Mindenki gondolt már arra, hogy megöl valakit. - léptem ki íróasztalom takarásából a vetítő mellé, amely az óra közelgő vége miatt már sötét. - Akár saját kezével, akár isten keze által. - sétálok közelebb a diákokhoz, de a leghátsók felé is eltekintve, mert az óra nem csak az elölülőknek szól. A téma pedig lehet olyan érdekes, hogy figyeljenek rám. A mai óra is átment a kriminológia és a pszichológia közt, mellyel egyszerre szűrhetjük ki, a megszállott rosszakarókat és a jövő detektíveit. - Gondolkodjanak Mr. Fergusson halálán. Mivel szolgált rá erre? Mondják el a tervüket, mondják el kik maguk. - adom fel a házi feladatot, finoman jelezve, hogy ne várjanak csengő szóra, mert az óra akkor ér véget, mikor a feladatot átadtam, ez olykor pedig sokkal gördülékenyebb, ha olyan a téma. Ők pedig szótfogadóan, lassan, és csendesen felkelnek a holmijaikat hónuk alá csapva, hogy kisoroljanak a sorokból és elindulhassanak kifelé. Mr. Fergusson egy mondhatni mezei gyilkosság áldozatának tűnt, de, ahogy nyomozóink jobban belemerültek a történetbe, sok minden kiderült. Erre igyekszem kiélezni a diákjaim is. Hogy ne mindig a tankönyvekben látott esetekből induljanak ki, mert egy eset sem egy forma. Lehetnek hasonlóak, de egyik sem ugyanaz.
Pár röpke percig csak figyeltem, ahogy a tömeg fele lassan eltűnik az ajtó mögött, míg végül én is hátra fordulok, hogy összeszedjem holmijaim és egy röpke szünetet követően készülhessek a következő órámra.
Fel sem tűnik a tömegből kivált alak, aki ellenkező irányba, azaz felém indul már akkor kabátja mélyébe nyúlva jelvényéért egy gyors igazolás végett, mikor én még csak a telefonom után nyúlok, hogy rákérdezhessek Horationál, hogy ebédelünk e együtt a szünetben. De még a kérdés felénél sem tartok, mikor megszólal a férfi.
- Dr. Killian Grimwald? Egykori profilozó? - érdeklődött, de sokkalta inkább parancs szerűen várva a választ, semmint elfogadva bármiféle véleményt mellé. Ezért is válik aggodalmassá arcom. Egyrészt. Másrészt pedig azért, mert ez nem csak önmagában hordozza a rossz hírt, de, ahogy én neki, úgy ő nekem se ismerős, pedig az őrsön sokakat ismertem a tábori mészárlás előtt. Sok az új, és a kölcsönkapott munkaerő, akik nem osztoznak azon a baráti megnyilvánuláson, ami az én egykori munkahelyemen már meg volt a dolgozók közt. Mondhatni szinte bizalmi partnerek voltunk. Most viszont...
- Sajnálom, de bárki is ajánlott be, tévesen tette. Már nem vállalok ügyeket. - hisz akkor is jobbára azért tettem, mert Horatio még ott dolgozott, s mert sokszor voltam a segítsége, de úgy érzem ideje volna, hogy tényleg boldoguljanak nélkülünk. Mégha nem is a legmagabiztosabban adom tudtára, hogy nem kérek a további információkból, nem tűnik meghatottnak, sem empatikusnak, mert lényegében meg sem hallja, mit mondok.
- Jöjjön. - intett szabad kezével, és ha nem tűnne kőkemény szabálykövetőnek, biztos lennék benne, hogy azért tartja felém karját, hogy derekamra simítva vezessen ki a teremből. De nem így történik és a tekintete sem azt sugallja, hogy bármikor is helye volna itt ilyesminek vagy poénkodásnak. A holmijaim el sincs időm rakni, egyedül a telefonom tudom a zakóm zsebébe süllyeszteni a megkezdett, de el nem küldött üzenetemmel. Hamar kiérünk ugyan a folyosóra, de félek kérdezősködni, és még félelmetesebb a hallgatása. Olykor oldalra pillantok, hátha meglátom Horatiot, de bízom benne, hogy nem ő van bajban. Aztán kocsiba ülünk és még az iskola zsivaj is kizáródik a kis helyen, így néma csendben utazunk a rendőrségig. Ha nem láttam volna a jelvényét azt hinném, hogy valami FBI szintű ügybe akarnak belekeverni és ezért ez a nagy csend, de így megkockáztatom, hogy csupán valami extrém szörnyűség, aminek hallattán a teremből is kimenekültem volna, így pedig majd szemtől szemben talán fotókkal is majd emészthetem magam, ha nemet mondok. De azt kell mondjak. Megbeszéltük Horatioval és most ténylegesen szükségünk volna a nyugalomra.

Mikor az őrsre érünk, ahol a kinti tégla falakat és oszlopokat már javában díszítgetik a karácsonyi égőkkel és girlanddal, belépve elsőre úgy tűnik semmi sem változott. Maximum a dolgozók egy nagy része. Nincs már a recepcióssal való mosolygós köszönés, vagy a mellettünk elhaladó kollégákkal való barátságos oda biccentés. Akik felismernek sem köszönnek hangosan, sőt jobbára csak egy pillanatra néznek rám, aztán visszabújnak a munkájukba. Tudom, tudom, ez egy rendőrség, nem egy bár vagy egy családias kis üzlet, de, ha az ember, már a saját kollégáira is úgy tekint, mintha maguk is gyanúsítottak lennének... nos... az hosszútávon nagyon nem egészséges. Így is épp elég a paranoiás nyomozó.
Egy irodába kísér, ami jelenleg úgy tűnik lakatlan. Legalábbis az ajtón szereplő személy sem tartózkodik odabent. Oké, ezen a ponton kezdek el igazán aggódni, és emiatt kelletlenül kezdem igazgatni a zakóm magamon.
- Üljön le. Mindjárt jönnek még. - biccentett az ülő alkalmatosságok felé, amim mondjuk a kollégákkal ellentétben elég régiek voltak. Nem akaródzom, de végül szó nélkül teszem, amire... nos, amire parancsol. Többesszámba beszélt, vajon kik jönnek még és miért kellek én ide? Nem traktál több dologgal, hanem elhagyja a helyiséget. Az asztal mögött csak egy szék van, így elképzelhető, hogy egy nyomozó lesz, aki beavat majd az ügy rejtelmeiben, de mellettem akad még egy szék. Ha nem tudnám, hogy Horatio még az egyetemen tart órát, azt hinném neki pihen itt a szék. Ezek szerint... lesz egy társam?