Egy percig sem cáfolnám meg - még úgy sem, hogy mellettem nem kacsingatott félre -, hogy Roman ne volna képes egy talpig heterónak kikiáltott férfiból biszexet vagy meleget csinálni. Minden bizonnyal a stílusában rejlik a varázsa. Nehéz nemet mondani társaságára, és ha egyedülálló vagy nagy eséllyel két pislantás után már a lábaid közt matat. Csodálom a mai napig, hogy még nem ütötte meg vele a bokáját. De a lényeg, hogy mellette az ember idővel megtanulja teljességgel természetesnek kezelni a szexuális témát, tabuk nélkül beszélni az ágyban történtekről és egy percig sem problémázni a beállítottságokon. Julian ezen reakciójával nem csupán meglepett, de ahogy világossá vált számomra, hogy nem, ő még nem veszi olyan simán a témát, még én éreztem magam rosszul. Isten ment, hogy homofóbnak tartsanak vagy ilyesmi. De azt gondoltam mellette már rég elfogadta a tény, hogy egyszer ez egyszer az. Van, aki váltig állítja, hogy heteró, mert a nőkön kívül csak is Romannal hajlandó ágyba bújni.
- Ó, basszus! Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez neked még ilyen kényes téma... - döbbenek le mentegetőzve, de viccet félre téve, ténylegesen komolyan. - Az embert azt hinné, hogy egy ilyen ember mellett, mint ő, idővel megszokod, hogy a buszmegállóban is simán kivesézi full idegenek előtt, hogy mikor, hányszor és hova... - szorítom össze fogaim, ahogy zavarba jövök.
- Oppá! - szöknek magasba szemöldökeim, mert nem tudok elmenni csak úgy kijelentése mellett, amit lehet én értek félre, csak hát, eddig úgy volt együtt vannak, szóval... hogy jönnek ide a nők? - Akkor ti most... szétmentetek? Véglegesen? Vagy szüneteltek? - kíváncsiskodom, s bár hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe gyorsan lestopizni a lehetőséget és bepróbálkozni Romannál, de lévén, hogy már így szíve szerint a hóba fojtott volna, nem sok esélyt látok a békére. Pláne, hogy a munka végeztével én megyek tovább. A kérdésre adott válasza viszont tényleg érdekel, abból a szempontból, hogy míg a gyerkőcök előtt együtt voltunk és már voltak vitáink, sosem jutott egyikünk eszébe se a szünet, se a válás. Szóval, ha igenleges választ kapok, igen csak meglepődök, mert ez így elég... új keletű. Akárhogy is, előbb vagy utóbb kénytelen vagyok elengedni a témát kérésére, ha beszélt róla, ha nem.
Felvágós. Ez jutott eszembe, ahogy sorolni kezdte a dolgait. Oké, és ez mind szép és jó, és még hasznos is, ha az ember életét kitölti a szakmája, na de utána? Mi lesz, majd ha nyugdíjas lesz? Kiszolgálhatják, de milyen már, mikor egy rohadt rántottát nem képes egyedül megcsinálni? Nekem sem főcélom profi síelőnek menni, és nagy eséllyel később sem lesz tervben. Szülést levezetni sem tanultam, de ennyi gyerek után, azért sikerült rájönnöm, hogy miket csinált az orvos a túl oldalt. Roman is lehet jó az ágyban, imádnivaló társaság, de lemerem fogadni, hogy egy tál müzlin kívül másra nem futja reggelinek a tudásából.
- 44?! - füttyentek még mindig hüledezve és a hajába kócolok poénból. Meg, hogy megbizonyosodjak róla, nem e őszül már és csak festeti a haját. - Akkor nagyon jó plasztikai sebészed lehet... mert, hogy se a tüdő rák, se a folyamatos dohányzás nem tesz jót az arcbőrnek, az tuti... - paskolom meg finoman arcát, bár, ha le is tagadja sem fogom elhinni. Aztán ugye bementünk a szobámba, bár én nem untattam az életrajzommal, mert semmi különös vagy említésre méltó nem volt benne. Erre mondjuk Roman biztos rosszallóan nézne rám és sértődötten, de büszkén ütögetni a mellkasát, hogy hát ő épp elég különös és említésre méltó. Máig meg van a maga bája, csak hát... kár, hogy ennél többre nem futotta.
Összevont szemöldökkel hallgattam "mentségét", mert ha másból nem, hát a múltból is meríthetne. Hány olyan sorozatgyilkos volt, akire szomszédai mind azt mondták "Hát sose gondoltuk volna ezt róla...". Mi képzésen az ő történeteiken (is) "nőtünk" fel.
- Minden bizonnyal. - húzom szám, mert a farkasos részben már én sem hinnék. - De látod? Egy ilyen informátor már nem lehet szürke kisegér, nemde? - biccentek felé, mert mióta kiderült, hogy idősebb, mint amennyinek gondoltam, hegycsúcsot ér az egója. Maradjunk annyiban, hogy senki sem kevesebb vagy több a másiknál. Ha a pizzafutár nem ér ki a pizzával hozzá, nagy valószínűséggel ő is éhenhal.
- Jól van, felfogtam, csitt. - teszem ujjam szájára, hogy végre elduguljon. De legalább tudom, mivel lehet jobb kedvre deríteni vagy elterelni figyelmét, ha olyan szitu adódna, hogy szükség lesz rá. De ha már így felajánlotta nagy múltú szakmájának segítségét, éltem is vele, így megvártam míg ő is helyet foglal vagy elfekszik, ahogy neki jobb és kényelmesebb, aztán együtt néztük a felvételeket.
- Ugyan már... nem azt mondtam, hogy nekem ne volna rutinom benne, csak azt, hogy a lényeg előtti több órás semmit nézni unalmas. - csóválom fejem, aztán igyekszem a látottakra koncentrálni.
- Hát ha csak felvizezet italokkal kínáltak... - ciccentek, mert szerintem így sem működik másként, mint bárhol máshol. Valamin, valahogy spórolni kell. A pia szaggal még meg is barátkoztam volna, lévén, hogy néha én is iszom munka közben, bár alkoholista nem vagyok, de amint eljutottunk a laptop bámulásáig és közelebb volt hozzám, mint séta közben, nem csak a bárban töltött idejét tudtam volna megtippelni, vagy azt, hogy nem rég dohányzott, de még Roman illatát is éreztem rajta. Feltételezem még a vitájuk előtt, vagy felkenték egymást a falra, és úgy került rá az illata, vagy egészen más okból kifolyólag henteregtek egymáson. A lényegen mit sem változtat, így azért kicsit kényelmetlenebb volt már a szitu. Vannak azok az illatok, amiket az ember megszeret idővel és kellemes emlékekhez tudja kötni. A kellemes pedig nagyon finom fogalom arra, hogy számomra milyen emlékeket idéz fel ez az illat. Az sem segített, hogy jó ideig csak unalmas kép kockákat láthattunk. Jelét persze nem mutattam, nem ficeregtem vagy adtam tudomására, hogy valami zavar, de agyilag nehéz volt a farkas ügyre koncentrálni. Viszont amint vége lett én fel is keltem az ágyról ruhák és paróka után kutatva.
- Azért az elég furcsa, hogy pont egy baleset veszélyes helyen nincs kamera. Meg, hogy szinte mindig elfordultak. De legalább az sms valami. Igaz, ha az illető is tudja, hogy Richie Rich feldobta a talpát, nem hiszem, hogy ott lesz a találkozón, de ha be van jelentkezve, befogjuk tudni azonosítani. Ettől függetlenül még nem FBI-os göncben akarok rárontani. Nem is hiszem, hogy könnyen beszélne, ha csak nincs rejtegetni valója, ami hát... mindenkinek van szóvaal... szükség lesz a pók hálójára... avagy, ha úgy alakul tőrbe csaljuk. - feleltem, bár nem tudom, hogy mennyit értett belőle, de ha velem jön, neki is össze kell majd szednie magát. - A bár után meg beugorhatnánk enni valamit az ebédlőbe... vagy előtte... mindegy, de nem akarok éhenhalni míg dolgozom... - forgatom szemeim, mert volt már rá példa, hogy eme apróságról elfeledkeztem, aztán le is borultam egy emeletnyi lépcsőn. - Jobb is, hogy Roman nincs itt. Nehéz volna mindezt kimagyarázni... - értettem itt a közös nyomozást, meg az "együtt lógást", miközben letoltam a gatyám, meg a felsőm - persze háttal neki, és gyorsan magamra kaptam a fekete mini ruhát, ami kényelmes, mozogni is tudok benne, ütni pláne és még csinos is annyira, hogy szemet szúrhassak a kiszemeltnek, ha épp a nőkre bukik. Mert ha nem... nos... akkor itt van nekünk Julian. Harisnya nem is kell, elég egy szép cipellő,  fejemre igazítom a fekete parókát és dobok magamra egy kis sminket. - Össze kötnéd, lécci? - mutogatok hátra a ruhán lévő megkötni való részre. - De dupla csomóra. Még csak az hiányzik, hogy véletlenül vagy valami barom állat poénból szét szedje munka közbe. - nem mintha lett volna már rá példa, de egyrészt nem kell a feltűnés, másrészt pedig épp elég a bajunk.

Dehogy kell! - csattantam fel, mert nevetségesnek találtam, hogy manapság mit meg nem engednek maguknak ezek a fakabátok. - Bilincsben, egy kihallgató szobában? Akkor remélem nagy buszt küldött a többi vendégért... - morogtam kedvtelenül, persze értettem mire célzott, csak hát nem óhajtottam együtt működni. De azért... kezdett szimpi lenni azzal a nagyszájával, ahogy itt főnökösködik, és nagyoskodik. Juliannél is ez indította be az ösztöneim, aztán, hogy betörtem. Bár még mindig kérdés, hogy honnan ilyen ismerős a tag. Nem válaszol. Ez most akkor egy igen? Vagy komolyan mondja? Biztosra veszem, hogy az ő arcát láttam azokban az emlékképekben. Csak sokkal többször vágott boci szemeket, mint amilyet most.
- Mert buziskodtak... azért. - válaszoltam egyszerűen, majd ahogy kitért a mi leszarozásunkra, lassan az égbe emelkedett egyik szemöldököm. Na szépen vagyunk... Ha már kiszabadítottam volna magam, még azelőtt az asztalra kentem volna, mielőtt bárki bejöhetett volna, és lehet, hogy a farkammal nem találtam volna célt, de legalább az egyik ujjammal emlékeztettem volna arra a bizonyos incidensre, ami még nekem is homályos. Mondjuk a hangja tényleg nem passzol, ahhoz, amire emlékszem...
- Ó, ne aggódj, kis maki, odahaza sem kíméljük a zsernyákokat, ha beleköpnek a levesünkbe... - csóválom fejem mosolyogva, nos... egészen addig, amíg nem engem kezd el hibáztatni. - Minek nézel engem, kutyának? Nem hozom vissza a gumibotod, ellenben szívesen feltolom a seggedbe, csak genyóskodj még. A kinti cimboráid sem fognak tudni megvédeni... - hunyorogtam rá fenyegetően, noha az összes mondanivalóm mögött csupa szexuális tartalom volt, semmint igazi erőszak. Mármint... jah...
- De ha nincsenek kérdések, válaszok sem lesznek... tudod mint a felelsz vagy merszben... - vigyorodtam el, és csak azért köszörültem meg közben a torkom, mert sikerült kinyitnom a bilincs egyik felét. Kiborítóbb? Hát ezt már párszor a fejemhez vágták... De akkor a kölykökkel még nem is találkozott. Alaposan szemügyre vettem a jelvényt, még kicsit közelebb is hajoltam, bár kezeimmel hátul úgy tettem, mintha össze lenne bilincselve.
- Aham, tavaly pont ilyet vettem a kölyöknek a tescoban. Egész olcsó volt. - vigyorogtam, aztán el is nevettem magam. A jelvénye mögül néztem rá már-már élvezve az egész szitut, de lehet csak, mert szabadok a kezeim és ő ezt nem tudja. Mééég...
- Na jó... tényleg tudni akarja, miért akartam kimenni? Biztos? Oké, akkor jól figyeljen... - halkabbra vettem, de alig bírtam elfojtani vigyorom. - Azért akartam kimenni, hogy a hóba pisáljam a nevem. - mosolyogtam fel rá huncutúl, és csak azért nem röhögtem el magam, mert a következő pillanatban elkaptam jelvényét fogó karját vagy azt, amelyik elérhetőbb volt számomra, és közelebb húzva, lendülettel a felsőjét, ingjét is, hogy aztán felrántsam az asztalra, persze hassal. A bilincs egyik fele még mindig ott lifegett az egyik csuklómon, de különösebben nem zavart. Viszont nem szerettem volna, ha bárki is rövidre zárja a dolgot, ezért hamar el is engedtem, és ha csak nem voltak a székek a földhöz rögzítve, az ajtóhoz közelebbit a kilincs alá helyeztem, hogy ne tudjanak olyan könnyen bejönni. Igaz, így neki is volt pár másodperce, hogy lemásszon az asztalról és felül kerekedjen, de nincs ellenemre a birkózás sem. Amúgy sem okoznék benne nagy kárt, mert nem az a célom...

Mosoly szünet. Azta ti megszoktátok beszélni...? Ez új... - szorítom össze ajkaim felvonva őket, persze nem piszkálódásból, csak hát míg mi voltunk együtt, nem sokat beszélgettünk. Az első néhány próbálkozás után rájöttem, hogy őt ilyenkor nem lehet meggyőzni beszéddel, csak a tettekkel. Talán nem is ő változtatta meg Juliant, hanem Julian őt. Mondjuk... egy kis részben, mert tekintve, ahogy a zsarukkal bánt, azért még bőven olyan, mint régen.
Mára már nem számoltam izgalmasabb programokkal, de a felvételen látható sms adott okot rá, hogy újra felvegyem a buta liba szerepét. Csak most fekete hajjal.
- Csak a tárcád nem örül neki. Ha már fizetsz valamiért, azt kapd, amiért kiadtad a pénzt. - szögezem le, mert én biztos szóltam volna, de ő tudja. - De legalább akadnak közös vonásaitok Romannel. A közös ivászat jól összehozza az embereket... Már akkor is nagy piagép volt, mikor én ismertem, most pedig feltételezem, alig van idő, amikor ne volna üveg a kezében. És az elfogadott ajánlatom tekintve, azt gondolom te sem veted meg az italt, sőt... De ints le, ha tévedek... - mosolygom, persze háttal neki. Iszik munka közben. Mi ez, ha nem alkoholizmus? Jó kis szokásokat tanulnak el egymástól...
- Jó ötlet. - állapítom meg, mert nem volna jó korgó gyomorral dolgozni, bááár így meg azt kockáztatom meg, hogy teli hassal kelljen akciózni. Na mindegy. Megvártam, míg csomót köt a ruhára, aztán szembe fordultam vele és ha ő nem kezdett magával semmit, akkor magamhoz mérten kicsit őt is rendbe szedtem. De csak annyira, hogy ne úgy nézzen ki, mint aki már háromszor leitta magát, hanem mint, aki éppen bulizni készülne az új onnan felszedett nőjével vagy valami ilyesmi.
- Ehh... örülök, hogy Roman nincs a közelben. Egy-kettőre tönkre vágná mindkét ügyem a hőbörgésével. - sóhajtom, s ha neki is megfelel, ahogy kinéz, ki is megyünk, hogy előbb az étkezőt vegyük célba.
- Na igen... elég sok. De még jó, hogy nagyrészük legalább jóképű. Azokat még le se kell pattintani, hanem kellemest a hasznossal, tudod... - vonok vállat.
- Ugyan most az ebédlőbe megyünk, de azért tartsuk nyitva a szemünk... sose tudni... - jegyzem meg halkabban, mert idekint már csak óvatosan és diszkréten tudunk beszélni az ügyről. Az étkezőbe érve pedig egyből kerítek is valami fini menüt magamnak, ami nem telit el, de azért fogok tudni tőle aludni. Így végül lazac lett egy kis körettel, meg valami kinézetre szép, és gyümölcsös sütemény. Megvártam míg ő is választ, aztán leültünk. Biztos voltam benne, hogy a szomszéd asztaloknál is lehetne majd hallani a mai esetekről. De reméltem, hogy a gyilkosság kicsit nagyobb hangot üt majd, mint az, hogy Roman zsonglőrködött a rendőrökkel. Addig viszont, amíg nem történt semmi, kellett valami téma a kaja mellé.
- Naa ééés, hogy találkoztatok? Nem szokása újat húzni a komolyabb hatósági szervekkel, és tudtommal magánnyomozót sem küldtek rá a szeretői... - kíváncsiskodom.

Gondoltam kihasználom, míg próbálja megemészteni a válaszom, aztán azt is, míg megpróbálnak berontani, de arra nem számítottam, hogy az éles pisztolyon kívül más is lesz nála. Szerintem még egy golyóval is előbb megbirkóztam volna, mint ezzel a rázó szarral. Jó, hát nem dőltem ki azonnal, de sok értelme nem volt tartani magam. Úgy lezsibbasztott, hogy még anyázni sem tudtam neki. Na, de mondjuk most már meg is ütöttem volna. Magamnál voltam, még akkor is, mikor újra bilincselve az asztalhoz ültettek, csak a megkínzott izmaim nem akartak még engedelmeskedni, szóval ültemben szépen előre is dőltem, és a fejem az asztalra hajtottam, persze oldalt fordítva.
- Azt hiszed két bilincs majd megállít...? - kérdeztem még kicsit zsibbadtan, ami a hangomból is hallatszódott. Na ezért viszont ellátom majd a baját, csak szabaduljak ki. Persze azért így is megpróbálkoztam kicsit megrázni őket, de annyi erőm még nem volt, hogy babráljak is vele. Ahhoz is kellett pár perc, hogy erőt vegyek magamon és elemeljem a fejem az asztaltól, hogy fel tudjak rá nézni. - Seggfej. - morogtam még gyengén, lehet egyszer még a homlokom is bevertem az asztalba, ahogy egy pillanatra felhagytam a fejem megtartásával. Újabb kép villant be, de most csak egy supermanes logóról. A végén még kiderül, hogy tényleg meghülyültem.
- És most mi lesz, kis maki? Válasz nélkül maradsz, feldugod a seggedbe a sokkolód vagy lecumizol a megfejtésekért...? - gúnyolódtam, mert úgy voltam vele, úgy se leszek itt sokáig. Julian úgy is kihoz majd. Csak biztos szar a wifijük és lassan érkezik meg az engedély.

Lehetne egy kicsit optimistább, tanár úr... - sandítok felé menet közben. Tudom, hogy általában nem így áll a szénánk, de azért igyekszem bizakodó lenni, hogy azért jól is sülhetnek el dolgok. Az étkezőben pedig úgy tűnt egy darabig, hogy minden okés is. Szedtünk kaját ,aztán szépen leültünk enni. Érdekelt volna melyikük varázsolta el a másikat és hogy, de nem jutottunk el odáig, mivel igen hamar becsatlakozott még valaki. Csak lopva pillantottam fel a fickóra, mert Romanékból kiindulva nem tudhatom nem e futok még össze valamilyen ismerőssel, aki lebuktathat, mert van egy pár, aki szintén hasonló sorsa jutott, mint Roman, annyi különbséggel, hogy őt tényleg szeretem és hát össze is házasodtunk, míg a többieknél csak jöttem és mentem, amikor és ahol épp voltam. Lehet, hogy nőből vagyok, de nekem is vannak szükségleteim. Mindegy is. Addig is elhallgattam őket, bár nem tagadom elég furcsa témákat feszegettek. Még a végén komolyan azt fogom gondolni, hogy hisz az ilyesmikben. Az viszont hamar világossá vált, hogy minimum kollégák, ha nem most, akkor anno, tehát a fickó is ért a nyomozáshoz. Ami akár még hasznos is lehet. Mikor a férfi háborogni kezdett, lassan én is felhagytam az evéssel, és értetlenkedve pillantottam fel rá, majd Julianre.
- Ó, valóban? - lepődtem meg, ezzel megerősítést is nyerve, hogy valóban hasonszőrű. Még a végén nem is kellek a munkához és kettesben is megoldják. Aztán kíváncsian Clintre néztem, aki egyből megpróbálta túl szárnyalni meséjével Juliant. Ezek a mai férfiak...
Mosolyogva hallgattam a történetet, ami még számomra is sántított itt-ott, dehát had mesélje, láthatóan jobban élvezte előadni, mint mi hallgatni. Legalább is úgy tűnt Julian már az elején unta.
- Művészettörténészhez képest igen képzett katona. - állapítom meg mosolyogva, de ha nagyot is mond, nincs ezzel baj. Már elég idős vagyok, hogy eltudjam dönteni mit hiszek el és mit nem, ahogy azt is, hogy mit kezdek a helyzettel. Tetszett a lelkesedése és a kisugárzása is.
- Áhá! Mondtam én, hogy nem tud magára vigyázni... - pillantottam el Julian felé, mivel hogy rá értettem a dolgot, majd halkan kuncogva vissza is pillantottam a fickóra.
- Na és mit szól a mostani esethez? Milyen borzalmas, hogy az ember már pihenni sem tud... - érdeklődöm.

Lemertem volna fogadni, hogy Jenna lassítja a folyamatot és állandóan Julian útjába áll, hogy bosszantsa. Ezért én meg majd a kis makit fogom bosszantani. Egyszer csak lemerül neki az a kis sokkolója, és akkor majd én fogom sokkolni hátulról... Nem sok értelmes reakciót vagy választ kaptam, de gondolom ő sem volt másként velem. Szinte már-már hálás voltam, mikor megjelent az a valaki - akiről azt hittem Julian küldte - és kimentett onnan.
- Még találkozunk, kis maki, szóval sűrűn néz a hátad mögé, mielőtt lehajolnál a kocsi kulcsért! - kiáltottam még hátra neki. Elfogadtam a segítséget, bár annyira nem volt rossz az állapotom, csak zsibbadtam még, de legalább fájni nem fájt már.
- Hát nem siették el... - húztam a szám. - Julian ezért alapos fejmosást kap... - tettem hozzá, természetesen őt hibáztatva.
- Szóvaaal akkor most leisszuk magunk, mielőtt visszamennénk? - pillantottam rá, amikor már nagyjából megtudtam állni a saját lábamon, csak még át kellett mozgatni a végtagjaim.

Érdeklődve hallgattam és nagyokat bólogatva figyeltem mondadójára. Mosolyogtam is, bár azt főleg amiatt, mert elképzeltem, ahogy kezébe nyomom az egyik pisztolyom és megkérem, hogy szedje széjjel, aztán rakja össze, ő pedig tarkóját vakarva, ahelyett, hogy nekiállna, inkább belekezd egy újabb hihető mesébe. Na, pont ilyesminek képzelem el Juliant is. Sok mindent mondott, de egyenlőre csak azt láttam, hogy van elég türelme a felvételeket végig nézéséhez és a férjemhez. Majd levizsgáztatom, ha végre kettesben leszünk.
- Ó, hisz ez borzasztó! - biggyesztettem le ajkaim. - Én legalább a férjem nyakán hagytam azt a temérdek gyereket, mielőtt úgy döntöttem, hogy tovább állok élni az életem, ahelyett, hogy beállnék háziasszonynak. Inkább kefélek mindennap más férfivel, mint sem, hogy köténykét húzzak és kiszolgáljak egy valakit... - közlöm vele a tényeket nyersen, bár ebben amúgy tökre van igazság. Mondjuk Romant nem kellett kiszolgálni. Ismertető jegye, hogy ő mindig elveszi azt, ami kell neki. Viszont a cseverészésből Juliant sem akartam kihagyni és láthatóan kollégája is szívesen szapulta. Milyen különös, hogy ő is pont erre járt, nem? Vajon mennyire véletlen az egész?
- Ó igen, ebben biztos vagyok. Elég csak ránézni, és látni a feje felett a sötét felhőket... - mosolygom Clintre, aztán Julianre. Nyilván csak viccelődöm, nem akarom bántani. Hát ha őt is ráveszem, hogy megszólaljon és kicsit jobban belefolyón a beszélgetésbe, mert lassan azt fogom hinni, hogy csak gyertyatartónak van. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy Roman és közte ki az, aki tömögeti a másikat, de ő most nincs itt, és jelenleg úgy tűnik Clinté az alfa szerep.
- Ejnye, még a végén azt fogom hinni, hogy maga okozta a tragédiát és csak szegény tanár úrra akarja kenni, olyan sokszor hozza fel a bajlós jeleket, amik körbe veszik... - viccelődöm, és persze utalgatok is finoman. Nem sokkal Clint után csatlakozott hozzánk egy újabb nagyképű úr. Nem is értettem mire fel nagylelkűsködik, miközben a nyomozó mellett is el mondták már, hogy mivel kényszerülten itt ragadtunk, állnak mindent mindenkinek. Lehet csak én szoktam el az úri dolgoktól, de szerintem ez alap. Az újabb beszállingózó vendégekre nem tudtam mit mondani, nem ismertem fel őket, ellenben lassan ideje lesz mennünk a bárba, ha leakarjuk csekkolni a gyanús alakokat. Vagy akár a recepcióra, hogy megtudakoljuk ki volt akivel sms-zet és felkutassuk a szobáját, ha épp azon kívül van.

Nincs semmi gond... Majd a főnöködön leverem. Meg ezen a kis makin, csak fussak össze vele őrsön kívül... - pillantottam hátra a visszapillantóból, mikor már kocsiban ültünk. Az, hogy nem volt ismerős nem zavart. Juliannek rengeteg cimborája van, akiket nem ismerek, de ők meg igen, szóval... örültem a fejemnek és kész.
- Komolyan? Ember, bírlak...! - mosolyogtam rá, mert azt hittem egyből visszamegyünk a hotelbe, ahol aztán megkeresem Juliant, megint veszekszünk egy sort és megint ott hagyom a faszba. A különös kérdésére megráztam a fejem, de azon túl már nem gondolkodtam el, miért kérdez ilyesmiket.
- Rohadtul nem... utálom ezt a fos, puccos helyett. Legszívesebben hazamennék... ott legalább nem duplázzák a bilincset... - húzom a szám. - Veled már most szívesebben töltöm az időm, mint a hotelben lévőkkel... - sóhajtom. Aztán kíváncsian méregetve őt azért megérdeklődtem én is egy-két dolgot. - Na éés hogy-hogy egyedül jöttél? Azt hittem a főnököd is jön veled. Ez lett volna tőle a minimum, ha már szarban hagyott...

Szemei tükréből és arc vonásai megváltozásából láttam, hogy értett ő a szép szóból, nem olyan kis butus. Ettől függetlenül vicces krapeknak tartottam, egy estére még be is vállalnám, de csak, ha tudom, hogy másnap már másik országban lennék. Az pedig különösen viccesnek hatott, hogy itt piszkáltuk Juliant, a nagy hőst, a mindent is tudó tanár urat, aki szó nélkül hagyta, hogy tréfálkozzunk vele, vagy, hogy kollégája kicsit sértőbben beszéljen róla.
- Ó, ne tévessze meg egy ilyen kis baba pofi... - csípek finoman Carter arcába mosolyogva. - Mengele és Ted Bundy is jóképű férfi volt. Még a férjem... bocsánat, volt férjem. - helyesbítek Julianre nézve, mielőtt, azt hinné kiakarnám sajátítani Romant, majd eztán nézek vissza Clintre. - Szóval még ő is tud boci szemekkel nézni, annak ellenére, hogy néhány órával ezelőtt pihe könnyedséggel dobálta a recepciónál a rendőröket. - vigyorodtam el, mert azért lássuk be, ilyet is csak vígjátékban látni, pláne, hogy a golyóálló üvegről is visszapattantak. Bezzeg mikor huncutkodni akart és az ember háta közepére nem kívánta a szexet, nagyon tudta adni a hízelgő kis cicát.
Mindenesetre sikerült lerázni ideiglenes társaságunk és a munkára koncentrálni, bár nem voltam biztos benne, hogy meg fog jelenni a fickó. Ellenben bosszantó volt hallgatni más itt lévők rinyálását hallgatni. Kellett is ezeknek a friss levegő, meg sport lehetőség... Egy ideig néztem is őket elgondolkodva, majd feladva, sóhajtva elpillantottam az asztal közepére.
- Az a baj a pénzes emberekkel, hogy már azt sem tudják mire költsék... Nem mintha baj volna a szexxel vagy a pezsgőfürcsivel, de azt feltételezem otthon is megtudták volna oldani. Én speciel biztos kihasználnám az alkalmat és kimennék síelni vagy snowboardozni... vagy is hát megtanulni. De a szánkóval sincs bajom. Mennyivel izgalmasabb lehet itt le száguldani, mint máshol egy kis dombocskáról. - mosolygom, mert én aztán sosem tudnék sokáig a seggemen ülni. Nos, ebben sem igazán hasonlítunk Romannal. De talán nem is baj. Eltöprengtem a kérdésén, majd ciccentettem egyet, miközben a whiskys poharammal babráltam.
- Igazából már jó ideje. Nem sokkal azután kerestek meg, hogy összeházasodtunk Romannal. Belekeveredtem egy ügybe, ami hát... Roman mellett nem volt nehéz, mert akkoriban is elég sok furcsa alakkal üzletelgetett, főleg Luciferrel. Aztán előbb a rendőrségnél lévő speciális egység akart közbe avatkozni, de végül annyira necces lett volna egy sereggel színre lépni, hogy az FBI végül engem vetett be civilként, néhány különleges ügynökkel. Képzettségem az nem volt, ez tény, de ahol mi éltünk, és ahogy éltünk, az ember sok mindent megtanul, mikor csóró, szóval feltaláltam magam, az ügyet pedig megoldottuk. A sikert végül a lehetőség koronázta meg, hogy ezzel foglalkozhassak, én meg... - nagyot sóhajtok, mert erről pont annak a személynek beszélni, aki a párommal van jelenleg, hát elég... furcsa. - ...akartam ezt az izgalmat és sok kalandot. Szeretem a gyerekeim, és Romant is, őszintén mondtam ki az igent az esküvőn is, szóval imádom őt a hibáival együtt, dee... nem voltam boldog mellette. Nem véletlenül szinglik az ilyen szakmabeliek 90%-a. - vonok vállat, mert ez bizony így van. A legtöbb kollégámnak még nem is volt házastársa, max egy-egy éjszakás kalandjai, gyerekekről max ábrándozhatnak, de már nem is teszik. Rácáfolhatna, hogy hát neki működik, de egyrészt ha jól értelmeztem, ezidáig ő sem nagyon találta meg a nagy őt, sőt, talán Roman se az, másrészt, gyerekei sincsenek - sanszosan már nem is lesznek -, és már nem is dolgozik úgy, ahogy eddig. Egyszerűen nem fér meg ez a két dolog egymás mellett. Én megpróbáltam. Mindig lett egy újabb gyerkőc, egy kis béke köztünk, de fárasztó volt kettős élet, főleg, hogy én sem szívesen játszottam meg magam Roman előtt.

Míg a számomra ismeretlen fickó azon töprengett, ki vagyok, vagy ki nem, én már letudtam magamban, hogy Julian embere, hiszen passzentos a sztori, a megjelenése, na meg, hogy nem akar kinyírni. Az, hogy ilyen lazán veszi a parancsot, embere válogatja. Én örülök neki, hogy nem megyünk vissza azonnal. Ráadásul, olyan faszán elbeszéltünk egymás mellett, amit amúgy szerintem egyikünk sem vett észre, hogy fel sem merült bennem, hogy annak a hibbantnak a rabszolgája.
- Jaaa, elfoglalt, hát perszee... - forgatom szemeim nem tetszésem kifejezve. - Lemerem fogadni, most is tele van maga körül hullákkal, meg vérrel és mindenféle őrültséggel, amin már meg sem kéne lepődnünk, de azért fejünk fogjuk... Tuti, hogy most is töri valamin a fejét, ahelyett, hogy velem foglalkozna helyettük... - morgolódom fejem csóválva. Mondjuk, ha tudtam volna, hogy lényegében Calet akartam buzdítani a háta mögött, hogy járjon a nyakamra, kurva élet, hogy nem mondok ilyesmiket.
- Kicsit nagyképű és elég szigorúan foghat titeket, de, ha jól fizet, el kell engedni a baromságait... - sóhajtom, majd mosolyogva odabólintok neki. - A szívemből beszéltél barátom, a szívemből. Egy-két pohár még amúgy sem a világ vége... Vele meg amúgy sem lehet inni, mert állandóan rosszban sántikál... - húzom a szám, de igyekszem túl is tenni magam Julian hülyeségein és inkább a nap jobbik programjára koncentrálni újdonsült cimborámmal.

Julianben az volt kellemes, hogy tudtam nem fűz hozzá semmi, nem kell kötelezően jóban lennünk, így mindegy, hogy a felszínes kapcsolatunk milyen irányt vesz. Másokkal is dolgoztam már együtt. Volt kivel működött, volt kivel alig vártuk, hogy megszabaduljunk egymástól. Emiatt pedig nem tudtam kiélvezni a társával való vérének szívogatását, amit láthatóan most még jól tűrt, de azért meg-megrándultak arc izmai. De a móka rövidesen végett is ért, miután megjelentek a hotel góréja, illetve ideje volt tovább állnunk a bárba. A beképzelt gazdagok tömkelege most is zavaró volt a számomra, Romannal ugyanis sosem éltünk nagy lábon, és ami azt illeti én magam sem. Nem is gondoltuk többnek magunk, mint, ami, és mindig jókat nevettünk azon, hogyha a párosunk vagy egy pénzes páros kerülne a semmi közepére, mi tovább húznánk, sőt még élveznénk is, mint ők, akik hozzá szoktak a kiszolgáláshoz és a kényelemhez. Bár úgy látom, Julian sem tér el nagyban az ilyen emberektől, csak az szóljon mentségére, hogy azokhoz képest valamivel több esze van. Bár az még így is rejtély, hogy mit látott meg Romanban. És nem a féltékenység, csupán az értetlenség szól belőlem.
- Síelés és szimpla kondizás közben is érhet halálos baleset, ez csupán a gyakorláson és a mázlin múlik. - vonok vállat, mert az óvva intés sosem hatott meg. Azért választottam ezt a szakmát, lehetőséget, mert élvezem az izgalmakat, a veszélyt és a megoldásra váró nyomozásokat. Ha nem így volna, nem hagytam volna ott Romant ennyi gyerkőccel.
- Már aki tudja... De hallottam, hogy itt is remek oktatók vannak, szóval lehet élek majd a lehetőséggel. - teszem hozzá, eztán lassan átérve a magánéletbeli dolgokra. Pontosabban, inkább csak én térek ki rá, miközben válaszolok kérdésére. Függetlenül ettől tarthat szörnyetegnek és rossz anyának, de tekintve, hogy Roman mellett milyen életük van a gyerekeknek, nem hiszem, hogy rosszabb lennék nála. Mindegy is, mivel idő közben megjelent a feltehető keresett személy is.
- Az kizárt. Az egész épületben és épületen kívül is mindenki erről beszél. Pláne, hogy misztikus fantáziák lengik körbe. Ami még meglepőbb, hogy cseppet sem tűnik szomorúnak. Talán nem is voltak jóban. Talán a farkas nem is farkas volt... - gondolkodom hangosan az italomba kortyolva.
- Derítsük ki. - keltem fel az asztalunktól és üres kézzel léptem a pulthoz, mellé leülve.
- Egy vodkát jéggel, ha lehet. - intettem a pincérnek, majd egy kis "hamis" nézelődést követően felé sandítottam, pontosabban előbb a táskájára, ami így a bár pulton elég furcsán nézett ki.
- Hmm, puccos akta táska. Ki gondolná, hogy egy üdülő helyre is dolgozni járnak egyesek... - vonom össze szemöldökeim kíváncsian rá. - Már aki nem épp itt dolgozik... - forgatom szemeim a közben kiérkező italomra, amit magamhoz is veszek és belekortyolok.

Más esetben biztos nagyot nevetnék azon, mennyire elbeszélünk egymás mellett, ám így mit sem tudván még csak aggódni sem aggódom miatta.
- Még mit nem! Mondja csak neki így! Nem fog megsértődni. Ha még is, majd duzzogunk mindketten, aztán úgy is kibékülünk. Mindig kibékülünk. - vonok vállat, mert így van ez Julian esetében. S ami azt illeti, így volt ez a végéig Cale és Shane esetében is, noha erről mit sem tudok.
- Nekem mondod? Kurvára így van... Néha a fejemet fognám miatta... De azért... megválni nem válnék meg tőle... - vonok vállat mosolyogva, mert hát azért, okkal jöttünk össze, hiába a sok ellentét. - Pont így, igen! Te meg morogsz, hogy még bele sem ittál szinte a drága piába! - háborogtam, persze nem teljesen komolyan.
Idővel aztán biztosan elértük azt a bizonyos helyet, ahová aztán kisebb kitérőként be is mentünk. Jó, hát nagyon részegre nem kéne leinni magunk, mert a végén még félmétert sem fogunk tudni haladni, de most miért ne érezhetnénk jól magunk. Szóval rendeltünk valamit és leültünk valami kevésbé látható helyre.
- Az idióta főnöködre és, hogy most a háta mögött jól leisszuk magunk! - vigyorogtam, koccintva vagy csak megemelve a poharam, aztán egy lökésre le is húztam, és már kértem is a következőt. - Nem is értem, hogy, aki vele vagy neki dolgozik, hogy van magánélete... - csóválom fejem, már most sajnálva a fickót, pedig a nevére sem emlékszem. A hely maga nem volt rossz, bár én hozzá szoktam a mi bárunk stílusához. Ellenben egy bizonyos mértékű pia után, már kezdtem megint furcsán érezni magam. Nem voltam részeg, csupán megint előjöttek azok a furcsa homályos emlékek. Valami bár, ott is ültem, és valaki nagyon vakerázott mellettem. Ismerős a hang, de magát a szövegelését nem értem. Az asztalon egy whiskys pohár előttem, mellette meg valami koktél, szívószállal. Ne már... El is nézek magam mellé az asztalról. Bár a kép homályos, szinte biztos, hogy a nyomozó ül mellettem, a kezében az eddig asztalon lévő koktél, amit úgy szopikál, mint egy... inkább nem is hasonlítgatom semmihez. Supermanes póló. Össze is vonom a szemöldököm. Totál nem illik a rendőrségen lévő fickóhoz, totál össze is zavar, de azért nem kezdek nagyon filózni rajta, mert közben ki is tisztul a kép.

Ahhoz képest, hogy Julian mennyire oda volt a munkájáért, tényleg úgy tűnt, hogy ez nála kimerül az ülésben és csendben figyelésben. Na én pont emiatt léptem le Romantól. Szerettem belefolyni és lehetőség szerint irányítás alá vonni az ügyeket.
A fickóról lerített mennyire vágyja a társaságom. Hangsúlya már a kezdetektől lenéző volt, ahogy mondatai sem különbek, de azért... így is sikerült kicsit elárulnia magát. Mondanom sem kell, a bárban nem csupán mi vagyunk egyedül, sőt, a mai sokk után, bőven akadnak kik igyekszik elfeledtetni magukkal a látványt és a stresszt. Még én sem elsősorban vele, hanem a szomszéd asztalnál ülőkkel voltam elfoglalva, de ő, még így is kiszúrt minket. Véletlen? Egy tömegben? Aha... minden bizonnyal. Még csak hangosak sem voltunk és a tömegből em tűnünk ki. Akkor Vajon mi okán szúrt neki szemet a duónk? Mosolyogva és játszva a mit sem sejtőt, szemeim forgatom az italom figyelve.
- Ezt nevezem! Szinte dugig van a bár, de maga vagy kaméleon, vagy pont a mi társaságunk vonzotta be leginkább, hogy így szemet szúrt kit hagytam ott. Kis mókus... én jobb társaságra vágyom, dehát, aki keres, talál, ugye... - vonok finoman vállat, miközben lehúzom az italom felé, a pult mögötti kínálatot böngészve.
- Gondolom, van, annyira nárcisztikus személyiség, hogy bárki, aki magára köszön, netán szól, egyből azt hiszi, magát akarja. Képzelem milyen élettel teli barátnője lehet egy ilyen karót nyelt palinak. - jegyzem meg halkabban a végét, mintha csupán magamnak szánt gondolatként mondanám ki.
- Kontárkodni? El vagy tévedve, drágám. Csak nem hittem volna, hogy van olyan hibbant emberi lény, aki a fontos munkáját és annak sérülékeny hozzátartozóit egy olyan helyre hozza, ami tele van részegekkel, itallal és egyéb veszély forrásokkal. Egy dolog, hogy üdülő hely, de miért nem viszi egyből pezsgő fürdeni az akta táskáját...? - viccelődöm. A faszt, gúnyolódom rajta, miközben lehúzom az utolsó kortyokat is, majd rápillantva legyintek neki.
- Semmi baj, kis mackó, kevés is volnál hozzám. Egy uncsi aktatáskánál és egy bamba pofikánál több kell ide, hogy érdekeljen a másik. - mosolygom bájosan, majd kikérve és megvárva az újabb italom, ami ezúttal valami koktél volt, fel is keltem, ha nem marasztalt valami érdekesebb témával. Ha reagált valamit, ami végett maradtam, úgy elkerültük a kis affért. Ha nem, úgy miután felkeltem, szépen elindultam félszegen mögötte, s mikor éppen a háta mögött haladt el egy úriember teli pohárral, hogy a pulthoz lépjen, finoman megbillentettem csípőmmel, ami végett, kibillent egyensúlyából és nemes egyszerűséggel nyakon öntötte az aktatáskás fickót vörös borral.
Elkuncogtam magam, ahogy oda fordultam egy félméterrel odébb lépve, hogy én elkerüljem a foltokat, majd eltűrve tincsem azért megjegyeztem.
- Ne aggódj, kis mackó, a csajod biztos tudja, mivel szedje ki azokat a fránya foltokat. Már ha elmúlt már 18... - somolyogtam, mintha csupán a sors fintora öntötte volna rá az italt.

- Hát azért ez... több, mint kavarás. - billentem oldalra fejem, kifelé bámulva a kocsi üvegén. Oké, szerintem még egyikünk sem biztos a dolgában, de emlékszem, hogy Julian úgy emlegetett nem olyan rég, mint élettársa, szóval... gondolom többek vagyunk egymásnak, mint dugó partnerek. - Csak, mint mindenkinek vannak nekünk is hullámvölgyeink, mert nehéz vele... De én persze, tökre megértő vagyok. - tettem hozzá egyből, kezem mellkasomra téve, hogy lássa milyen őszintén beszélek. Végülis... az vagyok... olykor. De akkor tökre.
A bárban sem problémáztunk, hogy mikorra érjünk vissza, szóval leültünk inni, igaz, én hevesebb tempóban, mint ő. De ki hogyan bírja a piát, ugye. Meg hát úgy se én vezetek... A képek ugyanakkor zavaróak voltak, mert az azonos hely miatt állandóan felbukkantak, és bár eleinte tudtam követni mi a valóság és mi az, ami csak valami fantázia, vagy emlékkép, egyre nehezebben láttam át. Annyira, hogy igyekeztem mindkét verzióhoz alkalmazkodni.
- Jól van, szopogasd csak azt a szívószálat. - bukott ki belőlem lazán, de szinte egyből össze is rándultak szemöldökeim, ahogy leesett, hogy mondtam valamit, amit talán nem is akartam. Az meg csak pláne, hogy azt sem tudtam miért mondtam vagy honnan jött. A fickóra néztem, pillogtam párat, majd zavaromban el intettem az többi vendég felé.
- Mármint ott... arra, az egyik fickó úgy használja a szívószálat, mintha furulya volna... - csóválom fejem, rögtönözve valamit, de még abban sem vagyok biztos. Deja vu érzésem volt, mintha ez már megtörtént volna. Pedig nem. Még ha a pia okozta volna, azt mondom, oké, leállok vele, de inkább pont az zsibbasztott le. Még egy-két pohár, és kellően bágyadtnak éreztem magam, hogy indulásra készen legyek, és, hogy a kocsi melegében valszeg el is aludjak...
- Kedvellek, cimbi... Akkor is, ha főnököddel kavarok. De ezt neki nem kell tudnia... - karoltam át a nyakánál, és kicsit közelebb húzva, nyomtam egy puszit az arcára. - Na menjünk, mert még a végén ő fog itt háborogni, hogy hol voltunk idáig...

Magyarázata még talán hihető is lett volna, ha nem volna éppenséggel kellően teli a bár, és bár magam sem tartom hétköznapi megjelenésűnek, akadnak itt magamutogatósabb cicababák is. Nem, egyenlőre nem győzött meg. Az ember a tömegben általában azt szúrja ki legkönnyebben, akit ismer, vagy ismerni kell.
- Hát persze... - tudom le ennyivel, érezhetően nem naivan bízva szavaiban, de azért mosolygok, mert a külsősök még így is csak azt látják, hogy elcseverészünk. Ki tudja hány cinkosa lehet az elkövetőnek még...? Piszkálódásom nyomán, először látok rajta vigyort, amit okozhat zavartság, idegesség vagy épp jöhetett őszinteségből is. Én maradok a széles mosolynál, miközben elnézek az üres másik oldalára, majd nagyokat bólogatok.
- Ó, értem, hát látszik is milyen jól megértik egymást és sokat vannak együtt. Én meg még azt hittem valódi nőről beszél. - csipkelődöm még egy picit, szeretem huzogatni az oroszlán bajszát, mert tudom, hogy jó állatidomár vagyok. A táskára tett válaszára azonban- bár még mindig mosolyogva - azért összevonom szemöldökeim, mert kissé meglep. Legalább is, mint kevésbé okos, cicababát, akinek jobb dolga sincs, mint pasizni, koktélozni és élvezni, hogy minden napja pihiből áll.
- Hűha! Kezdem azt hinni, hogy maga jobban félt néhány nyomtatványt és egy-két pendrivet, mint a feleségét... - jegyzem meg félre húzott mosollyal. - Ó, ne legyenek naiv gondolatai. Még egy puccos helyen is... a pia az pia. Annyi, hogy itt 6-szoros áron adják el, amit mondjuk egy ócska lebujban olcsóbban. De a gazdagok is szeretnek inni, és távolról sem ismerik a mértékletességet. Nem véletlen hagytam ott eredeti társaságom. Jó, bárban vagyunk, igyon, ha azt akar, de a társaságomra is vágyik, tudnia kell a mérleget egyensúlyban tartani. - vonok újfent vállat és innentől már csak a poharam nézem jó ideig, finoman jelezvén, hogy őt sem tartom jobb társaságnak, és bár úgy tűnt az előzőkhöz képest még sincs ellenére a jelenlétem, nekem adnom kell a megkaparinthatatlant.
- Szóval veszélyesen él, kis mackó. Hm, ez még tetszene is, ha nem az akta táskája miatt áldozná be az életét... - húzom le az utolsó kortyokat, majd elvéve a koktélom fel is kelnék a pulttól. Nem várt fordulat, bár nem voltam benne biztos, hogy utóbbi válasza utalás volt-e vagy csak szándékosan félreérthetően fogalmazott. Előbb még feleség, most meg már az én kívánságaim teljesíti? Éles fordulat. De érdekel az oka. Egy dugás? Akkor kicsit túl tolja a dolgot. Vagy valami egészen mááás? Na azért viszont tényleg megéri engem becserkészni. Megállok, s így meg is kíméli magát a hideg kis borocskától. Engedek a farkas bárány terelő technikájának és visszaülök a bőr ülésre mosolyogva, úgy téve, mint akinek éppen csak ez volt minden vágya. Tegeződés? Valami folyamatában van, úgy érzem. Aztán lehet mellé nyúltunk Juliannal és fölöslegesen játszom a doromboló kiscicát az este, bár mi tagadás, Roman még mindig egész jó kondiban lévő teste és vad - bár engem kevésbé szimpatikusnak tartott - személyisége után, úgy is magamhoz nyúltam volna az este. Velem sem finomkodott mindig és biztos vagyok benne, hogy alkalom adtán Julian is szerzett néhány kisebb foltot, sebet vagy horzsolást egy-két menet után.
- Háát, nem is tudom, sosem jöttek be igazán a megállás nélkül dolgozó pasasok, akiknek arra sincs ideje, hogy legalább az ágyban letegyék a telefont. - vonogatom fel ajkaim, nem tetszésem kifejezve az előbb leírtakra, illetve ráncolva orrnyergem. Julian említésére elsandítok felé odafordulva, majd vissza a fickóra.
- Vele? Kollégák? Minek nézel engem, valami adóellenőrnek? - vonom fel egyik szemöldököm némileg felháborodva, miközben megszívom a szívószálat. Jó a koktél, visszafogok még jönni repetáért, ez biztos. De azért finoman elkuncogom magam kijelentésén. - Tekintve, hogy láthatóan a munka a mindened, azt erősen kétlem. - somolygom kacéran és kicsit fellengzősen. Már megint a feleség szoknyája mögé bújik, de bezzeg a pezsgő fürdő velem már nem okozna gondot. Tipikus férfi. A gyávábbik fajtából.
- Itt bukkantam rá az épületben. Nem túl jó társaság, de kifogytam a cigiből, ki meg már nem lehet menni, és akkor épp lehetőségem sem volt pótolni, szóval gondoltam addig is jó barátok leszünk, amíg ki nem ürül a doboza. Tévedtem. Még néhány szál sem tud rávenni, hogy elviseljem. - felelem, kicsit lehúzva előtte Juliant, némi hamis esélyt adva neki. Hogy a folyosókon mit láthatott az elkövető, hogy beszélgetünk és cigizünk, hogy néha nevetünk, de jobbára csak elviseljük egymást.
- Vagy a nyomtatványokra és puccos, de többre akkor sem képes tollakra gondolsz, amikkel aláírnak, aztán két nap múlva ki is száradnak? Hááát, olyat valóban nem tudna adni és mutatni, de kétlem, hogy az ilyen holmiktól bármelyik nőről leesne a bugyi... De azért értékelem, szép próbálkozás... - paskolom meg vállát. Már majdnem ki is deríteném mire fel ez a kettős játszma, mikor megint kitör a balhé. Előbb a villany, aztán megint ez az ócska trükk. Én is arra tippelek, amiben meg is erősítenek. Amilyen idők lehetnek odakint így este fele, nem csodálom, ha még egy ilyen helyen is behal az elektronikai szolgáltatás.
Aha, szóval kanadai, és jelenleg Bécsben él. Ez is valami.
- Kísértet járta? Tudtommal ez egy modern, új üdülő hely? Kétlem, hogy kísértetek is járnának ide... - vonom összeértetlenkedve szemöldökeim rápillantva, majd a hang irányába. Nem, ami számomra nyilvánvaló, hogy nem farkas, legalább is, nem olyas fajta, amiről a természet tudomány megerősítette, hogy még nem halt ki. Egyre inkább az az érzésem, hogy valaki visszaél az itteniek ostoba hitével. Aztán bekövetkezett, amire lehetett számítani. Mindenki menekülésbe fogott. Most pedig az jön, hogy ki kell találjam mit csináljak. Vagy elindulok a hangok irányába, magára hagyva a fickót, remélve, hogy rábukkanok valakire vagy valamire, de megkockáztatva, hogy talán egy fontos személyt öl meg a gyilkos, kihasználva a pánikot, vagy vele maradok, megvédem, és bár lehet, hogy egy szürke kis egér a történetben, egy statiszta, túléli, viszont akkor nem derül ki, hogy mi volt ez a jelenség. Sóhajtottam, mert valahogy jobban húzott a szívem, hogy kiderítsem a hang forrását, de mikor láttam, hogy Julian asztala üres, szinte biztos voltam benne, hogy ő nem világgá futott, hanem a hang irányába. Akkor a probléma megoldva. Én pedig míg lehet, játszom a rémült, de még némi lélekjelenléttel rendelkező nőt. Elkapom a pasas szabad karját és a tömeggel együtt elkezdek vele kirohanni. Na nem az én szobám felé, hanem bízva benne, hogy az övé közelebb van, vagy ha nem, akkor keresve egy biztonságosabb helyet.

Adott volt, hogy a pia mennyiség, a kocsi melege és kellemes morajlása 5 perc után mély álomba szenderít. Horkolni nem horkoltam ugyan, nem is szoktam, de a menet közben rázkódásokra sem ébredtem fel. Igazából nem álmodtam semmit, vagy nem emlékszem rá, mert egyből arra ébredtem, hogy valaki pofozgat. Álmosan nyitogattam fel szemeim, bár még kellett némi idő, hogy realizálódjon bennem, hogy még a kocsiban vagyok. Oké, az meg van, hogy kocsmáztunk kicsit, és hogy kértem, hogy vigyen vissza. A hó is stimmel, bár az üdülő valahogy hiányzott a helyről. Értetlenkedve néztem előre az ablak üvegen, majd kérdőn rá. Fel sem merült bennem annak lehetősége, hogy máshová jöttünk és, hogy hiba volt megbízni benne. Az meg pláne, hogy Julian helyett Caleel kell szembenéznem. Mivel a rendőrség téli ruha nélkül vitt el, nagyon nem is akaródzott kiszállnom, de azért nem tudtam szó nélkül hagyni.
- Cimbora, szerintem eltévedtél? Ez nem az üd... - és akkor megpillantottam a fagyott üvegen keresztül az autót megkerülő szőkét. Óóóó, a jó kurva életbe... Te most szórakozol velem, bazd meg??? Vagy is... na...
- Te most szórakozol velem, bazd meg??? - bukott ki belőlem feszülten, a fickóra pillantva. - Azt mondtad a főnöködhöz viszel! - háborodok fel, s már tenném hozzá, hogy Julianhez, mikor végig lapozva az eseményeket, még ha nem is teljesen tisztán, de rá kell döbbenjek, hogy tulajdonképpen egyikünk sem mondott nevet, s bár a két hülyéje közt mérföldes különbség van, mindazon által, amikről szó esett, ha nem is abban az értelemben, de mindkettőjükre igaz volt. A hullák, a kalandok, a pattogás, baszki még a kavarás és hullámvölgyek is, ha azt vesszük, hogy olyasvalakit játszottam, aki nem vagyok. Ó, hogy at a jó édes... Abba pedig még igazán bele sem gondoltam, hogy némileg ad okot az aggodalomra, milyen könnyen idejöttünk. Mármint egy dolog, hogy magamtól beszálltam a kocsiba, de azt sem tudtam, hogy ő tudja hol vagyok és mit csinálok épp. Pillogtam is párat kicsit aggodalmasan, ahogy figyeltem miként az ablakra tapad. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy zavart kiskutya, akinek azt mondták, hogy mire felébred otthon lesz, aztán most itt parkolunk egy menhely mellett. Mikor kinyitja az ajtót, nem is szállok ki először, főleg, mert kurva hideg van, én meg az alvásban jól le zsibbadtam. Másrészt nem biztos, hogy én vele egy térben szeretnék lenni. Igaz, a kocsi kulcs sincs nálam, és jelenleg ülnek is a vezetőülésen. Pár hosszas pillanatig csak próbálva elutasítva a helyzetet néztem Calere. Tudom, meg sem kéne lepődnöm, de ezt... megint jól beszoptam. Végül, mert nem szívesen fagynék meg a nyitott ajtónál sem, kivánszorgok onnan és be is csukom magam mögött, miközben még mindig hitetlenkedve, de le sem veszem szemem a szőkéről. Nem attól félek, hogy egy óvatlan pillanatban elvágná a torkom, hanem, hogy mindez csupán déli báb és talán, ha erősen fókuszálok el is tűnik.
- M-mit keresel itt? - bukik ki belőlem az első kérdés, bár nem vagyok benne biztos, hogy örülni fogok a válasznak.

Még, hogy nem nárcisztikus. A saját kis papír lapjait jobban félti, mint egy emberilényt, mondván, hogy pótolható. Mintha egy lap nem volna az. Ilyen hozzáállásdal, ahogy a nőkre tekint, már is mennyivel szimpatikusabb. Ja, nem. Én is elsandítottam Julian felé, majd vissza a fickóra, és vállat vontam.
- Az előző pasim is az volt, viszont piszkosul jó volt az ágyban. Bíztam benne, hogy benne sem csalódok, de nem bírom kivárni mellette, szóval még mielőtt bárki megbántana bárkit, leléptem tőle... - feleltem neki, majd a koktélomra fektettem kicsit több figyelmet. Apró örömök.
- Háát... ami azt illeti, én még keresem azt a dolgot, de bízom benne, hogy valóban nagy értéke lesz, mert egy semmiért vagy senkiért azért nem dobnám el az életem... - válaszolom, elhallgatva az igazságot. Még a végén fenyeget majd vele, vagy visszaél az infókkal. Aztán kitört a balhé és jobbára az ő szobájába menekültünk. Nem mondom, hogy nem izgultam kicsit, de legalább nem kellett nagyon a színészi tehetségemre hagyatkozni. Észrevétlen még körbe is néztem, míg az ágyhoz lépve, le nem dobtam magam a végébe. Nem sok minden. Belőle lehet többet húzok ki, mintha kutakodnék. Nagyot sóhajtok és a hajamba túrok tanácstalanul.
- Igazából itt sem vagyunk nagyobb biztonságban. Az a valami betörte az ablakot, tehát nem okoz neki gondot se a mászás, se a betörés... - pillantok a fickóra. - Nem is értem mit tököl a rendőrség. Még ha farkas is, ők többen vannak... - puffogtam. - És most már inni sem tudunk. Ennyit az üdülésről...

Hitetlenkedve néztem a sofőr fickó felé. Oké, egy dolog, hogy totál elbeszéltünk egymás mellett s ebben én is hibás vagyok, de magamat még se okolhatom minden miatt. Róla aztán még mindig kételkedve a valóságban Calere néztem. Ez baj, nagyon nagy baj. Akkor is az volna, ha New Yorkban lennénk, de nem így van. Még egy kurva kés sincs nálam. Azt sem tudtam eldönteni, hogy most kit játszak és ha azon túl is vagyok, most örüljek vagy fenyegessem, mert őszintén szólva, senkit sem érzek biztonságban, még így sem, hogy végig itt van mellettem. Mert láthatóan a kutyusa simán elintézi a neki szánt feladatokat.
Mondani? Ó, bassza meg, tényleg... Hiába jött akkor őszintén, most valahogy nem szívesen mondtam volna ki e szavakat hangosan. Mérges voltam a helyzetre, de nem mertem kimutatni, mert jelenleg semmiféle védelmet nem tudnék nyújtani a szeretteimnek. Szóval némi aggodalmas pillantással vettem tudomásul, ahogy megölel, amire én csak megpaskoltam a hátát, majd ahogy fordított rajtam és tolni kezdett az ajtó felé még vetettem egy morcos pillantást a sofőr faszi felé.
Más esetben, más valakivel még füttyentettem is volna a kéróra, de a melegnek így is örültem, mert bizony nagykabátban is hűvös van odakint, így meg egy szál pólóban, meg majd lefagyott a t... mindenem is.
Kissé még gyanakodva figyeltem, ahogy leül, majd tartva a távolságot, de azért a meleg közelben maradva, én a kanapé egyik felébe ültem és onnan hallgattam. Ja, persze, véletlenül pont erre, mi? Aha, a rendőrös dologgal, el is árulta magát... mondjuk, eddig is sejtettem... Azt nem tudhatom, hogy éppen mi jár a fejében, de azt ennyi idő után is vágom, hogyha kertel is, bármit mond az biztosan úgy van, legalább is mindig a rosszat kell feltételezni. Idő kellett, de csak leesett a mondadója másik felének lényege is. Mármint.. számomra lényege. Szóval Julian füle botját sem mozdította értem. Na ezért kap még... Nem mintha rászolgáltam volna, hogy mindig kihúzzon a csávából és teljesítse minden kívánságom, de ez ugyanúgy igaz Calere is. Mondjuk szerintem ő nem is ingyenbe csinálja ezeket.
- Vér... Szóval a te műved? - húztam a szám morcosan, mert éppenséggel pont kinézem belőle. Olvastam, hogy szereti az ilyen misztikus faszságokat, szóval... nem is kéne meglepődnöm. De ha tudta, hogy itt vagyok és az ő keze van a dolgok mögött, miért kérdez ilyesmit. Nyilván átlátszó hazugság volna, hogy egyedül jöttem el munkaügyben. Bár lehet Shaneből éppen kinézné... vagy nem? Picsába...
- Hát... ami azt illeti, csak átutazóban vagyok itt, szóval talán jobb is, ha... mielőbb megyek, nehogy... lekésem a repülőt... - rögtönzök valami általam is bénának megítélő kifogást, de talán érthető, hogy a jó kis hely ellenére sem érzem se magam, se a többieket biztonságban. Julian ügyes, de állati szerencsétlen, szerintem pont akkor töri el a bokáját és vakul meg fél szemére, mikor az a fickó rátámad. - Holnap munka... meg öhm... téged se zavarnálak, ha már pihenni jöttél... - tettem hozzá, minden hihető és kevésbé hihető dolgot összekaparva, miközben szép lassan fel is keltem a kanapéról, mintha csak egy ugrásra kész, feszült tigris elől próbálnék kereket oldani. Remélem a fickó már lelépett és lehetőleg kocsi nélkül.

Szemelőtt? Egy tömegben sem volnánk. Gyanús nekem az ürge. Titkol valamit és ez nem tetszik. Vajon mit rejteget abban a rohadt táksában?
- Ó, basszus, majd elfelejtettem. Helena Palmer. - mutatkoztam be én is rögtönözve valami kamu nevet. Aztán jött a meglepetés. Ügyvéd??? Ez sok mindent megmagyaráz... Főleg, hogy miért bánik így a nőkkel. Még ha a világ legocsmányabb embere is volna, akkor is akadnak legalább 5 nő, aki akarná, ha szarba se venné őket, akkor is. Mert mindig vannak ilyen könnyűvérűek.
- Valahol sejtettem... - füllentek, mert egy aktatáska még távolról sem sugallja, hogy mivel foglalkozik. Azt hittem valami akta kukac.
- Én masszőr. - mert feltételezem abból a fizuból futja egy ilyen útra, mint egy szimpla eladónak. Olyasmit pedig nem mondanék, aminek köze van a médiához vagy bajba sodorna, esetleg ne tudnék belőle bemutatni valamit.
- Hát, akkor harci tudásunk nem sok lehet... Szóval jobb, ha meghúzzuk magunk. Bár én egy ideig jártam kondizni, de a jóga jobban bejött. Szebb popsit csinál. - paskoltam meg sajátomét az ágyon ülve, míg nem fölöttünk is nagy zajokra lettünk figyelmesek. Nos, nem örülök, hogy meghalt valaki, de annak igen, hogy bár közel volt, mégsem minket kapott el. Mert, hogy hallva a fenti gyanús motoszkálást, sanszos, hogy az illető sajnos épp most készül ki lehelni életét. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy rázzam le kis időre, míg beszélek Juliannel és informálódom, anélkül, hogy megbántanám. Főleg, hogy a kulcs is nála és láthatóan be van annyira szarva, hogy ne nagyon akarja kinyírni az ajtót.
- Ehm... - kelek fel az ágyról. - Szerintem elmúlt a vész, szóóval, nekem lehet vissza kéne mennem a szobámba. Nem kellene, hogy a felesége meglásson és félreértse a helyzetet... - teszem hozzá a végét, hátha ezzel meggyőzhetem, mert, hogy eddig nagyon oda volt, hogy feleség így meg úgy. Igaz, utána megjegyezte, hogy simán pótolhatja is, de akkor is.

Mondanám, hogy elhiszem, de... de nem. Kinézem belőle. Ám ettől függetlenül Julian és Jenna is ugyanúgy veszélyben lehet. Arról nem is beszélve, hogy a két hülye képes volna egymást odalökni a gyilkosnak. Nem kívánom, hogy béküljenek ki, én se tenném, de azért remélem, hogy emberi áldozat egyikükből sem lesz. A témázgatásból és a jókedvű hangulatából azt vontam le, hogy nincs akkora baj, simán bevette, és még talán ki is kísér, mikor megszólalt és közölte, hogy tudja, hogy nem egyedül jöttem.
Baszki...
- Mi van... hogy előled...? Ugyan már... - hitetlenkedtem mosolyogva, fejem rázva. Anyád. Jól van, akkor jöhet valami b terv. Nem örülök annak, amit hallok, se annak, ahogy mondja. - Talán kimenekíthetném onnan őket... - jegyzem meg halkan, mert szinte biztos vagyok benne. hogy ő az ellenkezőjéért imádkozik. Laposan, gyanakvóan hunyorogva figyeltem, ahogy mellém ül és úgy hallgattam. - Jah, hát mind változunk. Felelősségteljesebb vagyok... - leszámítva az előző néhány órát a rendőrségen... - és már nem adom magam olyan könnyen... - legalábbis bizonyos keretek közt.
- Már hűséges vagyok. - mondjuk legfőképpen a hűségtelenséghez, de részlet kérdése.
Oké, ez tény. Julian hagyta, hogy lecsukjanak, de legalább is nem siette el. De azért... papucs? Kikérem magamnak, mindig én vagyok felül... De azért ne felejtsük el, hogy Cale szavai is épp olyan mérgezőek, mint tettei. Elvégre az elődöm is megjárta vele... ahelyett, hogy többre vitte volna.
- Hát azt kétlem... szeret velem lenni. Ő is hűséges hozzám. - mosolygom és valamiért botor módon én ezt komolyan is gondolom. Max az ex nejem idegeli ki, de ennyit megérdemel.
- Ehm... hálás vagyok, hogy kihoztál onnan... helyette. Ezért félig meg is bocsájtom, hogy felgyújtottad a házunk és kishíján bent égtünk, de... megakartad ölni a lányom. Örülj, hogy még élsz... - néztem a szemeibe, komolyan, de nem fenyegetően. Már rég elmúlt annak a néhány pohárnak enyhe hatása, és azt sem mondanám, hogy mellette bárki letudna menni alfába, mégis beugrott néhány kép. Megint csak homályosan, pedig már tudtam ki takar az egész, sötétbarna haj, vékony testalkat. Akkor is a kanapén ültünk. Valami mondott, de nem értem mit, miközben a valóságban Calet figyelem. Hol a szemeit, arcát, hol az ajkait. Mosolyog a fickó, nevet is, pont úgy, mint a szőke nem olyan rég, csak más hangon. Legyint is. Ott nincs kandalló, a melegét még is érzem. Elpillantok oldalra, még mindig homályos, de jól kivehetőek a hangszerek, hegedű is van. A szoba lila árnyalatú. Beszél hozzám, ezért visszafordítom a fejem, de hiába ülünk centikre egymástól, olyan mintha a telefon túlsó végén rossz lenne a hangerő. A félhomályban látom mozog a szája, hallom is, hogy beszél, de nem értem. Zavarba jön, oldalra biccenti a fejét, elismétli a szavakat. Kibogozni sem tudnám mit akarhat, még is ösztönösen szólalok meg, kissé talán elbambulva.
- Én is téged... - szólalok meg, s csak a kiejtett szavak után döbbenek rá, hogy valami nem oké. Zavartan meg is rázom a fejem, és a kellemetlen szituáció miatt, arcába tenyerelve lököm el a kanapén, minél távolabb tőlem. Én meg felkelek onnan.
- Ott maradsz! - bökök felé idegesen.

Fura egy ürge, de örülök, hogy neki sincs ellenére az ajtó kinyitása, mert az eltorlaszolásához már nekem is volna néhány szavam. Ő ment a dolgára és én is igyekeztem megkeresni Juliant, akit sejtéseim szerint meg is fogok találni az emeleti szobánál. Így is lesz.
- Kifosztották? - kérdek vissza összevont szemöldökkel a borzalmasan festő holttestet figyelve. Sajnálom, hogy ennyire lassúak vagyunk, és azt hiszem fognak még meghalni. - Ha nem is az ő szobája, mi, hogy fosztották volna ki? - léptem közelebb az üres fiókhoz, noha azt már vizslatni felesleges. Ellenben a belépővel, aki hamar nyilvánvalóvá teszi, hogy övé a lakosztály. Nem vagyok orvos, de bizonyos rohamoknak is meg vannak a maga utó tünetei, már pedig úgy tűnt, hogy nem olyan rég van túl egyen. Hogy pontosan milyenen, azt nem tudom, nem értek hozzá, de a szemein, a bőrén, a légzésén és a viselkedésén is látszik, hogy nem a piától zavart. Ahogy pedig a halott nőre nézett, szinte biztos voltam benne, hogyha nem is üti meg a pszichopátiát, van baj a toronyban. Még engem is elborzasztott, pedig FBI-os vagyok.
- Elnézést... csupán a sikoltozás miatt siettünk, de elkéstünk... Maga hol volt? - érdeklődtem, mert, hogy nem rég történt az esett, és minden épeszű ember a saját szobájába zárkózott vagy partnerébe, hogy elkerülje a tömeges agyon tiprást és a "szörnyet" is. Nem értettem hirtelen mi történik, azon túl, hogy a fickó szar állapotban volt.
- Uhm... esetleg hívjunk segítséget...? Vagy tudunk segíteni? - persze addig közelebb nem mentem, fene tudja mit tenne. Már csak az hiányzik, hogy egy ilyen hibbant támadjon rám.

Ó, bazd meg, tudja ő nagyon is jól, hogy mi folyik itt, csak szopat.
- Meg vannak a kapcsolatai, nem fogják körözni. Engem se... majd elintézi... - kifogásolom megállapításait, noha most már ezekben sem vagyok biztos.
- Ó, kapd be! - morogtam igazára, mert hát, ja, éppenséggel így van. Na és? Majd biztos hagyom, hogy ilyen kis szardarabok lóbálják előttem a gumibotot. Julian védelmére akartam kelni, de hirtelen semmi sem jutott eszembe, így válasz híján először csak széttártam karjaim.
- Hát... mert... - gyerünk Roman agyalj. - ...gondolom... - gyerünk - lefoglalja az ottani nyomozás meg a faszt tudja mi... - böktem kivégül és ez végülis még lehetséges is. Legalább is kurvára remélem. - Te hozattál ide, ő talán nem is tudja, mi történt. Lehet azt hiszi, én léptem le. - tettem hozzá mérgesen. Na ehhez szóljál hozzá Szöszke!
Mérgesen hallgattam, ahogy a lehetőségeim latolgatja, és a legrosszabb, hogy kezdtem elbizonytalanodni és félni, hogy mi van, ha igaza van? Mi van, ha Julian már szeretne túl lenni rajtam? Sokat veszekszünk, alig van időnk egymásra. Meg is csaltam, bár ezt ő nem tudja, és nem is azért tettem, mert ne szeretném... De azért néha saját szavaival térített észhez.
- Ó, bazd meg! Nem tudtam róla, hogy a mellkason lövésem és a kinyírásommal is csak orgazmust akartál volna okozni! Soha se szerettük egymást! - hát legalábbis gondolom, hogy Shane biztos nem haragszik, ha ilyesmit mondok. Mondjuk neki már mindegy. - Te őrült vagy! Én pedig nem! Lehet, hogy vannak vitáink, de kurva élet, hogy te a közelében sem jártál vagy jársz, annak, ami köztünk van. Soha nem leszünk együtt! Soha! Soha nem fog téged szeretni senki sem! - mordultam rá idegesen és ha most lett volna nálam valami, biztosan hozzá vágom. Nem is értettem mire fel táncikált, bár azt olvastam, hogy szokása volt. Aztán mérgesen el is indultam az ajtó felé. Mit nekem egy kis hideg, most úgy forr az agyvizem...

Feltételezem, hogy volt, de legalábbis szerinte kellett, hogy legyen. - felelem, miközben azért én is szemügyre veszem a szobát és a holttestet, noha erre túl sok időm nincs, mivel közben megérkezik a szoba jelenlegi tulajdonosa. Bár nem éppen jó állapotban. Remek, ha jön a baj, tömegével.
- Amnézia... Akkor ez nem pánikroham tünete... - pillantok tanácstalanul Julianre, hátha ő jobban ért a dologhoz. - Szed valamit? - pillantottam a fickóra, mert a szobát is lakásnak hívta, tehát nagy részben talán még most sincs velünk, ez pedig elég aggasztó. Ennek tetejébe pedig az is kiderült, hogy gyógyszerész. Nos, ha függő, akkor akár egy maroknyi akármit is bevehetett. Szép.
- Rory Gates. - mutatkoztam be, de a kézfogással most nem bajlódtam. - Programozó. - osztom meg az álfoglalkozásom. Még konyítok is hozzá kicsit. Ápolót mondtam volna, de ha nekem benyögi, hogy jaj melyik kórház, ó, én is pont ott dolgozom, az nagyon gáz.
- Gyakran vannak ilyen rohamai? - érdeklődöm, mert így is elég problémásnak tűnik, hát még ha ez megszokott nála.
- Nos, ezt kellene kideríteni... Talán nyitva hagyta az ajtót és ő ide tudott bemenekülni? - feltételezek, mert tartok tőle, hogy biztosat tőle sem fogunk megtudni. Végül mivel úgy tűnt Julian sem nagyon teszi oda magát, eltűntem a fürdőben egy pillanatra és hoztam ki elsősegélydobozt, hogy az ágy szélénél elláthassam a fickó kezét.
- Borzalmasan lassú vagy. Hogy hagyhattad, hogy lerázzon az a valaki? - néztem rosszallóan jelenlegi társamra fejcsóválva.

Eddig is elsikálta... - vonok vállat, de a következőre csak mérgesen felé mutattam, hogy vegyen vissza. Persze miért tenné, hiszen nyilván nem az a célja, hogy megerősítse a kapcsolatunk. No, azért ő is mentegetőzött, bár azt gondolom egy emberi élet kioltásánál tulajdonképpen mindegy, hogy az ölte meg, aki akarta, vagy valakit megkért rá. Ezzel nekem miért volna jobb? Mármint Shanenek... mert, hogy én nem ő vagyok. Argh, totál összezavarodok ebben a szarságban!
- Helyetted! Te pedig semmit sem tettél, hogy életben tudj! Örültél neki, hogy végre megszabadultál tőlem, te patkány! - kiabáltam vele, mert lássuk be, a leírások szerint örömmel hagyta vérbe fulladni, akiért most elvileg úgy küzd.
- Neeem is, még annál is undorítóbb vagy... - csóválom fejem mérgesen. - Maximum játszhatod itt a jó fiút, és elhitetheted néhány naiv emberrel, de én ismerlek, Braxie! - mutogatok felé idegesen, és már tényleg azon voltam, hogy keresek valamit és hozzávágom, én meg elviharzok, de végül úgy döntöttem, hogy nem várom meg míg kitör a balhé - meg igazából nem is akartam megütni - ezért hátat fordítottam neki, hogy lelépjek. Azt hittem akkor ennyiben maradunk, de nem engedett ki. Elém állt és a felsőmbe markolt, amire le is pillantottam egy kis időre, majd vissza fel rá. Most komolyan azt hiszi, hogy nem tudom felkapni és a saját övével a nyakán a lépcső korláthoz kötözni? Nem vagyunk egy súlycsoport. Simán lenyomom. Egészen odáig magabiztosan álltam is a sarat és készenlétben voltam, hogy megfogjam és átpakoljam valamerre, mikor megmozdult a keze, amire én ösztönösen rántottam volna hátra fejem, mert ki tudja nem most akar-e megszúrni vagy valami, de a csókra nem számítottam. Nem akartam viszonozni, de mivel az akarat erőm olyan, mint ilyenkor, mint a hazafelé tartó részeg bicajos a susnyásban hortyogva, hát most erre mit tudnék mondani...? Pedig én is tudom, hogy fizikailag könnyebb lett volna elfordítani a fejem, mint felkapni és odébb hajítani. A következő pillanatban már a derekát öleltem fél kézzel, míg a másikkal hagytam, hogy óvatosan eldőljünk, anélkül, hogy megütötte volna magát, vagy én rá nehezkedtem volna a teljes súlyommal. Hogy bűntudatom volt-e? Az nem kifejezés... Hogy elkezdtem-e felizgulni? Mit mondhatnék, vannak, akiknél ennyi is elég... De attól még haragszom, és káromkodnék is, csak most épp le van foglalva a szám. Egyszerre meg ugye nem megy a kettő. Derekát ölelő kezem kihúzom alóla, amúgy is kényelmetlen lehetett és inkább hajába fúrom ujjaim, de közben a maradék lelkierőmmel el is szakadok ajkaitól, majd igyekezvén küzdeni a benső démonaimmal, homlokom homlokának döntöm, és behunyom szemeim.
- Elég legyen, Cale... Fejezd ezt beh... - szuszogtam ajkainak. Egy részem tényleg azt akarta, hogy vessünk véget ennek, a másik részemről viszont addig padlón támaszkodó kezem rásiklott oldalára, amint végig simítottam, majd mivel, hogy rajta volt még a kabát, megpróbáltam benyúlni alá. Retkes ruhák is... Az meg, hogy már amúgy odalent lábai közt voltam, hogy még véletlen se csukhassa össze, az kérem szépen teljesen a véletlen műve.
Az illata más volt, és a hangja sem passzolt, valahogy még is kezdtek tisztulni és megvilágosodni az emlékképek. Neki volt sötét haja, ő toporzékolt sokszor, ő baszakodott a szívószállal, abban az idétlen supermanes pólóban. Vele voltam a hajón is, emlékszem, hogy veszekedtünk valamin, aztán kibékültünk és megint összevesztünk. Hogy kis híján meghaltunk miatta. Emlékszem, hogyan nézett rám, mikor az ölembe ült. Ahogy arra is, mit mondott. És a liftben. Emlékszem milyen érzés volt hallani a vallomását, szeretni és őrülten féltékenynek lenni, mikor azt hittem megcsalt. Olyanok voltak, mint azok a bizonyos képkockák, csak leredukálva a közös pillanatokra. A fontosakra és azokra, amik apróságok voltak, még is megmaradtak. Pedig nem is az enyémek. Nem lehetnek azok. Még is szóról szóra feltudtam volna idézni, amit a liftben mondott valakinek, aki már nem is él. Vagy azt, amiket a nála a kanapén ülve, őt az ölemben tartva mondott.
Arra is emlékszem, milyen borzalmas érzés volt haldokolni, és látni, hogy egy tévedés nyomán meddig jutottunk. Hogy örült annak, hogy végül meghaltam. Hogy rám uszította az összes emberét, hogy az őrület annyira eluralkodott rajta, hogy nagyobb örömét lelte volna, ha ő ölhet meg, miközben én megakartam kérni a kezét. Mindketten megőrültünk, ehhez semmi kétség...
- Hazudtál. Hazudtál nekem, Cale. Most is hazudsz... Te csak vágyakozol rá, hogy szeressenek, de sose fognak, mert képtelen vagy arra, hogy bárkit is viszont szeress. - nyitottam ki a szemeim és elemeltem az arcom tőle annyira, hogy ránézhessek.
- Szerettelek volna boldoggá tenni, megpecsételni a kapcsolatunk, megerősíteni mindazt, amit együtt átéltünk. Veled akartam lenni, végleg. Akartalak. De te engem nem. - néztem rá.