapoztam, és láttam egy irtó édes képet a tortáról és Dean nagyijáról. Grandmére tátott szájú csodálkozása a két sárkány láttán, amik a tűzpiros torta tetején csücsültek. A maga módján szép és vidám esküvő volt, még ha sokkal de sokkal kisebb is volt, mint amire egy lány vágyik. Nekem így volt tökéletes. Ki is csoszogok az albumért, aminek a borítóján is a tortánk van.
- Az jó. Akkor pihenhetsz velem, ha szeretnél. - sosem szoktam követelőzni vagy akaratoskodni vele, épp ezért most is csak felajánlom a dolgot, amit kedve szerint elfogadhat. Közben a megoldáson is gondolkodtam, és arra jutottam, hogy talán a régi kedvelt ízekkel nagyobb sikerem lesz, mint az újdonságokkal.
- Rendben. Meg akkor már összeírhatjuk a te kedvenceidet is, legalább kipróbálom őket. - talán ha játékosabb módon állunk hozzá, mintha csak ismerkednénk, akkor jobb lesz. Könnyebb elfelejteni azt, hogy igazából milyen nagy a gond.
- Kisebb adagok? - pislogok értetlenül, de hamar sikerül kapcsolnom - Ez nem tűnik butaságnak. Megpróbálhatjuk. - elgondolkodva nyomom az orrom a kis fehér sárkányom fülei közé. - Azt is ki kellene találnunk, hogy mitől lehetnék éhes. Emlékszem, hogy ettem már normálisan amióta együtt vagyunk, de nem emlékszem miért. Mi miatt lettem éhes? - pislogok fel rá egyszerre kérdőn és merengve.
Szeretem benne, hogy a békére törekszik. Azt hittem majd tányérok repkednek keresztül a lakáson ha veszekedni fogunk, ehhez képest alig néhány perccel később már úgy tudok hozzá bújni mintha egy teljesen átlagos délután lenne.
- Akkor nézzük meg a képeket. - húzom magammal az albumot, és a “sipirc” nélkül is mászok a helyemre az ágyon. Kiválasztom az egyik kedvenc albumomat, ebben van egy csomó kép arról ahogy űrhajóst játszottunk apával - hogy hogy nem igazi űrhajós tárgyakkal. Magam mellé csalogatom, de persze csak azért, hogy a pokróc alatt máris polip módra szorongathassam, ahogy szoktam.
- Természetesen az esküvői képekkel kezdjük. Imádtam azt a csinos nyakkendődet. -egy kicsit kuncogok is, mielőtt még adnék neki egy apró puszit - Meg azt is, hogy a nagyidnak állandóan olyan volt az arca mint egy döbbent lemúrnak. “Piros nyakkendő kisunokám”? “Piros ruha Poupette?!”, “Sárkányok??” - jóízűen nevetgélek, hiszen minket kettőnket kivéve mindenki számára furcsa volt a dekoráció, a ruhám, és minden egyéb is. Persze, jó lett volna egy nagy, hagyományos lagzi is, de egy hónap alatt, az adott körülmények között nagyjából ennyit tudtunk kihozni belőle. Talán majd egyszer bepótoljuk.
Ahogy a képeket nézegetjük, minden lapozással egyre inkább érzem azt az izgatottságot, amit a múlt héten. Ha belegondolok, hogy milyen nagyon izgultam és aggódtam…
- Azért annak örülök, hogy nem készült mindenről fotó aznap este. - húzom végig az ujjam annak a képnek a szélén, amin épp a tortát vágjuk fel közösen. Mert például ha a kamerák ott lettek volna a nászéjszakán is, nem csak a nagyinak lett volna csodálkozó az arca, hanem mindenkit megbotránkoztattunk volna. - Szerinted megbánjuk majd? - teszem fel a kérdést, amit talán sose lett volna szabad, de amilyen hirtelen történt minden, bocsánatos bűn lehet. - Vagy csak azt bánjuk majd, hogy nem csaptunk nagyobb hűhót? - vackolódok egy kicsit, míg megtalálom azt a pozíciót, ahol Dean csontjai, karja és válla, a sárkány és a párna meg az összegyűrt pokróc mint valami tökéletes akupresszúrás mester elkezdenek nyomni és édes álomba kényszeríteni. - Azt hiszem, én csak a hűhót sajnálom. - ásítok egy rövidet a kis sárkányom kobakjába - Nem mintha lett volna bárki is akit meghívhattam volna, de tudod az anyukád nem szokott hazudni, és azt mondta a ruhapróbán, hogy “Poupette bűbájos ebben a fehérben”. Be se fért volna az étterem ajtaján a szoknyája. A piros szebb volt. - hessegetem el a gondolatot, hiszen most már mindegy is. Én akartam a piros ruhát, és nem is bántam meg, de ismerve Dean professzionális pókerarcát, fogalmam sincs neki vajon tetszett-e. Lecsukódó pillákkal szuszogom magamba az illatát, gyakorlatilag ez az illat lett az én drogom. Különben is, mi baj lehet abból, ha vacsoráig szundizok egyet? Hisz ő mondta, hogy pihenjek.  

- Hozd. – hagyom rá a dolgot a vérnyomásmérős ijesztgetéssel, én legalább nem próbálom ilyen gyerekesen tagadni a nyilvánvalót, arról nem is beszélve, hogy igen, az én vérnyomás gondjaim miatt voltunk már a kórházban, ahonnan alig pár órával később saját lábon távozhattam is. Ha ő toppanna be az étkezési gondjaival, esélyesen nem szabadulna ilyen gyorsan és könnyedén…
- A gyerekvállalás meg egyáltalán most hogy jön ide? Ha nem akarod, hogy gyerekként kezeljenek, akkor ne viselkedj úgy, ilyen egyszerű a képlet. – próbálom visszaterelni a beszélgetést a témához, csak ne tereljen itt nekem, amikor ilyen fontos dolgokat kéne megbeszélnünk. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellemes, vagy bármi másról szívesebben beszélne jelen helyzetben, de attól tartok, ezt most nem hagyhatom. Pláne, hogy az egészsége a tét.
- Szó sincs ilyesmiről! – próbálom menteni a menthetőt, ahogy az alakjára terelődik a szó, és már érzem, hogy milyen ingoványos talajra sikerült keveredni… a tipikus szituáció, amiben nincs jó válasz, mert mindegyiket ki lehet forgatni úgy, hogy csak a legrosszabbra asszociáljon belőle az illető.
- Attól függetlenül szeretlek, hogy éppen mennyit mutat alattad a mérleg, ahogy remélem, hogy te sem a vérnyomásom miatt, vagy épp a szemszínem miatt mondtál igent… de őszintén: te nem reagálnál és aggódnál hasonlóan, ha néhány hónapon belül én is lefogynék 20-30 kilót? – akkor nagyjából hozzá hasonlóan sovány lennék én is, és lehetne zongorázni a bordáimon, az meg már más kérdés, hogy egészségügyi szempontból mennyire borítana fel minden egyebet nálam, kezdve a gyógyszerekkel és mellékhatásaikkal. Miután kiderült, hogy szívátültetésre van szükségem, akkor is hasonlóan nehéz téma volt esetemben a súly kérdés, hisz nehéz úgy az egészséges étkezésre koncentrálni, hogy az embernek a legkisebb baja is nagyobb, kezdve a levegővétellel, meg a megcsappanó életkedvvel… viszont tudva, hogy a drasztikus súlyváltozás miatt csak tovább romlanak az ember esélyei…
- Azt hiszem, sejtem. – ha nem is egészen ugyanazok a körülmények, de a lassan tovatűnő, szeretett dolgok, és a lemondás sajnos igen is ismerős témák, hála a betegségemnek. Még ha most nem is tűnik olyan drasztikusnak a helyzet, mert a műtét óta sokkal jobb színben vagyok, de korábban azért én is voltam nem egyszer a padlón miatta, hol lelkileg, hol fizikailag. Sajnos a többségük olyan, hogy örökre búcsút kellett intenem nekik, ellenben Eli esetében, ennyire talán nem rossz a helyzet.
- Figyelj Eli, ha ezt szeretnéd… tudom, annyira nem bővelkedünk a nagy, szabad, tágas terekben, de megpróbálhatunk helyet szorítani a zongorádnak valahol. – azt nem tudom, hogy pontosan mekkora az említett hangszer, ha emlékeim nem csalnak, azokból is van több féle fajta, de annyiból talán szerencsés a helyzet, hogy nálam sincs zsúfolásig tömve a lakás mindenféle bútorokkal. Talán, ha egy kicsit átrendeznénk, meg néhányat átköltöztetnénk belőlük a hálóba meg a dolgozószobába, lenne elég hely a nappali egyik sarkában. Nos, ami a hidakat illeti, a szavai alapján akkor nem csak afféle aprócska tészta hidakról van szó, úgyhogy ha azt mondja, nem igazán férnének el… én hiszek neki. Pláne, ha a zongorának tényleg zsúfolunk helyet valahogy. Mondjuk, ha nekem kéne választani, inkább a zongora jöjjön! Ha nem muszáj, ne adja fel az összes, korábban szeretett hobbiját miattam.
- Rendben, remélem is… - felelem némileg gyanakodva, mert legyünk őszinték, ezt sem most hallom tőle először. Ellenben látva, hogy mennyire megviselte ez a korábbi beszélgetés, nehezen tudnám per pillanat azzal gyanúsítani, hogy a szemembe hazudna, úgyhogy jobb híján hiszek neki – mást nem, ha megint bebizonyosodik, hogy füllentett, majd kap az orrára! Bár, ha úgy nézzük, lassan egész megedződök mellette, ezekkel a váratlan vészhelyzet-megoldásokkal…
- Tudom, tudom… - sóhajtok fáradtan, még mindig magamhoz ölelve, miközben újra szóba kerül az egészségi állapotom – Tisztában vagyok vele, hogy az amúgy egészséges emberek nyomába sem érek, több téren sem, de… Az igazat megvallva, akkora hangsúlyt kapott a betegségem az elmúlt több mint húsz év során, hogy most, hogy végre jobb a helyzet, nem akarom az életem hátralevő részét folyamatos aggodalmaskodással élni. Vagy, hogy minden egyes napunk erről szóljon, e körül forogjon. – nyilván, valamennyire oda kell rá figyelni, és ha esetleg rosszabbodna a helyzet, afölött sem lehet szemet hunyni, de amíg nem muszáj… kicsit éljünk is, ahelyett, hogy egyfolytában csak félünk valami miatt.
- Jól van. – bólintok a szavaira. Azon már nem is stresszelek, hogy tényleg így lesz-e, de ha legalább egy pár falatot sikerül beleimádkozni, én már azért is boldog leszek. Elvégre minden út egy kis lépéssel kezdődik, én sem várom el tőle, hogy egyik napról a másikra túltegye magát a történteken, vagy levetkőzze az étkezéssel kapcsolatos rossz szokásait.
Hamarosan már mindketten bevackoljuk magunkat az ágyra, a fotóalbumok és receptek társaságában. A munka az megvár, pláne, hogy én is inkább pihenek egy kicsit Eli oldalán, nyugalomban, az elmúlt napok, hetek sűrű intézni valói után. A munka meg úgy is megvár, bőven van még időm a határidőig, ez most határozottan fontosabb.
- Jól van, amit csak szeretnél. Vagy akár nézegethetünk újakat is majd idővel, úgy is érdekes tapasztalat a különböző receptekkel kísérletezni. – jegyzem meg, hisz az Internet tele jobbnál jobb receptekkel, videókkal, mindenféle nemzetközi finomság, akár a közös sütés, főzés is jó program lehet, ha kikapcsolódásról van szó.
- Hátha kevésbé kapsz te is gyomorgörcsöt a tudattól, hogy nem egy felnőtt adagot kell eltüntetned a tányérról, hanem egy kisebb adag is elég. Ha meg nem válik be, majd megpróbálunk valami mást. Ne aggódj, addig nem nyugszom, amíg nem találunk valami megoldást. – nyomok egy puszit a homlokára, és veheti ígéretnek is. Ha ez nem működne, még ott vannak a különböző szakkönyvek, internetes fórumok, orvosi tanácsadások, valamelyik csak működni fog!
- Kettőt és könnyebbet… - vakarom meg a tarkóm bizonytalanul, mert valóban, volt már rá példa, hogy rendesen evett… legalábbis amikor megismerkedtünk, eleinte én sem igazán gyanakodtam, az esküvőszervezős időszak meg mindenkinek kész diliház volt, így ha agyon csapnának, se tudnám megmondani, hogy ott mi volt a helyzet. Ha keveset is evett, csak a nagy rohanásnak tudtam be valószínűleg, hisz velem is előfordult nem egyszer.
- De ne is törd magad miatta… majd én kiderítem! – sandítottam rá, és a képzeleteimben már ott tartottam, hogy hogyan fogom egy kis jegyzetfüzetbe vezetni, hogy melyik nap miket evett, vagy épp mennyit, mivel töltötte a napjait, milyen volt az időjárás, a csillagok állása, vagy bármi összefüggés, ami segíthet megvilágosodni, mi az, ami pozitívan hat az étvágyára? Csak idő kérdése, és rájövök! De előbb a fényképek, a nyomozáshoz még úgy is kell kerítenem egy üres jegyzetfüzetet.
- Mint ha azelőtt még nem láttál volna eleget nyakkendőben… - csóválom a fejem, elvégre volt rá példa nem egyszer, hogy munka után futottunk össze, vagy épp, miután találkoztunk, indultam valami tárgyalásra tolmácsolni. De igaz, ha nem muszáj, én sem abban szaladgálok.
- Rá se ránts! - nevetek jót a döbbent lemúros hasonlatán, mert belegondolva, valóban van benne valami. - Azért neked sem lehet okod panaszra, a kiskutya tekinteteddel te is egész jól fel tudnád venni vele a versenyt. Ami meg a többit illeti, hát no, ne csodálkozz, nem igazán volt még ilyen esküvő a rokonságunkban, ami ilyen sok szempontból is ennyire rendhagyó lett volna. – az, hogy a megismerkedésünk után néhány hónapon belül már az eljegyzés és az esküvő is kipipálható, a kis létszám, a nem megszokott színű ruhák, vagy dekorációk, a sárkányok, a különleges dátum, és még sorolhatnánk.
- Mármint? – kérdezek vissza, miközben épp a tortás fényképeknél járunk, mert hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy mire is értette, ha azonban kifejtette, már reagálok is a következő, bizonytalan kérdéseire is.
- Miért bánnánk meg? Lehet, hogy nem olyan volt, mint egy megszokott esküvő, de pont ezért volt különleges és emlékezetes. Már persze azon túl, hogy a miénk volt. – teszem hozzá, ha pedig esetleg attól tartana, hogy magát, a házasságot fogjuk megbánni… Én hiszek benne, hogy működni fog, legalábbis az eddigiek alapján egész jól sikerült vennünk közösen minden felmerülő akadályt. Pedig voltak ám szép, nagy, cifrák is köztük, hála az apjának.
- Nos, nézd… ha szeretnél nagyobbat, ott vannak a házassági évfordulók, akár valamelyik kerekre szervezhetünk megint valamit, ha szeretnél. De az igazat megvallva, én ezzel a családias hangulatúval is tökéletesen elégedett voltam, szóval ha a jövőben ismételnénk, lehet inkább voksolnék valami tengerpartira kettesben, mintsem valami olyanra, ahol a komplett rokonság meg a fél város ott van. Fehér ruhával, vagy bármivel, amit szeretnél. - vallom be, mert tisztában vagyok ám vele, hogy a nagyim, meg a már említett rokonság is inkább ezeket a nagy banzájokat preferálja, de… legyünk őszinték, annyira sosem voltam az a nagy bulis alkat.
- A piros tökéletes volt, csodásan mutattál benne. – nyomok egy újabb puszit Eli feje búbjára, miközben kényelmesen bevackolja magát az oldalamhoz, és lassan elnyomja az álom. Egy darabig csak szótlanul mosolyogva tűnődtem az egyre nyugodtabbá váló vonásain, de aztán érezve, hogy rajtam is egyre inkább erőt vesz az álmosság, inkább csatlakoztam a délutáni szunyókáláshoz. Minden más úgy is ráér, nem igaz?